Az életrajzi filmek mindig népszerűek, hiszen általában olyan emberekről szólnak, akikről hallottunk már, van hozzájuk valamilyen kötődésünk, ha más nem, mondjuk a suliban tanultunk róluk. Mostanában viszont az a trend, hogy teljesen jellegtelen figurákat próbálnak nagy hősökként beállítani (lásd mondjuk A számolás joga, Henrietta Lacks örök élete, stb.). Szerencsére jelen esetben más a helyzet, ugyanis a nagy horror-klasszikus rémek egyikének, Frankenstein szörnyének szülőanyjáról, Mary Shelley-ről van szó. Olvastam a Frankensteint, de kevés dologra emlékszem belőle, az biztos, hogy a teremtmény teljesen máshogy néz ki, mint ahogyan a köztudatban él, sokkal intelligensebb, stb. Cikkem tárgyához egyrészt ez vezetett el, másrészt Maisie Williams és Elle Fanning neve. Sokáig halogattam, hogy megnézzem, aztán most, hogy láttam, elég vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban…
A 16 éves Mary (E.F.) a híres filozófus/könyvárus William Godwin (Stephen Dillane) lánya. Napjait a munka mellett álmodozással tölti, a korszakban éppen csak szárnyait próbálgató gótikus horror-irodalom rajongójaként maga is próbálkozik az írással, ám mostohaanyja nem hagyja, hogy kibontakozhasson. Apja, a családi viszály elkerülése végett elküldi Mary-t Skóciába, egy ismerőséhez, ahol a lány megismerkedik a rendkívül vonzó költővel, Percy Bysshe Shelley-vel (Douglas Booth). Kettejük közt nyomban szerelem szövődik, ám a férfi korántsem az, akinek mutatja magát, a társadalom pedig rossz szemmel nézi a köztük formálódó érzelmeket. Hősnőnk meghozza a döntését és ez elindítja az úton, mely végül egy olyan műhöz vezet, mely túléli, s lekörözi Shelley összes írását…
Sok olyan nagy irodalmi mű van, amiket lehetetlenség anélkül megérteni, hogy ismernénk az alkotóikat. Ilyenek például az egyperces novellák, ahol Örkény István hadifogságban eltöltött évei, a rendszer általi elhallgattatása vagy az a különös kettősség, hogy jómódú család fiaként szegény költőkkel barátkozott, mind-mind visszaköszönnek és segítik láttatni, mi a tényleges mondanivaló. Ennek a filmnek a lényege elvileg az, hogy bemutassa, mi áll a Frankenstein mögött, miféle érzelmek, események ihlették a halott emberek testrészeiből összeállított lény balladáját. A kulcsszó az elvileg.
„Olvasók nélkül az írások csupán egyszerű szavak egy lapon.”
Az egész produkció már akkor megbicsaklik, mikor az általa ábrázolt angol történelmi személyt egy amerikai színésznő kelti életre. Ehhez hozzájön, hogy a rendezőnő szaúd-arábiai, a forgatókönyvet meg egy ausztrál írta. Ezekkel alapvetően semmiféle gond nincsen, ám tegyük hozzá, hogy az író Emma Jensen korábban egyetlenegy szkriptet sem adott ki a kezei közül, a direktor Haifaa Al-Mansour pedig nyilvánvalóan kirakatfigura. De még így sem biztos, hogy amit a gyengébbik nem eme képviselői együtt alkotnak meg, az rossz lesz. És korántsem rossz. Ámde…
Ha csak simán nézzük, akkor a történet 2 évet ölel fel 2 órában a címszereplő életéből, bemutatja, hogy ki volt, mielőtt megismerte Shelley-t, ki lett belőle viharos viszonyuk eredményeképpen, valamint azt, hogy mindez miként vezet a világhírű regény elkészítéséhez. Közben viszont az első 40 perc egy hamisítatlan romantikus film, ami a régi korok szép szerelmét mutatja be. Ezután 40 percben láthatjuk, hogy a tündérmesének bizony van egy nagyon csúnya árnyoldala is, és tulajdonképpen az utolsó 40 perc foglalkozik a Frankensteinnel. Ezzel annyi a gond, hogy amennyiben férfi vagy, rohadtul unni fogod a felvezetést; ha a regény rajongója vagy, akkor másfél órát kell várnod, hogy ténylegesen rátérjenek; ha viszont feminista nézeteket valló nő vagy, akkor számos kis kedves utalást találhatsz arra, hogy a férfiak miként nyomják el „oldalbordáikat”, milyen szemetek meg gonoszak tudnak lenni, stb. És akkor most jön az a kérdés, hogy mi volt az alkotók szándéka ezzel a filmmel?
SZPOJLEREK INNENTŐL
Néhány „technikai” negatívum, elöljáróban: Egy teljes percen át csak stúdiólogokat mutogatnak nekünk, ami félpercnyi főcím után lép át a tényleges filmbe. Az angol Maisie Williams skót nőt játszik, nem mondom, hogy rossz, de nyilvánvaló, hogy őt, meg Stephen Dillane-t együtt azért tették bele ebbe az egészbe, hogy megfogják velük a Trónok Harca-rajongókat. (Dillane a tragikus sorsú királyt, Stannis Baratheont keltette életre a sorozatban; Williams Arya Stark ott, itt Isabel Baxter, a skót nemes lánya.) A 43. percnél láthatjuk Fanning figuráját a piacon, ahol krumplit rak a kosarába. Pár szemet betesz, aztán észreveszi az apját, odamegy hozzá, beszélgetnek, majd mindketten elsétálnak. A burgonyát senki sem fizeti ki és senki sem szól érte… Az esti képek borzasztóan sötétek, ami valósághű, de rossz nézni. (Ezen érdemes agyalni, mert a mesterségesen fényes éjszaka se jó, ám akkor legalább látszik, aminek látszódnia kell.) A befejezéskor lévő szeminárium nagyon suta, ugyanis bár Shelley bejelenti, hogy „biza, e könyvet nőm írta”, de az ekkor a szobába belépő írót mindenki figyelmen kívül hagyja, Percy sem mutatja be az összegyűlt szaktekintélyeknek, stb. (Lehet, hogy boldog egymásra találásuk után ez megtörtént, de a rendező nem mutatja meg, pedig itt lett volna az alkalom arra, hogy hősnője megdicsőüljön.)
