A bejáratott megérzés, a figyelemfelkeltő cím és a port.hun leírt homályos történet mind azt sugallták, hogy ezt látni kell – és kb. már az ötödik percben úgy éreztem, hogy igen, ismét jó lóra tettem! 

Edwin (Arman Darbo) középiskolás az Egyesült Államokban. Kicsi, gyenge, lányos külsejű, éjjelente képtelen aludni, egyedül csak a rajzoláshoz van tehetsége, de ezt a tudását parlagon hagyja. Kívül áll mindenen és mindenkin, mindössze egyetlen barátjával, Flake-kel (Sawyer Barth) értik meg egymást – vagy legalábbis olyan, mintha… A többi nagyobb és erősebb fiú gyakran beléjük köt, ezért verekedni kényszerülnek; úgy általában semmit se csinálnak, és Edwin sodródik. Nincsenek vágyai, nincsenek álmai, csak az elviselhetetlen mindennapjai vannak. Aztán Flake egy nap megmutatja neki, hogy az apja beszerzett néhány puskát otthonra, csak mert miért ne? Kezükbe veszik az üres fegyvereket és a nagyobb fiúnak rögtön megszületik a fejében az ötlet, hogy itt az idő visszavágni. Hősünk minden mindegy alapon beszáll, viszont ez is csak éppen annyira érdekli, mint bármi más. Közben a környezetében lévő felnőttek (majdnem) mind jobbá próbálják tenni Edwin közérzetét, de ennyi nem elég. Minek kellene történnie, hogy a fiú végre elkezdjen élni? 

Nehéz szpojlerek nélkül beszélni erről, mert alig történik valami látványos, ám közben folyton ott a lehetőség, hogy a két srác végrehajtja a véres tervet. Viszont szeretnék kedvet csinálni ehhez a műhöz, mert azt gondolom, érdemes látni, úgyhogy lesz, ami lesz, leírom, amiket gondolok. 

Személy szerint én nem akarok visszamenni a középiskolába; viszont van valami megfoghatatlan nosztalgia egy jól megalkotott középsulis filmben, ezért, ha egy ilyet megnézek, rögtön magával ragad. Márpedig az összes ilyen középpontjában valamilyen különc gyerek áll, tulajdonképpen róla szól az egész, de közben nem csak róla. Két példa a műfajból: A Junoban egy Edwin-korú lányról regélnek nekünk, a Nulladik órában egy csapat hozzá hasonló tini a főszereplő. Mindannyian követnek el hibákat, de mindannyiukkal együtt tudunk érezni, hiszen mi is voltunk ennyi idősek, tudjuk milyen, ha nem akarunk beszélni arról, ami velünk történik; ha a többiek seggfejként viselkednek velünk; vagy ha rájövünk, hogy attól, ha valaki egy bizonyos módon néz ki, korántsem biztos, hogy hülye. Edwin látszólag ok nélkül van a suli-hierarchia legalján, pedig viszonylag normális külsejű, csendes, nyugis fiú – Flake viszont épp az ellentéte. Erős, de nem eléggé; tele van dühvel és elfojtott érzelmekkel. Ő a nagyobb, rossz hatással van a kisebbre - de ki lehetne rá pozitív hatással? Diáktársaival alig érintkezik, a családját legszívesebben elkerülné, és ijesztő módon mégis valamiképp elvan ebben a lehetetlen szituációban. A legérdekesebb benne az, hogy olyan, mintha a ’90-es években élne: úgy öltözködik, nincs löködős telefonja, nem lóg egész nap a fészbúkon (már csak személyes megjegyzésként teszem hozzá: se fültágítója, se tetoválása, nem iszik energiaitalt és nem is cigizik); ehelyett kint van a szabadban, csak bámulja a nagy semmit, vagy a haverjával lóg együtt, közben tervezgeti a megtorlást. 

