Újból itt vagyok, mivel hosszú idő után moziban voltunk Mozsárágyúval. Ismét a Székesfehérváron egyedüli független művész moziként működő Barátság Klubmoziban jártunk, ahol egy igazán különleges alkotást nézhettünk meg. A Gagarin három okból érdekes: 1. Orosz film. 2. A nagy mozik nem mutatták be. 3. Korántsem friss, hiszen 2013-ban készült. Térjünk a lényegre, sisakot fel, kapaszkodjunk meg a fém-hevederekben és irány a kozmosz!

1961. A II. Világháború vége óta óriási fejlődésen ment keresztül a rakétatechnika. Már fejünk felett lebegett az első műhold, megtörtént az első élő állat feljuttatása az űrbe, innentől nincs más hátra, mint felküldeni az első embert. Helyszínünk a Szovjetunió, ahol megkezdődik a legalkalmasabbnak látszó húsz vadászgép-pilóta felkészítése és tesztelése a kozmonauta-státusz elnyeréséhez. A jelentkezők közül kiemelkedik a nyugodt, mindig pozitív Jurij Gagarin (Yaroslav Zhalnin) - napról-napra nyilvánvalóbb lesz, hogy őt fogja érni a nagy megtiszteltetés, és elsőként juthat el a kozmoszba! Azonban ez a dolog korántsem egyszerű: A pilótát elképesztő terhelés és csupa korábban ismeretlen hatás fogja érni; a technika sem 100%-ig tökéletes és ott van még az aggódó feleség (Olga Ivanova) meg a két apró leányka, akik várják haza a családfőt. Elérkezik az idő az indulásra, és mialatt Jurij kiér a Föld körüli pályára, szó szerint lepereg előtte az élete. Kint viszont olyan csodákat láthat, amilyet még soha senki más… De a rekord csak akkor az igazi, ha a bátor katona vissza is tér, épen, egészségesen. Immár biztos, hogy Gagarin az első, aki kijut – de ő lesz-e az első, aki visszajön? 

Röviden összefoglalva az Első a világűrben egyrészt visszaidézi azt az utat, amíg Jurij eljutott a Vosztok-1 űrhajó kabinjába, másrészt átélhetjük azt a rendkívül izgalmas durván másfél órát, amit bolygónk megkerülésével töltött; ezalatt kis visszaemlékezéseket nézhetünk meg múltja jellegzetes pillanataiból. Felrémlik előttünk a piszkos, éhező gyermek, akit a világháború igazságtalanul sújt; az ifjú, aki elhatározza, hogy a nagyvárosba indul szerencsét próbálni; a fiatalember, aki bravúros pilótává válik; valamint a boldog, szerelmes férj, aki szép gyerekeinek örvend. 

A vetítés kezdete előtt találgattuk Mozsárágyúval, hogy vajon mit fogunk látni? Tény, hogy a szovjetek mindent megtettek azért, hogy a kevésbé dicső hőseikből is mitikus alakokat varázsoljanak (lásd például Matraszov esetét); ráadásul szegény Gagarinnak alig pár évnyi dicsőség jutott, ugyanis 1968-ban máig vitatott körülmények közt lelte halálát – szóval vannak dolgok az élettörténetében, amikre lehet kérdő tekintettel nézni. De elvitathatatlan tény, hogy címszereplőnk volt az első, aki egymagában megtette ezt a hihetetlenül hosszú, de mégis rendkívül gyors utat, borzalmas veszélyekkel dacolt, azután visszatért – és ha csak feleannyira szimpatikus volt a valóságban, mint amennyire a Pervyy v kosmose bemutatja, akkor kozmonauta volta mellett emberként is büszkék lehetünk rá, nemzettől, országtól függetlenül.  

„A csillagok Isten könnyei.” 

Ennek a filmnek hatalmas érdeme az, hogy a nyilvánvaló történelmi helyzet ellenére ki tud lépni a szocializmus és a hidegháború kereteiből. Bár a szereplők oroszul beszélnek és a táj is egyértelműen behatárolja a földrajzi helyszínt, nekem a teljes, kis híján két órás játékidő alatt mindössze kettő darab vörös csillag tűnt fel, senki sem elvtársazza a másikat; és még a CCCP felirat sem annyira domináns, pedig ott van hősünk sisakján. Az egyetlen ténylegesen politikai figura, Hruscsov (a kitűnően játszó és nagyon hiteles külsővel bíró Vladimir Chuprikov), pedig vicces, joviális fickónak látszik, szóval az alkotók remekül vizsgáztak a rezsim csúfos orcájának elfedéséből. Ám ez most korántsem propagandisztikus céllal történt, mindössze arról van szó, hogy hosszú távon lényegtelenné vált, ki küldte fel ezt a férfit a csillagok közé. Gondoljunk csak bele, Neil Armstrongra se azt mondjuk, hogy az első amerikai a Holdon, hanem az első ember a Holdon. Ember – ez a lényeg. Az is tök jó, hogy felsorolják a húsz legjobb szovjet űrhajós-jelölt nevét a névsorolvasásánál, ebben a formában azért nekik is emléket állít ez a mű. 

