Az utóbbi idők egyik legkülönlegesebb magyar filmje, meg az elmúlt 10 év egyetlen igazi magyar filmsikere. Külföldön is szerették, bár kötve hiszem, hogy a magyar embereken kívül igazán értené ezt bárki.

 

Mert eleve, kinek jutna eszébe metrókallerekről nemhogy forgatókönyvet, de akár csak egy kis novellát írni? Hát csak nekünk, mármint Antal Nimródnak, aki hazánkfia. Csak nálunk működik minden, így a közlekedés is, olyan elcseszettül, hogy megéri filmre vinni. Előbb avatják szentté például Győzikét, minthogy elkészülne a 4S metró, igaz-e tisztelt főpolgármester úr? (Tévésámán megjegyzése: Ebben nem lett igazad:)) Eltérek lassan a tárgytól, a lényeg az, hogy Magyarhonban legalább olyan izgalmakat és érdekességeket rejt a metróellenőrök titkos világa, mint mondjuk a kovbojok mindennapjai, nálunk szerencsésebb történelmi háttérrel rendelkező országokban.

 

Bulcsú (Csányi Sándor) – aki gyakorlatilag a metróban lakik - egy „metróellenőr-kommandó” vezetője, együtt dolgozik Professzorral (Mucsi Zoltán), Mukival (Pindroch Csaba), Lecsóval (Badár Sándor) és Tibivel (Nagy Zsolt). Csak rájuk kell nézni; egyrészt hülyére röhögjük magunkat, másrészt rögtön feltűnik, hogy Bulcsú nem való közéjük. Látszik, hogy értelmesebb gyerek, nem egy tahó. A többiek sem kifejezetten azok, de róluk inkább elhisszük, hogy ez a munkájuk. A földalatti élet hasonló a föld felettihez. Itt is vannak ellenségek – gyakorlatilag az összes többi ellenőrosztag - meg jóakarók, mint A Béla bá (Kovács Lajos), az alkoholt szolgálatban sem megvető metróvezető. Itt is a mindennapok túlélése a cél. Ami egyébként mostanság nem is olyan könnyű arrafelé, mivel rejtélyes körülmények között leli halálát egyre több utas. Valaki talán lesegíti őket a sínek közé... Bulcsú reménytelen hétköznapjainak fogságában halódik, talán már nincs számára kiút. Mégis feltűnik egy kicsi reménysugár: Szofi (Balla Eszter). Ő talán tud segíteni hősünknek, aki lassan rájön, hogy az élete kábé kilátástalan. És ha ez nem lenne elég, még meg is vádolják, hogy ő a kegyetlen gyilkos, aki belökdösi az embereket a metrókocsik alá. Hogyan tovább?          

             Most jön az a rész, hogy ilyen és ilyen filozófiai mondanivalója van a filmnek, és az egyes jelenetek, vagy szereplők mit szimbolizálnak és bla, bla, bla. De a lényeg az szerintem, hogy mit érez az ember, miután föltápászkodik a fotelból. Én személy szerint azt, hogy érdemes volt megint megnézni. Épp az a jó benne, hogy mindenki másként értelmezi, mást gondol a történésekről. Most is találtam benne olyan részeket, amiknek eddig nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, vagy nem is vettem észre annak idején. Humor is van benne elég sok, Badár meg Mucsi viszik a pálmát. Aztán ott van még Béla bá, a Béla-viccel és a Béla-tállal. Erre mondanák tanult angol kollégáim, hogy „priceless”. Óriási fejeket vonultattak fel a filmben, elmebetegek, kurvák, seggfejek, idióta turisták, szomorú emberek meg nagy hülyék. A valóság maga.

 

           Marhajó képek, tök odaillő zene - már ha ez zene – satöbbi. Olyan mellékszereplők emelik még a színvonalat, mint Eszenyi Enikő, Kulka János, Scherer Péter, Cserhalmi György vagy László Zsolt. Néhol egy kicsit unalmas ennyi megtekintés után. A dizsi-jelenetet meg mindig utáltam, annyi ideig megy az az irgalmatlan nóta, hogy rosszul vagyok tőle. De ez csak az én hülyeségem. Összességében jó a film, de azért mégsem kell elájulni tőle.

           Mindenképpen ajánlom a megnézetelét, még akkor is, ha esetleg a kedves olvasó egy jegyellenőr. Csak ne vegyen mindent olyan véresen komolyan.