Van ez a hatodik érzékem, amivel egyetlen címből vagy képből meg tudom mondani, hogy egy film jó lesz-e vagy sem, a sztori/alkotók ismerete nélkül is. Pár hónapja így voltam a Birdmannel, ami már kijött külföldön, aztán elképesztő diadalmenetben vonult végig a mozikon és ezúttal nem egy Avatar-szerű kasszarobbantásról beszélünk, hanem filmművészetről. 

Riggan Thompson (Michael Keaton) idősödő színész, aki hosszú ideje semmi lényegeset nem csinált. Az átlagember húsz évvel korábbi elképesztő sikeréhez, a Birdman-szériához köti a nevét, melyben egy szárnyas szuperhőst keltett életre; ám Riggan ennél többre vágyik. Így aztán a Broadway-en lévő St. James Színház színpadára álmodja Raymond Carver „Miről beszélünk, ha szerelemről beszélünk” című darabját, aminek nemcsak főszereplője, de rendezője és írója is. A premier három nap múlva lesz, ám a gondok csőstül jönnek: Fogy a pénz, Thompson ügynökének/ügyvédjének (Zach Galifianakis) fogy a türelme, az új szereplővel (Edward Norton) rengeteg baj van és a bemutatásban részt vevő hölgyek (Emma Stone, Naomi Watts, meg Andrea Riseborough) tovább nehezítik Riggan dolgát. Ehhez már csak hab a tortán maga Birdman, aki folyton beszél a férfihoz és különleges, telekinetikus erőt kölcsönöz neki – legalábbis ő ezt hiszi. Minden ellene van, az egykori hollywoodi nagyágyú viszont kitart, eldönti, hogy mindenkit le fog nyűgözni és azért is sikerre viszi az adaptációját! Ám a valóságban nem szuperhős, „csak” egy színész…

„Maga nem színész. Maga híresség.” 

Vannak azok a témák, amik egyszerűen hidegen hagynak, és a rendező-író-producer Alejandro González Iñárritu (Bábel, 21 gramm, Biutiful) korábbi munkái ilyenek. Ugyanígy nem vagyok oda Emma Stone-ért, és mindössze mostanában kezdem megkedvelni Edward Nortont, szóval felmerül a kérdés, hogy miért izgatott ez az egész? Az első válasz a történetben keresendő: Szeretem az olyan sztorikat, amelyekben egy átlagembernek saját emberfeletti énjével/alteregójával kell szembenéznie (pl. Franklyn) és maga a szuperhősfilm körüljárása szintén lehet rendkívül érdekes. Láthattunk már hősöket, akik nem is annyira szuperek (Kick-Ass 1-2, SUPER); olyanokat, akik erejüket nem mindig jóra használják (Watchmen) és az első Vasember óta gyakorlatilag évi 5-6 képregényen alapuló mozi érkezik hozzánk, amikkel lassan tele lesz a hócipőm, pedig én még a „többséghez” hasonlóan kedvelem ezeket. (2017-es megjegyzés: Azóta túllépem ezen az egyszerű népbutításon.) Most viszont megnézhetjük, hogy milyen hatással van a színészre a hős, mit tesz vele a beskatulyázás és hogyan próbál kitörni belőle. Ezen kívül láthatjuk egy idős sztár újjászületését, miközben szinte az arcunkba vágják, hogy attól, hogy valaki iszonyatos pénzeket hozó filmekben játszik, még korántsem lesz tehetséges – sőt, talán színésznek se nevezhető?

Ezt a központi kérdést pedig számtalan kis mellékszál fonja körbe: Itt az apa, aki elhanyagolta lányát, belőle meg gondokkal küszködő felnőtt lett. A színész, akinek tehetsége vitathatatlan, ám emberként elviselhetetlen. A színésznő, akinek teljesül az álma, de nem úgy, ahogy várta. Közben meg egyetlen visszaemlékezés vagy múltban játszódó jelenet nélkül kirajzolódik előttünk Riggan addigi élete, sőt, megismerjük, Samet, a lányát, meg a volt feleségét is. Külön érdekesek azok a részek, amikor a főhős egyedül van és kísérti őt Birdman, vagy amikor a szupererejét használja: ebben mi lehet a valóság és mi a képzelgés? Vajon Thompson őrült?Az egészre a koronát a hihetetlen megvalósítás teszi fel: A mellőzés meglepő ereje olyan, mintha egyetlen végtelen jelenetből állna, a néző szinte észre sem veszi a vágást. Már csak azért sem, mert lefoglalja, hogy röhögjön a poénokon, elcsodálkozzon a valódi színjátszás legszebb példáin, elgondolkodjon a karakterek szituációin és sodródjon az eseményekkel.

A történet alapvetően véresen komoly, hiszen egy ember kétségbeesett próbálkozásáról szól, ami arra irányul, hogy elismerjék, ám a különös megvalósítási mód meg a rendkívül valóságos szereplők csupa olyan szituációt teremtenek, ami nagyon vicces. Az egyik ilyen csúcsjelenet az utcai futás – ennél többet nem akarok elárulni róla, mert én magam belefutottam a szpojlerbe, mondjuk a poén így is működött. Akik pedig hozzám hasonlóan a Batman-filmek rajongói, azok figyelhetnek arra a rengeteg párhuzamra, ami Riggan és az őt játszó Michael életében vannak. Bár Keaton mindenütt azt nyilatkozta, hogy kettejük közt ég és föld a különbség, mégis a Birdman értelmezhető úgy, mint „életrajzi” alkotás az első modern kori Denevéremberről. Mindezeken túl Iñárritu bevisz minket a híres Broadway kulisszái mögé és megmutatja, hogyan készül egy színdarab – vagyis immár „dokumentumfilm”, amit nézünk. Ebbe az elegybe nagyon fontos a megmagyarázhatatlan finom belehintése, mert ez adja meg az allegorikus hangvételt, ez az, ami az Álomgyárban készülő mozgóképek rajongóinak a legfontosabb mondanivalót adja: Ameddig egy színészt azonosítunk a figurájával, addig bezárjuk őt. Engedjük szabadon szárnyalni! (Persze vannak olyanok, mint Robert Englund vagy Kane Hodder, akik direkt élvezik a beskatulyázást és meg se próbálnak tenni ellene; ám az alapvetően komikus Keatonnek meg például pont a Batman volt a kiugrás a megszokottból.) Egy ennyire furcsa filmhez furcsa zene dukál, ezt alátámasztandó a megállás nélküli eseménysort szinte kizárólag egy igen szokatlan dobolás festi alá, a néha megszólaló komolyzenét meg a helyszíneken játsszák. Ám van két pillanat, amikor a néző hirtelen rájön, hogy lehetséges, hogy a dobok Riggan fejében dübörögnek!

A színészekről: Először is, ki kell emelnem, hogy Iñárritu nagy szolgálatot tett nekem abban, hogy megmutatta, Emma Stone tud játszani, és nem csak egy cuki pofi. Mivel felirattal adták a filmet, így megtapasztalhattam, hogy a hölgynek milyen kellemes, mély hangja van és tetszett, mert megkedveltette a figuráját, ezáltal önmagát is velem. Másodszorra: Edward Nortonnak szintén sikerült lenyűgöznie. Mike annyira tenyérbemászó, mégis Isten adta tehetség, öntörvényű, zabolátlan, igazi seggfej, de nagyon érdekes alak és azt hiszem keresve se találhattak volna nála jobb embert a megformálására. Hasonló cipőben járt Zach „Harmadnapos” Galifianakis, aki eddig csupa számomra irritáló ökörségben vállalta a főkolompos szerepét, de itt most egy komoly alakítást kapunk tőle. Ráadásul az általa megformált Jake az egyetlen, akivel talán tényleg összefuthatnánk a valóságban. Kellemes meglepetés volt még az általam eddig nem ismert Andrea Riseborough, aki vonzó, érdekes nőt alakít és meg kell mondanom, hogy a Naomi Watts-szal közös jelenetük rendkívül forróra sikeredett:P Watts különben most egyfajta második virágkorát éli, sorra szerepel a jobbnál-jobb független filmekben.

És akkor Michael Keaton. Nyilván mindenki vele kezdte volna, de minek? Hiszen egyértelmű, hogy ez az ő filmje, ez róla szól. A nagy visszatérés, mert mostanában csak mellékszereplőként láthattuk itt-ott, pedig a ’80-as évek végén meg a ’90-es évek első felében a legnagyobbak között tartották számon. Bemutatja a szuperhőst alakító, figurájával azonosított, sőt, agyi szinten azonosuló embert; a színházi rendezőt, aki mindent megtesz a sikerért; a színészt, aki a pénzzel mért eredmények után szembesül a ténnyel, hogy itt nem elég az, amit korábban nyújtott; az apát, akinek fel kell ismernie a gyermekében rejlő csodát; és az őrültet, akit csakis egy hatalmas győzelem gyógyíthat meg. Fokozatosan tudjuk meg, mi mindent élt át ez a fickó, azt, hogy mennyi múlik a darab sikerén és hogy tulajdonképpen az egyetlen dolog, ami tényleg sikerült neki az életben éppen az, amitől szabadulni akar: a Birdman-trilógia. Benne találkozik a valóság a lehetetlennel, elszabadul nála a képzelet, hogy feledtesse a mocskot, ami lassan ellepi őt az igazi életben. A filmben benne van Riggan egész élete, benne van a színdarab; és mindezen túl még ott a Birdmannel vívott természetfeletti „párbaj” – és a Michael Keaton-allegória. Aki ezt megnézi, az úgyis miatta fogja, szóval nem kell ennél többet mondanom róla.

Érdekességek: A rendező-producert az írásban hárman segítették: Nicolás Giacobone és Armando Bo már korábban együtt dolgoztak vele a Biutifulon; Alexander Dinelaris-nak pedig ez az első munkája. A film elején látható idézet a Riggan által rendezett darabot jegyző Raymond Carver sírfelirata. A különleges forgatási módszer miatt a színészeknek néha tizenöt oldalnyi szöveget kellett egyszerre felmondaniuk, és nagyon pontosan kellett előre megjelölt helyekre érkezniük. Bár ezt minden helyen leírták már, de azért mégis ide tartozik: Keaton és Norton naplót vezettek arról, ki bakizott a legtöbbet, a győztes Emma Stone lett, utolsó helyen pedig Zach Galifianakis végzett. Míg a főszereplő alakja reflektál az őt játszó Michael bácsi szuperhősi múltjára, addig Mike alakja utalás Edward Norton hollywoodi hírére, mely szerint igencsak rámenős és nehéz vele együtt dolgozni. Norton szintúgy alakított már képregény-karaktert, hiszen ő volt A hihetetlen Hulk Bruce Bannerje; Stone kisasszony pedig Pókember szerelmét játszotta.

A Times Square-en végigrohanást éjszaka vették fel, mivel nem kaptak engedélyt a teljes tér lezárására, így ezzel a módszerrel minimálisra csökkenthették az éppen megjelenő járókelők számát. A tömeg nagy részét statiszták alkották. A bár valójában elég messze van a színháztól, de komputer-animációval elérték, hogy úgy tűnjön, mintha éppen mellette lenne. A most következő információ két ellentmondó forrástól származik, így nem tudom, melyik állítás igaz: Amikor Riggan a tetőn áll, a szemben lévő ház tetején egy ruhákat teregető asszony odakiabál neki, hogy ez most valóságos vagy megint csak egy filmet forgatnak-e? A VOX Magazin szerint ez a nő nem volt beavatva és Keaton improvizált a válasszal, az imdb szerint egy Jackie Hoffman nevű színésznő az. Valószínűleg a második információ a helyes, mert a kamerának nagyon közel kellett lennie Keatonhoz, vagyis nyilván látható volt, hogy filmet forgatnak. 

Egy bizonyos értelmezés A mellőzés meglepő erejét Shakespeare Macbeth-jének modern feldolgozásának tartja: Riggan Macbeth és Birdman Lady Macbeth, aki manipulálja őt. A címszereplő Shakespeare művében egy boszorkányok által mondott jóslat ellen dolgozik; Thompson pedig a kritikus asszony jóslatát próbálja semmissé tenni, pénzt és időt nem kímélve. A táncoló fák szintén a klasszikus műre utalnak, ahogy az is, amikor a főhős bemegy abba a nagyon színesen kivilágított italboltba és az utcán az őrült vagy részeg pasas a Macbeth-ből ordítja azt a részt, amikor a Lady meghal.

A Madár a Denevér ellen rovat 

A látomásokban megjelenő Birdmant Benjamin Kanes kelti életre. Arról nem találtam adatokat, hogy a hang, amit a főszereplő hall, az is az övé-e, de ha igen, akkor baromijó hangja van! Utalások Batmanre: A sajtótájékoztatón az öltözőben Riggan azt mondja, 1992 óta nem öltötte magára a jelmezt – Keaton abban az évben alakította másodszor és utoljára a Denevért. Amikor Thompson a feleségének mesél arról a repülőútról, ahol George Clooney is a gépen volt, szintén a Sötét Lovagra utal, hiszen Clooney játszotta őt a Batman & Robinban. Amennyit Birdmanről megtudhatunk a filmből, az alapján valószínűleg egy másik világ szülötte, mint Superman; ugyanúgy zuhan le ide és madarak között ér földet; szárnyai valódiak, tud repülni, legfőbb fegyvere a telekinézis; és vijjog is. Michael Keaton azt nyilatkozta, hogy ez volt élete legnehezebb szerepe, a legnagyobb kihívás és hogy a karrierjükben lévő hasonlóságok ellenére ő meg Riggan emberekként rendkívül eltérőek. 

SZPOJLEREK, ismét 

A darab premierjénél a rendező óriási csavart tartogat – érdemes elgondolkodni rajta, hogy jó lett-e ez így? A végén lévő montázsban a színpadon táncolók között van egy Űrdongónak meg egy Pókembernek öltözött alak. A lezárás rendkívül furcsa, érthetetlen, de elvileg azt jeleneti, hogy Riggannek sikerül túllépnie Birdman árnyékán és innentől már egyedül is boldogulni fog. 

SZPOJLEREK VÉGE

A Birdman 18 millió dollárból készült, eddig majdnem 42 milliót hozott vissza. A kritikusok mindenütt egyhangúan elismerték, több helyen 2014 egyik legjobb filmjeként nevezték meg. Mind a szokatlan, egyjelenetes megjelenítést, mind a színészeket magasztalták, főleg Keatont, aki Legjobb Színész-kategóriában Golden Globe-ot nyert. A The Unexpected Virtue of Ignorance A Grand Budapest Hotellel együtt kilenc Oscar-jelölést kapott: végre egyszer eljött az az év, amikor olyan filmeket jelölnek, amik tényleg jók és érdekesek, nem pedig csak kisebbségekről szólnak. Bármelyik nyer a kettő közül, én elégedett leszek! 

Röviden úgy tudnám összefoglalni ezt az alkotást, mintha az Adéle élete találkozna a Belphégorral, beülnének egy szórakozóhelyre és megnéznék Michael Keaton magánszámát. Benne van az Adéle realizmusa, a Belphégor természetfeletti aspektusa, és ahogy utóbbiban benézhettünk a Louvre színfalai mögé, itt most beengednek bennünket a Broadway függönye mögé. Igazán egyedi, szokatlan élmény, valami különleges és egyedi. Fontos leszögezni, hogy ez NEM szuperhősfilm, hanem egy fekete humorral operáló dráma a színészetről, a művészetről, a pénz és a valódi értékek összeütközéséről. Bemutatja, hogy a tehetséggel megáldottak nem feltétlenül jó emberek; szembesít minket azzal, hogy komoly áldozatok nélkül nincs komoly siker, és hogy igenis bennünk van a lehetőség arra, hogy változtassunk az életünkön! 

Pontozás: 

imdb: 7.8 (2 év alatt 0.6-ot csökkent.)

Szerintem: 5/5 (Szívesen megnézném még egyszer!) 

Hírek: 

- Michael Keaton a már két részt megért Gru spin-offjában, a Minyonokban szinkronizál; ezen kívül látható is lesz a Kong: Skull Islandben, ami a King Kong (totál felesleges) előzménye. Ekkor már talán úgy fogják bemutatni őt, mint „az Oscar-díjas Michael Keatont”… 

- Emma Stone szintén hangját adja egy animált szereplőnek a Croodék 2-ben (most komolyan, minden animációs filmből csinálnak folytatást?); ezen kívül úgy tűnik, ő lett Woody Allen új múzsája, mert a Mester következő filmjében szintén benne lesz, feltehetőleg főszereplőként. 

- Naomi Watts a kritikailag rendkívül nagyot bukó A beavatott 3 (!) folytatásában szerepel. Minek kellene történnie, hogy Hollywood abbahagyja ezeknek az idióta „young adult” regényeknek a megfilmesítését? 

- A kritikusnőt játszó Lindsay Duncan visszatér mellékszereplőként az Alice Csodaországban 2-ben. Az első epizódban is benne volt, valamelyik valóságos szereplőt alakította Alice családjában. Megint egy folytatás, aminek semmi értelme, pláne úgy, hogy már nem Tim Burton rendezi… 

Ma este talán nézek valami filmet még, februártól viszont átállok majd egy másik projektre, és elsősorban azzal fogok foglalkozni. Azért a nagy szülinapi ünneplést még megtartom:)

Angol filmkedvelő kollégáim igen gyorsak és hatékonyak voltak, ennek köszönhetően a 15-én a Channel 4 csatornán debütáló Cyberbully másnap már elérhetővé vált a világ azon részének, ahol nem fogható ez az állomás. A Gold után bizakodóan vártam Maisie Williams következő filmjét, és ezúttal, ahogy a 100%-ig Sophie Turnerre épülő Another Me-nél is, teljesen elégedett voltam. Lássuk, miről van szó:

A cyber bully szó jelentése „internetes piszkálódó”, és azokra használják ezt a kifejezést, akik álnéven, a közösségi médiák felületein intéznek támadást identitásukat vállaló embertársaik ellen. Főhősünk a 17 éves Casey (M.W.), aki egy napon elég gonosz megjegyzést olvas saját magáról, amit az exe írt ki a twitterre. Szeretne visszavágni, és éppen kapóra jön egyik osztálytársa, aki feltöri neki egykori szerelme profilját és segít neki bosszút állni. Ám hamarosan kiderül, hogy a segítő valójában csak kiadta magát ennek az osztálytársnak és igazából egy ismeretlen kódtörő, aki pillanatok alatt hatalmába keríti a hősnő internetes oldalait. A névtelen támadó saját szobájában ejti foglyul Casey-t, akit azzal fenyeget, hogy közzéteszi róla a legféltettebb, legkompromittálóbb felvételeket, kivéve, ha együttműködik. De vajon mit akarhat és miért éppen őt szemelte ki? 

Manapság a 30 év alatti generáció túlnyomó többsége a világhálón tölti ideje nagy részét, profilokat hoz létre a Facebookon, a Twitteren, az Instagramon, a Tumblrön és így tovább, chatel, képeket oszt meg, játszik, vásárol és a pénzügyeit is ezen a felületen intézi. Éppen ezért, aki képes visszaélni ezekkel az adatokkal, az súlyos károkat tud okozni másoknak – nem csak anyagi értelemben véve. A „köznép” szemében az Anonymous-mozgalom és a 4chan közössége testesíti meg ezeket a hackereket, valamint az angol doxxing (adatok feltörése/ellopása/nyilvánosságra hozatala) szleng-kifejezés. 

"Egyszerűbb, ha senki sem tudja, hogy mi vagyunk azok. Bármit mondhatunk!" 

A Cyberbully ezt a témakört járja körül a tinik szemszögéből, izgalmas fordulatokat tartogatva a néző számára. Egy igazi klasszikus kamaradráma elevenedik meg, egyetlen személy, egyetlen szobában; és a cselekmény is valós időben történik. A legérdekesebb központi kérdés az, hogy az interneten ki a piszkálódó, ki az áldozat és hogy ezek a szerepek milyen gyorsan fel tudnak cserélődni. Elgondolkodhatunk, beleképzelve magunkat Casey szituációjába, hogy mi az, amit fel tudnának használni ellenünk, miért kellene felelnünk, és hogy meddig lennénk képesek elmenni, hogy megvédjük önmagunkat meg a szeretteinket? 

SZPOJLER ITT 

Az első húsz-harminc perc környékén jön a fordulat, amikor a hacker kijelenti, hogy Casey nem áldozat, hanem piszkálódó, akinek felelnie kell a tettéért. Ezek után fokozatosan, tapogatózva tudjuk meg a lánnyal együtt, mi is az ő hatalmas bűne, hová fajult egy gonoszkodó, névtelen megjegyzése, és hirtelen rádöbbenünk, hogy mennyire komplex hálózatot alkot ez a sok profil és milyen gyorsan tönkre lehet tenni bárkinek a jó hírét rajtuk keresztül. Amikor pedig a világhálós hecckampány már a valódi életet fenyegeti, akkor bizony kiderül, hogy a névtelen kommenteknek is brutális súlya lehet, főleg egy instabil személyiség számára. 

SZPOJLER VÉGE 

Ez az egy órás alkotás a fenyegető atmoszféra és a hitelesen bemutatott kiber-támadás mellett teljes egészében Maisie fenomenális alakítására épít. Ő a valóságban is híres arról, hogy előszeretettel használja az Instagram képfeltöltő oldalt, a vine nevű telefonos videó-rögzítőt, a Twitter meg a Facebook közösségi oldalakat, szóval biztosan könnyen bele tudta élni magát a szerepbe, pláne mivel pontosan abban a korban van, mint a karaktere. Csodásan éli meg a helyzeteket, reakciói természetesek és semmiféle mesterkéltség nincs benne – külön jó, hogy káromkodik, a szövege ettől csak még hitelesebbé teszi. Mellette akad még egy szereplő, akit már láthatott a magyar közönség is itt-ott, a Casey legjobb barátnőjét alakító Ella Purnell (Demóna, Kick-Ass 2). Kiemelném még Wilson Haagens-t, ő a hacker hangja. A rendező-író a főként tv-filmeket, sorozatokat és dokumentumfilmeket készítő Ben Chanan, a másik író a nagy moziknál asszisztensként dolgozó David Lobatto (A titánok haragja, Casino Royale) volt. 

Érdekességek: Állítólag a történet csupa valós eseményen alapul. Egyedül Casey jelenik meg teljes fizikai valójában, hozzá legközelebb az apja van, akinek csak a hangját halljuk és az árnyékát látjuk. A többi szereplő a laptop képernyőjén tűnik fel, őket webkamerával vagy telefonnal vették fel. Ahhoz, hogy a hősnő a lehető legvalóságosabb legyen, a rendező saját lányával és Maisie-vel is konzultált a forgatókönyvről. 

Filipa Jodelka, a The Guardian újságírónője ezt írja: „… a Cyberbully készítői (…) belenyúltak a tutiba, de ez csak akkor látható, ha nem úgy nézzük a filmet, mint az internetes piszkálódás realista bemutatását, hanem mint egy kétezres-évekbeli szellem-a-gépezetben rémisztgetést, ami hagyományos horror-elemekkel (fausti egyezség, névtelen ghoulok, a moralitás tesztjei), finoman adagolt veszéllyel és sikamlós szálakkal dolgozik. (…) Ügyesen megoldották, hogy sosem egyértelmű, hogy Casey az áldozat vagy az elkövető. De az arctalan behatoló keresztes hadjárata folytatódik, tovább üldözi Casey-t minden online felületen, és végül ráveszi, hogy nézzen szembe a benne lakozó szörnyeteggel – ez pedig a viktoriánus gótikus irodalom egyik kedvenc témája. (…) A Cyberbully néha olyan, mintha a történet ügyetlen moralitása harcban állna magával Williams-szel, aki viszont mindig idejében töri meg azt, még mielőtt az egész nevetségessé válna, könnyedén navigálva az allegorikus kibontakozások közt, ahol mások – hogy finoman fejezzem ki magam – seggre ülnének a digitális cicik láttán. Ha a cél a nézők internetezési szokásainak megváltoztatása, akkor a készítők gyakorlatilag semmire nem mennek; hiszen mind szemétládák vagyunk, csak különböző szinteken és gyakorisággal, és a saját mocskos szokásaink csak alátámasztják ezt. De ha a cél egy egyórás dráma volt, ami garantáltan megborzongatja a nézőt, akkor le a kalappal.” 

Szintén a The Guardiannek író Lucy Mangan szerint a film részben gótikus horror, részben Váratlan vendég (1954-es film) a digitális korszak számára. A szerző úgy érezte, hogy Williams tényleg jó volt, de a legnehezebb feladat a Jennifer Lit megszemélyesítő Haruka Abe-ra hárult – tovább nem idézem a cikket, mert az már szpojler lenne. 

A költségeiről nem találtam adatokat, de szerintem igen olcsó lehetett, a kritikusoktól pozitív értékeléseket kapott. Nekem nagyon tetszett, hiszen egyrészt egy órányi tömény Maisie Williams, másrészt érdekes, izgalmas és a mai világban bármelyikünk számára ijesztő távlatokat feltáró alkotás a Cyberbully – megtekintése után sokáig gondolkoztam, hogy leragasztom a laptopom webkameráját… Aki jól tud angolul, annak csak ajánlani tudom, hogy nézze meg, nem fog benne csalódni! 

Pontozás: 

imdb: 7.0 (2 év alatt 0.9-et esett vissza...)

Szerintem: 6/5 

Megjegyzés 2017-ből: Míg a Cinemax megelégedett az eredeti címmel, a Filmbox Extra HD már Az internetes zaklató néven mutatja be ezt az alkotást. Valamennyire lefedi az igazi megnevezést, de elvesz a hangulatából. Ezen kívül különös módon nemrég felbukkantak az interneten valódi fotók Ms. Williams-ről, amiket valószínűleg sosem szeretett volna nyilvánosan viszontlátni - ez eléggé elgondolkodtató, mert azt feltételezi, hogy akkor hiába volt az a forgatás, semmit sem okult belőle...

Hírek: 

- Közeledik a Trónok Harcának ötödik évadja, melyben Maisie Williams újból Arya Starkká válik. Állítólag az új évad rengeteg változást hoz majd a gyilkos Stark-lány számára és sok időt szentelnek majd neki. 

- Ella Purnell fogja játszani a Tarzanban a fiatal Jane-t. Lehet, hogy csak annyi szerepe lesz, mint a Demónában, ahol mindössze egyetlen jelenetben egy árny-alak… 

Várható írások: Birdman.

Még évekkel ezelőtt írtam A pogány madonnáról, ami igazi klasszikus a magyar akciófilmek között, és a múlt héten láttam, hogy lesz ez, aztán gondoltam, megnézem, hátha ez a másik Ötvös Csöpi-film, amit már korábban láttam, de nem. Viszont legalább jól szórakoztam, mert beváltotta a reményeimet: szerettem volna röhögni, és egy gyors cikket összehozni – mindkét vágyam teljesült! 

Kardos doktor (Kern András) ismét a Balaton körül működő szuperzsaru, a mindenkit ismerő, kemény öklű Ötvös Csöpi (Bujtor István) segítségét kéri, mikor híre megy, hogy találtak egy második világháborús repülőgép-roncsot a magyar tengerben, amin állítólag anno kincseket szállítottak. Ám ami a bombázóból megmaradt, abban semmiféle kincs nincs, de a leleteket szállító matrózt mégis azonnal agyonlövik. Németországból ideutazik a repülőt vezető pilóta lánya, akire az apja utolsó missziója előtt egy levelet és egy térképet hagyott a kincs lelőhelyéről, ám a hölgyet komoly veszély fenyegeti, mert egy csapatnyi gazember is feni a fogát a szajréra. A rendőrség csúcs-nyomozói sorra csődöt mondanak, de szerencsére Csöpi, a fineszes Matuska (Bánhidi László) és Matuska unokája (Kossovits Mónika) együtt verhetetlen csapatot alkotnak, amivel még a profi gazfickók se tudják felvenni a versenyt! Már csak az a kérdés, hol van a zsákmány, kié lesz, és ki lehet a rejtélyes megbízó? 

