Nincs új a Nap alatt, ahogy a mondás tartja, és ez hatványozottan igaz Hollywoodra. Vannak olyan esetek, amikor a technikai fejlődés miatt kifejezetten jó dolog, ha elővesznek egy régi történetet, amit anno saját kora korlátok közé szorított, de akadnak példák, ahol a sztori maga a fontos és a néznivaló mindössze egy eszköz, amivel elmesélik. Az 1987-es Robotzsaru mérföldkőnek számít, hiszen egyrészt vérben tocsogó, durva akciófilm, másrészt elgondolkodtató sci-fi a nagyvállalati monopóliumok uralmáról meg „az ember a gép ellen”-helyzetről; közben pedig egy fantasztikus hős első filmre lépése is. Sajnos a későbbi folytatások jelentős mértékben rontották a kiborg rendőr hírnevét, éppen ezért sokakban felmerült a kétely, mikor bejelentették, hogy hamarosan itt az újabb újrázás. Engem azért érdekelt, hogy vajon mit tudnak kihozni a legújabb korban a velem egyidős „bádogemberből”, és most végre az HBO alkalmas időpontban sugározta e művet, szóval láthattam. Biztosítsuk ki 50 ezer voltos elektrosokk-fegyverünket és aktiváljuk a vizorunkat, ideje rendet vágni a rosszfiúk között!

Alex Murphy nyomozó (Joel Kinnaman) a közeli jövő Detroitjának utcáin vadászik egy veszélyes és nagyon bebiztosított fegyverkereskedőre. Sejti, hogy a gazembernek besúgói vannak a rendőrségen belül, sőt, tippje is van, kik azok, de mielőtt összegyűjthetné a megfelelő bizonyítékokat, pokolgép robban a kocsijában és egy életre megnyomorodik… Vagyis megnyomorodna, ha nem jönne a képbe a mindenható Omnicorp, akik éppen egy ilyen állapotú zsarut keresnek legújabb kísérletükhöz: az embert akarják ötvözni a legmodernebb robottesttel. Alex felesége (Abbie Cornish) belemegy az operációba, és hősünk hamarosan újjászületik: gyorsabb, erősebb és intelligensebb lesz, mint valaha, a fejében egész adatbázisok vannak, de közben csak arra vágyik, hogy újra láthassa az asszonyát, a gyermekét és hogy bosszút állhasson a férfin, aki ebbe a helyzetbe jutatta. Ám új gazdái (Michael Keaton és Gary Oldman) más feladatot szánnak neki: a kirakatbábúét, akinek meg kell győznie a vásárlókat a RobotZsaru-program hatásosságáról. Ennek érdekében protokoll-programokkal, korlátozásokkal és mindenféle felülírásokkal tömik tele Murphy nyomozó új processzor-agyát, de nem számolnak azzal, hogy a nyugtatóanyagok és blokkoló alkalmazások mögött még mindig ott lapul az ember, aki nem hajlandó behódolni… 

Íme a pénzügyi siker receptje: Vegyél egy bejáratott címet, teljesen mindegy, mi az; adj hozzá egy kezdő forgatókönyvírót meg egy rendezőt, utóbbi mindegy, hogy tapasztalt-e vagy sem; garantáld, hogy PG-13 (12 éven aluliaknak…) besorolást kapjon; aztán profitálj! Az író Joshua Zetumerről a wikipedia annyit mond, hogy „feltörekvő forgatókönyvíró, aki több leállított vagy éppen szüneteltetett projektben vett részt eddig, valamint dolgozott A Quantum csendjén is”, az imdb adatlapján viszont csak a RoboCop szerepel. Mondanom sem kell, hogy átírták a művét, de ezúttal legalább profik, ugyanis (többek között) az eredeti film alkotópárosa, Edward Neumeier és Michael Miner dolgozta meg Zetumer írását. A rendezésre a brazil José Padilhát választották, aki a nekem semmitmondó Elit halálosztók 1-2-t készítette, ám neki meg nem adtak semmiféle kreatív szabadságot (erről még lesz szó). Persze sikerült megnyerni néhány nagy nevet, mint Keaton, Oldman és Samuel L. Jackson; valamint pár ismertebb arcot, mint Abbie Cornish vagy Jackie Earle Haley; ám a kész mű sikere egyetlen fickón múlott, Joel Kinnamanen. Őt korábban A tetovált lány amcsi verziójában, A legsötétebb órában és nemrég A 44. gyermekben láthattuk, ám nekem ezzel együtt ismeretlen. Valahogy azt éreztem, hogy Peter Weller anno sokkal hitelesebben alakította a gürcölő zsarut, mert se nem 190 cm magas, se nem jóképű; átlagos, de karakteres fickó. Joel alapvetően egy szépfiú, a feladata pedig nagyrészt abban merült ki, hogy ne mutasson érzelmeket, ráadásul a játékidő jelentős részében alszik, vagy a sisakja eltakarja az arca felső részét. Szóval ez nem volt egy nagy feladat mimika terén, azt meg ugye ki tudja, hogy ténylegesen mikor láthatjuk őt és mikor valamelyik kaszkadőrét a fekete páncélban lövöldözni? 

„Mi lehet fontosabb az amerikai nép biztonságánál?” 

Ez a kérdés sajnos újabb problémákat vet fel, mert a ’87-es RoboCopból nem szivárgott ilyen erősen az USA-patriotizmus. Jackson már-már eltúlzottan szélsőséges Amerika-imádó showműsor-vezetője, a nyitó békefenntartó-akció, meg a tulajdonképpeni központi kérdés, miszerint a szenátus megszavazza-e a kiborg rendőrök bevetését az Egyesült Államokban, mind olyan részletek, amik unalmasak és szájbarágósak. Ezt már jó lenne kiölni a nemzetközi piacra tervezett alkotásokból, mert szép dolog, ha saját hazánk fiainak és lányainak azt tanítjuk, hogy legyenek büszke hazafiak/honleányok, de a többi országban ilyenkor ez inkább a visszájára sül el. Én legalábbis már nagyon unom…

Néhány szpojler-szerűség 

Érthetetlen, hogy ha a hős testének 80%-a megég, akkor a biztonsági kamera felvételein hogyhogy nincs égésnyom a ruháján, vagy egy kis korom, esetleg lángok? Hasonlóan kérdéses, hogy ha megvakult, akkor az arcának is sérülnie kellett, de az mégis ép, ha pedig az egész bionikus, akkor ezt miért nem mutatják be? A tervezőkben fura módon az fel sem merül, hogy a tarkóján világító ledek meg a vizorja kitűnő célpontot nyújtanak sötétben az ellenfeleinek. Azt se tudom, hogy a szája vajon hogy nem szárad ki, ha nem ihat és mi történik akkor ha folyni kezd az orra?:D A játékidő alatt olyan ökörségek vannak, mint hogy a 6 éve bujkáló gyilkos odamegy a szuperzsaru bemutatására; a drogbáró pont éppen akkor ott van a droglaborban, mikor Alex érte megy; a végső konfrontációnál pedig a kommandós a főnöke mögött állva simán végignézi a leszámolást a tetőn, meg se mozdul. Ugyanebbe a kategóriába tartozik, hogy a maffiózó kiadja a parancsot, miszerint „50-es kalibert használjatok és a fejére lőjetek”, de mindenki kisebb kaliberrel és csak a mellkasára lő; hogy az óriás lépegetők 10 ezer golyót lőnek ki rá, ameddig nem nyújt tiszta célpontot, nyílt terepen viszont megelégednek 2-3 lövedékkel és persze véletlenül se fejre céloznak; Murphy társa meg persze a szokásos néger, és még a főrosszfiú is egy kliséfigura. Ezeken felül kicsit túlzás a nyitány, ahol egymás után tíz perc alatt két akciójelenet van, amit szex követ; valamint a harmadik beépített ember kiléte meg valahogy sejthető volt. 

De azért akadnak jó dolgok, például hogy a lépéseinek majdnem ugyanolyan a hangja, mint az elődjéé; a régi páncél megjelenik egy jelenetben; a gyár Kínában van, ahol összerakják; valamint a Nagy Testvér-effektus – Robotzsaru a köztéri kamerákat és a mobiltelefonokat használja szemnek és fülnek – szintén remek megoldás. A modern, áramvonalas külsőhöz pöpec motor jár, valamint megmutatják, hogy néz ki Alex a „ruhája” nélkül és azt is, hogy miként táplálják. Bár ugyanígy dicsérhetném a befejezést! De az sajna elég unalmas lett…

Szpojlerek vége 

 „Ez egy gép, ami azt hiszi, hogy ő Murphy.”

Érdekességek: A remake ötlete egészen 2005-ig nyúlik vissza. A Zetumer-forgatókönyv átírásában Nick Schenk és James Vanderbilt is részt vállalt. A forgatás alatt José Padilha felhívta honfitársát és barátját, a szintén rendező Fernando Meirelles-t és elpanaszolta neki, hogy „ez itt maga a pokol”, 10 ötletéből a stúdió 9-et visszautasít, és hogy ez élete legrosszabb élménye. Amikor e beszélgetés nyilvánosságra került, nem győzött sűrűn elnézést kérni és nyilatkozatokat tenni, hogy nem úgy gondolta:D A direktor és Joel Kinnaman sokat hadakoztak, hogy elérjék az R (18-as) besorolást, de mivel az eredetileg 60 milliós költségvetés végül 130 millióra rúgott, így a producerek erős kontroll alá vették Padilhát, és befolyásolták minden döntését. 

Az egyik mocskos zsarut, Lake-et játszó Daniel Kash visszatérő szereplője volt az 1994-es Robotzsaru-sorozatnak, a polgármestert alakító Douglas Urbanski pedig valójában nem igazi színész, hanem Gary Oldman barátja és produkciós társa. Murphy egyik keze megmarad a robbantás után, ez utalás az eredetire, ahol a doktor az épen maradt kezet is levágatja – valamint és ez már saját gondolat, így ténylegesen az ember húzza meg a ravaszt. A merénylet során a bomba erejének a valóságban jelentős kárt kellett volna okoznia a házban. A befejezéskor Jackson karaktere azt mondja, hogy az Omnicorp anyacége az OCP, és a ’87-es változatban az OCP az, aki megépítteti a Robotzsarut. A nyitó akciószekvenciát erősen kritizálták, mondván Irán-ellenes USA-propaganda, ráadásul az ellenállókat öngyilkos merénylőként mutatja be. Ugyanígy kritika érte a címszereplő új külsejét, amit egyesek Batman jelmezéhez hasonlítottak; a The Guardian pedig azt írta róla, hogy „bűnüldöző gépezet, aki nem is annyira kiborg, mint inkább egy vékony pali mattfekete testpáncélban”. Detroit egyébként acélkohóiról híres, ezért még inkább ellenszenves volt a rajongóknak és a méltatóknak, hogy a felújított külső nem utal a detroiti acélra. A filmhez kiadtak többféle akciófigurát, távirányítós motoron ülő RoboCopot, a hős sisakját és mellkas-páncélját, valamint négy, egy-egy részes képregényt is, amiket a RoboCop: The Human Element nevű gyűjtői kiadványban lehet együtt megtalálni. 

A Robotzsaru 130 millió dollárból lett és 243 milliót hozott vissza. A hozzáértőknek tetszett a színészek játéka, az újítások sora, a film stílusa és a benne lévő politikai szatíra, de összehasonlítva elődjével társadalomkritika, karakterfejlődés és erőszak tekintetében alulmaradt. Ám így is ez lett a széria legtöbbet hozó része. 

Nekem tetszett, voltak benne jó ötletek és a látványnak tényleg segített az a 27 évnyi technikai fejlődés, ám míg az eredeti 1987-es változat kultuszmozi lett, ez aligha élvezhet majd hasonló megbecsülést. Egyszer azért érdemes megnézni, aki nem látta a régit, az egy tisztességesen összerakott, pörgős akciófilmet kap, ha leül elé. 

Pontozás: 

imdb: 6.2 (2 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 

Hírek:  

- Joshua Zetumer írja a Gambit forgatókönyvét. Gambit, magyar nevén Mágus egyike az X-Meneknek, Channing Tatum fogja őt alakítani. Kíváncsi vagyok, a magyarok milyen címet és nevet adnak majd neki… 

- Joel Kinnaman szintén szuperhősös mozin dolgozik, ez pedig a Suicide Squad, ahol ő lesz Rick Flagg. 

- Gary Oldman következő érdekesnek tűnő munkája a Criminal, amiben „Egy halott CIA-ügynök emlékeit és tehetségét egy kiszámíthatatlan és veszélyes elítéltbe ültetik.” Hogy miért? Az engem is érdekel! 

- Michael Keaton a közelgő Minyonokban szinkronizál, valamint a bődületes marhaságnak tűnő Kong: Skull Islandben parádézik majd – aki nem tudná, ez a King Kong előzménye… 

- Samuel L. Jackson az alábbi mozikban bukkan fel az elkövetkezendőkben: Tarzan (ezt se értem, minek kell), The Hateful Eight (Quentin Tarantino következő etűdje, ami így nyilván hűdejó), The Blob (a már több feldolgozást megélt A massza legújabb változata, hogy minek, az kérdéses), valamint a már évek óta beharangozott Nick Fury. (Utóbbi 2 2017-ig nem készült el.)

Most majd egymás után két egész estés DC-rajzfilm lesz a tévében vasárnap meg hétfőn, lehet, hogy megírom őket egy cikkben, mást egyelőre még nem tudok ígérni a jövő hétre.

Régi kedvencem, Christina Ricci mostanában ritkán játszik olyan filmben, ami érdekel. Pár éve volt az After.Life, ami magyarban A halott túlélő címet kapta, az nagyon tetszett, viszont a Reneszánsz szerelem már nem; amiket meg azóta csinált, azok közül talán a Bel Ami az, amit egyszer meg fogok majd nézni, de azzal kapcsolatban sincsenek túl nagy reményeim. Most viszont végre itt van valami, amiben ismét kibontakoztathatta a tehetségét és még a figyelmemet is sikerült felkeltenie! Lássuk, ki volt Lizzie Borden és miért fogott baltát…

1892-ben az Egyesült Államokat megrázta egy szörnyű kettős gyilkosság, amit Fall River városában követtek el: valaki szó szerint kivégezte a tehetős üzletember Andrew Bordent és nejét, Abby-t. A gyilkosság idején bizonyíthatóan mindössze két ember tartózkodott a ház környékén: Bridget, a bejárónő (Hannah Anderson) és az áldozatok lánya, Lizzie (C.R.), utóbbi pedig több szempontból is gyanús. De se bizonyíték, se szemtanú, se nyom, amin elindulhatna a nyomozás. A kerületi ügyész (Gregg Henry) meg van győződve, hogy az ártatlan külsejű Lizzie a tettes. Vajon tényleg ő volt az, és ha igen, miért tette? 

Ez a bűntény gyakorlatilag ugyanebben a formában bekövetkezett a valóságban több mint 120 éve, és azóta is gyakran felbukkan a populáris kultúrában vagy a bűnügyi tudományos kutatások között, hiszen annyira rejtélyes. Sajnos anélkül, hogy elárulnám, mi lesz a befejezés, képtelenség továbbmenni és kitárgyalni ezt a művet, tehát ha meg akarod nézni, akkor most ne olvass tovább! 

„Az igazság és a törvény a mi oldalunkon áll.” 

Tehát, ahhoz, hogy továbblépjünk, le kell szögeznem, hogy Bordent anno az esküdtszék felmentette a vádak alól, és szabadon távozhatott a bíróságról, az ügynek pedig ez adja az igazi pikantériáját. Ha a mai kor módszereivel vizsgálódhattak volna az akkor élt rendőrök, biztosan elítélték volna a nőt, és a Lizzie Borden Took an Ax ugyanezen az állásponton van. Kinek ne lenne gyanús egy önmagának számtalanszor ellentmondó, nyilvánvalóan bizonyítékot megsemmisítő, furcsa személy, aki bizonyíthatóan ott volt a tetthelyen, és még a motivációját se kell sokáig keresnünk. De a törvény az törvény, és ahogy a Tizenkét dühös emberben láthattuk, az esküdtek döntése szent és sérthetetlen - amit ők kimondanak, az viszont nem egyenlő a valódi igazsággal. Az ügy hátteréről még lesz szó később, most nézzük magát a filmet! 

Aki behatóbban ismeri Ricci munkásságát, az tudhatja, hogy nagyszerűen tud az itt megjelenő karakteréhez hasonló őrült nőszemélyeket életre hívni, elég csak Wednesday Addams-re gondolnunk, szóval tökéletes választás volt. Apró termete és még mindig gyermeki vonásokkal bíró arca ideálissá teszik a rém ártatlan külsejének megjelenítéséhez, de ezen felül is igazán jól játszik, pláne, ha megpróbáljuk őt a többi karakter szemszögéből nézni. A tárgyalásokon meghurcolt nőnek tűnik, az ismerősök szemében furcsa viselkedése miatt ijesztő lehet, a nyomozóhatóság néhány tagján pedig látszik, hogy érzik a benne megbúvó gonoszt. Mellette itt van még Clea DuVall, akit szintén rég nem láttam már, ő Emmát, Lizzie nővérét alakítja – jó volt újra látni, és tetszett a Riccivel való összjátéka. Gregg Henry szintén nagyszerű, remekül megírt szövegeket adtak a szájába, és a tárgyalótermes részeknél uralja a képernyőt. Az utolsó ismertebb arc Stephen McHattie, vagyis Andrew Borden – a szakálla miatt nem ismertem fel, de ő volt Hollis Mason a Watchmenben. A rendező a főként sorozatokon dolgozó Nick Gomez (Dögölj meg, drága Mona!) volt, az írással a szintén főleg tv-szériákon munkálkodó Stephen Kay-t (Get Carter) bízták meg. Kiemelném még a zeneszerző Tree Adams-et, aki marhajó modern, rockos számokat írt a XIX. század végi cselekményhez, ez nagyon tetszett (és vicces neve is van, hiszen a tree azt jelenti, hogy fa).

A zene mellett a hangulat szintén megérdemel némi méltatást. Az éjszakai jelenetek és a visszaemlékezések különösen hátborzongatóra sikerültek, nem beszélve a hullákról; és annak ellenére tudtam izgulni, hogy tisztában voltam vele, mi lesz a vége. Van néhány dolog, amit az alkotók csak egészen halvány utalásokkal mutatnak be, ez pedig arra sarkallja a nézőt, hogy agyaljon: Ilyen például a pajtában tartott galambok esete. Valaki megölte őket, és egyértelműnek tűnik, hogy kicsoda, meg hogy miért, de majd ha elérünk a történelmi ismertetéshez, ott leírom, hogy ténylegesen mi történt. A másik ilyen az, hogy Lizzie leszbikus, erre csak pici utalások vannak, de észre lehet venni őket. Lényegében a sztoriban azt tárják elénk, hogy a filmbeli Ms. Bordennek minden oka megvolt, hogy gyilkoljon, ha ugyan tényleg ő tette, és ez megint kényes kérdés, hiszen a néző nem tud azonosulni az áldozatokkal. „Megérdemelte” – gondolhatod, miközben nézed, de ezalatt Lizzie meg annyira betegnek tűnik, hogy képtelenség őszintén szorítani érte. Mialatt egyrészt szórakoztató belegondolni, hogy ilyen lehetne Wednesday Addams felnőttként, kibontakozik előttünk egy feszültséggel teli tárgyalótermi dráma. Azt hiszem, aki úgy ül le elé, hogy nem ismeri az igazi esetet, annak igencsak mellbevágó lehet a végén a felmentés, majd ami még azután jön. 

Érdekességek: A holttesteket boncoló orvos segédjét Jono Borden játszotta, ezt a szerepet direkt neki csinálták. Jono Lizzie leszármazottja és a Borden-család történetének avatott ismerője, aki Kanadában él. Szakértőnek kérték fel a sztorihoz, a kis szerep pedig egyfajta jutalom volt számára. A Lizzie Borden Took an Ax tévéfilm, bemutatása után vegyes kritikákat kapott. A film előzmény is, erre épül ugyanis a 8 részes, ebben az évben bemutatott The Lizzie Borden Chronicles, ami már teljesen fiktív és azt tárja elénk, hogy mi lesz a címszereplővel a per után (annyit elárulhatok, hogy semmi jót nem tesz). 

Irodalom rovat 

Következzék a Borden-gyilkosság nyomán született gyermekversike három változata, az első kettő eredeti nyelven, a harmadik a filmben hallható magyar fordítás:

Lizzie Borden took an axe

She gave her mother forty whacks.

After she saw what she had done

She gave her father forty-one.

Lizzie Borden got away

For her crime she did not pay.

Lizzie Borden took an axe

Gave her mother forty whacks,

Then she hid behind the door,

And gave her father forty more. 

Lizzie Borden baltával

Gyorsan végzett anyjával

Mikor apja hazaért

Megölte a kanapén

Történelmi arcképcsarnok rovat 

Lizzie Andrew Borden (1860 – 1927) és a gyilkosság 

Róla annyit érdemes tudni, hogy vallásos asszony volt, elsősorban tanítónőként dolgozott Fall River vasárnapi iskolájában, ezt a filmben alig mutatják, de nem is annyira lényeges. Lássuk inkább a gyilkossághoz vezető utat: Andrew Borden jelentős vagyona ellenére mértékletes életet élt, például saját házában nem volt beépített vízvezeték-rendszer vagy fürdőszoba – kérdés, hogy csak takarékos vagy fukar volt-e? Azok a bizonyos galambok is léteztek, Andrew viszont úgy gondolta, hogy a helyi kölykök majd le akarják vadászni őket és ez odavonzza a gyerekeket, ezt valamiért nem akarta, így végzett velük – egy baltával. A filmben sosem láthatjuk, hogy ki ölte meg a madarakat, de úgy tűnik, mintha az őrült Lizzie gyilkolta volna le őket. Tény, hogy a lányt, aki saját kezűleg építette a ketrecet a szárnyasoknak, eléggé megviselte apja eme lépése. Szintén láthattuk, hogy Mr. Borden ingatlanokat vett felesége családja számára – Abby csak a mostohaanyja volt a Borden-lányoknak – ez pedig újabb feszültségeket szült. A famílián végigsöpört egy jelentős megbetegedés pár nappal a tragédia előtt, ekkor Abby attól félt, hogy népszerűtlen férjét valaki megpróbálta megmérgezni. 

A gyilkosság: Abby Bordent szemből érte a találat, ettől megpördült és arccal előre a földre zuhant, a homloka és az orra összezúzódott. A gyilkos ezután valószínűleg a hátára ülve még tizenkilencszer sújtott le a fejére. Andrew Borden tíz vagy tizenegy csapást szenvedett el egy baltaszerű fegyvertől, ami szétroncsolta az arca bal felét. Egyik szemgolyóját pontosan kettévágta a penge, ami arra utal, hogy valószínűleg alhatott, amikor megtámadták. Amint rátaláltak a testére, meglepődve látták, hogy a sebei még véreztek.

A vizsgálat: A kihallgató rendőrök szerint Lizzie túl nyugodt és könnyed volt a kikérdezések alatt, máskor zavartnak tűnt, ezen felül gyakran furcsa válaszokat adott, amik egymásnak ellentmondtak. Sokszor nem felelt olyan kérdésekre, amik elősegítették volna az ügyét. A zsaruk elég felületes munkát végeztek a helyszínelésnél, Ms. Bordent senki sem vizsgálta meg, hogy vannak-e rajta vérnyomok, a szobáját meg csak úgy tessék-lássék módon nézték át, mivel Lizzie kijelentette, hogy rosszul van, hagyják magára. Az elégetett ruhával kapcsolatban nem volt egyértelmű, hogy vajon tényleg azt viselte-e a gyilkosság napján, saját elmondása szerint festékes lett, így használhatatlanná vált. A morfium-szedés szintén a valóságon alapul, lehetséges, hogy a nő a gyógyszer hatása miatt volt annyira szétszórt. A házkutatás során találtak egy gyanús baltát, aminek törött volt a nyele, a feje pedig úgy nézett ki, mintha valaki direkt koszolta volna össze, hogy használaton kívülinek tűnjön, erről viszont nem sikerült tökéletesen megállapítani, hogy köze volt-e a gyilkosságokhoz. A tárgyalási rész alatt láthatjuk, ahogy jelentik, amint egy újabb baltás gyilkosságot követnek el a környéken – ezt a cselekmény ennyiben hagyja, igazából pedig az elkövetőt elkapták és egyértelműen megállapították róla, hogy külföldön tartózkodott a Borden-eset idején. A preparált koponyákat is tényleg bemutatták, Lizzie tényleg összeesett, mikor meglátta őket. A fejeket később a tulajdonosaik sírjába temették. 

Ki tehette? Bár Lizzie-t felmentették, a mai napig ő az első számú gyanúsított. Egy teória szerint az apja testileg és szexuálisan is bántalmazta őt, ez azonban nem bizonyítható. Ed McBain író 1984-es Lizzie című regényében azt taglalja, hogy szerinte a gyilkosság motivációját az adta, hogy Abby rajtakapta fiatalabbik mostohalányát a szobalánnyal, azonban míg előbbiről azt rebesgették, hogy a nőket szereti, utóbbi később férjhez ment, és sosem feltételeztek róla ilyesmit, így ez a hipotézis kizárható. Bridget viszont a halálos ágyán azt mondta a testvérének, hogy hazudott a bíróságon Lizzie védelmében. Van, aki szerint Emma volt a gyilkos, a húga pedig neki falazott. A Borden-nővérek jelentős összeget örököltek, még úgy is, hogy Abby testvéreinek tekintélyes summát kellett adniuk a hagyatékból. Lizzie és Emma vettek maguknak egy házat Fall Riverben és ott maradtak, előbbi a nevét Lizbeth-re változtatta. 1897-ben már ezen a néven emlegették, amikor bolti lopási ügybe keveredett. A helyi közösség kivette őt magából. 1915-ben Emma és húga összevesztek, az idősebb Borden elköltözött és soha többé nem találkoztak. 1927-ben eltávolították Lizbeth epehólyagját, aki ezután nem sokkal tüdőgyulladást kapott, amibe belehalt; Emmát kilenc nappal később vesegyulladás vitte el. De van még két gyanúsított a Borden-ügyben: Az egyik William Borden, Andrew törvénytelen gyermeke, aki mészárosként/lóhús-kereskedőként dolgozott és lehetséges, hogy zsarolással próbált pénzt kicsalni apjából. A másik John Morse, Lizzie anyjának testvére, aki a gyilkosság előtt ott aludt a Borden-házban, másnap pedig távozott, de korábban sosem látogatta meg őket. Morse a korabeli rendőrségnek is gyanús volt. 

Vissza a fikcióhoz: Ez a film érdekes, izgalmas, nyomasztó és feszült, különleges zenei megoldással és egy remek színésznővel a címszerepben. Érdemes megnézni! 

Pontozás: 

imdb: 5.8 (Nem értem, miért kapott ilyen keveset.) (2 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 5/5 (Eléggé erőteljes hatása van, nem szívesen nézném újra.) 

Hírek:

- Ebben az évben indult útjára e film folytatása, a The Lizzie Borden Chronicles című tévés miniszéria. Eredetileg hatrészesre tervezték, de nyolcrészes lett, Christina Ricci és Clea DuVall benne vannak, Christina producer is, két részt pedig Stephen Kay rendezett. 

- Stephen McHattie következő munkája az igen jónak tűnő The Dark Stranger című animációs horror (Bizony, horror és nem horror-vígjáték): „Egy fiatal művészt saját képregényének egyik rémisztő alakja kísérti, miközben megpróbálja legyőzni a pszichózist, mielőtt az felülkerekedik rajta.” Stephen magát a címszereplőt fogja megszólaltatni. 

Jövő héten jelentkezem újból, addig is itt egy interjú Christina Riccivel a Lizzie Borden-szerepről:

Tavaly és tavalyelőtt mindenhol tele volt az internet a Frozennel, én pedig azon gondolkodtam, vajon miért? Aminek ekkora hatása van, azt biztosan érdemes megnézni – pláne mivel ez vitte el az Oscart a Lego Movie helyett. Inkább eltekintek a további szószaporítástól, szóval ugorjunk fejest a több méteres hóba: 

Arendelle csodás országának van egy királya, akinek van két leánya: a virgonc, szeleburdi Anna (felnőtt hangja Kristen Bell) és a mágikus hatalommal bíró Elsa (felnőttként Idina Mendez). Csodás gyerekkoruknak azonban vége szakad, mikor az idősebb lány véletlenül eltalálja egy varázslövedékkel a húgát, akit csak az menthet meg, ha kitörlik az emlékezetét. Ezek után viszont Elsa, félve saját erejétől, bezárkózik a szobájába és még akkor sem jön elő, amikor évekkel később a szülei a tengerbe vesznek... De eljön a nap, amikor ki kell jönnie, mert megválasztják Arendelle következő uralkodójának, ám az estély botrányba csap át, mikor varázsereje véletlenül ismét elszabadul. Az újdonsült királynő népe biztonsága érdekében úgy dönt, otthagyja királyságát és a hegyekbe vonul, ahol hatalmával jégkastélyt emel magának. Anna viszont nem hagyja, hogy szeretett nővére remetének álljon, így nyomába ered a jégkereskedő Kristoff (Jonathan Groff), a rénszarvas Sven és az életre kelt, beszélő hóember, Olaf (Josh Gad) társaságában. Hamarosan a képletesen megfagyott szív szó szerint is azzá válik, és a nővéreknek meg kell találniuk az ellenvarázst, különben Anna és az egész ország örökké a jég fogságába kerül… De vajon mi lehet az és hol található?

A Josie és a Vadmacskák után szabadon fogalmazva a Jégvarázs az új Avatar. A kettőnek kb. ugyanaz a lényege, egy rendkívül látványos, szórakoztató formába öntött klasszikus mese, különbség csak annyi, hogy itt jelentősen több az éneklés, de jóval kevesebb a borzalmas haláleset. Míg az Avatarnál nehezebb dolgom lenne, ha a célközönséget kéne egyértelműen meghatároznom, itt biztos, hogy az óvodás-kisiskolás lányok felé száll az irányított CGI-hógolyó. Zéró elvárással ültem le elé, és miközben voltak benne tényleg jó poénok, meg csodás látványvilág, személy szerint nem találtam többnek egy jó mesénél.  

Bővebben: Nincs vele semmi baj, a karakterek szimpatikusak; a dalok egészen jók és nincsenek akkora túlsúlyban, hogy elnyomják a többi részletet; párszor felnőtt fejjel is lehet önfeledten nevetni; a látvány meg tényleg szép meg részletes. Érdemes figyelni az állatok szőrét, az emberek haját, a ruhákat a közelképeknél, ezek mind olyan hihetetlenül valóságosak, hogy a figurák rajzfilmszerű, karikatúra-arcával együtt valóban különös hatást érnek el. Az ember-karakterek esetében az újító jelleg ellenére azért nem sikerült kihagyni a halott szülős Disney-klisét, a nők Barbie-baba-szerű alakját és szerintem még a lehelet se mindig látszik a hidegben; de ezekért kárpótol a vidám troll-sereg és a Hóriás (akit elvileg Mályvacukornak hívnak:D) – meg hogy legalább az állatok nem beszélnek. A sztoriban pozitívum, hogy bemutatja, milyen az, ha a mágia csapást jelent a használójára nézve, meg tetszett a répa-propaganda; valamint ki kell emelni Hans herceg alakját (megszólaltatója Santino Fontana), akihez egy merőben szokatlan, de éppen emiatt kissé értékelhetetlen fordulat kapcsolódik. Az eredeti címben jelzett fagy számomra kétszer vált igazán érezhetővé, az első alkalom az, mikor Anna beletoccsan a pocsolyába, a második alkalommal meg a végén a fagyott vízen támolyog előre a hóviharban – a többi esetben valahogy talán az események melegsége miatt nem éreztem a tél szorítását. Apró megjegyzés még így a bekezdés végére: Olaf szerintem egy az egyben a Szörnyek az Űrlények ellen B.O.B.-jának valamivel okosabb változata. 

