Időrendi sorrendben Werner Herzog és Klaus Kinski harmadik közös filmje.
1979-ben, hét évvel a hatalmas sikert arató Aguirre, Isten Haragja után a fiatal rendező újra felkérte a szunnyadó vulkán szőke színészt, hogy játssza el egy műve, a Nosferatu, Az Éjszaka Fantomja főszerepét. Tulajdonképpen ez volt az a közös munkájuk, ami megismertetett a kettejük közti különös kapcsolattal, és ez vezetett el a mostani projektemhez. Le kell szögezni, hogy a Nosferatu és a Woyzeck Európában készültek, tehát most Herzog nem rángatta végig Kinskit a dél-amerikai őserdőkön. Ennek okán cikkem tárgya (és Az Éjszaka Fantomja is) nagyon más, mint az Aguirre és a Fitzcarraldo. Plusz magyarként nézve ez a ’79-es német alkotás óriási hátrányból indul, hiszen nekünk ott van Szász János lenyűgöző 1994-es Woyzeckje…
A címszereplő (K.K.) valamikor az 1800-as évek első felében él egy német kisvárosban. Katonaként szolgál a helyőrségben, van egy törvénytelen kisfia egy gyönyörű fiatal nőtől, Marie-tól (Eva Mattes), akivel együtt él, de mégis alig látják egymást; ezen kívül minden idejét az tölti ki, hogy a hipochonder Kapitány (Wolfgang Reichmann) és a szadista Doktor (Willy Semmelroge) parancsait teljesíti. Megmondják neki, mit egyen, mikor vizeljen, hogyan menjen az utcán, aztán még gúnyolódnak is rajta. A Doktor kísérletezik a szerencsétlen bakán, aki (egyrészt?) ennek köszönhetően hangokat hall, látomásai vannak. Mindeközben az otthon unatkozó fiatalasszony szemet vet a magas, izmos és jóképű Tamburmajorra (Joseph Bierbichler), akivel hamar egymásba gabalyodnak. Woyzeck sejti, érzi, tudja: megcsalják, és egy idő után már képtelen elhessegetni ezt a gondolatot. A hangok pedig megmondják neki, hogy büntesse meg ringyóvá aljasult szerelmét. Vajon mi lesz ebből a lehetetlen helyzetből?
Tavaly, ugyanúgy, ahogy az Aguirre-t, ezt is láttam már. Akkor ennyit jegyeztem le róla: SZPOJLER „Sokáig vártam, hogy láthassam végre, de utólag azt kell mondanom, hogy a magyar verzió jobb. Ez talán közelebb áll a színdarab-töredékhez, ami a történet alapja, de nem igazán adja vissza azt, ami szerintem a lényeg, a kisember értelmetlen életét, amit mások tönkretesznek, mindazt a szenvedést, amin keresztülmegy. Az itteni címszereplő katona, tehát parancsoknak engedelmeskedik – a magyar a vasúton dolgozik, szóval kevésbé parancs-orientált. A németnek van egy bajtársa, akivel beszélgethet; az orvos csupán egyetlen jelenetben kínozza, ahogy a kapitány is – itthoni kollégájának sokkal többet kell kiállnia velük szemben. (Ha jól emlékszem…) [Kis tévedés, a Doktor két jelentben kínozza saját kísérletével, és egyszer közösen a Kapitánnyal. Inkább az utóbbi az, aki elsikkad.] Nagyon érdekes, hogy itt a kapitány kevésbé tűnik bűnösnek abban, hogy mi lesz Woyczeckkel, és sokkal nagyobb részben hibás a doktor, aki belehajszolja az őrületbe. [Másodszorra nézve inkább ugyanolyan bűnösnek mondanám őket.] Ennek csupán a tetejére jön a szép, csalfa asszony; ám míg a német nő valamiképpen érdeklődik a német „hős” iránt, addig a magyar nyíltan gyűlöli a „párját”. Herzogot elsősorban a gyilkossághoz vezető út érdekli, de Klaus Kinski karaktere inkább háborodott, semmint kiszolgáltatott. [Azért ez nem teljesen igaz, de tény, hogy a német Woyzeck sokkal őrültebb, mint a magyar.] A kocsmai résznél, ahol a szerető inzultálja, bizony látszik, hogy tehetetlen; Kovács Lajos azonban el tudta volna intézni Gáspár Sándort – ha akarja. Kovács tűr, némán, egy apokaliptikus pokolban; Kinski egy színpompás, muzsikaszóval átitatott, festői környezetben, monológok során át bolondul meg, elsősorban a féltékenységtől és csak másodsorban azért, mert szórakoznak vele. Hallhatunk néhány nagyon izgalmas gondolatot („minden ember egy szakadék és elszédül, aki belenéz”), a címszereplő alakítója pedig lehetetlenül intenzív előadást nyújt; de mégis, a magyar sokkal nyomasztóbb, durvább és megjeleníti azt, ami innen gyakorlatilag teljesen hiányzik: az értelmetlenséget. [Herzog érzékelteti ezt, de csak finoman, ezért figyelni kell, hogy meglássuk, majd lesz rá példa később.] Helyette megkapjuk a gyilkosság utóéletét és a „hős” dicstelen végét, ám mindez csak utalás – befejezetlen, ahogy az eredeti mű is az. [Ezzel most mégsem értek egyet.] Most már csak a Fitzcarraldot kell látnom és akkor teljes lesz a Herzog-Kinski-filmográfia…” [Akkor még nem hallottam a Cobra Verdéről.] SZPOJLER VÉGE