Az összesen hét részből álló Csöpi-filmek második darabja ez, ami sok dologban hasonlít elődjére, A pogány madonnára, de mégsem teljesen ugyanolyan. Visszaköszön a segítő kisgyermek (ezúttal lány), az ostoba társ (ezúttal Bodrogi Gyula, Kern inkább csak mellékszereplő), az idős, vicces segéd (Bánhidi) és a „Tűz, Csucsu!”-vezényszó. Utóbbi egyébként igen fura, mert mindenkinek mondják, én az első részben még azt hittem, annak a konkrét Ladának a sofőrjét hívták Csucsunak, de ezek szerint ez inkább valamiféle divatos parancs. A sztori maga a Columbohoz hasonlóan megmutatja, kik a tettesek, de a gyilkost és a megbízót nem, így azért lehet izgulni, bár a gyilkos nemére elég gyorsan rá lehet jönni. A bunyók elég jól koreografáltak, viccesek és a kaszkadőrök elismerésre méltó munkát végeztek (köztük van a világhírű Piroch Csaba). Külön tetszettek az autós üldözések, ahol lerepül a dísztárcsa, a kocsik ide-oda csúsznak a földúton, mindezt a Skorpió együttes muzsikája kíséri. Ez a zene végig marhajó és fel lehet ismerni, hogy egy régi, magyar zenekart hallunk, még akkor is, ha a neve nem ugrik be. A poénok ütnek, akadnak jó csajok (pl. Rák Kati) és rengeteg ismert arc bukkan fel, néhányan csupán rövid időre.

Az említett színészek mellett láthatjuk Koncz Gábort (a rosszfiúk vezére), Dzsoko Roszicsot (a francia milliomos, Szomjas György műveinek visszatérő alakja), Reviczky Gábort (őt lövik le az elején), Kibédi Ervint (két mondata van, épp csak áthalad a háttérben), Kozák Lászlót (a gondnok, A tizedes meg a többiekben ő a bajuszos katona, aki Szabó Gyula mellett van mindig), Farkas Antalt (a nagy hasú gengszter, egyike a csendőröknek az Indul a bakterházban), valamint Medveczky Ilonát (Éva) és Temessy Hédit (a milliomos felesége). Ezen kívül felvonul egy csomó Szomszédok-alak: Zenthe Ferenc (Csöpi felettese – Taki bácsi), Csányi János (a lángvágós gengszter – Góliát), Sunyovszky Szilvia (a gengszterfőnök társnője – a szép röntgenasszisztens és Julcsi tanárnője), Székhelyi József (a dadogós – Farkas úr), Miklósy György (a térképész – a gyermekorvos) és Kiss Jenő (szállodaigazgató – Bakonyi elvtárs). Bujtor a főszerep eljátszása mellett forgatókönyvet írt és rendezett, utóbbiban társa Szőnyi G. Sándor (Jó estét nyár, jó estét szerelem) volt. A zenét a már emlegetett Skorpió együttes feje, Frenreisz Károly írta. 

Néhány saját észrevétel: Több, mint 10 évvel A szomszéd nője mindig zöldebb előtt itt már megjelenik az autóval kukákat felborító poén. A kislány egyszer kiszáll a kocsiból a nádasban és anélkül, hogy visszaszállna, onnan valahogy eljut a művésznő házához, aztán a következő akció színhelyére és Bodrogi meg közben felszívódik. A film címe háromszor hangzik el a szereplők szájából. 

Vélemények/észrevételek/érdekességek a port.hu komment-szekciójából: 

szinészbob írja:

„Bujtor István a nyolcvanas években büszkén nyilatkozta, hogy több országban is hatalmas mozisiker, és ott Bud Spencert nem is ismerik. Az IPM-ben jelent meg a cikk. Persze a magyarázat egyszerű, a keleti blokk nálunk is begyepesedett agyu cenzorai nem engedték az olasz filmek vetítését, az Ötvös-filmek meg megfeleltek a szocialista közerkölcsnek. Sokáig őríztem a képeket a kínai moziplakátjairól.” 

DjMcMaster hozzászólása:

„Akkoriban Székhelyit szinte csak dadogós szerepben láttam, akármiben is játszott. Hogy ez innen jött-e vagy régebbről azt nem tudom.” 

Végül egy negatív értékelés Sorozatfüggőtől:

„Nagyon gyenge film. Ez különösen annak fényében mutatkozik meg, hogy közvetlenül /5 perc múlva / adták a Pogány Madonna után, így összehasonlításkor nem igazán lehet a megkopott emberi emlékezetre hivatkozni. Nekem kicsit úgy tűnt, mintha a Pogány Madonna nagy sikere után most hirtelen nagyon sok régi-új népszerű színész szeretett volna kisebb-nagyobb szerepecskék erejéig megfürdőzni az újabb film sikerében Pl. Medveczky Ilona, Bodrogi, Koncz,Temessy Hédi, Székhelyi, Dózsa. Székhelyi egyenesen szánalmas volt, Bodrogi meg önmaga paródiája. Nem nézem meg mégegyszer.” 

Egyéb érdekességek a magyar nyelvű wikipédiáról: A gondnok leírásából készített fantomképek közül az egyik feltűnik Dobray György 1979-es Áldozat című filmjében. A később Matuska bácsit felváltó Purci úr megformálója, Kozák László ebben a filmben is megjelenik egy remek epizódszerepben, a sárkányrepülős klub gondnokaként. A filmet két alkalommal újították fel, először 2006-ban, majd ezt a felújított változatot 2012-ben a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet újra digitalizálta. 

Összesítésben: Kellemes esti szórakozás volt, olyan film, ami tényleg csak kikapcsolni akar. Érdemes megnézni, nem csak Bud Spencer-rajongóknak! 

Pontozás: 

Port.hu: 9.2 (2 év alatt 0.1-et emelkedett.) 

imdb: 7.4 (Itt is.)

Szerintem: 5/5 (Végülis egyel felhúztam a végső pontszámot, mert az a pár apróság lényegtelen, hibának nem nevezhető.) 

Várható írások: Cyberbully és még néhány egyéb dolog!

Anno maximális pontszámot adtam az Amerika Kapitányra, ám amikor másodszorra megnéztem, egyetlen poént találtam benne, ami miatt érdekes volt, meg Hayley Atwellt, ezen kívül viszont unalmas, hosszú és egyetlen karakterét se lehet kedvelni. Éppen ezért voltam igencsak meglepődve, mikor tavaly mindenütt a folytatásról beszéltek, hogy hűdejó, mennyivel lekörözi az elsőt, az év filmje és így tovább. Annyira nem izgatott, hogy megnézzem a moziban, letölteni se akartam, de most az HBO nézhető időpontban adta, úgyhogy leültem elé. Azzal egyetértek, hogy sokkal jobb, mint az első, de az összes többi dicséretet és hype-ot azért vitatnám. Hogy miért? Olvassatok tovább és kiderül! 

Múlnak az évek és Steve Rogers (Chris Evans) lassan kezdi úgy érezni, hogy nem találja a helyét a S.H.I.E.L.D.-nél. Fogalma sincs, kiben bízhat igazán, és találkozása az afganisztáni veterán kommandós Sammel (Anthony Mackie) rádöbbenti, hogy talán más irányba kellene mennie, mint amerre addig haladt. Azonban sorra történnek körülötte a különös események és egy napon arra ér haza, hogy lakásában ott ül a súlyosan sérült Nick Fury (Samuel L. Jackson), aki átad neki egy pendrive-ot és az üzenetet, hogy ne bízzon senkiben! Hamarosan Rogers és társa, Natasha Romanoff (Scarlett Johansson) üldözöttekké válnak, akiket ráadásul a saját cégük akar levadászni. De vajon miért? Az akciót irányító Alexander Pierce-t (Robert Redford) mi motiválhatja? És ha még nem lenne elég a rejtély meg a veszély, felbukkan az elképesztő erejű, félelmetes Tél Katonája (Sebastian Stan), aki úgy látszik, képes lekörözni Amerika Kapitányt…

Ténylegesen két dolog miatt néztem meg ezt a mozit: Hogy felkészüljek az Avengers 2-re, meg hogy lássam, miért kerítettek ekkora felhajtást köré. Az előbbire gyakorlatilag semmi szükség nem volt, mert mindössze olyan információkat kaptam, amiket az Ultron koráról már mindenütt elharsogtak; az utóbbi esetében pedig erőteljes túlzásnak érzem azt, amit 2014. elején láthattunk/hallhattunk. A The Winter Soldier egyáltalán nem rossz, de amennyi elismerést kapott, ahhoz képest elég sok barmó jelenetsor van benne. 

SZPOJLEREK INNENTŐL 

A nyitó szekvencia nem túl érdekes, az első akció viszont egészen izgalmas. Ezután jön egy olyan súlyosan idióta rész, amit leginkább egy Steven Seagal-filmben tudnék elképzelni, ez Nick Fury szuperkocsija. A félszemű vezér autója megszégyeníti K.I.T.T.-et, de még az Enterprise űrhajót vagy némelyik Transformert is. Gondolkodik, beszél, pajzsa van, fegyverek rejtőznek benne mindenütt, képes lenne repülni, 5000 golyó és 19 ütközés se árt neki túlzottan és így tovább. Azt még hozzáteszem, hogy a rosszfiúk képtelenek sorozatlövő fegyverekkel betalálni a nyitott ablakon, senkinél nincs rakétavető, de ha lenne, akkor jönne a következő menüpont: 

A teljesen súlytalan ál-haláloké. Beszélgettem külföldi ismerőseimmel, akik nézik az Amerika Kapitányból meg az Avengersből alakult A S.H.I.E.L.D. ügynökeit, és ők mondták, hogy a Bosszúállókban hősies halálával a teljes csapatot összefogó Coulson egy nevetséges, gyerekmesébe illő módon feltámad, azonban mindez semmi ahhoz képest, amit itt látunk. Ha beleszámoljuk Arnim Zolát, akkor összesen 4 karakter jön vissza a túlvilágról, akik közül a Kapitányt leszámítva valójában egyikért se lehet szorítani. A főszereplő, akiről nyilvánvaló, hogy benne van az Age of Ultronban, és kap egy újabb önálló mozit, úgyse halhat meg; Nick Fury-t egyszerűen lehetetlenség kedvelni, semmi olyasmi nincs benne, ami miatt szorítanánk érte, plusz ugye Jackson kilenc filmes szerződése még nem járt le; Bucky Barnes – most őszintén, ki emlékszik rá? Zolával sajnos ugyanez a probléma, de az ő visszahozása az egyik legjobb ötlet a sztoriban, különben úgysem tudjuk meg, mi lett vele, miután Rogers jeges álomba merült az előző moziban. 

De ezeket még mindig el lehet fogadni, hiszen Superman vagy Batman se hal meg ténylegesen soha. Viszont azt, hogy mint valami rajzfilmben, minden halálos szituációból úgy menekülnek meg, hogy valami kék izével lyukat vágnak a kocsijukba és kimásznak belőle, mindezt 3 másodperc alatt, úgy, hogy már árkon-bokron túl járnak, mikorra az ellenfél kinyitja a járgányt? Vagy amikor a Steve vs. vadászgép-rész van: hogy nem találják el egy akkora kaliberű gépágyúval? És ami utána jön, az szintén picit túlzás… A végső dolog, ami nem tetszett, az Falcon, mert igazából semmit sem tud, csak adtak neki egy ilyen szárnyas vackot és ettől máris szuperhős lesz. Plusz ugye, ő a klisé amerikai világmentő katona, aki feddhetetlen, tele az élete tragédiákkal, abszolút jó, stb. és az emberfeletti erejű főszereplőnek csakis ő tud segíteni. Az Amerika Kapitány második része elvileg arról szól, hogyan próbál Steve beilleszkedni a modern világba, de ezt én egyáltalán nem éreztem, gyakorlatilag alig utalnak arra, hogy 90 éves lenne. És ha a Tél Katonáját a nácik csinálták, hogy került a szovjetekhez? Ha állandóan ki- meg lefagyasztják, közben folyton elektrosokkolják, mi akadályozza meg, hogy súlyos agysérülés vagy egyéb testi ártalom érje? 

SZPOJLER VÉGE

Aki elolvasta az előző fejezetet, az joggal érezheti úgy, hogy most leszólom a Captain America 2-t, pedig dehogy szólom le! Mindössze az a gondom, hogy ha reálisak akarunk lenni, sztori ide vagy oda, ez sehol nincs az olyanokhoz képest, mint mondjuk A Villám-paradoxon vagy a Watchmen Rendezői Változata. De még így is szórakoztató és legfőképpen humoros volt, amit az elődjéről nem mondhatok el. Szinte az összes akciójelenet, amiben a címszereplők valamelyike harcol, nagyon látványos, a kamera stabilan áll és mindent lehet követni, az összes ütést meg rúgást, ez például marhajó. A plázás rész kifejezetten poénos és izgalmas, nem beszélve arról, hogy mi (vagy inkább ki) várja őket a régi katonai létesítményben. A hab a tortán Scarlett „Fekete Özvegy” Johansson, akit órákig tudnék figyelni, pláne úgy, hogy közben egy csomó tahónak rúgja szét a seggét. Az önálló Fekete Özvegy-mozit már csak ezért is szívesen megnézném. 

„Az igazság szubjektív dolog, folyton változik, mindenkinek mást jelent.” 

Az embereknek azért tetszett annyira ez a mű, mert igazából egy politikai thriller, ami mellesleg olyan, mintha szuperhősfilm lenne, ezt az egészet Robert Redford testesíti meg, aki a ’70-es évek óta elég sok ilyen műfajú mozit erősített. Magát Captain Americát Joe Simon és Jack Kirby alkotta meg, a főszálat Ed Brubaker képregényeinek cselekménye adta, az írással pedig a Christopher Markus-Stephen McFeely-párost (Narnia-trilógia, Thor: Sötét világ, Pain & Gain) bízták meg. A rendezői széket egy testvérpár osztotta meg, Anthony és Joe Russo (Széftörők; Én, a nő, és plusz egy fő). Markus és McFeely megjelennek a képernyőn, ők az elfogott francia kalózt vallató ügynökök, Brubaker pedig a Tél Katonáján dolgozó egyik tudós. A már másik Marvel-mozgóképekben látott alakok (Evans, Johannson, Jackson, Cobie Smoulders, Sebastian Stan, Toby Jones, Hayley Atwell, Garry Shandling és az elmaradhatatlan Stan Lee) meg a korábban említettek mellett akad még néhány ismert színész a stábban. Ők: Gary Sinise (narrátor a Smithsonianben), Thomas Kretschmann (Wolfgang von Strucker báró), Aaron Taylor-Johnson (Pietro Maximoff) és Elizabeth Olsen (Wanda Maximoff).

Érdekességek: A történetet híres ’70-es évekbeli kémfilmek ihlették, leginkább A keselyű három napja, aminek a szerkezetét is felhasználták (valamint mindkettőben fontos szerepet játszik Robert Redford). Ed Brubaker Winter Soldier-sztorijai, valamint a The Ultimates-képregények szolgáltatták a cselekmény fontosabb elemeit. A forgatókönyvet még az első rész bemutatása előtt elkezdték írni; az ezzel megbízott Markus és McFeely urak azt mondták, a többi Bosszúálló azért marad távol, mert az egész eseménysor három nap alatt zajlik le, és a Kapitány nem érzi úgy, hogy segítséget kéne hívni. A Russo-testvéreket a Marvel-főnök Kevin Feige a Balfékek című sorozathoz készített két epizódjuk megtekintése után kérte fel rendezőnek. 

Chris Evans a felkészüléshez kipróbálta magát parkourben, brazil jiu-jitsuban, karatézott, boxolt és gimnasztikázott is. Ő és Scarlett Johansson együtt írták a szöveget több közös jelenetükhöz. Sebastian Stant 9 filmre szerződtették, a Tél Katonájának életre keltéséhez 5 hónapon át edzett és alaposan felkészült a hidegháborúból, a KGB-ből, az agymosásból és megnézett egy csomó kémmozit. Karakterének mesteri késforgató technikájának elsajátításához minden nap gyakorolt egy műanyag késsel. Anthony Mackie hosszú ideig lobbizott a Marvelnél, hogy kaphasson egy szerepet valamelyik szuper-produkcióban, végül sikerrel járt. Azt nyilatkozta, hogy örült, amiért adhatott egy új néger szuperhőst a fekete srácoknak War Machine mellé, ám jobban szerette volna, ha Falcon a képregényekben látható ruhájában jelenhetett volna meg. Robert Redford az unokái kedvéért vállalta a szerepet, akik látni akarták nagyapjukat egy szuperhősös moziban. Nick Fury-ként Samuel L. Jackson elmeséli liftkezelő nagyapja történetét – a valóságban Jackson apja volt liftkezelő. Hayley Atwellt számítógépes grafikával öregítették meg, a végeredmény egészen lenyűgöző. A Smithsonian-múzeumban láthatjuk Joss Whedont egy Amerika Kapitányos pólóban, a Fekete Özvegyet és Steve Rogers-t vizsgáló orvos pedig Joe Russo. A kalóz Batroc-ot a mixed martial arts-bajnok Georges St-Pierre játssza, párbaja a Kapitánnyal az egyik legjobb verekedős jelenet.

Falcon felszerelésén látható a Stark Industries logója. Az új repülő anyahajók motorját Tony Stark áttervezte – mondja Nick Fury, és ezzel utal a Bosszúállók jelenetére, amiben Vasembernek egyedül kell újraindítania a megbénult forgólapátos meghajtást, ami rendkívül bonyolult és veszélyes mutatvány. A Lemuria Csillaga hajó nevét egy bolygóról kapta, amit Jack Kirby talált ki és csupa emberfeletti lény népesíti be. A forgatást a Chevrolet szponzorálta, ezért jár mindenki ilyen kocsikkal a szereplő közül. A Tél Katonájának maszkja pontosan a fordítottja a Kapitányénak: a szemét meg az arcát takarja el, míg a jófiúé a feje felső részét védi és szabadon hagyja a szemet meg az arcot. A kommandós-csapatot vezető Brock (Frank Grillo) csúnyán megég, de túléli, belőle lehet a Crossbones nevű szupergonosz. Steve elvileg soha nem hazudik: amikor az inspiráló beszédet tartja a S.H.I.E.L.D.-nél, azt mondja „they had Nick Fury shot”, ami annyit tesz, hogy lelövették őt, ezt lehet úgy is érteni, hogy megölették, de a magyar szinkronban egyértelműen az utóbbi megfogalmazás szerepel, ami miatt nálunk Amerika Kapitányból mégis hazug lett:) Amikor Sam és Steve először találkoznak, utóbbinál van egy kis jegyzetfüzet, amibe leírja, hogy mi az, aminek utána kell néznie a modern korból. Az itt olvasható bejegyzések minden országban különbözőek – nekünk valószínűleg nem csináltak semmit, meg olyan kevés ideig mutatják, hogy el se lehet olvasni. A kész műnek 350 különböző változata van, amiket mind a bemutató országok mozis formátumához szabtak. A stáblista alatt két jelenet is látható, az elsőt Whedon rendezte – egyébként most, csupán fél évnyire az Avengers 2-től már egyik sem olyan izgalmas. A People's Choice Awards-on Chris Evans megkapta a Kedvenc Akciófilm-Szereplő díját; a Golden Trailer Awards-on (azt se tudtam, hogy van ilyen) pedig a Legjobb Tv-Spotnak járó elismeréssel díjazták a The Winter Soldiert. Az Amerika Kapitány második része 170 millió dollárból lett és 714 milliót hozott vissza, a kritikusoktól csupa pozitív értékelést kapott.

Határozottan jobb, mint az első rész, érdekes és izgalmas, a régi-új gonoszok nagyon jók benne és a verekedéses jelenetek meg Scarlett Johansson is tetszettek, plusz ezúttal tényleg meg lehet kedvelni Steve-et, ami szerintem az előző felvonásban nem jött össze. De mindazt a határtalan elismerést, amit kapott, szerintem korántsem szolgálta meg és ami baromság, az baromság, lásd a szpojler-részt. Az érzéseim vegyesek, ám lehetséges, hogy a következő Avengers-nél még jól jön, hogy láttam ezt – azonban a harmadik részt is maximum csak így fogom megtekinteni, ha az HBO adja… 

Pontozás: 

imdb: 7.8 

Szerintem: 4/5 

A folytatásról: Captain America – Civil War 

A Civil War a Marvel egyik leghíresebb képregény-folyama, melynek során az emberek törvénybe foglalják, hogy a szuperhősöknek fel kell fedniük a személyazonosságukat, ám sokan közülük erre nem hajlandóak, így a hősök két csapatra szakadnak: a törvény ellenzőire és a támogatókra, aztán összecsapnak. A rendezéssel ismét Anthony és Joe Russot bízták meg, az írók maradnak ugyanazok, Chris Evans mellett Sebastian Stan is visszatér, valamint állítólag újra láthatjuk Anthony Mackie-t és a Crossbones-szá avanzsáló Frank Grillot. Melléjük érkezik még Robert Downey Jr. Vasemberként és Chadwick Boseman, mint a Fekete Párduc, valamint Daniel Brühl, egy egyelőre titokban tartott alakként. A képregényekben fontos szerephez jutó Pókember több mint valószínű, hogy nem bukkanhat fel, mivel a Sony mást tartogat a karakter számára a jövőben… (Aztán bekerült, engem viszont már ez a rész hidegen hagyott...)

Hírek: 

- Jack Kirby imdbs adatlapja szerint a Bosszúállókat lezáró Infinity Wars két részben készül el… Így viszont valószínűleg nem fogom megnézni. 

- Samuel L. Jackson a legújabb Tarzanban játszik legközelebb – vajon a John Carter, a Zöld Darázs meg a legutóbbi Herkules bukása után miért hiszik azt, hogy ezek az ósdi hősök kellenek a népnek?

- Scarlett Johanssont kérték fel a legendás Ghost in the Shell anime élőszereplős verziójának főszerepére, valamint egy szintén klasszikus, de irodalmi alkotás, A dzsungel könyve 101. élőszereplős verziójában ő lesz Ká, az óriáskígyó hangja. És ugye érkezik a már emlegetett Black Widow-mozi, amiben a hölgy gondolom, majd egyszemélyes hadseregként vág rendet a rosszfiúk között. (Utóbbi sosem lesz kész, a legelső elkészült, aztán eltűnt, az anime rajongói utálták, a középsővel mittudoménmi lett...)

- Anthony Mackie állítólag ismét szárnyra kap az Ultron korában, ahol Cobie Smulders és Hayley Atwell szintén megjelenik. 

- Hayley Atwell nemrég kapott saját sorozatot, az Amerika Kapitányból meg az Agents of S.H.I.E.L.D.-ből lett Agent Cartert, amiről külföldi ismerőseim azt mondják, hogy egészen jó. A hölgy még egy szuperhősös mozit, a Hangyát erősíti ebben az évben. 

- Toby Jones csupa folytatásban érkezik majd a hazai mozikba: Az Éhezők Viadalának fináléjában meg a szerintem totál felesleges Alice Csodaországban 2-ben. (A feleslegességét mi sem mutatja jobban, mint hogy teljes érdektelenség fogadta.)

- Stan Lee rezüméjén láttam, hogy a kismillió, elsősorban harcművész hősökkel operáló mozik között jön a Farkas folytatása, a már évek óta ide-oda tologatott Deadpool, meg a nagy sikerű A Galaxis Őrzőinek animációs tv-sorozat-változata. 

A legfrissebb Cinemánia szerint Magyarországon is bemutatják a Birdmant, ám 100%-ig biztos vagyok benne, hogy Székesfehérváron nem fogják játszani. (Ebben szerencsére nem lett igazam.) Következő írásomként biztosra egyelőre csak a Különvéleményt ígérhetem, ha minden jól megy, akkor ezen a héten megnézem.

Tavaly a Viasat3-on lement a teljes Jurassic Park-trilógia, plusz az első epizódot ismét bemutatták a mozikban térhatással. 3D ide vagy oda, a széria nyitó darabja szélesvásznon még akkor is marhajó, ha már sokszor láttad korábban, szóval megérte megnézni. A Jurassic Parkban egy szigeten játszódik a cselekmény nagy része, majd a második epizódban, Az elveszett világban a félelmetes Tyrannosaurus Rex rászabadul egy modern nagyvárosra. Ezekhez korábban már volt szerencsém, a folytatás azonban eddig kimaradt, de most bepótoltam. Annyi értelmet fedeztem fel benne, hogy most legalább teljes felkészültségben várhatom a még el sem készült, de már kifogásolt negyedik darabot… 

Egy milliomos házaspár (William H. Macy és Tea Leoni) ráveszik Dr. Alan Grantet (Sam Neill), hogy ismét a klónozott dinoszauruszok közé merészkedjen velük. A kutató a nagy pénz reményében, erős kételyek közt rááll a dologra, ám igen hamar rájön, hogy rosszul döntött: A házaspár egyrészt már elvált, másrészt átlagemberek, harmadrészt pedig dínó-néző sétarepülés helyett a hónapokkal korábban itt eltűnt kisfiuk után nyomoznak. Miután a repcsi lezuhan, a túlélők magukra maradnak egy teljesen ismeretlen vidéken. Ahhoz, hogy kijuthassanak, le kell menniük a partra, ám közben ott van még az eltűnt fiú, akit meg kellene találni. És a nyomukban jár egy csapat intelligens raptor meg az új gigászi főszörny, a Spinosaurus! Vajon milyen sors vár Alanre és társaira?

Igazából a történet csak egy váz, amire sok futkosást és dinoszaurusz-támadást aggattak fel. Míg az első részben benne volt az író Michael Crichton tényleges mondanivalója az istent játszó emberekről, a kapzsiságról, a természet erejéről; addig a második részben inkább az akcióra került a hangsúly, az viszont rendkívülire sikerült! A harmadik felvonásra a sorozat kifújt: a sztori és a karakterek érdektelenek, az akcióból pedig igazán csak a Spinosaurus-os részek izgalmasak, a többi túlzás, meg rengeteg az ostobaság/nyilvánvaló hiba. Igen feltűnő, hogy a rendező Joe Johnston és a három író (róluk még lesz szó) innen-onnan lopkodott össze ötleteket, amiket főhajtásnak szántak más művek előtt, de ezek nem működnek; sokszor csak az első részben bevált formulákat ismétlik; de a legjobban az elpuskázott nagy párbaj fáj. Míg a nyitó epizódban a T-Rexet elég sokáig nem mutatták meg, csak részleteiben, addig itt már a 10. perc környékén teljes valójában megcsodálhatjuk az új főgonoszt, ami különben kurvajó, de sokat veszít a félelmetességéből azzal, hogy rögtön ott van és kész. Ha ez kevés lenne, a 20. perc környékén máris összecsap a Rex-szel, és az egész harc kb. 15 másodperc alatt lezajlik. Ez lehetett volna a csúcsjelenet, ha megfelelő helyen és időben alkalmazzák, kellő energia-ráfordítással. Talán a valóságban sem lett volna sokkal hosszabb e két gigász csatája, de akkor is! Innentől gyakorlatilag semmi nem marad…

Külön idegesítő, hogy legalább négyszer elhangzik a „Hallod ezt?”-kérdés, ám a néző nem hallhatja, amit a szereplők, mert a magyar szinkronból egyszerűen hiányoznak ezek a hangok! Nézzünk pár példát az összelopkodásra: Indiana Jones (a kalap), Pán Péter (csörgő gonosz állat), Jurassic Park (dínó-utód meglovasítása, szarban turkálás, fán ragadó jármű, stb.). A Pterarodonok biztosan nem voltak ennyire agresszívek, mivel elsősorban halat ettek, és a csontjaik törékenyek voltak, így azt se hiszem, hogy rátámadtak volna egy emberszerű lényre vagy hogy képesek lettek volna felemelni. (Nyugodtan meg lehet cáfolni.) De felfoghatjuk a JPIII-at a régi mobiltelefonok dicsőítéseként is, hiszen Mr. Kirby mobilja túléli a monszun-szerű esőzést, a folyóba merülést, az ideiglenes gazdájának dinoszaurusz-eledellé válását, a Spinosaurus emésztő-csatornájában tett kirándulást és még az onnan való távozást is anélkül, hogy tönkremenne. Melyik ájfón tudja ugyanezt?:D Itt érdemes megemlékezni a fő alkotókról: a rendező Joe Johnston nevéhez fűződik a Jumanji, az első Amerika Kapitány és a Farkasember (mindegyik jobb ennél); az első író Peter Buchman készítette a süllyesztőben jó gyorsan eltűnő Eragon forgatókönyvét, a vele együtt dolgozó Alexander Payne-Jim Taylor-párosnak pedig olyan mozikat köszönhetünk, mint a Férj és férj (úgy emlékszem, tűrhető) vagy a Schmidt története (ami nagyon unalmas). Steven Spielberg ezúttal mindössze társproducerként működött közre. A színészek közül meg kell említenem Trevor Morgant (ő az elveszett fiú), a visszatérő Laura Dernt (csak mellékszereplő, nincs ott a szigeten) és a csúnya véget érő Michael Jetert (Halálsoron, A Halászkirály legendája).