„Van, akiért érdemes elolvadni.” 

Néhány szót az alkotókról: A sztori Hans Christian Andersen A jégkirálynő című 1844-es meséjén alapul (ennek a magyar címében nem vagyok biztos, aki tudja, segítsen ki!); ám jelentős átdolgozáson ment át - a producer Peter Del Vecho szavaival: „Van jég, hó és egy királynő, de ezeken kívül eléggé eltértünk tőle.” A forgatókönyv megírásában részt vett Dean Wellins, akihez számos egyéb animációs munka köthető és Shane Morris, aki mindössze egyetlen tv-filmmel büszkélkedhet ezen felül; a munka oroszlánrészét viszont a rendezést is végző páros, Chris Buck és Jennifer Lee végezte. Buckról azt kell tudni, hogy ő volt a Pocahontas írója és a ’99-es Tarzan rendezője, szóval már ismert, sikeres a szakmában. Lee vele ellentétben csupán a közelmúltban robbant be a Rontó Ralph forgatókönyvével, ami azonban olyan jó visszajelzéseket kapott, hogy nekiadták a Jégvarázs írását, sőt, nőként első volt, aki Disney animációs mozit rendezhetett. Előbbi az animációs részt, utóbbi a történetet irányította.

Érdekességek: A jégkirálynő első animációs változata már a ’30-as években szóba került, bár akkor még csak egy Andersen életrajzi film egyik darabja lett volna, ami viszont sosem valósult meg. Aztán a ’90-es évek elején, majd az ezredfordulón megint előkerült a projekt, de igazán csak 2011-ben indult be. Az előkészítési fázisban a stáb tagjai az USA-ban, Kanadában és Norvégiában kutatták a vastag hó tulajdonságait, világítási próbákat végeztek, valamint megfigyelték, hogyan viselkedik a hó, ha valaki sétál, fut, vagy hosszú szoknyában elesik benne – utóbbi tesztet nem csak hölgyek végezték el:D A fehér téli csapadék mindenféle tulajdonsága mellett ihletet merítettek a természeti környezet szépségéből. A Norvégiába tett kéthetes látogatás alapozta meg a Jégvarázs nagy részét, mivel az említett környezet mellett a norvég ruhák, épületek, nevek, a néphit trolljai és a helyi zene is bekerült a film világába. Arendelle kastélya az Osloban található Akershus-erőd alapján „épült fel”, a várost magát Bergen város Bryggen nevű kikötői negyede inspirálta, az egészet körbevevő fjordot meg a Naeroyfjord.

Kristen Bell a szereplőválogatáson elárulta, hogy gyerekként nagy kedvence volt A kis hableány és az Aladdin, előbbi egyik dalát anno felénekelte magnóra – ez a kiskori lelkesedés volt az egyik dolog, ami meggyőzte az alkotókat. A felvételek ideje alatt Bell állapotos volt, így később (nem csak ezekből az okokból) sok szövegét újra fel kellett mondania. Idina Menzel színpadi színésznő, korábban főleg tv-sorozatokban volt látható, azonban játszott egy hasonló hercegnős műben, a Bűbájban. A két színésznő közösen felkészült az első nagy olvasó-próbára és miután a szöveggel végeztek, közösen előadtak egy dalt (Wind Beneath My Wings), ami könnyeket csalt a producerek/rendezők szemébe, így azonnal véglegesítették őket Anna és Elsa szerepére. A szinkronizálás alatt mindketten hangszigetelt burákban álltak, de egymással szemben, így együtt tudtak játszani, miközben hallották a másikat a fülhallgatón keresztül, ám a beszédük mégsem folyt egybe. Josh Gadnek már volt tapasztalata fagyos animációs mozikkal, hiszen hallhattuk a Jégkorszak 4-ben. Van három érdekes fickó, akiket szeretnék kiemelni a színészek közül: Ciarán Hinds (Troll Papa), Mance Rayder a Trónok Harcában; Fred Tatasciore (egyéb hangok), a StarCraft II Zeratulja; és David Boat (egyéb hangok), akinek vicces neve van (Hajó Dávid). Jennifer Lee a nővérek kapcsolatát saját húgával való kapcsolatáról mintázta: Brittney Lee együtt dolgozott vele a Frozenen, mint művészeti vezető és kreatív művész. Jennifer egyébként a hercegnők anyukájának hangja. A filmben hallható dalokat egy házaspár, Robert Lopez és Kristen Anderson-Lopez írták, akik már korábban dolgoztak a Disney-nek a 2011-es Micimackón. A szerzők new yorki otthonukban munkálkodtak és hosszú videokonferenciákat folytattak a Kaliforniában tartózkodó stábbal. A felvett demo-anyagokat emailen küldték el nekik, ezekben mindketten énekeltek és Robert zongorán játszott hozzá. Az írási procedúra több mint egy éven át tartott. 

Mikor a kastély kapuja kinyílik és Anna kilibben rajta, a befelé áramló tömegben ott van Aranyhaj és Flynn az Aranyhaj és a nagy gubancból, a kép bal oldalán. Ezalatt Elsa kilép az erkélyre, és szétnéz, itt pedig a bal hátsó sarokban látható Tiana hercegnő és Naveen herceg A hercegnő és a békából. A boltban, ahol Anna és Kristoff először találkoznak, a polcon van egy plüss Miki egér; amikor pedig a leányzó még kicsiként a lábával utánozza az ingaórát, akkor a könyvespolc tetején ül egy Miki. Ha gyorsan kimondod egymás után azt, hogy Hans, Anna, Kristoff, Sven, akkor valamennyire hasonlít arra, hogy Hans Christian Andersen. Elsa az első Disney-hercegnő, akit ténylegesen megkoronáznak egy filmben. A könyvben, amiben a király a trollokról olvas, rúnák vannak, a belőle kieső térkép pedig a Magányos Hegy térképére hasonlít, mindkét dolog utalás A gyűrűk urára. A később Oscar-díjjal jutalmazott Let It Go (Legyen hó) című dalt egyetlen nap alatt írta a szerzőpáros – ez a dal önmagában átformálta az őt éneklő karaktert a sztoriban.

A legösszetettebb képsor az, amikor Elsa felépíti a jégkastélyt, itt minden egyes képkockán 4000 számítógép dolgozott egyszerre, összesen 132 órán át. A teljes Frozen létrejöttéhez 600 ember két és félévnyi munkája kellett. Olaf és a Hóriás visszatükrözik, hogy milyen volt Elsa abban a pillanatban, amikor életre keltette őket. Előbbi neve értelmezhető szójátékként is a funkciójára nézve (angol kiejtés szerint ólef, ami nagyon hasonlít arra, hogy oh laugh, vagyis „nevess”). A koronázáson a püspök azt mondja „Ahogy kezében tartja eme szentségeket, és megkoronáztatott e szent helyen, íme, bemutatom nektek Elsát, Arendelle királynőjét.” (Ha jól sejtem, akkor gaelic nyelven.) A készítők bedobtak egy csavart, ami ellentmond a korábbi Disney-filmeknek, ugyanis ezúttal a gonosz ruhája egyáltalán nem sötét, míg a jóké igen. A Jégvarázsból egyes helyeken karaoke-verziót mutattak be, ahol ki volt írva a dalok szövege, és egy kis hópehely ugrált a szavakon, így a közönség együtt énekelhetett a szereplőkkel. A nyitó és zárójelenetben hallható dal Frode Fjellheim zeneszerző Eatnemen Vuelie-je, amit Sámi nyelven adnak elő. 

Az említett Aranyhaj…-hoz hasonlóan itt is a kétdimenziós, kézzel rajzolt animációt ötvözték a komputer-technikával. Wayne Unten, aki Elsa életre keltését vezette, úgy állította be a figurát, hogy az akkor vegyen levegőt, amikor Idina Menzel a szövege felmondása alatt. A királynő haja 420 ezer különálló szálból van. Jean Gillmore karakter-tervező külön csak a ruhák minél realisztikusabbá tételéért felelt; és valóban jól dolgozott, hiszen a jelmezek sosem látott élethűséggel bírnak a végeredményben. Több olyan programot írtak, amiket kizárólag egyes részletek animálására hoztak létre, így például a havat és a hópelyheket külön-külön szoftver generálta. Bár a jég meg a hó látványvilága már tökéletes volt, a velük érintkező dolgok hanghatásait nem tudták rögzíteni terepen, így egy külön stúdióban, napi 23 kiló jéggel kísérletezve vették fel a megfelelő hangokat. Ötféle hó-típusban ötféle verzióját rögzítették a lehetséges összes lépésnek, Elsa lépteit a jégpalotában pedig három különböző effekt összekeverésével állították elő. Svent, a rénszarvast egy igazi rénszarvasról mintázták, bár ebből valószínűleg nem sok maradt meg a kész műben:)

A Hollywood Reporternek író Todd Mccarthy szerint hosszú ideje ez az első hollywoodi film, ami felhívja a figyelmet a globális lehűlésre (?). Kolléganője, Christy Lemire nagyon hasonlónak találta Elsát a Stephen King-regényből ismert Carrie-hez. Mások meg úgy vélték, a Jégvarázs a melegek elfogadtatásáról szól, Elsa az LGBTQ-fiatalság jelképe és a Let It Go a homoszexualitás bevallásáról szól. (No comment.) Menzel, Bell és Lee egyetértettek abban, hogy alkotásuk feminista mű (a szó jó értelmében véve), ami a nővéri kapcsolatról szól, és olyan hercegnőket ad a világ lányainak, akik sokkal reálisabbak és könnyebben átérezhetőek, mint mondjuk Hamupipőke. Csak Észak-Amerikában több mint 3 millió Frozenes jelmez fogyott el, a Random House kiadó által eladott filmkönyvek száma átlépte a 8 milliót, az Elsa pedig felkerült a Top 100 legkedveltebb lánynév listájára 2014-ben, ahol a 88. lett. Ezen felül számos játék, videojáték, a Disneylandekben hullámvasút, egy jégrevü, egy rövid animációs film és egy az inspirációul szolgáló norvégiai helyszíneket bejáró utazási program is született a Jégvarázsból. Sőt, Elsa, Anna meg Kristoff bekerültek az Egyszer volt, hol nem volt című tévésorozatba. A Sámi kultúra terjesztéséért hálás volt a norvég kormány a stábnak, a 2014-es elnöki beszédben Aili Keskitalo miniszterelnök a Frozent kiemelte 2013 nagy eseményei közt. 

Ezen a linken angolul olvasható egy érdekes cikk, amit Dr. Jill Squyres pszichiáter írt, és azt taglalja, hogy Elsa borderline személyiség (borderline personality disorder, vagyis labilis személyiség)  

A nagy siker viszont bajjal is jár, erre példa, hogy az angol és amerikai kisgyerekek számos alkalommal elrángatták szüleiket a filmre, majd mind megtanulták kívülről a dalokat és úton-útfélen, éjjel-nappal ezt fújták, agyára menve a felnőtteknek, sőt, gyakran a többi gyereknek is. 2014 végén Jennifer Lee már azt nyilatkozta, hogy nem győznek bocsánatot kérni a váratlan őrület miatt:P Aztán becsúszott egy per, bár ezúttal nem a szóban forgó alkotás készítőit perelték be, hanem fordítva. Van egy The Legend of Sarilla nevű animációs mozi, amiben eszkimók szerepelnek, és a forgalmazó Phase 4 Films a Jégvarázs sikere után elkezdte ezt Frozen Land címen reklámozni, sőt a plakátokat is átalakította, hogy meglovagolják az éneklős fagyasztósdi farvizeit. De a Miki egeres stúdió szemfüles volt, és a bíróságon igazat adtak nekik, így a Phase 4-nak vissza kellett hívnia minden „bűnösnek talált” kiadványt, kópiát, plakátot, stb. és ki kellett fizetnie 100 ezer dollárt a Disney-nek.

A Jégvarázs megközelítőleg 150 millió dollárból készült és világszerte 1 milliárd 274 milliót hozott vissza. Ez minden idők legtöbbet kaszáló zenés rajzfilmje, és 2013 legsikeresebb rajzfilmje. Erőteljes pozitív fogadtatásban részesült a kritikusoktól, összesen 44 díjat kapott. Ezek közt van a Golden Globe, az Oscar (ebből kettő: Legjobb Animációs Film, Legjobb Eredeti Betétdal), a BAFTA, a Grammy és a Kritikusok Szövetségének Díja is. [Különös módon a legutolsó alkalom, amikor hasonló mennyiségű elismerést kapott a Disney az két olyan alkotásnál történt, amit szintén Chris Buck vezényelt: az egyik a Tarzan, a másik a Pocahontas.] A látványát, a zenéjét, a forgatókönyvét, a mondanivalóját és a színészeit is elismerték, a Let It Go külön figyelmet kapott. 

Nekem a sok újításból csak néhány tűnt fel, idegen tollakkal meg nem akarok ékeskedni, így csak azt mondom, amit a tévé elöli felkelésem után gondoltam róla: Ez egy jó kis mese, ami igazán szép látványvilágot kapott, viszont értetlenül állok a globális hisztéria előtt, amit okozott. Bár különösebb problémám nincs vele, azért annyit hozzá kell fűznöm, hogy a korábbi szintén Oscar-győztes Merida, a bátorban ugyanez benne volt, csak kevesebb énekléssel, és a királylány bongyor, vörös hajával, szeplőivel, relatíve pici szemével és fiús beállítottságával ugyanúgy „modern nőt” képviselt, mint Anna vagy Elsa. Amellett meg lehetetlenség elmenni, hogy a Disney-lobbi valószínűleg tudatosan nyomta el a Jégvarázsnál minden tekintetben jobb Lego-filmet, nehogy az nyerhessen. (Everything Is Awesome?) 

Pontozás: 

imdb: 7.5 (2 év alatt 0.2-t csökkent.)

Szerintem: 5/5 (Úgy gondolom, nincs mire pontot levonni, a célközönség nem én voltam, de így is tetszett; a nagytőke döntései miatt meg kár füstölögni.) 

Hírek: 

- Jön a Jégvarázs 2, bár egyelőre még csak Jennifer Lee, Chris Buck, a producer Peter Del Vecho és a történet befejezése van meg hozzá.  

- Josh Gad írja a Pixelt, amiről sajnos úgy néz ki, hogy nagy ökörség lesz; az Angry Birds-öt, amivel szerintem már régen átestek a disznó túloldalára a játékgyárosok; és az elképesztő ötleten alapuló Triplets-et, ami a régi Arnold Schwarzenegger-Danny de Vito-vígjáték, az Ikrek folytatása. És hogy ki lesz a harmadik iker? Attól tartok, hogy Eddie Murphy… A csúcs azonban mégsem ez, hanem hogy Gad urat ilyen rezümével kérték fel a következő Emma Watsonos A Szépség és a Szörnyeteg forgatókönyvének elkészítésre. Miért?! (A Pixel tényleg megbukott; a Dühös madarak nagy siker lett, bár azóta kiment a divatból; a Hármasikrek nem készült el, A Szépség és a Szörnyeteg pénzügyileg jól teljesített.)

- Santino Fontana egy érdekesnek hangzó jövőben játszódó sci-fi/romantikus izében, a Fade to White-ban szerepel majd, bár lehet, hogy ez is csak egy újabb kiválasztott éhezők útvesztője lesz. 

- Alan Tudyk tutira ment és a közösségi finanszírozás eszközéhez nyúlt legújabb terve, a Con Man című sorozat kapcsán, amit rendez, ír, és pénzel is. Hogy miért írtam a tutit? Mert felkérte főszereplőtársnak Nathan Filliont. Walsh és Mal újból együtt! 

- Ciarán Hinds A 47-es ügynök névre hallgató új Hitman-feldolgozásban bukkan fel legközelebb, amiben a címszereplő vonalkódját Rupert Friend viseli majd. (Ez nekem nagyon tetszett, a világ többi részén azonban utálják.)

Az ezt megelőző bejegyzésben azt írtam, megpróbálok még egy cikket besuvasztani az előző hétbe, de végül a kinézett alkotást inkább kihagytam, ehhez meg egyszerűen annyi adatot kellett átrágni, hogy egy teljes napom elment rá, vasárnap pedig dolgoztam, úgyhogy a terv nem sikerült. Most ismét be leszek táblázva, de csütörtök estére találtam valamit, ezen kívül akad még két film, amit talán moziban fogok megnézni. De mivel most hétfő van, így legalább egy plusz bejegyzést 80%-ra ígérhetek még erre a hétre! 

És még valami: A végén ki van írva (bár ugye ezt alapból maximum a moziban lehet észrevenni), hogy a stúdió nem ért egyet Kristoff azon nézetével, hogy a férfiak megeszik a fikájukat, valamint jön még egy apró, cuki poén a stáblista után, szóval tessék azt végigvárni! 

Lezárásul pedig egy nálam kompetensebb külföldi duó angol nyelvű videója a Frozen hibáiról (a videóban spoilerek vannak, csak akkor nézd meg, ha a filmet már láttad; és van benne két olyan dolog, ami szerintem különben nem hiba):

A tavalyi évben általam látott legjobb szuperhősfilm Az Igazság Ligája: A Villám-paradoxon volt, így naná, hogy érdekelt, mi lesz a folytatásban. A War azonban egy újrázás, a képregény-szériában New 52-nek nevezett felújított univerzum nyitánya. Hogy ez most jó-e, arról majd később, először jöjjön a történet: 

Ebben a világban az emberek félnek a szuperhősöktől, sokan a létezésükben sem hisznek, ám nagyon is itt vannak, és ijesztő képességeik vagy külsejük dacára jót akarnak – csak éppen a legtöbb ellenféllel való harcban elkerülhetetlen a pusztítás, amit okoznak. Számos nagyvárosban hirtelen hatalmas, aranyszín páncélt viselő, repülő és tüzet okádó lények bukkannak fel, akik látszólag bombákat akarnak telepíteni, de a hősök megállítják őket. Közös céljuk rájönni, kik vagy mik ezek a bestiák, honnan jöttek és hogy a robbanószernek látszó tárgyak, amiket magukkal hordoznak, valójában mik? Batman (Jason O’Mara), Zöld Lámpás (Justin Kirk), Superman (Alan Tudyk), Wonder Woman (Michelle Monaghan), Villám (Christopher Gorham), Shazam (Sean Astin) és Kiborg (Shemar Moore) hamarosan rájönnek, hogy egy idegen invázióval állnak szemben, amit a félelmetes Darkseid (Steve Blum) vezet. Vajon ha összefognak, legyőzhetik őt vagy a Földnek befellegzett?

A cím alapján nem erre számítottam, de alapvetően a Háború egy eredettörténet. Megmutatja, hogyan alakul meg a New 52 Igazság Ligája, a középpontban Kiborg megszületésével. Róla azt kell tudni, hogy benne volt az előző részben is, ám eredetileg a Tini Titánokhoz tartozik, csak később áll be a JLA-be. Nekem a rajzfilm-sorozatbeli felállás jelenti a Ligát: Superman, Batman, Wonder Woman, Flash, Green Lantern, A Marsi Fejvadász és Hawkgirl; ám utóbbi kettő már a Villám-paradoxonban se volt benne. Helyükre jött a már említett félig ember, félig gép hős, aki különben tök jó képességekkel bír, de szerintem szerepeltetése összefügg azzal, hogy a széria Zöld Lámpása fekete volt, ám őt felváltotta a fehér bőrű Hal Jordan, szóval kellett egy új afro-amerikai karakter. Ezzel semmi gond nincs, teljesen érthető, és különben Kiborg remek. Az előzményben szintén megjelenő, ám itt nagyobb teret kapó Shazam pedig óriási – nem a képességei miatt, mert végülis közte meg Superman között annyi a különbség, hogy utóbbi a szeméből és nem a kezéből lövi az energia-sugarakat; hanem a mögötte lévő ötlet miatt. Shazam ugyanis egy tizenéves kisfiú, aki egy mágikus szó kimondásával átalakul ezzé a szuperemberré, aki repül, villámokat szór és baromi erős, ám a gyermeki világlátása/énje megmarad. Kár, hogy szinte semmit se tudunk meg róla ebből a filmből, mert sokkal érdekesebb karakter Kiborgnál. 

A csapatot nagyszerűen ellensúlyozza a ténylegesen legyőzhetetlen főgonosz, az isteni hatalmú Darkseid. Kurvajól néz ki, a hangja ijesztő, a képességei bámulatosak, ám a nagy csata kb. 7. percétől ő sem lesz különb a korábbi fő-rosszfiúnál. Amikor ezen elgondolkodtam, rájöttem, hogy a DC-univerzum egész estés mozijaiban szinte mindig egy ilyen hatalmas, csupa izom palit kell lenyomni. A történet sajnos túlzottan egyszerű, az erőszak sokkal kevesebb (az egyetlen nyilvánvaló gyilkosságot nem mutatják meg), szóval az eddigi simán felnőtteknek is ajánlható animációs kalandok közül visszatértünk a gyerekeknek szóló rajzfilmek talajára. De legalább a poénok tényleg jól működnek, pláne ha ismered a karaktereket; az új jelmezek tetszetősek; Kiborg megszületése meg kifejezetten óriási jelenetsor. Az animáció meg a képi világ különben teljesen rendben van, ezen a téren a DC még mindig minőséget képvisel.

Érdekességek: A rendező az a Jay Oliva, aki A Villám-paradoxont és A Sötét Lovag visszatér 1-2-t is dirigálta. A karakterek megalkotásáért ismét Bill Finger kapta a megnevezést; az alapot nyújtó 2011-es 6 részes Justice League: Origin képregényt pedig Geoff Johns, Jim Lee és Scott Williams készítették. A mellékszereplőket megszólaltató hangok közt találhatunk egy korábbi „valódi” szuperhőst, Ioan Gruffuddot, aki Thomas Morrow-t, Diana szőke katona haverját szinkronizálja – Gruffudd volt a régi Fantasztikus Négyesben Mr. Fantastic. Shazam technikailag nem Hawkgirlt hanem Aquamant váltja a Liga alapítói közt. Mielőtt még Kiborggá válik, Victor Stone a Titans amerikai futballcsapatnál játszik, ez utalás a már említett Tini Titánokra. Az eredeti Darkseidot Hitlerről mintázták személyiségben, a kőképű óriás valódi isten. A stáblista elején van egy kis extra jelenet, ami előrevetíti a következő részt. A Justice League: War 3 és félmillió dollárból készült, egyből dvdre adták ki, de így is visszahozott több mint 5 milliót, a kritikusoktól pozitív értékeléseket kapott. 

Rossznak semmiképpen nem lehet nevezni, hiszen kedvenc hőseink újból látványos küzdelmet vívnak bolygónkért, miközben az ütések és lövések mellett a vicces beszólások is sorban jönnek. Ha önálló filmként nézünk rá és elfelejtjük a korábbi részeket, akkor hibátlan alkotás, de ha csak egy picit visszatekintünk a múltba, máris ott van Oliva úr két korábbi rendezése, azok mellett pedig ez kismiska. Aki szereti az Igazság Ligáját, az nézze meg, csalódni biztosan nem fog, bár a történet ezúttal aligha nevezhető lenyűgözőnek… 

Pontozás: 

imdb: 7.2 (2 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 4/5 

Hírek: 

- Jay Oliva színészként vesz részt a híres horrorszéria, a Phantasm elvileg utolsó epizódjában, a Ravagerben. 

- Bill Finger imdb-adatlapján láttam, hogy jön egy új animációs Denevérember kaland, a Batman: The Puzzle Master, valamint már tény, hogy pár év múlva érkezik az élőszereplős Igazság Ligája-film, ami egyből két részes lesz (az első a The Justice League Part One), ezen felül pedig Green Lantern kap egy újabb önálló filmet a sokak által gyűlölt Ryan Reynolds-féle után. 

- Geoff Johns pénzeli a már említett JLA-mozit, a jelenleg készülő Suicide Squadot, a Batman v Superman: Dawn of Justice-t és az önálló Wonder Woman-mozgóképet; valamint producerkedés mellett írója lesz a The Flash-nek (ami valószínűleg a jelenleg futó tévésorozatból alakul ki); utóbbi kvalitásában még részt vesz a Shazam!-ben is. Utóbbiban látok némi fantáziát, a többi eddig felsorolt azonban azt hiszem, nem fog érdekelni… 

Erre a hétre még egy bejegyzést megpróbálok összerakni…

A filmnek alapvetően az a feladata, hogy szórakoztasson. Teheti ezt úgy, hogy elröpít egy másik országba/földrészre/bolygóra, elénk tár egy izgalmas sztorit, vagy lehetőséget ad, hogy másfél órára elfelejtsük a problémáinkat és nevessünk egy jót. Szerintem az utóbbi 15 évben magyar filmnek ezt nem nagyon sikerült elérnie, kivételt képez ez alól a Kontroll és az Argo. A kettőben közös, hogy külföldi hatásúak, hiszen az elsőt Antal Nimród, egy főként az USA-ban tevékenykedő filmes készítette; a második pedig egy honosított Blöff volt. De akkor haladjunk is tovább ezen a szálon!

Az Argot azért tartom az egyik legjobb hazai filmnek, mert Árpa Attila és társasága meg tudta csinálni, hogy az eredeti receptet magyar hozzávalókkal újraalkotva ne egy béna másolatot, hanem valami igazán egyedit, egy megismételhetetlenül szórakoztató mozit üssön össze! Ezért amikor felröppent a hír, hogy lesz Argo 2, a lelkesedésem szintje rögtön az egekbe szökött, hiszen az első epizód nagyon nagy kedvencem! De aztán teltek-múltak az évek, nem történt semmi, végül az Úr 2015. esztendejében az immár két (vagy inkább tíz?) éve készülő mozi végre napvilágot láthatott. Április utolsó napján el is ugrottunk gyorsan Mozsárágyúval az esti premiervetítésre, hogy első kézből tapasztalhassuk meg, vajon Árpának sikerül-e dupláznia, mint remek filmrendező. A véleményemről a sztori ismertetése után, elöljáróban még annyit, hogy sajnos a megismételhetetlen szót nem véletlenül használtam az előzményre… 

Tíz évvel az Argo eseményei után járunk, amikor egy japán milliárdos elhatározza, hogy megszerzi cége számára a világ legelső adathordozóját, vagyis az első floppylemezt. Ez a küldetés viszont igazi profit kíván, ezért a rettegett Fekete Lótuszt (Kulka János) bízza meg, hogy térjen vissza egykori hazájába, mert a kincs ezúttal is Magyarországon van… Eközben Balog Tibi (Kovács Lajos) kiszabadul a börtönből, a kapuban pedig már várja őt régi beosztottja és barátja, Bodri (Scherer Péter), majd egy váratlan autós üldözés után csatlakozik hozzájuk a fejlövést csodás módon túlélő és éppen a kómából felébredt Tyson (Kiss József), valamint az elmaradhatatlan szótlan gyilkológép, Psycho (Bicskey Lukács) is. Hamarosan befut az első új megbízás, mégpedig pont a Fekete Lótusztól, hogy keressék meg az említett floppyt. Ám a helyzet korántsem könnyű, hiszen hiába a megbízó által biztosított rengeteg hi-tech felszerelés, ha hőseinknek fingjuk sincs a számítógép kezeléséről; ráadásul felbukkan egy újabb Hangyás Dzsoni (Nagypál Gábor), aki fel akarja koncolni őket. A sors viszont útjukba sodorja Fricit, a számtechtanárt (Bán János), aki némi pénzért hajlandó beszállni a küldetésbe. A tét 20 millió amerikai dollár, de vajon mi van azon a lemezen, ami ennyire kell a japánoknak? 

Nehéz helyzetben vagyok most. Egyfelől ez egy szórakoztató, vérgőzös ökörködés, amit egy pillanatig se kell komolyan venni; másfelől viszont a kedvenc filmjeim egyikének a következő része, ezért az elvárásaim baromi magasak voltak vele szemben. A csütörtök esti telt házas vetítésen a közönség remekül szórakozott, és az Argo 2 tényleg nem rossz, de lehetetlenség elkerülni az összehasonlítást az elődjével, és akkor már korántsem annyira király… Innentől jönnek a szpojlerek, tehát csak akkor olvass tovább, ha már láttad!

Az alkotók tisztában voltak azzal, hogy – tetszik, vagy nem tetszik – az Argo kultfilmmé nőtte ki magát, ennél fogva tisztelettel bántak az alapanyaggal, de amellett, hogy a korábbi epizód rajongóinak számtalan utalást, poént és kikacsintást adtak, megalkottak egy korrekt akció-vígjátékot, amit az is tud élvezni, aki nem látta az elsőt. Lehet, hogy nagy hibát követtem el azzal, hogy közvetlenül az új felvonás előtt megnéztem a korábbit, ezáltal észrevettem minden kis visszapillantást az Argora, de emiatt az élmény miatt túl sokat vártam el a 2-től. Árpa és a brigád szívüket-lelküket beletették ebbe, így képtelen vagyok nem imádni, de a nyilvánvaló problémái mellett se tudok elmenni – viszont, hogy ne legyen ilyen negatív a felütés, kezdjük inkább a jó dolgokkal! 

A poénok egy része kitűnő, de a többségük kitalálható, ezeken a tömeg és Mozsárágyú jól szórakozott, én már nem annyira - ettől még a film vicces. Kulka remekel és a végső harca Psychoval nagyszerű; a kerettörténetet adó Tejesember (Oszter Sándor) külön király; Frici, az egyetlen új pozitív karakter tényleg igazi ember ebben a bolondokházában; és nincsenek igazán idegesítő figurák, mint anno a Tézeusz-szálban, bár az ázsiai csajba meg a cigányokba azért bele lehetne kötni. Ismét vannak csupán természetfeletti magyarázattal érhető események, de ezek szinte mind Psychot veszik körül és a korábbi rész ismeretében nem zavaróak (azért olyan is van, hogy egy alkalommal az egyik pali vagy 20 métert zuhan, majd a padlón köt ki, de aztán nyugisan tovább megy).

A magyarság érdemeinek hirdetése és az azokon való poénkodás nekem tetszett. Itt most lehet hazaárulózni, ujjal mutogatni egyesek felé, de szerintem jelen esetben nem gyalázkodás történik, ráadásul a későbbiekben az értékek pusztításából új értékek születnek, csak figyelni kell. A mozi második felében szóba kerül a svájci frank hitel, utalás történik a magyar labdarúgás színvonalára, tehát ha nagyon kicsit is, de Árpa reagál a közélet fontos kérdéseire. (A benzinre való visszatéréssel és az egész Orfeusz körüli felhajtással a korábbi alkotásában szintén megtette ezt.) Úgy vélem, hogy az első rész a fogyasztói társadalomnak szólt be (Viva, McDonald’s), a második a bankoknak és a nagytőkéseknek. Valamint látható, hogy a „hősök” megöregedtek, kicsit lelassultak, de tetszett, hogy erre bizonyos mértékig a sztori rájátszik, így az Argo 2 picit az öregedés „paródiája” is lesz.

