(Ezt a cikket Mozsárágyú írta.)

A film, amelyet Enyedi Ildikó neve fémjelez, ám én a vele kapcsolatos sok dicséretet ezennel ünnepélyesen Herbai Máténak, az operatőrnek nyújtom át.

Nézzük a sztorit, ami egyáltalán nem hétköznapi és kitűnő felütés egy filmhez: Két ember, akik korábban nem ismerték egymást és igazából semmi közös nincs bennük, ugyanazt álmodja éjjelenként; a férfi egy szarvasbika, a nő egy ünő, együtt sétálnak egy csendes erdőben télen, élelmet és egymást keresik, megfigyelik a világot... Aztán a valóságban is találkoznak. A véletlennek, illetve egy pszichológusnak köszönhetően kiderül, hogy álmaik kivétel nélkül, minden alkalommal megegyeznek - persze saját szemszögükből nézve - és ez egy finom kapcsolatot hoz létre kettejük között. Óriási, ugye?

Milyen izgalmas alapötlet ez, a pszichológiára fogékonyabbaknak meg pláne. Megjegyzem, én nem vagyok idesorolható, és lehet, hogy ez a probléma. Bár nem. Sokkal nagyobb probléma, hogy egyik főszereplő sem vált számomra érdekessé, szerethetővé, de még együttérzést sem sikerült belőlem kiváltaniuk. Egyszerűen nem érdekelt, mi lesz velük - lehet, hogy bennem van a hiba, de az igazat megvallva nekem mindkét figura ellenszenves volt.

És nem azért mert feltűnően autisztikus jellemzőkkel ruházták föl a nőt, és ezzel a fura vontatottsággal lenne bajom. Sőt, ez egészen érdekes volt, mert a különböző pszichiátriai kórképek önmagukban érdekesek számomra. A színésznővel semmi bajom, remek alakítást nyújtott a saját világában tartózkodó egyén megjelenítésével - beteg helyett egyén, mert ma már nem tekintik "igazi betegségnek" az autizmust [már ha erről van szó valójában]); egyesek szerint inkább egy kissé fura magatartást kell érteni ez alatt. Lényeg, hogy mégsem azért volt antipatikus a figura, mert úgymond "nem normális" a viselkedése, hanem mert mint ember, teljesen hidegen hagyott.

Ugyanez vonatkozik a férfira is, aki - talán azért, hogy hangsúlyozást nyerjen a fura viselkedése - kevésbé érthetően és mindenféle hangszínt nélkülözve beszélt, de lehet, hogy csak ennyit tud színészként, pardon: dramaturgként. (Korábban sosem színészkedett…) Mert az alakítása nem győzött meg. Tudom, hogy az ő figurája is amolyan kívülálló, aki sokat szenvedett, meg satöbbi, de tök súlytalan volt a játéka.

A mellékszereplők viszont üdítően hatottak: Nagy Ervin, Schneider Zoltán, Tenki Réka, Mácsai Pál mind hús-vér emberek, amilyenek a valóságban is vannak. És Jordán Tamás! Látszik, hogy ezer éve a szakmában van, 2 percben többet játszik, mint a főszereplők az egész játékidő alatt együtt.  És bár ilyenek is vannak, mint a két “hős”, de az, hogy a film középpontjába helyezték őket úgy, hogy végülis a kitűnő alapötlet egyre kevésbé kap helyet, szerintem középszerű alkotást eredményezett...

...volna, ha nem lenne rendkívül hatásos és megkapó a fényképezés. Amennyiben egy-egy jelenet csak állóképként fölkerülne a falamra, örülnék neki. Gyönyörű volt a téli táj a szarvasokkal, a patájukról készült közeliek, a város zavaró fényeinek megjelenítése, a vágóhíd (ott dolgoznak mindketten) tiszta fehér falai között kifröccsenő marhavér... Ezek, azt hiszem, beleégtek a retinámba, ahogy mondani szokták. (Igaz, egy részük erősen öncélúnak hatott.)

Nagyon erős színek és zajok keverednek, ebben felfedezni véltem az autisztikus nő mindennapi szenvedéseinek forrását, szóval azt sem lehet mondani, hogy nem közelítettem elég érzékenyen a filmhez.  És tudom, hogy a befelé forduló emberek hasonlóan beszélgetnek egymás közt, azaz inkább csak sejtem, szóval értem én, hogy lelkileg ez egy megindító film, de a közepétől egyszerűen eltűnik minden, ami addig tartópillérként ott volt: A mellékszereplők, a helyszín fontossága, az álmok! És marad a két ember egymás iránt érzett szerelme, ami egyre erősödik... És nyilván ezért van, hogy minden más elhalványul, mert ők már semmit és senkit nem látnak a másikon kívül. De ez egy filmnél szerintem nem szerencsés. Azaz javítom magamat; így nem szerencsés, hogy két ismeretlen és aligha kiemelkedő színészt kell nézni. Ha mondjuk Psota Irén meg Robert De Niro adja elő ezt, akkor esküszöm, hogy pislogni se mernék!

Nem éreztem egyáltalán, hogy nekem ezt mindenáron meg kellene néznem, pedig a csapból is ez folyt. És megint igazolódott a megérzésem.

Még valami: a fő zene, ami többször elhangzik, az valami iszonyatos!