A felvezetésből egyértelműen az derül ki, hogy a szép férfi (szó szerint elhangzik, hogy szép) meg a szép nő szerelméről van szó. Bár Mary olvasott és ismeri Shelley nevét, sőt még az arcát is, nem a költészete fogja meg, hanem a személyes találkozás. A versek sora csupán erősíti az érzéseit. Percy ismeri a lány anyjának meg apjának írásait, ehhez mérten nagy reményei vannak Mary tehetségét illetően, de nyilvánvaló (főleg a későbbiekből), hogy elsőre őt se a címszereplő elméje nyűgözi le. Erre a feladatra mind Fanning, mind Booth kiváló, és a legjobb pillanatok azok, amikor még nem egymáséi, de látszik rajtuk, mennyire vágynak a másikra. Ez tényleg tetszett. Az már kevésbé, hogy mindenütt rájátszanak a két központi alak szépségére azzal, hogy csupa kevésbé megnyerő külsejű vagy éppen visszataszító személyiségű alakkal veszik körbe őket. A Godwin-házban és később végig Elle-t Bel Powley kíséri, akiben van valami vonzó, ám biztosra veszem, ha egymás mellé állítanánk őket, Percy-hez hasonlóan majdnem mindenki az előbbit választaná. Skóciában meg Maisie van vele folyton, és itt is egyértelmű, hogy melyikük vonzóbb a többség számára. Shelley-vel szemben ott van Hogg, az uzsorások (?) meg még talán William Godwin is; később aztán felbukkan Lord Byron (Tom Sturridge), a romlottság netovábbja. Tehát 40 percen át a fizikai szépséget hangsúlyozzák, ez hozza össze és tartja össze a párocskát. [Külföldi haverom szerint Claire-nek a személyisége a taszító a filmben.]
Tudom, hogy Shelley-t lehetetlenség nem liberális módon ábrázolni, ám feltűnőek azok a kis dolgok, amiket itt-ott elhintenek, a néző pedig tudatosan talán észre sem veszi őket. Ebben a részben az alábbi dolgok jönnek elő: A nők jogai (mondjuk ez jogos [hehe], hiszen a Frankenstein első közlése név nélkül történt, pont azért, mert egy nő írta és így nem akarták kiadni), a szabad szerelem (ez alapvetően nagyon szép, de amint a későbbiekben látjuk, aki ebben hisz, arra csak szenvedés vár), felszólalás a házasság ellen (kétszer), a tetteink következményeinek semmibe vétele (ez a fiatalság egyik sajátossága, ám itt még pozitívnak látszik a bemutatása, ami azért mégsem oké), illetve a templomi rész értelmezhető a vallás kicsúfolásaként. Ezek azonban a költő életének sajátosságai voltak, meggyőződését tükrözik.
Következik a konfliktus, a középső rész, ahol kiderül, hogy az álomszép szerelem korántsem az, aminek látszik. Itt remek a kis mellékszál, ami az előző részben indult, a halott anyáról, aki a szülés miatt vesztette életét. Mary-nek ugyanaz a neve és ugyanazt a hibát követi el, amit szülője… A „mit számít, mit gondolnak mások”-dolog egy ilyen korhű darabnál igenis fontos kellene, hogy legyen, mert ma már tényleg semmiféle szerelmi kapcsolatnak nincsen következménye (a kivételek erősítik a szabályt), akkor viszont mondjuk egy házasságtörés hatalmas bűnnek számított (és amúgy annak kellene lennie még mindig…). Irtó fura, hogy hirtelen a semmiből lesz pénz – ezt később megmagyarázzák, de ott és akkor hihetetlen, hogy Mary-t nem érdekli, honnan jött a lóvé. Az átmenet a felvezetésből a konfliktusba azt sugallja, hogy mindaz, amit a gerlepárnak ki kell állnia, az a bigott társadalom hibája – aztán rájöhetünk, hogy ez egy kicsit se igaz. A „mindenki mindenkivel” ma már teljesen lényegtelen, akkoriban viszont talán úri passzió volt (lásd: Lord Byront, aki megteheti, hogy felcsinál egy-két leányt, aztán gondoskodik a gyerekekről), és láthatjuk, hogy a hősnőt mindez taszítja, de vállalja az egészet a párjáért úgy, hogy ő maga kimarad belőle.
Végezetül következik a lezáró rész, amelyben megszületik a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz. Vizuális szempontból a csúcs a két montázs-jelenet, az egyik a rémálom, a másik az írás folyamata. Ezek kiemelkednek a látványvilágból, amit a jelmezek, a muzsika, meg a szép természeti képek jellemeznek. Al-Mansour megkísérel hangulatot, atmoszférát teremteni, de könyvből olvasott, fantáziátlan módon, ami így sajnos mégsem sikerül. A képek kellemek, a szereplők kedvelhetőek, a zene megfelelő, de nincs mögöttük semmi. Nincs meg az a kis extra, amit Julien Temple-nek sikerült hozzáadnia a hasonló témájú Pandaemoniumhoz. Pozitív dolog dr. Polidori (Ben Hardy) alakja: egy igazi tragikus hős, fényes páncélú lovag, akit ellep a mocsok. Hardy kitűnően játszik, az alak, akit életre kelt, igazán szimpatikus. Azért ide sikerül betolni két bújtatott kis utalást: Claire (Bel Powley figurája) szomorkodásakor Mary tulajdonképpen azt mondja neki, hogy „meglátod, nincs szükségünk a férfiakra”, a kiadónál lévő rövid feminista monológot pedig egy tipikus öreg, őszülő, fehér bőrű férfinak mondja el a hősnő. Ez az ember jelképezi azokat, akik anno, meg még mindig elvitatják a Frankenstein szerzőségét a címszereplőtől. Érdekes módon viszont amikor az elutasító leveleket halljuk, ott van női hangon felolvasott is, ami azt jelenti, hogy nem csak a csúnya, gonosz, fehér férfi utasította el a regényt…
SZPOJLEREK VÉGE
„Hogyan tudnánk írni, ha oly hétköznapi dolgok kötnének le, mint a bevásárlás vagy a takarítás?” (Ezt meg tudom erősíteni saját példából.)
A rendező dicséretére válhat a Frankenstein megszületéséhez vezető folyamatos út bemutatása. Az író, olvasó Mary, aki folyamatosan készül arra, hogy alkothasson; magába szívja az élet tragikus meg szépséges dolgait/eseményeit; az összefüggések az elvesztett anya hiánya, az elvesztett gyermek, a tudomány, stb. között óriási! Bár ez végső soron a mellék-vonulat, ha figyelünk, láthatjuk az összes apróságot, amik majd visszaköszönnek a regényben. Aztán levonhatjuk a következtetést: nőként talán jobb elkerülni a költőket:)
És akkor most kanyarodjunk vissza a szpojlerek elé, ahol feltettem a kérdést, hogy mi volt az alkotók szándéka ezzel a filmmel? Az utolsó 20 perc ugyanis azt mondja, hogy a Frankenstein nem csupán azért nagyszerű, mert egy nő írta, hanem mert tényleg jó. Ennek ellenére 1931 óta, amikor megjelent a Boris Karloff-féle verzió, az emberekben a szörnyetegről egy rendkívül lebutított kép él, amely csupán nyomokban emlékeztet Mary Shelley regényére. Ennél fogva az ünneplés ezen a médiumon keresztül igencsak hamisnak hat… Ellenben ott van a nők jogainak kérdése: az, hogy megválaszthassák, kit szeretnek, kihez mennek hozzá; hogy azt a munkát csinálhassák, amit szeretnek, és ebből lehessen saját keresetük; illetve, hogy pusztán a nemük miatt ne érhesse őket intellektuális lekicsinylés. Ezekkel egyet lehet érteni, amennyiben az illető tényleg valami jó dolgot tesz le az asztalra.
