Visszatértem, hogy filmekről írjak, és ahogy a tegnapi bevezetőben megjegyeztem, ezen a héten igyekszem minden napra kitenni egy-egy új cikket Juno Temple nemrég készült munkáiról. 

Listámon az első a Távol a világ zajától volt, erről ugyanis biztosra vettem, hogy le lehet tölteni. Őszintén megmondom előre, hogy nem a szívem csücske sem a korszak, amelyben játszódik; sem a hősnőt alakító Carey Mulligan. Ettől függetlenül reménykedtem benne, hogy Junonak valamilyen nagyobb mellékszerep jut, illetve, hogy hátha olyan lesz, mint a Doctor Whoban a Weeping Angels első felbukkanása, amiben Mulligan kisasszony egészen jól játszott. Sajnos másmilyen lett, de végső soron ez nem kizárólag a színészeken múlott… 

1870, Anglia. Az árva, ám saját lábán tökéletesen megálló Bathsheba (C.M.) erős személyiségével és szépségével (ez nem az én véleményem) szinte azonnal felkelti a legtöbb férfi figyelmét. Miközben örököl egy egész farmot és azt megpróbálja legjobb tudása szerint irányítani, hárman is küzdenek a kegyeiért: a jóképű, dolgos, de nincstelen Gabriel (Matthias Schoenaerts); a gazdag, magányos, idősebb Boldwood (Michael Sheen); és a fiatal, rámenős, vonzó katonatiszt Frank (Tom Sturridge). Ám Bathsheba egyikük helyzetét sem könnyíti meg szabad természetével és függetlenségre törekvő terveivel. Vajon végül ki nyeri el a hölgy kezét? 

Innentől szpojlerek jönnek, mert másképpen lehetetlenség érzékeltetni, hogy miért nem tetszett ez a film! 

Először is, ha jól értelmezem, akkor a hősnő elsőre a szépségével kelti fel az udvarlói figyelmét, Carey Mulligant viszont csak nagy jóindulattal lehet szépnek nevezni, kiemelkedően gyönyörűnek viszont semmiképpen. Az egész már ott kibicsaklik, hogy a farmra érkezése után gyakorlatilag állandóan mellette van Jessica Barden, akinek nagyon édes arca van, hatalmas kék szeme és szeplői, ráadásul a hangja is cuki. Érthetetlen, hogy miért nem rá hajt mindenki. (Súlyos tény, de komolyan mondom, hogy az első húsz percben a pásztor vonzóbb volt számomra, mint a főszereplő, pedig nem vagyok homokos.) De oké, rendben van, ez az én szubjektív véleményem. 

Viszont az már nem szubjektív, hogy ez a történet tulajdonképpen arról szól, hogy Bathsheba előtt nyitva áll a boldogság kapuja, ő azonban saját elhatározásból direkt folyton becsapja azt és csak azért megy a másik irányba, mert megteheti, meg mert mutogatni akarja, hogy ő mennyire független, szabad akaratú, erős nő. (Itt meg kell említenem, hogy kiejtésre a vezetékneve ugyanaz, mint Az éhezők viadalának szintén minden szabályt felrúgó Katniss-ének (Everdene – Everdeen), ezt is párhuzamba lehet állítani.) Gyakorlatilag az történik, hogy van ez a nő, akiről el kellene hinnem, hogy irtó vonzó, és a személyiségében tényleg van valami, hiszen kiáll önmagáért, stb; de egyszerűen lehetetlenség megkedvelni. Már a legelején adott Gabriel, aki egy álompasi, de komolyan. Őt nem csak visszautasítja, de nagyon, nagyon hosszú időn keresztül kínozza. Aztán jön Boldwood, aki a maga módján sármos, igen gazdag és elérhetetlennek mondják. Egyből szinte Bathsheba lábai elé fekszik, ő pedig többször átlép rajta, miközben a férfi végig azzal hitegeti magát, hogy előbb-utóbb mégiscsak elnyeri szerelme kezét. Nála egyébként érdekes, hogy kezdetben arrogáns seggfejnek tűnik, de valahogy tudtam, hogy nem az. És igazam lett, csak keresi az igazán magához illőt, ezért olyan elutasító (elvileg) a „kérőivel”. 