[A fenti jegyzet mellé a publikálás idején még ezt fűztem hozzá:] „Itt megint az a helyzet, hogy egy korábbi találkozásom a történettel "megrontja" az élményemet. De ha nem lenne Szász János lenyűgöző erejű munkája Kovács Lajossal, akkor valószínűleg hidegen hagyna maga a Woyzeck is. (És ez persze nem kapott Oscart...) Herzog mást akart elmesélni, mint Szász - hozzám talán egyszerűen honfitársam meséje áll közelebb. Művészi szempontból lehetne elemezgetni a kétféle látnivalót, de erre most nem vállalkozom. Szóval a német adaptáció csak azért csúszik le az 5-ös dobogóról, mert a magyar kiszorítja onnan.„
Mint látható, egy évvel ezelőtt egyértelműen úgy gondoltam, hogy a hazai feldolgozás minden tekintetben jobb, mint a német. Most, a második megnézetel után már úgy tűnik, Herzog és Szász interpretációi nagyon-nagyon mások, más mondanivalóval a középpontban, és különböző intencióval. A kettő összehasonlítása tehát – attól függetlenül, hogy elviekben ugyanarról szólnak – bizonyos szempontból hibás döntés. Mintha a 20016-os Szellemirtókat akarnám összevetni a The Real Ghostbusters című rajzfilmsorozattal – ugyanarról szólnak, és mégsem. Másfelől azonban nem lehet elmenni amellett, hogy a Woyzeck teljesen eltér majdnem minden korábbi és későbbi Herzog-Kinski-műtől, kilóg abból az ötösből; plusz ugye van miért hazabeszélni az 1994-es magyar változat kapcsán, tehát mégiscsak össze kell hasonlítani a kettőt – meg az Aguirre-t, a Nosferatut és a Fitzcarraldot.
Pár szót úgy általánosságban a sztoriról: Ez az elnyomott kisemberről szól, akiben nő a tehetetlenség, a düh és az elkeseredettség, aztán végül fellázad. Mivel az alapjául szolgáló színdarab-töredék (amiről még lesz szó) az 1830-as években íródott, ezért nem annyira a logika, mint inkább az érzelmek, a pszichés állapot játssza itt a főszerepet. SZPOJLER: Én bizony tutira nem a nőt öltem volna meg, hanem a szeretőjét, vagy a két elnyomó valamelyikét. Esetleg mind a hármat. Bár Woyzeck talán a jövőre gondol háborodott elméjével, és meg akarja akadályozni, hogy Marie ismét félrelépjen. Nincs nő, nincs sírás – vagy mégis van? SZPOJLER VÉGE
„Akinek nincs pénze, az olyan fajta… az olyan fajta fütyül a morálra a világban.”
A nyitó stáblista elég kemény, a főhős egyszemélyes kiképzést kap egy „láthatatlan” tiszttől, miközben furcsa, valahol vidámnak mondható vonósok szólnak. A szekvencia igazán kellemetlen, azon nyomban szimpatizálni fogunk a látványosan szenvedő Kinskivel. Felmerült bennem, hogy Herzog vajon élvezte felvenni vagy visszanézni ezt a részt? A képi világ sokszor olyan, mint a nagyon régi filmek, amikor a kamera nem tudott még mozogni, vagyis rögzített pozícióból látjuk a szituációkat, a finoman ide-oda mozduló felvevőgép útja szinte alig érzékelhető. A látvány már-már nyomasztóan színes, és összehasonlítva a dél-amerikai helyszíneken játszódó „előzménnyel” és „folytatással”, feltűnő, hogy nincsen vad természetábrázolás, minden az ember műve itt, csupán a tó partján van némi szabadon burjánzó vegetáció. Jörg Schmidt-Reitwein kamerájának képeit a legelején gyorsítva, a végén lelassítva láthatjuk, egy újabb olyan jellegzetesség, amivel sem az Aguirre, sem a Fitzcarraldo esetében nem találkozhatunk (bevallom, kiment a fejemből, hogy a Nosferatuban van-e ilyen). Az új operatőr kevésbé megy közel a színészekhez, mint Thomas Mauch, gyakorlatilag mindenki mindig minimum derékig látszódik; a figurák néha szinte elvesznek a díszletben (Woyzeck az elején a borotválós részben mozgó háttérelem; amikor a dolgait adja át katonatársának, akkor meg a beállítás miatt tűnik apró, jelentéktelen részletnek a hatalmasnak látszó szobában). Vagyis a lényeg az, hogy pusztán a látvány alapján nehezen lehet felismerni Herzogot ebben az alkotásában.