Hogy egy picit elkanyarodjak az irodalom irányába, olvastam kitűnő regényeket, amiket nők írtak. Ilyen a The Earth Hums in B Flat (Mari Strachan), az Ítélet Könyve (Connie Willis) vagy a Rengeteg (Naomi Novik). Mind a három attól lesz olyan jó, hogy az írónő belehelyezkedik a hősnő szerepébe, megmutatja, milyen női szemmel a világ, de és ez nagyon fontos, a történetek érdekesek, a szereplők izgalmasak, a világok kidolgozottak. Ezeket nem azért adták ki, mert a szerzők nők, hanem mert tényleg jók, és az, hogy az adott író például a szabadidejében kivel és mit szeret csinálni, teljességgel lényegtelen. A teljesítmény az, ami meghatározó, nem a személy maga.
Ha pedig ezzel a szemmel nézem, akkor képtelen vagyok azt mondani, hogy a Mary Shelley az írónő teljesítményéről szól. Benne van, hogy mi mindent visel el a szerelméért, ez beszél arról, milyen ember. Láthatjuk, hogy a vele szemben elfogult olvasók (a párja meg az apja) szeretik a kötetet, ám egyetlen kívülálló szavát sem hallhatjuk, nem mutatnak be vagy olvasnak fel részleteket belőle, vagyis ha a néző maga esetleg sosem olvasta a Frankensteint, nincs alapja a magasztalásnak. Ez önmagában aligha nevezhető hibának, hiszen miért akarnék megnézni egy olyan életrajzi filmet, ami egy olyan emberről szól, akiről sosem hallottam korábban? Nos, manapság ez gyakori dolog, hiszen például most van a mozikban a Gotti, korábban láthattuk az 1000. Winston Churchill-biográfiát, pár éve meg jött a Joy. Ezek közül kettőről hallottam már, és csak a középsőről van nagyobb ismeretanyagom. Akkor minek nézném meg a másik kettőt? Hát a főszereplő miatt. A Gottiban az öregedő John Travolta játssza a maffiózót; A legsötétebb órában a nemrég Hollywood kegyeibe visszafogadott Gary Oldman kelti életre az angol államférfit; a harmadikban meg Jennifer Lawrence bújik a totál ismeretlen feltalálónő bőrébe. Viszont ha ez nem adja el az árut, akkor valami más kell. Elle Fanning, bár ismert, nem A-listás sztár, a költségvetés meg nyilván túl kicsi volt egy kiöregedő egykori csillag felvételére, ezért a jófiú-pontokra apelláltak a készítők. És ez nem bizonyult elegendőnek…
Érdekességek: Cikkem tárgya az Egyesült Királyság, Luxemburg és az USA közös produkciója. Az eredeti cím sokkal jobb volt, úgy hívták volna, A Storm in the Stars (Vihar a csillagokban, és ennek van értelme, mert aki megnézi, láthatja ezeket a képeket). Az ausztrál forgatókönyvírónő egy amerikai producernőnek, Amy Baernek adta el a munkáját, aki társaival együtt kérte fel Haifaa Al-Mansourt rendezőnek. Utóbbi ezzel az első szaúd-arábiai nő lett, aki hollywoodi filmet rendezhetett. (Azt azért vitatom, hogy ez egyáltalán hollywoodi vagy sem.) Douglas Booth szerepelt A katedrális című mini-sorozatban, talán innen volt annyira ismerős. Tom Sturridge alakította a katonát, akihez a főszereplő hozzámegy a Távol a világ zajátólban (szegényt, úgy látszik, beskatulyázták negatív szerepekbe). Ben Hardy volt az X-Men: Apokalipszisben Angyal. Booth és Bel Powley a közös munka alatt összemelegedett, azóta is egy párt alkotnak. Jöjjenek érdekességek a filmben szereplő személyek valódi énjeiről, avagy Történelmi arcképcsarnok-rovat:
Mary Wollstonecraft Godwin (1797-1851)
Ahogy a nevét viselő moziban, Mary a valóságban is csecsemő volt, amikor az anyja meghalt. A feminista író-filozófus Mary Wollstonecraftnek született azonban még egy gyermeke, a házasságon kívüli Fanny Imlay. Ez a tény erőteljes negatív hatást gyakorolt az anyára. William Godwin egyedül nevelte a lányokat, aztán elsősorban anyagi érdektől vezérelve elvette a szomszédját (Mary Jane Clairmont), akinek már volt két gyermeke (Charles és a filmben is megjelenő Claire). Az apa maga tanította lányát, aki nem járt iskolába; azonban az elhunyt anya nézeteit figyelmen kívül hagyta e téren. William Godwin folyamatos pénzhiánnyal küzdött, ezt filozófus-hallgatók tanításával próbálta enyhíteni.
1812 nyarán Mary-t apja Skóciába küldte, William Baxter házába. A filmben látottakkal ellentétben Baxternek négy lánya volt. Mind ők, mind a környezet pozitív hatást gyakorolt Mary-re. Hazatért, majd visszament, és a két skóciai „vakáció” közötti időben találkozhatott először Percy Bysshe Shelley-vel. Korrekt módon ábrázolják, hogy a fiatalember külseje fogta meg a lányt, és hogy érzéseik kölcsönösek voltak. Mary Percy-vel veszítette el a szüzességét, a legenda szerint az anyja sírjának közelében. 1814-ben együtt megszöktek, magukkal vitték Claire-t, Fanny-t azonban nem, pedig ő is menni akart. Shelley felesége, Harriet éppen állapotos volt, mikor ez történt. A párocska pénze elfogyott, Mary terhes lett, az apja pedig mindenféle segítséget megtagadott tőlük (és a leány ezt meglepődve vette tudomásul). A költő apja sem segítette őket – a viszonyuk gyakorlatilag mindenkit nincstelenné tett.
Claire és Percy valószínűleg összemelegdtek, miközben Mary a költő gyermekét várta, ez a háromszög konfliktusokhoz vezetett köztük. Shelley ekkor „felajánlotta” Thomas Hoggot, mint szeretőt a párjának, aki, a filmben láthatóval ellentétben, nem tartotta annyira égbekiáltónak ezt a dolgot, hiszen hitt a szabad szerelemben; ám mégsem állt kötélnek, mert Percy-t szerette. Hogg kezdetben taszította, később azonban flörtölt vele, aztán jó barátok lettek. 1816-ban a szerelmesek összeházasodtak, alig 3 héttel Harriet Westbrook, az első ara öngyilkossága után. Az addigra már elhidegült asszony állítólag egy félreértés miatt vette el önnön életét, mert azt hitte, hogy katonatiszt választottja ejtette, pedig valójában csak behívták és ezért nem kapta meg a leveleit, amire válaszolni se tudott. Az esküvő egyrészt azért kellett, hogy Percy magához vehesse gyermekeit (akkor már ketten voltak), másrészt, hogy megbékítsék William Godwint. Utóbbi sikerült, előbbi azonban nem, mert a bíróság, azzal az ürüggyel, hogy ateistaként Shelley „morálisan alulképzett” a nevelésre, elvette tőle a két kicsit. Az említett Fanny Imlay, aki rendkívül boldogtalan volt, szintén 1816-ban vetett véget az életének. Levelei utaltak arra, hogy mire készül, ám Shelley hiába utazott utána, már csak holtan talált rá – megmérgezte magát. Harriet vízbe fulladt. Mindkét ügyet eltussolták.