Ez a sztori legalább annyira Gagariné, mint amennyire a rakétát és a kilövést megtervező Koroljové (Mikhail Filippov). Benne jelenik meg a valóság talaján álló férfi képe, a tervezőé, aki itt most a legfőbb irányító is. Bár szeretné elérni a célját, számára az emberek biztonsága az első, nem akar áldozatokat. Viszont az íróasztal mellől az út az ismeretlenbe vezet, képtelen garantálni a kiválasztott katona épségét és ez megijeszti. A valóságban persze nyilván más döntött, felülről, Koroljovnak nyilván nem volt ekkora beleszólási lehetősége a dolgokba. Számomra a legjobb teljesítményt a feleség, Valentina alakítója, Olga Ivanova nyújtotta. Bár csupán mellékszereplő és alig adtak neki szöveget, mégis igazán intenzíven közvetíti az aggódó asszony érzelmeit a nézőnek. Amúgy a színészek mind jók voltak, senki sem tűnt ki, mint a környezetétől elütő, hiteltelen alak – kiemelném még a feleségek találkozóján a szőke asszonyt, ő nagyon tetszett, sajnos a figurája neve titokban maradt, így a színésznő nevét se tudom. Érdekes még látni a régi kor mára sokak számára elképzelhetetlen lassúságát, ahol például az apa csak akkor tudja meg, mit vitt végbe a fia, mikor már visszajött. 

Jöjjön most egy kis kitérő, tekintsünk vissza néhány évtizednyit a múltba és ismerjük meg az embert, akiről cikkem tárgya született! 

Történelmi arcképcsarnok-rovat: Jurij Alekszejevics Gagarin 

(Az idézőjelben lévő információk közvetlenül a rendkívül okos magyar vagy a sokkal korrektebb és tartalmasabb angol wikipediáról származnak, szó szerint vettem át őket.) 

Jurij Alekszejevics Gagarin 1934-ben született egy Klushino nevű faluban (amit halála után átneveztek Gagarinná az emlékére). Volt két nővére meg egy öccse; és gyerekként éppen azt az időt kellett megélnie, mikor a Szovjetunió európai területeit megszállták a németek. 1941 novemberében a Gagarin-családot kitelepítették a saját házukból, amit odaadtak egy német tisztnek. A nyomorgó família egykori otthona kertjében, egy kb. 3 x 3 méteres sárkunyhóban kényszerült lakni, majdnem két éven át! (Ez megjelenik a filmben.) A kis Jurijt általános iskolai tanárai „intelligens és szorgalmas tanulóként jellemezték”. 1951-ben öntőmunkási képzést kapott, ezután felvételt nyert a Szaratovi Műszaki Főiskolára, ahol „traktorokat tanulmányozott”. Ebben az időben a Volga folyónál dolgozott mellékállásban, mint dokkmunkás. Még ekkor belépett egy amatőr repülő-klubba, megszerezte a pilótavizsgáját, aztán besorozták katonának és vadászgépre került. 

Cikkem tárgyában megjelenítették a húsz fős elitet, de Gagarin bekerült a közülük kiemelkedő Szocsi Hatosba is (a legjobb hat), akikből a Vosztok-program első űrhajósait toborozták. 1960-ban egy a Szovjet Légierőnél szolgáló orvos ezt írta emberünkről: „Visszafogott; elszégyelli magát, ha túl pikáns viccet mond; egyértelműen látszik a Jurijban végbemenő magas fokú intellektuális fejlődés; kollégái közül kiemelkedik abban, hogy pontosan és nagy körültekintéssel figyeli meg a környezetét; remek a képzelőereje; gyorsan reagál; kitartó; nagyon gondosan készül minden egyes feladat vagy gyakorlat végrehajtására; a repülési mechanikát és a matematikai formulákat könnyedén használja; remekel a magas szintű matematikában; nem érzi magát kellemetlenül, ha meg kell védenie az álláspontját, amennyiben úgy hiszi, hogy igaza van; úgy tűnik, hogy jobban érti az életet magát, mint a barátai legtöbbje.” 