„Derék ember vagy. Derék, jó ember, de túl sokat gondolkodsz, az ártalmas!”
Igazán érdekes, amint Woyzeck szerepében Klaus Kinski most először játszik alattvalót, aki kiszolgáltatott a többi embernek. Az Aguirre-ben (és feltehetőleg a Cobra Verdében) élet-halál ura, Az Éjszaka Fantomjában természetfeletti hatalommal bíró lény (akit a helyzete tesz szánalmassá), a Fitzcarraldo esetében pedig általánosan kedvelt alak, akit önszántukból követnek a nép egyszerű fiai meg lányai. A színész jellegzetes vonásai ezúttal kifejezetten csúnyának tűnnek, jobban szánni valóvá válik tőle a főszereplő, ugyanakkor az őrülete átélhetőbbé lesz. Ezúttal mégsem rémisztő, mint Isten Haragjaként, inkább megviseltebbnek, tönkrementnek látszik. Ide kapcsolódik, hogy az egyik jelenetben napra pontosan kiszámolja, hány éves: 41, miközben Kinski a valóságban már 53 volt ekkor. Ez a tény is Herzogot szolgálja, hiszen a „hőse” jóval idősebbnek látszik a tényleges koránál. A siralmas szituáció ellenére van olyan jelenetsor, ahol lehet röhögni. Az első ilyen az, mikor a két katona a tó mellett botokat farag. „Csend van” – mondja a kék szemű, közben mindent jól hallhatóan betölt a madárfütty. Ez elsőre elsikkadt, de másodszorra már feltűnt, ezt bizony utómunkával meg lehetett volna oldani – vagy éppen az a lényeg, hogy Woyzeck fülébe nem jut el a madárdal? A második a Doktor első felbukkanása, mert szinte végig a hugyozásról van szó benne, meg ott hangzik el a lejjebb idézett mondat.
„Gyönyörű rögeszméje van.”
Hosszasan lehet taglalni, mi mindent kell a címszereplőnek kiállnia. Kezdetnek ott a munkája. Mindenki tudja, hogy a katonák kemény kiképzésen esnek át, a körleteik a lehető legmesszebb vannak a luxustól, a napi tennivalóik repetitívek és talán túlságosan szabályozottak, plusz engedelmeskedniük kell a feljebbvalóiknak. Woyzeck jó katona, nem kérdez, mindent megtesz, csak furcsa dolgokat mond néha. Ebben a munkakörben a középpontban álló figurán sok felelősség van, például neki kell borotválnia a Kapitányt, tehát mindig első rangúan kell elvégeznie, amit rábíztak; extraként végig kell hallgatnia a képzelt beteg tiszt folytonos panaszáradatát és a sértéseit, meg meg kell tennie az összes hülyeséget, amit kér. Ezekből csak alig egyet-kettőt láthatunk, a magyar változatban az állomásfőnök sokkal erőteljesebben megjeleníti, amint az elöljáró kihasználja az alárendeltet. Állásából fakadóan megvetés irányul a középponti alak felé, a bazári kikiáltó szerint a katona a legalacsonyabb szintű ember, később a részeg „filozófus” meg azt kérdezi: „Miből élne a katona, ha Isten nem oltja belé, hogy megverekedjék és agyoncsapassa magát?” Ez az utóbbi mondat, keverve a ténnyel, hogy sohasem láthatunk kettőnél több bakát egyszerre, azt sugallja, mintha a seregnek, ennek a helyőrségnek nem lenne értelme. Talán ebben a furcsa világban, ebben az álmos városkában csak azért van, hogy kizsákmányolhassanak néhány nincstelent?
„Ugyan ki mérgelődne egy ember miatt? Egy emberért?”
Itt is van Kinski alakjának következő aspektusa, a szegénység. Tulajdonképpen munkás, nem tudjuk, vajon csinált-e valaha valami mást, mielőtt a seregbe állt volna, körülményei korántsem kielégítőek. Étrendje gyatra (erről még lesz szó), gyakorlatilag csupán perceket tölthet otthon, nincs szinte semmije. Lakása egy egyszobás lyuk, ami háló, nappali és konyha, élettársa (ez a fogalom az 1830-as években nyilván nem létezett) a kettejük házasságon kívül született gyermekét neveli, és Woyzecknek egy fizetésből kell eltartania hármukat. Az alacsony társadalmi szintjén túl alantasnak ítélt munkája meg erkölcstelennek bélyegzett kapcsolata miatt is lenézik. Viszont annak ellenére, hogy Marie nem a felesége és a gyermek, akinek nincs neve (ezen is lehet agyalni) a fattya, jó apa és jó „férj” akar lenni, ezért elvállal egy mellékállást. Tulajdonképpen innen eredeztethető minden problémája, a szegénységből, mert ha gazdag lenne, semmi szüksége se lenne egy ilyen pocsék feladatra, nem kellene két helyen gürcölnie, hogy eltartsa a családját, alapvetően több megbecsülésben lenne része és ugrálnia se kellene mások kénye-kedve szerint.