Érdekességek: Ez az első darabja a sorozatnak, amit nem Spielberg rendezett és nem egy Michael Crichton-könyv az alapja (bár megtalálhatóak benne elemek a szerző két dínós művéből). Crichton beszállt az írási folyamatba, ám csak néhány napig dolgozott a III. részen, aztán otthagyta őket, mert semmilyen újdonsággal se bírt szolgálni. A forgatás még azelőtt elkezdődött, hogy a szkriptet befejezték volna. Néhány jelenetsor az előzményekből kihagyott ötletek megvalósítása, pl. a hajós rész. A dínókat a kor legújabb paleontológiai tényei szerint alakították át, ez leginkább a tollas fejű raptorokon látható. 

Jeff Goldblum megerősítette, hogy az előző kettő után egyszerűen nem hívták vissza ehhez a filmhez. Billy, Dr. Grant segédje, eredetileg meghalt volna, ám az őt játszó színész megkérte Johnstont, hogy hadd maradhasson életben. A nyitó jelenetsor egy valódi ásatáson készült, ahol Jack Horner kutatott, rá utal Laura Dern karaktere is, amikor azt mondja „a Horner-idézethez ragaszkodom”. (Jack Hornerről bővebb információkat az első Jurassic Parkról szóló írásomban találhattok.) A csont-lelőhelyen használt gyors-formázó gép tényleg létezik, olyasmi, mint a marógép. A zárójelenetben repülő Pterarodonok az első film végén jelentek volna meg, de az utolsó pillanatban lecserélték őket pelikánokra. (Azt valaki megmagyarázhatná, hogy ezeket a veszélyes lényeket miért nem lövik le, miért hagyják, hogy simán elhúzzanak a szigetről?) Amikor a „milliomos” pár vacsorázni hívja Alant, a bárban látható egy Jurassic Park flippergép. Ehhez a filmhez hét videojáték és legalább három könyv készült, nem beszélve az akciófigurákról meg a többi játékról. A zeneszerző Don Davis és a korábbi részek muzsikáját jegyző John Williams elnyerték a BMI Film Awards Legjobb Zenei díját, valamint a Sierra Awards-on a Jurassic Park III dvd-kiadása is eredményesen szerepelt (Legjobb DVD).

Spinosaurus aegyptiacus-rovat 

Amíg az új főszörnyet eltitkolták a nézők elől, addig csak a poszteren lévő árnyéka látszódott. A rajongók a premier előtt sokáig találgatták, hogy egy Suchomimus vagy egy Baryonyx az, de végül mind tévedtek – erre reflektál Alan és Billy párbeszéde, mikor az idősebb tudós megkérdezi a fiatalabbat, hogy tudja-e azonosítani az állatot. A Spinosaurus modellje volt a valaha készített legnagyobb mechanikus báb: 12 tonnát nyomott és egy 1000 lóerős motor mozgatta hidraulikák segítségével, így még vízben is lehetett vele forgatni. A hatalmas ragadozó ürüléke valójában zabkása. Don Davis szerint a nagy párbaj hosszabb volt, de 20 másodpercet kivágtak belőle, ahol a két fél csupán bömbölve méregette egymást. 

A Jurassic Park III 93 millió dollárból lett és kis híján 370 milliót hozott vissza, ezzel világszinten mérve 2001 nyolcadik legjobban teljesítő mozgóképe lett, ám még ezzel sem bírt felérni az elődeihez. Vegyes értékeléseket kapott, a kritikusoknak tetszettek a dínók, az akció-jelenetek és a látvány-effektek, ám a sztoriba szinte mindegyik belekötött. 

Meg tudom érteni őket. A harmadik őslényes kaland valójában semmiről nem szól, a konfliktusai érdektelenek, az egyetlen lényeges újításként megjelenő repülő hüllők pedig számomra hiteltelenek voltak. A végeredményt a fantasztikusan megcsinált Spinosaurus és a remekül teljesítő William H. Macy sem képes megmenteni a középszerűségtől. A befejezésről meg ne is beszéljünk… 

Pontozás: 

imdb: 5.9 

Szerintem: 3/5 

Hírek: 

- Ezév nyarán érkezik a következő epizód, a Jurassic World, amiben Chris Prattet üldözik majd a rémisztő klónok. Egyelőre komolyabban nem foglalkoztam vele, így csak találgathatok, hogy ez most folytatás vagy előzmény lesz-e, aki tájékozottabb nálam, az nyugodtan kommenteljen! Különben mindegy, mert úgyis megnézzük majd a moziban Mozsárágyúval, ha ideér, mert mindketten szeretjük a dinoszauruszokat. (Végül kihagytuk, az HBO azóta se sugározta, szóval nem láttuk...)

- Sam Neillnél két érdekes projektet találtam az imdb rezüméjén. Az első a Backtrack (horror/thriller): „A pszichológus Peter Bowers élete fenekestül felfordul, mikor rájön, hogy a betegei valójában kísértetek, akik mind húsz évvel ezelőtt haltak meg. Peter visszatér a szülővárosába, ahol rémületes igazságra derül fény – a helyzeten csakis ő változtathat.” A főszerepben Adrien Brody-t láthatjuk, ennek fényében már annyira mégsem érdekel:S A másodikat meg csak azért említem meg, mert amerikai-magyar koprodukcióban készül, ez a Freedom Flight, amiben Neill egy magyart alakít. A sztori a világ első repülőgép-eltérítését örökíti meg, még a korai szocializmus időszakából. 

Erre a hétre két alkotást szemeltem ki magamnak a tévéből, valamint ma megvettem a Különvéleményt eredeti dvdn, úgyhogy még legalább egy cikket ígérhetek az elkövetkezendő hét napra.

Boldog, sikerekben és jó filmekben gazdag 2015-öt minden kedves olvasómnak!:)

Úgy 2012 táján eldöntöttem, hogy végignézem az összes olyan filmet, ami videokazettán van meg itthon, ám aztán eléggé beleuntam a dologba. Végül maradt három cím, amit nem vállaltam: Bean – Az igazi katasztrófafilm, Eszelős szívatás, meg ez. Az említett műveket kiadtam Mozsárágyúnak, hogy nézze meg őket és írjon róluk, de ebből aztán nem lett semmi. Most viszont láttam a műsorújságban, hogy lesz A tizedes meg a többiek, amit egyébként legalább kétszer sugároztak 2014-ben, csak se kedvem, se időm nem volt rá. Most, az újév első napján viszont kitűnő szórakozást biztosított az egész családunknak, ráadásul garanciát jelent arra, hogy az első mozi, amit ebben az évben virtuálisan papírra vetek, az valami minőségi alkotás lesz – és még magyar is!

A II. Világháború utolsó évében járunk. Molnár Ferenc tizedes (Sinkovits Imre) leleményességét kihasználva kijut a körbezárt Budáról, nyakában egy füzérnyi gránáttal, ami korábbi egysége zsoldját rejti. Útja egy kastélyhoz vezeti, ahonnan éppen távozik a magyar rohamparancsnokság. A hatalmas épület látszólag egyetlen lakója a korábbi tulajdonos inasa, Albert (Major Tamás), ám hamarosan kiderül, hogy ott bujkál még egy szétvert zászlóalj utolsó három harcosa (Darvas Iván, Szabó Gyula, Kozák László), majd csatlakozik hozzájuk egy munkaszolgálatra ítélt kommunista (Pálos György) és egy sebesült orosz katona (Cs. Németh Lajos) is. A kis kompánia az eszes Molnár vezetésével minden rendelkezésére álló eszközt bevet, hogy megmeneküljenek a folyamatosan érkező rossznál rosszabb kastély-foglalók elől: hol a németek, hol az oroszok, hol pedig a nyilasok előtt kell megjátszaniuk magukat. De a dolgok egyre nehezebbé válnak és mialatt a tizedes mindenkinek segít, felmerül a kérdés, hogy vajon ki fog segíteni őrajta, amikor eljön az idő?

Ez az alkotás elsődleges szempontból azért nagyszerű, mert szórakoztató. A főhős minden helyzetből megpróbálja a magyar furmányosság jegyében kivágni magát, mindig tudja, kinek mit kell mondani, segít másokon és őt is megsegítik – közben viszont ezek a helyzetek nagyon vicces szituációkat teremtenek. Elég csak a spájzban lévő oroszokra, a német főtiszt kajájában landoló csikkekre vagy az átöltözésekre gondolni. A veszélyérzet valós, ám az ellenségek a legtöbbször rendkívül ostobák, ezen kívül a régi, úri világot képviselő Albert és a nép egyszerű fiainak interakciói szintén mosolyt csalnak az arcunkra. 

Másodsorban felvonulnak benne a régi idők legnagyobb magyar színészei, hiszen a rendező Keleti Márton (Beszterce ostroma, Hattyúdal, A csodacsatár) még a legkisebb szerepekre is legendás embereket szerződtetett, konkrétan őket: Márkus László (a német főtiszt), Agárdi Gábor (leventeparancsnok), Bánhidi László (Suhajda), Szendrő József (Dunyhás testvér), Gobbi Hilda (falusi néni). Két régi, híres szinkronhangot láthatunk: Cs. Németh Lajos (pl. a Harry Potter-filmekben Lupin professzor hangja) a sérült orosz katona, Fülöp Zsigmond (Dr. Hayward a Twin Peaks-ben) pedig egy hadnagy, fényképezőgéppel a nyakában. Ezen kívül megfigyelhetünk (bár csak rövid ideig) három szereplőt a Szomszédokból, ők: Kautzky József - tábori csendőr (Veres úr), Horváth Gyula - báró Hétházy (Ócskás Gyula) és Raksányi Gellért - nyilas pártszolgálatos (Kutya úr).

A harmadik vonása A tizedes meg a többieknek, ami miatt érdemes látni, az a ’60-as években megszokottól eltérően bemutatott háború és a finom utalások sora a korabeli politikai helyzetre. Az összes központi szereplő kisember, akik éppen rosszkor vannak rossz helyen. Mindenki meg akarja mondani nekik, mit és hogyan csináljanak, fel akarják őket használni, közben egyikük sem kér a háborúból, csak szeretnék túlélni az egészet. A németek, mint egy sáskahad, jönnek előre és mindent felesznek/elvisznek; ám a cselekmény szerint a nyilasok a valódi gonoszok, akik a pusztulásba akarják küldeni mindazt, ami megmaradt; az oroszok pedig még a fogolytáborban is emberségesnek, jóakaratúnak tűnnek. A sakkozós jelenet szerintem rendkívül jelentős, mert bemutatja, hogy nem vagyunk annyira különbözőek. A dalocska, amit Grísa énekel, itthon szintén ismert, csak más szöveggel; Darvas azt mondja „bezárt minket ide a végzet ebbe a szobába”, ami utalás a megszállásra és a karakterek képtelenek szót érteni egymással, pedig milyen jó lenne! Az egyszerű kiskatona mit sem ért a politikához, nem akar ő megszálló lenni, de fentről irányítják, ugyanúgy, ahogy az elfoglalt ország lakosságát. Viszont szemtől szemben a magyar meg az orosz harcosok ugyanolyan hétköznapiak, lehetnek szolidárisak, segítőkészek egymással, akár még össze is barátkozhatnak. Tehát A tizedes meg a többiek egy szórakoztató, több rétegű kordokumentum, ami amellett, hogy bemutat egy „fiktív” 1944-45-öt, reflektál a valós 1965-re.

Következzék néhány érdekesség a magyar nyelvű Wikipédiáról, ezeket kimásoltam és átfogalmaztam, nem saját gondolatok: "Az eredeti terv szerint egy kemény és szinte a hihetetlenségig sematikus partizánfilm készült volna a szovjetekhez átálló magyar katonákról. Címnek a Nyílt parancsot választották, Dobozy Imre írta a forgatókönyvet. Az egyik mellékszereplő lett volna egy a zsoldot kézigránátokba rejtő katona. Herskó János javasolta, hogy a történet erről a karakterről szóljon, valamint elsőként ne dráma, hanem vígjáték készüljön a háborúról. Az új forgatókönyvet Szász Imre készítette. Sinkovics Imre említette, hogy 1944-ben, 16 éves fiatalként Molnár tizedeshez hasonló trükköket kellett bevetnie a túlélésért és szabadságért, ezért a figurával könnyen tudott azonosulni. Ez volt az első film, amelyben nem teljesen pozitív és feddhetetlen karaktert alakított, de ez népszerűségét csak tovább növelte.

Pálos György tényleg volt hadifogoly, ez az utolsó alkotása. A filmben elhangzó „Az oroszok már a spájzban vannak!”, ”Dokument jeszty!” és „Grísa, azt a jó moszkvai nénikédet” mondatok azóta szállóigévé váltak. A kastélyt mutató külső felvételek a tóalmási Andrássy-kastélynál készültek. A játékidő utolsó negyedórájában van egy jelenet, amikor a fogságba esett többiek várják a szovjet kapitánnyal tárgyaló kommunista Szíjjártót. A mindig optimista Molnár tizedes megjegyzi: - Sínen vagyunk! A moziban vetített változatban ekkor megszólal Fekete közlegény: - És mindjárt jön a vonat! A későbbi változatokban ezt a mondatot elnémították, a tévés és DVD-változaton sem hallható, de Szabó Gyula szájáról tisztán le lehet olvasni. A világháborút hősiesnek ábrázoló sok szovjet (és amerikai) „háborús hőseposz” után felüdülést jelentett egy olyan mű, ahol a főhősök csetlő-botló kisemberek („Mi még megadni sem tudjuk magunkat”), akik tudnak nevetni a háború okozta visszásságokon, és akiknek még a hősiessége is hiábavaló („Ide lőjetek” amikor a tehenekkel találkoznak). A tizedes meg a többiek bekerült a budapesti tizenkettő, az 1945 után készített tizenkét legjobbnak ítélt film közé, 2012-ben pedig a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által kiválasztott legjobb 53 magyar alkotás közé is. Az 1966-os Magyar Filmszemlén megkapta a Szemle fődíját, Keleti Mártonnak ítélték a legjobb rendezőnek járó elismerést, Sinkovits Imrét meg a legjobb színész díjával tüntették ki. A hatalmas sikerű filmet a Szikra moziban egy évig folyamatosan vetítették. 1990 után terveztek egy el nem készült folytatást, mely 1945-től 1990-ig folytatta volna a tizedes élettörténetét.

Végül egy saját gondolat: Mind Gáspár, mind Fekete honvéd két különböző nevet használ. Erről azt hittem először, hogy hiba, de úgy tűnik, hogy a keresztneveik megváltoztatásával már el tudtak bújni, tehát ez nem a készítők figyelmetlensége, hanem álca. 

Ez az egyik legjobb magyar vígjáték és bár a költségekről/bevételről nincs adat, ha egy éven keresztül játszották és ennyi díjat nyert, egyértelmű, hogy saját korában is tetszett mind a nézőknek, mind a kritikusoknak. Csak ajánlani tudom, végülis ez a magyar Kelly hősei!

Pontozás: 

A port.hu-n valamiért eltűntek a pontszámok, legalábbis bármennyire kerestem, nem találtam semmit az adatlapon, így most a FilmO-t fogom használni helyette, mert ha már hazai alkotásról van szó, akkor legyen egy hazai értékelés is, tehát: 

FilmO: 4.6/5 (2 év alatt 0.1-et csökkent.)

imdb: 8.7 

Szerintem: 6/5

Port.hu: 9.6

Ezen a héten még adnak majd néhány mozit a tévében, amit meg akarok nézni, úgyhogy hamarosan várható pár újabb cikk. A jövőbeli terveimről majd februárban számolok be a blog születésnapján, amire ismét valami különlegességgel készülök! 

2013. nyarának végén, amikor a Kick-Ass 2 ment a mozikban, akkor figyeltem fel erre a filmre, amit ugyanekkor vetítettek. Nem mentem el megnézni, de a tévében szinte minden héten sugározzák, és hétfőn végre sikerült időt szakítani rá. A poszterek alapján nagyon érdekelt, mi lehet benne, plusz arra a kérdésre is választ akartam kapni, hogy miért tartják olyan rossznak A fantasztikus Burt Wonderstone-t… 

A kis Albert élete nem túl boldog, a többi gyerek csúfolja, piszkálja, édesanyja folyton dolgozik, és barátai sincsenek, ám minden egy csapásra megváltozik, amikor szülinapjára kap egy bűvészdobozt. Ezután összehaverkodik a hozzá hasonló szituációban lévő Antonnal és ketten együtt elkezdenek bűvészkedni, amivel egészen Las Vegas-ig jutnak, ahol ők lesznek a legnagyobbak: A fantasztikus Burt (Steve Carell) és Anton (Steve Buscemi). Tíz éven át ők a legnagyobb attrakció, ám akkor megjelenik a karizmatikus, sokkoló és lenyűgöző Steve Gray (Jim Carrey), az utcai mágus, aki hihetetlen sebességgel tör a csúcsra. A páros egy utolsó kísérlettel megpróbál valami újat, ám Burt arroganciája miatt a szám meghiúsul, a barátságnak vége szakad, és a címszereplő egyszer csak egy motelban ébred, üres zsebbel, munka és társak nélkül. Az egyetlen ember, akire még számíthat, az a korábbi egyik asszisztense, a csinos és tehetséges Jane (Olivia Wilde), aki bűvészi ambíciókat dédelget. De Burtnek sokat kell még tanulnia, hogy új esélyt kapjon – nem csak, mint előadó-művész, hanem mint ember is. Szerencsére a véletlen összehozza egykori példaképével, a visszavonult, magányos és beteg Rance Holloway-jel (Alan Arkin), az első igazi show-bűvésszel, aki végül rááll, hogy segítsen neki. Ám Steve Gray emberfeletti mutatványait nehéz lesz überelni, vajon sikerül, vagy a fantasztikus Burt Wonderstone örökre eltűnik a süllyesztőben?

Számomra rejtély, miért nem tetszett az embereknek ez a film. (Most majd jönnek a kommentek…) Nálam Jim Carrey és Steve Carell neve még azt jelenti, hogy legalább egyszer a játékidő során biztosan lehet nevetni és ehhez most asszisztál még Buscemi, Arkin, James Gandolfini meg a gyönyörű Wilde is. A poénok javarészt szóbeliek, ha Carelltől jönnek, Carrey az Ace Venturához hasonlítható testi humort prezentál, ám ez nem az a szokásos gusztustalankodás, inkább kicsit valóságosabb és élvezhetőbb vicceskedés. Külön szórakozást jelentenek a trükkök, amik nagy részét tényleg végrehajtják és csak a legszükségesebb esetekben használtak komputer-animációt hozzájuk. Persze, a történet nem új, de jól adják elő, csupa tehetséges színész dolgozik itt a nézőért, az egyetlen igazi gond talán csak a hangulat-ingadozással van. A szentimentalizmusra és a nevettetésre kihegyezett szekvenciák túl hirtelen váltakoznak, néha egy kissé erőltetett drámát kapunk, máskor meg egy őrült vígjátékot, és ha jobban belegondolunk, nehéz azt mondani, hogy a Burt Wonderstone csak simán vígjáték.

Lehet, hogy igazából nincs benne semmi ilyesmi, de nekem az jött le, hogy a megbukott, majd újjászülető páros története az emberiséggel egyidős szórakoztatóipar allegóriája. Gondoljunk csak a mai kor filmjeire, zenéjére, tévéműsoraira – tavaly meg tavalyelőtt még mind újnak számított, mostanra viszont sokan unjuk már őket, de egy jó kis régi alkotás elé még mindig szívesen ülünk le. Ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy megyünk visszafelé az alapokhoz: Burt és Anton látványos, hatalmas showja után jönnek Grey kisebb, de félelmetesebb trükkjei, míg végül eljutunk Rance-hez, ahol az igazi bűvészet gyökerezik. Mert egy idő után kiderül, hogy a legrégebbi a leghatásosabb, a legjobb, mert ott még a szándék volt a fontos, nem az eredmény (hogy filmes példát mondjak, George Meliés, aki maga is bűvész volt, elkápráztatni, szórakoztatni akart a filmecskéivel, közben megalapozta a sci-fi meg a fantasy műfaját). És amikor az új zsánertől a közönség besokall, és a lelkes, nem csupán pénz hajtotta alkotók megérzik, hogy itt az idő, akkor visszanyúlnak a kezdetekhez és ezekből igazán nagyszerű művek jönnek létre (lásd például A némafilmes óriási sikerét). Vagy szintén Rance példázza, hogy a rég elfelejtett nagyságok visszatérése ugyanilyen vonzóerőt jelenthet. 

A rendező Don Scardino, aki elsősorban sorozatok rendezésével, pénzelésével és ezekben való szerepléssel foglalkozik; a sztori meg a forgatókönyv pedig a Jonathan M. Goldstein-John Francis Daley-páros (Förtelmes főnökök 1-2) munkája. Mindkét író felbukkan a filmben, Goldstein a Burt & Anton Színpadon lévő segéd, Daley meg az Izzasztónál megjelenő mentősök egyike. A színészek közül mindenki nagyon jó, de a legjobb egyértelműen Alan Arkin, mellette alig marad le Jim Carrey, aki érdekes módon valójában nem főszereplő és talán ez a titka annak, hogy miért tud ennyire király lenni. Steve Carell nevét megtalálhatjuk a producerek listáján és egy rövid jelenetig felbukkan a trükkök végrehajtásában segédkező David Copperfield, persze saját magaként. 

Érdekességek: A Burt Wonderstone készítése 2006-ban indult, az eredeti forgatókönyv átírásán túl több mint 15 féle változat készült a történetből, négy különböző befejezéssel. Burt és Anton a híres Siegfried és Roy-pároson alapszik, ők is egy baleset miatt hagyták abba a közös munkát végül, szintén rájuk utal a két vesztes varázslóból az egyik, akit mindig megharapnak a tigrisei. Steve Gray ugyancsak egy valós mágus, Criss Angel paródiája – Angel szintén segédkezett a filmben. David Copperfield néhány titkot csak úgy árult el, hogy a készítőknek alá kellett írniuk egy szerződést, hogy soha, senkinek se adják tovább, amit megtudtak. A gyerek Burtöt Mason Cook játssza, aki több egyszerű trükköt megtanult egy valódi bűvésztől a szerepéhez. Carrey komoly diétát folytatott, hogy elérje az itt látható remek fizikumát, valamint egészen átformálta a karaktert ahhoz képest, amit a forgatókönyvben írtak neki.

A fiatal főhőst inspiráló varázs-videókazetta az író John Francis Daley saját gyerekkori élményére épül. Az egyik producer, Chris Bender azt nyilatkozta, hogy direkt nincs több híres mágus a filmben, mert ezzel azt akarták sugallni, hogy a mozi nem a valóságban játszódik. Amikor a szereplőknek csak a kezét látjuk, akkor azok általában a tanácsadó praktizáló bűvészekhez tartoznak. Burt Wonderstone igazi neve Albert Weinselstein, Olivia Wilde második neve meg tényleg Jane. Van még két érdekes név a stábban: Tate Hanyok (ez egy hölgy, ő volt az első Nicole) és Freedom (ez pedig egy férfi, ő a második számú mentős, a freedom szabadságot jelent). A fantasztikus Burt Wonderstone 30 millió dollárból készült, de csak 22 és félmilliót tudott visszahozni. Vegyes értékeléseket kapott a hozzáértőktől. Wilde, Carrey és Arkin teljesítményét mindenhol kiemelték, a cselekményt viszont szétesőnek, kitalálhatónak és ódivatúnak titulálták. 

Nekem tetszett, mert más, mint a megszokott; csupa remek színésszel, pár kacagtató poénnal és izgalmas bűvész-trükkökkel operál, ráadásul a hibáit se találtam zavarónak. 

Pontozás: 

imdb: 5.9 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Steve Carell írja és pénzeli a Get Smart 2-t, aminek nyilván főszereplője is lesz; valamint Ellen Page és Julianne Moore oldalán játszik a megtörtént esetet feldolgozó leszbikusos drámában, a Freeheldben. 

- Steve Buscemi ugyanígy egy folytatáson, a Hotel Transylvania 2-n dolgozik. (Láttam, egész jó volt.)

- Olivia Wilde a The Lazarus Effectben Evan Peters-szel holtakat hoz vissza az életbe; játszik az HBO nagy durranásnak ígérkező rock ’n roll sorozatában, amit Martin Scorsese rendez és Mick Jagger támogat, a szereplők közt Juno Temple-lel; valamint állítólag készül egy újabb Tron, amiben megint Quorra lehet… (Az említett sorozat lett a Bakelit, amit végignéztem, a jobb oldali linkek közt a Juno Temple Rajongói Oldalon kiveséztem az egészet.)

Pár hónapja a Heatstroke című opus nem nagyon váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, de mégse adtam fel, mert a The Secret of Crickley Hall bizonyította, hogy Maisie Williams remekel, ha normális sztorit írnak neki. A tavaly készült Gold névre hallgató munkájának trailere egy szórakoztató filmecskére utalt, ezért megörültem, mikor ausztrál barátom talált belőle egy kópiát a neten. Megnéztem és elöljáróban annyit, hogy az afrikai orvvadászosdinál jobban tetszett, részletek a történet ismertetése után, vagyis futócipőt és rövidgatyát fel, cél az arany(érem)! 

Adott egy kis család: Abbie (M.W.), az anyukája, Alice (Kerry Condon) és a mostohaapa, Frank (James Nesbitt). Van egy jó nagy házuk, boldogok és mindhárman teljes erőbedobással készülnek egy nagy versenyre, Abbie ugyanis tehetséges tájfutó, Frank pedig hosszú ideje dolgozik egy új edzésprogramon, amit nevelt lánya eredményeivel próbál alátámasztani. Ebbe az idillbe gurul be öreg autóján Ray (David Wilmot), a valódi apa, akit már több mint tíz éve egyikük sem látott. A hajléktalan, tehetségtelen, ám csupa szív férfi megpróbál beilleszkedni a családba, aminek igazából sosem volt tagja, közben azonban több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt, ezzel feje tetejére állítva az addigi megszokott nyugalmat. De vajon mi lesz ebből? Sikerül Abbie-nek megnyernie a versenyt és Ray-nek elfogadtatnia magát a többiekkel vagy mindketten kudarcot vallanak – talán éppen a másik miatt?

Már az első 5-6 perc után kiderült, hogy a Gold olyan, mintha a Juno alkotói csináltak volna egy ír családi drámát, de képtelenek lettek volna komolyak maradni. Annyi dologban hasonlít rá, hogy csak na: mindkettőben jelen van egy jó nagy ülő-alkalmatosság, ami a nyitáskor meg a végén játszik szerepet; a vidám zene, az életszerűség, az apa-szerep kérdése meg a befejezés előtt történő negatív fordulat mind Ellen Page legendás szereplésére emlékeztettek, de van itt valami nagyon más, valami abszolút európai, az abszurdum. Már az alaphelyzet is ilyen, mert ha az USA-ban készül a Gold, akkor Abbie nem ismeri az apját, Frankről kiderül, hogy rossz ember és a rózsaszín, habos befejezéskor mindenki boldog lenne.

A valóságban Ray-ről mindenki tudja, hogy kicsoda, alapvetően se a lánya, se a mostohaapa nem kedveli, és csupa olyan dolog történik, amivel egy hollywoodi alkotásban lehetetlenség lenne a szereplőknek továbblépni. Sokszor vannak klisék, de ezek inkább csak klisének indulnak, csak hogy később abszurd csavarral végződjenek – példának lehet említeni Alice és Ray görbe estéjét vagy a nagypapához tett látogatást. A karakterek a jó és rossz közötti köztes zónában vannak, éppen úgy, ahogy a Trónok Harcában (ha már Maisie, akkor Game of Thrones), vagy a valóságban, és a konfliktusok tulajdonképpen nem oldódnak meg. A néző eldöntheti, hogy ez pozitív változtatás-e, vagy pedig hiányolhatja a megszokott lezárási módszereket. Az viszont tetszett, hogy egyértelműnek tűnik, mi lesz Ray sorsa, de aztán mégis kicsit másképpen alakul és a befejezés úgy lesz happy end, hogy közben talán nem teljesen az.

Aki nem érti, miről ugatok, annak megpróbálom körülírni a cselekményt anélkül, hogy lelőném a poénokat. Utóbbit lehet szó szerint venni, mert több humoros pillanat is akad, ugyanakkor meg kell említeni a „művészkedést”. Az oldalra mozgó kamera, a falak elválasztó hatása és Frank edzés-videójának részletei megalkotnak egy érdekes képi világot, amit gyakran a szereplők által hallgatott muzsikának filmzenévé való átlényegülése támogat. Tulajdonképpen nincs szerelmi szál, csak esetlenül alakuló emberi kapcsolatokat láthatunk, majd jön a fordulat, és akkor én személy szerint nagyon szurkoltam, hogy jó vége legyen az eseményeknek, aztán jön a befejezés és, ahogy már említettem, valójában a konfliktusok nem oldódnak meg, vagyis igazán vége sincs a sztorinak. Akad egy alig észrevehető gondolatsor, ami végigvonul a Goldon, ez pedig az apa személye, az apaság kérdésköre. Ray apját sosem láthatjuk, mégis nagy hatással van a történetre (az elveszített szülő); maga Ray talán rádöbbentheti saját gyermekét, hogy addig rosszul élte az életét (a „tékozló” apa); Frank pedig saját képére próbálja formálni a gyereket, de elbukik, ám korántsem egy klisé-karakter (a „hamis” szülő). Azonban a meglepő fordulatok hiánya és a sztori egyszerűsége a kész mű kárára válnak – a Junoban legalább az alaphelyzet különleges volt, itt viszont ez hiányzik. 