Most már rátérhetek a negatívumokra. Ezek önmagukban legtöbbször érdektelenek, de ha összehasonlítjuk a nagy előddel, úgy sokkal szembetűnőbbek. A nyitó akciójelenet, ami nem tartozik a filmhez, túl hosszú, a Sin City-ből lopott effektekkel operál és ellentétben a korábbi ókori csatával, olyan sokáig tart, hogy kizökkenti a nézőt. A japánok valahogy nem illenek ide – oké, a korábbi részben ugyanígy külföldiek voltak a rosszak, de mindenki magyarul beszélt és magyar színészek játszották őket, most viszont idegenek, akik idegenül is beszélnek. A japán szál végülis független a másik kettőtől, emiatt túl soknak érződik az idő, amit ráfordítunk. Az Argoban legalább folyamatos telefonos kommunikáció volt a rosszfiúk és a „jók” között, de itt ez se nagyon van. Talán Árpa így akart nyitni az ázsiai filmes piac felé? A cigány-vonal erőltetett és Hangyás Johnny nem volt cigány az első részben. A magyarázat, hogy most miért lett az, eléggé körmönfont (vagyis nincs). Ez az egész szál tulajdonképpen egy jó hosszú rasszista poén, ami nem nagyon kell, de nélküle kevesebb, mint 1 óra lenne a játékidő. Összesítésben a romák csak 4 jelenetben szerepelnek. 

A három szál (Tibiék, cigók, japók) igazából nem találkozik, ugyanis a lagzinál hiába vannak ott a japánok, köztük és a cigányok közt nincs interakció, egymás létezéséről se tudnak. (Az első részben a Tézeusz-szál független a másik kettőtől, de legalább a kincs megtalálásánál a három szál találkozik és interakcióba lépnek.) Úgy éreztem, hogy itt a káromkodás kicsit túl öncélú, erőltetettnek tűnik, de ami a legjobban fájt, az a road movie-jelleg eltűnése. Az Argoban számos várost és helyszínt láthattunk, körbeutazhattuk Magyarországot három különböző csapattal (bár Tézeuszék kirándulása nem valami látványos); itt azonban szinte végig Budapesten vagyunk, meg van néhány kitekintés Tokióba és végül megjelenik egy új helyszín a végén, de ezt a poént nem lövöm le. Utoljára pedig meg kell jegyeznem, hogy a hivatalos poszter nagyon béna, ezt simán fel lehetett volna dobni valahogy.

SZPOJLEREK VÉGE, jöhetnek az érdekességek: Árpa Attila a rendezés mellett producerként és íróként is részt vállalt a munkából. Láthatjuk is egy rövid ideig a filmben, a roma lagzin ő a gitáros. A forgatókönyvet az előző részért felelős Trunkó Bence és Huszár Péter írták. A számítógépes tanfolyamon az öreg néni Ganxsta Zolee anyukája, Kassai Ilona; a nyitó akció-szekvenciában a kémet meg Téglás Zoltán, az Ignite énekese játssza. Az első részt az RTL Klub, ezt a tv2 szponzorálta. Az éttermes részletben Kovács Lajoson jegygyűrű van, pedig Tibi elvileg nem házas. A szerverszobába való behatolást egyértelműen a Mission: Impossible ihlette. A stáblistában van két jelenet, az egyikben felbukkan két színész, akiknek a nevét előbb írják ki, mint hogy megjelennének (hogy kik ők, azt nem árulom el). Legjobb emlékezetem szerint SP, a vivás izé, szerepelt volna, mint a börtön köcsöge; valamint úgy emlékszem, hogy Hollósi Frigyesnek is szántak egy szerepet, de végülis egyikük sincs benne a kész moziban. Psycho elvileg gyerekkorában túl sok rajzfilmet nézett és ettől őrült meg (lásd a videót a cikk végén). Bicskey Lukács megtanulta színésztársai szövegét, neki nem volt egyetlen mondata sem, de így jobban tudta, hogy mikor hogyan reagáljon. A jellegzetes arcú, világítóan kék szemű színész ez év április 8-án hunyt el, 53 évesen, rákban. A díszbemutatót emiatt el akarták halasztani, de Bicskey családja és kollégái meggyőzték a rendezőt, hogy ő azt akarta volna, tartsák meg a premiert, ami így végül lezajlott.

Idézetek következnek a Cinemania 2015/4. áprilisi számából: "A Magyar Államtól kapott támogatással együtt mindösszesen 434 millió ment el az Argo 2-re, de tekintettel arra, hogy a magánszféra is beszállt, és különféle szponzorációs szolgáltatásokkal álltak a készítők rendelkezésére, igazából jóval többe került." Az első rész során történt balesetekről: "(Tizenegy évvel ezelőtt az egyik kaszkadőr szorult sürgős kórházi ellátásra félig levágott karja miatt, egy másik pedig háromszor szenvedett komolyabb fejsérülést.)" 

Végül egy informatív komment a port.hu fórumáról, Bigpapától: „A bemutatóban látszik, hogy Tyson lerúg egy gyereket. Nos, ő a Józsi (Tyson) fia :D és nagyon sokat próbálták a jelenetet. (…) Amit érdemes tudni a háttérről, hogy a Kovács Lajos 70 évesen vállalta be ezeket a jeleneteket :D és le a kalappal előtte. Nem kaszkadőr lógott a kötélen, hanem ő egy órán keresztül! A Kiss Józsi (Tyson) Lukács (Psycho) Lajos (Tibi) Peti (Bodri) Kulka (Lótusz) Young-Shin Kim (Yumiko), stb. végtelenül szerény, kedves emberek, akik az összes statisztával úgy beszéltek,mint egyenlő partnerrel, megmaradtak embernek. Lukács olyan nyugodt és kedves volt az éjjeli forgatáson, pedig egész nap színházban dolgozott, aztán jött éjfélre Rétságra, ami forgatás reggel 6-ig tartott.” 

Összefoglalás: Mivel imádom az Argot, ezért lehetetlen, hogy lepontozzam az Argo 2-t. Vannak nyilvánvaló hibái, de úgy érzem, ezek legtöbbje csak engem zavar. Aki egy jót akar röhögni, vagy szeretné viszontlátni Balog Tibit és csapatát, az mindenképp üljön be rá! 

Pontozás: 

port.hu: 7.4/10 (2 év alatt 0.4-et csökkent.)

imdb: 7/10 (2 év alatt 0.9-et esett vissza.)

Szerintem: 4/5 

Szerkesztés 2016. május 1: Ma volt a tv-premier. Így, másodszori megtekintésre sokkal jobban tetszett! Észrevettem egy érdekes hibát: A börtönnél Bodri autójának utánfutója van, és a keretet adó úriember ebbe az utánfutóba esik bele. Azonban később az autó megváltozik, és immár nincs utánfutója, ellenben a rakodótérben a pasas mégis ott van. Továbbá feltűnt, hogy Ganxsta Zolee-nak nem csak az anyukája van benne a filmben, hanem a zenéje is, két számát hallhatjuk a játékidő első felében. Ezen felül elhangzik pár szállóige az előző részből. Szóval összességében az idő mindenképpen megszépítette az élményt, de a hibák megmaradtak, ezért a pontszámon nem változtatok. Ja és a Psycho vs. Yumiko harc ezúttal jobban tetszett a Fekete Lótuszosnál.

Végül jöjjön egy Bicskey Lukáccsal készült interjú:

Gondolom férfitársaim nem fognak meglepődni, ha azt mondom, ebből a filmből mindössze két dolog maradt meg: a Bögyös Maca és a tank. Hát igen, nehéz letagadni, hogy ezek miatt akartam újra látni „azt a részt, amiben benne vannak” és ennek köszönhetően láttam a Csak semmi pánikot, amihez korábban még sose volt szerencsém; meg Az elvarázsolt dollárt, amit meg összekevertem ezzel. De végre megérkezett az eredeti (?) Ötvös Csöpi-széria záró darabja is a Filmrajongóra! 

Ellopott műremek, háborús aranykincs és hamis pénz után Ötvös Csöpi (Bujtor István) ezúttal nagy elődje, Piedone nyomába lépve drog után nyomoz rendkívül hozzáértő kollégájával, Kardos doktorral (Kern András). A szálak immár külföldre vezetnek, München után Athén a következő állomás, és miközben egy rejtélyes rosszfiú (Sörös Sándor) sorra gyilkolja le bűntársait, a Purci és Tsa. Kft. válogatott kommandójával árveréseken, autópályákon, hajók fedélzetén és női hálószobákban kutat mázas porcelánok meg műnarancsok belsejében. Purci úr (Kozák László) szó szerint és képletesen is beveti a nehéztüzérséget, miközben egy élelmes kissrác (Tuza Bálint) szintén Csöpi segítségére siet. Vajon együttes erővel elkapják majd a homályban rejtőző magyar drogbárót? 

A legnagyobbaktól lopni sohasem bűn, de azért itt már nagyon-nagyon ismerősek voltak a dolgok (csempészés ételben – Szuperzsaru; zene - …és megint dühbe jövünk!; beszólások – Piedone-sorozat). Bujtor szájából elhangzik két olyan mondat, amit korábban Spencer karaktereinek szinkronizálása során egy az egyben elmondott; a rosszfiúkat jelző zenei aláfestést mintha a Halloweenből emelte volna át Frenreisz Károly (tudom, ez hülyeségnek hangzik, de tényleg ez jutott eszembe róla), viszont ezek mégse tekinthetőek negatívumnak. Azért, mert ez a széria sosem titkolta, hogy külföldi mozikból vett alapokra építkezik, és mert ennél a résznél tényleg mindent beleadtak a készítők! A poénok nagyszerűek és sok van belőlük, a sztori izgalmas, végig leköt, a zene tök király, a tank űberfasza, és mindezt megspékelték egy kis meztelenkedéssel is. [Csodálkoztam, hogy a tvgettó főműsoridőben káromkodást és csöcsöket mutogat 12-es karikával, de hát fejlődünk, ez már nem számít korhatárosnak.] Az összképen talán csak az igen feltűnő utószinkron ront valamicskét, de ez megbocsátható.

A már említett színészek mellett a korábbi epizódokból visszatér Avar István (Rendőrfőnök), Szilágyi István (Purci úr egyik embere/dinnyés Az elvarázsolt dollárban) és Piroch Gábor (az első részben játszott hasonló rosszfiút). Új, de ismert arcként láthatjuk Hollósi Frigyest (babaszállító, pl. Kisváros), Körtvélyessy Zsoltot (igazgató és az én generációmnak Hoffer Józsi), Nyertes Zsuzsát (az egyik csábító szőkeség és a Gálvölgyi Show állandó szereplője), plusz Kerekes Józsefet (kamionos, Jim Carrey magyar hangja). Két ember még külön kiemelést érdemel: az egyik Kamuti Jenő (a doktor), az egykori híres vívóbajnok és sportorvos; a másik Juhász Illés (Kardos embere), akit például a Família Kft. Vilijeként ismerhetünk, de őt azért emelem ki, mert városom, Székesfehérvár színházának tagja és közel áll a munkahelyemhez is. Most pedig jöhet az elmaradhatatlan Szomszédok-kör, ahol felsorolom azokat, akiket jelen filmünkön kívül a kultikus teleregényben szintén láthattunk már: Sörös Sándor (Szűcs apuka Jutka sulijából), Papadimitriu Athina (Rezső nője), Kállay Ilona („Szép” Ilonka), Gór Nagy Mária (Vilma), Kökényessy Ági (Gitta, aki Mara helyett jön a stúdióba), Závodszky Noémi (Antónia), Kaszás Géza (Alma presszójában rendőr/testőr/gengszter?) és Raksányi Gellért (Kutya úr). 

Érdekességek: Bujtor a főszerep mellett íróként meg rendezőként is(mét) megcsillogtatta tehetségét. A Ricsit alakító Tuza Bálint később felbukkant a Zsaruvér és Csigavérben. A Bögyös Macát alakító Kopekin Györgyi valójában számos művésznéven pornószínésznő volt a ’90-es években, Németországban. Az említett Zsaruvér és Csigavér utódsorozat első felvonására, ami tulajdonképpen a következő rész, éppen 10 évet kellett várni. 

Jöjjön néhány komment a port.huról! Adrián29 írja: „Nekem is a kedvencem. Az a vicces az egészben, hogy szerintem, az összes Ötvös Csöpis film közül az sikerült a legjobban. Ami előtte volt, még csak gyenge próbálkozás, ami utána volt, arról ne is beszéljünk.” 5i némi háttérinfóval szolgál BM-ről: „A tube8-on mint Georgina Lempin van fent a hölgy.;-) Ajánlom az érdeklődök figyelmébe.:-)” irredenta84 egy kis extra Szomszédok-adalékot nyújt: „az a Tuza Bálint, aki a Bujtor óráját lopkodja, később a Szomszédokban tűnik fel a 213. fejezetben. persze, azt a részt Bujtor rendezte épp.” Végül Csonger egy nyilvánvaló, de nem zavaró butaságra hívja fel a figyelmet: „Görögországban az utolsó taxis is beszél magyarul?” 

Még néhány plusz információ a magyar nyelvű wikipédiáról: „1991 legnézettebb filmje Magyarországon. A Ricsit játszó Tuza Bálint elmondta, hogy úgy kaphatta meg a szerepet, ha el tudja lopni Bujtor István óráját. Kardos doktor a filmben egy helyen ezt mondja Ötvös Csöpiről: „Igen [megütötte Lajoska urat], mert nem akarta visszaadni neki a nagyapja éttermét. És ráadásul cégérként még mindig az öreg Csöpi bácsi nevét használják.” Ez utalás a rendező családjára. Bujtor István nagyapja a híres étterem tulajdonosa, Gundel Károly volt, akitől 1949-ben államosították a Gundel éttermet. A rendszerváltozást követően, a privatizáció során a Gundel család nem kapta vissza az éttermet. 2008-2009-ben az m1 egy vágott verziót mutatott be, ami 5 perccel rövidebb volt, így nem tartalmazott néhány jelenetet, mint például a kaszinóst, amikor Csöpi és Doktor a soproni kaszinóban játszanak, és Kardos melléfogásainak köszönhetően sikerül nyerniük. A történet egyik pontján Kardos a tengerben evickél, segítségért kiabál, a helikopteren érkező Ötvös pedig egy palack Unicumot dob neki. A jelenet nyilvánvaló utalás az Unicum híres reklámképére.” 

Bár A pogány madonnát már igen régen láttam, az utóbbi 3 epizód közül ez viszi a pálmát. Humorban, akcióban, izgalomban, de ökörségben is bővelkedik; jellegzetesen Bud Spencer és közben jellegzetesen magyar; gyöngyszem a ’90-es évek legelejéről, aminek még 24 évvel később sem kell szégyenkeznie a hazai vígjátékok felhozatalával szemben. Mozsárágyúnak meg nekem is nagyon tetszett, csak ajánlani tudom! 

Pontozás: 

port.hu: 8.9/10

imdb: 7.2 (2 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 

Hamarosan újabb magyar filmmel jelentkezem, a köztes időben pedig megpróbálom elkészíteni végre azt a videót, amit már régen meg akarok csinálni. 

Ja és még valami: Az elvarázsolt dollárra elképesztő módon több mint 6300 klikk és 25 komment érkezett (utóbbiakból néhány én voltam, de akkor is), ez szerintem minden tekintetben rekord az oldal történetében, úgyhogy köszönöm mindenkinek, aki ebben részt vett!:) 

Ma azzal az elképesztő dilemmával kellett megbirkóznom, hogy leülök és megnézem ezt, vagy lesétálok a pláza elé a húgommal és meghallgatom „élőben” Korda Györgyöt meg Balázs Klárit. Szerintem helyesen döntöttem… 

Ötvös Csöpit (Bujtor István) feljebbvalói a törvényen kívüli módszerei miatt betegszabadságra küldték, mondván magas a vérnyomása, ám egy hosszadalmas autós/motoros üldözés után a jó Kardos doktornak (Kern András) ismét szüksége lesz a Balaton hősére. Ugyanis a gazfickó, akit két másik üldözött, egy nejlonzacskónyi hamis százdollárost ejtett el menekülés közben és ez bizony egy nagyszabású pénzhamisító akcióra utal. A baj csak az, hogy Csöpi éppen hivatalosan nem rendőr, ráadásul látják őt kijönni abból a házból, ahol később megtalálják a rosszfiút – csakhogy immár holtan! Szerencsére akad néhány megbízható fickó, akikre Ötvös számíthat, élükön a leleményes Purci úrral (Kozák László), és még a talpraesett, cuki kislány, Topolino (Kristály Barbara) is mellette van, szóval nem lehet baj. Vagy mégis? 

Igazából erre az epizódra sem emlékeztem nagyon, de a gyerek beceneve rögtön beugrott, amint megláttam, viszont ismét remekül szórakoztam a magyar Bud Spencer immár harmadik kalandján. Megtudhattam, hogy innen származik a híres „seggen csúszik az igazgató”-mondóka (egy kommentelő azóta felvilágosított, hogy ez tévedés), meg hogy Csöpi polgári neve Tibor. A pici autóba besuvasztott daloló gyereksereg, a karatézó pasas (Kivés György) és a vicces verekedések/beszólások elszórakoztattak (külön kiemelném a kaszinós bunyót), megvan a kötelező vitorlásverseny és Ladás száguldozás, a sztori pedig bár egyszerű, de leköti az embert. Ismét feltűnik egy csomó ismert arc: Avar István (rendőrfőnök), Zenthe Ferenc (Ötvös régi főnöke), Szilágyi István (a dinnyés, a Bakterház piócás embere), Frajt Edit (Barka Ilona, Juli a Szomszédokból), valamint itt van még a legendás Albert Flóri és Puskás Öcsi, mindketten önmagukként. Bujtor írta és rendezte a filmet, a zenét pedig ismét a Skorpió együttes és Frenreisz Károly szolgáltatták (na jó, a végén hallhatunk egy kis Richard Wagnert is).

Érdekességek: Bánhidi László, a korábbi részek Matuska bácsija elhunyt, így jött a helyére Purci úr, azaz Kozák László (A Tizedes meg a többiek bajuszos kiskatonája), aki egyébként a Csak semmi pánik elején már látható volt az össze-vissza hablatyoló gondnokként, aki az egyetlen tanú. A karatézó Kivés Györgyöt Végvári Tamás szinkronizálta. Csöpi autójának elején vörös csillag van – ez szerintem nem volt anno széria-felszerelés, de ha tévednék, tessenek kijavítani! Elég feltűnőek a dohányreklámok, nem beszélve a BB-ről, de erről még lesz szó. 

Néhány komment a port.hu fórumáról – elöljáróban leszögezném, hogy nem feltétlenül igazak és nem feltétlenül tükrözik a véleményemet se = cinemakai írja: „Gyerekszínészként volt szerencsém részt venni a forgatáson. Arra emlékszem, hogy Bujtornak nagyon pálinka szaga volt. Én meg izzadtam a napon, mint a görény.” StJust érdekes adattal szolgál, fogalmam sincs, hogy ez vajon igaz-e: „Így van, utóbb többször is nyilatkozta, hogy Bud Spencer javaslatára kezdte el forgatni ezeket a filmeket.” vino-et-veritas hozzászólásából egy részlet az említett reklámokra utal: „a kor "állami" szponzoraival megfejelve (Malév, BB, Boyszolgálat, BSzV, stb., amik ma már nem is léteznek).” Csonger észrevételei: „Érdekes, hogy a Csak semmi pánik egyik csirkefogóját alakító színész ebben is szerepel, de már egy másik csirkefogót alakít. (ő Hunyadkürthy István) Amit nem értek ezzel a filmmel kapcsolatban: Miért kellett a vidámparkban a nőt levetkőztetni? Oké, hogy kellenek a cicik a jó filmekhez, de egyébként mi értelme volt?” 

Összesítésben: Amit vártam tőle, azt maradéktalanul teljesítette, ahogy korábban elődei, A pogány madonna és a Csak semmi pánik. Mondanom sem kell, hogy jövő héten megnézem majd a Hamis a babát is! 

Pontozás: 

port.hu: 8.8/10

imdb: 7.3 (2 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 

Még annyit, hogy anno nagyon érdekelt a Zsaruvér és Csigavér, ami az Ötvös Csöpi-filmek három részes folytatása, de nemrég leadta őket az M3, és már az ajánló elvette a kedvemet tőlük… Szóval attól tartok, ezekről nem lesz itt írás, azonban hamarosan jön a cikk egy másik magyar filmről, amit már nagyon várok:) 

Bár sorozatokkal nem szoktam itt foglalkozni, mégis tegnap volt külföldön, ma pedig itthon lesz a Trónok Harca VI. évadának premierje. Ehhez kapcsolódva - és mivel ezen a héten nagy valószínűséggel nem fogok filmet nézni - jöjjön egy szavazás!

Szerkesztés: A szavazás csak a jelenleg is életben lévő karakterekre vonatkozik. Közben kiderült, hogy Cerseiről megfeledkeztem, aki rá vagy bárki itt nem szereplőre szavazna, az írjon kommentet!

Tavaly vagy tavalyelőtt elolvastam három Rejtő Jenő-regényt, köztük volt az ennek a filmnek az alapjául szolgáló Vesztegzár a Grand Hotelben is. Mivel a könyvön remekül szórakoztam, így kíváncsi voltam, milyen lehet ez a most már több mint 50 éves film, de eddig sosem adták olyan időben, amikor meg tudtam volna nézni. Most azonban mégis, úgyhogy április első írása a bolondos hónapnak megfelelően egy bolondos moziról fog szólni:) 

Kis-Lagonda szigetének legimpozánsabb és legdrágább szállodája a Grand Hotel. Ide mászik be az éjszaka közepén Félix (Márkus László), aki egy szál pizsamában kénytelen elbújni üldözői (Garas Dezső és Szendrő József) elől, egyenesen egy hölgy (Krencsey Marianne) szekrényébe. A csupán egy váltás öltözetre és egy szál cigarettára vágyó fiatalember azonban csöbörből vödörbe kerül, mikor kiderül, hogy az egyik vendégnek bubópestise van, így a hotelt vesztegzár alá helyezi a rendőrség; a helyzetet pedig csak tovább bonyolítja, hogy a lakók közül többeknek egy kis füzetkére fáj a foga, amiben a Déli-tenger olajlelőhelyei vannak megjelölve. Szerencsére Félixet nem kell félteni, ha rizikós helyzetekről van szó, de itt bizony a tét igen magas, avagy kié lesz a legjobb pár nadrág?

Ritkán nézek magyar filmeket, ez nyilvánvaló azoknak, akik olvassák az írásaimat, de ez általában azért van, mert egyszerűen a sztorik nem érdekelnek. Nemrégiben két magyar alkotásról is olvastam, amik felkeltették a figyelmemet: az egyik a Szabadesés volt, a másik meg az a szocializmusban játszódó, nyaraló gyerekekről szóló, akik elrabolják a saját tanárukat. Egyiket se néztem meg még, de majd egyszer, talán… Azzal az alapvető megállapítással, hogy a magyar filmek szarok, viszont lehetetlenség egyetérteni. Ha úgy mondjuk, hogy a mostani magyar filmek szarok, akkor már közelebb állunk az igazsághoz, de erről nyilatkozzanak inkább olyanok, akik meg is nézték őket. Ellenben ha visszamegyünk az időben, számos olyan alkotással találkozhatunk kis hazánk mozgóképes terméséből, amire büszkék lehetünk: A Tizedes meg a többiek; Isten hozta, őrnagy úr!; Egri csillagok, vagy, hogy egy időben közelebbi példát említsek, Kontroll. (Megjegyzés: A díjak száma nem egyenlő a minőséggel, és attól, hogy valamit kitüntetnek, még semmi se garantálja, hogy engem személy szerint érdekelni fog, vagy hogy tetszik majd, lásd: Mephisto.) 

De most térjünk vissza a kommentelésre felhívó provokációtól a tulajdonképpeni témához: P. Howard regényei nagyon népszerűek, mert amellett, hogy igen gyorsan el lehet olvasni őket, elképesztő nyelvi humorral bírnak, amit lehetetlenség nevetés nélkül olvasni. És mindez még ma is vicces (pl. „másodalkoholista”), ráadásul csak nekünk, magyaroknak érthető. Ám aki már végigrágta magát Rejtő számtalan kalandregényéi közül néhányon, az elgondolkodhat rajta, hogy mindezt hogyan lehet visszaadni filmen, ha egyszer a legjobb poénok a narrátor szájából hangzanak el? (Bevallom őszintén, ezt a gondolatot loptam:D) Hát narrátorral, válaszolnátok és részben igazatok is lenne, merthogy a Meztelen diplomatában van narrátor, mégpedig Sinkovits Imre személyében.

De minek? Ugyanis az elején elmond 5 mondatot, a későbbiekben pedig már nem tér vissza. Ez az öt mondat azonban (a számomra kissé érthetetlen aktualizálás mellett) elveszi a regény egyik legizgalmasabb részét, ott ugyanis csak a végén derül ki, hogy mi az összeesküvés célja (ha jól emlékszem, ha nem, akkor tessék kijavítani), itt meg már az elején lelövik ezt a poént. Amennyire fel tudom idézni, amit olvastam, számos ponton megváltoztatták a szereplőgárdát, de ezzel semmi baj nincs, hiszen Garas és Szendrő sokszor meg tudtak nevettetni engem és a húgomat. A lényeg éppen ez: a Meztelen diplomata az alapját adó műhöz hasonlóan még ma is vicces, plusz felvonulnak benne a ’60-as évek legkedveltebb magyar színészei. A már említettek mellett láthatjuk Rajz Jánost (Warren), Alfonzót (renitens vendég), Gera Zoltánt (lakó, csak az elején van), Rátonyi Róbertet (Wolfgang), Váradi Hédit (az özvegyasszony, aki a "papnak” beszél), Kaló Flóriánt (a szanitécek hadnagya) és Kibédi Ervint (az őr, aki Warrent üldözi). Valamint feltűnik számos ismerős az M3-on most ismét sugárzott Szomszédokból: Zenthe Ferenc (Dr. Rentke – Taki bácsi), Horváth Gyula (a kapitány – Ócskás Gyula), Kautzky József (Smith – Veres úr), Szatmári István (bármixer – Dr. Szőllősy) és Horkai János (a lakók közt az elején - Juli első főnöke, egyébként ismert szinkronhang). A fekete-fehér képek ellenére a látvány tök jó, bár a villám-effekt elég suta; a zenen remekül illik az eseményekhez, a poénok ülnek és még a sötétségben is jól látható minden. Igazából a regénytől való eltéréseken túl semmilyen kifogásom nincs vele kapcsolatban. 

Érdekességek: A Vesztegzár a Grand Hotelben 1939-ben jelent meg először, Rejtő Jenő pedig ebben az évben ünnepelné 110. születésnapját. A forgatókönyvíró-rendező az a Palásthy György volt, aki a szintén nagyszerű Retúrt is jegyzi (a két műben közös Kibédi, Gera és Sinkovits jelenléte). Egy vicces név a szereplők közül: Peti Sándor (ő volt Vangold, akinek a felesége kint rekedt). 

Néhány gondolat az internetről: A port.hu-s kommentelők legtöbbje egyetért abban, hogy Rejtő könyveit nem lehet visszaadni filmen, valamint megkérdőjelezik Márkust, aki karakterében alig hasonlít a könyvbeli Félixre. A következő adatok a magyar nyelvű wikipédiáról származnak: "A fekete-fehér filmet egy közelebbről nem azonosítható magyarországi állami szállodában vagy szakszervezeti üdülő folyosóin és szobáiban vették fel. (Külső felvételek gyakorlatilag nincsenek, eltekintve a tengerparti képtől és a maketten felvett autóparkoló jelenetétől). Mai szemmel nézve feltűnő a szereplők szinte szüntelen cigarettára gyújtása, dohányzása, amit a mai mozikban már gondosan elkerülnek. „Kérem, őrizzék meg nyugalmukat, a rendőrség fenntartja a rendet.” E bejelentésre azonnal kitör a pánik. A szöveg az 1960-70-es években szállóigévé lett Pesten." 

Nincs más hátra (információk híján), mint hogy levonjuk a végkövetkeztetést: A Meztelen diplomata egy elsőrangú hazai vígjáték, ami több mint 50 év távlatából is meg tud nevettetni. Bár szabadon értelmezi a regényt, a változtatások nem rontják el az összképet, a végeredmény pedig szórakoztató, önfeledt másfél órát eredményez a nézőnek. Nem csak Rejtő-rajongóknak ajánlom! 

Pontozás: 

port.hu: 9/10 (2 év alatt 0.2-t csökkent.)

FilmO: 3.2/5 (Ez meg ugyanannyit nőtt.)

imdb: 7.2 (Ez pedig szintén 0.2-t esett vissza.)

Szerintem: 5/5 

A jövő héten lesz pár film, amit meg akarok nézni, majd meglátjuk, hogy tényleg leülök-e eléjük. 8 nap múlva pedig indul a Trónok Harca VI. évadja, úgyhogy hosszú kihagyás után visszatérek a sorozatnézők táborába! Továbbra is fontolgatok egy újabb videós bemutatót, de erre legkorábban csak szerdán kerülhet sor.

Léa Seydoux szerintem a világ egyik legszexibb nője. Pont. Szóval miért ne érdekelne egy francia-német koprodukciós film, amiben szebbnél-szebb ruhákba öltözik, miközben a macskaemberré avanzsált Vincent Cassel üldözi – a szerelmével? 

Mindenki ismeri, ha máshonnan nem, hát a klasszikus Disney-rajzfilmből A Szépség és a Szörnyeteg történetét, a lényege annyi, hogy egy kereskedő (jelen esetben André Dussolier) véletlenül rátalál egy csodás kastélyra az erdő mélyén, ahol leszakít egy rózsát, nem tudván, mit tesz ezzel. A kastély félelmetes ura (V.C.) ugyanis mindennél többre becsüli e virágokat, ezért megfenyegeti az utazót, hogy végez vele és az egész családjával, ha egy nappal később nem tér vissza hozzá. A kereskedő legkisebb lánya, Belle (L.S.) viszont „feláldozza magát” és elmegy apja helyett a Szörnyeteg birodalmába. A varázslatos, mesebeli hely csodálatos, de Belle-nek hiányzik a családja, viszont minél több időt tölt ezen a rendkívüli helyen, annál inkább kezdi megérteni, mitől lett az egykori hercegből ez a rémisztő, ám korántsem szívtelen teremtmény. Vajon meg tudja majd törni a lány az átkot és milyen veszélyek várnak rá, ha a kegyetlen valóság betör a mese földjére?

Eme film bemutatása óta még nem telt el túl sok idő, szóval emlékszem, hogy a hazai kritika közepesnek, felejthető darabnak értékelte. Ennek ellenére, ha már az HBO házhoz hozta nézhető időpontban, akkor leültem elé és egyáltalán nem csalódtam benne. Bár a La Belle et la Bete korántsem tökéletes alkotás, mégis lekörözi USA-beli kollégáit. Egyrészt szinte teljes egészében ugyanazt a történetet mondja el, mint az eredeti mese (nem úgy, mint mondjuk a Hófehér és a Vadász vagy a Demóna), másrészt dacára a mágikus környezetnek, a konfliktusok hétköznapiak és még a végén lévő „nagy csata” se annyira nagy, sehol egy ent vagy sárkány. Sajnos egy óriási gond mégis van a végeredménnyel, ez pedig a fő történetszál - a romantikus eseménysor - háttérbe szorítása a mellékszálak kiemeléséért. Bár korántsem nevezném magam a romantikus műfajt kedvelő mozinézőnek, ebben az esetben mégiscsak a Szerelem a lényeg, ezért érthetetlen, hogy a francia készítők miért helyezték előtérbe az álmokat és a fiútestvér tartozása körüli hercehurcát ezzel szemben.