„Gagarint és [a filmben is megjelenő] társát, German Tyitovot kitűnő teljesítményük és kis termetük alapján választották ki az űrutazásra. (Gagarin 157 cm magasra nőtt.)” Jurij kedvenc sportja a jéghoki volt, de emellett imádta a kosárlabdát: a Szaratovi Műszaki Főiskola csapatát edzette és bíróként is részt vett ebben a sportban. 

A híres kozmosz-utazásra 1961. április 12-én került sor, űrhajója a Vosztok-1 nevet viselte. „Az egész repülés 108 percig tartott, eközben egyszer megkerülte a Földet – így ő lett az első ember, aki az űrbe utazott és az első, aki megkerülte bolygónkat.” Az első kozmonauta adott az utókornak egy szállóigévé váló felkiáltást. Miután Koroljov rádión közölte vele, hogy „minden rendben van”, megkezdődik a felszállás, Jurij teljesen informális módon azt válaszolta neki: „Poyekhali!” (Nyomás! vagy Gyerünk!) Ez a lelkes válasz aztán „a keleti blokkban az Űrkorszak kezdetének szinonimájává vált”. Ugyanakkor Gagarinnak tulajdonították azt a mondatot is, hogy „Nem látok itt fent semmiféle Istent.” Ám valójában sosem mondott ilyent, hiszen ortodox családban nőtt fel, vallásos nevelést kapott. (Ezt a most tárgyalt mozi finoman érzékelteti.) Az említett szöveget Nyikita Hruscsov adta a szájába, aki a repülés után meghirdetett vallásellenes mozgalomba kívánta betuszkolni őt, mondván „Gagarin kirepült az űrbe, de nem látott ott semmiféle istent.” A ferdítésről a híres űrhajós egyik társa, Valentin Petrov rántotta le a leplet egy 2006-os interjúban. 

Ahogy a filmben is látható, a szerencsésen visszatérő pilóta a pártvezér utasítására két teljes rendfokozatot lépett előre, majd számos kitüntetéssel és megtisztelő címmel halmozták el. Nem csak nemzeti hős lett, hanem a világ hőse. Felmerülhet a kérdés, hogy miként hatott ez rá? A magyar wikipedia szerint „Gagarin a hirtelen rászakadó népszerűséget rosszul viselte. Részben ennek, részben pedig megromlott házasságának hatására inni kezdett.” Az angol nyelvű változat azt mondja, a felesége tényleg rajtakapta őt egyszer egy másik nővel, feltételezett alkoholproblémáit viszont annak tulajdonítja, hogy „bár ismerősei szerint Gagarin társasági ivó volt, nemzetközi turnéja alkalmával állandóan olyan helyzetekbe került, mikor elvárták tőle, hogy igyon.” Bevallom, jobban nem néztem utána ennek, így fogalmam sincs, melyik forrásnak kellene hinnünk. Mindenesetre biztos, hogy mint felelős pilóta, messze állt tőle az alkoholizmus. 

Ismét idézet jön a hazánk nyelvén olvasható internetes lexikonból: „1962-től a Legfelső Tanács tagja lett, de később visszatért Csillagvárosba, ahol többször használható űrhajók tervezésével foglalkozott.” Ez a Legfelsőbb Tanács egyenlő a Fiatal Kommunisták Ligájának Központi Tanácsával. Soha többet nem engedték vissza a kozmoszba: „a szovjet vezetők megpróbálták távol tartani a repüléstől, mert féltek, hogy elveszítik a hősüket egy balesetben.” Ennek ellenére részt vett a Szojuz űrprogramban, amely 1967-ben indult meg. Itt már csak helyettes jelölt, második volt Vlagyimir Komarov mögött, aki Gagarin tiltakozása ellenére szállt fel hajójával, majd a landolásnál szörnyethalt. Ettől kezdve Jurijt végleg eltiltották az űrhajózásban való bárminemű részvételtől. (Szegény, hiszen ő jót akart…) 1967-től a Moszkva melletti Csillagváros Kozmonauta Képzőközpontjának egyik kiképzőtisztje lett (az intézményt halála után róla nevezték el). És ha már halál: A nagy hős mindössze 34 évesen fejezte be földi pályafutását 1968. március 27-én, mikor egy máig titokzatos repülőgép-baleset áldozatává vált pilótatársával, Vlagyimir Szerjoginnal együtt. Jöjjön most néhány összeesküvés-elmélet a vesztéről! 