Pár szót a színészekről: Maisie előtt le a kalappal, már csak a sok futkosás és az ír akcentus tökéletes elsajátítása miatt is; a felnőttek közül Kerry Condon alakítása tetszett a legjobban. James Nesbitt (Bofur A hobbit-szériából) olyan, mint egy George Clooney-hasonmás ezzel a bajusszal, David Wilmotról (A guardista) meg nem tudok nyilatkozni – vagy ennyire átlagos, vagy fantasztikusan alakít egy átlagos pasast, de ezt nehéz eldönteni. Az egyetlen ismertebb arc Maisie mellett Steven Mackintosh, a segédedző, akit az Underworld-sorozatban láthattunk a krónikásként. Az író-rendező Niall Heery ez előtt egy itthon ismeretlen egész estés és két rövidfilmet készített, a másik író Brendan Heery, aki valószínűleg Niall tesója. Mivel ezt a mozit még alig mutatták be filmfesztiválokon kívül, így csak annyi érdekességet tudok mondani, amennyit magam vettem észre: Az utolsó fél órában van egy jelenet, amikor Abbie körbenéz a lakásban, ekkor a bútorokon lévő képek közt láthatunk egy fényképet egy kislányról, nos, az tényleg Ms. Williams-et ábrázolja kiskorában. A készítési költségekről és a többiről nem találtam adatokat. 

Összefoglalva: A Gold egyszer simán nézhető, keserédes mozi, ami nagyon európai, valóságos, ám éppen ettől – legalábbis számomra – nem annyira érdekes. Akik szeretik Arya Starkot a Trónok Harcában, azok nézzék meg! 

Pontozás: 

imdb: 7.4 (3 év alatt 0.9-et emelkedett!)

Szerintem: 4/5 

Utólagos szerkesztés: Érthetetlen ez a magas pontszám-emelkedés, ugyanis a másodszori megtekintés után elmondhatom, hogy ez a film attól rossz, hogy a főszereplő pasas egyszerűen kibírhatatlan. Mindenki más tök jó benne, de ő elviselhetetlen...

Hírek: 

- Maisie Williams-nek két filmje készen van, már csak a bemutatást várják. Az egyik a The Falling, ami műfaját tekintve dráma és egy bentlakásos lányiskolában „pusztító” különös kórról szól, ami miatt a lányok sorra ájulnak el teljesen véletlenszerűen – tudom, marhaságnak hangzik, de eddig az összes bentlakásos iskolában játszódó film tetszett, amit láttam. A második Maisie-mozi a Cyber Bully, ami pedig a manapság igencsak aktuálisnak számító internetes basztatásról mesél. Ezek valószínűleg csak jövőre lesznek elérhetőek, de már előre bejelenthetem, hogy olvashattok róluk itt! (Így is lett, előbbi magyar címe Eszmélet, utóbbié Az internetes zaklató.)

Aki nézi a Trónok Harcát, az biztosan könnyen felidézi Sansa Starkot. Az első pár évadban nem nagyon izgatott a karakter, az elején aranyos volt, aztán olyan naiv, semmilyen, mostanra viszont átment valami sötétbe és „gonoszba”, ahogy a kishúga, Arya is. Ezen a vonalon elindulva úgy gondoltam, adok egy esélyt a Sansát játszó Sophie Turnernek, kíváncsi voltam, hogy jól teljesít-e egy teljesen más világban. Annyit már előre elmondhatok, hogy a sorozatbeli tesóját alakító Maisie Williams Heatstroke-jánál jobb az Another Me, a többit pedig a sztori ismertetése után! 

A középsuliba járó Fay (S.T.) boldog fiatalkora egy csapásra derékba törik, mikor kiderül, hogy az apja (Rhys Ifans) sclerosis multiplexben szenved. Édesanyja (Claire Forlani) eközben szeretőt tart, az apuka állapota csak romlik, szóval a lány élete nem egyszerű. Ám egyik napról a másikra kezd úgy tűnni, hogy minden még rosszabb lesz, mert folyton úgy érzi, mintha üldöznék és többen a környezetéből számon kérnek rajta olyasmiket, amiket nem is tett meg. Egyre biztosabb lesz abban, hogy valaki utánozza őt, megpróbálja ellopni a személyiségét. De ki lehet az, és miért tenne ilyet?

Mielőtt tovább lépünk, le kell szögeznem, hogy nem nézek már annyi horrort, mint korábban, ezért nekem még lehet újat mutatni. Tudom, hogy ez a film eléggé negatív hírnévvel „büszkélkedhet”, de ennek ellenére tudtam élvezni és lehet, hogy neked, aki ezt most olvasod, egy unalmas kliséhalom lenne, ha megnéznéd; nekem mégse volt az. Tehát ennek tudatában olvass tovább, így vedd garanciának a szavaimat! 

Ez nem egy amerikai alkotás, hanem spanyol-angol koprodukció. A főbb szereplőket csupa számomra ismerős színész játszotta, és a hangulat gyorsan magával ragadott. Az alapötlet korántsem új, sőt, amikor kiderül, hogy mi van a háttérben, akkor senki se fog meglepődni, de úgy érzem, itt inkább az egyedi látványvilág, a sötétség és a nyomasztó atmoszféra az, ami kiemeli az Another Me-t a társai közül. Valahogy a cselekmény kevésbé számít, a fontos az, hogy egy nagyon szép lányt követhetünk, aki körül összeomlik a világ. Ha eltekintünk a természetfeletti motívumtól, akkor pedig egy tinédzser küzdelmét mutatja be, aki megpróbál kitartani a családjára és rá nehezedő terhek dacára. Tetszett, hogy a helyszín egy társasház, ami kicsit emlékeztet arra, amiben lakom; a visszatérő jellegzetességek (üres hinta, tükröződő felületek, berepedő üveg) szintén működtek, a gond (?) csak az, hogy kitaláltam, mi a megoldás. 

Szpojler 

A bevezető narrációban Layla már az elején elmondja, hogy mi fog történni, aztán tényleg az történik, magyarul nincs meglepetés, legalábbis a főszálban. Az jó, hogy elterelték a gondolataimat és bár rájöttem, mi lesz, elhitették velem, hogy talán mégis tévedek. 

Szpojler vége

Külön érdekes az apa és az anya szála. Mindkettőben csak a képek mesélnek, és igazából ezekben sincs újdonság, de mind Forlani, mind Ifans nagyon jól teljesítenek, ezért át lehet érezni a karaktereik helyzetét, a motivációikat, és könnyű megérteni őket. A szerető-szálban lévő fordulatok jók, kárpótolnak azért, hogy a fő vonal kevésbé csavaros, Sophie vadítóan néz ki rövid hajjal, szóval a látványra nem lehet panasz:P A legkomolyabb gond a lezárással van, ami korántsem kielégítő. Egyrészt semmi meglepő nincs, másrészt viszont egyetlen lassú jelenettel mutatják be Fay végzetét. Lehetetlenség elmenni amellett, hogy az egész mű nagyon emlékeztet a Fekete Hattyúra és amellett, hogy az író-rendező Isabel Coixet (Elégia, Az élet nélkülem) úgy mutat be dolgokat, hogy azok nincsenek is ott. Például sosem tudjuk meg, miket beszél az anya a szeretővel, nem hallhatjuk az apát veszekedni a feleségével, és számos olyan apróság akad, amire visszautalnak, de mégse mutatják meg. Vagyis az, aminek ott kellene lennie, az nincs ott, és azzal, hogy rákényszerít, hogy odaképzeljük, elintézi az egészet. Ez egy egyedi megoldás, de lehet puszta lustaság/tehetségtelenség is, ennek megítélése mindenkinek a maga dolga, engem személy szerint nem zavart, de azért a végét jobban ki lehetett volna dolgozni.

Érdekességek: A cselekmény Cathy MacPhail 2003-as, azonos című regényén alapul, az írónő társproducerként részt vett a mozi készítésében. A munka két éven át tartott, Sophie Turnert még a Trónok Harca bemutatása előtt szerződtették. A fiatal színésznő védjegyévé vált hosszú haját nem vágatta le a szerep kedvéért, hanem parókát viselt. A szomszéd nénit alakító Geraldine Chaplin Charlie Chaplin lánya. A rendezőnő azt nyilatkozta, hogy nagyon nehéz volt együtt dolgozni a drámatanárt életre keltő Jonathan Rhys Meyers-szel, aki mindenki más számára is megnehezítette a dolgát. Készítési költségről nincs infóm, viszont a legtöbb nézőnek a végeredmény nem tetszett. 

Pedig az Another Me korántsem olyan rossz, mint amilyennek mondják! Ha szereted Sophie Turnert, akkor kötelező darab, egyébként viszont csak olyanoknak ajánlom, akik ritkán néznek horrort. 

Pontozás: 

imdb: 4.7 (3 év alatt 0.3-at csökkent.)

Szerintem: 4/5 

Hírek: 

- Sophie Turner egy ránézésre ehhez igen hasonló műben játszik legközelebb. A Mary Shelley’s Monsterben ő alakítja a főszereplőt, aki saját sötét énjével köt alkut, hogy megírhassa legendás regényét. Érdekes, de Elle Fanning szintén Mary Shelley lesz egy másik filmben, úgy tűnik, miután a szörnyet már kivesézték, jöhet az alkotója… 

- Rhys Ifans benne lesz a teljesen fölösleges Alice Csodaországban 2-ben, valamint a Len and Company-ben kedvenc színésznőmmel, Juno Temple-lel. (Előbbi megérdemelten elbukott, utóbbi elsőre nagyon tetszett, másodjára már kevésbé...)

- Geraldine Chaplin az érdekesnek hangzó Remember It című thrillert erősíti, ez a múltban lappangó titokról szól, ami megváltoztatja egy család életét.

Mindig megnézem azokat a DC-animációs filmeket, amiket az HBO ad, ennél viszont abszurd helyzet állt elő: Csak olyan napon sugározták, amikor dolgoznom kellett… Pénteken végre elérkezett az idő és ráértem, most pedig áldom az Istent, amiért láthattam ezt. Lenyűgöző élmény volt, de erről majd később, először jöjjön a sztori! 

Barry Allen (Justin Chambers hangján szólal meg) gyerekként átélt egy súlyos tragédiát, az anyját meggyilkolta valaki. Az eltelt évek alatt Barry-ből a szuperhős Villám lett, de bármennyi hősies tettet hajtott végre, sosem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy megmenthette volna szülőjét, ha gyorsabban ér haza aznap az iskolából… Ám az élet nem áll meg és Central City védelmezőjének rögtön egy csapat szupergonosszal kell szembenéznie! A harc kis híján a bukásával ér véget, de szerencséjére a Liga többi tagja a segítségére siet. Ám még mielőtt hosszú időre hűvösre tehetnék, a jövőből érkezett főellenfél, Zoom Professzor (C. Thomas Howell) újfent emlékezteti Barry-t élete legnagyobb kudarcára. Ez pedig végzetes események láncolatát indítja be, ugyanis a fiatalember másnap egy olyan Central City-ben ébred, ami nem ismeri Villámot; elveszti a képességeit és szembesül azzal, hogy valamiféle alternatív valóságba jutott! Ezen a Földön nincs Igazság Ligája, Supermanről senki sem hallott, Batman (Kevin McKidd) pedig egy pisztollyal lövöldöző, öregedő alkoholista. A szimpla halandóvá vált Allennek viszont még ezeknél is nagyobb gonddal kell szembenéznie, hiszen a harmadik világháború zajlik éppen, amit a Wonder Woman (Vanessa Marshall) vezette amazonok vívnak Aquaman (Cary Elwes) atlantiszi népe ellen, mialatt az emberiség fokozatosan pusztul. Vajon mi történhetett itt, miért változott meg ennyire minden és hogyan tudja Villám helyrehozni a dolgokat? 

Aki anno nézte a Justice League-sorozatot a Cartoon Networkön, az láthatta azt a részt, amiben hasonló dolog történik. Flash akkor is valamilyen módon elhagyta a jelenkort, és egy másik idősíkra került, ahol a Ligából gonosz elnyomó hatalom lett nélküle. Azt a kettébontott epizódot nagyon szeretem, mert izgalmas és a „Sötét Liga” tagjai elképesztően jól néznek ki benne! Ami itt jött, arra viszont nem voltam felkészülve. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a The Flashpoint Paradox az egyik legjobb szuperhősös film, amit valaha láttam! Az új valóságban mindenki nagyon más, vagy torz karikatúrája önmagának; talán soha nem sorakozott még fel ennyi DC-hős egyetlen alkotásban és ehhez még hozzájön a fordulatokban meg fantasztikus harcokban bővelkedő, véres, komor történet, ami odaszegezett a képernyő elé. A legtöbb szereplő rejteget valamilyen titkot, és akiről megszokhattuk, hogy a rossz oldalon áll, az az új jelenben lehet pozitív szereplő és ez fordítva is megtörténhet…

Már a nyitó csata érdekes és Zoom Professzort sikerült úgy megcsinálni, hogy az ember elkezdjen érdeklődni utána. Ki ő, honnan jött, hogy szerezte az erejét? Kevés negatív szereplő akad, akivel ezt meg tudják csinálni. Utána meg az átmenet nélküli váltás sokkja jön, mert minden, amit Barry átél, számunkra ugyanolyan váratlan és lehengerlő. Majd felbukkan még egy elsőrangúan összehozott karakter, az alternatív Batman. Nagyon királyul néz ki, a háttértörténete, a cinikussága és a dumája óriási, egyszerűen kurvajó. A számos mellékalak közül még kifejezetten tetszett Villám Kapitány (alias Captain Marvel/Shazam, hangja Steve Blum), akit korábban sosem láttam még; és megjelenik többek közt pár régi kedvencem, pl. Gyurmaarc, Deathstroke (Ron Perlman) és Lex Luthor (szintén Steve Blum). A jófiúk szimpatikusak, a tét magas, senki se golyóálló (kivéve persze Supermant [Sam Daly], akinek nem sok szerepe van), és miközben egyre durvábban elfajulnak az események, Villám agya alkalmazkodik, ettől megjelennek benne az új idősík emlékei. Mindenre fény derül, a nézőt folyamatosan ejtik ámulatba az újabb csavarok a sztoriban és közben úgy tűnik, a vég mindenképpen elkerülhetetlen. 

Szpojler 

Talán nem lövöm le a poént, ha elmondom, hogy persze minden jóra fordul, a kérdés csak az, hogy milyen áron? Aki tudni akarja a választ, az várja meg a stáblista végét! 

Szpojler vége 

Néhány mondat az alkotókról: A rendezéssel azt a Jay Olivát bízták meg, aki a szintén nagyszerű két részes A Sötét Lovag visszatért dirigálta; a történet alapját Geoff Johns (A Zöld Íjász és A Villám-tévésorozatok) és Andy Kubert 2011-es képregénye, a Flashpoint adta. A karakterek megalkotásáért Bill Finger kapta a stáblistás kiemelést, hozzá köthető például a Zöld Lámpás. Az említett hangok mellett hallhatjuk még Michael B. Jordant (Kiborg), Kevin Conroy-t (a fiatal Batman, ő a Denevérember hangja a ’90-es évek óta), Dee Bradley Bakert (Ertigan/Canterbury Tücsök), Dana Delany-t (Lois Lane hangja, már hosszú ideje), Nathan Filliont (ismét Green Lanternként) és Danny Hustont (Lane tábornok). 

Érdekességek: A képregényekben a Flash által létrehozott idő-zavar okozza a DC-univerzum újraindulását a New 52-szériával. Bár ez az animációs kontinuumban nem történik meg, mind Villám, mind Batman a New 52-beli jelmezeiket viselik az utolsó közös jelenetükben. (Utólagos megjegyzés: Mégiscsak megtörtént.) A stáblista utáni rövid szekvencia előrevetíti a közvetlen folytatás, a Justice League: War cselekményét. A Supermant megszólaltató Sam Daly a karaktert hosszú ideig szinkronizáló Tim Daly fia. Mind Justin Chambers, mind Kevin McKidd A Grace Klinika oszlopos tagjai. A Justice League: The Flashpoint Paradox 3 és félmillió dollárból lett, bevétele több mint 4 millió volt, egyből dvdre készült. Egyértelmű pozitív fogadtatásban részesült, a hozzáértők dicsérték, amiért a lehető leginkább hű maradt az alapul szolgáló képregényhez, tetszett nekik a kiforrott, felnőtteknek szóló cselekmény is; ám kritikákat kapott erőszakossága miatt. Különös módon ez a feldolgozás véresebb, mint az eredeti, többen megkérdőjelezték a besorolását, mondván a 12-es karika túl kevés neki. 

Nekem nagyon tetszett. Aki szereti/ismeri a DC szuperhőseit, rajong Villámért vagy a Liga többi tagjáért, annak ez kötelező darab! Úgy érzem, képtelen vagyok visszaadni, mennyire jó volt, tényleg ajánlom, hogy nézzétek meg, nem fogtok csalódni benne! 

Pontozás: 

imdb: 8.1 (3 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 6/5 

Hírek: 

- Jay Oliva készíti a Batman v Superman: Dawn of Justice storyboardját. 

- Bill Finger karakterei a jövőben az alábbi mozikban fognak feltűnni: The Batman – kétrészes animációs film, The Justice League Part One – 2017-ben érkező élőszereplős feldolgozás, Green Lantern – a zöld szuperhős újrázása, 2020-ban mutatják be, valamint az érdekesnek tűnő Caped Crusader: The Dark Hours. Ez a kisebb költségvetésű Denevéremberes mozi arról a Bruce Wayne-ről szól, aki meg van győződve róla, hogy Gotham a védelme alatt áll, ám szembesülnie kell a letaglózó valósággal. Vajon mi lehet az?

- Geoff Johns társproducerként vesz részt Batman v Superman: Dawn of Justice-ban, valamint írja és pénzeli a 2018-ban érkező Flash-t, és szintén íróként működik közre a 2019-es Shazam!-nél.

- C. Thomas Howell rezüméjén 12 új film várakozik bemutatásra.

- Michael B. Jordan lesz az új Johnny Storm, vagyis A Fáklya az új Fantasztikus Négyesben, ami mindjárt két részesnek készül; valamint egy különös ötletből fogant sportfilmben, a Creedben játssza a címszereplőt. És hogy ki lesz benne? A Rocky-szériából ismert Apollo Creed unokája… (Előbbi végül csak egy részes lett, láttam, nagyon fura; utóbbi viszonylag sikeres lett.)

- Kevin Conroy egy egyelőre kevés konkrétummal bíró animációs sorozatban, a Relatively Superben kamatoztatja tehetségét legközelebb. Ha jól sejtem, ez a Ha/Ver és a Mystery Men vonalán haladó, éppen csak szuper hősökről szól majd…

- Ron Perlman nagy valószínűséggel visszatér a mozivászonra Pokolfajzatként a sokak által várt Hellboy 3-ban! 

Ja és még valami: Bár konkrétan nem jelenik meg, figyeljetek és megtudhatjátok, ki az alternatív Joker! Garantált borzongást okoz majd, ha rájöttök!

Ennyi Supermanes rajzfilm és élőszereplős alkotás megnézése után már mégse mondhatom, hogy nem szeretem Supermant, viszont azt kijelenthetem, hogy Bryan Singer rendezéseit kedvelem. Szóval utóbbi hozta tető alá előbbi kalandjait, ráadásul ez egy legendásan rossz hírű mozi, ami még egy ok volt, hogy megnézzem. 8 évvel a premier után már szinte mindent elfelejtettem vele kapcsolatban, csak az maradt meg, hogy bukásnak tartották, de nagy meglepetésemre egészen jó volt, valójában pedig még csak azt se lehet mondani, hogy tényleg megbukott. Akkor mi is ez az egész, kérdezhetitek most? Elmondom, miről szól, aztán megmagyarázom ezt a kissé kaotikus bevezetőt! 

A legendás kryptoni hős (ezúttal Brandon Routh) öt évvel ezelőtt elhagyta a Földet, mert utána akart járni a csillagászok felfedezésének, akik azt állították, hogy megtalálták szülőbolygóját, ami mégsem pusztult el. Mostanra a világ nagyot változott, a visszatérő Kal-El azonban gyorsan megtalálja a helyét, hiszen segítő kezekre mindig szükség van, pláne ha ezek a kezek képesek felemelni egy egész utasszállító repülőgépet. Azonban éppen ekkor indul be Lex Luthor (Kevin Spacey) ördögi terve, ami az egész amerikai kontinenst pusztulással fenyegeti! Ha ez nem volna elég kihívás, Supermannek szembesülnie kell azzal, hogy Lois Lane (Kate Bosworth) időközben feleségül ment a Daily Planet jóképű munkatársához (James Marsden) és született egy kisfia (Tristan Lake Leabu). Ennek a négy nem mindennapi embernek végül egyesítenie kell erőit, hogy megállíthassák Luthort, ám a gonosz zseni látszólag mindenre felkészült. Vagy mégsem? 

Az első félórában eléggé szkeptikusan álltam ehhez a mozihoz, mivel az volt bennem, hogy a közvélemény szerint rossz, megbukott, stb. és itt még alig akadt valami, ami alátámasztotta volna ennek az ellenkezőjét. Aztán szép sorban jöttek az apró pozitívumok, amik miatt végül sikerült átadnom magam az élménynek. Tény, hogy szörnyen sok a kitalálható fordulat, van olyan eset, amikor a forgatókönyv direkt késlelteti ezeket, elhiteti, hogy „neeeem, úgyse az lesz”, aztán mégis; ráadásul maga a sztori se érdekes. A probléma gyökere abban van, hogy Singer megpróbálta ugyanazt, amit Richard Donner ’78-ban: megtette főellenségnek Lex Luthort. És hiába Kevin Spacey, hiába a jobban megalkotott gonosz, Luthor élő szereplőként egyszerűen nem működik. Aki látott már egyetlen epizódot az Igazság Ligája-rajzfilmből, amiben felbukkan a kopasz géniusz, az biztosan ugyanezt érezheti. Se Gene Hackman, se Spacey Lexét nem tudom komolyan venni, és mindkét alkalommal valami baromsággal akarja elpusztítani a világot (Amerikát). A Lois Lane-mellékszál viszont jó, mert egyrészt Kate Bosworth meglepően remek a szerepben, másrészt ott van vele James Marsden, harmadrészt meg a kisfiukat játszó Tristan Lake Leabu nagyon aranyos. Itt a konfliktus kevésbé látványos, ám annál érdekfeszítőbb: Lois nem tudja, hogy Clark Kent Superman és előbbit csak ügyetlen havernak tekinti, míg az utóbbi iránt még mindig vannak érzései, amiket talán magának se vall be. Kal-Elnek szembe kell néznie azzal, hogy szerelme új életet kezdett, ám jön még egy meglepetés számára és a néző számára is – bevallom, ez már egy kissé túlzásnak tűnik.

Vissza egy picit a negatív szereplőkhöz: A hajón játszódó rész, amikor Luthor ismerteti a tervét Lois-szal, na az odavág, akkor tényleg látható egy pici ideig a valódi Lex! Ugyanakkor a rosszfiúknál annyi marhaság van, hogy csak na! Sok az erőltetett poénjuk, ténylegesen csak némelyik vicces; a múzeumban lévő jelenetsor igencsak elrugaszkodott a valóságtól; és Parker Posey elég idegesítő. De a csúcs mindenképpen Kal Penn szerepeltetése: akinek ez a név nem mond semmit, azzal nincs gond, elárulom, ő játszotta Dr. House egyik segédjét, aki megmagyarázhatatlan okokból öngyilkos lett. Bryan Singer a House egyik producere volt és ezért beletette az akkoriban ismert Pennt ebbe a filmbe, de a figurájának semmiféle szerepe nincs, még csak szöveget se kapott és ez egyszerűen zavart. A játékidő majdnem egésze alatt jelen van, egyszer se szólal meg, semmiféle jellegzetessége nincs és totál felcserélhető BÁRKIRE. Talán az szól mellette, hogy ő az egyetlen így vagy úgy központban lévő, nem fehér szereplő – ez is baromi fura, sehol egy néger, sehol egy ázsiai. Nem mintha hiányoznának, de mostanra már megszoktam, hogy mindig van legalább egy ezekből a nagy szuperprodukciókban… 

„A Pulitzer-díj olyan, minta az Oscar-díj. Hamar elfelejtik, miért kaptad, az a lényeg, hogy van.”

A pozitív alakok közt már kevesebb irritáló dologgal találkoztam. Nagy örömömre itt van Sam Huntington, akit a Detroit Rock City óta kedvelek és sajnálom, hogy alig láthatom; Brandon Routh pedig nagyon jó Clark Kentként, igencsak hasonlít Christopher Reeve-re és Supermanként is oké. Az Acélember különleges képességeinek bemutatása szintén üdítőleg hat: eddig is tudtuk, hogy röntgenlátása és szuperhallása van, de még sosem nézhettük meg ezeket az ő szemszögéből. Végül itt van még a remek Frank Langella, aki Perry White-ot kelti életre – szerintem hiteles főszerkesztő, hiszen ezek a valóságban is mindig csak egy dologra koncentrálnak, az eladhatóságra. 

Pici szpojler 

A rendező azért betett nekünk két dolgot, ami mellett nehéz elmenni. Az első az „asztmás gyerek a fújókájával”-klisé, ami egyrészt teljesen jelentéktelen, másrészt meg álságos is, hiszen csak azért van, hogy elfedje Lois titkát. A másik dolog az azóta elhíresült jelenet, amiben a címszereplő szemgolyójáról lepattan egy pisztolyból kilőtt lövedék. Ez teljesen elfogadható, de annyira abszurd pillanat… 

Szpojler vége

Ahogy előre haladt a történet, rádöbbentem, hogy a kitalálhatóság nem azért van, mert a készítők híján voltak a fantáziának, hanem mert méltóképpen akartak tisztelegni a Superman és a Superman II előtt. Az a sok kis ismerős pillanat onnan származik, onnan van John Williams nagyszerű főcímzenéje, és még a befejezésben is visszahozták a legendás pillanatot, mikor a hős körberepül a bolygó körül. Mikor ezeket megértettem, rájöttem, hogy nem szabad haragudni a kiszámítható pillanatok miatt, sőt, utólag szinte ezek váltak a legjobb momentumokká! [Megjegyzés: Az élményt jelentősen csökkenti az a tény, hogy a Film+-on néztem, ahol egy ideje már mindig adott percnél adják a reklámot. Mindegy, mikor kezdődik vagy ér véget egy jelenet, ők annál a percnél elvágják a mozit, ezzel gyakran olyan helyzetet teremtve, hogy az ember már nem tudja, hogy kezdődött a jelenet, esetleg mi volt annak a mondatnak az eleje, amit kettéharaptak neki… Ez elég nagyfokú érzéketlenség a nézővel szemben!] 

Zölden világító kő rovat, avagy még egy kis szpojlerezés 

Megint itt a kryptonit-probléma. Ez az összes Supermanes alkotásban felmerül, hiszen a karakter egyik jellegzetessége, az egyetlen gyenge pontja ez a zöld kristály, ami a megsemmisült szülőbolygójából származik és elveszi földöntúli erejét, ha kapcsolatba kerül vele. Sajnos nincs egy univerzális szabály arra nézve, hogy a kő mérete és a Kal-Eltől számított távolsága mennyire befolyásolják ezt a jelenséget, de a józan paraszti ész azt diktálja, hogy minél nagyobb a kryptonit és minél közelebb van hozzá, annál pusztítóbb a hatása. Hát nem. A kristály úgy viselkedik, ahogy a forgatókönyvírónak leginkább megfelel. Hősünk nyugodtan tud repülni egy szigetnyi méretű kryptonit-tömb felett, sőt, ugyanezt később az óceán aljáról leszakítja és felemeli, majd miközben gyakorlatilag kis híján kiszúrják a szemét a combnyi vastagságú kryptonit-rudak, felviszi az egész szigetet az űrbe és elhajítja. Amikor Lex leböki egy ilyen kődarabbal, akkor kis híján meghal, de a víz alá süllyedve azért nem fullad meg, mert hát… Miért is nem? Ezen kívül poén, hogy a jelmezének ugyanez az anyag a gyengéje: kibírja az űrből a Földre visszatérés hőjét, a magmába csapódást, a golyókat, de a kryptonit átszakítja!:) 

Szpojlerek vége

„Azt írtad, a világnak nem kell megmentő, de én minden nap hallom, ahogy érte kiáltanak.” 