A Frankenstein 1818-ban jelent meg először, akkor még név nélkül. Mary és Percy együtt dolgoztak a művön, viszont szinte lehetetlenség megállapítani, kinek mekkora része volt az egészben. Ugyanebben az évben első közös gyermekük, Clara meghalt, 1819-ben pedig szerelmük második gyümölcse, William is odaveszett. A Shelley-házaspár sokat utazott, kevés időt töltöttek egy-egy helyen, de mindenütt szereztek maguknak barátokat, sőt, követőket is, akik velük együtt költöztek ide-oda. Mary gyakran lebetegedett (ezt itt csak egyszer ábrázolják), a fizikai bajok mellett el kellett viselnie, hogy férje más nők után kajtat; ám közben megértette és elfogadta őt, ezért lelki szinten kárpótolta magát a körülöttük formálódó kör tagjaival. Olaszországban egy alkalommal halva született gyermeket hozott a világra, és olyan sok vért vesztett, hogy kis híján meghalt. Mindössze Percy lélekjelenléte segítette ki a bajból, a költő ugyanis beültette egy kád jeges vízbe. Orvosuk utólag megmondta, csak ez mentette meg az asszony életét. Az olasz Villa Magni nevű házban Mary ezen felül is rosszul érezte magát a túl sok velük együtt lakó miatt, meg azért, mert Shelley ekkor egy Jane Williams nevű nőnek udvarolt, hozzá írta a verseit is (erről még lesz szó).
Férje korai halála után (erről is írok még) apja fogadta be Mary-t és fiát, Percy Florence-t (őt bemutatom később). William Godwin környezetében intellektuális szempontból pezsgett az élet, de az özvegynek alig volt valami pénze, ezért nem tudott kedvére lubickolni a társadalmi életben. Még ekkor is viselte a bélyeget a Shelley-vel kötött házassága miatt. Percy apja, Sir Timothy Shelley, azzal a szándékkal, hogy az unokáját segítse, ajánlott neki némi járandóságot, ám cserébe el akarta venni a gyereket az anyjától, ami végülis nem sikerült. Mary mégiscsak kicsikart belőle némi pénzt, ám az após és a menye közti viszony olyan rossz volt, hogy sohasem beszéltek személyesen, csak az ügyvédeiken keresztül kommunikáltak egymással. (Egyébként Mary Clairmont és William Godwin hozzájuk hasonlóan a szolgálóikkal küldött üzenetekben beszélgettek, még külön házban is laktak, pedig nem utálták egymást.)
Az 1820-as évek második felében Mary-t megérintette Szapphó szelleme: 1824-ben Jane Williams mellé költözött, nagyon szoros barátságot ápolt vele, életrajzírója, Muriel Spark szerint „kissé bele is szeretett”. (Vajon megértette ekkor a férje egykori érzéseit ugyanaz iránt a nő iránt?) 1827-ben hamis papírokat szerzett egy leszbikus párnak, hogy Franciaországba szökhessenek; illetve támogatott egy hozzá hasonlóan törvénytelenül született nőt, aki maga is fattyút hozott a világra és állítólag szintén „a másik irányba tekerte a kormányt”. Ezeket a segítő akciókat valószínűleg az anyja hatására követte el, ő ugyanis azt vallotta, hogy meg kell segíteni a társadalomból kitagadott nőket. (Naná, hogy ezt prédikálta, hiszen erre a sorsra jutott.)
Saját írásai mellett Mary nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy rendszerezze és folyamatosan megjelentesse elhunyt férje verseit – igaz, egy részüket megváltoztatta, hogy átmenjenek a kor „cenzúráján”. Élete utolsó évtizede kevés boldogságot hozott számára: Az 1840-es években három alkalommal is megpróbáltak pénzt kicsalni tőle, fenyegető levelek formájában; emellett meg kellett akadályoznia, hogy bárki kiadhasson egy Shelley-életrajzot, mert különben apósa megvonta volna tőle a járadékot. Végezetül folyton fejfájások és részleges bénulások tették pokollá a hétköznapjait, ami betudható annak a betegségnek, mely végül 53 évesen elvitte: az agytumornak. Egy évvel távozása után fia és menye kinyitották a személyes tárgyait tartalmazó fiókot az asztalában. Itt megtalálták Percy Florence gyerekként elhunyt testvéreinek hajtincseit, egy jegyzetfüzetet, amit Mary és férje közösen használtak és Shelley Adonais című versének egy példányát, amiben egy selyem-borítékban a férfi hamvainak egy része rejtőzött – állítólag a szíve, melyet a család barátja, Edward Trelawny mentett ki a halotti máglyáról.
Saját korában Mary Shelley-t komoly írónak tekintették, bár a műveiben végigvonuló politikai tartalom felett átsiklottak. Fő témája a család szerepe a társadalomban és a nő szerepe a családban. Azt vallotta, hogy a család „nőies érzékenysége és könyörületessége” (az együttműködés és a szimpátia) nélkül a társadalom szétesik. Halála után már csak úgy emlékeztek rá, mint a Frankenstein szerzőjére meg Percy Bysshe Shelley feleségére. Ehhez hozzájárult a fia és menye tevékenysége, akik sok dokumentumot cenzúrázva adtak át az életrajzok készítőinek, vagy visszatartották őket. Mary maga is cenzúrázta Shelley általa összegyűjtött verseit, utolsó éveiben szinte kivonult a társadalomból. Ez és a hozzájuk közel állók elbeszélései (amikben háttérbe szorult) csak megerősítették ezt a hamis képet róla. A XIX. század során egykötetes íróként tekintettek rá, és csupán a század legvégén kezdték el újra felfedezni a Frankensteinen kívül született munkáit.
Mary egész életében radikális politikai elveket vallott, megkérdőjelezve saját apja és férje elgondolásait. Manapság a romantikus korszak egyik nagy alakjának tartják, irodalmi munkássága mellett nőként hangoztatott liberális nézetei miatt is. Elismeréséhez hozzájárult a pszichoanalitikusok és a feministák erőteljes érdeklődése. Lehet, hogy most elfogult vagyok, de ezt találtam a wikipedián és úgy gondolom, az előbbi közlésekhez hozzátartozik, hogy beszámoljak róla: „Gyermeke elvesztése felett érzett gyászát a The Fields of Fancy című novellájának írásában vezette le, mely később Matilda néven jelent meg. A történet egy fiatal nőről szól, akinek szépsége szerelmet ébreszt a saját apjában. A férfi végül önkezével vet véget az életének, nehogy átadja magát a vágyainak. Matilda hátralévő napjait lelki nyomorban tölti, mert felelősnek érzi magát az általa gerjesztett természetellenes szerelemért. A túlvilágon pedig büntetésben részesül, holott valójában semmit sem tett. Ez a partiarchális társadalom feminista kritikája.” Hát, ettől nem jött meg a kedvem Mrs. Shelley írásaihoz…
Pár szót a fiáról: Sir Percy Florence Shelley (1819-1889) a pár harmadik gyermeke volt, az egyetlen, aki megérte a felnőttkort. Sikerült elnyernie egy kisebb nemesi címet, tagja lett a királyi elit yacht-klubnak, jól értett a politikához meg a törvényekhez, ám szülei irodalmi vénáját nem örökölte. Közkedvelt volt, 70 éves korában, gyermek nélkül halt meg.