És most jön a talán leglényegesebb megaláztatás, az emberkísérlet. A Doktor megtestesíti a tudománynak azt az erkölcstelennek mondott részét, amely élő Homo sapiens-eket akar felhasználni. Ezt ma már nyilvánosan nem szabad csinálni, mindenkinek el kell ítélnie, de azért igen sok dolgot, amit ma tudunk, a hozzá hasonlók miatt tudunk. Tetszik, vagy sem, ez az igazság. Herzog (vagy talán a korábbi szerző, Georg Büchner) legalább annyira toleráns a nézővel szemben, hogy az erkölcsről szóló dumát nem a Doktor, hanem a Kapitány szájába adja. Szerintem a kísérlet csupán egy újabb lépcsőfok a lefelé vezető úton, mindössze egy másféle megalázás, de pici kutatás után úgy látszik, a film legnagyobb részt a tudós akcióját okolja Woyzeck őrületéért. Biztos, hogy az ártalmatlannak hangzó próba (negyed éven keresztül kizárólag borsót szabad ennie) rosszat tesz a katona testének, és ha a test szenved, az kihat az elmére, de a „hős” saját akaratából vállalta az egészet, pénzt kap érte, amit a Doktor a játékidő alatt kétszer is megemel. Feltételezhetően ez a kereset-kiegészítés jelentősen jobbá teszi Marie és a kisfiú életszínvonalát, talán az orvos pénze megközelíti vagy meghaladja a zsold összegét. Értelmetlen a vállalkozás? Nem tudhatjuk. Erkölcstelen? Szerintem nem. Az már más kérdés, hogy Woyzeck tényleg tönkremegy tőle, és az extra fizetésért cserébe egy újabb jármot vesz a nyakába és még egy őt lenéző, ócsároló figura kerül púpként a hátára.
Ennél viszont sokkal nagyobb baj, hogy a kísérlet miatt a központi alak lassan megbolondul. Ha minden igaz, Szász Jánosnál Woyzeckre nincs ilyen hatással a Doktor projektje, ott csupán egymásra halmozódik a sok kín. Itt ellenben a fickó hangokat hall, hallucinál és a világvége víziói gyötrik (ez csak részben saját gondolat). Fél, de nem a munkájával járó kockázattól (szolgálat közben megölhetik) vagy a maradandó károktól, amiket a kísérlet okoz neki, hanem attól, hogy bármelyik nap vége lehet mindennek. Ezt egy egészséges elme se tudja felfogni, mert arról van szó, hogy van-e valami azután, ha a mindenből semmi lesz? Woyzeck egy hangya, akin néha állati késztetések lesznek úrrá, de közben teljesíti azokat a célokat, amikért él, amiket a boly urai diktálnak. Aprócska fejében azonban lehetetlenül hatalmas gondolatok születnek, amiket egyetlen másik hangya sem érthet – de még ő maga sem. Csoda-e, ha rosszul érzi magát?
„Bánom is én. Olyan mindegy…”
Ehhez a már most végtelenül megterhelő szituációhoz jön még a végső csapás, hogy a nő, akit szeret (újból ki kell jelenteni: Marie és Woyzeck nem házasok, a gyerek pedig annyira lényegtelen, hogy még igazi összetartó kapocsnak se nevezhető), másként érez iránta. Kinski alakjának szemszögéből nézve a nő az egyetlen dolog, ami számít neki a világon: Érte dolgozik, hozzá megy haza, neki spórol. Ennek ellenére a gondoskodás anyagi vonzatán felül semmilyen módon nem mutatja ki a szeretetét iránta. Ha belegondolunk, már az együttlétük kész csoda: Hatalmas korkülönbség van köztük (a színésznő 25 éves volt a forgatás idején, tehát Marie olyan 25-27 éves, Woyzeck 41), egyikük szép és vonzó, a másik csúnya és szánalmas, frigyük gyümölcse, a névtelen kisfiú viszont mindkettejük legjobb tulajdonságainak megtestesülése. A nő érzéseinek, amiket a férfi iránt érez, jó példája, amikor az egyik konfliktus-helyzetben sírva fakad és szégyenkezik; a Tamburmajornak elsőre nem akarja odaadni magát, hiszen már tartozik valakihez; és még az utolsó pillanatokban is felfedezhető benne, hogy aggódik a címszereplőért. Nem szerelmesként, hanem inkább egyfajta furcsa tiszteletből. Woyzeck ugyanis alapvetően a legjobbat akarja neki, maximális teljesítményt nyújt érte, és ez az, ami miatt a férfi annyira elkeseredik, mikor felszarvazzák. Gyakorlatilag értelmét veszti az élete… És közben minden lehetne másképp: Mintakatona, tehát a Kapitány dicsérhetné, jutalmazhatná. Odaadó „férj”, Marie tanúsíthatna több szeretetet iránta. Emberi lény, akinek szabad akarata van, ezért mégsem kellene kísérleti nyúlnak nézni. A feladata alapvetően nemes kihívás, a rendet, a hazát, a békét vigyázza; a nemzete gyarapodásáért megy hadba. Csak éppen senki se így néz rá.