Érdekességek: A Reeve-féle Superman-mozik negyedik installációja után a ’90-es évek elején elindult a hercehurca egy újabb Acélember-mozgókép elkészítésének érdekében. Aki jól tud angolul, az erre a linkre kattintva elolvashatja a meg nem valósult Superman-projektek izgalmas történetét, a többieknek pedig kiemelném a két legjobbat: Keith Giffen képregény-író ötlete lett volna a 2000-es években egy olyan Superman-film, ahol az ellenfél a legendás Lobo (lásd: Superman-Lobo képregény). Kevin Smith szintén egy fantasztikus ötletet álmodott meg. A Superman Lives-ben a félelmetes gép, Braniac lenne volna a főellenség, aki elküldené hírnökét, Doomsday-t a Földre, ahol Superman a vele való összecsapásban meghalna (lásd: Superman halála). Braniac elfedné a Napot, így megfosztva a hőst az erejétől, Lex Luthor pedig segítené azt az ördögi tervet. Ám Superman mégis feléledne a The Eradicator nevű kryptoni robot segítségével. Ez az új figura át tudna alakulni repülőgéppé és egy erő-páncéllá is, ami ideiglenesen visszaadná az Acélembernek elvesztett erejét, aki végül így bontaná le a Nap-blokádot és győzné le Braniac-et. Sajnálom, hogy ezekből nem lett semmi, mert mind Lobo, mind Braniac nagy kedvenceim! 

Ezt a Smith-féle forgatókönyvet kidobták és másikat csináltattak, aztán elkezdődtek a Superman Lives munkálatai, a rendező Tim Burton, a főszereplő pedig Nicolas Cage (!) lett volna, tartottak ruhapróbát, nyomtattak előzetes posztert, a bemutató dátumát 1998-ra tűzték ki, de aztán a projekt elpusztult. Az új szkriptet J.J. Abrams írta és elképesztő módon elrugaszkodott a már meglévő mítosztól, ám az ekkor a fedélzetre lépő új kapitány, Bryan Singer baromságnak tartotta ezt az írást és újat készíttetett. Abrams helyére Michael Dougherty és Dan Harris (Adsz vagy kapsz) jöttek, akik egyetemi hallgatókként láthatóak a múzeumos résznél, őket tessékeli ki a biztonsági ember. Dougherty korábban dolgozott együtt Singerrel az X-Men 2-n. A főszerepet felajánlották Will Smith-nek, aki viszont azzal hárította el a felkérést, hogy nem akarja „összerondítani a fehérek hősét”. A Superman Returns remake, de egyben folytatás, elvileg a Richard Donner-féle Superman II. után játszódik, de kapcsolható a negyedik epizódhoz és a későbbi Supergirl-filmhez is. Christopher Reeve-nek lett volna egy pici szerepe, de pont a forgatás megkezdése előtt hunyt el. Özvegye, Dana még láthatta a felvételek megkezdését, és azt mondta, Brandon Routh hihetetlenül hasonlít eltávozott férjére. Sajnos a premiert már ő sem érte meg, mert gyógyíthatatlan rákkal küzdött. A filmet kettejük emlékének szentelték.   

A rendező-producer biztos volt benne, hogy csakis egy ismeretlen játszhatja Supermant. Mikor ő és Routh először találkoztak egy kávézóban, a színész véletlenül kiöntötte az italát és elárasztotta vele az asztalukat, aztán pánikolni kezdett és ez meggyőzte Singert arról, hogy jó lesz Clarknak. Routh 10 kilónyi izmot szedett fel a szerepéhez. A készítők a kezdetektől fogva Kevin Spacey-t akarták Lex Luthornak, ennek érdekében a felvételek idejét úgy módosították, hogy az éppen színházigazgatói feladatokat ellátó Spacey csatlakozni tudjon hozzájuk. A forgatás alatt a színész egy golfkocsin közlekedett, amivel egy Superman babát húzott maga után és egy megafonba kiabálta, hogy „Supermannak meg kell halnia!”. Kevin bácsi javasolta Kate Bosworth-öt a direktornak. Kate Katharine Hepburn és Julia Roberts alakításait tanulmányozta a felkészüléshez. Kal Pennek eredetileg fontosabb szerepe volt. Frank Langella azt az instrukciót kapta, hogy legyen nyugis, megfontolt, ellentétben a karakter korábbi megformálóival, annak érdekében, nehogy a mozinézők azt mondják, Perry az akkoriban bankot robbantó Pókember J. Jonah Jamesonjának klónja. Vicces módon a valóságban utóbbi ténylegesen az előbbi figura másolata.

A Magány Erődjében játszódó első jelenetben a kristályokon megjelenő Jor-El, akit később többször hallhatunk, az Marlon Brando, aki a ’78-as eredetiben alakította Kal-El apját. Brando a második részhez több jelenetet is eljátszott, azonban később beperelte a stúdiót, mondván nem kapta meg a jussát, ezért azokat a felvételeket nem használhatták 1980-ban, de 26 évvel később már igen. A karakter alig látszódik, de egyébként számítógépes animációt használtak a megjelenítéséhez – a 2004-ben elhunyt színészóriás örökösei hozzájárultak ehhez. A bárban, ahol Clark és Jimmy isznak, a csapos az a Jack Larson, aki az 1952-es Superman-sorozatban volt Jimmy Olsen, majd a ’96-os Lois és Clarkban az idős Jimmy. Larson legutolsó filmje ez előtt 1957-ben került a mozikba, vagyis 49 év után tért vissza az ezüst vászonra! A haldokló milliomosnő Noel Neill, aki az 1948-as Superman-filmben és a már említett ’52-es sorozatban Lois Lane-t keltette életre. A Daily Planet egyik újságírója a földrengéskor Guy Hendrix Dyas, a látványtervező.

A korábbi utolsó Acélember-mozi, az 1987-es A sötétség határán utolsó mondataként Kal-El azt mondja Luthornak: „Húsz év múlva találkozunk!” Ezt a jelenetet 1986-ban vették fel, és pont 20 év múlva, 2006-ban Lex és Superman tényleg újból találkoztak a mozikban! Számos utalás látható a hős képregényes kalandjaira, például megelevenedik az Action Comics első számának borítója, amin Superman egy autót emel fel; az űrrepülős szekvencia az 1986-os Man of Steel mini-sorozatból van; de utalnak vele az 1996-os és az 1942-es Superman-rajzfilmekre is. A kezdő stáblista alatt a megsemmisülő Kryptonról utazunk a Földre, ahogy a ’78-as nyitórészben. Martha Kent kisteherautója pontosan ugyanaz az autó, amit a figura az első epizódban vezet. Metropolis látképe Manhattanéből lett. A Kent-farm eredetileg egy stúdióban épült fel, de aztán a díszletet szétszedték és újraépítették Ausztráliában. A stáb 7 kilométernyi utat és egy 15 hektáros kukoricaföldet hozott létre a helyszínen, utóbbi azért is elképesztő teljesítmény, mert a kontinensnyi országot éppen 7 éves aszály sújtotta. A kukoricát 12 hét alatt sikerült eléggé megnöveszteni. Ezen a helyen, Új Dél Wales-ben a helyi munkások alkalmazásával több, mint 100 millió dollárnyi bevételt generáltak a gazdaságnak. 

A forgatást jelentősen hátráltatta, hogy egy ízben ellopták néhány stábtag adóvevőjét, majd a tolvajok a felvételek közben „cut” és „action” (vége a felvételnek, kezdjük a felvételt) parancsokat kiabáltak a rádiókba, ezzel káoszt teremtve. Az elszabaduló autós résznél ez kis híján balesetet okozott. A hős ruhája egy milliskin nevű anyagból készült, ami új korában akadályozza a mozgást, viselés után viszont megereszkedik, így rengeteg darabot kellett készíteni belőle. A hatalmas vasútmodell-hálózatot a legendás német Märklin-cég szakértői építették fel 14 hét alatt, a teljes sínpálya hossza 280 méterre rúgott. A Superman Returns-höz készült egy négyrészes előzmény-képregény, egy feldolgozás-képregény, egy regény-változat és egy videojáték.

Bryan Singer a 2006-os Comic Conon azt nyilatkozta, hogy elégedetlen a művét reklámozó marketinggel. A rendező 15 percnyi anyagot kivágott a filmből, privát tesztvetítésekre hivatkozva, köztük az önmagában 10 millió dollárba kerülő „Visszatérés a Kryptonra”-részt, ami csak IMAX 3D-ben létezett, így azt még dvd-extraként sem tudták felhasználni. A szimpla kétdimenziós verzió mellett az említett szélesvásznú változatban 20 percnyi jelenet térhatásúnak készült, ez volt az első alkalom, hogy egy egész estés élőszereplős film ezzel a kevert formátummal kerüljön a filmszínházakba. Bryan bácsi azt mondta Larry King műsorában, hogy ha nem kapja meg a jogokat John Williams ’78-as főcímdalához, akkor el se kezdi a munkát. A legendás zeneszerzőt felkérték a filmhez, de idő hiányában kénytelen volt visszautasítani a lehetőséget, ám ő javasolta maga helyett John Ottmant és végül két szerzeményt mégis megcsinált a műhöz. Brandon Routh húga, Sara egyike a kórusban hallható énekeseknek. 

A Superman visszatér 209 millió dollárból lett és 391 milliót hozott vissza, a kritikusoktól pozitív elismerésben részesült. Dicsérték a látványt, a speciális effekteket és a stílust, megszavazták neki a Legjobb Fantasy-nek járó díjat a Saturn Awards-on. És most jön az érdekes rész, a magyarázat, hogy miért hittem azt, hogy ez egy bukott film: Az 1990-es évektől számított elpocsékolt pénz a meg nem valósult projektekre kb. 54 millió dollárt emésztett fel, a világméretű reklámhadjárat pedig még 100 milliót, ezzel a teljes költség a stúdió szempontjából megközelítőleg 363 millió lett. A Warner akkori elnöke kijelentette, hogy „legalább 500 milliót kellett volna visszahoznia”, de mivel ez nem sikerült, így dacára annak, hogy papíron majdnem megduplázta a költségvetését, mégis bukásnak könyvelték el. Jópofa, nem? Éppen ezért a 2009-re tervezett folytatásból nem lett semmi… 

Számomra pozitív csalódás volt a Superman Returns, bár el kell ismernem, hogy vannak hibái és az eleje elég unalmas. Ám azoknak az újráknak a sorába tartozik, amik képesek hűek maradni az elődjükhöz, miközben újdonságokat visznek bele a már ismert sztoriba. Aki kedveli az 1978-as és az 1980-as Supermaneket, az ne hagyja ki ezt se, viszont a Man of Steel rajongóinak nem ajánlom! 

Pontozás: 

imdb: 6.1 

Szerintem: 4/5 

2017-es megjegyzés: Érdekes módon Brandon Routh-ból mégiscsak sikeres szuperhős lett, ugyanis két tévésorozatban is ő alakítja az Atom nevű héroszt.

Hírek: 

- Bryan Singer ezen a nyáron nagyot kaszált az X-Men:Az eljövendő múlt napjaival, aminek jön a következő epizódja, az X-Men: Apokalipszis; amit rendezőként, íróként és producerként jegyez. (Láttam, tetszett, írtam róla.)

- Michael Dougherty rendezi a Trick ’r Treat 2-t, emellett Dan Harris-szel együtt írják az X-Men: Apokalipszis forgatókönyvét. (Előbbi még mindig nem készült el.)

- Az elsősorban sorozatokban felbukkanó Brandon Routh jövőre egy izgalmas sci-fiben bukkan fel. A 400 Days „négy asztronautáról szól, akik egy 400 napos szimulációban vesznek részt. Ennek során elküldik őket egy idegen bolygóra, ám út közben elvesztik a kapcsolatot a külvilággal és lassan kezdenek megőrülni, majd amikor kénytelenek elhagyni a hajójukat, kiderül, hogy a szimuláció valóság…” 

- Kate Bosworth kisebb horrorokban kapott női főszerepet. 

- Kevin Spacey a Förtelmes főnökök 2-t erősíti (ez tényleg kell?), valamint egy a Nicsak, ki beszél!-t idéző borzalmas über-baromságban, a Boss Baby-ben is felbukkan. Nem hiszem el, hogy erre valaki pénzt ad és tényleg azt gondolja, hogy jó ötlet! (Ebben tévedtem, a Bébi úrnak nevezett izé ugyanis nagy sikert aratott.)

- Parker Posey szerepet kapott Woody Allen új, még cím nélküli filmjében.

Várható írások: Az Igazság Ligája - A Villám-paradoxon. 

Egyre inkább úgy érezem, hogy jobban járok, ha az „átlagos” filmekre szakítok időt, mert az utóbbi néhány esetnél kiderült, hogy azok a művek, amik se nem természetfelettiek, se nem látványosak, felüdítőbben hatnak és jobban elérik a céljukat, mint "nagy testvéreik". Kivétel ez alól a John a végén padlót fog, ám az pedig arra mutat, hogy a nagy stúdiók CGI-szörnyetegei helyett érdemes a kisebb produkciók felé fordulni. A St. Vincent mellett az is szólt, hogy már amikor először megláttam a címét, jött a megérzés, hogy „ez jó lesz”, úgyhogy feljegyeztem magamnak a bemutató dátumát, megnéztem egy trailert, pedig nem szokásom és aztán csütörtök este Mozsárágyúval közösen megtekinthettem a szóban forgó alkotást. Hogy bejött-e a jóslatom, azt majd a sztori ismertetése után!

Első ránézésre minden adott, hogy az ember utálja Vincent MacKennát (Bill Murray). A fickó öreg, zsémbes, szarkasztikus, iszákos, rendetlen, adósságai vannak és még csúnyán is beszél. Ám a sors úgy hozza, hogy a közvetlen szomszédságába költöző anyuka (Melissa McCarthy) túl sokat dolgozik, így kisfia, Oliver (Jaeden Lieberher) a „mogorva öreg pasinál” keres menedéket, mikor a többi gyerek elbánik vele. Vincent rájön, hogy a pesztrálással akár pénzt is kereshet, ezért elvállalja a bébiszitterkedést, miközben magával viszi a kissrácot a lóversenyre, a kocsmába és egyéb hasonló helyekre. Egy idő után a különös páros mindkét tagja rettentően élvezni kezdi a másik társaságát, de az anyuka és annak volt férje, na meg a pénzbehajtók állandóan beleszólnak az életükbe. Az egyre növekvő gondok közepette az idős férfi mindent megtesz, hogy elidegenítse magától a körülötte lévőket, de a tiszta szívű kisfiú átlát rajta. Szerinte ugyanis Mr. MacKennában minden megvan ahhoz, hogy akár szentté is avathatnák!

Ha elolvassátok a történetet, láthatjátok, hogy az alap nem újdonság: a mogorva öregember, akit a felnőttek utálnak, összebarátkozik egy nála sokkal fiatalabb illetővel és kiderül, mitől lett olyan, amilyen; meg hogy valójában jó ember, stb. Amiért mégis megéri megnézni a St. Vincentet, az elsősorban Bill Murray jelenléte, mert fantasztikusan alakít és hát ki az, aki utálja őt? A figurát mintha csak rá szabták volna és jó, hogy a sztoriban a tragédiák, meg a miértek csupán árnyalva jelennek meg, a hangsúly inkább a főszereplő kapcsolatain van. A kisfiút alakító Jaeden Liberher aranyos, könnyen megkedvelhető, viszont a Vincent párjául rendelt Dakát alakító Naomi Watts kiválasztása előtt értetlenül állok. Korához képest jó nő és remek színész, de ha a karakter orosz, akkor miért nem kértek fel egy orosz színésznőt? Úgyis Murray a húzónév, az, hogy ki van mellette, „sztársági” szempontból lényegtelen. (Lásd pl.: Heatstroke, ami hasonlóan kis költségvetésű, és mégis tudtak egy orosz színésznőt keríteni a ruszki szerepre.) Melissa McCarthy szerepeltetése viszont jó választás volt, mert itt legalább bebizonyíthatja, hogy nem csak ugyanazt az egyféle „vicces” figurát tudja eljátszani. A mellékalakok közt ott van még Chris O’Dowd (a tanár-pap-osztályfőnök), aki Dr. Csótány hangja a Szörnyek az Űrlények ellen sorozatban, valamint Terrence Howard (a bukméker). Az író-rendező-producer Theodore Melfinek ez az első nagyobb kaliberű alkotása, korábban csupa rövidfilmet készített; a producerek közt pedig megtalálhatjuk Don Cheadle-t. 

Pici szpojler 

Mozsárágyúval mindketten észrevettük, hogy a címszereplőt ért agyvérzés után a mozi kicsit elindul lefelé a lejtőn, ami végül a nagyon érzelgős, de ezért felemelő „szentté avatásban” csúcsosodik ki. Ezen kívül a cselekményben elsikkadnak mellékszálak, hiszen például nem derül ki egyértelműen, hogy mi lesz a 2700 dollárral vagy miként sikerül a bukmékert kifizetni, és bár ezek tényleg lényegtelen dolgok, nekem azért feltűntek. 

Szpojler vége

Érdekességek: Bill Murray-t nem könnyű megnyerni egy filmhez, ugyanis nincs ügynöke. Állítólag fel kell hívni és több üzenetet hagyni neki, aztán, ha tetszik neki a rendező dumája, meg amit ajánl, akkor hajlandó találkozni vele. Ebben az esetben Murray levélben válaszolt Melfinek, akivel aztán egy repülőtéren találkoztak, ahol egy gyorsétteremben grillezett sajtos szendvicset ettek. A színészt a megbeszélés és a korábban Melfi által írt válaszlevél győzte meg, hogy elolvassa a forgatókönyvet és elvállalja a szerepet. Mivel más érdekes adatot nem találtam, elmesélem nektek, hogy itt a székesfehérvári moziban a vetítés úgy kezdődött, hogy a mozigépész elméretezte a képet és a felirat lelógott - bár ez nekünk nem jelentett gondot a megértésben, a többi nézőnek igen, úgyhogy egy hatvanhoz közelítő úr kiment és szólt, hogy gond van, ezért aztán a második jelenetnél megszakították az előadást, aztán újrakezdték. (Ami mellesleg nem baj, mert a vicc, amivel a film kezdődik, angolul és magyarul teljesen máshogy szól, így mindkét nyelven élvezhettük.)  A St. Vincent 13 millió dollárból lett, eddig már több mint 10 milliót hozott vissza, de még nincs egy hete a mozikban, szóval ez a szám biztosan nőni fog. A kritikusoktól csupa pozitív visszajelzést kapott, a Rotten Tomatoes-on ezt írták róla: „A St. Vincent azzal kecsegtet, hogy újra láthatjuk benne a vicces Bill Murray-t, de út közben a szentimentalizmus tekintetében kicsit átesik a ló túloldalára.” 

Végülis egyetértek velük. Ez a film szórakoztató és jópofa, de néha elfeledkezik önmagáról és megpróbál átmenni drámába. Ezek a részletek viszont olyan gyorsan elsikkadnak, mintha meg sem történtek volna, ezért a végeredmény kicsit olyan, mintha kacskaringósan haladnánk egy nyílegyenes úton. Ettől függetlenül ajánlom azoknak, akik akarnak egy jót röhögni és nem bánják az érzelmesebb pillanatokat sem! 

Pontozás:

imdb: 7.3 (3 év alatt 0.3-at csökkent.)

Szerintem: 4/5 

Hírek: 

- Bill Murray szinkronhangként hallható majd az animációs B.O.O.: Bureau of Otherworldly Operations-ben, ahol egy szellemnek vissza kell térnie a szellem-iskolába. Erősen Szörny Rt. klónnak tűnik, itt Bill újból együtt játszik Melissa McCarthy-val. 

- Jaeden Lieberher következő munkája egy egyelőre cím nélküli Cameron Crowe-projekt, amiben ismét Bill Murray-vel dolgozik majd, bár lehet, hogy ezúttal nem lesz közös jelenetük… 

- Melissa McCarthy ismét zsarubőrbe bújik a Női szervek 2-ben. (Szerencsére ez 2017-ig csak ötlet maradt...)

- Naomi Watts-ot sikerült berántani az ifjúsági fantasy-feldolgozások hullámai közé, ugyanis A beavatott mindhárom folytatásában felbukkan – ez ugye igazából kettő, de az utolsó két részes lesz, jó szokás szerint… 

- Don Cheadle pénzelés helyett harcolni fog az Avengers – Age of Ultronban. (Ez meg egy közepes, felejthető izé lett.)

Ja és még valami: Maradjatok a stáblista alatt!

Ha hiszitek, ha nem, ezt Adéle Exarchopoulos miatt akartam látni. Már az Elhúztak a felnőttek, miénk a pálya!-ban felfigyeltem rá, és kíváncsi voltam, hogy felnőttként is olyan remek teljesítményt tud-e nyújtani, mint gyerekként. Ugyanakkor persze érdekelt a sztori, én se vagyok fából és szerintem elég sokan hallottátok a híreszteléseket a látnivalókról és ez tényleg kell. Kell, mert máskülönben ez a fantasztikus alkotás eltűnt volna a süllyesztőben, ami nagyon nagy kár lenne! Akkor kezdjünk is neki, mint egy nagy tál finom spagettinek!

FIGYELEM: Ez a film csak 18 éven felülieknek szól!

A középiskolás Adéle (A.E.) mindennapjai átlagosan telnek, úgy, mint bárki másé. Tanul, a barátaival beszélget, unatkozik a suliban, stb. Aztán miután a többi lány felvilágosítja, hogy az egyik jóképű srácnak tetszik, összejönnek, ám boldogtalan ebben a kapcsolatban. Szétmennek a fiúval és közben Adéle érzi, hogy valami nagyon hiányzik az életéből, míg egy nap rájön, hogy a lányokhoz vonzódik. Esetlen próbálkozásai közben összeismerkedik a magabiztos, csábító és idősebb Emmával (Léa Seydoux), akivel lassan egymásba szeretnek. Életük boldognak tűnik, de közben a hősnőnek még mindig el kell elfogadnia önmagát és úgy érzi, a környezete előtt képtelen felvállalni leszbikusságát, ezért eltitkolja, és ebből kifolyólag a férfiak udvarolnak neki. Közben Emma oldalán úgy érzi, mindene megvan, de vajon meddig tarthat a felhőtlen idill?

Mielőtt elkaszálnánk cikkem tárgyát, mint egy újabb, divatos leszbi-filmet, le kell szögeznem, hogy ez csak részben szól a másságról. Inkább egy mai fiatal nő útkeresését, önmaga megismerését, az első szerelmet, a testi örömök felfedezését, a megtört szívet, a szálló lelket mutatja be. Közben pedig szó esik ételekről, borokról, filozófiáról, művészetről, munkáról, gyerekekről, családról, filmekről, zenéről, szóval mindenféléről, amiről a valódi emberek beszélgetnek. Ez itt a kulcsszó: VALÓDI. A La vie d’Adéle annyira reális, mintha csak dokumentumfilm lenne. Nincsenek benne tökéletes fogsorok és kockahasak, senki sem ébred lenyűgöző sminkben és belőtt hajjal. Ledönti a tabukat és közben mégse mutat olyat, ami távol állna bárkitől is. Persze most lehetne hőbörögni, hogy a homoszexuálisok így meg úgy, de a film kb. negyedétől már teljesen lényegtelen, hogy a párt két azonos nemű alkotja. Heteroknak ugyanúgy vannak problémáik a főnökeikkel; féltékenykedhetnek, ha egy vonzó személy közelében érdeklődőnek látják a párjukat; vannak vágyaik, félelmeik, mindennapi örömeik vagy bosszúságaik.

A homoszexualitás persze lényeges motívum, de a Blue Is The Warmest Colour nem küzd az elfogadásért, vagy jogokért, hanem a szerelmet tárja fel, ami jelen esetben éppen két lény szerelme. Szerintem ez annyiban mindenképpen nagyon jó, hogy a nők alapvetően érzelmesebbek, mint a férfiak, ezért két nő kétszer annyi érzelmet tud közvetíteni, pláne ha ilyen jó színészek is, de erről majd később. Az „élete” megjelölés igen helytálló a címben, mert annyi mindent láthatunk: Adéle hazamegy, elindul, órán van, alszik, eszik, a körmét lakkozza, tanul, főz, busz után szalad, randizik, éppen csak az amerikai filmekben megszokott zuhanyozós jelenet marad ki. A címszereplő szenved, amíg rá nem jön, mi van vele; egyedül marad, dühös, értetlen és még miután tisztába kerül önmagával, akkor is valahogy szégyelli a másságát, zavarba jön tőle. A szex szintén fontos elem, van három rendkívül nyílt szerelmeskedési rész, plusz Adéle erotikus álma – ezeknél lehet viszolyogni, lehet élvezkedni, de ha már az életet mutatják be, akkor ez az egyik legfontosabb dolog benne. Amit látunk, az egyébként mindig olyan, amit a főhős él meg, vagy valahol hozzá közel történik és ő is látja, ám sokszor direkt elfednek részleteket előlünk. Érdekes módon a sztorit úgy állítják be, hogy azt érezzük, Adéle-nek van igaza, útja a helyes út, megértjük a motivációit, ám ha belegondolunk, sokszor ösztönök vezérlik, nem használja a fejét.

Exarchopoulos beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, hiszen egyrészt vonzó fiatal nővé érett, másrészt pedig elképesztően játszik, 100%-ig azonosult a szerepével. Léa Seydoux-ból süt a szexualitás, még amikor meg sem próbálkozik azzal, hogy szép legyen, akkor is szinte lehetetlennek éreztem levenni róla a szemem. A kettejük közti összhang bámulatos, elérik, hogy minden egyes érzelmet átéljünk velük, átérezzük a kapcsolat alakulását szinte percről-percre és elfelejtkezzünk róla, hogy amit látunk, az „csak egy mozi”. Ez a színészet magasabb foka, amikor a karakter és az életre keltője totálisan egyé válnak a vásznon – legutoljára ezt Heath Ledgertől láthattuk a The Dark Knightban. Na, olyan szintű alakítás van itt, mindjárt kettő. 

Érdekességek: A történet alapját Julie Maroh 2010-es grafikus novellája, a Le Bleu est une couleur chaude adta; a forgatókönyvíró-rendező Abdellatif Kechiche, a másik író és a vágó az állandó társa, Ghalia Lacroix volt. A direktor eredetileg egy francia tanárnőről akart filmet forgatni, ám aztán ráakadt Maroh alkotására és a kettőt összekötötte.

Exarchopoulos és Seydoux között 8 év különbség van. A forgatókönyvet csak egyszer olvasták el, a rendező ugyanis ösztönözte őket, hogy improvizáljanak, ne ragaszkodjanak a szöveghez, reagáljanak és cselekedjenek minél természetesebben. Nem voltak sminkesek, a két nőt a játékidő nagy részében make-up nélkül láthatjuk, ez fokozza a realitást. A kamerák általában akkor is forogtak, mikor Exarchopoulos hivatalosan nem dolgozott, sok felvétel ezek közül olyan jó lett, hogy bekerült a kész műbe, ám mivel ezekben a valódi nevén szólították a többiek, ezért végül a karakter nevét Clementine-ről Adéle-re változtatták. A változtatásról egyesek feltételezik, hogy a társadalmi al-mondanivaló miatt történt, révén az Adéle arabul igazságot jelent, ez elhangzik a sztoriban. A főhősnő alakítója amiatt kapta meg a szerepet, ahogyan evett:) A színésznők elmondták, hogy a köztük lévő fiktív kapcsolat bizonyos szinten valóssá vált és azóta nagyon szoros barátság fűzi össze őket.

Léa és a rendező több mint egy évet töltöttek Emma karakterének megalkotásával a forgatás előtt. Seydoux a felkészüléshez festészeti és szobrászati leckéket vett, művészeti és filozófiai könyveket olvasott, múzeumokba járt, valamint a férfiasabb megjelenés érdekében edzett és tanulmányozta James Dean meg Marlon Brando filmjeit. A haját minden nap újra kellett kékíteni, néha maga a rendező csinálta meg neki. Mikor a szőke lány kilöki a barnát a folyosóra, hallhatjuk az eltörő üveg csörömpölését – ez úgy megvágta Exarchopoulos-t, hogy mindent összevérzett, de a direktor mégsem volt hajlandó leállítani a forgatást. A színésznő később azt nyilatkozta, hogy ezt a részt volt a legnehezebb leforgatni. Adéle meghallgatása két hónapon át tartott: improvizálnia kellett, vagy hosszas beszélgetéseket folytatni a rendezővel, de olyan is volt, hogy ültek egy kávézóban és a férfi csak figyelte őt. 