A 2 órás játékidő első 45 perce alatt alig történik valami, a cselekmény jelentős része Belle álmaiban zajlik, és tulajdonképpen egy bizonyos természetfeletti hatalom felhasználja őt. Ez a vonás még oké lenne, de az ehhez kapcsoló elátkozott kutyákra kihegyezett jelenetek eléggé időhúzás-jellegűek, főleg azért, mert ezeknek a cuki állatkáknak igazából semmiféle szerepük nincs. A sztoriban túlzottan nagy helyet kap a fickó, akinek Belle bátyja tartozik – ezt a szálat abból a rendkívül fura szemszögből közelítik meg, hogy se azt nem mondják meg, mire ment el az a sok pénz, se az említett testvéren nem érzékeltetik, hogy alkoholista vagy megrögzött szerencsejátékos lenne, sőt, az úriember a saját történetében csak harmadhegedűs a hitelt nyújtó meg a csaja mögött. A kereskedő problémái még úgy-ahogy szimpátiát ébresztenek a nézőben, de az adós és a behajtó totál fölöslegesek, mert a film címe Szépség és Szörnyeteg – inkább rájuk lettem volna kíváncsi.

Azt viszont le se tagadhatnám, hogy a látvány lenyűgöző, a Szörnyeteg meg a később megjelenő „harcosai” igazán jól néznek ki, ahogy a kastély, a szobák, a ruhák és a flóra mindent beborító képviselői is. Fordulatokból csak kettő van, én egyikre se számítottam, a befejezés és a keretet adó mesélés azonban kiszámítható. A rendező-író Christophe Gans (Silent Hill, Farkasok szövetsége) és az elsőfilmes író Sandra Vo-Anh tűrhető munkát végzett, de Jeanne-Marie Leprince de Beaumont 1756-os történetét mégsem újították meg egészen, inkább csak kiegészítették valamivel, amiről kérdéses, hogy kellett- vagy sem? 

Érdekességek: A Szépség és a Szörnyeteg első mozgóképes feldolgozása 1899-es. Vincent Cassel producer is volt, a forgatás Németországban zajlott. Egy vicces név a stábból: Kriss Fuss (a rablók egyike). A La Belle et la Bete 35 millió euróból készült és 49 millió dollárt hozott be hazáján kívülről. Franciaországban mindenkinek nagyon tetszett, a költségvetése megtérült (ha minden igaz), a külföldi kritikusok azonban vegyes értékeléssel illették, kivéve Japánban, ahol a toplisták élére került. A 40. Cézár-díjkiosztón a díszlettervező Thierry Flamand munkáját a Legjobb Díszletekért járó elismeréssel jutalmazták.

Aki kedveli az alapul szolgáló mesét és/vagy Léa Seydoux-t, az mindenképpen adjon neki egy esélyt! 

Pontozás: 

imdb: 6.4 (2 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 4/5 

Hírek: 

- A következő Szépség és Szörnyeteg-adaptáció 2 év múlva érkezik, musical formában, a címszerepekben Emma Watsonnal és Dan Stevens-szel. 

- Léa Seydoux benne lesz új Bond-moziban, ami a Spectre címet kapta, valamint a The Lobsterben, ahol a megelevenedő jövőbeli társadalom magányos felnőttjeit összeterelik egy szállodába, ahol 45 nap alatt meg kell találniuk a párjukat, különben… Ki tudja, mi lesz velük? (Utóbbit láttam, sajnos nem az igazi...)

Vettem nemrég egy érdekes filmes tárgyat, erről majd lehet, hogy készítek egy videós bemutatót, egyéb konkrét tervem a következő írásokkal kapcsolatban most még nincsen. 

Gyerekkorom óta van HBO-nk és nagyon szeretem. Bár a legtöbbször csupa olyan dolog van rajta, ami hidegen hagy, de legalább kéthavonta sugároz filmeket, amiket megnéznék, de annyira nem érdekelnek, hogy letöltsem őket. Így viszont házhoz szállítják nekem eme műveket, lásd, mondjuk Amerika Kapitány 2, vagy jelen cikkem tárgya. A Hanna óta kedvelem Saoirse Ronant, és már tavaly is nézegettem a képeket, hogy milyen jól néz ki itt, de a sztoriról lerítt, hogy nem nekem való. Azért adtam neki egy esélyt, egyrészt Ms. Ronan miatt, másrészt hátha meglepetésben lehet részem és a végeredmény jobb, mint amilyennek tűnik. A véleményemről majd később, előbb jöjjön néhány szó a történetről. 

A közeli távoli jövőben a 16 éves Daisy-t (S.R.) apja az USA-ból elküldi nyaralni a nagynénjéhez Angliába. A lánytól távol áll a brit vidéki élet, és nehezen jön ki mostoha-unokatestvéreivel, Isaac-kel (Tom Holland), Eddie-vel (George MacKay) és a kis Piperrel (Harley Bird). Ám egyik nap valami fura történik: hó-szerű dolog kezd hullani az égből és kiderül, hogy kitört a harmadik világháború. A fiatalok a felnőttek felügyelete nélkül beköltöznek egy csűrbe és úgy élnek, mintha nem lenne holnapjuk. Ezalatt Eddie meg Daisy összejönnek, de közbeszól a valóság: a két fiút és a két lányt elszakítják egymástól a katonák. Hősnőnkben viszont él a viszontlátás reménye, ezért Piperrel együtt elszöknek a lezárt területről, hogy visszamenjenek a családi otthonba és újból együtt lehessenek Eddie-vel. Az út hosszú, kegyetlen és veszélyekkel teli, vajon sikerrel járnak majd? És mi várja őket a célnál? 

Ha rövid akarok lenni, akkor a lényeg az, hogy az előzetes megérzésem pontos volt, ez a film nem tetszett. De azért kifejtem a véleményemet: Az alap probléma a „young adult”-jelleg, mert a How I Live Now egy ilyen könyv, Meg Rosoff 2004-es regénye alapján készült. Sajnos ezeknek a 95%-a valójában egy lányoknak célzott romantikus történet, ami valamiféle sci-fi- (A burok), horror- (Alkonyat), vagy fantasy-elembe (Percy Jackson) burkolva jelenik meg. Oké, ebből a korosztályból már nyilvánvalóan kinőttem, de sajnos a Harry Potter sikere óta iszonyatos dömping van ezekből a mozikból, csak az utóbbi két évben a nyakunkba varrták az „éhezők” immár négyrészessé duzzadt viadalát, Az emlékek őrét, A beavatottat meg Az útvesztőt, csak hogy a leggyorsabban eszembe jutó néhány példát említsem. De attól, hogy valami ebbe a műfajba tartozik, még nem kell feltétlenül szarnak lennie, hiszen például a Potter-moziknak van egyfajta bája, amiért azok is élvezni tudják őket, akik nem olvasták a könyveket. 

Na most, mivel a regényt újfent nem olvastam, ezért csak arról tudok nyilatkozni, amit a mozgóképben láttam. Itt a készítők el akarták hitetni velem, hogy egyfajta világvége-történetet nézek, ami szintén nagyon népszerű manapság, de közben ez az alkotás a maga 106 perce alatt úgy váltogatja a műfajokat, mint apám a tévét, ha reklám van. Az eleje mintha vígjáték lenne, ami átmegy családi filmbe, aztán jön ez a fura próbálkozás valami katasztrófafilm-szerűségre, és csak utána következik a túlélős rész, ami igazán jó. Ameddig Daisy meg sem próbál beilleszkedni, addig tulajdonképpen semmi se történik és mindössze a fülébe szóló zene a pozitívum; de benne van a levegőben az „ebből mi lesz”-érzés. Miután elmegy az áram és a világ (elvileg) kifordul a sarkaiból, a pajtába beköltözött kis csapat boldogan él, harmóniában a természettel, és ott burjánzik a szerelem is köztük. Viszont ehhez idáig (kb. 40 percről beszélünk) semmi szükség a világháborús katyvaszra. 

És akkor a katonák rájuk törnek, elviszik a lányokat - innentől lehetne tök jó a Majd újra lesz nyár, ha akármelyik figuráért lehetne szorítani, de senkit se lehet megkedvelni. Daisy szép, de üres; Isaac és a haverja, Joe, csak töltelék; Piper „minta-ovis”, esetleg Eddie szimpatikusnak nevezhető, de ő meg innentől gyakorlatilag eltűnik. Általánosságban elmondható, hogy túl gyorsan történnek a dolgok, szóval a srácok szemszögéből érthetőek az események, meg, hogy miért kedvelik annyira egymást, de a nézők nem láthatnak eleget, lehetetlenség azonosulnunk velük. Az különben mindenképpen pozitívum, hogy ezek a gyerekek mind totál átlagos külsejűek (nem úgy mint a The Hunger Games-ben), és még Saoirse se egy klasszikus szépség, tehát az „egy közülünk”-érzés legalább megvan. De azért üljünk vissza a priccsre a katonai teherautón és kanyarodjunk vissza a „fogolytáborhoz”: én itt azt éreztem, hogy a kislányért csak azért szorítok, mert ártatlan gyermek; a szőke hősnőért meg csak mert Ronan alakítja. A konfliktus valahogy nem tudott érdekelni, és bár a motiváció logikus, egyben unalmas is. Az egész film lényegében onnantól indul, hogy Daisy és Piper megszöknek az éj leple alatt, de erre egy órát kell várni. Ilyenkor kicsit furcsa, hogy ennyire hosszú felvezetés után sincsenek valódi karakterek előttünk, akikért izgulni lehetne… A veszély érzékeltetése se mindig az igazi, de a főszereplő lány és a természet nagyon szép, tehát legalább a vizuális tartalomra nincs okom panaszkodni. 

Szpojlerek inenntől 

Az 5 gyerekből a 2 leginkább lényegtelen hal meg (a könyvben amúgy Isaac életben marad), és mielőtt elérjük a kissé értékelhetetlen befejezést, még lenyomják a torkunkon a vérző ujj és a sólyom ismétlődő kliséit. Azért egyetlen alkalommal azt hittem, hogy végül mégiscsak jó lesz a végeredmény, amikor Daisy hidegvérrel lepuffant két pasit az erdő közepén, ám utána visszamegyünk erre az alap romantikus útvonalra… 

Szpojlerek vége 

Néhány szót a készítőkről: A rendező az elsősorban dokumentumfilmes Kevin Macdonald (A sas, A dolgok állása), a forgatókönyvet pedig négyen írták. Ők: Penelope Skinner (ez az első ilyen munkája), Jeremy Brock (A sas, producer is volt), Tony Grisoni (Félelem és reszketés Las Vegasban, Tideland), valamint Jack Thorne (Skins). A pár pillanatokra feltűnő mellékszereplők közt van Corey Johnson (konzulátusi megbízott, láthattuk őt a Hellboy-ban meg a Ha/Verben) és Paul Ronan (az egyik férfi az erdőben, ő Saoirse apja), Harley Bird pedig a kislányok körében népszerű Peppa malac eredeti hangja. 

Érdekességek: A film első felét kézi kamerával vették fel, a másodikat viszont rögzített állású felvevőgéppel, ezzel is erősítve a változást (fel se tűnt). Saoirse Ronan parókát és ál-piercingeket viselt a szerepéhez, a könyvet direkt nem olvasta el, hogy jobban tudjon a szkriptben lévő dolgokra koncentrálni. A wikipedia szerint 2007-ben készült egy rádiójáték a How I Live Now-ból és ebben is Saoirse volt Daisy, bár ez megalapozatlan információnak tűnik. A hősnő elvileg neurotikus és anorexiás, én ezt se vettem észre. A könyvben és a filmben Eddie meg Isaac gyakorlatilag helyet cserélnek: A mozgóképben a személyiségeiket megcserélték, és eredetileg az idősebb fiú megy ki a lányért a repülőtérre. A Majd újra lesz nyár készítési költségéről nem találtam adatot, USA-beli bevétele mindössze 60 ezer dollár volt, a kritikai megítélése úgy-ahogy pozitív. 

Ez a film egyértelműen a fiatalabb korosztálynak készült, plusz alapvetően ellene vagyok a „young adult”-műfajnak, így a véleményem valószínűleg elfogult, de szerintem ez egy közepes mozi. Nem tudja eldönteni, hogy mi akar lenni, a mondanivalója kb. egy random Danielle Steel-műével vetekszik, csak becsomagolták egy érdekes borításba, amitől a felszíne csillog, de a belseje ugyanolyan rózsaszín marad. Ha nem Saoirse lett volna a főszereplő, tutira elkerültem volna… 

Pontozás: 

imdb: 6.5 

Szerintem: 3/5 

Hírek: 

- Saoirse Ronan alakítja majd Stuart Máriát a Mary, Queen of Scots–ban, amit Penelope Skinner ír. Egy másik érdekesnek tűnő filmdrámában is főszereplő lesz, ez a Stockholm, Pennsylvania, ami egy olyan fiatal nőt mutat be, aki hosszú éveket töltött fogságban, mert egy emberrabló foglyul ejtette és miután kiszabadul, próbál visszailleszkedni a családjába. Ez már különben kész, csak még nem mutatták be. (Előbbibe azt hiszem, mégse került be, utóbbit láttam, érdekes volt...)

A negyedik rész után folytattam Michael Myers ámokfutásának nyomon követését – egyszerűen megfordítottam a lemezt, aminek egyik felén a 4, a másikon az 5 van. Az előző epizód után nagy várakozás volt bennem a folytatást illetően, a történet ismertetése után elmondom, hogy sikerült-e felülmúlni (vagy egyáltalán teljesíteni) az elvárásaimat… 

Egy év telt el azóta, hogy a maszkos gyilkos visszatért Haddonfieldbe, ahol úgy tűnt, legyőzték őt, ám a mindent túlélő Michael (ezúttal Don Shanks) kikecmergett a föld alól és türelmesen várta a következő Halloweent… Miközben a kis Jamie (Danielle Harris) az átélt rémülettől megnémulva folyamatos rohamokkal küzd a helyi gyermekklinikán, Rachel (Ellie Cornell) megpróbálja élvezni a fiatal felnőttek életét barátnőivel. De a halál árnyéka ismét e kisvárosra vetül és dr. Loomis-nak (Donald Pleasence) meg a rendőröknek megint csatába kell indulnia a megtestesült Gonosz ellen! Most viszont kezükben van egy aduász, mert Jamie tudja, hogy őrült nagybátyja merre jár és kit vesz célba – de elég lesz-e ez előny, vagy számít-e egyáltalán ebben a harcban?

Ahogy a korábbi cikkemben írtam, a The Return of Michael Myers kritikailag csúfos bukás volt, a költségvetését azonban megháromszorozta, így Moustapha Akkad producer úr azt gondolta, hogy addig üti a vasat, ameddig meleg, szóval még a negyedik epizód vetítési ideje alatt rendelt egy ötödiket. Két nagy probléma van a végeredménnyel: a forgatókönyv meg a rendezés. Ugyanis hiába hozták vissza Jamie-et, Rachelt, Loomis-t és a sheriffet (Beau Starr), ha a hangsúlyt az új szereplők unalmas magánélete kapja. Azt sem igazán értem, hogy Rachel gyors eltűnése miért nem izgat senkit, vagy hogy Tina hirtelen mitől lesz annyira fontos Jamie-nek, mitől lép elő hősnővé? Az idióta pasik meg az érdektelen rendőrök előtérbe helyezése tovább ront a helyzeten, amit Pleasence és a Michael-Jamie-kettős próbál megmenteni. Különös módon a cselekmény jelentős része nappal játszódik, ami ebben a műfajban elég ritka, de Halloween ide vagy oda, azért elképesztő, hogy Myers nyugisan császkál az utcákon és senki se veszi őt észre, még fél méterről se. Ám mindezektől eltekintenék akkor, ha a két leginkább szembetűnő újítás (a fekete ruhás, csizmás fickó és a csuklóján, valamint Michael csuklóján is megjelenő jel) érthető lenne, ám erre ne számítsunk. A rendező-író Dominique Othenin-Girard (Ómen 4) és a társszerzők (Michael Jacobs meg Shem Bitterman) ugyanis egyszerűen magyarázat nélkül hagyják a nézőt a végén. Vagyis hiába volt a kezükben minden jó, ami az előző részből megmaradt, elherdálták őket és helyettük baromságokat részesítettek előnyben… 

És itt nem azért nem működik a dolog, mert a színészek rosszak – dehogyis! Mindenki kihozza magából a maximumot (bár a Tinát alakító Wendy Foxworth eléggé túlzásba viszi), de egyszerűen amit látunk, az 60%-ban érdektelen és a nagy egész szempontjából irreleváns. Vegyük például a rendkívül csúnya Mikey nevű karaktert: egyetlen lényeges momentuma a halála, ami elég durva, valamint övé a kocsi, amit Michael később vezet, de ha ezeket leszámítjuk, akkor az összes többi fennmaradó pillanatát mellőzni lehetne. Még nála is lényegtelenebb az amúgy csinos Samantha (Tamara Glynn) és pasija, akiket a két bugyuta rendőrrel együtt be lehetett volna tenni sima áldozatként, mindenféle háttérsztori nélkül. És azt az időt, amit rájuk pazaroltak az alkotók, azt a fekete ruhás meg a jel megmagyarázásra fordíthatták volna – tessék, máris jobb lenne a Halloween 5… Az egyetlen új figura, akinek valamennyire indokolt a jelenléte, az Billy (Jeffrey Landman), Jamie fura, dadogós barátja, ő tényleg segítő, pozitív karakter és hát egy őrült elől menekülő gyereknél hatásosabb a kettő.

A rém ismét brillírozik, autóval üldözi az erdőben áldozatait, és ha kell, még a maszkját is lecseréli, hogy átverje őket. A nappal zajló gyilkosságok külön pikantériát adnak a filmnek, amit sajnos keserűvé tesz a néző szájában a szörnyű utószinkron és a hülye zsaruknál alkalmazott idióta hangeffekt, bár utóbbi csak egyszer van. Ami nem Jamie-vel történik az elég érdektelen, és továbbra se bírom felfogni, hogy az egy évvel korábbi újabb mészárlás után a szőke srácnak hogyhogy megint van valahonnan egy Michael-maszkja? Ha már maszk: Myers kétszer leveszi az álarcát a játékidő alatt, egyszer a háttérben van, vagyis a kamera életlenül mutatja, másodszor meg sötétség takarja, de a fizimiskája épnek tűnik, még haja is van, pedig a keze kinézete alapján eléggé csúnyának és minimum kopasznak kellene lennie. A mellékalakok közt találtam egy ismerős figurát, Troy Evans-t (Charlie), a Vészhelyzet egyik recepciósát.

Érdekességek: A forgatókönyv első változatát a stáblistában feltüntetett Sheb Bitterman készítette, eszerint a 4 befejezése után logikusan Jamie gonosszá válik. Moustapha Akkadnak viszont ez az ötlet nem tetszett, úgyhogy átíratta az egészet Michael Jacobs-szal; Dominique Othenin-Girard pedig javított rajta és erőszakos jeleneteket talált ki hozzá. Donald Pleasence szintén a gonosz kislány irányvonal mellett voksolt, de lehurrogták, pedig Danielle Harris szívesen tért volna vissza negatív szereplőként: „Azt gondoltam, jó buli lett volna gyilkosként vagy Michael segítőtársaként visszatérni. Ijesztő lett volna, de mégis csúcs!” Othenin-Girard-t az első részt író Debra Hill javasolta Akkadnak, mint rendezőt – Hillnek ez volt az utolsó részvétele a Halloween-szériában. 

A felvételek már a kész forgatókönyv elkészülte előtt megkezdődtek, a direktor szerint a lezárást a helyszínen találták ki. Az alcím (Michael Myers bosszúja) minden plakáton, dvd-borítón és hasonló hirdetési felületen rajta van, miközben a filmben meg sem jelenik. Jamie benne van a Halloween 6-ban, de nem Danielle Harris játssza. Rachel mindössze 20 percet szerepel, talán nem árulok el nagy szpojlert, ha leírom, hogy meghal. Az őt alakító Ellie Cornellnek nem tetszett a számára írt halál-jelenet, így megváltoztattatta azt - Rachel új végzete egészen olyan, mint a 4. rész befejezése. Azt mondjuk továbbra sem értem, hogy a leginkább magával meg a barátaival foglalkozó Tina mitől lesz Jamie „új védelmezője” és főhősnő, mikor a kiscsaj jobban aggódik érte, mint fordítva. Azt se értem, hogy Harris karaktere miért nem hiányolja a nővérét egyszer sem… 

George P. Wilburnek felajánlották Michael szerepét, ő azonban visszautasította, de egyéb kaszkadőri feladatokat ellátva mégis részt vett a Halloween 5-ben. Különös módon ez a mozgókép már azelőtt létezett fiktív műként, mielőtt ténylegesen elkészült volna, ugyanis Dennis Etchison 1986-os horror-regényében, a Darkside-ban a főszereplő olcsó borzongatós mozik zeneszerzője, és felkérik az ötödik Halloweenben való közreműködésre. Etchinson ezt még azelőtt írta, hogy Michael Myers visszatért volna a sorozatba. Jeffrey Landmant beszédtanár készítette fel a dadogós szerepre. Donald Pleasence két hétig dolgozott, aztán mielőtt leadta a munkát, átengedte a lakókocsiját Danielle Harris-nek, akinek az anyja panaszkodott a stábnak, hogy gyermeke túl pici lakókocsit kapott. A The Revenge of Michael Myers-t jelentősen meg kellett vágni, hogy beférhessen a 18-as karikás besorolásba, például a szennyesledobós részből kiollózták azt, amikor a fehér arcú rém bokán szúrja az előle menekülő leányzót. Később mégis látható, hogy vérzik a lába és sántít – a trükkfelvételhez egy műlábat használtak, amit az ifjú színésznő szuvenírként megtarthatott:)

A Michaelt életre keltő Don Shanks indián, emiatt ő lett az első fekete hajú Myers. Shanks játszotta a csizmás férfit is, mivel ez az illető elvileg valamilyen módon rokonságban áll Michaellel, de aztán bevallotta, hogy szerinte az írók nem találtak ki neki háttértörténetet, meg se akarták mondani, hogy kicsoda igazából. Külsejét tekintve a rejtélyes idegen a legendás country-énekes Johnny Cash-re hajaz, akinek beceneve „A Fekete Ruhás Férfi” volt hasonló stílusú öltözködése miatt. Az Angliában megjelent Halloween 5-höz érthetetlen okokból újraforgatták a név nélküli fickó minden jelenetét egy meg nem nevezett statisztával. A szörnyet megtestesítő kaszkadőr kétszer megsérült: Amikor Loomis csapdába ejti Myers-t, ott Donald Pleasence tényleg ütlegelte Shanks-et és egy alkalommal úgy találta el, hogy eltörte az orrát és még a maszkot is, amit pótlással kellett javítani (ez állítólag a filmben látszik, nekem nem tűnt fel). A második alkalommal a kigyulladó kocsis szekvenciánál a rendező (talán a kaszkadőrmutatványtól elámulva) elfelejtett „Ennyi!”-t kiáltani, így a maszk alatt megbújó Don tovább várakozott a terjedő tűzben. Shanks és Harris összebarátkoztak a forgatás alatt. 

A Halloween 5 3 millió dollárból lett, több mint 11 és félmilliót hozott vissza, ám még ezzel együtt is a sorozat pénzügyileg leggyengébben teljesítő darabja lett. Észak-Amerika kivételével csak pár országban mutatták be a mozikban, a többi helyen egyből videokazettára jött ki. Mind a saját korabeli, mind a későbbi évtizedek kritikusaitól negatív értékeléseket kapott. 

Sajnos meg tudom érteni, hogy miért. Ahogy azt korábban is írtam, a tehetségtelen forgatókönyvírók és a tapasztalatlan rendező nem tudtak mit kezdeni az ölükbe hullott lehetőséggel, ezért hiábavalóvá vált a visszatérő színészek, az effektmesterek és Don Shanks erőfeszítése. A The Revenge of Michael Myers képtelen felérni az elődjéhez, egy közepes folytatás, ami ráadásul még eltüntette a legjobb karaktereket is… 

Pontozás: 

imdb: 5.2 (2 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 3/5 

Várható írások: Majd újra lesz nyár.

A múltkor nagyon belelovalltam magam a Péntek 13-ba, de most egy hónappal később megismétlődött, és úgy voltam vele, hogy a Friday-szériából az összes epizódot láttam már legalább kétszer, úgyhogy inkább megnéztem a dvdt, amit a hónap elején vettem. Ez a remek korong mindössze 100 Ft volt, és kétoldalas, két filmmel, a Halloween 4 és 5 van rajta. Se menüje, se extrái nincsenek, de amit akartam, azt megkaptam tőle, és ennél gyakorlatilag keresve se lehetne jobb nem-Péntek 13-horrort találni péntek tizenharmadikára, hiszen Michael Myers 1978-as színre lépése nélkül Jason Voorhees sosem születhetett volna meg. 

Különben elég érdekes a viszonyom Michaellel. Jasont egyből megkedveltem a Jason X-ben, Freddy Kruegert lehetetlenség nem imádni, Bőrpofa meg egyszerűen annyira brutálisan beteges, de Myers bácsiban szinte semmi érdekes nincsen. Ahogy azt egy korábbi cikkemben írtam, John Carpenter műfaj-teremtő A rémület éjszakája című alkotása felett igencsak eljárt az idő, és míg mondjuk az első Rémálom az Elm utcában még ma is izgalmas és mérsékelten félelmetes, addig az már korántsem. Erre csak rátesz egy lapáttal, hogy bár láttam a Halloween II-t, semmire nem emlékszem belőle, a következő Boszorkányos időszak pedig rohadtul tetszett, de ugye semmi köze a konyhakéses, fehér álarcos őrülthöz. Ezért aztán picit kétkedve tettem be a korongot, és az ismeretlen rendező nevét meglátva se lettem bizakodóbb, ám aztán felbukkant Danielle Harris és onnantól tudtam, hogy mégiscsak jó lesz! Na de mi is van benne? 

A második rész elvileg egy szörnyű tűzesettel ér véget, ám anno sikerült elérni, hogy a haddonfieldi mészáros ne tudja megölni egyetlen élő rokonát, a húgát, Laurie-t. Hosszú évekkel később Michael Myers (George P. Wilbur) kómában fekszik egy börtönkórház elmeosztályának zárt részén, ám valaki valahol eldönti, hogy át kell vitetni egy másik intézménybe. Miközben úton van új otthona felé, Michael megtudja, hogy még mindig létezik egy életben lévő rokona, mégpedig Laurie lánya, Jamie (Harris); így újfent megindul, emberfeletti erejét latba vetve véres rendet vág az átlagpolgárok között, hogy elérje a kislányt. Pont Halloween éjszakájára jut el Haddonfieldbe, nyomában ott jár a szörnyen megégett dr. Loomis (Donald Pleasence), aki már tudja, mire képes az elszabadult elmebeteg. Ám hiába minden, a Gonosz látszólag megállíthatatlanul tör célpontja felé. Vajon sikerül megmenteni az ártatlan gyermeket és a többi szerencsétlent Michael haragjától? 

„Úgy beszél róla, mintha ember lenne. Az a része évekkel ezelőtt meghalt.” 

Nem akarok sokat kertelni, ahogy az alcím mutatja, a lényeg az, hogy az ikonikus fehér maszkos mészáros visszatér, és noha az első két epizód korántsem tartozik a kedvenceim közé, ráadásul egy negyedik felvonásról beszélünk, a Halloween-széria itt teljesedik ki leginkább – számomra legalábbis mindenképpen. Minden adott, ami egy igazán jó slasherhez kell: itt a remek szörny, természetfeletti testi erővel; a megszállott „lovag”, aki próbálja megállítani (Loomis) és a „királylány”, akit meg kell menteni (Jamie). Ehhez hozzájön a ’80-as évek utánozhatatlan hangulata, az elmaradhatatlan szexjelenet, a durva gyilkosságok sora meg a korhoz képest igen látványos pirotechnikai trükkök felvonultatása. A sztori nagyon izgalmas, szorítottam az imádnivaló Jamie-ért és az őt védelmező Rachelért (Ellie Cornell), drukkoltam Loomis-nak meg a többi felnőttnek, hogy megállítsák a rémet, közben megértettem Michael nagyságát is. Ő a megtestesült halál, az emberben lakozó ördög, nincs oka, hogy miért van, nem lehet eltörölni a Föld színéről és pontosan azt teszi, ami a feladata, amit ebben a műfajban kell. Öl, öl és öl. [Most jöttem csak rá igazán, hogy miért utálják az eredeti széria rajongói Rob Zombie újráit, mert ott megmagyaráznak mindent, pedig erre Myers-nél nincs szükség.] 

Danielle Harris játéka fantasztikus, nem hiába lett belőle sikolykirálynő felnőtt korában. Donald Pleasence is hozza a formáját, immár harmadszor bújva a doki bőrébe. Még hárman érdemelnek kiemelést: Kathleen Kinmont – a sheriff lánya (mint látványelem), Carmen Filpi – a pap (mint poén) és Tom Morga (a Péntek 13. V. részének Jasonje), aki kaszkadőrként elvileg a Michaelt játszó George P. Wilburt helyettesítette. A történetet négyen dobták össze, a forgatókönyvet eme fickók egyike, Alan B. McElroy (Spawn, az ivadék; Spawn-rajzfilmsorozat) írta, akinek ez volt az első ilyen jellegű munkája. A rendező az esősorban sorozatokat (köztük Freddy’s Nightmares és X-akták) valamint állatos filmek második részeit (Anakonda 2, Szabadítsátok ki Willy-t! 2) dirigáló Dwight H. Little volt. 

Saját megfigyeléseim, szpojlerekkel tarkítva: 

Imádnivaló az áruházas jelenetben a fiúk külseje és tök poén, hogy ami 30 éve menő volt, az most ciki és ami ma annyira divatos, az majd 30 év múlva ismét nevetséges lesz. A Halloween 4 megerősíti, hogy Michael sokkal intelligensebb a hasonszőrű kollégáinál, hiszen tud autót vezetni, gondosan elveszi a segélykérés lehetőségét az áldozataitól és gyakran megtévesztő manővereket hajt végre. Közben viszont ugyanúgy „teleportál”, mint Jason és látszólag hozzá hasonlóan élvezi a félelemkeltést. Elgondolkodtató, hogy vajon Jamie víziói mennyire valóságosak, pláne a letaglózó befejezés láttán. Megkérdőjelezhető, hogy ez a záróakkord mennyire logikus, de az garantált, hogy mellbe vágja a nézőt! Ugyanilyen meglepő, amikor Loomis besántikál a rendőrőrsre, ahol már hallomásból úgy ismerik, mint a szokásos klisé „flúgos öreg akinek végül mégis igaza lesz”-muksót, de amikor bejelenti, hogy Myers megérkezett Haddonfieldbe, a yard rögtön hisz neki és a fegyveres járőrök azonnal útnak indulnak. Sőt, mi több, kihirdetik a városban, hogy mindenki zárkózzon be és hihetetlen módon az emberek szót fogadnak, miközben a szokott fordulatok szerint a „flúgosnak” sosem hisz senki (Péntek 13. VI. rész), az ünnepségeket meg csak azért sem halasztják el (A Cápa). Azért az összes klisét mégsem bírták elkerülni a készítők, hiszen ahogy az elő van írva, a csapat a biztonságos tömeg helyett inkább a szétszéledést választja... A sztori még egy elképesztő fordulatot tartogat, amikor a rendőrautót hirtelen körbeveszik a Michael-klónok. Na, az kurvanagy volt, még akkor is, ha utána kiderül, hogy csak egy kamasztréfáról van szó. Itt megint gondolkodhatunk, mert egyrészt ezek a fiúk feltehetőleg helyben szerezték be a maszkjaikat, másrészt az igazi gyilkos szintén a helyi áruházból csórja el az álarcát – miért árulnak ilyesmiket Haddonfieldben? 