Claire Clairmont (1798-1879)
Mary-nél szóba került, hogy William Godwin két gyermeket hozott a Mary Clairmonttal kötött házasságba, az asszony szintén kettőt, majd aztán született egy közös fiuk is, William, így összesen öten voltak. A filmben csak hármat láthatunk, Charles és Fanny kimaradtak. Mindnyájukra hatottak Godwin „radikális anarchista filozófiai nézetei”. Ms. Clairmont eredeti neve Clara Jane volt, fiatal korában mindenki Jane-nek nevezte, a Clarat később kezdte használni, majd megváltoztatta, a romantikusabb hangzás miatt. Claire a valóságban sokkal impulzívabb, kiszámíthatatlan és érzelmileg túlfűtött volt. Mary-vel szemben ő járt iskolába, szóval papíron jobb oktatásban részesült mostohatestvérénél. Folyékonyan beszélt franciául, ezért vitték magukkal a szerelmesek – élete során összesen öt nyelvet sajátított el. Mary és Claire szinte végig jó viszonyban voltak, pedig voltak köztük súrlódások. A két Mary egymással való ellenségeskedése és William adósságainak halmozódása megkeserítették Claire életét.
Miután hármasban elszöktek, Franciaországban és Svájcban kerestek menedéket. Byronnal levezés útján ismerkedtek meg, nem úgy, ahogy a filben mutatják. A férfinak tetszett a lány külseje, szép énekhangja és még a vallása is (római katolikus). Claire igen durván nyomult Byronra, akinek minden oka megvolt, hogy utálja, pedig fizikailag vonzó nő volt. Mikor terhes lett, a költő megmondta neki, hogy semmit sem akar tőle, de ő mégsem adta fel. A Byrontól született gyermek neve Alba lett, később Allegrának nevezték. Shelley nagyon kedvelte Claire-t. Mary viszont Allegra születésének idején haragudott mostohatestvérére, el is akarta küldeni az otthonából, mert valószínűsítette, hogy viszonya van a férjével – ez talán szerepet játszott abban, hogy Byron oldalára állt a gyermek-elhelyezés ügyében. A kislány egyik nevelőcsaládtól a másikhoz került, végül egy apácazárdában tanult, ahol azonban súlyos fertőzést kapott, melybe belehalt. Mindössze 5 évesen… Apja korábban alig foglalkozott vele, elvesztése azonban igazán megviselte őt. Az anyja Byront hibáztatta a gyermek halálért, ekkor végleg meggyűlölte a költőt. Shelley alig két hónappal a kislány után halt meg. Végrendeletében 12 ezer fontot hagyott Claire-re, amit az asszony azonban csak 1844-ben kapott meg.
Clairmont próbálkozott az írással, de nem sok sikert ért el. Egy elmélet szerint a Frankenstein Szerzőjének nevével megjelent 1830-as The Pole című novellát ő írta. Bizonyítékul a kutató Bradford A. Booth azt hozta fel, hogy Claire tudott lengyelül - ennek fontos szerepe van a történetben - Mary azonban nem. Ms. Clairmont jóval túlélte mostohatestvérét, Percy-t és Byront is, állítólag idősebb korára meggyűlölte a férfiakat.
Percy Bysshe Shelley (1792-1822)
Shelley gazdag családból érkezett, apja a parlament tagja, anyja földbirtokos volt. (Érdekes módon, akik igazán szegény családból származnak és nincs pénzük, sose hirdetik a liberalizmust olyan nagy hévvel…) A későbbi nagy költőnek nehéz gyermekkora volt, az osztálytársai folyton piszkálták. Az általános iskolában nagy érdeklődést és tehetséget mutatott a tudományok iránt (a film szerint ez Mary-ben jellegzetessége, holott a nő életéből erre konkrét példák nincsenek), vegetáriánus volt, gyakran követett el gondosan megtervezett, de ártalmatlan csínyeket az iskolában, ám barátokat nem sikerült szereznie.
A főiskolai évei alatt 1811-ben jelent meg név nélkül a The Necessity of Atheism (Az ateizmus szükségességéről) című pamfletje, melynek készítésében Thomas Hogg is részt vett. Felelősségre vonták őket, követelték tőlük, hogy tagadják meg ezt az irományt, de erre nem voltak hajlandóak, ezért mindkettejüket kicsapták. Egy 2006-ban megtalált verse, a Poetical Essay on the Existing State of Things (Verses esszé a meglévő dolgok állásáról) alátámasztja Hogg állítását, mely szerint az eltanácsolás politikai indíttatásból történt. Percy apja megpróbálta visszavetetni a fiát, akitől újfent azt kérték, határolódjon el a The Necessity…-től, amit ismét megtagadott, szóval mégse került be újból, ezzel megromlott a viszonya az apjával.