A kezdésnél a sztori szerint Adéle 15 éves. Az evés visszatérő motívum, és nincs nyitó főcím; se zene, csak ha a szereplők hallják, kivéve az utolsó jelenet végét. A játékidő három óra, de két részesnek készült. Az egyik szex-szcéna felvétele tíz napig tartott, az erotikus részeknél a lányok vagina-protéziseket viseltek. Megközelítőleg 750-800 órányi felvételt rögzítettek a készítés közben. Az egymás mellett elsétálós részt százszor vették fel. Szintén többször felbukkanó motívum a szerelem és a szabadság felfedezése, valamint a társadalmi osztálykülönbségek bemutatása. Utóbbi egyértelműen a két családi ebédnél jelenik meg: Emma tehetős, felső középosztálybeli famíliája művészetről, szenvedélyről beszélget, miközben osztrigát esznek; a másik család pedig egyszerű spagettit fogyaszt és közben nehéz anyagi helyzetről, tanulásról folyik a szó. Egy másik érdekes észrevétel az Adéle nézeteinek változását bemutató két felvonulás. Az elsőn vegyes közösség, csupa fiatal vonul, együtt énekelve a francia kommunista párt himnuszát, több pénzt követelve az oktatásba; majd később jön a túl színes, dübörgő techno-zenével kísért meleg-felvonulás. (Különben ha megnézitek, látható, hogy az elsőn a lány jobban érzi magát, felszabadultabb.) Az angol címben szereplő kék szín folyton visszatér: ilyen a meleg-bárban a fény, Emma haja és szeme, a ruhák, valamint a beszélgetéseikben szereplő Picassonak volt egy híres kék korszaka. Majd lassan a szín eltűnik/a jelentése átalakul, ahogy a kapcsolat megváltozik. 

Kechiche munkamódszerét több forrásból érte kritika, és a stábtagok meg a színészek megerősítették, hogy rendkívül kemény, már-már embertelen tempót diktált. A legkisebb jeleneteket is százszor felvetette, hogy minél reálisabb legyen, a két hősnőt a végletekig hajszolta. A stábtagokat állítólag vegzálta, akadályozta a munkájukat, túlóráztatta őket és visszatartotta a fizetéseket. A forgatás alatt többen otthagyták a munkát, Adéle és Léa szintén elismerték, hogy nagyon nehéz körülményeik voltak, nem szívesen dolgoznának együtt Kechiche-csel a jövőben. A sok negatív reklám miatt a rendező úgy érezte, a bemutatónak nincs értelme – szerencsére tévedett. 

A grafikus novelláról 

Julie Maroh 19 évesen kezdett el dolgozni a Le Bleu est une couleur chaude-on és öt éven át készítette. Az első kétharmada a filmnek hasonlít a képregényre, de a befejezés teljesen más. A művésznőnek tetszett a mozgóképes változat, de a szexjelenetek nem: „a heterok azért nevetnek rajta, mert nem értik, a melegek meg azért, mert nem elég meggyőző”. 

Vissza a mozgóképhez: Az Adéle élete 4 millió euróból lett, kis híján 15 és félmilliót hozott vissza. A kritikusok imádták, sokan közülük 2013. legjobb filmjének kiáltották ki. Cannes-ban megkapta az Arany Pálmát, ráadásul először úgy, hogy a rendezőnek és a főszereplő színészeknek ítélték oda. Szintén ez volt az első alkalom, hogy az Arany Pálmát képregény-feldolgozás kapta. Emellett a Nemzetközi Filmkritikus Szövetség is elismerte egy trófeával. Ugyanakkor a hosszú és részletes szexjelenetek sokkot okoztak - valószínűleg ezek miatt nem került bemutatásra itthon (se). A 39. Cézár-díjátadón Adéle Exarchopoulos elnyerte a Legígéretesebb Színésznőnek járó kitüntetést. Végül idéznék egy kritikát, ami fontos, hogy megértsük ezt az alkotást. A Movie Room Reviews weboldalon ezt írták róla: „Ez a film nem a homoszexuálisokkal szembeni intoleranciáról szól, vagy arról, hogy milyen leszbikusnak lenni. Inkább arról, hogy milyen, ha szeretnéd felfedezni magadban ezt a dolgot, amiről tudod, hogy benned van, miközben a fiatalság furcsaságával is szembe kell nézned.” 

Összefoglalva a véleményem: Az igazi filmművészet remeke, ki merem jelenteni, hogy tökéletes alkotás. 

Pontozás: 

imdb: 7.8 (3 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 6/5 

Hírek: 

- Várható a film Speciális Kiadása. 

- Adéle Exarchopoulos következő munkája a The Last Face című dráma, amit Sean Penn rendez, a főbb szereplők közt Charlize Theront és Javier Bardemet láthatjuk majd. 

- Léa Seydoux szerepelni fog a közelgő Bond 24-ben, nem lennék meglepve, ha ő alakítaná a 007-es legújabb halálos szépségű ellenfelét; valamint az igen érdekesnek hangzó romantikus sci-fit, a The Lobstert erősíti. Utóbbira idézőjelben rákeresve oldalt kijön az a cikk, ahol leírtam, miről szól. (A homárt láttam, nagyon más volt, mint amire számítottam...)

Ma lesz Bill Murray új filmjének, a St. Vincentnek a bemutatója, ezt mindenképpen meg fogom nézni, ha nem is ma, de valamikor a hónap folyamán, egyebet egyelőre nem ígérhetek biztosra. 

Pár hónapja írtam egy cikket egy olyan filmről, amit az 1978-as, általam imádott Részeges karatemester folytatásának hittem – hiába, egy furmányos marketing-átverés áldozata lettem. Azóta kiderült, hogy ennek a filmnek tényleg volt egy következő része 1979-ben, ami a mester, Sam Seed útját követte, aztán 15 évvel később a fiatal főhős, Freddy (vagyis Wong-fei) szálát folytatva jött a valódi második rész. Ez a mozi itt minden tekintetben az előzőből nőtt ki, ám korántsem lett olyan jó, mint az. Hogy miért? Olvassatok tovább és kiderül!

Wong-fei (Jackie Chan) véletlenek sorozata révén hozzájut egy ősi császári pecséthez, csakhogy elveszti orvos apja egyik fontos gyógynövényét. Miközben a fiú és mostohaanyja (Anita Mui) mindent megpróbálnak elkövetni, hogy a ház ura ne szerezzen tudomást e ballépésről, egy titkos műkincs-csempész hálózatra bukkannak, ami értékes kínai relikviákat akar engedély nélkül kijuttatni az országból. Hogy a gazfickókat megbüntesse és visszaszerezze az ökörködése által elvesztett becsületét, Wong-fei-nek a hírhedt „részeges bokszhoz” (így mondják a szinkronban) kell folyamodnia. Ám a rosszfiúk sem most kezdték a bűnözést és apuka sem nézi jó szemmel, hogy a fia vedel a harchoz. Vajon mi lesz ebből és kihez kerülnek majd a műkincsek?

Mivel a bevezetőben említett Drunken Master Strikes Back irtó béna volt, ezért arra számítottam, hogy cikkem tárgya annál jobb lesz. Ebben nem volt hiba, bár ez önmagában aligha mondható kiemelkedő eredménynek. El kell mondanom, hogy a tévében sugárzott verzió az USA-beli megvágott, átszinkronizált, új zenével bíró változat, ami az eredeti Jui kuen II.-nél sokkal rosszabb. Leginkább az tűnt fel, hogy a történet lezárását teljesen kivágták: Míg itt a végső nagy csata után hirtelen azonnal véget ér a film, a vágatlan esetében még két jelenet jön, amik ténylegesen befejezést adnak a cselekménynek. Hogy jobban értsétek: Az amerikai terjesztőnek, a Dimension Films elnökének nem tetszett a vége, ezért kivágatta. Tény, hogy mint anno a Rémálom az Elm utcában asszem 5. részénél, amiből szintén egy teljesen szétszabdalt darabot láttam, itt is kénytelen vagyok ezt értékelni, mivel ezt tárták elém. 

Most páran biztosan azt gondoljátok, hogy „egy ilyen filmnél nem a történet a lényeg, hanem a harc” – ez igaz, de számomra a harci részek se jelentettek igazi szórakozást. Míg a Részeges karatemesterben ott volt Thunderleg, aki egy karakteres, veszélyes és könnyen utálható főgonosz, addig itt az egész játékidő alatt nehéz eldönteni, hogy ki a rosszfiú. Különös módon az angolok az antagonisták, ami egészen szokatlan, hiszen a rendes, bevett szokás szerint vagy az oroszok, vagy a németek vagy az amerikaiak szoktak megjelenni ebben a szerepben, esetleg a jakuza. Viszont a ködös Albion népének kiválasztásával beletettek egy kulturális üzenetet, miszerint ami az ősi Kínáé volt, az a mai Kínát illeti, ám ez valószínűleg a legtöbbek számára elsikkad. Ugyanakkor Wong-fei ellenfelei mind kínaiak, hiszen Jackie Chan kaszkadőrcsapatának tagjai, de azért ez mégis picit bután jön ki. Oké, meg lehet magyarázni, de nem is fáradnak vele, hogy megtegyék. Ezen kívül lehetetlenség figyelmen kívül hagyni, hogy az alapvetően vígjátéki hangulat dacára a cselekmény teljesen váratlanul sötét tónusúba megy át, először a mester halálakor, aztán az apa-fiú konfliktusnál, és a kínzásról sem szabad elfeledkezni, bár ezt legalább elfedik előlünk. 

Azért vannak jó dolgok: Az elején a vonatos rész érdekes és vicces, aztán jön az otthoni ökörködés a gyógynövénnyel, szóval lehet nevetni. Kétszer is megszólal az ikonikus betétdal a ’78-as eredetiből, ám mindig csak az eleje megy le, ami nagy kár. Bár Sam Seedet lehetetlen pótolni, azért a főhőssel együtt harcoló/hülyéskedő mostohaanya kedvelhető alak és az új mester, aki valójában nem tanítja Wong-fei-t, szintén figyelmet érdemel. Persze van egy elmaradhatatlan ügyetlen szereplő; egy, aki féltékeny a „részeges boksz”-tudásra; ott a felbérelt gazfickó, és így tovább. Tetszett, hogy bár az apát egy másik színész játssza, de a hasonlóság olyan nagy, hogy megkülönböztethetetlen a régitől. Chan ekkor már 40 éves volt, ezt alig lehet rajta észrevenni, bár azért aki többször látta az első epizódot, az megfigyelheti az arcán az idő nyomait – de a lendületéből mit sem vesztett! És minden kis negatívumért kárpótol az utolsó harc, ahol Wong-fei a szemüveges diplomatával száll szembe (puska a falon effektus, aki szemfüles volt, az a vaskohós jelenetnél, mikor a munkások tiltakoznak, már kiszúrhatta, mi lesz a srác titkos fegyvere).

Érdekességek: A Jui kuen első közvetlen folytatása a Dance of the Drunk Mantis, majd cikkem tárgyát követte még egy epizód, a Drunken Master III. (szintén 1994-ben), ami azonban már szinte semmilyen egyezést nem mutat a korábbi részekkel, így a rajongók inkább utánzatként tekintenek rá. A hős, Wong Fei-hung tényleg létezett, a XX. század elején élt, harcművész mester és akupunktúra-gyakorló gyógyító volt, akiből később népi hős/legenda lett. A részeges boksz valóban létező stílus, valódi neve Zui Quan vagy Zuijuquan, azonban tilos ténylegesen ittas állapotban gyakorolni. 

Jackie és az apját alakító Lung Ti között mindössze 8 év korkülönbség van; az eredetileg popénekes Anita Mui pedig 13 évvel fiatalabb volt nála. Chan irányította a kaszkadőröket és ő találta ki a harcokat. Közte és a rendező Chia-Liang Liu között erős ellentét feszült a forgatás során, gyakran összekülönböztek. Mindketten kitaláltak harcjeleneteket, ám különböző stílusban, a főszereplőt alakító színésznek nem tetszett a rendező forgatási módszere és abba se egyezett bele, hogy drótköteleket használjanak a kaszkadőr-jelenetekhez. Liunak végül elege lett és otthagyta a produkciót, így a befejezést már maga Chan rendezte. Egyébként a direktort láthatjuk a mester szerepében. A diplomatát alakító Ken Lo Jackie korábbi testőre volt. Kettejük párbaját négy hónapon át vették fel, állítólag egy napi munkával 3 másodpercnyi használható jelenetet tudtak csak csinálni. A vágatlan változat befejezése szerint Wong-fei megvakul és elbutul az említett titkos fegyver miatt, aztán egy kínai tábornok megjutalmazza a Wong-családot, amiért segítettek megmenteni a műkincseket – pénzjutalomban részesülnek, majd a doktor visszakapja a házát meg a telkét. A kereskedelmi televíziózás átkaként a vége-stáblistát se láthattam, pedig közben bakiparádé megy. 

Ahogy már említettem, az Egyesült Államokban mindig megvágták a beérkező távol-keleti alkotásokat. A végén kívül lerövidítették a részegen éneklős jelenetet, valamint mivel átszinkronizálták, ezért a teljes hangsávot is újra kellett csinálni, beleértve a zenét. Az eredeti képminőséggel és audio-sávval rendelkező, vágatlan verzió óriási kincsnek számít a rajongók körében. Chan önmagát szinkronizálta angolul. A The Legend of Drunken Master kb. 2 millió USA-dollárnak megfelelő hongkongi dollárból lett, az Egyesült Államokban 11 és félmilliót, hazájában több mint 40 milliót hozott vissza. Dacára a forgatáson felmerült nehézségeknek és annak, hogy a bemutatókor a harcművészeti mozik már kimentek a divatból, mégis sikeres lett, a kritikusok elismerően nyilatkoztak róla. Három díjat kapott: Legjobb Ázsiai Film, Legjobb Harcjelenet, Legjobb Harc-rendezés. (Hogy milyen gálán, azt elfelejtettem felírni...)

Nem tagadhatom, hogy összesítésben szórakoztató volt, de biztos vagyok benne, hogy a vágatlan változat sokkal jobb!

Pontozás: 

imdb: 7.6 

Szerintem: 4/5 

Hírek: 

- Jackie Chan csupa értelmetlen folytatáson dolgozik mostanában. Az egyik a Will Smith tehetségtelen fiát nyomató A karate kölyök következő epizódja, a másik meg a már eléggé lejárt Csúcsformában negyedik (!) része… Mondjuk még mindig jobb, mintha a Jui kuent forgatnák újra! (Asszem ezekből egyik se készült el.)

Újabban az szokott lenni, hogy a hét közben a tévében sugárzott filmek közül mindig bejelölök magamnak párat, de aztán sose nézem meg őket. Pénteken viszont tanulmányoztam a műsorújságot és aztán 3 alkotást választottam ki (Adéle élete, Boszorkányvadászat, Memento), majd külföldi ismerőseimnek egy fórumon szavazásra bocsátottam a dolgot, megkérdeztem, ők melyiket néznék a helyemben? Az egyöntetű válasz a harmadik volt, így annak ellenére, hogy igen nagy a felhajtás körülötte és ez taszító, mégis leültem éjjel a Memento elé. Mit tudtam? A rendező az a Christopher Nolan, aki a nekem nagyon tetsző Sötét Lovag-trilógiát, az Eredetet és A tökéletes trükköt dirigálta; a főszerepben a tehetséges Guy Pearce, és egy pofáról szól, aki elvesztette az emlékezetét. Vagy valami ilyesmi. Utólag azt hiszem, jól döntöttem, hogy hallgattam a srácokra, de a véleményemet majd a történet ismertetése után fejtem ki! (2017-es megjegyzés: Azóta a másik két filmet is láttam, az Adéle szerintem egy remekmű, a Season of the Witch sajnos nem az...)

Volt már úgy, hogy bementél egy szobába, de elfelejtetted, miért; vagy valaki rád köszönt az utcán, de nem tudtad, ki az? Leonard (G.P.) állandóan ilyesmivel szembesül, mivel egy trauma következtében elvesztette a rövidtávú emlékezőképességét. Polaroid-képekkel és az ezekre írt kis feljegyzésekkel üzen önmagának, de nem csak a ruhájában, hanem a testén is nyomokat helyez el. Amellett, hogy ezek segítenek neki abban, hogy megismerje a lakóhelyét, az autóját meg az ismerőseit, előbbre viszik a kutatását is. Leonard ugyanis keres valakit. Azt a férfit, aki megerőszakolta és megölte a feleségét. Ez a feladat viszont még egy teljes értékű ember számára sem könnyű, pláne nem neki. Vajon sikerrel jár – és ha igen, emlékszik-e majd rá?

„Attól, hogy nem emlékszem rá, még nem jelenti azt, hogy nincs értelme. A világ se tűnik el, ha behunyod a szemed.” 

Ebben az esetben, ahogy azt a bevezetőben írtam, több oldalról be voltam biztosítva, ezért meg se lepődtem, hogy a film tetszett. Nolanben, mint rendezőben, eddig sosem kellett csalódnom, az egyetlen alkotás, amiben részt vállalt, de nekem mégse tetszett, Az Acélember volt (sajnálatos, hogy nyilvánvalóan ezen a vonalon halad majd tovább a folytatásnak készülő Superman v Batman is). Guy Pearce-ért a felújított Az időgép és a Priscilla, a Sivatag Királynője kezeskedett, bár talán többen ismerik őt a Prometheus-ból meg a Vasember 3-ból. Tehát úgy ültem neki, hogy „csak jó lesz”, aztán elindult a cselekmény és magával ragadott. Végig lekötött, pedig két órás, és dacára a hajnali 2 körül lefutó végefőcímnek, az agyam olyan fokozaton dolgozott utána, hogy még hosszú ideig nem tudtam elaludni. Végigpörgettem magamban a cselekményt, megvizsgáltam a szereplőket, a motivációikat, azt, hogy ki hogyan/honnan került bele Leonard sztorijába, és így tovább… 

Nyilván megint késve érkeztem a buliba, lévén egy 14 éves filmről dumálok most, amit már mindenki látott rajtam kívül, ezért újdonsággal aligha szolgálhatok. Biztosan voltak, akik már nálam jobban kivesézték ezt az alkotást, de azért megteszem, ami tőlem telik:)

SZPOJLEREK ITT 

Bár a cselekmény összefoglalható lenne egy mondatban, az a módszer, amivel elkészült, igazi élménnyé teszi a Mementot, hiszen nem csak a főszereplő, hanem a néző számára is egy kirakós játék. A cél, hogy megfejtsük, mi történt azon a végzetes éjszakán, mikor Leonard elvesztette a memóriáját; és közben rájöjjünk, hogy miként került emberünk a nyitójelenetbe. A játékidő felénél aztán Nolan szokásához híven csavarint egyet a szálakon és hirtelen felmerül a kérdés, hogy vajon a gyilkos tényleg az-e, akivel a hős végzett? Ha igen, akkor kik ezek az új szereplők, Jimmy és Dodd, meg mi közük van a végeredményhez? Ha rossz célpontot likvidál, akkor ki az igazi tettes és ki a szerencsétlen, aki golyót kap a fejébe? 

Az eseménysor hátrafelé pörög le, mindegyik jelenet után következik az előzmény és ugyanúgy, ahogy Leonard, a néző sem tudja, mi történt korábban. Tehát, miközben előre haladunk, valójában visszamegyünk az időben és ezt még tovább fokozza a fekete-fehér közjáték, ami sorozatosan beékelődik a színesben haladó főszálba. És mindkét esemény-folyamban jelen vannak a főszereplő régi emlékei, ezek fokozatosan értelmet nyernek; végül elérünk az utolsó részhez, ahol a tragédia előtti képek, a visszafelé lejátszott cselekmény és a monokróm előzmény találkoznak. Ekkor minden világossá válik és ez nagyon király, de aztán, ha az ember végiggondolja, amit látott és magában megfordítja a jeleneteket, akkor tényleg nem annyira bonyolult az egész. 

Viszont így is van néhány dolog, amit nem értettem. Az első: Hogy kerül Dodd a képbe? Nyilvánvalóan Natalie uszítja rá Leonardot, de miért? Amiket a csaj mond róla, abból semmi se igaz, tehát mi lehet a valódi ok? Következő: Ha Teddy igazat mond a végén, a leleplezéskor, akkor hogy lehet, hogy már korábban találkoztak, de a hősnek nincs róla fényképe? Talán maga Teddy tüntette el azt? Még egy pici érdekesség, amit észrevettem: A kép, amit az elején ráz, az előző gyilkosságot ábrázolja. 

SZPOJLER VÉGE

„Leonard Shelby vagyok, San Franciscoból!”

„Az voltál! De azt nem tudod, hogy most ki vagy!” 

Érdekességek: A történet alapját a rendező tesójának, Jonathan Nolannek az ötlete adta, aki pszichológia-kurzust látogatott az egyetemen és közben jutott eszébe ez az idea. Christophernek nagyon tetszett és rábírta a testvérét, hogy írjon belőle egy novellát, mialatt ő maga nekiült egy ugyanerre az elképzelésre épülő forgatókönyvnek. Segítették egymást a folyamat során, ám a végül a Memento Mori címet kapó írás csak a film bemutatója után jelent meg, ezért a szkript eredeti ötletnek tekintendő. Jonathan produkciós asszisztensként segítette bátyját a forgatáson.  

A női főszereplő Carrie-Anne Moss a Mátrixban nyújtott teljesítményével érdemelte ki a szerepet. Mellette érdekes még Joe Pantoliano (Teddy), akinek védjegye a kalap, de most nincs rajta; Steven Tobolowsky (Sammy), aki a biztosítós Nedet keltette életre az Idétlen időkigben; és Mark Boone Junior (Burt, a portás), aki rendhagyó fizimiskája miatt került be, majd a későbbiek folyamán Nolan mindegyik alkotásában kapott egy kis szerepet (például ő a korrupt zsaru a Batman: Kezdődik!-ben). Leonard megformálására elsőként Brad Pittet kérték fel, de ő szoros időbeosztása miatt nem tudta vállalni, ezért utána már inkább egy olyan színészt kezdtek keresni, aki még messze járt a sztár-státusztól. Guy Pearce-nél ez a faktor is fontos volt a kiválasztásánál, illetve elég nagy lelkesedést mutatott a film irányába. A fekete-fehér jelenetek során Pearce improvizálhatott, hogy valóság-szagúbb legyen a végeredmény. Pantolianot Moss javasolta a rendezőnek. 

A motelnél a parkolóban a főszereplő Jaguarja mellett álló Honda Civic a direktoré. A magyar szinkronon sajnos többször áthallatszik az eredeti… Mikor Teddy azt mondja „Nem tudsz semmit, te barom!” vagy valami ilyesmit, akkor az angol hangsávban az utolsó két szó Nolan szájából hangzik el, mivel a vágásnál úgy érezte, máshogy kellett volna előadni a szöveget, mint ahogy a színész tette, ezért maga mondta fel.

„emlékezz sammy jenkisre” 

Leonard problémáját úgy hívják, hogy anterográd amnézia, ennek során a beteg képtelen új emlékeket alkotni, mert az agya hippocampus-része megsérült. A figura nem tudja, merre nyílik egy adott ajtó, ahol korábban már bement és még sok ilyen kis apróság teszi hitelessé az állapotát. Több orvos elismerően nyilatkozott az amnézia eme fajtájának ábrázolásáról, mondván sokkal valósághűbb lett, mint a szokásos korábbi hollywoodi klisé-memóriavesztések. 

Pici szpojlerek 

A jelenetek során, főleg a fekete-fehér részekben és akkor, mikor a főszereplő a feleségére emlékszik vissza, vannak utalások, amik bemutatják, hogy valójában mi történt. Nem baj, ha ezek felett elsiklunk, mert a végén Teddy úgyis felvilágosít minket. A dvd-kiadások legtöbbjén meg lehet nézni időrendben a történéseket, bár ezt személy szerint hülyeségnek tartom. A darabokra szakadó, visszafelé haladó cselekmény azt a célt szolgálja, hogy a néző együtt érezhessen Leonarddal, betekintést nyerjen abba, hogy milyen az állapota. 

Szpojlerek vége 

A film fesztiválokon debütált, mindenütt nagy sikert aratott és a közönség szájról-szájra terjesztette a jó hírét. A nagy stúdiók az USA-ban mindenütt megijedtek a forgalmazásától, mert bár elismerték, hogy remek a végeredmény és Nolan tehetségét sem vitatták, de féltek, hogy műve összezavarná és taszítaná a közönséget – nagyon bírom, hogy ami az átlagos, totál szimpla, szájbarágós izéktől eltérő, azt visszautasítják, ezzel hülyének nézve a saját országuk polgárait. A relatíve ismeretlen Newmarket viszont beállt Nolan mögé és ezzel igencsak jól jártak. A trailert a kis költségvetés miatt maga a rendező vágta össze, a marketing-kampány részeként pedig elküldték a Teddy által Leonardról készített fotót véletlenszerűen kiválasztott embereknek.

„Az emlék nem biztos. Nem tény, nem adat.” 

A Memento 9 millió dollárból lett és majdnem 40 milliót hozott vissza, a kritikusoktól szinte egyöntetű pozitív értékelést kapott. A 2000-es évek legjobb mozijai közé került több értékelő listáján, 13 Legjobb Forgatókönyv- és 5 Legjobb Film-díjat nyert el. Csak hogy megemlítsem a másik oldalt, a Chicago Readernek író Jonathan Rosenbaum azt állította, hogy „ravasz és költőietlen utánzata” az 1968-as, Alain Resnais által rendezett Je t'aime, je t'aime-nek. (Valószínűleg ezt rajta kívül senki se látta még, szóval kétlem, hogy bárki alá tudná támasztani, hogy igaza van-e…)

Összesítésben: Aki képes figyelni a cselekményre, szeret gondolkodni a látottakon és kedveli a csavaros történeteket, az ne hagyja ki a Mementot! 

Pontozás: 

imdb: 8.5 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Christopher és Jonathan Nolan újabb közös munkája, a Csillagok közt november elején kerül a hazai mozikba. Lehet, hogy jó, de a trailere alapján nagy baromságnak tűnik… 

- Carrie-Anne Moss benne lesz a legújabb Frankensteinben, ami illusztris szereplőgárdával bír, és ha hűek maradnak a könyvhöz, akkor tök király lehet! (Mégse lett az.)

Amikor az ember az 500. Rómeó és Júlia-feldolgozás elkészültéről, vagy a 2323. Üvöltő szelekről hall, azt gondolhatja, megint minek ez? Tény, hogy ennyi előzmény után a klasszikus történetek újrázását vagy az legitimizálhatja, hogy az előző nagyon unalmas volt/tehetségtelen filmesek csinálták vagy, hogy egy újfajta megközelítést tudnak találni hozzá. Az író Tom Stoppard (pl. a Brazil forgatókönyve) a ’60-as években kitalált egy óriási újdonságot, amivel fel tudta frissíteni William Shakespeare több mint 300 éves Hamletjét: megtette főszereplőnek Rosencrantz-ot és Guildensternt. Most talán azon agyaltok, kik is ők ebben a drámában – éppen ez itt a lényeg! Két totál érdektelen mellékalak, akikre senki sem emlékszik (példának okáért a Reneszánsz emberben, ahol a katonák a dán királyfi történetét tanulják meg, szóba sem kerülnek), éppen ezért fantasztikus látni, ahogy életre kelnek, megtudni, mit csináltak addig, amíg nem léptek a színre, és ahogy a cím is sugallja, vajon miért kell végül meghalniuk? 

Rosencrantz (Gary Oldman) és Guildenstern (Tim Roth) elindulnak hosszú útjukra, ám ők maguk is nehezen jönnek rá, minek kezdtek bele az utazásba. Később ráeszmélnek, hogy maga a dán király hívatta őket. Megérkeznek az udvarba, ahol szembesülnek gyerekkori barátjuk és iskolatársuk, Hamlet herceg (Ian Glen) őrületével. A gaz Claudius (Donald Sumpter) azt a feladatot adja nekik, hogy szedjék ki mostohafiából, miért viselkedik ily félkegyelműen? Ám a misszió végrehajtása nehezebb, mint amilyennek látszik, pláne mivel a címszereplők eléggé buta, együgyű emberek, ráadásul minden újabb nap elteltével egyre inkább úgy érzik, képtelenek befolyásolni saját sorsukat. Körülöttük zajlanak az események, ők azonban nem értik meg a helyzet komolyságát és miközben sodródnak az árral, a lét nagy kérdéseire próbálnak választ találni. A herceg szórakoztatására érkezett vándorszínészek vezetője (Richard Dreyfuss) látszólag a világ minden tudásának birtokosa, ám hőseink szerint direkt visszatartja előlük az információkat. Vajon sikerül teljesíteniük a rájuk bízott feladatot, vagy valami szörnyűség történik majd Rosencrantz-cal és Guildensternnel?