Itt két dolgot kell kiemelnem: 1. Mind a két eddig bemutatott férfi hajlandó lenne bármire, hogy feleségül vehesse a hősnőt, és egyikük sem akarja letörni az ambícióit, vagy elvenni tőle azt, ami az övé. Boldwood már majdnem azt mondja neki, hogy az se zavarja, ha lefekszik másokkal. Most komolyan, ennél többet nem kívánhatna magának ez a nő… 2. Az (elvileg)-et azért használtam feljebb, mert nagyon sok dolog akad a történetben, amit csak érzékeltetnek. Tehát például Bathsheba vonzó tulajdonságait a nyitó lovaglós rész mutatja be leginkább, és később is vannak jelenetek, amik erre utalnak, de gyakorlatilag ezzel elintézik a személyiségét. A közte és Gabriel közt szövődő kapcsolat ugyanerre a sorsra jut, plusz az említett Boldwood elérhetetlen „jópartiságát” egyetlen elsuttogott pletyka építi fel, majd egy köszönésben teljesedik ki. A vicc itt az, hogy a főszereplő látványosan bámulja Michael Sheen karakterét, tehát ténylegesen tetszik neki és még így is nemet mond. Persze ha akarom, ez még mindig érthető. De ami ezután jön…

Frank megjelenik az éjszaka közepén, aztán másnap elhívja Bathshebát az erdőbe, ott megcsókolja, és a nő utána mondjuk 2 perccel hozzámegy és lefekszik vele. A pasi fiatal, jóképű, de ugyanakkor láthatóan veszélyes, és itt jön be az, hogy az író Thomas Hardy, akinek regényén ez a sztori alapul, már 1874-ben megfigyelte, hogy a nő úgyis a rosszfiút választja. És tényleg. Franknek nincs pénze, se nem gyengéd, se nem dolgos, de ő mégis vele megy az oltár elé. És azok után, amiket eddig láttunk, nekem, a nézőnek, kedvelnem kellene ezt a bigét? Innentől a következő történik: A lakodalomban már látszik, hogy Frank egy vadállat. Mit szeret? Inni, szerencsejátékozni (egyetlen jelenet és egy párbeszéd mutatja be, ismét) és a régi szeretőit patronálni. Gabriel korábban figyelmezteti szerelmét, hogy ne higgyen neki, de ő mégis hisz… Most akkor sajnáljam? 

Rövid kitérő Juno Temple miatt: Már a stáblista alatt rájöttem, hogy harmadrangú karaktert kapott, mert utolsó előttinek írták ki a nevét. Szinte ugyanaz a szerepe, mint a Vágy és vezeklésben: rövid ideig feltűnő konfliktusforrás, aki cuki, de aztán egy őt megkívánó férfi miatt bajba kerül. Összesen 5 jelenete van, ebből kettőben csöndben van, egyben pedig halott… Viszont legalább nem kellett sokat várnom rá, az első negyed órában benne van, ám aztán gyorsan eltűnik és csak sokkal később jön vissza. 

Ha már itt tartunk, az egyik legfőbb probléma az, hogy a mellékszereplők sokkal érdekesebbek, mint a főszereplő. Amennyiben ilyen minimalista módon ábrázolok valakit, akkor legalább egy vonzó színésznőt kellene választanom, de nem; ehelyett viszont fogom és körbeveszem szebbnél szebb mellékszereplőkkel, akik nyilvánvalóan sokkal vonzóbbak, mint ő (Schoenaertz, Temple, Barden). De nem csak szebbek nála, hanem még a történetük is megkapóbb. Vajon miért nincsen Gabrielnek felesége? Miért tereli a fiatalabb kutyája önnön elhatározásából az egész nyáját a szakadékba? (Ezt különben se értem.) Honnan van Boldwood pénze? Neki miért nincs felesége? Fanny (Juno karaktere) hogyan kerül az utcára és hogyan éli túl? Itt még megjegyzem, hogy gyakorlatilag egyetlen karakter van az egész filmben, aki önmagának okozza a szenvedést, ez a feledékeny Fanny – mindenki mást Bathsheba taszít nyomorba, ez egy újabb ok, amiért képtelen voltam megkedvelni őt. 