„A baleset körülményei sokáig tisztázatlanok voltak, a hivatalos vizsgálat eredményeit részleteiben nem közölték, így az évtizedek során sok találgatás látott napvilágot. (…) 2013-ban Alekszej Leonov űrhajós végül engedélyt kapott a valódi történet nyilvánosságra hozatalára. Eszerint a katasztrófa idején zajlott a Szu–15 vadászgép tesztje, ám a gép meghibásodott és az előírt 10 000 méteres magasság helyett 450-500 méterre süllyedt, veszélyesen közel kerülve Gagarin és Szerjogin MiG–15-öséhez, ami a keletkező örvény miatt 55 másodperccel később lezuhant. A katasztrófa valós okát vélhetően azért titkolták hosszú ideig, mert az új vadászgép sikertelen tesztje – ami ráadásul egy nemzeti hős halálát okozta – súlyos presztízsveszteség lett volna a légierőnek.” (...)„Leonovnak csak azzal a feltétellel engedték meg, hogy elmesélje ezt az eseményt, hogy megígérte, nem nevezi meg a Szu-15-ös pilótáját, merthogy az illető még mindig él, a nyolcvanadik életévében jár és rossz az egészségi állapota.” 

„Egy másik elmélet szerint Gagarin nem a MiG–15UTI balesetében halt meg a Kirzah megyében, Vlagyimir járásban található Novoszelovo falu közelében, hanem egy megrendezett balesetről volt szó, ahol két vadászgép pilóta az eredeti terveknek megfelelően sértetlenül katapultált a repülőgépből. Míg Gagarin valójában, mint a sikertelen Zond–4 Hold körüli űrrepülés (a Zond-program az USA Apollo űrprogramjának szovjet megfelelője) résztvevője, visszatéréskor vesztette életét. Tehát a figyelemelterelő repülőgép-baleset időpontjában Gagarin valószínűleg már halott volt.” (...) „A KGB jelentése szerint a balesetért a repülésirányítók felelősek. Az iratban az áll, hogy egy repülésirányító idejétmúlt adatokkal látta el Gagarint, és a felszállás idején az időjárási viszonyok sokkal rosszabbak voltak, mint amit a pilóta várt volna. A földi kiszolgáló-személyzet ezen kívül a gépen felejtette a külső üzemanyagtartályokat. Gagarin tervezett repüléséhez tiszta időre volt szüksége és a külső tartályok is hátráltatták. A nyomozás során kiderült, hogy a repülő dugóhúzóba került, talán mert nekiment egy madár, de elképzelhető, hogy egy másik gépet próbált kikerülni. [Utóbbi egybevág Leonov állításával.] A használhatatlannak bizonyuló időjárás-előrejelzés miatt a pilóták azt hitték, hogy magasabban vannak, ezért voltak képtelenek kihozni járművüket a forgásból.” 2007 áprilisában a Kreml megvétózta, hogy újfent nyomozzanak a rejtélyes baleset ügyében, mondván „nem láttak okot rá, hogy új nyomozást indítsanak.” A hős kozmonauta sírja a Kreml falában van. 

A túlvilágra távozásán kívül az űrrepülését is misztikum övezi: „Korabeli nyugati források szerint nem Gagarin volt az első ember az űrben: több sikertelen, a pilóták halálával végződő kísérlet előzte meg Gagarin űrrepülését, amelyeket a szovjet propaganda elhallgatott.” (Akit ez a téma bővebben érdekel, az keressen rá a youtube-on arra, hogy Lost Cosmonaut!)  Az „egyik elmélet szerint Gagarin valójában egy szerepet játszott el, azaz helyett[e] Grigorij Gigojevics Nyeljubov repült 1961 április 12-én. Mivel az űrhajós-kiképzésben szintén részt vett Gagarint tekintette a párt a kommunista emberideálnak és nem Nyeljubovot, ezért a hős űrhajós szerepét Gagarin játszotta el (…).” 

Akár így, akár úgy halt meg, a világ máig se feledte el Jurij Gagarint: „Tisztelgésül a világ első űrhajósa előtt, Neil Armstrong és Buzz Aldrin Gagarin egy[ik] kitüntetését [magukkal] vitték az Apollo–11 útjára és a Hold felszínén hagyták azt a holdsétájuk alkalmával. (…) A Nemzetközi Csillagászati Unió a Ljudmila Csernih szovjet csillagász által 1968. február 6-án felfedezett 1968CB jelű kisbolygót Jurij Gagarinról nevezte el, hivatalos megjelölése szerint 1772 Gagarin néven.” Dicsőségére díjat alapítottak, szobrokat emeltek neki, zenében is megörökítették, elneveztek róla holdkrátert, űr-indítóállványt, katonai akadémiát, hajót, repülőt és hoki-kupát. Április 12. 1962 óta ünnepnap, kezdetben csak a szovjet blokkban tartották számon, mint a Kozmonautika Napját, 2011 óta viszont az egész világon ez a Nemzetközi Emberi Űrrepülés Napja, becenevén a Jurij-nap. Gagarin két lánya még ma is él, az idősebbik, Jelena, történész, aki a Kreml Múzeumban dolgozik; a fiatalabb, Galina, pedig közgazdaságot oktató professzor a moszkvai Plekhanov Egyetemen. 