Végül két hiba, ami feltűnt: Az őrsön nincs áram, de a félrerakott telefon adja a nincs válasz jelzést (jó, talán van egy vészhelyzeti generátor az alagsorban). Na de azt végképp nem értem, hogy senkit sem izgat Loomis rémes külseje? Oké, hogy a zsaruk hallottak róla, tudják, hogy néz ki és talán már láttak nála rondább pofákat is, de az egyszerű tinik meg ez a megfélemlített gyerek mind eltekintenek attól, hogy akár csak megbámulják? Szerintem jó lett volna egy aprócska jelenet, ahol valamelyik a házban lévő három lány közül megkérdezi Loomis-t, hogy mi történt az arcával, vagy félelemmel vegyes kíváncsi pillantásokkal vizslatják, egyszerűen természetesebben hatott volna. 

Szpojlerek vége 

Érdekességek: A harmadik Halloweennél az alkotók próbálkoztak a sorozat megújításával, de ez a nézőknek nem tetszett, ők megint Michaelt akarták látni. Ezt felismerve 1986-ban a Menahem Golan-Yoram Globus producer-páros meg akarta szerezni magának a filmjogokat, így felkérték az eredeti rendezőt, John Carpentert, és az őt segítő producer Debra Hillt, hogy írjanak egy új sztorit Myers-nek. A szkript elkészült, ám nem nyerte el a pénzemberek tetszését, mert arról szólt volna, hogy az első két rész eseményei milyen hatást gyakoroltak Haddonfieldre, és pszichológiai horror, egyfajta kísértet-történet lett volna. Carpenter és Hill az elutasítás és az előző epizód sikertelensége miatt ekkor kiszálltak a produkcióból és eladták a jogokat Moustapha Akkadnak, aki egy másik forgatókönyvet íratott, visszaterelve a Halloweent a klasszikus slasher-műfaj vizeire. Ennek folyományaképpen ez volt a sorozat életében a legelső alkalom, hogy John Carpenter nem vett részt a következő felvonás készítésben.

„A végzetet nem ölheted meg.” 

A forgatókönyvben a kislányt Brittany-nek hívták, de megváltoztatták Jamie-re, Jamie Lee Curtis előtt tisztelegve. Curtis nem vállalta a visszatérést, mert addigra beindult a karrierje, így karakterét egy autóbalesettel iktatták ki a történetből. Rachel a szkriptben ötször gázolja el a gyilkost, a felvételek alatt ebből három lett, a vágásnál pedig csak egy maradt meg. Mivel a forgatás márciusban zajlott, nem voltak hulló falevelek, amiket így a helyszínre kellett hozatni, és sütőtökök se akadtak, úgyhogy normál tököket festettek át narancssárgára. Az első Myers-maszk valójában egy átalakított 1975-ös Star Trek-álarc, ami Kirk kapitányt ábrázolta, de ez az évek során eltűnt, ezért vettek egy újat, amit módosítások nélkül próbáltak ki. Az összhatás nem volt elég meggyőző, ezért csináltak egy saját maszkot, de egyetlen jelenet az iskolai szekvenciában benne maradt, ahol Michael „haja” szőke. (Ezt észrevettem és azt hittem, hiba vagy ilyesmi, de nem.) A korábban általam elemzett ’80-as évekbeli horrorokkal ellentétben itt egyenesen kevesellték a vért meg az erőszakot, így néhány speciális effekttel megspékelt gyilkosságot utólag tettek hozzá a kész műhöz. A filmből készült egy regény, ami két kiadást is megért, a szerzője Nicholas Grabowsky. 

Szpojler 

A befejezésnél elég egyértelműnek tűnik a helyzet, ám véletlenül megtudtam, hogy a következő részben kiderül, hogy Jamie mostohaanyja csak súlyosan megsérül, de életben marad. Most majd úgyis megnézem az 5. részt is, úgyhogy megírom az arról szóló cikkben, hogy mi történt! 

Szpojler vége 

Dwight H. Little behatóan tanulmányozta a Halloween ünnepét, a nyitó képsorok az aratási jellegre utalnak. Alan B. McElroy feltűnik a képernyőn a mentőautó roncsának vizsgálatát végző egyik zsaruként. Donald Pleasence A rémület éjszakája előtt csupa negatív szerepet játszott (például ő volt Blofeld, James Bond egyik legendás ellenfele); utána viszont kizárólag pozitív alakok életre keltésére kérték fel, barátainak gyakran viccelődött ezen a fura tényen. George P. Wilbur hokis védőfelszerelést viselt a jelmeze alatt, hogy Michael elég izmosnak látszódjon. A papot játszó Carmen Filpi állandóan elfelejtette a szövegét, így a rendezőnek kellett felolvasnia neki a sorokat, amiket aztán ő elismételt. Ez Danielle Harris első filmje. A forgatás idején mindössze 9 éves volt, ezért a stáb és a többi színész mindent megtettek, hogy a kislány jól érezze magát és tisztában legyen vele, hogy amit átél, az nem valóságos. Wilbur például gyakran levette előtte az álarcot, hogy emlékeztesse rá, hogy Michael igazából nem létezik és senki sem fogja bántani. Az éjszakai felvételek során több baleset történt: Az egyik gyártásvezető, Garlan Wilde elejtett egy fényszórót, amit összetört és elvágta vele a csuklóját, emiatt kórházba kellett szállítani. A tetőn zajló üldözés alatt egy kiálló szög felvágta Ellie Cornell hasát, ám a színésznő hősiesen végigcsinálta a jelenetet, és csak utána kért ellátást, pedig eléggé vérzett a sebe. A hideg miatt Pleasence sapkát húzott és így dolgozott, ám ez nem volt benne a forgatókönyvben, ezért az összes részt, amikor fejfedő volt rajta, újból fel kellett venni. 

A The Return of Michael Myers 5 millió dollárból készült és majdnem 18 milliót hozott vissza, a kritikusoktól azonban csak negatív véleményeket kapott/kap még a mai napig is. Pedig nekem marhára tetszett, az ideális B-kategóriás slasher iskolapéldája, egy borzongatós éjszakára kitűnő választás! 

Pontozás: 

imdb: 5.9 

Szerintem: 5/5 

Várható írások: Halloween 5.

Már kétszer tettem be szavazást a blogra, viszont pár hónapja beépítettek egy belső funkciót a motorba, amivel könnyedén lehet ilyesmiket létrehozni, úgyhogy most tesztelem ezt a lehetőséget.

Aki az utolsó választ nyomja be, az kommentben írja meg, melyik 2014-es filmnek adta volna a kitüntetést!

Még anno a volt barátnőm nézette meg velem a Cruel Intentions-t, amit magamtól biztosan elkerültem volna, ám meglepően jó volt. Csupa remek fiatal színész (Sarah Michelle Gellar, Reese Witherspoon, Selma Blair és Ryan Philippe), egy csavaros sztori tele erotikával és szemétkedéssel, majd egy mellbevágó lezárás – szóval tetszett, na. Ezek után érdekelt a második része, ami szintén jó volt, ismét tele fordulatokkal, jó csajokkal (fura módon Amy Adams nem maradt meg belőle, csak a vörös hajú lány), bár felidézni alig tudnék belőle valamit. Szóval ezek után úgy gondoltam, időm van, motivációm is, megnézem a harmadik részt. De azért idézném Mozsárágyú hozzászólását: „biztos nagyon jó film volt, ha már a harmadik rész” – igen, általában a harmadik felvonásnál a szériák ki szoktak fújni, de találhatunk ellenpéldákat (Darkman III, A Jedi visszatér). Itt viszont nincs mit szépíteni a dolgon, az egyenesen videóra kiadott Kegyetlen játékok 3. inkább a rosszul sikerült folytatások listáját gyarapítja, bár korántsem élvezhetetlen. 

Az első részben szereplő Kathryn unokahúga, Cassidy (Kristina Anapau) és két fiú, a jóképű Jason (Kerr Smith) és az átlagos külsejű, ám ördögi aggyal megáldott Patrick (Nathan Wetherington) alkotják a triót, amely környezete manipulálásával tölti idejét egy bentlakásos elit főiskolán. A cél mindig a leginkább elérhetetlennek tűnő diáktárs lefektetése/tönkretétele, mert hát miért ne, és ahogy egyre keményebbek lesznek a kihívások, úgy lesz egyre nagyobb a tét is. A fiúk azonban igazából ugyanarra a díjra pályáznak: Cassidy-re. Vajon ki nevet majd utoljára ebben a kegyetlen játékban és mit kap a vesztes?

Az első 15 percet nézve fontolgattam, hogy lekapcsolom és otthagyom a francba. A fordulatok itt még eléggé kitalálhatóak és a főszereplő hölgy nem az esetem, viszont a két srácot szimpatikusnak találtam, pláne miután kibasznak az említett leányzóval. Az első nagy csavarnál sikerült megnevettetniük a készítőknek, úgyhogy arra gondoltam, mégiscsak végignézem. A korábbi két epizódhoz az vonzott, hogy mindig akadt néhány ténylegesen ártatlan játékos, akiket a velejéig romlott banda manipulál, lealjasít, stb. és volt olyan figura, aki még a néző előtt is titkolta valódi énjét. Vagyis a folyamatos megalázási hadjáratok közben felbukkanó tényleges szerelmek, a szép főszereplők és a nagy leleplezések érdekessé, izgalmassá tették a megtekintést. Itt mindebből már nem sok marad, mindössze két alkalommal jött olyan fordulat, amit nem vártam és egyetlen dolgon gondolkodtam el, a pirulán, amit Patrick szed – elárulom, ennek a végén lesz nagy jelentősége. 

Egyetlen kifogásom van a Cruel Intentions 3 ellen (az unalmas kezdés és a számomra nem túl vonzó főszereplő hölgyike mellett), ez pedig a gyorsasága. Egyes események túl gyorsan történnek, pl. Jason és Cassidy szerelme, de van még egy csomó fura dolog. Mondjuk a Michael nevű karakter abszolút életidegen; a kiránduláson senkinek sem tűnik fel, hogy Jason több órára eltűnik; a főiskola, mint olyan meg mindössze egyetlen jelenetből található ki, mert egyébként semmi sem utal rá, hogy ott játszódik a történet. Cassidy elég nagy klisé-figura, egyedül a tengerparton fekvős részen tűnik igazi embernek és azt sem értem, hogy Patrick hirtelen kigyógyulását a köhögésből és a „lúzerségből” miért nem tartja senki furának? Persze ebben a filmben ezek mind lényegtelen apróságok, de annyi van belőlük, hogy egyszerűen elrontják az összképet. Azért párszor lehet röhögni, van néhány jó csaj, kellemes átlag-popzene szól végig és a befejezés elmegy, ám összességében se az izgalmas, se az erotikus része nem működik.

Néhány szót a készítőkről/szereplőkről: A rendező Scott Ziehl nevéhez az általam nem látott B-kategóriás szörnyes horror, az Embertelen pók köthető, ez már sok mindent elmond; ám még különösebb, hogy az író Rhett Reese szintén egy hasonló borzongatós művel alapozta meg a hírnevét, de ez nem más, mint a nagy sikerű Zombieland! Vagyis egy horrorból érkezett páros próbált szexszel átitatott thrillert csinálni. Kerr Smith sorozatszínész, leginkább a Dawson és a haverokból ismert, Kristina Anapau pedig benne volt Wes Craven balsikerű Cursedjében; Nathan Wetherington adatlapján semmi érdekes nincs. Két kis extra infómorzsát találtam: Az első, hogy ennek a felvonásnak az előzményekhez Cassidy Kathrynhez való rokoni kötődésétől eltekintve szinte semmi köze; a második meg annyi, hogy a videós premier után egy évvel még készült néhány jelenet hozzá a kábeltévés bemutatóhoz - amit én láttam, abból ezek kimaradtak.  

Összességében egy közepes, viszonylag szórakoztató filmecske ez, ami mindössze címében hasonló a Kegyetlen játékok 1-2-höz, tartalmában messze alulmarad velük szemben. Unalmas éjszakákra ajánlom, vagy esetleg hogy barátnővel/pasival együtt nézzétek, különben alig van értelme… 

Pontozás: 

imdb: 4.7 (2 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 3/5 

Hírek: 

- Rhett Reese írja a Deadpool és a Zombieland 2 forgatókönyveit. Előbbitől egyre jobban tartok, szinte biztos, hogy pocsék lesz, pedig megnézném… 

Valamint lezárásul jöjjön a cikkhez nem kötődő, de mindenképpen érdekes hír Bánhegyi Bélától, az Interkozmosz című rövidfilm bemutatójával kapcsolatban, amiről már többször beszámoltam nektek ezeken a hasábokon: 

Idén 25. alkalommal kerül megrendezésre a MEDIAWAVE Film és Zenei Fesztivál.

A fesztiválra 1494 nevezés érkezett 78 országból, és örömmel tudatjuk, hogy az Interkozmoszt beválogatták a Magyar filmprogramba! A vetítés pontos időpontja még nem ismert, de amint tudomásunkra jut közzétesszük a weboldalon és Facebook-on is.

A fesztivál helyszíne: Komárom, Monostori Erőd, időpontja: április 28 - május 2. Bővebb infók róla itt.

Az Interkozmosz megtekinthető lesz Zalaegerszegen és Veszprémben is az Időutazók című 5 órás program keretein belül, melynek különlegessége, hogy a film kellékeinek felhasználásával, egyedi díszletben zajlik. A vetítés után előadás, kötetlen beszélgetés, szabadfoglalkozás (forgathatóak és kipróbálhatóak a film kellékei: könyvek, újságok, tv-játék, analóg szinti…) és zárásként DJ-szett várja az érdeklődőket.

Az időpontok tárgyalás alatt, addig is egy kis hallgatnivaló a filmzenéből: https://www.youtube.com/watch?v=xGirqxbqe1M

Vannak esetek, amikor a magyar fordítók nagyszerű munkát végeznek egy-egy film címének honosításával (pl.: Jöttünk, láttunk, visszamennénk; Nincs kettő négy nélkül), néha maguk sem tudják, mit akarnak (lásd a Mazes & Monsters címmizériát), valamikor meg egyszerűen elbaltázzák (Újrakezdők – Szerelmes szingli szittert keres; minden, aminek címében az „újratöltve” szó szerepel). Pár esetben azonban egyszerűen megtartják az angol megnevezést, ami jól hangzik és még csak ostoba alcímet se adnak neki (Frequency, és jelen cikkem tárgya). A whiplash szó szerint korbácsütést jelent, itt konkrétabban pedig egy jazz-stílust jelöl (erről még lesz szó), de ez egyszerűen király és figyelemfelkeltő. (Mivel sokan nem tudnak angolul, úgy kell kiejteni, hogy „viples”). Engem már a címnél megvettek, de pláne érdekelt a kész mű, mikor kiderült, hogy a „főgonoszt” a remek J. K. Simmons hívja életre. Pedig a történet egészen egyszerű… 

Adott Andrew (Miles Teller), aki kiskora óta jazzdobos akar lenni. Az ország legjobb zenei sulijába jár és leghőbb vágya, hogy bekerüljön a félelmetes hírű tanár, Fletcher (Simmons) zenekarába. Ám ide csak a leges legjobbak kerülhetnek, és akkor még mindig bent kell maradni, ráadásul Fletchernek nem elég a maximum, többet akar. Andrew pedig úgy dönt, semmi sem állhat az útjába, megmutatja az erőszakos tanerőnek, hogy mire képes! 

Zeneileg teljesen képzetlen vagyok, bár remek hallásom van, az ízlésem viszont borzasztó, így a film muzikális részéről való értekezést inkább meghagyom a nálam hozzáértőbbeknek. Ellenben mint mozgóképről, bőven tudok nyilatkozni róla! 

Már a nyitás elképesztően hatásos (erről lesz szó bővebben később), itt következik Andrew első találkozása Fletcherrel és ez megadja az alaphelyzetet, ami csak durvulni fog. Miközben a szó szerint véres próbák, gyakorlások és fellépések között járunk, bepillantást nyerhetünk ifjú hősünk mindennapjaiba is és úgy tűnik, hogy amint feláll a dobok mögül, hirtelen semmivé válik. Az apjával rossz a kapcsolata, a barátnőjével való viszonyából alig láthatunk valamit, barátai nincsenek és a családja körében úgy érzi, elnyomják, lekicsinylik. Amint viszont leül a hangszere mögé és szembenéz tanárával, minden alkalommal hihetetlen feszültségű párbaj kezdődik, ami egyszerűen magával ragadja a nézőt. 

„Ha nem vagy elég jó, egy rockzenekarban végzed.” 

Miles Teller és a rendező Damien Chazelle elérik, hogy érzelmileg teljesen átéljük azt, amit Andrew, az egészben a legbrutálisabb viszont az, hogy egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy amit Fletcher vagy a főhős tesz, az rossz, pedig gondoljunk csak bele! A fiú mindent felad és ezt most szó szerint kell venni: szabadidőt, testi épséget, emberi kapcsolatokat, pénzt, és ami még eszedbe jut. Semmi sem drága neki, ha a sikerről van szó, Fletcher sikeréről, ami milliószorosa a szimplának! És miközben szól a jazz, ez a felszabadult, csupa ritmusból, csupa pergő ütemből álló muzsika, szinte letaglózza a nézőt, hogy mennyi minden kell, hogy ezt így lehessen játszani, milyen magas szintű tökéletesség szükséges egyes darabok előadásához. Ám a rendkívül durva oktató szerint „célja van annak, hogy itt vagy” – a potenciál ott rejtőzik valahol, valakiben, csak elő kell csalni belőle. Vajon Andrew a „kiválasztott”? 

Bár egy ilyen mű esetében elsősorban a dobok hangja és a színészek játéka fontos, a Whiplash-ben nagyon jó a látvány is, főleg úgy, hogy az előző két dologgal kombinálódik, amik már magukban fantasztikusak. Még el se kezdődik a film, amikor már beszippant minket a rém egyszerű, de ettől hatásos nyitás, ahol a sötét képernyőt látjuk, halljuk a lassú, majd egyre gyorsuló ütéseket, közben pár másodpercre feltűnik a cím, és amint a dobolás elhal, hirtelen megjelenik egy hosszú folyosó, aminek végén ott ül Andrew a felszerelésével, aki ezután újból rákezdi, a kamera meg elindul felé. Chazelle kitűnő érzékkel használ lassításokat, plusz sok közelképet, valamint jól adagolja a csöndet és a fülbemászó jazzt. Persze hiába lenne mindez, ha nem támogatná őt Teller és Simmons, valamint az őket körülvevő valódi muzsikusok és zenész-tanoncok csapata. 

Teller számomra teljesen ismeretlen volt, lévén korábbi megkérdőjelezhető minőségű munkáit (Project X, A beavatott) kihagytam, ellenben itt abszolút pozitív hatást kelt. Nála elsősorban azt kell elismerni, hogy tényleg egy csomót dobolt, amiket látunk, azok jelentős részét ő csinálta és sokszor a sebei is valódiak. Hétköznapi külseje van; a karakterét érintő problémák mind olyanok, amikkel sokan találkoztunk már; és még a képességei sem kiemelkedőek, mindent gyakorlással, tanulással sajátít el; ezért nagyon könnyű vele azonosulni. Ahogy korábban említettem, egyetlen pillanatra se gondolkodtam el rajta, hogy mi van akkor, ha Andrew rossz célokért küzd? Ő saját maga ezt mondja: „Inkább meghalok szegényen és drogosan 34 évesen, ha utána vacsoraasztaloknál beszélnek rólam, mint hogy gazdagon és egészségesen éljek 90 éves koromig, de aztán elfelejtenek.” 

A Whiplash-t az USA-ban már hónapokkal ezelőtt bemutatták, itthon viszont csak néhány nagy mozi játssza – speciel Székesfehérváron mindössze a Barátság Klubmoziban lehet megnézni, de ez fokozza különleges mivoltát. Ezt most azért szúrtam ide, mert azóta túl vagyunk a 87. Oscar-díjátadáson, ahol J. K. Simmons megkapta a Legjobb Férfi Mellékszereplőnek járó aranyszobrocskát. Az a Simmons, akit korábban Juno MacGuff apukájaként, Peter Parker főnökeként, vagy egy szerencsétlen férfiként láthattunk, akit George Clooney és Anna Kendrick kirúg az állásából. Itt viszont egy korábbi alakításaitól totálisan eltérő figura bőrébe bújik, erőt, hatalmat áraszt magából, félelmetes kisugárzása van, és valahogy felnézünk rá. A moziban ülve ugyanazt a rémülettel vegyes tiszteletet érezzük, amint teljesen fekete ruháiban belép a tanterembe, mint a diákok, akik szembenéznek vele. Ám akinek van egy csöpp esze, az azonnal rájön, hogy miért teszi azt, amit, és innentől fogva képtelenség gyűlölni Fletchert. Plusz ugyanúgy, mint ifjú „ellenfelénél”, nála sem jutott eszembe, hogy rossz az, amit tesz. 

De kinek van igaza? A tanárnak, aki egyedi módszerével a következő Buddy Rich-et (legendás jazzdobos és zenekarvezető) keresi? A tanulónak, aki azért akar tökéletes lenni, hogy elnyerje ennek az embernek a megbecsülését, pedig az semmilyen módon nem szolgált rá erre? Vagy annak a nézőnek, aki úgy gondolja, hogy Andrew-nak abba kellene hagynia, Fletchert pedig agyon kéne csapni egy pár dobverővel? Én nem ítélkezem, de az utolsó jelenet magáért beszél. Annál a résznél a készítők nyilvánvaló szándéka volt, hogy egyszerűen megmutatják azt, ami történik, majd arra késztetik a tanúkat (minket), hogy gondolkodjanak el a látottakon. 

Még pár szót a készítőkről/mellékszereplőkről: Damien Chazelle írta a forgatókönyvet, ami saját 2013-as rövidfilmjéből alakult ki, a producerek egyike pedig Jason Reitman (Juno, Egek ura – talán nem véletlen, hogy ő és Simmons ismét együtt dolgoztak). A mellékalakok közt találjuk Paul Reisert (Andrew apja - Aliens, Megőrülök érted), Melissa Benoist-t (Nicole - Glee) és Chris Mulkey-t (Frank bácsi - Hank a Twin Peaks-ből).

Érdekességek: A whiplash egy olyan jazzdarabot jelent, aminek szokatlan idő-megjelölése (ritmusa?) van, idő-térképnek is nevezik. A filmben hallható darabot Hank Levy komponálta, akihez több hasonlóan különös mű köthető. A sztori alapját a rendező saját élményei adták, amiket a Princeton Középiskola zenekarában élt át, ahol egy Fletcherhez hasonló, rémisztő tanár vezette a muzsikusokat. A forgatókönyv már 2012-ben készen állt, ám Chazelle nem tudott elegendő pénzt előteremteni a munkálatokhoz, így némi segítséggel elkészítette szintén Whiplash című 18 perces rövidfilmjét, amiben J. K. Simmons volt az oktató, a diákot Johnny Simmons játszotta (csak névrokonok). Az elkészült alkotás a 2013-as Sundance Filmfesztiválon díjat nyert és rengeteg dicsértet kapott, ezek után könnyebben sikerült támogatókat szerezni az egész estés változathoz. 

Miles Teller 26 évesen játszott egy 19 évest. Már tinédzserkora óta dobolt, egy együttesben is játszott, de a szerepére való felkészüléshez sokat gyakorolt, négy órát heti három napon át. Bár a képeken gyakran valaki más kezét láthatjuk, az, amit hallunk, Teller dobolása, amit előre felvettek, a kísérőzenék jelentős részében szintén felhasználták a produktumát. A vér, ami a hangszereken látszik, több esetben tényleg az övé. A legdurvább gyakorlási jeleneteknél a rendező direkt nem állíttatta le a kamerákat, így a fiú addig dobolt, amíg csak bírt. Chazelle azt az instrukciót adta J. K. Simmons-nak, hogy felejtse el, hogy embert játszik, legyen „szörnyeteg, vízköpő, vadállat”. Mivel a zenekar nagy része valódi muzsikusokból állt, így az arcukra kiülő félelem néha igazi, bár Simmons a forgatási szünetekben mindenkivel kedves volt, így ellensúlyozva rémisztő figuráját. A pofozós szekvenciát sokszor felvették, az idősebb színész minden alkalommal csak imitálta a taslikat, ám az utolsó alkalommal - közös megegyezésre – tényleg megütötte Tellert, ezt láthatjuk a végső változatban. Mikor felvették azt, ahogy Andrew nekimegy Fletchernek, J. K.-nek két bordája megrepedt. Az író autóbalesetet szenvedett a munkálatok során – ha megnézed a filmet, megérted, hogy ez miért érdekes. A tulajdonképpeni női főszereplő Melissa Benoit kevesebb, mint tízpercnyit szerepel. 

Többször visszatér a történet, amely elmeséli, hogy miért kapta a legendás jazztrombitás, Charlie Parker a Bird (Madár) becenevet, a valóságban azonban nem úgy történt, ahogy itt hallhatjuk, hanem elvileg ő és társa egy koncertkörút során véletlenül elütöttek egy csirkét, amit aztán Parker hazavitt, hogy megsüttesse a főbérlőjével. Mind ez, mind egyéb jazztörténeti eltérések a valósággal, plusz a filmben ábrázolt fejlődés kiváltotta a valódi jazz-zenészek és rajongók ellenszenvét. A Whiplash 3 300 000 dollárból lett, eddig 12,2 milliót hozott vissza. A kritikusoktól egyöntetű pozitív visszajelzéseket kapott, elsősorban Simmons teljesítményét magasztalták. Ez a film egyike a valaha készült legalacsonyabb költségvetésű mozgóképeknek, amiket a Legjobb Film Oscarjára jelöltek, és bár ezt nem kapta meg, neki ítélték a Legjobb Hangkeverés és a Legjobb Vágás díját, valamint, ahogy már említettem J. K. Simmons-t választották a Legjobb Férfi Mellékszereplőnek. Ezen a három elismerésen kívül a Whiplash még 55 hasonló kitüntetést kapott! 

Attól tartok, hogy aligha sikerült igazán visszaadnom, mitől ennyire jó ez a mozi. Egyszerűen fantasztikus ÉLMÉNY, a hatását lehetetlen szavakkal érzékeltetni, csak úgy érthető, ha az ember maga is megnézi. Nem kell hozzá jazz-rajongónak, zenésznek vagy dráma-kedvelőnek lenni, csak egy nyitott, tiszta és fogékony agy szükséges hozzá. Aki teheti, nézze meg, ugyanis ez 2015. eddigi legjobb filmje! 

Pontozás: 

imdb: 8.5 (2 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 6/5 

Hírek: 

- Miles Teller A beavatott következő epizódját fogja erősíteni, valamint ő lesz az új Reed Richards, vagyis Mr. Fantastic az új Fantasztikus Négyesben. (Utóbbit megnéztem, kár, hogy eltolták...)

- J. K. Simmons az eddig érdekesnek tűnő ötödik Terminátorban, a Genisys-ben, valamint a King Kong előzményében, a Kong: Skull Islandben bukkan fel legközelebb. (Itt meg az előbbit néztem meg, egész jó volt.)

- Melissa Benoist szintén szuperhőssé avanzsál az egyenesen tévére készülő Supergirl címszerepében. (Tévére készülő, mert sorozat:))

Ja és még valami: Örülök a Birdman győzelmének Legjobb Film kategóriában, de utólag már azt mondom, hogy a Whiplash lekörözi. Az előbbin látszik, hogy „mesterséges”, megjátszott dolog és elsősorban a technikai megoldások meg a fantasztikus színészi játék teszik felejthetetlenné; míg utóbbi az Adéle életéhez hasonlóan olyan, mintha a valóság egy szelete lenne, ami éppenséggel a szemünk előtt zajlik, úgy, mintha mi ülnénk a dobok mögött. A hangulatuk össze sem hasonlítható, de azt hiszem, még pár évtizednek el kell telnie, mire megtudhatjuk, melyik volt közülük az időtállóbb… 

Várható írások: Kegyetlen játékok 3. 

És semmi alatt nem a Gyáli út értendő, haha.

Rendkívüli film, minden értelemben. Először is; egy filmben Bárdy György, Sinkovits Imre és Kállai Ferenc. Három legenda. Aztán itt a tény, hogy maga az alaptörténet nem különösebben érdekfeszítő, viszont a három, remekül kidolgozott figurának köszönhetően nagyon érdekessé, viccessé és majdhogynem kiszámíthatatlanná válik a sztori. És megfejthetetlen a valódi műfaj, hiszen kriminek néz ki az induláskor, a későbbiekben egyfajta pszichodráma lesz – már ha létezik ez a szó –, többször úgy érezni, hogy szatírával van dolgunk... Szóval emlékezetes.

Az egyesek számára szép emlékű szocializmus építése közben 3 teljesen eltérő karakterű fickó elsikkaszt egy kisebb vagyont egy építőipari KSZ-nél. Ami természetesen kisszövetkezetet jelent. Ernő (B.GY.), Guszti (S.I.) és Zoltán (K.F.) az ellenőr (Pongrácz Imre) felbukkanásakor még nem aggódik a lebukás miatt, de amikor az tényleg véletlenül magával viszi a sikkasztás adatszerű megvalósulását egy dossziéban, kezdenek rosszul lenni. Egyre újabb és újabb ötleteket gyártanak, amivel 2 résztvevő megúszná a balhét, egyvalaki pedig ráfázik. A beismerő vallomást és a börtönt végül elvetik így csak egy lehetőség marad; valamelyikőjük öngyilkos lesz.

Óriási megvalósítás következik innentől. Már önmagában fantasztikus, hogy a színészekétől mennyire eltérőek a karakterek tulajdonságai; Bárdy figurája agresszív, manipulatív és hazug; Sinkovits egy igazán buta és félénk pasast játszik; Kállai pedig gyenge és szánalmas bácsikát alakít. De ha már ahhoz volt eszük, hogy elsikkasszák a lóvét, ahhoz is lesz bőven, hogy miként vágják át, gyanúsítsák meg és kergessék őrületbe a másik 2-t a cél érdekében. Miközben néztem, többször átfutott az agyamon, hogy de jó, hogy ezt megnézem, de jó! Oltári izgalmas és fordulatos a történet - azt hozzátenném, hogy nem a mai, „3D-s akciómozi”-értelemben –, öröm nézni az alakításokat és nagyon sokat lehet röhögni.

