Nem tudom, hogy a készítőknek ott északon a hideg vagy a rénszarvashús ártott meg, de valami nem stimmel velük, teljesen jó értelemben :D Mindenesetre az Indián nyár című klasszikus, melyet itt, valamivel délebbre, Kovács Katitól ismerünk mind, már sohasem lesz a régi számomra.

Ugyanis ezzel indul a film – hát én ezt ismerem, mondtam magamnak hangosan. Csakhogy metál átiratban, tele jótékony hörgésekkel. Egy 4 tagú bandát látunk egy pincében, és narrátorként Turo (Johannes Holopainen, aki a Christoper Reeve-hasonmásverseny dobogósa lehetne, kivéve a hosszú sörényt) bemutatja őket nekünk. A dobos egy félelmet nem ismerő optimista, Jynnky (Antti Heikkinen), a szólógitárnál egy vigyorgó, jólelkű idióta, Lotvonen (Samuli Jaskio), a basszust pedig egy kísérteties fapofa, Pasi (Max Ovaska), kezeli, aki minden zenét megjegyez, amit valaha hallott. Beleértve az előadót, címet, kiadás évét, mindent. Már jól indult a film, merthogy benne magamra ismertem. Csak nekem nem áll ilyen jól a falfehér arc. :D Turo a frontember, aki frontember létére nagyon lámpalázas, még félénknek is mondhatjuk. Ők négyen már 12 éve együtt zenélnek, bandanév nélkül, egyelőre feldolgozásokat adnak elő saját maguknak. De eljött az idő a változásra és egy norvég zeneipari mogul is érkezik Lotvonen apjának vágóhídjához. Rénszarvasvérért. Még csak negyed órája ment a film és amint véletlenül ráömlött a norvég emberre néhány tízliter állati vér a vágóhíd emeleti helyiségéből, én már csapkodtam a fotel karfáját a röhögéstől.

Lényeg, hogy ez az ember megkapja a még mindig névnélküli finn zenekar első demó kazettáját, és félreértések útján a község lakóinak fülébe jut, miszerint a srácok fel fognak lépni egy norvég metálfesztiválon! Ami természetesen álhír, de az addig lúzernek tekintett fiúk egy csapásra mindenki szemében menő arcokká válnak. Itt már világos lehet, hogy nem kell a filmet komolyan venni – ha eddig ez még titok maradt volna. Görbe tükör görbül mindenki elé, aki valaha is beskatulyázott egy fekete bőrdzsekis, hosszú hajú srácot, aki valami csörömpölést hallgatott a walkmanjén, vagy később discmanjén, stb. Akik szerint a rockerek, metálarcok csak bunkó, drogos köcsögök lehetnek. Egy külföldi fellépés okán azonban félistenként tekintene az illetőre... mert úgy már marha jó. És bizony azok is beleláthatnak ebbe a tükörbe, akik véresen komolyan vették magukat valaha, abban a tekintetben, hogy náluk nagyobb zeneértő, igazi metálos nincs és soha nem is volt a Földön! Akik szerint a Mayhem sem volt megfelelő mértékben a megtestesült black metal, mert nem ették meg a színpadon a chichisteri katedrálist. Lényeg, hogy megadatik hőseinknek a bizonyítás lehetősége egy élő koncert erejéig, ám addig még több akadály is eléjük gördül. Vajon eljutnak-e a metál dicsőségfalára valaha ők, akik az Impaled Rektum (Felnyársalt Végbél) név mögött rejtőznek?

Úgy tudnám meghatározni az élményt, mintha egy sátánhívőkből álló bohóctársulat előadna egy soha meg nem írt Monty Python-jelenetsort. A film humora egyszerre bárgyú és fekete, az a fajta alkotás ez, ami 10 nézőből 5-nek minden tekintetben elviselhetetlen, a másik 5 meg azt mondja, hogy kihagyhatatlan. Például amikor a saját hangzásukra egy darálóba beszorult rénszarvas-csülök meg-megakadozó darálódásának hangjában találnak rá, nekem nem is olyan szürreális – mindenben zene van, csak nyitott fülekkel kell járni a világban. De másoknak ez már minden bizonnyal kicsit sok, mint ahogy a muzsika, ami a legtöbb embernek befogadhatatlan – ebből is poént csinál a film, mert egyszerre mutatja meg a műfaj nevetségességét (hörgés meg 2 akkord fémes zajokkal), illetve a zene csodálatos hatását. Mert bizony ez is zene. Ha a szörnyűséges „lávparád” produkciói is annak számítanak (bár számomra meg ez a felfoghatatlan...), akkor bizony ez is.

Megfigyeltem, hogy átéltem a főszereplők érzelmeit, velük együtt röhögtem vagy rémültem meg nagyon. És a fent említett, magamnak hangosan kimondott mondatot még követte sok másik, gyakorlatilag beszélgettem a tévével, mint egy elmeháborodott. Tapsoltam, amikor a filmben tapsoltak, ha moziban néztem volna, kiküldtek volna a nézőtérről. Nem tudnék negatívumokkal előhozakodni, habár néhány karakter megformálója érzésem szerint színészi tehetség híján volt. A 4 főszereplő általában ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, mert ők maguk is sztereotípiák; a dobos mindig lelkendezik, ő az aki visszahozza mindenki más lelkesedését a legmélyebb gödörből; a gitáros tök hülye és mindig valami baja van valamelyik másikkal; a basszeros az igazi, megingathatatlan, akire ha azt mondja egy bájgúnár, hogy „kibaszott kísértet”, azt bóknak veszi; Turo pedig az, akivel együtt tud mindenki érezni, mert ő a kedves srác, akinek a lelkivilágát azért többször megtépázzák az élet eseményei – ő olyan, aki a valóságban is létezik. A másik 3 fiú inkább szélsőségeket jelenít meg, mint vicces mellékszereplők.

A utolsó 20 percben olyan a történet egyébként, mintha bedobtak volna a készítők egy kalapba különböző félkész ötleteket, találomra kihúztak volna 5-6 darabot és egymás mögé illesztették ezeket. Monty Python, teljesen. :)