Ezidőtájt Shelley az unokatestvérébe, Harriet Grove-ba volt szerelmes, de semmi sem lett köztük. Ekkor találkozott Harriet Westbrookkal, aki hozzá hasonlóan rosszul érezte magát a kollégiumban, levelezni, barátkozni kezdtek, és a fiatalembernek megesett a szíve a lányon. Lassan összemelegedtek. A Westbrook-család látszólag tiltotta szerelmüket, valójában viszont örültek, mert Percy jelentős vagyont örökölhetett. Az apja, Sir Timothy, viszont megvonta tőle a teljes támogatását és a színét sem akarta látni. Elvileg a frissen összeköltözött párral együtt lakott Harriet nővére, Eliza, akit a költő utált, és egy ideig Hogg is, akit azonban, miután rástartolt Harrietre, Shelley elzavart. (Később meg ő maga hívta el barátját, hogy legyen Mary szeretője…)
Emberünk már ekkor sem volt a monogámia elkötelezett híve, egy 28 éves hölgynek udvarolt a felesége háta mögött. Megszületett a kislánya, aztán még egy gyermek, de közben a viszonyuk megromlott. Percy azzal vádolta Harrietet, hogy csak a pénzéért ment hozzá, és az asszony az intellektuális kielégülést sem adta meg neki. A költő folytonos pénzzavarban volt, amit végül egyik anyai nagybátyjának adománya szüntetett meg időlegesen. Ekkortájt ismerte meg Mary Wollstonecraft Godwint, akibe azonnal beleszeretett. Leveleiben öngyilkossággal fenyegetőzött, hogyha érzései viszonzatlandok maradnak (korábban ekkori felesége neki ígérgetette ugyanezt). 1814-ben Mary, Claire Clairmont és Shelley (William Godwin egyik regényhősének nyomában járva) Svájcba menekült. A hátrahagyott Fanny, Mary idősebb féltestvére, szintén bele volt esve a „földöntúli, intellektuális külsejű” költőbe… Claire felhasználta a szerelmeseket, hogy társaságuk ígéretével magához csalja az akkorra tőle elhidegült Lord Byront. Két ember is nagy hatással volt az ifjú poétára: George William Tighe, a közgazdasági elemző, aki kémiai, biológiai (Frankenstein!), statisztikai és politikai ismeretekkel gazdagította; és Jane Williams, aki egy tengerésztiszt, Edward Ellerker Williams felesége volt. Percy és Edward jó barátok lettek, előbbi beleszeretett utóbbi feleségébe, akihez számos verset írt, óriási becsben tartotta. Egyik leghíresebb munkája, az Ozymandias úgy készült, hogy Shelley valójában sosem járt Egyiptomban, nem látta II. Ramszesz kőkolosszusait – az egyik szobor töredékes mellkasi része pedig alig valamivel a halála után került Londonba…
1822-ben, 30. születésnapja előtt nem sokkal váratlan vihar csapott le rá tengeri útján. Hajója, a Don Juan, amit Byron építtetett számára, a borzasztó időben zátonyra futott, a fedélzeten lévő Percy Bysshe Shelley, barátja, Edward Ellerker Williams és egy 16 éves matrózfiú mind a vízbe vesztek. Testét a viareggioi tengerparton (Olaszország) a kor szokásainak megfelelően, a fertőzések elkerülése végett elégették – Edward Trelawny szemtanúi leírása szerint a holttest szörnyű állpotban volt, Byron végig sem tudta nézni a szertartást, szinte elmenekült a helyszínről. Halála másnapján a The Courier nevű angol újság ezt írta: „Shelley, a hitetlen versek írója megfulladt; most már tudja, hogy van-e Isten vagy nincs.” Az évek során több teória született arról, hogy mi történt azon a végzetes napon, a tengeren. Állítólag 1812 és 1813 között a brit titkosszolgálat politikai nézetei miatt megpróbálta meggyilkolni Percy-t – talán ők a felelősek a tragédiáért? Trelawny leírása szerint sem a költő, sem a matrózfiú nem kísérelték meg elhagyni a hajót, erre utalt, hogy rajtuk volt az összes ruha; Williams-nek azonban hiányzott az egyik csizmája, inge pedig a fejére volt húzva, vagyis megkísérelte ledobni az extra súlyt, hogy vízbe vethesse magát. Állítólag egy olasz halász halálos ágyán bevallotta Trelawny-nak, hogy saját hajóval nekiment a Don Juannak, mert ki akarta rabolni, de az váratlanul, nagyon gyorsan elsüllyedt, ezért az akció meghiúsult.
Három gyermeke közül csak Percy Florence és Ianthe Elizabeth érték meg a felnőttkort, előbbiről volt már szó, utóbbi 62 évet élt, gyermekei fiatalon elhunytak. A költő másik fia, Charles tüdőbajtól szenvedett, halálát pedig villámcsapás okozta egy óriási viharban. Életében a költő elismert volt, ám a legtöbb kiadó visszautasította a műveit, mondván azok lázítanak a közrend ellen. Példa: Laon and Cythna; or, The Revolution of the Golden City (Laon és Cythna; avagy, Az Aranyvárosi Lázadás) – felszólalás a vallás ellen, a főszereplők vérfertőző kapcsolatban élnek. (Fura, hogy ez a kérdés ennyire népszerű volt akkoriban…) Shelley gazdasági és morális nézetei többek közt Karl Marxot is inspirálták.
Lord Byron (1788-1824)
Eredeti neve: George Gordon Byron – a Gordon jelen esetben vezetéknév. Az apja nagyon gyorsan elverte a család pénzét, aztán különváltak az anyjával, egy idő után pedig már sem az exfeleségét, sem a fiát nem tudta elviselni. George örökölte az anyja tüzes temperamentumát, ha éppen dühöngött, akkor viszont csöndben maradt. Egy alkalommal a fogaival elharapott egy porcelántányért, annyira mérges volt. Shelley-hez és Godwinhez hasonlóan ő is egymás után szeretett két olyan nőt, akiknek megegyezett a neve, jelen esetben - ahogy a filmbeli címszereplő apjánál - szintén két Mary-ről van szó. A másodikkal pedig, ahogy az Percy esetében, unokatestvéri rokonságban állt.
Születésekor Byron egyik lába lebénult, eldeformálódott, ez egész hátralévő életére megbélyegezte, de különleges cipőknek és gyakorlásnak köszönhetően úgy tudott járni, hogy alig lehetett észrevenni ezt a rendellenességet. A testi fájdalom mellett az okozott neki lelki problémákat, hogy tudta, ha időben és rendesen kezelték volna, kigyógyult volna e „kórból”. Gyerekként May Gray nevű dadája, később egy Lavender nevű orvos is bántalmazta, előbbi állítólag szexuálisan kihasználta és megverte, utóbbi szolgának használta. Anyja egyik udvarlója, Lord Grey De Ruthyn megkörnyékezte a már fiatalon szép, vonzó Byront, amit ő eltitkolt a világ elől. Egyik életrajzírója, Leslie A. Marchand azt állítja, ez később meghatározta a költő szexualitását.
Percy Bysshe Shelley-hez hasonlóan bajkeverő volt az iskolában, egyszer például lázadást szított az új igazgató ellen. Ellentétben kollégájával, neki rengeteg barátja akadt, azonban szinte mind fiatalon meghaltak. Erre így reagált: „(…) valamiféle átok ül rajtam. Még egy kutyát sem tudok életben tartani, amit szerethetnék, s az viszontszerrtne.” Furcsa módon azt írta az iskolai éveiről, hogy „Képtelen vagyok résztvenni az itt és most oly mértékben dívó szabadelvűségben anélkül, hogy undorodnék tőle.” Ez az élete hátralévő részét ismerve igazán különös kijelentés. Még általános iskolásként örökölte a birtokait, innentől kedzve nagyúrnak szólították, és mikor ez először megtörtént, teljes sokként érte.
Fiatal felnőttként rengeteg adósságot halmozott fel, az anyja szerint „semennyire sem tisztelte a pénzt”. Híres volt szépségéről, fürtjeinek göndörségét éjszakára papírba csomagolva őrizte meg. Általában vegetáriánus koszton élt, néha napokig csak száraz kekszet és fehérbort fogyasztott. Néha azonban óriási tivornyákat rendezett, ahol csak úgy tömte magába a húsokat meg a süteményeket, aztán tisztítókúrára fogta magát. Nagyon szeretett sportolni, úszott, bokszolt és lovagolt, ám deformált lába mindegyikben hátráltatta, egy időben súlyproblémákkal küszködött.
1813-ban 4 év után találkozott korábban nagyon szeretett féltestvérében, Augusta Leigh-vel. Állítólag románc szövődött köztük, melynek gyümölcse az 1814-ben született Medora nevű lány – ezt viszont sosem sikerült egyértleműen bizonyítani. 1815-ben Byron, hogy anyagi problémáit enyhítse, elvette feleségül a gazdag örökségre számot tartó Annabella Millbanke-et. Lányuk, Ada, még ebben az évben megszületett – őt később Ada Lovelace-ként ismerte meg a világ, briliáns matematikusként és Charles Babbage mellett az első számítógép-programozóként emlékszünk rá. Ez a házasság azonban korántsem volt boldog, mert a költő továbbra is kajtatott Augusta, meg mások iránt is. Felesége őrültnek titulálta, 1816-ban elhagyta és vitte magával a gyermeküket. Nem sokkal később törvényesen elváltak. Ez, a féltestvérével való állítólagos viszonya és adósságai arra késztették Byront, hogy elhagyja Angliát – sohasem tért vissza.