Sajnáltam a pásztort, azért, amin végig kellett mennie. Annyira kitartó volt, hogy ottmaradt az úrnője körül, állandóan segítette, és amaz nem is engedte el maga mellől; de egyúttal végig kellett néznie, ahogy Frank és Boldwood udvarolnak neki, aztán látszólag vagy ténylegesen sikerrel járnak. Sajnáltam Boldwoodot, amiért minden méltóságát feladva lement kutyába, és még így se érte el, amit akart, ráadásul mi lesz vele a végén… Még Franket is lehet sajnálni, hiszen egyrészt benne van egy olyan házasságban, ami számára csak érdekből köttetett, másrészt elveszti az igazi szerelmét és az életét, két alkalommal (bizony ám…). Fanny-t szintén sajnáltam. 

A végső poén pedig ez: A befejezés éppen azt adja meg Bathshebának, ami már az elején az övé volt; Gabriel szerelmét. Ha ott és akkor fogja magát és hozzámegy a pásztorhoz, boldogan élnek, amíg meg nem halnak, Boldwood és Frank pedig járták volna a maguk útját. De nem, neki aztán bizonyítania kellett magának és mindenkinek, és ezzel egy csomó másik életet tönkretett, hogy aztán ugyanoda jusson, ahonnan elindult. (A farm akkor is jön, ha a birkák elpusztulnak, bár lehet, hogy leégett volna, de mindegy, a lényeg, hogy együtt biztosan boldogok lettek volna/lesznek.) Az a véleményem, hogy ez a nő nem érdemli meg ezt a férfit és a pozitív befejezést. 

Szpojlerek vége 

Azért vannak pozitív dolgok a Far From the Madding Crowdban. Egyrészt nagyon szép képeket láthatunk (az operatőr Charlotte Bruus Christensen), másrészt nagyszerű zenét hallhatunk (Craig Armstrong a zeneszerző). A színészek végülis egytől-egyig kitűnően teljesítenek, bár a hősnő szerepére én valaki mást választottam volna. Az egyik legjobb jelenet az aratási ünnepségen lévő éneklés, ahol Mulligan és Sheen duettje igazán hallójáratokat simogató. (Valószínűleg az igazi hangjukat hallhatjuk itt.) Két megfigyelésem következik: Az első, hogy minden kérő (Franket kivéve) zongorát ígér, mint jövőbeli ajándékot. Tudom, hogy anno egy művelt hölgynek legalább egy hangszeren kellett tudnia játszani, de tényleg annyira vonzó ajánlat a zongora?:) A másik megfigyelésem, hogy a dolgozó Bathshebának csak és kizárólag mindig az arca bal alsó fele lesz piszkos. De hogyan és miért? A homloka például nem izzad? Pár szót az alkotókról: A rendező Thomas Vinterberg, akinek nemrég mutatták be A kommuna című munkáját. A forgatókönyvet David Nicholls írta, akihez az általam nem látott Egy nap és a Távol a világ zajátólhoz hasonló Szép remények köthető. 