Az alapvetően kevésbé kellemes téma (egyedüllét, elidegenedés [ez nem saját gondolat], kitaszítottság érzése) ellenére az És aztán indulok első fele kifejezetten szórakoztató. Szinte mindenki káromkodik, ez valódivá varázsolja a szituációkat; a fiúk meg az apukáik húzzák egymást; ezeken sokszor jót nevettem. A verekedések elég reálisak, a konfliktusok átélhetőek, és ha már legalább kétszer annyi idős vagy, mint a főszereplő, akkor a szülők helyzetébe is bele tudod képzelni magad – ezek hitelessé teszik a drámát. Bár a kissrác reakciói egyes dolgokra totál logikátlanok (pl. tényleg nem tud semmit a piknikasztalon megjelenő „tárgyról”, csak sejtései vannak, mégis úgy tesz, mintha ő lenne a hibás; a labdás dolgot meg nyugodtan elmondhatná, nem az ő hibája volt, ehelyett kussol), de annyi idősen nem az agyunkkal, hanem a hormonjainkkal meg az érzéseinkkel döntünk, ennek a megjelenítése is tetszett. Aztán itt az állandó konfliktusforrás, a felnőtt és gyerek, ezt háromféle formában ábrázolják: A két fiú viszonya a szüleivel (Flake esetében ezt éppen csak érzékeltetik, de eléggé egyértelmű), Edwin viszonya a tanáraival (mind az igazgató[helyettes?], mind a rajztanár [?] nagyon rendes vele) és az ominózus labdás eset a parkban (na, az tényleg vérforraló szemétség). Szerintem az utolsó esetet leszámítva a „nagyok” alig hatnak bármiképpen Edwinre. 

Az igazi problémát a többi gyerek jelenti. Ha megfigyeljük, a játékidő alatt a főszereplő mindig szembemegy a tömeggel, ez kitűnően jelzi, hogy ő bizony nem tartozik közéjük. A másik hasonló metafora az „elátkozott” szekrényajtó, ami neki nem nyílik ki, de másoknak igen. Egy szinte elsikkadó részlet a büntetésnél lévő srác, aki mindenfajta provokáció nélkül köt bele Edwinbe, aztán később rágalmakat terjeszt róla – Flake még meg is kérdezi a neve hallatán, hogy ki ez a gyerek? Mert gyakorlatilag tényleg nem ismerik egymást, mégis nekimegy a két fura főszereplő fiúnak, akik aztán megpróbálnak – korántsem lovagiasságból – ringbe szállni egy alsóbb osztályos kitaszítottért, Hermanért (Dallas Edwards). A kis dagi koma akkor válik igazán lényegessé, amikor a főhős meglátja benne saját maguk tükörképét; a néző pedig rájön: Herman példája megmutatja, hogy nem lehet megoldani ezeket a dolgokat. Mindent megpróbál a visszavágás érdekében, megkísérli megállítani az őt zaklató erősebb fiút, mégsem jön össze. Te ebben a helyzetben csöndben tűrnél vagy a lehető leghatásosabb módszerhez nyúlnál? 

„Azt tudom, hogy valakinek tennie kell valamit.” 

Érdemes megvizsgálni Edwin és Flake „barátságát” is! Gyakorlatilag semmiféle kedvesség vagy pozitív megnyilvánulás nincs közöttük, csak állandóan együtt lógnak, mert egyikük se tud jobb alternatívát. Ahogy az előbbi fiú anyukája megjegyzi, ötéves koruk óta ismerik egymást, és ahogy fentebb említettem, Flake-nek nyilvánvalóan negatív hatása van az amúgy túlságosan befolyásolható fiatalabb főszereplőre. Ugyanakkor Edwin barátként nagyon szereti Flake-et, még ha neki személyesen nem is mutatja ki; de a képernyő előtt ülők meg a szülei láthatják. Aztán a fiúk egymás ellen fordulnak, mert nincs senki más, akin kitölthetik a haragjukat, ám megint összefognak, mert igazából még csak haragudni se tudnak a másikra. 

A témában újításnak számít, hogy a központi alak milyenségére nem lehet magyarázatot találni. Nem a szülei vagy a tanárai hibája és az összes többi gyerek sem elsődlegesen rá „vadászik”. Nincsen kisállata, nincs hobbija, nem hallgat zenét, nem néz tévét, nincs célja az életben. Mindenre rábólint, neki minden mindenhogy jó, sose lép fel a saját érdekében, mert tulajdonképpen ilyen nincs is. Ellenben minden, ami számára hatalmas dolog, az valójában apróság, ilyen a makacs szekrényajtó vagy a labdás eset (na jó, az végülis tényleg fontos az öccsének). Az se izgatja, mibe rángatják bele, tesz a következményekre, a holnap és a ma ugyanúgy hidegen hagyja. Szóval valami nincs rendben vele – kamasz… 