Észrevettem például egy, A Tanúra (1969) való célzást Kállai úrtól; amikor felébresztik egy jelenetben, elkezd hablatyolni és egyszer csak azt mondja; "Mit sütsz, kis szűcs?" Na én itt leborultam a székről:D Aztán van egy jelenet, aminél konkrétan folytak a könnyeim a nevetéstől; Kállai, Sinkovits tök részeg, vagy inkább másnapos, és ott ül velük egy asztalnál Zenthe Ferenc figurája, aki meg rajtuk vihog, de nem lövöm le a poént, egyszerűen zseniálisak! Szomorú, de ebben a korban már megnevettető önmagában az is, hogy egy, valójában nem túl nagy összeg sikkasztása miatt három egyszerű ember komoly lelki válságba kerül, és szinte érzi a nyakán a kötelet – ma meg csak legyintünk egy ilyen bűncselekmény hallatán...

Bárdy igazán ellenszenves, Sinkovits már-már nevetségesen együgyű, Kállai meg hebeg-habog. Ritkán látni tőlük ilyesmit, már ezért megéri megnézni. A mellékszereplők közt megemlíteném a férfi olvasók figyelmébe ajánlván Esztergályos Cecíliát, aki többször megmutatja a kamerának balerinaalakját. Zenthe Feri bácsiról már beszéltem, ő is jól nézett ki egyébként:) A főiskolai hallgató Szakácsi Sándoré a nyitójelenet, és Bánhidy László jutalomjátékát is megtekinthetjük a filmben.

A cím különben egy méreg elnevezése, amelyet valakinek meg kell innia a történet vége felé, természetesen. A feszültség végig érezhető, el tudom képzelni, milyen sikoltozások hallatszódhattak a nézőtéren 40 éve a moziban egy-egy jelenetnél. Nemcsak az alapsztori elgondolkodtató, hanem az is, miként vehet 180 fokos fordulatot egy ember viselkedése, ha az életéről van szó. A megvalósítás egész könnyed, a szereplők viszont elég nagy lelki teherrel közlekednek; van-e különbség élet és élet közt? Van-e jogom elvenni esetleg más életét, a sajátomért cserébe? 

Az igazi westernért sosem rajongtam, valahogy nehezen tudok azonosulni a bennük szereplő komor, erőszakos, durva fickókkal, ráadásul engem valószínűleg abban a korban elég gyorsan lepuffantott volna valaki, vagy folyton kiraboltak volna… Sokkal jobban a szívembe zártam a ’60-as évek legvégétől olasz filmesek által készített, egy egészen másfajta Vadnyugatot bemutató mozgóképek sorát, amikben a fegyverek mellett már poénok is durrogtak. Ezek csúcsa a Spencer-Hill-páros őrületes filmjeinek kavalkádja (Az ördög jobb és bal keze 1-2, Bunyó karácsonyig, Bunyó húsvétig, Aranyeső Yuccában, Nevem: Senki), ám még mielőtt ezek kijöttek volna, készült egy legendás trilógia, amely remekül vegyítette a westernek izgalmait a minden résszel egyre fokozódó humorral. Persze ettől még a rendező Sergio Leone Dollár-mozijai (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért és végül cikkem alanya) mégsem aposztrofálható vígjáték-szériaként. Na, de elég ebből, ideje megtölteni a pisztolyokat és nyeregbe szállni, irány az Egyesült Államok polgárháborújának csatatere! 

Javában dúl a harc Észak és Dél államai között. A Jó (Szőke - Eastwood), vagyis a névtelen, gyors kezű pisztolyhős; a Rossz (Angyalszem – Lee Van Cleef), a kegyetlen bérgyilkos; és a Csúf (Tuco – Eli Wallach), a ravasz útonálló; mind egyetlen célért küzd, egy nagy rakás aranyért! 200 ezer dollár várja a becstelen megtalálót, ám csak együtt tudnak rálelni, mivel a pontos lelőhelynek mindnyájan csupán egy-egy részletét ismerik. Csatákon, fogolytáborokon, szellemvárosokon át vezet az útjuk, miközben hol egymás ellen fordulnak, hol kénytelenek szövetségeket kötni. A zsákmány egyre közelebb kerül, de vajon kié lesz? 

Leírva ez talán nem hangzik annyira izgalmasnak, de a címben szereplő urak mindegyike nagyszerűen megalkotott karakter, akik egy igazán valóságos, borzasztó korban néznek szembe a Halállal minden egyes utcasarkon és sziklatömb mögött, a mesés gazdagság reményében. Bár jelen filmünk összetartozik az Egy maréknyi dollárérttel és a Pár dollárral többérttel, valójában nincs köztük tényleges összefüggés, sőt, időrendben ez az első, a többiek később játszódnak. Az összekötő elem (Leone és a zeneszerző Ennio Morricone mellett) a főhős, a névtelen, aki a maga módján szolgáltat igazságot, persze nem ingyen. Azonban ő sem ugyanaz a figura háromszor, csak ugyanaz az archetípus. Szintén érdemes megjegyezni, hogy Van Cleef a Pár dollárral többértben még pozitív alakot kelt életre, és ha egymás után nézzük a két filmet, feltámadhat bennünk az a különös érzés, hogy Angyalszem és Szőke még a korábbi részből ismerik egymást, pedig tévedünk. Az abszolút főszereplő ebben az esetben azonban az új arc, Tuco Ramírez, akinél talán a külseje helyett inkább a lelki világára értendő a címbeli ragadványneve. Ő az egyetlen a három közül, akinek kidolgozott története és személyisége van, a néző viszont azért fog vele igazán azonosulni, mert érzelmekben dús, folyton vigyorog, és remek szövegeket mond.

„Ha lőni akarsz, lőj, ne a szádat jártasd!” 

Aki látta a Volt egyszer egy Vadnyugatot, az tudja, hogy Sergio Leone imádta a kevés beszéddel operáló, hosszú jeleneteket, amelyekben a mozdulatok, a szemek, az arcok beszélnek; ez itt is felfedezhető, főleg a nyitáskor, plusz a végső párbajnál. A rendező kiválóan alkalmazta Morricone mester csodás dallamait: amikor szükséges, akkor mindig szól a zene, ellentétben ezzel néhányszor a csöndben hallható környezeti hangok alapozzák meg a hangulatot. A sztori lényege a kincsvadászat, de közben igen erősen érezhető az alkotók felszólalása a háború ellen, ami a hídnál és a fogolytáborban tűnik ki leginkább. A direktor anno elmondta, ténylegesen be akarta mutatni a harcok értelmetlenségét és a borzalmakat, amiket az egyszerű katonák élnek át - Szőke esetében észrevehető, hogy mélyen együtt érez velük, próbálja segíteni őket, miközben ebből tényleges haszna nem mindig származik. Mind a három főszereplő - és a mellékalakok közül többen - bűnöző, de mind különböző utakon járnak. Érdemes például elgondolkodni azon, vajon miként lehet Angyalszemből kapitány a hadseregben, és hogyan zülleszti a morált korrupt, kegyetlen akcióival, amiben akadnak segítőtársai is; vagy Tuco bátyjának egyetlen jelenetén, ahol megelevenedik a nincstelenek még mindig aktuális, sötét jövőképe. De lehetetlenség elfelejteni, hogy az izgalmas, vicces és elgondolkodtató mozzanatok mellett rengeteg a kendőzetlen erőszak, mint mondjuk Tuco vallatása, vagy a bérgyilkos első megbízatása. Hiába, az emberi faj kegyetlen… 

Belekötni elég kevés dologba lehet. Ami talán kissé hátrányára válik e műnek, az a hossza, ugyanis két és fél órás, ami kereskedelmi csatornákon hárommá válik a reklámokkal együtt; valamint vannak olyan részei, amik a cselekményt tulajdonképpen nem viszik előbbre, és aligha szórakoztatóak, mondjuk Tuco találkozása a bátyjával meg a hidas rész. (Jó, rendben, elismerem, a hidat fel kell robbantaniuk, különben sehogy se bírnak átjutni a folyón a két sereg között, de ezt a teljes szekvenciát eredetileg kivágták és csak később toldották vissza. Ha belegondoltok, onnantól, hogy elérik a partot, simán folytatódhat az egész a másik oldalon, az elhagyatott csatatéren, mintha mi sem történt volna.) Az események láncolata, a lövöldözés és a könnyedebb részek váltakozása, a jelmezek meg a díszletek viszont mind megállják a helyüket kis híján 50 év távlatából is; és ez nagyban köszönhető a Tuco-Szőke-páros működésének, akik gondoskodnak róla, hogy a néző párszor felszabadultnak érezhesse magát az egyébként komor történések közepette. (Mellékesen éppen ezért időtálló ez a mű, míg a Volt egyszer egy Vadnyugat már kevésbé.) És ami a lényeg, aki egyszer is látta ezt, biztosan sosem felejti majd el a temetőben lezajló legendás párbajt, ami a teljes alkotás legikonikusabb része.

A színészek közül szerintem Wallach kiemelkedik, ha ezen kívül egyetlen másik szerepet se játszott volna el, akkor is bekerült volna a filmtörténet aranykönyvébe. Lee Van Cleef szintén emlékezetes, csak úgy árad belőle a gonoszság és a rosszindulat. Eastwood oké, de neki itt már rutinból ment a dolog, hiszen harmadszor bújt bele a ponchojába (szó szerint, mert mindháromszor ugyanazt a ruhadarabot viselte). Leone (C’era una volta il West) a rendezés mellett író is volt, az utóbbi minőségben még néhányan részt vettek a forgatásban: Luciano Vincenzoni (Szuperhekusok), az Agenore Incrocci-Furio Scarpelli-páros (vígjáték-írók, mindig együtt dolgoztak) és Sergio Donati (Aranyeső Yuccában). A mellékalakok közül ki kell emelnem John Barthát (a sheriff, aki átveszi Tucot), hazánk szülöttét - láthattuk őt a Vigyázat, Vadnyugat!-ban is. A címszereplők közül már csak Clint Eastwood él, Lee Van Cleef 1989-ben halt meg, Eli Wallach pedig tavaly, 98 évesen! 

Érdekességek: Vincenzoni írta a Pár dollárral többértet, és az övé ennek a filmnek az ötlete, szintén ő találta ki a címet. Leone és Donati dolgozták ki a forgatókönyvet, Incrocci és Scarpelli munkájából alig használtak fel valamit, állítólag baromi rossz volt. Vincenzoni később felmondott, miután összevesztek a rendezővel. A Jó, a Rossz és a Csúf 1862-ben játszódik, olasz-spanyol-nyugat-német-amerikai koprodukcióban készült. A helyszínt Spanyolország adta, a helyi katonaság részt vett a készítésben 1500 statisztával. A leghosszabb változata állítólag 186 perces, a korabeli Olaszországban bemutatott kópia 177 percnyi, de rengeteg kivágott jelenet létezik belőle. Az olasz filmesek hagyományosan utószinkronnal dolgoztak, mivel akkoriban még nagyon rossz hangfelvételi eljárások voltak, és a bámészkodókat meg a stábot nehezen lehetett volna lecsendesíteni, ezért a helyszíneken a színészek igazából bármit mondhattak; mindenki az anyanyelvén beszélt, csak a három főhős szólalt meg eredetileg is angolul. Leone Terry Gilliamhez hasonlóan rendívül aprólékosan dolgozott, minden jelenetet többször felvetetett különböző szemszögekből, ami nagyon elfárasztotta a karakterek alakítóit. A Dollár-trilógia összes részét ugyanabban az évben mutatták be az USA-ban, az utolsó darab Norvégiában pedig 15 évig be volt tiltva és csak 1982-ben vetíthették le. 

Az említett spanyol katonák építették fel a temetőt és a hidat. A sírkert két nap alatt készült el, egy része még ma is megvan, ám a kör alakú belső tér már eltűnt. (Egy másik forrás szerint pirotechnikusok építették.) A híd tényleges építmény volt, nem makett, így a megsemmisítéséhez valódi, igen erős robbanóanyagokat használtak. A jelenetet kétszer kellett felvenni, mert elsőre egy véletlen folytán az egyik stábtag rosszkor mondta be rádión a robbantást indító kulcsszót, és egyetlen kamera sem forgott. Az illetőt kirúgták, a katonák parancsnoka viszont felajánlotta, hogy embereivel ismét felépíti és levegőbe röpíti a vízi átjárót, de csak akkor, ha a vétkes visszakapja a munkáját. Ez megtörtént és másodszorra már minden rendben ment. Elvileg az első alkalommal a felvevőgépek is megsemmisültek a robbanásban. Ennio Morricone főcímzenéjét mára a világ egyik legjobbjának választották a kategóriáján belül. A zeneszerző mindegyik főszereplőhöz másik motívumot használt: Szőkénél furulyát, Angyalszemnél okarinát (fúvós hangszer), Tuconál emberi hangokat. A film címe bekerült az angol nyelvbe, mint kifejezés, olyankor szokták használni, mikor valamit nagyon részletesen akarnak leírni, külön kiemelve a pozitív, a negatív és az elrontott részeit. A Jó, a Rossz és a Csúf 1967-ben megjelent regény formájában.

A Jót a forgatókönyvben Joe-nak nevezték, a Rosszat Sentenzának (ítélet), a Csúf teljes neve Tuco Benedicto Pacífico Juan María Ramírez. Az Angyalszem nevet Clint Eastwood találta ki Van Cleef számára, utóbbi jellegzetesen álló szeme miatt és mert a karaktere úgy csap le, mint egy bosszúálló angyal. A rendező nehéz természetű ember volt, több munkatársával összeveszett, Sergio Donati például azért rúgta össze vele a port, mert nem tüntették fel a nevét a stáblistán. Leone sosem tanult meg angolul, tolmács segítette az USA-beli színészekkel való munkájában, kivéve Eli Wallach-nál, aki franciául tudott vele kommunikálni. Morricone-nak előre meg kellett csinálnia a zene jelentős részét, amit a direktor a forgatásokon bejátszott a színészeinek, hogy segítse őket karaktereik megformálásában. A legendás főtémában az üvöltő prérifarkas/a nyüszítő hiéna hangját utánozzák a zenészek. A kiásott sírban egy igazi csontváz feküdt, mégpedig egy spanyol színésznőé, aki végakarata szerint halála után is szerepelni akart:D

Clint Eastwood ponchoját a három film alatt egyszer se mosták ki. Mikor a Dollár-trilógia utolsó része is elkészült, a színész odaajándékozta a ruhadarabot egy barátjának, aki egy Kaliforniában lévő étteremben állította ki. Leone személyesen elutazott Amerikába, hogy meggyőzze Eastwoodot a szereplésről, végül fizetésként megállapodtak számára 250 ezer dollárban és az észak-amerikai bevételek 10%-ában. A híd felrobbantásakor egy súlyos kődarab kis híján eltrafálta Clintet, a jelenetben látható ez a szikla, ami éppen a feje mellett csapódik be. Bár Szőkét nevezik a Jónak, mégis ő öli meg a legtöbb embert a játékidő alatt és ironikus módon éppen a Rossz öl a legkevesebbet.

Eli Wallach majdnem háromszor is fűbe harapott a forgatáson. Az akasztásos jelenetben kis híján nyakát törte, mikor a lova megvadult, és csak nagy üggyel-bajjal tudott nyeregben maradni, mivel a keze össze volt kötözve a háta mögött. A vonatnál, amelyet Tuco a bilincs elvágására használt fel, csak egy picit kellett volna megemelnie a fejét és a gőzös egyik vagonjának lépcsője lenyakazta volna! A rendezőt azonban hidegen hagyta a dolog és újból felvetette a szcénát. Végül a temetőnél Eli véletlenül az aranyat tartalmazó zsákok kezelésére használt savba ivott bele, amit üdítős dobozba töltöttek. De szerencsére maradandó károsodás nélkül megúszta, és mivel a hangját úgysem kellett használnia, így a végeredményen nem látszik, hogy csupa seb volt belül a szája. Leone megengedte neki, hogy módosítsa a figurája ruháit és gesztusait, például Wallach a gyerekkorában látott olasz-amerikaiak jellegzetes kereszt-vetési mozdulatát utánozta Tucoként.

A fegyverboltos rész teljesen improvizált volt. Mind a három főhős másként hordja a fegyverét: A mexikói útonálló a nadrágja övébe teszi a zsinórra fűzött pisztolyát, egyrészt azért, mert Wallach bevallotta, hogy képtelen úgy visszatenni a stukkert a tokjába, hogy közben nem néz rá; másrészt meg a rendező fejében egy egészen érdekes ötlet fogalmazódott meg a zsinórral kapcsolatban. Azt találta ki, hogy a nyaka mozgatásával lendíti meg a fegyvert, ami aztán a kezében landol. A színész megkérte Sergio bácsit, hogy demonstrálja neki az elképzelést, ő pedig kapásból tökön vágta magát a nyakában függő pisztollyal:D Ezek után megegyeztek, hogy elég, ha az övébe teszi. Clint és Eli között igen nagy volt a magasságkülönbség, így néha az operatőrnek nehezére esett őket egy beállításban mutatni. A munkálatok kezdetén Madridban az összes szálloda tele volt, így Eastwood egy barátjánál húzta meg magát és felajánlotta Wallach-nak, hogy ott töltheti az éjszakáit, így is lett, ám helyhiány miatt közös ágyban aludtak. Ezt meghallva Elinak később azt mondta a felesége, felvághat azzal, hogy ő az egyetlen férfi, aki együtt aludt Clint Eastwooddal:) 

A wikipedián találtam egy érdekes észrevételt Roger Eberttől: „Sergio Leone lefektetett egy szabályt, amelyet végig követ A Jó, a Rossz és a Csúfban. A szabály szerint a látóteret behatárolja maga a filmkocka. Fontos pillanatok vannak a filmben, mikor az, amit a kamera nem lát, a szereplők számára ugyanúgy láthatatlan, és ez megadja Leonénak azt a szabadságot, hogy meglepjen minket olyan felbukkanásokkal, amiket nem lehet [másképpen megmagyarázni]. Például van egy pillanat, amikor a szereplők csak akkor veszik észre a hatalmas Szövetségi tábort, amikor már beleérnek; egyszer egy ember megjelenik a puszta légből egy temetőben, mikor a többieknek már sokkal korábban észre kellett volna venniük; vagy amikor a férfiak nyílt színen sétálnak végig az üres utcán, de mégsem tudják őket lelőni (talán mert nincsenek velük egy képkockában).” Ez tök fura, de ha belegondoltok, teljesen igaz. Nekem még az a momentum ugrott be, mikor Szőke megjelenik a három bandita mögött, akik el akarják kapni Tucot - hogy nem veszik észre, hogy jön?

Il buono, il brutto, il cattivo n. 2, avagy az el nem készült folytatás. 

Vincenzoni írt egy forgatókönyvet, amiből lehetett volna egy következő részt csinálni. A történet ismét Tucot állította a középpontba, aki (feltehetőleg immár meglett emberként) Szőke unokáját üldözte volna az aranyért. Eli Wallach elvállalta a főszerepet, Eastwood pedig narrátorként szállt be, a rendezéssel-producerkedéssel Joe Dantét és magát Sergio Leonét is megbízták, utóbbi azonban végül megvétózta a filmet, mert nem akarta, hogy a címet vagy a karaktereket ismét felhasználják. Valószínűleg mindenki jobban járt így… 

Na, de vissza a fősodorhoz: A Jó, a Rossz és a Csúf megközelítőleg 1 600 000 dollárból készült és több mint 25 milliót hozott vissza. Saját korában idejétmúlt műfaja és erőszakossága miatt sok negatív kritikát kapott, de aztán az eltelt évek során megkapta a neki járó elismerést. A western egyik legmeghatározóbb darabjaként tartják számon és a műfajon belül kikiáltották a legjobb európai alkotásnak. 

Ez egy olyan örök érvényű film, amit már nálam sokkal jobban hozzáértők is számtalanszor leírtak, a Vadnyugati mozik gyöngyszeme, amit tényleg érdemes látni. Bármikor szívesen leülök elé, hiszen legendás mű, fantasztikus színészekkel, amely témáján túl emléket állít az olasz filmgyártás aranykorának is. Mindenkinek ajánlom! 

Pontozás: 

imdb: 8.9 (Magáért beszél.) 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Clint Eastwood legutóbbi rendezését, a mozikban most is futó Amerikai mesterlövészt Oscar-díjra jelölték több kategóriában, és már csak hazafias témája miatt is biztosan kap egy-két aranyszobrocskát. 

- Eastwood rendezését Ennio Morricone zenéje festi alá, és még két olyan film jön ebben az évben, aminek ő szerezte a zenéjét. 

Várható írások: Whiplash. 

Ja és még valami: Bud Spencer és Terence Hill valamelyik filmjében benne van az innen származó kötél-ellövős motívum, csak nem jut eszembe, melyikben, aki tudja, írjon kommentet!

Íme, elérkezett az idő, amikor a hivatalos Péntek 13-sorozat utolsó filmjét is megörökítem az utókor számára ezeken a hasábokon. 2008 óta mindössze egyszer volt, amikor egy vérgőzös táborozás helyett ilyen alkalommal mást néztem, azelőtt mindig a Jason X-szel ünnepeltem e jeles napokat és azt hiszem innentől visszatérhetek majd ehhez a szokáshoz, hiszen immár minden részt láttam legalább kétszer és írtam is róluk. Most pedig jöjjön a szokásos időbeli áttekintés, avagy hogyan érkezünk el az 1985-ös A New Beginninghez: 

Az 1980-as Friday the 13th a korábbi Halloween által keltett hullámokat lovagolta meg és pénzügyileg olyan sikeres lett, hogy megszületett a folytatása, pedig önálló filmnek készült. A Part II-ban az előző epizódban lefejezett Mrs. Voorhees fia, a mindössze látomásokban megjelenő, elvileg vízbe fulladt, csúnya és szellemileg visszamaradott Jason öltött testet, hogy folytassa anyukája véres munkáját; és bár elbántak vele, újból fölkelt, hogy riogasson a Véres kirándulásban. Végül aztán a kritikailag erős támadásoknak kitett, a cenzorokkal folyamatos harcban álló trilógia kapott egy lezárást, a The Final Chaptert, amelyben a gyilkos olyan súlyos sérüléseket szerez, amik ténylegesen a halálát okozzák, és ezután egyetlen ember sem lehet képes ismét életre kelteni őt. Ám jelen esetben a logika alulmarad a dollárral szemben, a Paramount-stúdió rájött, hogy bizony van még mit kaszálni, ezért aztán alig egy évvel Az utolsó fejezet után újból előkerült a machete és a hokimaszk, egy egészen érdekes, másfajta megközelítésben… 

Évekkel a szörnyűséges megpróbáltatásai után Tommy Jarvis (John Shepard) életerős, ám hallgatag, furcsa ifjúként egy különleges szanatóriumba kerül, ahol már az érkezése napján borzasztó gyilkosság történik. A fiúnak igazából esélye sincs beilleszkedni a problémás fiatalok közé és nem csak az őt kínzó látomások miatt, hanem mert valaki hirtelen elkezdi lemészárolni a környéken lakókat, majd a szanatóriumban kezelteket is. A helyi sheriff azzal az elképesztő ötlettel áll elő, hogy a gyilkos Jason Voorhees, az, aki anno pokollá tette Tommy életét; ám a maszkos őrült halott. Vagy mégsem? Lehet, hogy Jarvis-nak ismét szembe kell néznie a rémmel, vagy valami még szörnyűségesebb igazság lapul a háttérben? 

Kérdés, hogy van-e értelme egy 30 éves moziról szpojler-figyelmeztetéssel írni? Egyes kollégáim szerint „ami ennyi idős, azt csak az nem látta, aki nem akarta”, ennél fogva értelmetlennek tartják, én viszont maradok a megszokott módszeremnél, vagyis aki látta, az olvassa el, aki meg akarja nézni, az innentől ne olvasson tovább!

Tehát SZPOJLEREK JÖNNEK

Akárki akármit mond, nekem nagyon bejött a Halloween III – Boszorkányos időszak. (De csak elsőre...) Hogy hogy jön ez most ide? Hát úgy, hogy a Péntek-filmek alkotógárdája ugyanazt a módszert alkalmazta, ugyanazzal a végeredménnyel, mint az említett példát összehozó csapat, vagyis megpróbálták újraindítani a szériát úgy, hogy a címet megtartják, de a tartalmat megváltoztatják. Míg a Halloween III-ban Michael Myers csak egy aprócska beugró-szerepben látható, addig itt a rendező-író Danny Steinmann (összesen 3 másik hírhedten erőszakos és szexszel teli filmet készített) meg az író David Cohen (3 felejthető filmen dolgozott) egyenesen megpróbálták a Part IV. pozitív hősét, a szabadidejében szörny-maszkokat készítő Tommy Jarvis-t megtenni az új gonosznak. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy elkezdi leöldösni a többi srácot, hanem úgy, hogy egy megjelenő ál-Jason ámokfutása miatt annyira bekattan, hogy belőle válik (vált volna) az új hokimaszkos mészáros. Oké, látom, mi volt a szándékuk ezzel, de elvették a nézőtől az egyetlen ismerős, pozitív karaktert, akiért izgulni lehetne. 

Mivel első nézésre fogalmunk sincs, hogy a tettes a mindenki által halottnak hitt Jason-e, és ha igen, akkor hogy a túróba támadt fel, így könnyen terelődhet a gyanúnk a redneckekre, vagy a tanyájukra betévedő marcona fickóra, de még akár Tommy-ra is. A végén persze lelepleződik az igazi gyilkos, aki (a Rémségek könyvében használt nagyszerű ötlethez hasonlóan) az egyik totál lényegtelen mellékalak, fura motivációval. Tehát a gyilkos nem Jason, viszont előáll az a rendkívül különös helyzet, hogy az igazi Voorhees mégis benne van a filmben, mégpedig a főszereplő látomásaiban. 

Feltűnt, hogy Tommy az előző részben szinte végig szemüveget visel, itt a nyitáskor szintén és később is, elég sokáig, aztán ez fokozatosan elmarad, míg végül a VI.-ban már egyáltalán nincs neki. (Ez nem hiba, csak érdekesség.) A sztori már ott sántít, hogy a helyszín elvileg egy „bolondok háza”, de a teljes brigádból egyedül a dagadt Joey, a dadogós srác, meg némileg az első gyilkosság elkövetője tűnik ténylegesen mentális problémákkal küszködőnek, a többiek közül senki sem. Ellenben a szereplőgárda roskadozik a tahó férfiaktól: a folyton dugni akaró Eddie, a redneck pasas, a szanatórium mentő-sofőrje, a két bőrkabátos fiú; sőt, még a kissrácot is képtelen voltam megkedvelni. A felnőttek közül egyedül a nagypapa szimpatikus, viszont ő marhára keveset szerepel. A nőknek egyáltalán nincs személyisége - jó, egy ilyen alkotásban ezt ki várja el, de legalább akkor tudtam volna valakiért szorítani, ugyanis gyakorlatilag az áldozatok 90%-a híján van bármiféle pozitív tulajdonságnak. Tommy igazából nem is főhős és őt se lehet szeretni, tehát nincs kivel azonosulni. Még talán „Jasonnel” lehet, ha a lelepleződés után a néző annyiban hagyja és elfogadja a dolgot, de, csak a poén kedvéért, nézzük meg őt egy kicsit jobban!

Felületesen vizsgálva a kész művet, sosem gyanakodnánk Roy-ra, pedig Steinmann belecsempészett két pici, teljesen fölösleges pillanatot, csak hogy őt mutathassa, erre pedig azért volt szükség, mert alapvetően ki jegyezné meg? Viszont itt jön a számomra leghülyébb dolog. Roy foglalkozása ugyanis mentőtiszt, a kérdés pedig adott: A mentősnek sose kell dolgoznia? Oké, hogy kisváros, de ügyelet meg ilyesmi nincs, pláne ha csak ketten vannak? Jó, rendben van, mondjuk, hogy az egészségügyeseknek szinte soha nincs dolga, akkor viszont mivel magyarázzuk azt, hogy ennyire jól ismer minden házat kívülről és belülről is? A végén a sheriff azt mondja, nem nagyon beszélgetett senkivel, zárkózott volt, stb, tehát nyilván elég kevés vacsorameghívást kapott, ennek dacára azt lehet feltételezni, hogy munkája során járt ezekben az épületekben. Elfogadom, hogy a megtermett Roy kemény fickó, de hogy emel fel fél kézzel egy embert? Az ajtót is simán betöri és túléli a dózeres elgázolást meg a többi sérülést – de nem Jason, tehát mégse kellene ilyen erősnek lennie! A gyakorlott rajongók megfigyelhetnek két dolgot, amik elárulják, hogy az álarc mögött ezúttal egy ál-Voorhees bújik meg: Az első, hogy a maszkon a szokásos három piros háromszög helyett kék díszítés látható; a második pedig a kisfiúval szemben tanúsított viselkedése, az igazi ugyanis sosem bánt gyerekeket. (Különben fura módon a tényleges Jasonről is hiányzik az alsó két dísz-elem, de ez magyarázható azzal, hogy ő csak Tommy képzeletében él és gyerekként csak a felső, nagy piros háromszöget jegyezte meg.) 

Érdekes elgondolkodni azon, hogy a mentős vajon miért választja bosszúja eszközének egy halott sorozatgyilkos megszemélyesítését, és hogy a sheriff mindenfajta konkrét bizonyíték nélkül mire alapozza a vádat az említett elhunyttal szemben? A kérdés első felére többrétű válasz adható. A legkézenfekvőbb, hogy a machetés a környéken tevékenykedett, és hírhedt legenda lett, akiben elhunyta után is hisznek és a helyiek képzeletében a halál megtestesüléseként él tovább. Lehet, hogy nincs bizonyíték a tényleges pusztulásával kapcsolatban, de melyik a hihetőbb: Az, hogy egy hulla kikel a sírjából és öldöklésbe kezd, vagy, hogy a gyerekkori traumája miatt mentálisan instabil, erőszakos és kiszámíthatatlan fiatalnak megy agyára a Jason-mánia? A fiú folyton eltűnik, senki sem felügyeli, a motivációja adott, de nincs, aki megvádolná. Miért nem? A VI.-ban egyből rászállnak… (Apró megjegyzés: Ha a helyszín egy elmegyógyintézet-szerűség, minek hagyják a bentlakókat olyan eszközök közelében, amivel ölni lehet, lásd balta, kés, stb.?) Az újabb bökkenő ismét elég triviális: Ha ez egy bosszúhadjárat a fiáért, akkor a redneckeknek, a tahó sofőrnek, az étkezdés lánynak, a négereknek, meg a két bőrkabátosnak miért kell meghalnia? Vagy az van, hogy Roy egyszerűen begőzölt és mindenkit lekaszabol; vagy azokat intézi el, akik akár csak közvetve is kapcsolatban voltak a fia haláláért felelősnek tartott emberekkel. Azonban az utóbbi teljességgel kizárható, mivel a két bőrkabátost sehogy se lehet hozzákötni Joey-hoz vagy a szanatóriumhoz; és azt se magyarázza, hogy miért vadássza le őket egyenként, kínos részletességgel és kegyetlenséggel.