Utazgatni kezdett a világban, főleg a Földközi-tenger környékét célozva meg. Egyrészt a napóleoni háborúk miatt Európa nyugati fele zavaros, veszélyes környék lett (Shelley-éket ez nem zavarta), másrészt érdeklődött a görög, örmény, stb. kultúra iránt. Az utazás korábbi szerelme, Mary Chaworth (ő a második Mary) előli menekülést jelentett; valamint a költő remélte, hogy része lehet némi homoszexuális érintkezésben is. Bár főleg nőket hódított meg, a tanulóévei alatt akadt néhány férfi barátja, akikkel több mint bensőséges viszonyt ápolt… Olaszországban elcsábította a 22 éves Margarita Cognit, aki elhagyta érte a férjét és egy ideig együtt éltek; ám csúnya veszekedések mérgezték meg a kapcsolatukat, amik után Byron gyakran a gondolájában éjszakázott. Egyszer aztán elege lett és kidobta a nőt, aki bánatában vízbe fojtotta magát.
A Lord hatalmas állatbarát volt. Egyetemi évei alatt, csak hogy a vezetőséget bosszantsa, egy szelidített medvét tartott, de voltak kutyái, macskái, lovai, majmai, különböző egzotikus madarai, valamint egy rókája, egy borza és egy kecskéje. Shelley leírása szerint: „Lord B. háztartásához a szolgákon kívül tíz ló, nyolc gigászi kutya, három majom, öt macska, egy sas, egy holló és egy sólyom tartozik; ezek a lovak kivételével mind a házban járkálnak, amely egyszer-kétszer fékezhetetlen veszekedéseiktől hangos; (…) a lépcsőházban most találkoztam öt pávával, két gyöngytyúkkal és egy egyiptomi daruval.” Kedvenc kutyáját, Boatswaint saját kezével ápolta, mikor veszettséget kapott és egyetlen percre sem félt attól, hogy hűséges társa esetleg megmarja. Sajnos nem járt sikerrel, és annak ellenére, hogy ekkor úszott az adósságokban, mégis gyönyörű síremléket emeltetett az ebnek a Newstead Abbey-i birtokán – ez volt az egyetlen alkalom, amikor építkezett e helyen. A síron lévő vers az egyik legismertebb alkotás, ami Byronhoz fűződik, ám ezt mégsem ő írta, hanem John Cam Hobhouse. (Erről még lesz szó.)
Byron nevéhez fűzhető az örmény-kutatás megteremtése és megismertetése a világgal; valamint az első híres, feljegyzett nyíltvizi úszás. 1810. május 3-án átúszta a hellészpontoszi szorost, ezzel Európából Ázsiába jutott. Manapság ezt tartják e sportág megszületésének és minden évben tartanak egy emlékversenyt, ahol a résztvevők leúszhatják a távot. Számomra igen kedves, hogy a költő hevesen ellenezte Lord Elgin pusztító/rabló tevékenységét, amit az athéni Parthenonon vitt véghez. Verses formában két alkalommal is tiltakozott ez ellen az aljas akció ellen.
Igazán érdekfeszítő Donald Prell könyvének leírása, melyben beszámol arról, ahogy együtt hajózott Byronnal. A Sailing with Byron from Genoa to Cephalonia (Byronnal hajóztam Genovából Kefalóniába) elmeséli, hogy milyen hihetetlen összefüggés van a költő és az őt szállító hajó, a Hercules között. A Hercules-t alig néhány mérföldnyire attól a helytől bocsátották vízre, ahol Byron elvette Annabella Milbanke-et. Eredetileg Anglia és Kanada közt közlekedett, de aztán a kapitánya 1823-ban hirtelen úgy határozott, hogy Genovába megy vele. Elvitte Byront a görög szigetvilágba, ezek után visszatért Angliába és sosem úszott újból a mediterrán vizekre – a Lord pedig sosem ment vissza Angliába. 37 évesen, 1852-ben süllyedt el – a hajók születését a testük felépítésétől számítják, és ha hozzászámoljuk a fogantatást, akkor Byron is éppen ennyi idős volt, amikor elhunyt…
Lord Byront tartják az első modern sztárnak. Önmaga volt az általa megteremtett byroni hős megtestesülése, a köznép oda volt érte, felesége szerint „Byrománia” söpört végig Nagy-Britannián. Tudatosan építette fel a világ felé mutatott énjét, reklámozta magát; akár egy mai rocksztár. Az általa rendelt képeken mindig úgy festettette meg magát, mint „a cselekvések emberét”, ezért, dacára a foglalkozásának, sosem láthatjuk tollal vagy könyvvel a kezében. Kezdetben imádta a rá irányuló figyelmet, de aztán elfordult rajongóitól, mikor elhagyta szülőhazáját.
A költő életének második felét Görögországban töltötte. A kultúra bölcsőjében két fiatal fiút is megkörnyékezett: A 14 éves Nicolo Giraud olaszul tanította a nála sokkal idősebb férfit, akivel szexuális kapcsolata is volt; a 15 éves Lukas Chalandritsanos pedig az inasa volt, akit mindenfélével elhalmozott, ám Lukas nem viszonozta az érzéseit, csak a pénzére pályázott. Utolsó versei neki szólnak. Byron részt vett a görög függetlenségi háborúban, amit az ottománok ellen vívtak, és bár mindössze a humanitárius szférában ért el sikereket - vagyonával segítette az áldozatokat, függetlenül attól, milyen vallásúak vagy nemzetiségűek voltak – a háború kimenetelét azonban nem tudta befolyásolni. A görögök mégis nemzeti hősként tekintenek rá.