Az itt bemutatott film címszereplője nem csak űrhajósként, hanem emberként is máig kedvelt alak. Apró termete mellett legendás mosolyát szokták megemlíteni, ami azonnal szimpatikussá tette őt, bármelyik országban járt is. Nagyon odaadóan viselkedett a tiszteletére összesereglett tömegek irányába. Egy fennmaradt anekdota szerint mikor Manchesterben járt, hatalmas eső kerekedett, de mégis ellenezte, hogy felhajtsák az autója tetejét. Azt mondta: „Ha ez a sok ember mind eljött, hogy köszöntsön és kibírja, hogy álljon az esőben, akkor én is kibírom.” Visszautasította a felkínált esernyőt, és végig állva maradt, hogy az emberek láthassák őt. 

A világon mindenütt szeretik és elismerik, jelképpé vált. 

Most pedig térjünk vissza a Pervyy v kosmose-hez! A rendező Pavel Parkhomenko volt a production designer (hogy mondják ezt magyarul?), az írók közül Andrey Dmitriev csak írt, Oleg Kapanets viszont pénzével támogatta a készítést, valamint egy ezredesként valahol feltűnik a képeken. Oroszországban 2013 nyarán mutatták be e művet, 2014-ben pedig dvdn is kijött. Bár HD-ben rögzítették, máig nem adták ki blu-rayen, de nagy felbontású változatához hozzá lehet jutni az Amazon Home rendszerében. A játékidő pontosan annyi, ahány percet Jurij kint töltött az űrben. A „Gávárity Moszkvá” résznél az eredeti 1961-es rádiófelvételt játszották be. Arra kíváncsi volnék, hogy az alkotók mennyi korabeli dokumentumot használtak fel, valamint hogy kaptak-e korábban sosem publikált anyagokat az államtól – merthogy a Gagarin állami pénzen készült, mégpedig kb. 9 és félmillió dollárnyi rubelből. 

A kritikusoktól vegyes értékelést kapott: a színészek teljesítményét, a rendezést és a történetmesélést kedvelték; viszont kritizálták a látványeffekteket, a felülről jövő támogatást és azt, hogy kihagyták, mi lett a hős kozmonautával a repülése után. Utóbbi tulajdonképpen érthető, ha a korábban felvetett „politikamentesítést” figyelembe vesszük… Egy Martin Chilton nevű újságíró kiderítette, hogy a címszereplő családja támogatta ezt a projektet, míg két korábbi feldolgozást (egy musicalt és egy fiktív drámát) bojkottáltak; Chilton érzékeltette cikkében, hogy ez azért van, mert itt Gagarin életét makulátlanná tették. Azonban éppen ezidőtájt jött ki a nagy sikert arató Gravitáció, ami talán lökést adhatott az Első a világűrbennek – a hazai mozikban látható angol eredetű poszteren látszik, hogy ott rájátszottak erre; ezen felül pedig a történet egyezik az eredeti felvételekből összeállított brit First Orbit című dokumentumfilmével. 

Az én véleményem az, hogy ennek a mozgóképnek egyetlen hibája van: a történelmi hűség. Mindannyian tudjuk, hogy Jurij sikerrel járt, ezért hiába a sok hátráltató tényező, sosem fenyegeti igazi veszély. Azonban átélhetjük benne a kiképzést, az atmoszférán áthatolás rémisztő pillanatait, meg a magyarok számára kevésbé csillogó ’50-es évek szovjet életérzését. A legnagyobb erénye viszont az, hogy eszünkbe juttatja, közelebb hozza hozzánk ezt a felejthetetlen férfit, aki először lehetett tanúja annak, milyen csodálatos a Föld az űrből nézve… 

Pontozás: 

imdb: 6.6 

Szerintem: 4/5 (Ahogy mondtam, lehetetlenség szívből szorítani a hősért, mert tudjuk, hogy úgyis sikerül neki.)

Egyéb hírek: A blog javítása lassan halad, jelenleg 2012 legelején járok. A Kék szemek december 6-án elsőként mutatkozik majd be nagyközönség előtt a Békéscsabai Irodalmi Esten, aki el tud jönni, jöjjön, alkosson tömeget, lehet majd nyerni és vásárolni is a könyvből!