Különös módon Roy a valódi Voorhees értékrendjét követi a célpontjai kiválasztásánál, hiszen elintézi a szarházi, rosszindulatú, barom karaktereket, de az olyan nyilvánvalóan jó fejekkel is leszámol, mint a nagypapa. Bosszújának kivitelezése sokkal egyszerűbb és gyorsabb lenne, ha lőfegyvereket használna - végülis nem limitálja ebben semmi, de úgy látszik valami miatt Jasonre akarja kenni a rémes tetteket és/vagy vissza akarja adni a kölcsönt, hiszen Joey-val egy balta csapásai végeztek. Az már hab a Torgyán, hogy évekkel az internetes kereskedelem előtt derék mentősünk nem csak hogy szerez egy, az igazira majdnem megszólalásig hasonlító, idejétmúlt hokimaszkot, de még egy hatalmas gumifejet is feltesz a hitelesség kedvéért… Azonban még ha túltesszük magunkat a hiteltelen alapokon, akkor se elégítik ki vér iránti vágyunkat; és a látványos leszámolásokat az elkövető puszta halandó léte miatt sokszor nehéz elfogadni. A fás gyilkosságnál mi van, ha a srác nem megy neki a fának, akkor hogy végzett volna vele? Ethel halálakor miként lehetséges, hogy halljuk, amint a bejárati ajtó kinyílik, aztán viszont a csapás szemből és a konyhaablakon át jön, de a nő mégsem lát/hall semmit? Az intézetvezető fejébe belevert sínszeg ugyanez a kategória, hogyan kivitelezhető az áldozat ellenállása nélkül? (Közben persze a válasz is megvan: Bárhogy máshogy. Gyorsan végigsettenkedik a tornácon. Először megkötözi.) 

Ironikus módon a film maga sem tudja, Roy miért hagyja gyermekét egyik intézetből a másikba vándorolni, ahelyett, hogy gondoskodna róla, pedig nyilván szereti. Majd amíg a szőke nő a kisfiúval elmegy meglátogatni a gyerkőc bátyját, addig két pasas halálát leli, amit természetesen nem láthatunk. De aztán valamiért a gyilkos megtudja, hogy hol lakik a bátyó és oda indul, ott pedig, ahelyett, hogy meggyilkolná az összevert Juniort, a totál egyedül lévő Jarvis-t vagy a másik kettő után menne, valamiért inkább a néger pasit és a csaját belezi ki. De miért? Ugyanilyen érthetetlen, hogy akkor miért hagyja életben a többieket a lakóparkban? Vagy ez valami aljas csapás a kissrác ellen? Ez akkor se magyarázza, hogy mi végre engedi elmenekülni Tommy-t és Juniort, vagy, hogy miként van ideje elintézni a szanatórium vezetőjét meg a nagypapát és aztán utánuk menni.

Még számos inkonzisztens eseményt le kell gyűrnünk a torkunkon a játékidő alatt: Az álom-jelenetben a koporsó a földdel egy szintben van – oké, ez csak egy álom, de nem hiszem, hogy a fiú még sosem látott temetést, főleg mivel az anyját és a nővérét elvesztette… A fogyatékos, idegesítő, kövér srácot bárki lecsapta volna, a pusztulása szinte pozitívum. Az egyik bőrkabátos jó ötven méternyit megy az erdőben, csak hogy szarhasson, de nem tűnik úgy, hogy nagyon sietne vele, visszafelé meg pláne, pedig korábban azzal piszkálta a társát, hogy várják őket a csajok, siessen. Két kocsi is lerobban, majd a megoldást jelentő láncfűrész ezekhez hasonlóan szintén bemondja az unalmast; a főszereplőt kétszer klisészerűen provokálják a semmiért; a redneckek meg 3 nap alatt nem öltöztek át egyszer se. A pofa azt a motoros-szemüveget viselte alváshoz… Mikor Pam és Reggie elmennek Demonhoz, az autóút alatt végig idegtépő horrorzene szól, de semmi se történik. Tommy állapota elképesztően nagyot javul a hatodik részben, erőszakos természetének és a látomásoknak nyoma sincs – biztos valami csodagyógyszert kap. Itt viszont olyan kemény legény, hogy hagyja magát megkéselni, de utána úgy kel föl a 30 centis vágással a mellkasán, mintha mi sem történt volna. Önreklámként a vöröske Paramount filmet néz; a szőke képtelen felállni egy alig sáros úton és két percig csúszik-mászik a földön; „Jasonünk” pedig túl ostoba, hogy felismerje a nagy, hangosan zúgó, fényes valamit, ami szembe jön és el fogja csapni…

A lakókocsiparkban történő részek egyszerűen a ZS-kategória legalsó bugyraiba valóak. Az egy dolog, hogy Roy kihagyja a ziccert és a négy potenciális áldozatából mindet elszalasztja; de azt magyarázza már el nekem valaki, hogy melyik normális ember viselkedne így egy adott helyzetben: Tehát Pam, kilépve Demon otthonából, azt látja, hogy Tommy összeveri Juniort. Rászól, mire a fiatalember elszalad, a nő pedig Reggie-vel együtt bepattan a furgonba és… Visszamegy az intézetbe?! Jó, rendben, mondjuk utálja Juniort és ezért otthagyja, vagy az is lehet, hogy az említett felpattan és felül a motorjára, mielőtt segíthetnének neki, de mi a jó francért nem mennek Tommy után? A srác zavarodott és veszélyes, a nőnek kell, hogy legyen tapasztalata ilyenekkel, miért hagyja futni? Miért gondolja, hogy Jarvis egyáltalán visszamegy az intézetbe? (2024-es megjegyzés: Vagy szólhatnának a zsaruknak is...)

De emberek, ez még semmi! Az abszolút csúcsjelenetben ugyanis Demonnak hasmenése van a mexikói kajától, ezért rohan a budira (!), aztán a barátnője odamegy és zargatja, miközben szarik, majd kisvártatva együtt énekelni kezdnek. Itt már kezdtem a józan eszem végére érni, ám Steinmann és Cohen urak még egy utolsót rúgtak padlón heverő agyamba, amikor Tommy a kórházi szobájában kinyitja a fiókját és ott benne van Roy maszkja. Kész, vége, a semmiből megjelenő kés már fel se tűnik… 

A rendezőt egyébként azzal bízták meg, hogy 7-8 percenként produkáljon egy sokkoló/ijesztő momentumot, valamint alakítsa át Tommy Jarvis-t gyilkossá. Elvileg a mai értelmezés szerint mikor Tommy Pam ellen fordul, az csak egy álom (dupla álom?), de valójában igazinak tervezték, és ha a rajongók jobban fogadták volna ezt, akkor egy új trilógia indult volna, aminek Jarvis vált volna az ikonikus gonoszává. 

SZPOJLEREK VÉGE

„Ha engem kérdezel, mindegyik gyagyást ki kellene nyírni, egytől egyig!” 

Utoljára 2003-ban láttam ezt, úgyhogy most, 7 évnyi mozis elemző írással a hátam mögött lehetetlen volt másképp nézni, mint hogy 5 percenként megállítottam és feljegyeztem valamit. Ez a „már annyira rossz, hogy jó” kategória gyöngyszeme, tele ostoba, logikátlan és értelmetlen dolgokkal, amik mellett képtelen vagyok elsétálni – ám éppen ezektől lesz olyan jó! Azért vannak kifejezetten király dolgok is az ötös rajtszámú Friday the 13th-ben. A kísérő rockzene nagyon tetszett, és Harry Manfredini muzsikájával se akad probléma; a férfinézőket elkényeztetik félmeztelen nőkkel és akad pár igen borzongató pillanat. Utóbbira példa a tükörben megjelenő Jason; amikor az öregember hulláját a gyilkos bedobja az ablakon; Tina és Eddie végzete; vagy a kórházban vívott utolsó „párbaj”. És az a jó benne, attól olyan szórakoztató, hogy mennyire gagyi! Gond viszont, hogy a cenzorok ténykedése miatt egyetlen gyilkosságot se láthatunk élesben, az ijesztgetések jelentős része pedig az úgynevezett jumpscare kategóriába tartozik, amikor egy hirtelen megjelenő szereplővel/állattal és az őket kísérő hanghatással próbálják a frászt hozni a nézőre. 

Az alkotók közül ki kell emelnem Martin Kitrossert, aki a III. és a IV. epizód forgatókönyvét írta, az ő ötletén alapszik az ötödik felvonás, ám a végeredmény már inkább David Cohent és Danny Steinmannt dicséri (?). A korábbi Tommy, Corey Feldman visszatér a nyitó álom-jelenetben; és hihetetlen módon az abszolút ismeretlen színészek között mégis sikerült felfedeznem valakit, akit már láttam korábban valahol, ő Miguel E. Nunez Jr. (Demon) az Életfogytig Keksze. A Tinát alakító Deborah Voorhees külön említést érdemel, egyrészt mivel tényleg ez a neve, másrészt szerintem ő volt a legjobb a felbukkanó csajok közül:P

Néhány valódi érdekesség: A Paramount ténylegesen le akarta zárni a szériát az előző epizóddal, de a pénz szaga megcsapta őket és ezért a The Final Chapter végén lévő egyik apró részletre alapozták az új filmet. A producer Frank Mancuso Jr. addigra kiábrándult a szériából, így szabad kezet adott a rendezőnek meg az írónak, mindössze annyit kötött ki, hogy találjanak egy hihető megoldást Jason visszahozására. Martin Kitrosser eredeti elképzelése a II. felvonás hősnőjét, Ginny-t helyezte volna egy elmegyógyintézetbe a III.-hoz, de ezt a stúdió elvetette, viszont 1984-ben ismét elővették. Az átdolgozott forgatókönyvről Mancuso már előre megmondta, hogy túl erőszakos és a cenzorok majd jelentősen megnyirbálják – ez bejött, kilenc alkalommal kellett nekifutniuk, mire végül megadták rá a 18-as besorolást. 

A gonoszt Dick Wieand keltette életre, ám a maszk alatt valójában Tom Morga kaszkadőr bújt meg; a Part II. esetében is ugyanilyen szituáció állt fent. Morga gyakori szereplő Star Trek-produkciókban, kaszkadőrként A Karib-tenger kalózainak minden részében benne volt és később A texasi láncfűrészes mészárlás 2-ben meg a Halloween 4-ben is szerepet vállalt. John Shepard erősen vallásos, így fenntartásokkal kezelte, hogy horrorban fog játszani. A „hivatalos” Péntek 13. weboldal szerint az utolsó pillanatban alkalmazták egy másik színész helyett, az imdb viszont azt mondja, hogy felkészülésül a szerephez egy valódi elme-szanatóriumban dolgozott kisegítőként, tehát mégse spontán vették fel. Hogy melyik az igazság, azt nem tudom… Shepardnek felajánlották, hogy játssza el Tommy-t a VI.-ban, de ő visszautasította a felkérést. A VII. részben aztán megemlékeztek róla egy karakterrel, aki a nevét viseli. Elsőként Corey Feldmant akarták a hős szerepére, de neki addigra beindult a karrierje, és elkötelezte magát a Kincsvadászok felé, így megjelenése csak beugrás lett, amit egy vasárnap vettek fel Feldmanék hátsó kertjében. Amikor a sofőrt alakító Bob DeSimone karaktere drogot szippant fel, az valójában csecsemőknek való hashajtó por:D DeSimone mindkét jelenetében improvizálta a szövegét. Idézet Deborah Voorhees-től: „Mikor elmentem a meghallgatásra, és megnézték a fotómat, az, ami felkeltette a figyelmüket, a nevem volt, ami megegyezik Jasonével. Manapság már nem nagyon ismernek rám, de néhányan így is megrémülnek, ha meglátják a nevemet. Nekik azt mondom, hogy Jason Voorhees a férjem és hogy marha nehéz kimosni a ruháiból azt a sok vért.”

Demon mögött a budi falán lévő firkák között látható a „Victor Faden” felirat, így hívják a srácot, aki az elején baltát ragad és ezzel az alkotók azt akarták sugallni, hogy talán kiszabadult és folytatta az öldöklést… Peter Bracke könyve, a Crystal Lake Memories: The Complete History of Friday the 13th azt állítja, hogy a forgatást kemény drogok használata hátráltatta. Három különböző maszk van a filmben: a kék mintás, a vörös mintás és a plakáton látható sima fehér, ami egyébként egyszer se jelenik meg (nekem itthon olyan maszkom van, mint ami a plakáton szerepel). A Péntek 13. V. rész: Az újrakezdés 2 200 000 dollárból lett és kis híján megtízszerezte a költségvetését, ám így is a második legkisebb bevételt produkálta a széria történetében. A kritikusoktól csak negatív értékeléseket kapott, Steinmann karrierje belebukott ebbe a moziba, ám a későbbiek során az A New Beginning kultfilmmé avanzsált.

Lényegében nem tudok haragudni erre a filmre, mert hiába bűnrossz és ostoba, benne van minden, ami egy Péntek 13-moziba kell: kaszabolás, rockzene, és jó (pucér) csajok. Díjazom az újítási szándékát is, így mindössze egy jelképes pontlevonást kap. 

Pontozás: 

imdb: 4.8/10

Péntek 13-filmként: 5/5

Átlagos filmként: 4/5 

Ha minden jól megy, hamarosan láthatom moziban a Whiplash-t, továbbá a jövő hétre várható A Jó, a Rossz és a Csúfról szóló írás. 

Megint elérkezett a blog indulásának évfordulója, így ideje számot vetni a tavalyi évvel. 2014. a moziba járást tekintve jó volt, ám minden eddiginél kevesebb új bejegyzés született – ez elsősorban a munkámnak köszönhető, meg annak, hogy egyre inkább rászoktam az éjszakai olvasásra. Már hosszú ideje gyűlnek az elolvasandók az asztalomon, ezért elkezdtem intenzívebben olvasni, de a könyvek így is csak szaporodnak... No, de hogy visszatérjek az eredeti témámhoz: Egy másik dolog szintén hátráltatott a filmnézésben, amiről egyelőre többet nem árulok el; de azért a lassulás ellenére történet két pozitív esemény: Az első a csatlakozásom a FilmO nevű oldalhoz, ami tulajdonképpen egy csapat lelkes mozgókép-mániás által létrehozott magyar imdb - ez segített számos új olvasóhoz jutni. A második pedig Mozsárágyú visszatérése, aki egyelőre még csak egyetlen cikket készített, de neki sajnos még sokkal kevesebb ideje van, mint nekem… 

2014. számokban:

-          67 bejegyzés készült az évben.

-          Az oldalon található összes bejegyzés száma megközelítőleg 1150.

-          A legaktívabb hét (amikor a legtöbbet írtam) a 18. hét lett, májusban, amikor 4 cikk készült.

-          A legjobb nap október 3. volt, ekkor 1593 látogató 1851 letöltést produkált. (A Galaxis Őrzői miatt?)

-          Az utóbbi egy hónapban napi átlagban 130 látogató és 150 letöltés volt.

-          2008-as indulása óta a Filmrajongó 493 167 letöltést generált. (2015.02.03-as adat)

-          A legtöbb katt az elmúlt hónapban a Különvéleményre érkezett (990).

-          A tavalyi év leglátogatottabb írása Az átok (2330 letöltés), ezen kívül még négy bejegyzés (John a végén padlót fog, Az elveszett világ: Jurassic Park, A Galaxis Őrzői, Sin City: Ölni tudnál érte) produkált 2000 fölötti letöltést.

-          A legnépesebb kategória változatlanul a vígjáték (429), ez valószínűleg így is marad.

A 2014-ben általam látott legjobb filmek: Az Igazság Ligája: A Villám-paradoxon, Adéle élete, Knights of Badassdom, A Lego-kaland

A 2014-ben általam látott legrosszabb filmek: Vámpírcsajok (nem írtam róla, mert 20 percet se bírtam ki belőle), Misztikus játék, Elég a Vadnyugatból!, Drunken Master Strikes Back, Az Acélember 

A 2014-ben látott legfurább filmek: A vesszőből font ember, Up on the Roof

Ebben az évben mindenképpen meg fogom nézni az alábbi alkotásokat: Avengers 2, Star Wars VII. Más még nem biztos, azonban azt kijelenthetem, hogy a Filmrajongó továbbra is életben marad! (Ez a kettő elég szar volt...)

Tom Cruise-t elég sokan utálják. Van, aki a sikereire meg a pénzére irigykedik; akad, akit szcientológusi mivolta és az ebből fakadó dolgai irritálják; és vannak azok, mint én, akiket egyszerűen hidegen hagynak az úriember által sorozatban gyártott, nagyjából egy kaptafára menő akciófilmjei. Pedig ott van Az Esőember, az általam sosem látott Top Gun és még lehetne sorolni pár alkotást, amik elvitathatatlanul Cruise miatt (is) lettek sikeresek. Ám, hogyha jelen cikkem tárgyáról elárulom, hogy a sci-fi nagymester Philip K. Dick sztoriján alapszik, Steven Spielberg rendezte és a zenéjét John Williams szerezte, akkor Tom papa ide vagy oda, mégiscsak érdemes leülni elé. Ez minden tekintetben igaz, már elöljáróban kijelenthetem, hogy a Minority Report Tom Cruise legjobb filmje – és ha már előttem van kétlemezes extra kiadásban 100 Ft-ért, akkor nem fogom otthagyni! Háromujjú világító kesztyűket fel, izzítsuk be a jetpackeket és a mágneses szuperautókat, irány a jövő! 

A 2050-es évekre szolgálatba állítják a meglepően hatékony Bűnmegelőzési Csoportot, akik egy különleges módszer segítségével képesek megállítani a gyilkosságokat, még mielőtt azok megtörténnének. A Bűnmegelőzés alapját a három „PreCog” jelenti, akik különleges képességű emberek, látják a jövőt, és ők jelzik előre, ki a gyilkos, meg ki az áldozat; a kommandósoknak már csak a helyet kell megtalálniuk. A vezetőjük John Anderton (T.C.), aki munkába temetkezik tönkrement magánélete miatt. A PreCog-rendszer készen áll, hogy az egész Egyesült Államok területét rákapcsolják, de ekkor érkezik az ügyészség fiatal, ambiciózus nyomozója, Danny (Colin Farrell), aki mindent megtesz, hogy ráleljen a Bűnmegelőzés módszereiben rejlő hibára – ami elvileg nem létezik. Ennek tetejébe Andertonnak egy még nagyobb problémával kell szembenéznie, ugyanis kiderül, hogy a következő gyilkosságot ő maga fogja elkövetni! Egyetlen lehetősége van, hogy bebizonyítsa ártatlanságát: meg kell találnia a különvéleményt, az egyik jövőlátó vízióját, amely különbözik a többiekétől, hogy ezzel igazolja, többféle lehetséges jövője van. Ha sikerrel jár, biztosítja saját szabadságát, de romba dönti mindazt, amiért addig dolgozott. Az idő vészesen fogy, és a férfinak meg kell tudnia, hogy vajon a jövő tényleg előre megírt forgatókönyv, amit képtelenség megváltoztatni, vagy van értelme küzdeni a látszólag elkerülhetetlen ellen?

Erről a filmről rengeteget lehet pofázni, úgyhogy kezdjük a lényeggel! Tom papa hazai vizeken mozog, hiszen a Különvélemény elsősorban izgalmas akciómozi: A főhős egy rendfenntartó, akit csapdába akarnak csalni, ő meg ki akarja deríteni, hogy ki és miért szándékozik őt félreállítani. Mivel mindez a jövőben történik, így igazi hi-tech cuccok segítik vagy hátráltatják Johnt a küldetése végrehajtásában: autópályák a házak oldalán, repülő zsaruk, impulzuspuskák és mindezeket követhető, pörgős összecsapásokban láthatjuk. Külön érdemes kiemelni, hogy a Bűnmegelőzésnek nincsenek halálos fegyverei, bár Andertonnak van egy valódi pisztolya, de ezt csak egyetlen alkalommal használja, tehát Spielberg családbarát megközelítése többé-kevésbé érezhető. A legemlékezetesebb mindenképpen az autógyáras szekvencia, ahol Farrell és Cruise közelharcot vívnak, miután utóbbi harcképtelenné tesz egy maroknyi ellene küldött ügynököt. (Érdekesség, hogy ez elvileg Alfred Hitchcock egy meg nem valósult ötletén alapszik, és a közelmúltban láthattunk egy hozzá kísértetiesen hasonló jelenetsort a Star Wars II. epizódjában.) 

„Ha vájkál a múltban, azzal csak magát sározza be.” 

Másodsorban, mivel Steven Spielberg a rendező, ezért biztosak lehetünk abban, hogy a véres eseménysorok közben néhol lesz alkalom a kacagásra: A Peter Stormare által alakított orvos és a szemműtét tartogat néhány jó poént a nézőnek; de a nevetés mellett el is érzékenyülhetünk, mert Anderton folyamatosan szembesül a fia elvesztésével, ami egyben a házassága végét jelentette. Ám nem csak a főszereplő az egyetlen, aki az elveszett boldogságát keresi, de erről semmi többet, mert az már szpojler lenne. Mialatt azon izgulunk, hogy John meglelje a puzzle újabb darabjait, elgondolkodhatunk magán a PreCog-rendszeren – az író eredeti szándéka nyilván ez volt; a vászonra adaptálók pedig a több mint kétórás játékidő alatt jó néhány fordulattal gondoskodnak róla, hogy a néző mindenképpen kezdjen el agyalni.

SZPOJLEREK ITT

Én már legalább egyszer láttam ezt, mielőtt most újra megtekintettem, ezért feltűnt két dolog: Az első az, hogy ha ilyen erőkkel indulnak Anderton nyomában, akkor hogy lehet, hogy a biztonsági hozzáféréseit nem veszik el már rögtön az elején? De hogy Agatha kicsempészése után a felesége még mindig be tud jutni a férje kódjával, az már nonszensz, pláne úgy, hogy közben esélye sem volt megszerezni John szemét. Erről még lesz szó…

SZPOJLER VÉGE 

Néhány szót az alkotókról/szereplőkről: Ahogy már említettem, a történet Philip K. Dick 1956-ban megjelent The Minority Report című novelláján alapszik; a forgatókönyvet a szintén író Jon Cohen (három regénye jelent meg, munkái itthon ismeretlenek, ezen kívül Hollywood számára semmi egyebet nem csinált) és Scott Frank (Szóljatok a köpcösnek!, A Főnix útja, Farkas [X-Men]) készítették. Frank látható is, mint az egyik becsomagolt vásárló a virtuális valóságban. A zenét John Williams szerezte, a producerek közt megtalálhatjuk Jan de Bont (Az átok) nevét. Cruise, Farrell és Stormare mellett felbukkan még Max von Sydow, valamint pár valószínűleg csak számomra ismert színész. Ők: Tim Blake Nelson (Gideon - Óh, testvér, merre visz az utad?), Neal McDonough (Fletcher – Kismadarak), Daniel London (Wally - Totál káosz), Lois Smith (Dr. Hineman - True Blood) és Jessica Harper (Anne Lively - A Paradicsom Fantomja). Amikor Anderton a metrón utazik, a körülötte lévő utasok között ott van Cameron Diaz, Cameron Crowe (a Majdnem híres rendezője), Paul Thomas Anderson (szintén rendező) és William Mapother (Cruise unokatestvére). Diaz, Crowe és Anderson mind dolgoztak együtt Tom papával korábban (Vanília égbolt, Magnólia, Jerry Maguire). Ki kell emelni a női főszereplőt, Samantha Mortont (Agatha), akit különös vonásai csak még hitelesebbé tesznek a jövőt látó „mutáns” szerepében; valamint a mindössze egyetlen kis jelenettel rendelkező David Stifelt – ő a szem nélküli pasi, akinek felbukkanása szerintem rendkívül emlékezetes.

Érdekességek: A különvélemény eredetileg egy jogi kifejezés, arra utal, amikor egy jogalkotási procedúra során az ezzel megbízott bizottság néhány tagja (ők a kisebbség = minority) felkínál egy legális alternatívát a többséggel szemben. Ez általában nagyon ritkán kerül érvényre. Még 1992-ben felmerült, hogy Dick novelláját megfilmesítsék, ám akkor az 1990-es Az emlékmás folytatásának szánták, ami szintén az író sztorijára épült. Ebből a változatból mindössze az autógyáras rész került bele a műbe. Dick írását számos ponton megváltoztatták, például a jövőt sokkal részletesebben és kidolgozottabban mutatják be, mint a novellában. Spielberg erre külön hangsúlyt fektetett és felállított egy „jövő-szakértőkből” álló csapatot, akik három éven át dolgoztak, hogy megteremtsék a Minority Report világát. (Akit ez részletesebben érdekel és tud angolul az ezen a linken elolvashatja az információkat a filmben megjelenő 2054-ről, én magam ezzel nem fogok részletesebben foglalkozni.) 

Ez volt az első alkalom, amikor Spielberg a 20th Century Foxnak dolgozott. Cruise és ő már 1983 óta szerettek volna egy közös filmet és hogy elkerüljék a költségvetés túlzott emelkedését, mindketten lemondtak a fizetésükről azzal a kitétellel, hogy fejenként 15% a haszonból az övék lesz. Cruise mindössze pár nappal a Vanília égbolt befejezése után kezdett dolgozni ezen. A fürdőkádas jelenetben az orrából felszálló apró légbuborékot ő maga csinálta. A rendező szerint Jan de Bont valójában egyáltalán nem vett részt a munkálatokban, ezért a stáblistában való kiemelés se járna neki. Bár pénzügyileg sikerült a megszabott kereten belül maradni, idő tekintetében túllépték a határokat, ám ennek, mint később kiderült, pozitív hatása lett. Mind az A.I. – Mesterséges értelem, mind a Mission Impossible II hátráltatta a kezdést, de a csúszás alatt Jon Cohen szkriptjét Scott Frank és John August ráért átdolgozni. Frank korábbi munkáiból átemelt két mozzanatot: A nyitó szekvenciában lévő ollóval elkövetett gyilkosság az 1991-es Dead Againből; az elbújó férj, aki tudomást szerez a felesége hűtlenségéről pedig az 1993-as Malice-ből származik. A PreCogok híres krimiszerzők neveit kapták: Agatha Christie, Dashiell Hammett és Arthur Conan Doyle. A mágneses autók hangját a hangeffekt-mester Gary Rydstrom a mosógépének zajaiból állította össze. 

Spielberg nem vett részt a forgatókönyv-írásban, de volt egyfajta vétójoga, hogy eldöntse, a végeredmény készen áll-e a megfilmesítésre. Az emlékmás-folytatáshoz készült első történet-vázlatot Gary Goldman és Ronald Schusett írták, viszont a kész változat már teljesen eltért ettől. Azonban sikerült az amerikai Írószövetség segítségével bebizonyítaniuk, hogy számos elem benne maradt az ő változatukból, így ha íróként nem, társproducerként mégiscsak feltüntették a neveiket. A Minority Report kaszkadőr-csapata ugyanaz volt, mint akik a Mission Impossible II-n dolgoztak. Storyboardok helyett digitális animációval tervezték meg a teljes filmet. A repülő zsarus részt egy felépített díszletben vették fel. A direktor korábbi tradícióját megtörve ezúttal beengedett egy dokumentumfilmes stábot a kulisszák mögé, hogy megörökíthessék a forgatást. Néhány jelenetet és pár káromkodós részt ki kellett vágni, hogy beférjenek a PG-13 (13 éven aluliaknak csak szülői felügyelettel) kategóriába. Mivel a korábbi Spielberg-sci-fi, az A.I. megbukott, így a Különvéleményt csak Tom Cruise nevével forgalmazták. Mind az imdbn, mind a wikipedián kiemelik a különleges vizuális stílust. Személy szerint nekem ez nem tűnt fel, számomra lényegtelen volt, de pár szót azért érdemel: Az utómunkálatok során a direkt túl erős fényben felvett képsorok fehérítését kihagyták, hogy a színek teltebbek legyen. Az egyetlen jelenet, ami a megszokott színekkel operál, az Anderton víziója, amiben újra megéli a fia elvesztését. Pár vicces név a mellékszereplők közül: Severin Wunderman (síelő vendég), Catfish Bates (besúgó), Dude Walker (riporter) és Dollar Tan (elfogott bűnöző).

Értelmezési lehetőségek szpojlerekkel 

Saját értelmezésem az, hogy az emberi természetet nem lehet megváltoztatni – ez és a tiltott kísérletek a sci-fi környezettel együtt a Serenity-re emlékeztettek. A továbbiakban az interneten talált értelmezési lehetőségek közül mutatok be néhányat. 

A film központi mondanivalója a szabad akarat és a kőbe vésett jövő egymással való szembeállítása. Vajon létezik-e szabad akarat, ha a jövőt már előre eldöntötte egy felsőbb hatalom? A kulcsjelenet az, amikor Anderton elgurítja a golyót és Danny megfogja, mielőtt leesne. Az 1700-as években David Hume filozófus azt állította, hogy ehhez hasonló biliárdgolyók megfigyelésével egyértelműen kijelenthető, hogy a tett és a következmény valójában nem léteznek, csak az agyunk állítja elő őket. Agatha azt mondja Johnnak, hogy mivel tudja, mi fog következni, dönthet másképpen és megakadályozhatja azt – ám tulajdonképpen éppen ez a tudás okozza, hogy John beteljesíti a jóslatot és végez Leo Crow-val, mert ha nem üldöznék és tekintenék gyilkosnak, akkor ő sem kerülne ebbe a helyzetbe. Michael Huemer filozófia-professzor szerint „egyetlen esély van, hogy a mindenképpen bekövetkező jövő, amit a PreCogok látnak, megváltozzék, ez pedig az, hogy maguk a PreCogok avatkoznak bele” és hogy Anderton kizárólag azért lenne képes megváltoztatni a jövőjét, mert tudja, hogyan fog alakulni. Fontos dolog még a megelőzésre szakosodott kormány bemutatása, amely próbálja védeni a polgárait; a média elképesztő fejlődése meg az ebből fakadó reklám-offenzíva felvázolása; és egy elviekben tévedhetetlen döntéshozónak a társadalomra mért hatásának megjelenítése. A reklám-hadjárat és a filmben látható, feltehetőleg direkt tolakodó hirdetések (pl. John Bvlgari órája) a közönségnek elég nyomasztóak voltak – de nyilván ez a készítők célja. A tévedhetetlen bíróság, amely Andertonból és két, mindössze videohíváson keresztül jelenlévő jogászból áll, úgy ítélkezik, hogy a vádlott nincs jelen, lehetőséget se kap a védekezésre és fogalma sincs róla, hogy ítélkeznek felette. Spielberg azt mondta, személy szerint nem támogatná a PreCog-rendszert, mert a vezetői nyilvánvalóan visszaélnének vele. 

A filmekkel foglalkozó akadémikus Warren Buckland kiemelte, hogy a Minority Reportban megjelenő tragikus szülő-gyermek kapcsolatok (Sean és John, Agatha és Anne) közös eleme a víz. Agatha vízbe merül, mikor látomásai vannak; Anne-t vízbe fojtják; John víz alatt van, amikor Sean eltűnik; a házkutatási szekvenciában pedig ugyanabban a pózban fekszik, mint a két nő korábban. A folyékony lételem Scott Frank ötlete volt, ő találta ki Anne és Agatha háttértörténetét meg a fürdőkádba merülő főhőst is. 