Éppen egy sereg vezetésére indult, amikor 1824-ben megbetegedett és a korabeli orvoslási módszerek, nevezetesen az érvágás nagyszerű gyakorlata csak rontotta az állapotát. Már éppen kezdett jobban lenni, amikor csúnyán megfázott, legyengült szervezete ezzel és az újabb érvágások megpróbáltatásával már nem tudta felvenni a harcot. Állítólag a rajta használt orvosi eszközöket sem sterilizálták (ha már sterilizálás, éljen 200. születésnapján Semmelweis Ignác!), ami szepszist okozhatott. Halála után testét bebalzsamozták és akarata ellenére visszavitték Angliába, a legenda szerint szíve azonban ottmaradt távozásának helyén, Missolonghiban. A Westminster Abbey, ahová a legnagyobb angolokat temetik, visszautasította porainak befogadását, mert „megkérdőjelezhető a moralitása”; ezért a Hucknallben lévő Szent Mária Magdolna-templomban nyert végső nyugvóhelyet. Koporsójához ezrek zarándokoltak el, a sírkövét borító márványlapot a görög király adta. Szomorú, de egyben vicces, hogy az említett kutyus, Boatswain sírja máig sokkal nagyobb és szebb, mint gazdájáé; egy időben az angol iskolások gyűjtést szerveztek, hogy méltó emléket állítassanak a költőnek, ebből aztán, ki tudja, miért, semmi sem lett…
Saját kezével írt önéletrajzát a kiadója, John Murray; és közeli barátai, Thomas Moore és az emíltett John Cam Hobhouse együtt elégették. Ez és az, hogy biszexualitásáról az örökségét gondozó alapítvány nyomására sokáig nem lehetett beszélni, több mint 150 évre eltorzították a róla kialakult képet. Mára az irodalom meg a képzőművészet egyik nagyságának tartják, ám hírneve és megbecsülése jóval nagyobb Anglián kívül, mint belül. Saját korában a világ legkiválóbb költőjeként tekintettek rá; Görögországban pedig akkora becsben tartják, amit egyetlen más külföldi sem tudott kiérdemelni és csak nagyon kevés görög. Egyfajta homéroszi hősként tekintenek rá, állandó jelzője a „megalos kai kalos”, ami azt jelenti: nagyszerű és jó ember. Nevének görögösített változata a Βύρων népszerű keresztnév, az Athénhoz közeli Vyronas-t az ő tiszetelére nevezték el így, halálának napja, április 19. pedig nemzeti Byron-nap.
John William Polidori (1795-1821)
A doktor Byron személyi orvosaként volt jelen Olaszországban, amikor egy esős éjjelen, német kísértettörténetek olvasgatása után a vendéglátó ötletére mindenki elkezdett dolgozni egy önálló rémmesén. A Lord sztorija a The Fragment (A Töredék), amit hamar abbahagyott, ám Polidori felhasználta saját munkájához a főszereplő Augustus Darvellt. Az elkészült mű a The Vampyre 1819-ben könyv formájában napvilágot látott, ám, ahogy a filmben láthatjuk, Byron neve alatt. Ez az első angol nyelvű modern vérszívós elbeszélés. A tényleges szerzőnek nagy bánatot okozott a tévesztés, a Lordot meg bosszantotta. A doktor viszont nem csupán a vámpír-mítoszhoz járult hozzá, hanem a Frankensteinhez is, 1816-os beszélgetése Shelley-vel ugyanis mély nyomot hagyott a költőben, aki aztán ezt (is, meg az általam korábban lejegyzett dolgokat) felhasználta a regényben. A fiatal, jóképű orvos 1821-ben önkezével vetett véget az életének, depressziója és súlyos szerencsejáték-adóssága miatt. Ciánnal mérgezte meg magát, viszont természetes halálnak vélték távozását. Az utókor azonban elismerte őt, manapság a modern vámpír-műfaj megteremtőjeként tekintünk rá.
Végül egy kis rejtély: 1819 februárjában, Nápolyban Percy Bysshe Shelley bejegyeztette Elena Adelaide Shelley születését az előző év decemberének végére. A kislány alig másfél évet élt, ám anyjának kilétét máig homály fedi. Shelley-ék egykori szolgálói, az olasz Foggi-házaspár tagjai azt állították, a gyerek anyja Claire Clairmont; Mary Shelley azt írta, hogy észrevette volna, ha Claire gyermeket vár; az pedig biztos, hogy ő egészségi állapota és közeli szülése miatt nem lehetett az anya. Felmerült, hogy a gyermeket Elise Foggi, a szolgálópár női tagja szülte, az apja pedig vagy Percy vagy Byron lehetett; esetleg Percy és egy ismeretlen asszony szerelmének gyümölcse; de az sem kizárt, hogy Shelley egy helyi árvát fogadott örökbe, hogy ezzel enyhítse szerelme fájdalmát az elvesztett gyermeke miatt. Tisztázatlan, hogy Mary valójában mennyit tudott erről a dologról…
Vissza a fikcióhoz! A Mary Shelley gyártási költsége ismeretlen (személyes véleményem az, hogy biztosan nem fukarkodtak a pénzzel), ám mindössze 192 505 dollárt hozott vissza. Amennyire sejtem, most mégsem a kaszálás volt az elsődleges cél… A kritikusoktól vegyes értékelést kapott, a Rotten Tomatoes összefoglalója azt mondja, hogy „Leegyszerűsíti a címszereplő életét, klasszikus regényének nagyszerűségéből szinte semmit sem közöl, és ezzel aláássa a finom, korhű részletek által keltett hangulatot és Elle Fanning remek játékát.”
Kénytelen vagyok egyetérteni velük. A Mary Shelley egy közepes dráma, ahol a hősnőt, mint szerelmes, harcos feministát ábrázolják ahelyett, hogy tiszteletben álló íróként, művelt és érdekes asszonyként vagy az angol romantikus alkotókör tagjaként mutatnák be. A külsőségekkel meg a játékkal semmi gond nincs, a hosszával és a készítés miértjével viszont már akad némi problémám. Kíváncsi volnék, hogy egy tapasztalt rendező meg egy hasonló kvalitású forgatókönyvíró, ne adj Isten, két férfi vajon mit hozott volna ki ebből az alapanyagból…
Pontozás:
imdb: 6.3
Szerintem: 4/5 (Felhúztam a végső pontszámot, mert ennek a cikknek a megírása igazi kihívás volt, rengeteg új dolgot tudtam meg és nagyon sok munka van benne. A film igazán nem rossz, inkább egy kihagyott lehetőség, egy picit félremagyarázott adaptálás, ami talán inkább a hölgyeknek szól, mint nekem - ezért sem akarok túl szigorú lenni hozzá.)
Hírek:
- Elle Fanning ismét magára ölti Aurora hercegnő szerepét a Demóna 2-ben, amiről már most meg tudom jósolni, hogy értelmetlen, középszerű és felejthető lesz.
- Maisie Williams a Trónok Harca-beli nővérét alakító Sophie Turner nyomába lépve X-Menné válik, az Új Mutánsokban ő alakítja Rahne Sinclairt vagyis Wolfsbane-t. (Úgy tűnik, a magyar neve az, hogy Farkas, ami végülis rendben van, mert farkasember; és a mostanság Farkasnak nevezett Wolverine eredetileg Rozsomák.) Másik, talán érdekesebb, bár korántsem eredeti közelgő filmje a Departures, melyben egy haldokló lányt alakít, aki Asa Butterfield figurájának oldalán talál magának szerelmet vagy barátságot, vagy valami ilyesmit. Ez már legalább a negyedik ilyen izé, viszont ezúttal valamennyi fantasy is lesz benne, legalábbis látszólag. De valószínűleg valami szemétdombra való young adult regényen alapul, szóval nincsenek vele szemben magas elvárásaim…
- Stephen Dillane újabb életrajzi filmben játszik. Az Outlaw King a legendás Robert The Bruce életét mutatja be, akit Mary Shelley-hez hasonlóan egy amerikai színész alakít. Aki ezúttal Chris Pine…
- Ben Hardy formálja meg az évek óta húzódó Freddy Mercury-biográfiában, a Bohém rapszódiában a Queen dobosát, Roger Taylort. Legalább akkor egy tehetséges ifjú már lesz a gárdában, de ez a mozi igazán pocséknak igérkezik…
