Sára Sándor történetmesélése mindig magával ragadja az embert, nincs ez másként e film esetében sem. Csak ajánlani tudom!

A rendező különösen érzékenyen nyúl közelmúltbeli témákhoz, melyekről általában tabu beszélni. Gondoljunk csak a 80 huszárra, melyben katonaszökevények szemszögéből ismerhetjük meg a Világos utáni magyar viszonyokat. A 2. Magyar hadsereg a Donnál címmel pedig 25 részes dokumentumfilm-sorozatot készített, aligha kell hangsúlyozni, miért volt ez nagy szó a ’80-as évek elején itthon. Sára nevét talán operatőrként ismeri inkább a nagyérdemű, például az általa fényképezett Szindbád képsorai mindenki agyába beleégtek, aki akár csak néhány jelenetet látott belőle. Most tárgyalt filmünk témában és látványban is hasonlóan emlékezetes a rendező életrajzában, akárcsak az említett példák.

1945-ben járunk, mindenki érzi, hogy a háborúból vesztesként fogunk kikerülni. Egy maroknyi dezertőr is tudja ezt, viszont élve akarják megérni a végét, ezért alaposan megtervezett módszerrel próbálnak a szovjet fronttól minél messzebb kerülni. Birtokukban van egy pecsét, mellyel hivatalosnak tűnő menetleveleket tudnak gyártani és egy hihető mesével az útjukba kerülő falvakban „elüthetik” az időt. Nem csak a fronttól, a biztos haláltól menekülnek ők, hanem a valóságtól is. Mindegyikük másként gondolkodik a hazajutásról, egy részük inkább optimista, egyesek borúlátóbbak. De egyvalamiben egyeznek: mindannyian ragaszkodnak valamihez vagy valakihez, ez segíti a lelki túlélést számukra. Nézzük is, kik ők:

Az őrnagy, Menyus (Seress Zoltán) a vezetőjük, társai azt teszik, amit mond. Vagyis azt kellene. Ha belegondolunk, talán az ő lelkiismerete a legháborgóbb, hiszen egy személyben felel a „bandáért”, de a tisztségével teljes mértékben összeférhetetlen a dezertálás; ezek mind komoly bűntudatot és aggodalmat ébreszthetnek benne. A külső szemlélőnek viszont egyértelműen egy nagyon határozott, tiszteletreméltó alak, cseppet sem látszik olyannak, aki csak úgy lelép a kötelesség elől.

Cövek (Stohl András) épp az ellenkezője; egy erkölcstelen és gátlástalan fiatalember, aki minél nagyobb hasznot akar húzni mindenből, kétes eszközök árán, legyen szó pénzről, nőről, piáról, neki minden kell és minden azonnal. Valamikor talán ő is naivan azt hitte, van értelme a háborúnak, de az élet gyorsan „átnevelte”, rájött, hogy csak úgy boldogulhat, ha senkire nincs semmilyen értelemben tekintettel, egy haverja azonban akad a csoportban;

Őt Mihályfi Balázs alakítja. Neki csak egyvalami lebeg a szeme előtt; hazatérni a szerelméhez, egy férjes asszonyhoz, aki szereti őt. Ez élteti, eszébe sem jut, hogy ne sikerülhetne a terve. Ő is inkább optimista, akárcsak az előbb említett szereplő. Ezen felül olyan nyugisnak tűnik, aki tudja, hogy nagyon nagy a balhé, de valami csak lesz, és megfordul a szerencséje.

Amolyan példakép a legfiatalabb suhanc, Csaba (Őze Áron) szemében.  A szinte még fiú elbeszéli, milyen szörnyű volt a gyerekkora, hogy mindig csúfolták, soha nem sikerült neki semmi, ő testtartásában, tekintetében, hanglejtésében egyaránt azt közvetíti: itt vagyok, lőj csak rám, úgyse fogok hiányozni senkinek. De azért egy csöppnyi büszkeség van benne a családja okán és találkozik egy lánnyal is az egyik faluban, aki miatt látni kezdi az alagút végét.

Szarvas József játssza Schillingert, aki elsőre a leggyámoltalanabbnak és legesetlenebbnek tűnik, olyan idétlenül áll rajta az egyenruha is, meg bőrönddel(!) jár, mert nem jutott neki rendes táska. Megmozdulásaiból viszont kiviláglik, hogy egy egyenes, magát sokra tartó valaki, akinek mindig mindenről határozott véleménye van. A játékidő alatt nagyot „esik” önmaga szemében is, mint ember, pedig ő a pecsét megszerzője!

Hőseink, vagy inkább antihőseink, keresztülmennek az országon, hol több, hol kevesebb szerencsével, mindegyikőjük a maga vérmérséklete szerint veszi ki a részét a csapatmunkából. Egy alkalommal az őrnagy lelép, így ismerhetjük meg a családi hátterét, egyedül az övére derül igazán fény. Nagyon fontos kis epizód ez a jövő szempontjából, az apját Jan Nowicki alakítja, aki Nagy Imre megtestesítője volt a Temetetlen halottban.

Összességében arról van itt szó, hogy mi minden történt a háborúban, amiről semmilyen történelemkönyv nem tesz említést az iskolában; amibe bele se gondolunk; hiszen végtére is mi a lényeg? Az, hogy a győztes vagy a vesztes oladalon voltunk-e. A győzteseknek nem kell magyarázkodni, a vesztesek meg viseljék a következményeket. Az egyénekről soha nincs szó. Hogy miként lehetett ezt ép ésszel túlélni? Számít-e az, hogy ki milyen állampolgár; jogom van-e elvenni tőle bármit is, ha rólam van szó; az én életemről és halálomról? Háborúban tényleg mindent szabad? A hazámért harcolok a végsőkig – létezik-e ilyen? A hazám fontosabb-e mint a saját életem? Fontos megállapítás hangzik el a filmben; mindenki elvisz mindent (értéket, ingó dolgokat) – aki győztes az azért, aki vesztes, az meg azért. A háború után előbújó emberek ezt tapasztalhatták is, mert konkrétan semmi nem maradt az országban, gondoljunk csak a Duna híd nélküli borzalmas látványára, vagy a későbbi padlássöprésekre, netán az Állatkert beszámolóira, miért is tűntek el azok az ártatlan állatok a már akkor is méltán híres zooból...

Tévésámán véleménye ebben az összeállításban olvasható.