Van még valami, egy nagyon érdekes kis mellékszál, amit elsőre nem lehet felfedezni, ez az ember szükségleteiről szól. A Kapitány és a Doktor számon kér Woyzecken olyan dolgokat, mint például hogy miért vállalta a gyereket, akit nemzett, miért hugyozta le a falat az utcán, stb.? Mindkettejüknek ezt a választ adja: „hús és vér vagyunk”, vannak testi szükségleteink, ezek kielégítésre szorulnak. Akinek pisálnia kell, az pisálni fog – most jön a morális kérdés, vajon hova? [Kis kitekintés a való életbe: Büszke városom közepén van egy pici park. Anyukák előszeretettel pisiltetik bölcsődés korú fiaikat fényes nappal a fák tövébe, hajléktalanok is levizelik ugyanezeket a fákat, szintén napvilágnál és senki se tesz semmit.] Elvileg 180 évvel korábban a Doktor mégis ellenállhatatlan vágyat érez, hogy kioktassa kísérleti alanyát arról, hova és mikor hugyozhat. Aztán parancsra a szegény ördög már képtelen mintát produkálni… Ezzel idáig nincs semmi baj, azt mondom, a „hősnek” igaza van, a tudós a természet ellen szólal fel, a tiszt meg egy letűnt kor értékrendjét képviseli (ne feledjük, a bemutatókor 1979-ben járunk!). Viszont most jön a fordulat: Marie és a Tamburmajor szintén a természet hívó szavának enged. Azonnal felgerjed bennük a vágy a másik iránt, mert mindketten szépek és fiatalok. Mondhatni egymásnak teremtették őket. Az elmélet hangoztatójában ez egyetlen alkalommal se merül fel – naná, hiszen az ő helyzetében mindenki más ugyanilyen féltékeny lenne.
De csak akkor, ha a viszony kitudódna. Most ismét végig lehet venni mindenkit, aki „benne van”: A Kapitány direkt felhozza a Doktor jelenlétében a tényt, hogy híre ment, mi zajlik otthon, amikor a ház ura távol van. A tudós a tiszttel együtt röhög szerencsétlen alattvalóján. Marie teljes nyugalommal viseli otthon a drága fülbevalókat, amit a szeretőjétől kapott; a Tamburmajor pedig szinte felvág vele, hogy lefekteti ezt a fehérnépet. A legizgalmasabb azonban az a kis elejtett mondat, amit Woyzeck egyszerű katonatársa, Andres (Paul Burian) mond: „egy ilyen utolsóért…”. Vagyis még ő is tudja, mi a helyzet, de az egyetlen tapintatos, ténylegesen jó szándékkal hozzáálló emberként nem mondja a főszereplő szemébe. Egyik hozzáállás se megfelelő, ellenben Marie semmilyen törvényes társadalmi kötelékben nincsen a gyermeke apjával. Gyakorlatilag nem élnek együtt, a gyerek mintha ott se lenne, sőt, senki se kezeli őt úgy, mint „Woyzeckné”. A nő egyes helyzetekben mintha azt se tudná, mit akar, érzi, hogy amit tesz, nem helyes, de hát a természetes vágyait elégíti ki, amiket a „párja” képtelen – meg aztán már a kiindulópontja is amorális, hiszen leányanya, fattyút szült és később nyíltan felszarvazza „párját”. Ebben a lehetetlen eseménysorban vergődve egészen a cselekmény közepéig a címszereplő kizárja a világából a megcsalást, és már csak akkor néz vele szembe, amikor tanúja az afférnak a kocsmánál.
A kevés helyszín közül kiemelkedik az említett kocsma. Első különlegessége, hogy bent megjelenik a zenét szolgáltató Telč Vonósnégyes. Igazán érdekes helyzet, amikor a nyitány alatt az ő muzsikájuk szól, aztán tényleg látjuk őket, miközben zenélnek; de Woyzeck még a zöldellő mákmezőn is hallja a produkciót, miközben már igencsak hallótávolságon kívül van. Aztán jön a súlyos tragédia, ahol a kezdő stáblistát aláfestő vidámnak mondható dallam a sokkoló képekkel egyenesen őrjítővé válik, pláne mivel mindkét esetben csak ezt halljuk, semmi egyebet. Na de vissza az ivóba! A tornácon lévő hosszú asztaloknál változatos korú és társadalmi helyzetű férfiak melengetik hideg söröskorsóikat. (Apróság, de a bal oldalon hozzánk legközelebb helyet foglaló öregemberen sildes sapkának látszó fejfedő van, a ruhája se igazán XIX. századi.) Itt lesz az egyik munkásból az alkohol hatására „asztalszónok”, mivel feláll az asztalra és normál hangnemben, kissé akadozva beszél az élet nagy kérdéséről: Mi végre van az ember? Ez a cselekményből kilógó rész valahogy megnyugtató, mert a feszültséget jelentő Woyzeck elrohan, mielőtt a monológ megkezdődik. De azért szalad, mert éppen látta, ahogy Marie új ruhában, széles, boldog mosollyal ropja bent a Tamburmajorral.