Érdekességek: A felvételek 2013-ban készültek. Thomas Vinterbergnek ez az első kosztümös filmje. Már a forgatókönyv olvasásánál tudta, hogy Carey Mulligant kéri fel hősnőnek, Mulligan pedig maga javasolta Matthias Schoenaertzot Gabrielnek a 2012-es Rozsda és csontban látható alakítása okán. (Ebben engem az zavar, hogy ha más a rendező és más a főszereplő, akkor Schoenaertz kimarad, pedig ő nyújtja a legkitűnőbb teljesítményt az egész játékidő alatt.) Mikor Bathsheba alakítóját megkérdezték, hogy a három kérő közül kit választana, azt mondta: „Valószínűleg a báránybébis fickót (Gabrielt) választottam volna már az első 20 percben!” (Teljesen egyértelmű, hogy ez a helyes döntés…) A szereplők részt vettek egy kéthetes gazdálkodó-képzésen. Matthias Shoenaertz tényleg megtanulta azokat a dolgokat, amiket karaktere a filmben csinál, még azt a felfúvódás-megállító trükköt is. Furcsa módon a biztonsági és egészségi felügyelet elsősorban a birkáktól óvta a színészeket, közben pedig a lovakra kellett volna ügyelni, amik közül az egyik ledobta a főszereplőt, aki ezek után hat héten át érezhette egy enyhe agyrázkódás kellemetlen utóhatásait. 

A történetnek alapot adó regény címe egy 1751-es vers (Thomas Gray: Elegy written in a Country Churchyard) egyik sorából ered. Ez a film az imdb szerint az ötödik, a wikipedia szerint a negyedik feldolgozása Thomas Hardy művének. Az első mozgóképes adaptáció 1915-ös. A 2010-ben készült Tamara Drew is erre alapul, ebben a Far From the Madding Crowdhoz hasonlóan benne van Jessica Barden. (És valószínűleg sokkal hihetőbb, hogy Gemma Artertonba mindenki beleszeret.) A Távol a világ zajától készítési költsége nem ismert, világszerte valamivel több, mint 30 millió dollárt hozott be. A kritikusok imádták, főleg Mulligan teljesítményét. 

Én viszont azt mondom, hogy ez egy szép, de nagyrészt eseménytelen film, amiben megpróbálnak egy antipatikus hősnőt a középpontba állítani, de ez egyáltalán nem működik. Jók a színészek, lenyűgözőek a képek a természetről, csodás a zene; de még a harmadrangú mellékszereplők sorsa és személyisége is szerethetőbb és érdekesebb, mint Bathshebáé. Megpróbálom úgy felfogni, hogy amit láttunk, az Gabriel szenvedés-története, aminek végén elnyeri méltó jutalmát. Felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg megérte? 

Pontozás: 

imdb: 7.1 

Szerintem: 3/5 (A befejezés igazságtalan, az utolsó fél óra nagyon nyomasztó, a hősnőt lehetetlenség megkedvelni.) 

Hírek: 

- Juno Temple közelgő filmjeiről itt olvashattok. 

- Matthias Schoenaerts rendezésre és írásra adta a fejét. Franky című dokumentumfilmje az azonos nevű barátjáról, egy egylábú MMA (mixed martial arts – egy harcművészeti stílus) harcosról szól majd. Színészként Matthias két érdekesnek tűnő szerelmi drámát erősít a jövőben. Az első a The Sound of Metal, melyben ő egy rockzenekar dobosa, Dakota Johnson az énekese, és a sztori azt mutatja be, hogy a dobos fokozatosan elveszti a hallását, és hogy aztán mi lesz velük. A második a La Fídéle, melyben  nagypályás bűnözőt játszik, aki beleszeret egy autóversenyzőnőbe, utóbbit Adéle Exarchopoulos játssza. Már csak miatta is érdekel a La Fídéle. 

- Tom Sturridge Lord Byront kelti életre az Elle Fanning nevével fémjelzett A Storm in the Stars-ban. Úgy érzem, ez jó lesz! 

- Jessica Barden a Habit című horrorban bukkan fel legközelebb. Ez függőkről szól, de vajon milyen anyag okozza a függőségüket? 

- Michael Sheen az érdekesnek tűnő, de valószínűleg korántsem annyira érdekes Az utazókat erősíti. 

Következik: Meadowland (ha le tudom tölteni).