„Az, aki magában értelmes dolgokat beszél, nem őrültebb, mint az, aki másoknak mond értelmetlenségeket.” 

Ez a film abba a ritka fajtába tartozik, ahol pusztán a főszereplőket alakító színészek elviszik a hátukon az egész sztorit, de emellé még hozzájön az az egyedi és nagyon ötletes alaptétel, miszerint a mellékszereplő is ember. Azonban az életük rendkívül furcsa, mivel bele vannak kényszerítve egy szerepbe, végig kell járniuk az utat, amit a Sors kijelölt számukra és még amikor lehetőségük lenne, hogy változtassanak, akkor sem képesek rá. Vagy csak nem akarják megtenni. A két figura olyannyira felcserélhető és azonos, hogy még maguk sem tudják, melyik név melyiküket jelöli, ám közben különálló, érdekes személyiségek is. Rosencrantz egyfajta modern gondolkodó, aki a középkorban rekedt, ám túl buta ahhoz, hogy jelentőséget tulajdonítson saját felfedezéseinek vagy, hogy egyáltalán megértse őket (lásd például a gravitáció vagy a Big Mac „feltalálása”). Gondolatai gyakran forognak a halál körül, ám közben élvezi az életet, érdeklődő és kíváncsi. Guildenstern dühösebb, komolyabb, szótlanabb alak, szinte érthetetlen, hogy kettejüket mi tartja együtt. Nagy dolgokon jár az agya, filozofikus szemléletű, de önmagának és a gondolatainak túlzott jelentőséget tulajdonít, azt hiszi, hogy mindent ért, közben pedig semmit sem.

A harmadik főszereplő a névtelen Színész (Dreyfuss), aki színpadias, harsány, de egyben tiszteletet keltő, tekintélyt parancsoló figura. Olyan, mintha maga a szerző, vagy Isten lenne emberi alakban, ijesztő módon mindent ért és tud, miközben őt magát a legtöbben, köztük a címszereplők is, semmibe veszik. Hármójuk közt furcsa kapcsolat alakul ki, Guildensternt dühíti, Rosencrantz-ot lenyűgözi a Színész, ám a hősök képtelenek megérti, amit művészetével mondani próbál nekik. A vándortársulat egyébként még a főszereplőknél is fontosabb, és bár személy szerint egyikük sem kiemelkedő, együtt a sztori hajtómotorját alkotják. Van köztük egy férfi, aki a női szerepekre specializálódott és ezt nagyon érdekes látni, mert tényleg rendkívül sokáig nem léteztek színésznők, ám a mai ember nehezen tudja elképzelni, milyen volt egy nőket játszó férfi. Nos, itt a példa rá. Ezen kívül a társulathoz kapcsolódik a két csúcsjelenet, a színpadi előadások. Az elsőben egy fogadóban játszanak a parasztoknak, magát a Hamletet adják elő leegyszerűsítve, a következő fellépés pedig a királynak szól, ahol a herceg velük fedi fel, hogy tudja mostohaapja titkát. Az utóbbi jelenet tényleg rendkívüli hatású és hihetetlenül összetett: A film maga is egy előadás, ebben láthatjuk a próbát, amit Rosencrantz és Guildenstern néz, majd Hamlet félbeszakít, ám aztán a próba folytatódik és eljátsszák, ahogy a darabban a király egy bábelőadást néz, amiben tulajdonképpen az történik, amiről maga a darab szól. Majd ekkor jön egy fenomenális vágás és hirtelen a valóságban találjuk magunkat, ahol a tényleges király rádöbben, hogy mit lát, majd kíséretével együtt kiviharzik a teremből.

Furcsa ellentét van a címszereplők látszólag eseménytelen, mindennapi élete és Shakespeare műve között, mivel előbbi az utóbbi farvizén játszódik. Néhányszor az események keresztezik egymást, ám a legtöbbször mi is ugyanúgy csak szemtanúi vagyunk az eseményeknek, ahogy Guildenstern és Rosencrantz, lemaradva a leglényegesebb részletekről. Igazából nem baj, ha ismeretlen számunkra a darab története, mert itt tényleg csak háttéresemény, sőt, igazából az sem fontos, hogy mi történik a két főhőssel. Inkább az érdekes, amit gondolnak és mondanak, meg amit átélnek. A két fő alak a lét értelmére keresi a választ, ezt erősíti meg, hogy Hamlet ikonikus mondatát csupán tátogja, és nem mondja ki, mert ezen a helyen erről agyalni nem az ő dolga. Bár Rosencrantz számára az egész csak valamiféle játék, Guildenstern végül megérzi a helyzet komolyságát – vagyis inkább túlságosan nagy súlyt rak saját vállára és egyfolytában azon töpreng, hogy mi a megoldás, amivel végre megszabadulhatna a felelősségtől. Ám ez valójában csak képzelődés, mert a dolgok nélkülük is mennek tovább – annyira nincs beleszólásuk semmibe, hogy még azt sem tudják befolyásolni, hogy hová kerülnek. Az előre megírt Sorsot még sosem mutatták be ennyire abszurd módon: a két férfi emlékezete hiányos, nincsenek tisztában azzal, miként jutnak el egyik helyről a másikra, vagy, hogy egyáltalán miért, ennek legjobb példája a hajós jelenet, amikor teljes sötétség fogadja őket és csak némi gyors megfigyelés után jönnek rá, hogy egy hajón vannak. 

„Szókratész szerint mivel nem tudjuk, milyen a halál, nincs értelme félnünk tőle.” 

És itt jön a kérdés: miért kell nekik meghalniuk? Végiggondoltam a dolgot és több variáció lehetséges. A Színész azt mondja, az élet olyan, mint egy tragédia, az út végén mindenképpen a halál vár, ennél fogva a hősöknek a célhoz érve meg kell halniuk. Ugyanakkor Hamlet árulónak hiszi barátait, akik ténylegesen Claudius parancsait hajtják végre, ám nem akarják, hogy a hercegnek baja essen, de mégsem próbálják őt megmenteni. Tehát hátráltató tényezők, akadályok, akiket le kell küzdeni. Viszont úgy érzem, Hamlet valódi ok nélkül küldi őket a bitófára… (Erről még lesz szó.) Ugyanakkor az sem elhanyagolható tény, hogy Guildenstern és Rosencrantz céltalan életet él, mindketten lényegtelenek és ennél fogva a hiányuk senkinek se fog feltűnni, eltűnésükkel a világ nem lesz szegényebb – de, ahogy egyikük a színészeket kérdezi, ki dönti el, ki hal meg és miért? A legvalószínűbb azonban az, hogy haláluk értelmetlen, pont ahogy az életük, porszemek, amik még ahhoz is túl kicsik, hogy megakasszák a gépezetet. Félelmetes belegondolni, hogy mi az értelme a létnek, ha valaki más a darab főszereplője? Mi van, ha csak mellékalaknak jelöltek ki és egyáltalán nem vagy fontos?

Remek jelenet a Kérdések-játék, ami a teniszpályán kérdés-tenisszé válik, valamint fontos visszatérő momentumok a szálló könyvlapok. Ezek egy latin nyelvű Bibliából származnak, Rosencrantz legtöbbször felhasználja őket a találmányaiban, de ugyanakkor ott vannak Hamlet szobájában, a társulat fogatán, az előadáson és el lehet gondolkozni, hogy mit jelölhetnek. Fontos megjegyezni, hogy egy pillanatra sem szakadunk el a hőseinktől – bár láthatunk olyat, amit ők nem, de mindig mellettük maradva, sosem kerülünk pár méternél távolabb tőlük. A koronát az egész cselekményre a befejezés teszi fel, ahol korántsem biztos, hogy amit látunk, az úgy is van. Vajon mi az igazi lezárás, ha létezik ilyen? 

A legjobb alakítást Gary Oldman nyújtja, de Richard Dreyfuss csak alig marad le mögötte. Oldman Rosencrantz-ában felfedezni véltem Jack Sparrow kapitány és a Magyar Vándor Előd vezérének előképét, nagyon tetszik benne, hogy mennyire nyugodt és laza, nem vesz tudomást semmiről és vicces, ahogy manapság megszokott dolgokat csinál az 1100-as években, például füldugót és szemtakarót tesz fel alváshoz, papírrepülőt hajtogat és így tovább. Dreyfuss-nál leginkább a hangja tetszett, amit még korábban sosem hallottam, valamint a figurája olyan, mintha csak egy színpadi előadásban játszana végig, mintha nem is a filmben lenne, hanem a világot jelentő deszkákon. Szerintem ez a legjobb alakítás, amit valaha láttam tőle. Igazából Tim Roth-ra sem lehet panasz, nála mindössze maga a karaktere az, aki miatt képtelen teljesen kibontakozni, de a Guildensternben lévő dühöt remekül adja vissza. A mellékszereplők közül a jugoszláv színtársulat tagjait és Ian „Jorah Mormont” Glent emelném ki. Tom Stoppard egy személyben volt az alapanyag meg a forgatókönyv írója, és a rendező. Ahogy ő maga fogalmazott: „Úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, aki kellő tiszteletlenséggel tud állni az alaphoz.” Hozzátette, hogy mivel ő írta a darabot és ő is rendez, nem áll fent annak a veszélye, hogy a direktor félreérti, mit akart közölni az író.

A karakterekről 

Shakespeare drámájában Rosencrantz és Guildenstern a királyfi régi barátai és iskolatársai, nemesi származásúak. A királyi udvarhoz tartoznak, az uralkodó pedig a régi ismeretséget felhasználva megbízza őket, hogy férkőzzenek Hamlet bizalmába, jöjjenek rá, mit forral a herceg és segítsenek azt meghiúsítani. A címszereplő azonban túljár az eszükön, direkt az orruknál fogva vezeti őket, és amikor megtudja, hogy Rosencrantz és Guildenstern egy olyan levél birtokában van, ami az angol királyt felszólítja, hogy Dánia és saját népe érdekében végeztesse ki Hamletet, kicseréli a levelet. Az újban már az áll, hogy végezzék ki a két nemest, akik kézbesítik… Ha az ő szemszögükből nézzük, akkor tényleg érthetetlen, hogy mi történik a darabban, hiszen nem látnak bele a herceg tervébe és fogalmuk sincs Claudius titkáról sem. [Megjegyzés: Míg Shakespeare írásában talán személyes haszon hajtja őket, itt a filmben mégse, legalábbis úgy tűnik, hogy Rosencrantz egyáltalán nem érti, miért jó ez neki, Guildensternnek van valami halvány fogalma, miszerint a végén akár jól is kijöhetnek a dologból, de nagyon hamar eljut arra a pontra, hogy csak túl akar esni az egészen. Vagyis végrehajtják a parancsokat, de ötletük sincs, hogy mi végre és azzal sincsenek tisztában, hogy a rossz oldalon állnak. Semmiképp sem lehet őket negatív alakokként aposztrofálni.] Az író valódi dán neveket választott a két nemes figurához: a Rosencrantz rózsafüzért, a Guildenstern (eredeti írásban Gyldenstjerne/Gyllenstierna) pedig aranycsillagot jelent. A mű keletkezésének idején a dán királyi udvar tagjainak megközelítőleg 10%-a viselte valamelyiket a két név közül, és pont akkoriban járt két ilyen nevű követ Angliában. 

Tom Stoppard darabja 

Műfaji besorolás szerint a Rosencrantz and Guildenstern Are Dead abszurd, egzisztencialista tragikomédia. Első bemutatója 1966-ban volt Edinburgh-ben, a film alapját pedig a Broadway-feldolgozás adja, amit 1967-ben állítottak színpadra, 420 előadást élt meg és 1968-ban a rangos Tony-díjjal jutalmazták. A darab fő motívumai: a lét értelméről való elmélkedés, a szabad akarat és a determinizmus ellentétbe állítása, értékek keresése, a bizonyosság lehetetlenségének bemutatása, a művészet és a valóság szembenállásának feltárása, valamint az abszurditás és a jelentéktelenség kihangsúlyozása. 

A két központi alak gyakran mély értelmű filozófiai mondanivalót közöl, de amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan távoznak is tőlük ezek a gondolatok. Néha úgy tűnik, hogy Guildenstern jobban felfogja, mi zajlik körülötte, de az esetek nagy többségében ugyanannyira tanácstalan, mint társa. Amikor a parasztoknak tartott előadás végén az áldozatok száma hirtelen hatról nyolcra emelkedik, a nézők közt helyet foglaló címszereplők nem jönnek rá, hogy a két utolsó áldozat a saját tükörképük, elsiklanak az egyetlen pillanat felett, amikor betekintést nyerhetnek a jövőjükbe. Ők az ideális közönség a színészeknek, mert mindig elhiszik, amit mutatnak nekik, ám az író hirtelen görbe tükröt tart a közönség elé a befejezéskor, amikor mi ugyanúgy elhisszük, hogy bekövetkezett, amit már a kezdetektől várunk, de ezt mégsem mutatja meg! 

Szpojler 

Az olvasónak/nézőnek nem csak, hogy nem szabad elhinnie, hogy Rosencrantz és Guildenstern halott, hanem egyenesen arra kellene gondolnia, hogy még ma is élnek, hiszen halhatatlan irodalmi alakok. 

Szpojler vége 

Stoppard művét sokan állították párhuzamba Samuel Beckett híres Godot-ra várvájával, ami aligha véletlen: A két főszereplő olyan, mintha egy karakter lennének, csak éppen kettévágva; valamint a viselkedésük is hasonló Beckett csavargóiéhoz. Mindkét páros a Kérdések játékát játssza, megszemélyesítenek más figurákat, félbeszakítják egymást és sokszor hosszú ideig csöndben vannak.

Érdekességek a filmről: A cím a Shakespeare-mű fináléjában olvasható egyik mondatra épül: „(…) parancsa teljesült, hogy Rosencrantz és Guildenstern halott.” (Arany János fordítása) Az MGM már 1968-ban megvásárolta a megfilmesítési jogot, ám több mint 20 évnek kellett eltelnie, hogy végül a mozi megvalósuljon. A forgatás az akkori Jugoszláviában zajlott, a mellékalakok nagy része innen való. A kész mű a Trónok Harcához köthető Ian Glen és Donald Sumpter lévén, a Brazilhoz pedig nem csak Stoppard, hanem a Polonius-t életre keltő Ian Richards miatt is kapcsolható (ő volt benne Mr. Warrenn). Az Ophéliát játszó Joanna Roth tényleg dán. Ez az egyetlen alkotás, amit Tom Stoppard rendezett. A mű elején és végén hallható dal a Pink Floyd Seamus-ének instrumentális verziója, a parasztoknak tartott előadás során pedig egy másik Floyd-dal, az Echoes nyitó kardcsörgése hallható. A Rosencrantz and Guildenstern Are Dead készítési költségéről nem találtam adatot, Egyesült Államokbeli bevétele 739 ezer dollár volt, ám a kritikusoktól csupa pozitív értékelést kapott. A 47. Velencei Filmfesztiválon elnyerte a Legjobb Filmnek járó Arany Oroszlánt, valamint a Fantasporto Rendezői Hetek díját is odaítélték neki. A megítélése azonban mégse volt egyöntetűen pozitív, néhány hozzáértő azt rótta fel neki, hogy az alapanyag jobban illik a színpadra, mint a vászonra. A The New York Times-nak író Vincent Canby azt vettette papírra, hogy Stoppard módszere a rengeteg beszéddel és nyelvi fordulattal túl sok: „ennyi szó megsüketíti a fület és elnehezíti a szemhéjat”.  Különös, de én az eredeti magyar kiadást néztem, amihez viszont nincs magyar szinkron és felirat nélkül néha tényleg igen nehéz követni, hogy a rendkívül gyors és bonyolult dialógusok miről szólnak, de ezt nem vetném fel negatívumként. 

Bár fogalmam sem volt, mit fogok látni, az alapötlet, miszerint két teljesen marginális alakon keresztül láthatok egy klasszikus történetet, valamint a figyelemfelkeltő cím megragadott és nem sajnálom, hogy kiadtam azt a pár száz Forintot erre a korongra. A remekbe szabott alakítások mellett a humoros pillanatok és az érdekes gondolatok együttesen igazi élménnyé teszik ezt a filmet, bár azért korántsem tökéletes alkotás, hiszen például nagyon nehéz azonosulni a főszereplőkkel. Aki jól tud angolul és szereti az érdekes történeteket vagy netán Shakespeare-rajongó, az mindenképp nézze meg! 

Pontozás: 

imdb: 7.6 (3 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- William Shakespeare műveiből jelenleg 19 hosszabb-rövidebb film készül, az imdb szerint pedig már több mint 1000 mozit inspirált az írásaival! 

- Gary Oldman következő nagyobb lélegzetű munkája a Flying Horse, ami Eadweard Muybridge, a híres fotográfus életéről szól, ezt Oldman írja, rendezi, sőt, még szerepel is benne. (Ha minden igaz, ebből Eadweard néven lett film.)

Nagyon bírom Maisie Williams-et – vagyis Arya Starkot a Trónok Harcából. Bár mindenki ismeri az arcát, a nevét még nem, de érdemes lesz megjegyezni, hogy hívják, mert hamarosan úgy érzem, még ismertebbé válhat! [Aki szeretne meggyőződni Maisie tehetségéről, de nem érdekli a Trónok Harca, az nézze meg a The Secret of Crickley Hall című angol mini-sorozatot, ami egyben érdekes, borzongató horror is!] Szóval Ms. Williams eddig a sorozatok mellett csak rövidfilmekben, meg a már kitárgyalt Heatstroke-ban bukkant fel eddig, úgyhogy ha egy-egy rövidfilmje elérhetővé válik, akkor megpróbálom megnézni. 

Az Up On The Roof (magyarul Fenn a tetőn) egy kiskamasz fiúról, Marcus-ról (Michael Matias) szól, aki úgy próbál meg elvonulni hányattatott sorsa és a kegyetlen valóság elől, hogy felköltözik egy elhagyatott épület tetejére. Vele lóg a hasonló korú Trish (M.W.), aki hol lekezelően, hol kedvesen bánik vele. Ám a fiú békés kis világát veszély fenyegeti a kortársai képében – vajon mi fog történni? 

Egy ilyen kis volumenű alkotásnál lehetetlenség spoilerek nélkül cikket készíteni, szóval kénytelen vagyok belemenni a részletekbe…

Ha a művészi képsorokat nem számítjuk, akkor ennyi történik: Fiú és lány találkoznak. Lány flegmán elküldi a fiút kajáért/pénzért/tamponért. Fiúról kiderül, hogy nem hajléktalan, de elég rossz körülmények közt kellene élnie. Az utcán fiatalokból álló banda, egyikük „beleköt” a srácba. Fiú visszaér a tetőre, jól érzik magukat a lánnyal, aztán jön a banda, a vezetőjük megveri a főhőst, a lány velük megy, a fiú lefekszik aludni. Másnap felkel és elindul a nagyvilágba egy elhagyatott sínpár mentén… 

Viszont az egészet lehet tágabban értelmezni. A fiú fekete, a lány fehér, a banda tagjai nagyobb gyerekekből állnak és mind feketék, kivéve a besúgót, aki fehér. A bandavezér megverte a lányt, lehet, hogy a vérzés sem menzesz, hanem belső sérülés? Láthatjuk a külvárosi szegénységben tengődő gyerekek sínylődését, a kilátástalanságot és hogy Marcus-t, az egyetlent, aki tényleg ki akar törni, visszarántják a mocsokba. A főszereplőt ezen kívül elhagyta az anyja, gyakorlatilag nincs senkije és semmije, csak Trish. És most jön az, ami számomra egyáltalán nem derült ki a filmből: A lány mindkét oldal felé nyitott és valószínűleg a többiek féltékenyek Marcus-ra, mert ő több figyelmet kap Trish-től. Vagyis az ifjú hősre a „szerelem” hozza a bajt… Lehet, hogy velem van a gond, amiért ez nem esett le számomra, de még ha ezen túllépek, akkor sincs szinte semmi, ami miatt érdemes lenne látni az Up On The Roofot. Ugyanis a kivitelezés miatt semmitmondó, hiába lehet ráhúzni ezeket a mondanivalókat, ha azok igazából nincsenek benne, a nyitott szálak nyitva maradnak és a katarzis is elmarad…

Hogy mi volt az író Anthony Attah (kis sorozatok kis mellékalakja) szándéka, azt elfedi a balladai homály. Arra vonatkozóan, hogy az egyébként kizárólag rövidfilmek készítésével foglalkozó Nour Wazzi rendezőnő milyen szándékkal csinálta meg ezt az egészet, csak egyetlen válasz létezik: Pénzt akart. Egyetlen kis információmorzsát találtam a neten, az viszont arra utal, hogy elég sok támogatást sikerült összeszednie különböző pályázatok/ösztöndíjak segítségével, majd ezt a semmilyen sztorit felrakta Maisie jelenleg jól futó szekerére és így próbálta meg eladni. Hogy sikerült-e, arról dunsztom sincs, de idézném az imdbn található egyetlen felhasználói elemzést róla: 

alvinruler írta: „A neten néztem meg ezt a filmet és elvesztegettem 17 percet az életemből, amit sosem kapok vissza. Ezt a rövidfilmet kínszenvedés nézni. A karakterek unalmasak és egysíkúak. Rengeteg probléma van ezzel a filmmel. Olyan sok pénzt szereztek hozzá és mégis szar lett. [Ez volt itt az információmorzsa a pénzről.] A sztori kissé ostoba. Nour Wazzi szerint a hajléktalan gyerekek mellőzéséről szól. De rohadtul téved. Érthetetlen, hogy Maisie Williams mit keres itt. Csak azért van, hogy a világ felfigyeljen erre a rövidfilmre. Ez a mű egy szar sztorit és úgymond „epikus” képeket akar eladni. El tudod képzelni, hogy egy pokémon-epizód jobb legyen egy rövidfilmnél? Ez a film új negatív rekordot állított fel. Aki itt színészkedést keres, az olyan, mint aki színészkedést keres a pornóban. Nem akarok szpojlerezni. Az Up On The Roof arculcsapás a filmművészet számára.” 

Vannak pontok, amikben egyetértek, de az alapvető gondom inkább az, hogy ez semmiről se szól. Mondhatott volna sokat, azonban egy vázlat maradt, amire aztán a nézőnek kell megkomponálnia a tanulság képét. Azért aki akarja, adjon neki egy esélyt, végülis alig 17 perces, egy kávészünetnyi idő alatt meg lehet nézni. 

Pontozás: 

imdb: 5.9 (Valakinek mégiscsak nagyon tetszhetett.) (3 év alatt 1.4-et zuhant!

Szerintem: 3/5 (A Maisie-részek tökéletesek benne, a többi viszont korántsem az.) 

Utólagos szerkesztés: Az utóbbi években jelentős tapasztalatot szereztem arra nézve, hogy az angol tévé milyen hihetetlenül pofátlan módon nyomja minden egyes hozzá köthető alkotásba a propagandát, így utólag már teljesen érthető, hogy mi itt a lényeg. Az Up on the Roofot utólag megszépíti a Regardez, ami mindennek a legalja. Nagyon haragszom Maisie-re, hogy ilyen szennyekhez adja a nevét, és ezért tulajdonképpen létjogosultságot ad nekik...

Hírek: 

- Maisie Williams-nek az ötödik Game of Thrones-évad mellett három újabb alkotása elkészült már, ezekből kettőt filmfesztiválokon be is mutattak. Az egyik a Gold, ami egy tini lányról szól, aki profi tájfutó, készül a nagy versenyére, ám éppen akkor bukkan fel az életében egy férfi, akit korábban még sosem látott és kiderül róla, hogy az igazi apja. Az ennél sokkal érdekesebbnek látszódó The Falling a ’60-as években játszódik egy bentlakásos leányiskolában, ahol különös kórság üti fel a fejét: a diákok sorozatosan elájulnak tőle… Valamint megerősített hírek szerint az immár jó két éve előkészítési fázisban lévő The Devil And The Deep Blue Sea főszerepét is ő kapta – erről nem sok dolgot lehet tudni, korábban azonban Chloë Grace Moretz-é volt a karakter. (Mind a három elkészült és láttam őket, írtam is róluk cikkeket a blogra.)

A jövő héten szabadságon leszek, így várható legalább egy vagy még több írás hamarosan!

Ismét egy frissiben kijött Juno Temple-film kerül terítékre. A Sin City 2-ben az övé volt a számomra leginkább tetsző jelenet, a Maleficent pedig jobb lett, mint számítottam rá, így nagy várakozással ültem le a Horns elé és hála Istennek, nem csalódtam benne! 

Ig Perrish (Daniel Radcliffe) egy totál átlagos fiatal felnőtt, aki közös jövőjét tervezi szerelmével, Merrinnel (J.T.), ám a lányt váratlanul meggyilkolják és a kisváros, ami mindkettejük otthona volt, megrendül a történtektől. A lakosság túlnyomó többsége meg van győződve róla, hogy Ig a tettes, azonban nincs elég bizonyíték ellene. A srác aztán egy éjjelen nagyon durván leissza magát, másnap meg arra ébred, hogy valamik kinőttek a homlokából. Szarvak. Innentől fogva pedig mintha megőrülnének körülötte az emberek, mindenki elárulja neki legféltettebb, legtaszítóbb titkait; elvesztik a korlátaikat, megtesznek bármit, amit korábban sosem mertek és még emberünk parancsainak is engedelmeskednek! Hősünk hamar rájön, hogy újonnan kapott ereje segítségére lehet abban, hogy megtalálja Merrin gyilkosát, ám közben olyan dolgokat tud meg a szeretteiről, amiket sosem sejtett volna. Vajon megleli majd az igazi bűnöst és milyen árat kell fizetnie az ördögi hatalomért?

Mielőtt továbbmennénk, el kell árulnom, hogy ez a történet Joe Hill regényének megfilmesítése. Hillről azt kell tudni, hogy tehetséges, fiatal író és mellesleg Stephen King fia. És egyébként azért változtatta meg a nevét, hogy ne az apjával azonosítsák, ám egyesek szemében mégis ez a legfontosabb kvalitása. Én még nem olvastam tőle semmit, ám a Horns alapján úgy tűnik, a stílusa közelebb áll hozzám, mint Kingé. Egyikük sem ad magyarázatot arra, miért következnek be a természetfeletti események (legalábbis ebből a filmből nem derült ki, ám talán a könyvben benne van), de Hill legalább egy elfogadható, valamilyen szinten pozitív és ténylegesen lezáró befejezést adott a sztorijának, ellentétben a papával, aki imád mindent nyitva hagyni.

Na, de most már térjünk rá a tárgyra! Ez a történet egy tragikus véget ért szerelmi kapcsolatot mesél el, miközben a paranormális aspektus segítségével a főhős fel tudja deríteni az emberek lelkében rejlő eltemetett igazságokat. Ugyanakkor egyben egy izgalmas nyomozást is elénk tár, hiszen Ig minden követ megmozgat, hogy megtalálja a gyilkost, és alapvetően olyan, mint bármelyikünk, ezért az egész folyamat még közelebb kerül a nézőkhöz. A szerelmünk elvesztését pedig előbb-utóbb mindenki átéli, vagyis nem hiszem, hogy lenne olyan, aki ne tudna együtt érezni a főhőssel, vagy ne szurkolna érte.

Miközben Radcliffe karaktere felfedezi új képességeit, számos nagyon vicces pillanatnak lehetünk szemtanúi, emiatt a játékidő első fele inkább hasonlít egy fekete komédiára, mint egy drámára; majd később, amikor már elfogadtuk őt ilyennek, az érzelmeinkre hatnak a titkok felfedésével. A vallási felhangok mellett nem lehet elmenni, de olyan finoman tálalják őket nekünk, hogy mégsem válnak zavaróvá vagy erőltetetté. A gyerekkori barátok felnőttként megváltoznak, mindenki titkokat rejteget, ám picit feltűnő, hogy jóval idősebbnek tűnnek Danielnél, pedig elvileg nincs köztük túl nagy korkülönbség. Ezek a kisebb karakterek mind rejtenek magukban valami érdekeset vagy lehetőséget egy-egy poénra, ez tetszett, és ha megnézzük bármelyik figurát, mindannyian valóságosak, egyikük sem erőltetett, vagy irreális. Nincsenek csak a vicc kedvéért berakott, ostoba, irritáló alakok, a középpontban pedig szerelmi szál van, mégsem lesz egy nyálas akármi.

