Akinek tetszett a Blues Brothers, annak ez is fog. Egyes alkotói ugyanis közreműködtek ebben a filmben, például John Landis a rendező.

     Két, éppen unatkozó milliárdos, Randolph (Ralph Bellamy) és Mortimer Duke (Don Ameche) fogadást kötnek egy szokásos összegben. Egy nagy múltú család bankárpalántáját, Louis Winthorpe-ot (Dan Aykroyd) lépre csalják és drogkereskedőnek nyilvánítják, persze alaptalanul, és ezzel egy időben egy szerencsétlen koldus, bizonyos Billy Ray Valentine (Eddie Murphy) megkapja Winthorpe addigi beosztását. Randolph arra fogad, hogy Valentine egy rakás pénzt hoz a házhoz, úgyis, hogy fogalma sincs a tőzsdéről, illetve, hogy Winthorpe meg kénytelen lesz bűnözésre adni a fejét, miután kilátástalanná tették az életét. Mortimer tartja a tétet, ami egy, azaz 1 dollár. A két átvert ember ellenségekből szövetségesekké válik, miután rájönnek a gaz cselre, és egy kedves inas (Denholm Elliot), meg egy még kedvesebb prosti (Jamie Lee Curtis) segítségével megkezdik előkészületeiket a bosszúra...

     Vígjáték a javából, parádés szereposztással és isteni kezdéssel. A Figaro házasságának nyitányával indulunk, és végigjárhatjuk a főcím alatt egy gazdag nagyváros pompás utcáit temérdek régi szoborral, meg csillogó kirakatokkal, majd átvált a kép, és egy koszos sikátorban találjuk magunkat egy csomó fagyhalálra ítélt hajléktalannal. Eddie Murphy sosem volt a kedvencem, mégis el kell ismernem, hogy nagyon jó ebben a szerepben, Dan Aykroyd urat viszont mindig bírtam, természetesen ő viszi a pálmát. Ha már említettem a Bluestesókat, ott is, itt is feltűnik Frank Oz, John helyett most viszont James Belushi. Az ő figurája kulcsszerepet játszik, annak ellenére, hogy csak pár percig szerepel a karakter, és tökrészeg.

     Vicces és izgalmas a film, drukkolhatunk a jóknak, röhöghetünk a rosszakon, én személy szerint egy percet se unatkoztam, igazi "régi" mű ez, azokból az időkből, amikor még a történet meg a játék számított. Most pedig hallgassunk egy kis Amadeust, és ezalatt nem Falco dalát értem.