„Szakadék minden ember… és szédül, aki belenéz.”
Tehát már tudja, kivel csalja őt a gyermeke anyja, ezért később megint elmegy a kocsmába, ahol konfrontálódik az illetővel. Herzog színészválasztása remek volt, Joseph Bierbichler óriásnak tűnik az átlagos magasságú, cingár Klaus Kinski mellett, akinek esélye sincs a győzelemre. Elvileg mindketten katonák, de a „párbajnál” kiderül, hogy Woyzeck tulajdonképpen veszélytelen. Bizonyos szempontból… Ezek után még egyszer visszatérünk erre a helyszínre, de előtte jön a rémes kibontakozás…
SZPOJLER INNENTŐL
Lássuk ismét, kik azok, akik pokollá teszik Woyzeck életét: A Kapitány – a felettese, a főnöke, végülis tőle kapja a pénzét. Magas rangú ember a társadalomban, vele nem dacolhat. A Doktor – szintén munkaadója, ellátja, fizeti. Köztiszteletnek örvendő férfi – képtelen szembeszállni vele. A Tamburmajor – nagyobb, erősebb, magabiztosabb és tisztább az elméje. Mindenben ellentétek, nem tudná legyőzni. (Amúgy egyikük se golyóálló, de a „hős” fejében valamiért meg se fordul, hogy szolgálati puskáját ellenük fordítsa.) Tehát marad a hűtlen ringyó, a céda, Marie. Ő és a gyereke azok, akik a központi karakter alatt állnak, akiken kitölthetné a haragját. Azonban a gyermek még ártatlan, semmiről se tehet, senkinek sincs útban, így kiesik. Marad a nő…
A hangok azt mondják a férfinak, szúrja le hűtlen „hitvesét”, úgyhogy elmegy a zsidó ószereshez (ez itt nem antiszemitizmus, a stáblistában is úgy szerepel, hogy Zsidó), vesz egy kést (még egy éles kése sincs, és újfent nem jut eszébe a szuronyát használni), kiviszi magával Marie-t a tóhoz (a nő az utolsó pillanatig sem tart tőle), aztán kegyetlenül végez vele. Legalább ötször megszúrja (a lassítás miatt az elsőnél Kinski láthatóan a kés tompa végével bök), és ez itt olyan, hogy szavakkal visszaadni nehéz. Rendkívül nyomasztó élmény, mert annyira élénk minden szín, Eva Mattes tényleg igazán vonzó, Klaus Kinski pedig az érzelmek olyan skáláját jeleníti meg csak az arcával, amit ma már talán senki se lenne képes utána csinálni. Minden benne van, a gyűlölet, a megdöbbenés, a fájdalom, az önmagától, a tettől és a szajhától való undorodás, a szeretett fél elvesztése, a düh kontrollálhatatlan kitörése – de mindez egyszerre. A lassított felvétel kikényszeríti, hogy alaposan megvizsgáljuk a borzalom maszkját, és közben szól az a zene… Ez az igazi filmművészet, de bárcsak sose láttam volna!
SZPOJLER VÉGE
A „hős” minden mindegy alapon visszamegy a kocsmába, ahol egy nő magával rántja a táncba. Most, másodszorra nézve rájöttem, mekkora jelentősége van annak, amikor aztán az asztalnál ülve Woyzeck a nevén szólítja ezt a feltehetőleg éjszakai pillangót (aki az ölébe is beül). Honnan tudja a nevét? Hát, a katonáknak is vannak szükségleteik… Ez a kis részlet mindent új megvilágításba helyez: Vajon eljárt ehhez a prostihoz, mikor Marie nem engedte az ágyába? Ha igen, nem érezte magát hűtlennek? Ha nem volt a kuncsaftja, akkor miért olyan kedves hozzá a konzumhölgy? Itt aztán mindenkinek feltűnik a katona feldúltsága és aztán meglátják a nyomokat a bal karján… Most azonban még ki tud jutni, és visszamegy a tóhoz, mert időközben rájön, hogy a korábbi vételét el kell rejtenie. Ami itt történik, azt csak érzékelteti velünk Herzog, mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja (bár szerintem elég világos az esemény), aztán jön a befejezés, amiről tavaly úgy éreztem, nem megfelelő. Másodszori megtekintés után viszont a felvezetéskor lévő lassú kör a tó partján meg a város utcáin keretet képez az itt látottakkal, amit tovább erősít, hogy mindkétszer ugyanazt a Beethoven-művet hallhatjuk cselesztán. Egy kisebb keretet képez a közvetlenül ez után hallható vonósnégyes, ami szintén visszatér, akkor, mikor a címszereplő szenved; illetve a tragédia második felét Vivaldi megindító szerzeménye festi alá.
