Shakira vagy Holly Hunter valószínűleg örülne, ha február másodika folyamatosan megismétlődne számukra, mert ez a szülinapjuk. Szegény Phil viszont nem hogy nem örül, ő egyenesen a pokolba kívánja ezt a napot. Az ő szenvedéseit örökíti meg ez a kiváló film, amit ember nem látott még annyiszor, mint Én.

     Phil szerepében Bill Murray tündököl. Egy undok és cinikus tv-meteorológust játszik, akinek mindenkihez van egy rossz szava. Életében negyedszer is eljön az a fergeteges pillanat, amikor tudósítania kell egy eseményről, melyet Obama hazája Mormota-napként ismer. Hasonlóan tudományos módszerrel dolgozik a mormota, mint felénk a maci; ha meglátja az árnyékát, akkor még egy ideig tart a tél. És ezt mindenki nagy izgalommal várja, kivéve a savanyú Mr. Connors-t. Letudja az unalmas szövegelést és alig várja, hogy hazaautózzon, oldalán Ritával, a producerrel (Andie MacDowell) és az operatőrrel (Chris Elliott). Csakhogy egy hóvihar, amit Phil sokkal odébbra jósolt, beleavatkozik az életükbe, és nem tudnak hazamenni Punxsatawney-ból. Maga a nap tehát borzalmasan alakul hősünk számára, az estét is hideg zuhannyal kénytelen lezárni.

     Másnap reggel hatkor felébreszti őt Sony&Cher. Ugyanaz a rohadt dal már megint? - gondolhatja Phil. Ám hamar rájön, hogy ma nem holnap van, hanem megint tegnap, azaz február 2. Személyesen én 39 ilyen napot számoltam a filmben, de a rendező, Harold Ramis szerint úgy 10 évig ismétlődik ez Phil számára. Eleinte kénytelen-kelletlen elfogadja a helyzetet, aztán rájön, hogy következmények nélkül bármit megtehet, mert nem jön el a másnap. Csajozik, pénzt rabol, rendőrökkel packázik satöbbi. Viszont azt is megéri, amikor már ennek sem látja értelmét. Csakis Rita lehet képes őt kirángatni az örökkévalóságig ismétlődő napfolyamból, de ő nem érzékeli az ismétlődést, mint ahogy senki más sem. Csak Phil.

     Minden nap találkozik ugyanazzal a hülye ismerősével, minden nap belelép a pocsolyába, minden nap vénemberekkel kell egy szállóban lennie. A néző tehát előre sejti kábé, mi következik és mégis hihetetlenül vicces a történet. Egy ponton szomorúvá válik, de ez nem meglepő, tulajdonképpen semmi másról nem szól, csak az életről és a halálról. Ezekhez való viszonyunkról, ám egy szokatlan szemszögből nézve mindezt.

     Alapjában véve ez egy romantikus vígjáték, ha hivatalosak akarunk lenni. Philt 10 évnyi, túlnyomó részt inkább borzalommal áldotta meg a sors, és mindez valószínűleg azért történt, hogy ezáltal más emberré váljon. Míg ő ezen borzalmakat éli át, a néző folyamatosan nevethet, kezdve a Mormota-fesztivál zenéjétől, a klasszikussá vált rövid párbeszédeken keresztül (Ned: Phil? Phil: Ned? [Punches Ned in the face]) egészen magáig a főszereplő viselkedéséig. Van valami megfejthetetlen titka a filmnek, amiért mindenki szereti. Talán azért, mert elég szokatlan a témája? Vagy mert könnyen érthető? Esetleg maga Bill Murray az ok? Én nem tudom, valószínűleg ez mind és még megannyi tény. Nem valami értelmes dolog egy-egy filmet megnézni 15-ször, de erre egyszerűen rácáfol az Idétlen időkig. A megtekintés után mindig elönti az embert az a jóleső érzés, hogy mégis vidám az élet, érdemes élni és kit érdekel az a sok elkeserítő baromság a világban, amikor például egy mormotarablás részletei tárulnak elénk?

     Bill Murray-t emeltem csak ki, de igazából nincs olyan szereplő, aki ne lenne jó. Ez az a film, amit nem érdemes elemezni, jó és kész. A világ legjobbjai között a helye. 

     Érezzük át Phil szörnyű pillanatait e dal segítségével. Amit azért jómagam mindig is szerettem. :)