SZPOJLEREK VÉGE

A Különvélemény 102 millió dollárból lett és majdnem 360 milliót hozott vissza; 2002 egyik legjobb filmjének tartották a kritikusok, bár kapott néhány negatív értékelést a sok pozitív mellé. A forgatókönyv, a mondanivaló és a látványvilág mindenkinek tetszett, ám a befejezést, ami sokak szerint nagymértékben elüt a többi részétől, már kevesebben tartották jónak. A Saturn Awardon elnyerte a Legjobb Tudományos-Fantasztikus Film, a Legjobb Rendezés, a Legjobb Forgatókönyv (Scott Frank és Jon Cohen), valamint a Legjobb Női Mellékszereplő (Samantha Morton) díjait. Morton megkapta az Internetes Filmkritikusok Szövetéségétől ugyanezt az elismerést, valamint még az Empire Awards-tól a Legjobb Brit Színésznőnek járó kitüntetést. A BMI díjazta John Williams zenéjét, a már említett Empire Awards pedig még Spielberget és Cruise-t is kitüntette (Legjobb Rendező, Legjobb Főszereplő). 

SZPOJLEREK ÚJBÓL, avagy mit jelent a befejezés? 

Mivel a lezárás sokkal pozitívabb, szinte már-már oda nem illő, a cselekmény többi részéhez viszonyítva, ezért a nézők elkezdtek spekulálni, hogy a vége valójában mindössze John képzeletében játszódik le. Vagyis onnantól, hogy ráteszik a „glóriát”, lehetséges, hogy minden, amit átél, csak vízió. A direktor ezt nem erősítette meg, de nem is cáfolta. Sean Weitner szerint a Minority Report vége a Braziléhoz hasonlít, de amíg Terry Gilliam megmutatja, hogy hőse csak hallucinál, addig Spielberg próbára tesz minket, hogy vajon észrevesszük-e ezt? Nigel Morris és Jason P. Vest film-akadémikusok azt mondják, a Tim Blake Nelson karakterének szájából elhangzó mondat az álmokról, amikor beteszi Johnt a börtönbe, ennek bizonyítéka, ám ha tényleg csak álmodik, vajon miért halott a fia? Én erre azt mondom, hogy ha egyszer Agatha megmondja, hogy a fiú halott, akkor nem térhet vissza. John egyszerűen elfogadta a tényt. A már említett Warren Buckland szerint az igazi happy end az lett volna, ha Anderton örökbe fogadja Agathát, mivel egyikük a gyermekét, másikuk a szüleit vesztette el, ezzel mindketten elnyernék méltó jutalmukat. Még egy dolog van, ami alátámasztja az álom-elméletet, ez pedig a befejezéskor hallható narráció, ami azt mondja, hogy a PreCog-rendszer összeomlásával megint elkezdődtek a gyilkosságok. Ez a szöveg azonban a 2002 után megjelent dvd-kiadásokból (így az enyémből is) már hiányzik… 

SZPOJLER VÉGE 

Összesítésben: Ebben a moziban az akció-sci-fik kedvelői megtalálhatnak mindent, ami szemük-szájuk ingere, Tom Cruise ide vagy oda. Ez egy Spielbergtől egészen szokatlanul sötét hangulatú mű, ami viszont izgalmas, leköti a figyelmet és a néző biztosan nem fog unatkozni alatta! Philip K. Dick rajongói számára azonban valószínűleg csalódás lesz, mert annyira megváltoztatták a novellát… 

Pontozás:

imdb: 7.7 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Jön a Különvélemény folytatása, ami valójában egy spinoff. A Minority Report tv-sorozat tíz évvel a film után játszódik és egy PreCog férfiról szól, aki egy nyomozónővel társul, hogy megismerje, kiaknázza képességét. 

- Philip K. Dick adatlapján mindössze a készülő Szárnyas fejvadász második része/újraértelmezése szerepel, mint újdonság. 

- Steven Spielberg rendezi az ötödik Indiana Jones-t (remélem, ez már Shia LeBeouf nélkül készül el). Producerként az alábbi művek készítésében vesz részt: Jurassic World, Halo tv-sorozat, harmadik és negyedik Tintin (ez is minek), Vasököl 2, Szörnyecskék-újra (no comment), Transformers 5 (remélem, Unikron nélkül) és A talizmán tv-sorozat. (Ezek nagy része, hála Istennek, nem készült el.)

- Tom Cruise producerként és főszereplőként tér vissza a Mission Impossible és a Jack Reacher-szériákhoz, de érkezik a Top Gun 2 és egy Van Helsing című mozgókép is, amiről egyelőre alig lehet tudni valamit (ám mivel az írói Alex Kurtzman és Roberto Orci lesznek, így valószínűleg baromság…). (Utóbbiból lett a 2017-es, megbukott Múmia.)

- Max von Sydow a Star Wars: Az ébredő Erőben tér vissza hamarosan a mozikba. (Hú, de szar volt...)

- Neal McDonough szerepet kapott az emberiség elleni legújabb bűntett, A pláza ásza 2 névre hallgató izében… 

- Colin Farrell Léa Seydoux és John C. Reilly oldalán játszik a The Lobsterben, ami egyre érdekesebbnek tűnik. (Sajnos mégse lett túl jó.)

- Tim Blake Nelson a nagy hírveréssel készülő A Fantasztikus Négyesben fog szerepelni. (Ez se...)

Közeledik a blog születésnapja, addig valószínűleg új cikk nem lesz, de akkor várható majd a szokásos ünnepi összefoglalás és egy különleges bejegyzés! Ezt az írást pedig hamarosan kiegészítem, ha végignéztem a Különvélemény második korongját az extrákkal. 

Van ez a hatodik érzékem, amivel egyetlen címből vagy képből meg tudom mondani, hogy egy film jó lesz-e vagy sem, a sztori/alkotók ismerete nélkül is. Pár hónapja így voltam a Birdmannel, ami már kijött külföldön, aztán elképesztő diadalmenetben vonult végig a mozikon és ezúttal nem egy Avatar-szerű kasszarobbantásról beszélünk, hanem filmművészetről. 

Riggan Thompson (Michael Keaton) idősödő színész, aki hosszú ideje semmi lényegeset nem csinált. Az átlagember húsz évvel korábbi elképesztő sikeréhez, a Birdman-szériához köti a nevét, melyben egy szárnyas szuperhőst keltett életre; ám Riggan ennél többre vágyik. Így aztán a Broadway-en lévő St. James Színház színpadára álmodja Raymond Carver „Miről beszélünk, ha szerelemről beszélünk” című darabját, aminek nemcsak főszereplője, de rendezője és írója is. A premier három nap múlva lesz, ám a gondok csőstül jönnek: Fogy a pénz, Thompson ügynökének/ügyvédjének (Zach Galifianakis) fogy a türelme, az új szereplővel (Edward Norton) rengeteg baj van és a bemutatásban részt vevő hölgyek (Emma Stone, Naomi Watts, meg Andrea Riseborough) tovább nehezítik Riggan dolgát. Ehhez már csak hab a tortán maga Birdman, aki folyton beszél a férfihoz és különleges, telekinetikus erőt kölcsönöz neki – legalábbis ő ezt hiszi. Minden ellene van, az egykori hollywoodi nagyágyú viszont kitart, eldönti, hogy mindenkit le fog nyűgözni és azért is sikerre viszi az adaptációját! Ám a valóságban nem szuperhős, „csak” egy színész…

„Maga nem színész. Maga híresség.” 

Vannak azok a témák, amik egyszerűen hidegen hagynak, és a rendező-író-producer Alejandro González Iñárritu (Bábel, 21 gramm, Biutiful) korábbi munkái ilyenek. Ugyanígy nem vagyok oda Emma Stone-ért, és mindössze mostanában kezdem megkedvelni Edward Nortont, szóval felmerül a kérdés, hogy miért izgatott ez az egész? Az első válasz a történetben keresendő: Szeretem az olyan sztorikat, amelyekben egy átlagembernek saját emberfeletti énjével/alteregójával kell szembenéznie (pl. Franklyn) és maga a szuperhősfilm körüljárása szintén lehet rendkívül érdekes. Láthattunk már hősöket, akik nem is annyira szuperek (Kick-Ass 1-2, SUPER); olyanokat, akik erejüket nem mindig jóra használják (Watchmen) és az első Vasember óta gyakorlatilag évi 5-6 képregényen alapuló mozi érkezik hozzánk, amikkel lassan tele lesz a hócipőm, pedig én még a „többséghez” hasonlóan kedvelem ezeket. (2017-es megjegyzés: Azóta túllépem ezen az egyszerű népbutításon.) Most viszont megnézhetjük, hogy milyen hatással van a színészre a hős, mit tesz vele a beskatulyázás és hogyan próbál kitörni belőle. Ezen kívül láthatjuk egy idős sztár újjászületését, miközben szinte az arcunkba vágják, hogy attól, hogy valaki iszonyatos pénzeket hozó filmekben játszik, még korántsem lesz tehetséges – sőt, talán színésznek se nevezhető?

Ezt a központi kérdést pedig számtalan kis mellékszál fonja körbe: Itt az apa, aki elhanyagolta lányát, belőle meg gondokkal küszködő felnőtt lett. A színész, akinek tehetsége vitathatatlan, ám emberként elviselhetetlen. A színésznő, akinek teljesül az álma, de nem úgy, ahogy várta. Közben meg egyetlen visszaemlékezés vagy múltban játszódó jelenet nélkül kirajzolódik előttünk Riggan addigi élete, sőt, megismerjük, Samet, a lányát, meg a volt feleségét is. Külön érdekesek azok a részek, amikor a főhős egyedül van és kísérti őt Birdman, vagy amikor a szupererejét használja: ebben mi lehet a valóság és mi a képzelgés? Vajon Thompson őrült?Az egészre a koronát a hihetetlen megvalósítás teszi fel: A mellőzés meglepő ereje olyan, mintha egyetlen végtelen jelenetből állna, a néző szinte észre sem veszi a vágást. Már csak azért sem, mert lefoglalja, hogy röhögjön a poénokon, elcsodálkozzon a valódi színjátszás legszebb példáin, elgondolkodjon a karakterek szituációin és sodródjon az eseményekkel.

A történet alapvetően véresen komoly, hiszen egy ember kétségbeesett próbálkozásáról szól, ami arra irányul, hogy elismerjék, ám a különös megvalósítási mód meg a rendkívül valóságos szereplők csupa olyan szituációt teremtenek, ami nagyon vicces. Az egyik ilyen csúcsjelenet az utcai futás – ennél többet nem akarok elárulni róla, mert én magam belefutottam a szpojlerbe, mondjuk a poén így is működött. Akik pedig hozzám hasonlóan a Batman-filmek rajongói, azok figyelhetnek arra a rengeteg párhuzamra, ami Riggan és az őt játszó Michael életében vannak. Bár Keaton mindenütt azt nyilatkozta, hogy kettejük közt ég és föld a különbség, mégis a Birdman értelmezhető úgy, mint „életrajzi” alkotás az első modern kori Denevéremberről. Mindezeken túl Iñárritu bevisz minket a híres Broadway kulisszái mögé és megmutatja, hogyan készül egy színdarab – vagyis immár „dokumentumfilm”, amit nézünk. Ebbe az elegybe nagyon fontos a megmagyarázhatatlan finom belehintése, mert ez adja meg az allegorikus hangvételt, ez az, ami az Álomgyárban készülő mozgóképek rajongóinak a legfontosabb mondanivalót adja: Ameddig egy színészt azonosítunk a figurájával, addig bezárjuk őt. Engedjük szabadon szárnyalni! (Persze vannak olyanok, mint Robert Englund vagy Kane Hodder, akik direkt élvezik a beskatulyázást és meg se próbálnak tenni ellene; ám az alapvetően komikus Keatonnek meg például pont a Batman volt a kiugrás a megszokottból.) Egy ennyire furcsa filmhez furcsa zene dukál, ezt alátámasztandó a megállás nélküli eseménysort szinte kizárólag egy igen szokatlan dobolás festi alá, a néha megszólaló komolyzenét meg a helyszíneken játsszák. Ám van két pillanat, amikor a néző hirtelen rájön, hogy lehetséges, hogy a dobok Riggan fejében dübörögnek!

A színészekről: Először is, ki kell emelnem, hogy Iñárritu nagy szolgálatot tett nekem abban, hogy megmutatta, Emma Stone tud játszani, és nem csak egy cuki pofi. Mivel felirattal adták a filmet, így megtapasztalhattam, hogy a hölgynek milyen kellemes, mély hangja van és tetszett, mert megkedveltette a figuráját, ezáltal önmagát is velem. Másodszorra: Edward Nortonnak szintén sikerült lenyűgöznie. Mike annyira tenyérbemászó, mégis Isten adta tehetség, öntörvényű, zabolátlan, igazi seggfej, de nagyon érdekes alak és azt hiszem keresve se találhattak volna nála jobb embert a megformálására. Hasonló cipőben járt Zach „Harmadnapos” Galifianakis, aki eddig csupa számomra irritáló ökörségben vállalta a főkolompos szerepét, de itt most egy komoly alakítást kapunk tőle. Ráadásul az általa megformált Jake az egyetlen, akivel talán tényleg összefuthatnánk a valóságban. Kellemes meglepetés volt még az általam eddig nem ismert Andrea Riseborough, aki vonzó, érdekes nőt alakít és meg kell mondanom, hogy a Naomi Watts-szal közös jelenetük rendkívül forróra sikeredett:P Watts különben most egyfajta második virágkorát éli, sorra szerepel a jobbnál-jobb független filmekben.

És akkor Michael Keaton. Nyilván mindenki vele kezdte volna, de minek? Hiszen egyértelmű, hogy ez az ő filmje, ez róla szól. A nagy visszatérés, mert mostanában csak mellékszereplőként láthattuk itt-ott, pedig a ’80-as évek végén meg a ’90-es évek első felében a legnagyobbak között tartották számon. Bemutatja a szuperhőst alakító, figurájával azonosított, sőt, agyi szinten azonosuló embert; a színházi rendezőt, aki mindent megtesz a sikerért; a színészt, aki a pénzzel mért eredmények után szembesül a ténnyel, hogy itt nem elég az, amit korábban nyújtott; az apát, akinek fel kell ismernie a gyermekében rejlő csodát; és az őrültet, akit csakis egy hatalmas győzelem gyógyíthat meg. Fokozatosan tudjuk meg, mi mindent élt át ez a fickó, azt, hogy mennyi múlik a darab sikerén és hogy tulajdonképpen az egyetlen dolog, ami tényleg sikerült neki az életben éppen az, amitől szabadulni akar: a Birdman-trilógia. Benne találkozik a valóság a lehetetlennel, elszabadul nála a képzelet, hogy feledtesse a mocskot, ami lassan ellepi őt az igazi életben. A filmben benne van Riggan egész élete, benne van a színdarab; és mindezen túl még ott a Birdmannel vívott természetfeletti „párbaj” – és a Michael Keaton-allegória. Aki ezt megnézi, az úgyis miatta fogja, szóval nem kell ennél többet mondanom róla.

Érdekességek: A rendező-producert az írásban hárman segítették: Nicolás Giacobone és Armando Bo már korábban együtt dolgoztak vele a Biutifulon; Alexander Dinelaris-nak pedig ez az első munkája. A film elején látható idézet a Riggan által rendezett darabot jegyző Raymond Carver sírfelirata. A különleges forgatási módszer miatt a színészeknek néha tizenöt oldalnyi szöveget kellett egyszerre felmondaniuk, és nagyon pontosan kellett előre megjelölt helyekre érkezniük. Bár ezt minden helyen leírták már, de azért mégis ide tartozik: Keaton és Norton naplót vezettek arról, ki bakizott a legtöbbet, a győztes Emma Stone lett, utolsó helyen pedig Zach Galifianakis végzett. Míg a főszereplő alakja reflektál az őt játszó Michael bácsi szuperhősi múltjára, addig Mike alakja utalás Edward Norton hollywoodi hírére, mely szerint igencsak rámenős és nehéz vele együtt dolgozni. Norton szintúgy alakított már képregény-karaktert, hiszen ő volt A hihetetlen Hulk Bruce Bannerje; Stone kisasszony pedig Pókember szerelmét játszotta.

A Times Square-en végigrohanást éjszaka vették fel, mivel nem kaptak engedélyt a teljes tér lezárására, így ezzel a módszerrel minimálisra csökkenthették az éppen megjelenő járókelők számát. A tömeg nagy részét statiszták alkották. A bár valójában elég messze van a színháztól, de komputer-animációval elérték, hogy úgy tűnjön, mintha éppen mellette lenne. A most következő információ két ellentmondó forrástól származik, így nem tudom, melyik állítás igaz: Amikor Riggan a tetőn áll, a szemben lévő ház tetején egy ruhákat teregető asszony odakiabál neki, hogy ez most valóságos vagy megint csak egy filmet forgatnak-e? A VOX Magazin szerint ez a nő nem volt beavatva és Keaton improvizált a válasszal, az imdb szerint egy Jackie Hoffman nevű színésznő az. Valószínűleg a második információ a helyes, mert a kamerának nagyon közel kellett lennie Keatonhoz, vagyis nyilván látható volt, hogy filmet forgatnak. 

Egy bizonyos értelmezés A mellőzés meglepő erejét Shakespeare Macbeth-jének modern feldolgozásának tartja: Riggan Macbeth és Birdman Lady Macbeth, aki manipulálja őt. A címszereplő Shakespeare művében egy boszorkányok által mondott jóslat ellen dolgozik; Thompson pedig a kritikus asszony jóslatát próbálja semmissé tenni, pénzt és időt nem kímélve. A táncoló fák szintén a klasszikus műre utalnak, ahogy az is, amikor a főhős bemegy abba a nagyon színesen kivilágított italboltba és az utcán az őrült vagy részeg pasas a Macbeth-ből ordítja azt a részt, amikor a Lady meghal.

A Madár a Denevér ellen rovat 

A látomásokban megjelenő Birdmant Benjamin Kanes kelti életre. Arról nem találtam adatokat, hogy a hang, amit a főszereplő hall, az is az övé-e, de ha igen, akkor baromijó hangja van! Utalások Batmanre: A sajtótájékoztatón az öltözőben Riggan azt mondja, 1992 óta nem öltötte magára a jelmezt – Keaton abban az évben alakította másodszor és utoljára a Denevért. Amikor Thompson a feleségének mesél arról a repülőútról, ahol George Clooney is a gépen volt, szintén a Sötét Lovagra utal, hiszen Clooney játszotta őt a Batman & Robinban. Amennyit Birdmanről megtudhatunk a filmből, az alapján valószínűleg egy másik világ szülötte, mint Superman; ugyanúgy zuhan le ide és madarak között ér földet; szárnyai valódiak, tud repülni, legfőbb fegyvere a telekinézis; és vijjog is. Michael Keaton azt nyilatkozta, hogy ez volt élete legnehezebb szerepe, a legnagyobb kihívás és hogy a karrierjükben lévő hasonlóságok ellenére ő meg Riggan emberekként rendkívül eltérőek. 

SZPOJLEREK, ismét 

A darab premierjénél a rendező óriási csavart tartogat – érdemes elgondolkodni rajta, hogy jó lett-e ez így? A végén lévő montázsban a színpadon táncolók között van egy Űrdongónak meg egy Pókembernek öltözött alak. A lezárás rendkívül furcsa, érthetetlen, de elvileg azt jeleneti, hogy Riggannek sikerül túllépnie Birdman árnyékán és innentől már egyedül is boldogulni fog. 

SZPOJLEREK VÉGE

A Birdman 18 millió dollárból készült, eddig majdnem 42 milliót hozott vissza. A kritikusok mindenütt egyhangúan elismerték, több helyen 2014 egyik legjobb filmjeként nevezték meg. Mind a szokatlan, egyjelenetes megjelenítést, mind a színészeket magasztalták, főleg Keatont, aki Legjobb Színész-kategóriában Golden Globe-ot nyert. A The Unexpected Virtue of Ignorance A Grand Budapest Hotellel együtt kilenc Oscar-jelölést kapott: végre egyszer eljött az az év, amikor olyan filmeket jelölnek, amik tényleg jók és érdekesek, nem pedig csak kisebbségekről szólnak. Bármelyik nyer a kettő közül, én elégedett leszek! 

Röviden úgy tudnám összefoglalni ezt az alkotást, mintha az Adéle élete találkozna a Belphégorral, beülnének egy szórakozóhelyre és megnéznék Michael Keaton magánszámát. Benne van az Adéle realizmusa, a Belphégor természetfeletti aspektusa, és ahogy utóbbiban benézhettünk a Louvre színfalai mögé, itt most beengednek bennünket a Broadway függönye mögé. Igazán egyedi, szokatlan élmény, valami különleges és egyedi. Fontos leszögezni, hogy ez NEM szuperhősfilm, hanem egy fekete humorral operáló dráma a színészetről, a művészetről, a pénz és a valódi értékek összeütközéséről. Bemutatja, hogy a tehetséggel megáldottak nem feltétlenül jó emberek; szembesít minket azzal, hogy komoly áldozatok nélkül nincs komoly siker, és hogy igenis bennünk van a lehetőség arra, hogy változtassunk az életünkön! 

Pontozás: 

imdb: 7.8 (2 év alatt 0.6-ot csökkent.)

Szerintem: 5/5 (Szívesen megnézném még egyszer!) 

Hírek: 

- Michael Keaton a már két részt megért Gru spin-offjában, a Minyonokban szinkronizál; ezen kívül látható is lesz a Kong: Skull Islandben, ami a King Kong (totál felesleges) előzménye. Ekkor már talán úgy fogják bemutatni őt, mint „az Oscar-díjas Michael Keatont”… 

- Emma Stone szintén hangját adja egy animált szereplőnek a Croodék 2-ben (most komolyan, minden animációs filmből csinálnak folytatást?); ezen kívül úgy tűnik, ő lett Woody Allen új múzsája, mert a Mester következő filmjében szintén benne lesz, feltehetőleg főszereplőként. 

- Naomi Watts a kritikailag rendkívül nagyot bukó A beavatott 3 (!) folytatásában szerepel. Minek kellene történnie, hogy Hollywood abbahagyja ezeknek az idióta „young adult” regényeknek a megfilmesítését? 

- A kritikusnőt játszó Lindsay Duncan visszatér mellékszereplőként az Alice Csodaországban 2-ben. Az első epizódban is benne volt, valamelyik valóságos szereplőt alakította Alice családjában. Megint egy folytatás, aminek semmi értelme, pláne úgy, hogy már nem Tim Burton rendezi… 

Ma este talán nézek valami filmet még, februártól viszont átállok majd egy másik projektre, és elsősorban azzal fogok foglalkozni. Azért a nagy szülinapi ünneplést még megtartom:)

Angol filmkedvelő kollégáim igen gyorsak és hatékonyak voltak, ennek köszönhetően a 15-én a Channel 4 csatornán debütáló Cyberbully másnap már elérhetővé vált a világ azon részének, ahol nem fogható ez az állomás. A Gold után bizakodóan vártam Maisie Williams következő filmjét, és ezúttal, ahogy a 100%-ig Sophie Turnerre épülő Another Me-nél is, teljesen elégedett voltam. Lássuk, miről van szó:

A cyber bully szó jelentése „internetes piszkálódó”, és azokra használják ezt a kifejezést, akik álnéven, a közösségi médiák felületein intéznek támadást identitásukat vállaló embertársaik ellen. Főhősünk a 17 éves Casey (M.W.), aki egy napon elég gonosz megjegyzést olvas saját magáról, amit az exe írt ki a twitterre. Szeretne visszavágni, és éppen kapóra jön egyik osztálytársa, aki feltöri neki egykori szerelme profilját és segít neki bosszút állni. Ám hamarosan kiderül, hogy a segítő valójában csak kiadta magát ennek az osztálytársnak és igazából egy ismeretlen kódtörő, aki pillanatok alatt hatalmába keríti a hősnő internetes oldalait. A névtelen támadó saját szobájában ejti foglyul Casey-t, akit azzal fenyeget, hogy közzéteszi róla a legféltettebb, legkompromittálóbb felvételeket, kivéve, ha együttműködik. De vajon mit akarhat és miért éppen őt szemelte ki? 

Manapság a 30 év alatti generáció túlnyomó többsége a világhálón tölti ideje nagy részét, profilokat hoz létre a Facebookon, a Twitteren, az Instagramon, a Tumblrön és így tovább, chatel, képeket oszt meg, játszik, vásárol és a pénzügyeit is ezen a felületen intézi. Éppen ezért, aki képes visszaélni ezekkel az adatokkal, az súlyos károkat tud okozni másoknak – nem csak anyagi értelemben véve. A „köznép” szemében az Anonymous-mozgalom és a 4chan közössége testesíti meg ezeket a hackereket, valamint az angol doxxing (adatok feltörése/ellopása/nyilvánosságra hozatala) szleng-kifejezés. 

"Egyszerűbb, ha senki sem tudja, hogy mi vagyunk azok. Bármit mondhatunk!" 

A Cyberbully ezt a témakört járja körül a tinik szemszögéből, izgalmas fordulatokat tartogatva a néző számára. Egy igazi klasszikus kamaradráma elevenedik meg, egyetlen személy, egyetlen szobában; és a cselekmény is valós időben történik. A legérdekesebb központi kérdés az, hogy az interneten ki a piszkálódó, ki az áldozat és hogy ezek a szerepek milyen gyorsan fel tudnak cserélődni. Elgondolkodhatunk, beleképzelve magunkat Casey szituációjába, hogy mi az, amit fel tudnának használni ellenünk, miért kellene felelnünk, és hogy meddig lennénk képesek elmenni, hogy megvédjük önmagunkat meg a szeretteinket? 

SZPOJLER ITT 

Az első húsz-harminc perc környékén jön a fordulat, amikor a hacker kijelenti, hogy Casey nem áldozat, hanem piszkálódó, akinek felelnie kell a tettéért. Ezek után fokozatosan, tapogatózva tudjuk meg a lánnyal együtt, mi is az ő hatalmas bűne, hová fajult egy gonoszkodó, névtelen megjegyzése, és hirtelen rádöbbenünk, hogy mennyire komplex hálózatot alkot ez a sok profil és milyen gyorsan tönkre lehet tenni bárkinek a jó hírét rajtuk keresztül. Amikor pedig a világhálós hecckampány már a valódi életet fenyegeti, akkor bizony kiderül, hogy a névtelen kommenteknek is brutális súlya lehet, főleg egy instabil személyiség számára. 

SZPOJLER VÉGE 

Ez az egy órás alkotás a fenyegető atmoszféra és a hitelesen bemutatott kiber-támadás mellett teljes egészében Maisie fenomenális alakítására épít. Ő a valóságban is híres arról, hogy előszeretettel használja az Instagram képfeltöltő oldalt, a vine nevű telefonos videó-rögzítőt, a Twitter meg a Facebook közösségi oldalakat, szóval biztosan könnyen bele tudta élni magát a szerepbe, pláne mivel pontosan abban a korban van, mint a karaktere. Csodásan éli meg a helyzeteket, reakciói természetesek és semmiféle mesterkéltség nincs benne – külön jó, hogy káromkodik, a szövege ettől csak még hitelesebbé teszi. Mellette akad még egy szereplő, akit már láthatott a magyar közönség is itt-ott, a Casey legjobb barátnőjét alakító Ella Purnell (Demóna, Kick-Ass 2). Kiemelném még Wilson Haagens-t, ő a hacker hangja. A rendező-író a főként tv-filmeket, sorozatokat és dokumentumfilmeket készítő Ben Chanan, a másik író a nagy moziknál asszisztensként dolgozó David Lobatto (A titánok haragja, Casino Royale) volt. 

Érdekességek: Állítólag a történet csupa valós eseményen alapul. Egyedül Casey jelenik meg teljes fizikai valójában, hozzá legközelebb az apja van, akinek csak a hangját halljuk és az árnyékát látjuk. A többi szereplő a laptop képernyőjén tűnik fel, őket webkamerával vagy telefonnal vették fel. Ahhoz, hogy a hősnő a lehető legvalóságosabb legyen, a rendező saját lányával és Maisie-vel is konzultált a forgatókönyvről. 

Filipa Jodelka, a The Guardian újságírónője ezt írja: „… a Cyberbully készítői (…) belenyúltak a tutiba, de ez csak akkor látható, ha nem úgy nézzük a filmet, mint az internetes piszkálódás realista bemutatását, hanem mint egy kétezres-évekbeli szellem-a-gépezetben rémisztgetést, ami hagyományos horror-elemekkel (fausti egyezség, névtelen ghoulok, a moralitás tesztjei), finoman adagolt veszéllyel és sikamlós szálakkal dolgozik. (…) Ügyesen megoldották, hogy sosem egyértelmű, hogy Casey az áldozat vagy az elkövető. De az arctalan behatoló keresztes hadjárata folytatódik, tovább üldözi Casey-t minden online felületen, és végül ráveszi, hogy nézzen szembe a benne lakozó szörnyeteggel – ez pedig a viktoriánus gótikus irodalom egyik kedvenc témája. (…) A Cyberbully néha olyan, mintha a történet ügyetlen moralitása harcban állna magával Williams-szel, aki viszont mindig idejében töri meg azt, még mielőtt az egész nevetségessé válna, könnyedén navigálva az allegorikus kibontakozások közt, ahol mások – hogy finoman fejezzem ki magam – seggre ülnének a digitális cicik láttán. Ha a cél a nézők internetezési szokásainak megváltoztatása, akkor a készítők gyakorlatilag semmire nem mennek; hiszen mind szemétládák vagyunk, csak különböző szinteken és gyakorisággal, és a saját mocskos szokásaink csak alátámasztják ezt. De ha a cél egy egyórás dráma volt, ami garantáltan megborzongatja a nézőt, akkor le a kalappal.” 

Szintén a The Guardiannek író Lucy Mangan szerint a film részben gótikus horror, részben Váratlan vendég (1954-es film) a digitális korszak számára. A szerző úgy érezte, hogy Williams tényleg jó volt, de a legnehezebb feladat a Jennifer Lit megszemélyesítő Haruka Abe-ra hárult – tovább nem idézem a cikket, mert az már szpojler lenne. 

A költségeiről nem találtam adatokat, de szerintem igen olcsó lehetett, a kritikusoktól pozitív értékeléseket kapott. Nekem nagyon tetszett, hiszen egyrészt egy órányi tömény Maisie Williams, másrészt érdekes, izgalmas és a mai világban bármelyikünk számára ijesztő távlatokat feltáró alkotás a Cyberbully – megtekintése után sokáig gondolkoztam, hogy leragasztom a laptopom webkameráját… Aki jól tud angolul, annak csak ajánlani tudom, hogy nézze meg, nem fog benne csalódni! 

Pontozás: 

imdb: 7.0 (2 év alatt 0.9-et esett vissza...)

Szerintem: 6/5 

Megjegyzés 2017-ből: Míg a Cinemax megelégedett az eredeti címmel, a Filmbox Extra HD már Az internetes zaklató néven mutatja be ezt az alkotást. Valamennyire lefedi az igazi megnevezést, de elvesz a hangulatából. Ezen kívül különös módon nemrég felbukkantak az interneten valódi fotók Ms. Williams-ről, amiket valószínűleg sosem szeretett volna nyilvánosan viszontlátni - ez eléggé elgondolkodtató, mert azt feltételezi, hogy akkor hiába volt az a forgatás, semmit sem okult belőle...

Hírek: 

- Közeledik a Trónok Harcának ötödik évadja, melyben Maisie Williams újból Arya Starkká válik. Állítólag az új évad rengeteg változást hoz majd a gyilkos Stark-lány számára és sok időt szentelnek majd neki. 

- Ella Purnell fogja játszani a Tarzanban a fiatal Jane-t. Lehet, hogy csak annyi szerepe lesz, mint a Demónában, ahol mindössze egyetlen jelenetben egy árny-alak… 

Várható írások: Birdman.