Tehát láthattuk, hogy a más forgatási helyszín, az eltérő zeneszerzők és operatőr használata mellett Werner Herzog ezúttal valami mást akart mondani, mint az Aguirre-ben és a Fitzcarraldoban; de egészen közel maradtunk a Nosferatuhoz. Utóbbiban a gróf az örök magányra, a más élőlényeken való élősködésre és a megváltás lehetőségének szinte teljes hiányára kárhoztatott. Hatalmas, de mégis szenved. Itt pedig ugyanazzal a fizimiskával rendelkezik a kizsákmányolt, végsőkig megalázott kisember, aki ugyanúgy szenved, ugyanúgy kényszerből árt és ugyanannyira visszataszítóan szánni való. De a közös alapból Kinski és Herzog egészen mást hoz ki, mint Kovács Lajos és Szász János. A 15 évvel későbbi magyar Woyzeck a kisemmizett munkás, az értelmetlenül létező egzisztencia, akitől elvesznek mindent. Nála a munkaköre nem indokolja, miért engedelmeskedik vakon a főnökének, látszólag a tudós kísérletéből se nyer semmi fontosat és végig érezhető, hogy valamilyen hatalmas erő lakozik benne, amit viszont képtelen használni. A ’79-es német bátyjában ellenben mintha a kezdetektől benne lenne az őrületre való hajlam, ami mintegy természetes módon bontakozik ki, ez juttatja le őt a negatív spirál aljára, közben az érzelmei is mások, mint magyar öccséi. Szóval cikkem tárgya akkor lenne igazán értékelhető számomra, ha nem tartozna össze négy másik filmmel (bár Az Éjszaka Fantomjának ellentétpárjaként egészen jó), és nem lenne a fantasztikus hazai verziója. De ezek vannak, és én képtelen vagyok ezeket a tényeket figyelmen kívül hagyni vele kapcsolatban.
Pár érdekesség, amiket megfigyeltem: A játékidő nagyon kevés, nincs másfél óra. Az idő múlása a történetben nem érzékelhető, mert a szereplők külseje ugyanolyan marad, ám a tónál Marie azt mondja, a viszony már két éve tart, tehát kb. ennyi nap telik el az első jelenettől az utolsóig. Woyzeck teljes neve Friedrich Johann Franz Woyzeck, az „élettársa” Franz-nak hívja, mindenki más a vezetéknevén szólítja. Hasonlóan Aguirre-hez ő is csak a szeretett nőnek néz a szemébe, senki máshoz nem fordul oda, amikor beszélnek. [Mivel ezt a cikket valószínűleg senki se olvassa majd el:] A korszak (1830 körül) érdekes lenyomataként ez a film negatív színben tüneti fel a kisebbségeket. Marie egy olyan altatódalt énekel, ami arról szól, hogy a rossz gyereket elviszi magával a vándorló cigány; a szomszédasszonnyal való beszélgetés közben meg azt mondja: „ha kifényesíti, eladhatja a zsidónak”, ezzel nyilván arra utal, hogy a Zsidó (a konkrét, már említett boltos szereplő) szereti a fényes dolgokat (tehát amik drágának tűnnek). A részeg „filozófus” szájából ez hangzik el: „pisáljunk keresztbe, hadd haljon meg egy zsidó”, végül pedig mikor az ószeres megjelenik, az sem egy pozitív jelenet, nem igazán szimpatikus alak, és Woyzeck elég lekezelően bánik vele. Ez egy érdekes lenyomata 1979-nek is, amikor még lehetett ilyesmiket filmen mondani… (Hogy a végsőkig feszítsem a húrt, mindez egy német mozgóképben hangzik el.) A Tamburmajort alakító színész, tehát a karakter, aki megalázza Kinskiét, egyidős Herzoggal. Ez lehet véletlen, de lehet direkt, mintha a rendező önmagát képzelné a legkedvesebb ellenségét „megruházó” alak helyére… Kicsi, de jól megfigyelhető visszatérő motívumként ahányszor a címalak felveszi a sapkáját, a tenyere élét a homlokára teszi, hogy a fejfedő biztosan egyenesen álljon. Ezt még a legnagyobb terhelés alatt, a „párbaj” után is megcsinálja, valószínűleg észre sem veszi. Klaus bácsi kitűnően ábrázolja a beidegződést.
Egyéb érdekességek: Werner Herzog a Nosferatu befejezése után öt nappal indította meg a munkálatokat a Woyzecken az akkori Csehszlovákiában található Telč-en (ma a Cseh Köztársaságban van). Ugyanazt a stábot használta, akik az előző művén dolgoztak, és ugyanazt a főszereplőt, akinek mindössze egyetlen hétnyi pihenés jutott. Klaus Kinski belevitte a fáradtságát a karakterébe. A legtöbb jelenetet egyben vették fel, egy forrás szerint az egész filmben mindössze 27 vágás található. A felvételeket 18 nap alatt befejezték, az utómunka is csak pár napot vett igénybe. A Telč Vonósnégyes által játszott jellegzetes dalról semmit sem lehet tudni, feltételezhetően ehhez a mozgóképhez készült. Amikor Kinski először meglátta a kész alkotás poszterét, azonnal széttépte, mert a szerződésében foglaltak ellenére Werner Herzog nevét nagyobb betűkkel írták ki, mint az övét. Az 1979-es Cannes-i Filmfesztiválon Eva Mattes megnyerte a Legjobb Női Mellékszereplőnek járó kitüntetést, két évvel később a Német Művészmozik Egylete Ezüst Egyleti Díjjal jutalmazta a Woyzecket.