A film igen egyedi módon az Edwin körül játszódó eseményeket olyan pár pillanatra látható képekkel vegyíti, amik teljesen hétköznapi dolgokat ábrázolnak: az ég, az üres iskolai osztály, a tó felszíne, stb. és ezek attól lesznek feltűnően szépek, mert nincsen rajtuk ember. Máskor a nyüzsgő folyosót, a vonatoktól hangos vasúti átjárót vagy egy verekedést láthatunk, amik zajosak és sok szereplőt mozgatnak; ezek meg a „természeti képek” között éles kontraszt van, de mivel utóbbiakat annyira rövid ideig, elszórtan mutatják és ugyanaz a színviláguk, mint az előbbieknek, ezért ez a film nézése közben fel se tűnik. Fontos jelkép a vitorlás, ami az elmúlt boldogságot jelképezi. Egy pici részlete ott van a nyitánynál, aztán láthatjuk teljes egészében, de letakarva, végül ahogy a végkifejlet felé haladunk, többször feltűnik a napos égre meredő vitorla víziója. 

NAGY SZPOJLER ITT 

Annak ellenére, hogy a film 2017-es, tehát az elmúlt 5 évben játszódik, a fiúk éjjel kétszer is be tudnak lógni a suliba, ahol nincs se kamera, se őr, se semmi. Eljön a péntek és a gyűlés a tornateremben, és az ezt követő néhány perc elképesztően intenzív. Edwin egyszer sem szólal meg, csak az arcát láthatjuk, miközben cselekszik, és Arman Darbo olyan fantasztikusan játszik, hogy azonnal elkezdünk izgulni, azon tanakodni, vajon mit érezhet, mit gondolhat a karaktere most? A csúcsjelenetben végül mindketten önmagukhoz híven cselekszenek, Edwin nem lő, Flake pedig végül mégsem fordítja a fegyverét az egyetlen igazi barátja ellen. A szőke srác túléli az egészet, de a szíve szakad meg a másikért, akit leterít egy kiérkező rendőr (?) golyója… A filmnek innentől nincs vége, csak egy szép emléket láthatunk a múltból, a stáblista végén pedig a tó hangjait hallhatjuk. 

SZPOJLER VÉGE 

Pár mondatot a színészekről: Az egyetlen ismerős arc az apukát alakító Justin Long (pl. Aki bújt, aki nem), aki azonban csak mellékszereplő. A felnőttek közül a legjobb az anyukát játszó Melanie Lynskey, aki számomra a második legfontosabb figura. Sawyer Barth tulajdonképpen szintén mellékszereplő, a pálmát egyértelműen Arman Darbo viszi, aki fiatal korát meghazudtoló hitelességgel játszik. Egyébként minden figura élő, ízig-vérig valódi alaknak tűnik, senki sem hiteltelen vagy kirívó. A készítőkről: A rendező Vincent Grashaw-nak ez a második nagyjátékfilmje; a történet alapjául Jim Shepard 2004-es regénye, a Project X szolgált; a forgatókönyvet Shepard és Brett Haley (az egyik társproducer) írták. 

Érdekességek: Az And Then I Got bemutatták a mozikban (persze nálunk nem), és bár a bevételéről nincsenek adatok, a kritikusoktól csakis pozitív visszajelzéseket kapott. Három díjat nyert: Az Év Filmje lett a New Hampshire Filmfesztiválon, a Róma Nemzetközi Filmfesztiválon a Legjobb Filmnek és a Legjobb Belföldi Történetmesélésnek járó trófeákat szerezte meg.

Nekem nagyon tetszett az És aztán indulok: Egyrészt átélhetően és reálisan mutatja be egy meg nem értett kamasz mindennapjait, másrészt letaglózó erejűen tár elénk egy sajátos egyesült államokbeli ismétlődő tragédiát. Mindezt szép képekkel, csodás színészi alakításokkal és életszerű párbeszédekkel teszi. Kár, hogy ehhez hasonló alkotásokat nem vetítenek a hazai filmszínházak – mondjuk valószínűleg senki se lenne kíváncsi rájuk, ha közben lehetne nézni az Ismert Cím 4-et vagy a Jól Bejáratott 5-öt… 

Pontozás: 

imdb: 6.2 

Szerintem: 5/5 (Meg kéne nézni még egyszer…) 

A következő cikk valószínűleg egy Terry Gilliam-alkotásról szól majd, de hétvégén visszatérek az eredeti tervemhez és tovább haladok a Herzog-Kinski-filmográfiával.