SZPOJLER
Az utolsó két jelenet értelmezése a Wikipedia szerint: „Woyzeck megpróbálja elrejteni a kést a tóban, de miközben le akarja mosni a ruhájáról a vért, azt hallucinálja, hogy vérben fürdik, ezért valószínűleg vízbe fojtja magát és meghal. Miközben a holttesteket szedik össze [a képen konkrétan Marie letakart hulláját és egy üres koporsót látunk, ezért nem annyira egyértelmű, hogy a gyilkos is meghalt], a polgárok azon csámcsognak, hogy egy „valódi gyilkosságot” követtek el, ez pedig mindenki figyelmét eltereli az agyzsibbasztóan unalmas életéről.” Az utóbbira utalás a gyerekek két jelenete, főleg a második.
SZPOJLER VÉGE
Röviden az eredeti szerzőről: Werner Herzog a történetet Georg Büchner (1813-1837) színdarabtöredéke alapján írta. Büchner mindössze 23 évet élt, mielőtt a tífusz elvitte, rövid földi pályafutása alatt három drámát, egy komédiát, egy novellát és egy pamfletet írt, valamint lefordította Victor Hugo két művét. Drámái közül csak a Dante halála teljes, a Pietro Aretino című elveszett, a Woyzecket pedig a halála miatt nem tudta befejezni. Utóbbi művet valószínűleg 1836-ban kezdte el, távozása után pedig jó negyven évig ismeretlen volt, amikor aztán a kéziratot Karl Emil Franzos felfedezte és 1879-ben, kiegészítve, elsőként publikálta. Ennek a darabnak az a különlegessége, hogy minden hőse a munkásosztályba tartozik (tényleg nincsenek köztük arisztokraták, de a Doktort, a Kapitányt meg a Tamburmajort nem tartom munkásnak). A fő téma az orvosok és a katonaság elembertelenítő hatása egy fiatalemberre nézve. Gyakran nevezik munkás-tragédiának, bár lehet az örök féltékenység sanyarú történeteként is értelmezni. A wikipedia szócikke szerint a „hős” a borsóevéstől őrül meg.
SZPOJLER
A töredék két felvonást örökített meg, bár vannak jelek arra, hogy Büchner szeretett volna egy harmadikat, amely a tárgyalóteremben zajlik. A fennmaradt befejezés szerint Woyzeck elrejti a kést a tóban és megpróbálja magáról lemosni a vért. Karl Emil Franzos-nak, akinek meggyűlt a baja az elmosódott, nagyon apró betűkkel írt kézirattal, viszont nem tetszett ez, így ő találta ki a végére a címszereplő fulladásos pusztulását. Mára ez bizonyítható tény, de a legtöbb feldolgozás mégis eszerint végződik (a magyarban asszem nincsen tó).
SZPOJLER VÉGE
A Woyzeck első filmes feldolgozása 1947-es, összesen kb. 34 mozgóképes változata létezik. Cikkem tárgyának sem bevétele, sem költségvetése nem ismert.
Bár még nem láttam a Cobra Verdét, ki merem jelenteni, hogy ez a Herzog-Kinski együttműködés leggyengébb színvonalú eredménye. Ez korántsem jelenti azt, hogy a Woyzeck rossz, de technikai hibái, elsőre korántsem kielégítő befejezése és az utána készült magyar verzió bizony árnyékot vetnek rá. Ezek ellenére rövidsége és művészi színvonala miatt megéri neki adni egy esélyt, hiszen elgondolkodtat, miközben elborzaszt.
(Hamarosan újranézem a hazai párját, hogy biztos legyek azokban, amiket itt leírtam. Ha tévednék, javítani fogom ezt a cikket és ezt jelzem is, valamint minden új gondolatot leírok majd – ha sok lesz, talán egy külön bejegyzésben…)
Pontozás:
imdb: 7.2 (A magyar testvére ugyanennyit kapott a nemzetközi porondon.) [1 év alatt 0.1-et esett vissza, a hazai változat 0.2-t.)
Szerintem: 4/5
A közeli jövőben bizonytalan mennyiségű idő áll majd a rendelkezésemre, de ha be tudom szerezni, akkor megnézem a Cobra Verdét, aztán a Legkedvesebb ellenségemet.
Klaus Kinski és Werner Herzog utolsó közös munkája. 
„E világ haldoklik. A gonosz csapdája.” 