A színészválasztás nagyszerűségére jó példa az elsősorban gyagya sorozatokból ismert Sabrina Carpenter szerepeltetése, aki nem csak külsőre, de még a hangjában is hasonlít Junora, ezzel remek összhangot teremtve a figura fiatal és idősebb verziója között. Radcliffe és Temple nagyszerűek, de ugyanígy a többiekről se tudok rosszat mondani, a Terry-t alakító Joe Anderson, meg a Lee-t játszó Max Minghella szintén remek. A mellékalakok között akad pár ismertebb karakterszínész: David Morse (Merrin apja), James Remar (Ig apja) és Kelli Garner (Glenna).

Dicséret illeti az erőszak és a brutalitás naturalisztikus ábrázolását, a maszkmesterek munkáját és a speciális effektekkel se akadt különösebb gondom. Az se mellékes, hogy a hangulat és az érzelmek áradata magával sodort – például fájdalmas volt látni Merrin halálát vagy Ig szembesülését a szülei valódi érzelmeivel -, közben egyszer sem merült fel bennem a vágy egy logikus magyarázat iránt a srác átváltozására. Egyszerűen elfogadtam, hogy megtörtént, miként ő is, mert nem ez a lényeg. Lehet agyalni azon, ki a jó és a rossz ember, de ahogy az igazi életben, itt sincsenek ilyenek. Mindenkinek van valami érthető és átélhető motivációja, mondjuk meg akarnak szerezni valamit, el akarnak temetni egy titkot, stb. A figurák a szürke zónában mozognak a jó és a rossz között, talán csak Merrint lehet egyértelműen pozitív alaknak nevezni, de ő meg már halott és  visszaemlékezésekből láthatjuk, vagyis az idealizált képe rajzolódik ki elénk. A kapcsolatok ábrázolása szintén reális, érthető, ki mit miért érez a másik iránt. Egy dolog feltűnt, amiről sehol se találtam még adatot, ez pedig a fura, talán tudattalan Twin Peaks-utánérzés. Fát szállító teherautók, pincérnőt alakító Heather Graham, rejtélyes gyilkosság a kisvárosban, természetfeletti erők szólnak bele az átlagemberek életébe – ez mind ott is jelen van. Vajon direkt, vagy csak véletlenül?

Érdekességek: A rendező és egyik producer Alexandre Aja (Sziklák szeme, Magasfeszültség) volt, a forgatókönyvet Keith Bunin (In Treatment tv-sorozat) írta, Joe Hill pedig pénzzel támogatta a produkciót. Az alapul szolgáló könyv 2010-ben jelent meg, Hill második kiadott regényeként. A szerzőnek nagyon tetszett Radcliffe játéka. A cselekmény elvileg egy évvel a lány halála után játszódik. Terry rendszámtáblája, a GEN 138 egy bibliai idézetre utal: „Monda azért Ábrám Lótnak: Ne legyen versengés közöttem és közötted, se az én pásztoraim között és a te pásztoraid között: hiszen atyafiak vagyunk.” A Horns-t még nem mutatták be, eddig csak filmfesztiválokon szerepelt és video-on-demand-katalógusokból lehetett megrendelni, az USA-ban október 31-én debütál majd. Éppen ezért eddig a készítési költségeit nem hozták nyilvánosságra, bevétele meg alig volt. A kritikusok, akik látták már, vegyes értékelést adtak neki.

Nekem nagyon tetszett, az egyetlen kifogásom talán a befejezés lehet, ahol kicsit mást vártam, de ez a lezárás is jó a maga nemében. A Horns és a John a végén padlót fog után egyre inkább úgy érzem, hogy csúcs, érdekes mozikat már csak a kis, független stúdióktól kaphatunk, szóval nézzétek meg ezeket, ha szórakoztató és kitűnően megcsinált horror/fantasy-ket akartok látni! 

Pontozás: 

imdb: 6.5 (3 év alatt 0.3-at csökkent.)

Szerintem: 5/5

Utólagos szerkesztés: Két barátom is azt mondta, hogy a film a könyvhöz képest rossz, nagyon elrugaszkodik tőle.

Hírek: 

- Alexandre Aja a producere The Pyramid című egyiptomi múmiás horrornak. (Na ez kurvajó lett!)

- Daniel Radcliffe alakítja az új Frankensteinben Igort, valamint állítólag felbukkan még a Now You See Me 2-ben. (Mindkettő megbukott.)

- James Remar következő érdekes mozija az Eden, amiben egy futballcsapat repülőgép-szerencsétlenséget szenved és egy lakatlan szigeten rekednek, az imdb szerint egy „modern A legyek ura-feldolgozás” lesz. 

Most mondjátok, hogy nem néznétek meg egy filmet, aminek ez a címe!

Dave (Chase Williamson) hajnali háromkor arra ébred, hogy legjobb barátja, John (Rob Mayes) hívja telefonon és valami szörnyről hadovál, ami elszabadult a lakásában. Emberünk felkerekedik és begyűjti cimboráját, aki láthatóan magán kívül van, az állapotáért pedig valószínűleg egy fura, fekete anyag a felelős, ami egy fecskendőben hever az asztalán. Kocsiba ülnek és útnak indulnak, ám Dave véletlenül megszúrja magát a fecskendővel és így a „szójaszósznak” nevezett elképesztő hatású drog a szervezetébe kerül, innentől pedig elkezdődik a két srác pokoljárása, hiszen mindenféle gusztustalan szörny meg őrült ember bukkan fel a semmiből, akik egy másik dimenzióból érkeztek, és ha valaki nem állítja meg őket, akkor teljes káoszt hoznak a világra! Szóval a jövő sorsa két átlagos pali kezében van, úgyhogy reméljük, hogy a „szósz”-készletük kitart, és nem vesztik el a fejüket – vagy valami más végtagjukat…

Marhanehéz visszaadni ezt a filmet papíron, mert annyira pörgős, kaotikus és elborult, ugyanakkor baromi király, de közben még vicces is. Dave szemén keresztül látjuk az eseményeket, aki a jelenben egy újságírónak (Paul Giamatti) meséli az egész sztorit, ami lépten-nyomon újabb véres és előreláthatatlan fordulatot vesz. Nem tudom, mihez lehetne viszonyítani, kicsit a Knights of Badassdomot idézte elém, de a kettő csak a sötét hangulatú humorban hasonlít egymásra. Tetszett, hogy ez egy drogos film, de mégsem az, a „szósz” csak az események elindítója, a középpontban inkább az áll, hogy Dave mennyi elképesztő állatságot él át. A poénok jók, a fordulatok elképesztőek, a szörnyek ocsmányak és mindig történik valami képtelenség, ami fenntartja a figyelmet, a rövid megállókat csak azok a pillanatok jelentik, amikor a jelenben az újságíró feltesz néhány kérdést, ám még ilyenkor is jöhet izgalmas dolog. A számítógépes animációba talán bele lehetne kötni, csak minek? Ez nem A Gyűrűk Ura vagy az Avatar…

Szpojler itt 

Egy dolog van, amit nem értek, az, hogy John mitől éled fel? Amikor ugyanis azt mondja, hogy halott, akkor utána Justin elrabolja Dave-et és egyszer csak John ott ül Dave mellett a teherautóban, de semmiféle magyarázat nincs, hogy címszereplőnk miként került vissza a földi világba. És még egy dolog: A cím végülis hazugság, bár engem nem zavar. 

Szpojler vége

A relatíve ismeretlen fiatalok mellett akad pár ismert karakterszínész a szereplők között: a produceri feladatokat ellátó Paul Giamatti mellett felbukkan Clancy Brown és ezúttal maszk nélkül Doug Jones, valamint egy kis szerepben láthatjuk Angus Scrimmet, a The Tall Mant a Phantasm-szériából. Utóbbi azért érdekes, mert az író-rendező-vágó-producer Don Coscarelli a Phantasm atyja, valamint hozzá fűződik A vadak ura-trilógia és a Bubba Ho-Tep is. A történet David Wong regényén alapszik – nem véletlen, hogy a neve egyezik a főszereplőével, ahogy John Cheese szintén egy létező ember, Wong barátja és szerzőtársa. 

Érdekességek: A regény először internetes folytatásos formában jelent meg 2001-től kezdődően, majd 2004-ben egyben, kéziratos formában, végül 2007-ben könyv alakban. Don Coscarelli zombis regények olvasása révén jutott el a John Dies At The Endhez, amit egy Amazonos reklám-email ajánlott neki: „Elolvastam a kis ajánlót és lenyűgözően fura volt. Azt gondoltam ’Ebből akár még egy jó film is lehetne.’ És ennél jobb címet nem is tudnál találni!” A regény szerzője írta a film elején hallható Camel Holocaust című szám szövegét. A stáblista közben zajló jelenetekben látható Emberi Felszabadító Hadsereg tagjai a Galaxy Questből szerzett egyenruhákat viselik. A John a végén padlót fog kevesebb, mint 1 millió dollárból készült, ám mivel csak pár helyen mutatták be, ezért mindössze 141 ezret hozott vissza. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, de a premier óta eltelt két év alatt kult-státuszba került, amit meg is értek. 

Ez a film kurvajó, de úgy érzem, hogy képtelen vagyok visszaadni, mitől tetszett ennyire. Nézzétek meg, ilyet garantáltan nem láthattatok még; külön ajánlom a szörnyes/démonos horrorok és az alternatív valóságokkal operáló mozik kedvelőinek! 

Pontozás: 

imdb: 6.4 (3 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 (Meg kellene nézni újból!) 

Hírek: 

- Don Coscarelli írja és pénzeli a Phantasm: Ravagert, ami az eddig négy részt megért széria záró darabja lesz, valamint ő készíti a forgatókönyvet a Bubba Ho-Tep folytatásához, a Bubba Nosferatu: Curse of the She-Vampires-höz. (Az utóbbi 2017-ig nem készült el.)

- Paul Giamatti is színesíti A kis herceg animációs filmet szinkronizáló illusztris névsort. 

- Clancy Brown két igen nagy kaszálásnak ígérkező moziban játszik jövőre, az első a Spongyabob: Ki a vízből!, ami a sárga vízi izé félig számítógéppel rajzolt, félig élőszereplős kalandja; a következő pedig a Warcraft, amiről azt hiszem, mindenki tudja, mi lesz. (Érdekes módon a Warcraft kis híján megbukott.)

- Doug Jones újból Guillermo del Toroval dolgozik együtt az H.P. Lovecraft írásain alapuló Crimson Peaken, valamint állítólag visszatér Abe Sapienként az elvileg készülő Hellboy 3-ban. (Előbbiből lett a Bíborhegy, a másikról minden évben felröppen hogy mégis elkészül-mégse készül el.)

Régen nagyon imádtam a Cinema City mozis kvízeit, az első két évben jól tudtam kamatoztatni a filmes tudásomat bennük. Persze néha kellett egy kis segítség, hiszen voltak olyan alkotások, amiket nem láttam, de kérdeztek belőlük, ám így se tudom, hogy a fenébe voltak képesek egyesek 10 másodperc és hasonló időrekord alatt megválaszolni 10 kérdést 100%-os pontossággal – hacsak nem hackerkedtek. Anno nyertem két adag popcornt, egy Michael Jackson-válogatáslemezt, digitális negyedéves VOX Magazin-előfizetést és a Battle Royale regényt, ezeknek nagyon örültem, ám utána a verseny szervezői nyilván rájöttek, hogy a teszthez a válaszokat le lehet húzni a netről, úgyhogy egyre furmányosabb módszereket találtak ki. A pár hete véget ért mixelősdi leginkább a tévében futó táskanyitogatós játékra hasonlított, azzal a különbséggel, hogy minden egyes keveréshez/nyitáshoz kellett hogy rendelkezz egy friss mozijeggyel és az azon lévő kóddal, tehát fizetned kellett érte. Négyből egyszer sikerült csak nyernem, még a hónap elején egy kupont, ami egy áráért két jegyet ad, ha felmutatom a pénztárnál. Ne tudjátok meg, mennyit szerencsétlenkedtem vele, mire végül a harmadik alkalommal el is fogadták! És hogy most ezt minek mondtam el? Nem, nem fizetnek meg érte, de emiatt a kupon miatt mentem el végül megnézni volt osztálytársammal és a barátnőjével a Guardians of the Galaxy-t. 

Merthogy a trailerek alapján ez valami baromságnak tűnt. Most komolyan, egy beszélő mosómedve ágyúval, meg Zoe Saldana? Hol érdekel ez engem? És a szeptember végi kínálatból mégis ez volt az egyetlen, amit érdemesnek éreztem arra, hogy felhasználjam a kuponomat rá. Végül sokkal jobb lett, mint amire számítottam, de ismét az van, hogy a bemutatóban képtelenek érzékeltetni a kész termék nagyszerűségét…

Szóval itt van nekünk Peter Quill (Chris Pratt, Emmett hangja A Lego-kalandból), akit 1988-ban még kissrácként űrlények rabolnak el a Földről, majd 26 évvel később újra találkozunk vele egy kietlen bolygón, ahol éppen valami ősi ereklyét készül megfújni, mikor rajtaütnek a rosszfiúk. A gömb alakú tárgy végül mégis az övé lesz, de mikor el akarja passzolni, megtámadja egy zöldbőrű orvgyilkosnő, Gamora (Z.S.), meg egy genetikailag módosított fejvadász mosómedve (Mordály – Bradley Cooper hangján szólal meg) és annak különös társa, egy gigászi faember (Groot – Vin Diesel szinkronizálja). Ám mielőtt még jégre vagy zsákba tehetnék egymást, lefogják őket a zsaruk, majd bekasztlizzák a díszes a kompániát az univerzum egyik legdurvább börtönébe, ahol hozzájuk csapódik a félelmetes külsejű és baromi erős Drax (Dave Bautista). Mind az öten különböznek, de hamar rájönnek, hogy közösek a céljaik: elpasszolni a gömböt és borsot törni a kegyetlen Ronan (Lee Pace) orra alá! Akkor hát miért ne fogjanak össze? De vajon mi rejlik a gömb belsejében, ami ennyire kell mindenkinek és megbíznak-e majd ezek a fura figurák újdonsült társaikban annyira, hogy ne nyírják ki egymást az első együtt töltött (szabad) órájukban?

Amikor elindult a film, igen sokáig úgy tűnt, hogy az előérzetem helyes volt és tényleg egy baromságra ültem be. Az első 20 perc szinte mikroszkóppal fókuszál Peter Quillre, aki jó arc meg minden, de most komolyan, egy gyilkos kiborg mosómedve meg egy szinte isteni hatalommal bíró növény mellett ki kíváncsi rá? Emiatt a nyitány számomra legalábbis elég unalmas, bár a táncolós rész egészen tűrhető, ám még Quill megismertetése után se pörög fel a dolog, mert Gamora totál érdektelen és első blikkre Ronan meg Nebula (Karen Gillan) szintén hasonló jellemvonásokat mutat. Grootról azért gyorsan kiderül, hogy ha éppen nem harcol, akkor tök jópofa, aranyos, butuska, olyan, mint egy hatalmas gyerek és az utoljára érkező Drax ugyanígy kedvelhető figura a kissé archaikus beszédstílusával és egyszerű gondolkodásmódjával, amiből sok poén származik. A börtönbe zárástól kezdve indul valójában A Galaxis Őrzői – itt bontakozik ki előttünk az öt fickó tényleges személyisége, az egymáshoz való viszonyuk, a motivációik, stb., előkerül Thanos (Josh „Mindenkit Én Játszom Mindenhol” Brolin), A Gyűjtő (Benicio del Toro) és meglátogathatjuk az elképesztő Tudásteret, majd elérkezik a pillanat, mikor a gömb kinyílik és feltárul a titka. Szerintem, aki látta a Bosszúállókat és a Thor: Sötét világot, az már sejti, mi van benne…

Tehát bolygóról bolygóra utazunk az Őrzőkkel, szembesülhetünk kudarcaikkal, sikereikkel, azzal, ahogyan megpróbálnak közeledni egymáshoz és fokozatosan mindenki kicsit érdekesebbé válik (kivéve Gamorát). Aztán persze vannak kötelező űrhajós csaták, majd a végén jön a nagy leszámolás, ahogy az lenni szokott, de és ez nagyon fontos, két olyan pillanatot is sikerült összehozni a készítőknek, ami tényleg megfogott: az első Groot önfeláldozása (tudtam mi lesz vele, „hála” a twitternek, de mégis szíven ütött), a másik pedig a filmcím és a csapat nevének magyarázatára szolgáló pillanat, amikor Ronan szembenéz megtestesülő végzetével. Ezek igazán nagyszerű szekvenciák, nem csak látványosak, de érdekesek és érzelmeket kiváltóak. Ha ezt a két részletet összerakom Grootal, Rockettel (nem tetszik a magyar Mordály név), Drax-szel és a később igencsak őrültté meg félelmetessé váló Marilyn Manson-szerű főgonosszal, akkor máris kapok egy filmet, ami kenterbe veri a Vasember 3-at és a Thor 2-t biztosan, sőt, talán Az eljövendő múlt napjait is, ezzel a 2014-es év legjobb szuperhősfilmjévé avanzsál. Mindez a rendező-író James Gunn-nak (SUPER, Slither – Féltél már nevetve?) köszönhető, és az eddig még csak az első Thoron forgatókönyv-javítóként dolgozó Nicole Perlmannek (bár tulajdonképpen a munkájából nem sok maradt a végső verzióban), valamint az ismét kitűnő zenéket szolgáltató Tyler Bates-nek. Azt pedig gondolom már mondanom sem kell, hogy Stan Lee-nek ezúttal is van egy aprócska szerepe, hiszen anno 1960-ban részt vett Groot megalkotásában. A 2006-os Annihilation: Conquest képregény-sorozatban találkoztak először a főszereplők, majd ebből nőtt ki a 2008-ban indult Guardians of the Galaxy, amit Dan Abnett és Andy Lanning írt. (Abnett rengeteg Warhammer 40 000 regény szerzője, tehát a neve már garancia a sci-fi-műfajban.)

Az alábbi ismert arcok bukkannak fel mellékszereplőkként: Michael Rooker – Yondu, Djimon Hounsou – gonosz alvezér, John C. Reilly – jó fej rendőr, Glenn Close – Nova Prime, Gregg Henry – nagyapa, Nathan Fillion – a börtönben a nagy kék űrlény hangja, Rob Zombie – nekroplán navigátor hang, Lloyd Kaufman – rab (ő a Troma filmcég feje); valamint a rendező és a zeneszerző is beálltak a gonosz Sakaaran-űrlények közé, előbbi egy maszk nélküli harcost, utóbbi az egyik nekroplán pilótáját játszotta. A forgatáson Krystian Godlewski alakította Grootot, Rocketet pedig Sean Gunn, a direktor tesója. Sean beugrott Thanos szerepére is, valamint ő keltette életre Yondu társát; a végső karaktermodellekben viszont Vin Diesel és Josh Brolin mozgását használták fel.

Néhány apró spoiler/megjegyzés tőlem 

Yondu fegyvere eléggé eltúlzott, bár ha valaki elég gyors, akkor elintézheti, mielőtt fütyülni kezd. A Tudástérnek nevezett Knowhere (know = tudás/tudd, where = hol, tehát tényleg lehet Tudástér, de akár Tudodhol is) egy Celestial (vagyis galaktikus isten) levágott feje, ez nagyon tetszett. A walkman rendkívüli értékkel bír Peter számára és ez tényleg jó húzás volt Gunn részéről, mert így legalább a mai fiatalok megtudják, mi volt a löködős telefonok előtt. Saldana jobban néz ki zölden, mint feketén (csúnya, rasszista megjegyzés, tudom). Brazil haverom szerint Ronant nem lett volna szabad megölni, mert fontos szereplő a képregényben. Nem értem, hogy Hounsou miért kapott főszereplőnek járó kiírást, ha 10 percet szerepel a 120-ból?

Érdekességek: A Galaxis Őrzői-csapat 1969-ben alakult, eredeti tagjai közül csak Yondu szerepel a filmben, bár ő egészen másmilyen volt korábban. Az itteni felállásban a 2000-es évek második felében fogtak össze, de már mind léteztek korábban: Groot 1960-ban (gonoszként), Drax 1973-ban, Gamora 1975-ben, Rocket és Star-Lord 1976-ban léptek először a képregények hasábjaira. Rocket neve a Beatles egyik számából származik (Rocky Raccoon), eredeti társa egy rozmár. Groot tudja irányítani a körülötte lévő növényeket. Gamora a Zen Whoberi faj utolsó képviselője. Drax a nyomtatott lapokon egy újrateremtett ember, itt viszont űrlény; Peter Quill pedig asztronauta-tanoncként kezdte pályafutását. A mosómedve a filmben kiborg, külsejét egy valódi állatka, az Egyesült Királyságban élő Oreo után mintázták. Groot elvileg rendkívül intelligens, ám mivel a növekedési ideje alatt a hangszálai elfásulnak, ezért tűnik úgy, hogy ugyanazt ismételgeti – mint látható, apró társa tökéletesen megérti, amit mond. A faj, amibe tartozik a Flora Colossus, neve három nyelven is azt jelenti, hogy nagy, például hollandul, egyébként pedig szójáték, a root angolul gyökér. Amikor az űrhajóban sétálnak és kiereszti azt a sok fénylő valamit (szentjánosbogár?), akkor Drax azt kérdezi „Ezt meg hol tanultad?” – ez egy belső poén, mert a képregényekben a faember nem képes erre. A két digitális technikával életre hívott főszereplőről méretarányos modellek készültek, Rocketről teljes méretű, Grootról csak mellszobor, ezek segítették az animátorokat a fényviszonyok és a testméretek beállításában. A mosómedve mozgása valódi állatok megfigyelésén alapszik, de elsősorban Sean Gunn alakítására épül.

Chris Pratt a Városfejlesztési osztály című sorozat egyik oszlopos tagja, ám ott túlsúlyos fickót játszik, ezért nem volt éppen megfelelő kondícióban a válogatáson. Az imdb szerint Sarah Finn szereplő-válogató ajánlotta be Prattet Gunnál, aki elsőre elutasította őt, ám aztán mégis adott neki egy esélyt és Chris azonnal meggyőzte a rendezőt. James azt mondta, annyira jól játszott a srác, hogy még akkor is nekiadta volna a szerepet, ha képtelen lefogyni, ám Pratt fél év alatt közel 27 kilót dobott le és rendesen megizmosodott, hála a nagyon szigorú tréningnek és a vele járó diétának. A végeredménnyel a színész nagyon elégedett volt, mikor visszanézte a félmeztelen jelenetét. A börtönben a bemutatás improvizáció volt tőle. Chris maga hajtotta végre Star-Lord legtöbb kaszkadőr-mutatványát. A CinemaCon Awards-on Chris Prattet az Év Befutója díjjal jutalmazták alakításáért.

Dave Bautista azon a napon született, mikor az eredeti Guardians debütált, 1969. január 18-án. Mikor megtudta, hogy övé a szerep, könnyekben tört ki és azonnal beiratkozott egy színiiskolába némi extra gyakorlásként. Dave azt nyilatkozta, hogy könnyen tudott azonosulni Drax-szel, mert ő is vesztett el fontos dolgokat az életben. A testét borító jelmezt naponta 5 órába tellett feltenni rá, és a procedúra alatt végig állnia kellett, miközben a karjai korlátokon nyugodtak. A folyamatot később sikerült 3 órára rövidíteni, a 18 darabból álló make-upot 90 perc alatt tudták levenni róla. Bautista pankrátor, így nem esett nehezére a kaszkadőr-mutatványok végrehajtása. Drax és Star-Lord verekedős jelenetére 2 és fél hónapig készültek a színészek, a rendező pedig az utolsó pillanatban megváltoztatta az egészet, így csak néhány órájuk volt betanulni a mozgást, amit ráadásul egy snittben vettek fel, így csak a huszonkettedik alkalommal sikerült hibátlanul. Erre a jelenetre egyébként nem emlékszem, szóval lehet, hogy kivágták…

A táncoló Groot valójában James Gunn, akit titokban filmeztek le, majd az ő mozgását használták fel a végefőcím alatt lévő cuki jelenethez. Vin Diesel több mint 1000 különböző módon mondta fel egymondatos szövegét, többek között orosz, mandarin, spanyol, portugál és francia nyelven. Gólyalábakon állt a felvételek alatt, hogy érezhesse, milyen magas a figurája. Groot megformálása segített Dieselnek feldolgozni legjobb barátja, Paul Walker halálát.

Zoe Saldana maga döntött úgy, hogy make-upot visel számítógépes színezés helyett. Djimon Hounsou jelmeze nagyon kényelmetlen volt, az ebből fakadó rossz érzést a harcjelenetekben vezette le. Yondunak eredetileg taraja van, ám Gunn megváltoztatta a külsejét, mert szerinte Michael Rooker ügyetlenkedett volna vele és a nagy paróka zavarta volna a színjátszásban. Karen Gillan a felkészüléshez tanulmányozta az ókori spártaiakat, leborotválta a haját és két hónapig edzett a szerephez. A Nebula-maszk felrakása 4 és fél óráig tartott. Glenn Close csak azért vállalta a szerepet, mert szerinte ez utat nyit neki a kisebb filmekhez, amiket szeret. A direktor Play-Doh gyurmával jutalmazta a legjobban teljesítő stábtagok munkáját, mondván a frissen bontott Play-Doh illatát és a vele való játékot mindenki szereti:)

James Gunn: „...ebben a műfajban semmi nem lehet igazán >>komoly<<, mert az efféle mozik elsődleges célja a könnyed szórakoztatás.” <Cinemania 2014/8. augusztus> 

A Galaxis Őrzői nyitja a Marvel Film-Univerzum második fázisát. Nicole Perlman két éven át írta a forgatókönyvet, amit aztán Gunn teljesen átalakított, így amit láthatunk, ahhoz Perlmannek nem sok köze van. A szkripten Christopher Markus és Stephen McFeely is dolgozott, bár ők csak javították a kisebb hibákat. Jelentős inspirációt nyújtott Az elveszett frigyláda fosztogatói. Peter Quill hajóját nem a város, hanem a színésznő Alyssa Milano miatt hívják Milanonak. Ronan szolgái eredetileg a gyíkszerű Badoonok, ám az ő filmjogaik, ki tudja miért, a 20th Century Foxnál vannak, ezért helyettük találták ki az élőholtakra emlékeztető Sakaraanokat. Az újabb bemutatott Végtelen Kő neve Erő Kő, bár ez egyszer sem hangzik el – tehát három már megvan a Végtelen Kesztyűhöz (Tesseract, Aether, Erő Kő). A Morag bolygón kivetített hologramon a rendező kutyáját láthatjuk. A Gyűjtő kollekciójában megpillanthatunk egy sötét elfet, egy Chitaurit, egy csúszómászót a Slitherből, valamint néhány képregény-figurát: Cosmot, az űrkutyát, aki tagja a Guardians-nek a nyomtatott lapokon (azt hittem, Lajka az, azért nevettem rajta, de ezek szerint tévedtem…), Adam Warlock gubóját és a stáblista utáni jelenetben Howardot, a kacsát.

John C. Reilly karaktere később a szuperhős Novává alakulhat. 1000 maszk és 2000 makett készült az űrlények megvalósításához, a börtönt is ténylegesen felépítették, kis híján 160 tonna acélból. A trailerben hallható „Ez egy rakás S-fej!”-mondat annyira tetszett a közönségnek, hogy bekerült a filmbe. Több jelenetet leforgattak, de kivágták őket, ezek viszont a jövőben egy Rendezői Változat vagy extra menüpont képében biztosan napvilágot látnak majd. Bár általában nem szokás, a Marvel mégis a lehető leggyorsabban eladta a licencet a karakterekhez, pedig szinte alig ismerte őket bárki a premier előtt, ez pedig nagy kockázat-vállalás volt. Megjelent egy két részes mini-képregény, a Marvel's Guardians of the Galaxy Prelude, amit Dan Abnett és Andy Lanning írt, valamint Wellington Alves rajzolt; ez Nebula és Thanos, valamint Groot és Rocket találkozását/kapcsolatának kialakulását mutatja be. Az említett táncoló Groot-szekvenciát maga a stúdió hozta nyilvánosságra, ezzel még több marketing-potenciált teremtve. Michael Rooker a jelenetet látva megalkotta a „grooting” szót (azt jelenti, hogy valaki úgy táncol, mint Groot), ami rögtön bekerült az online nyelvezetbe.

Peter Quill válogatás-kazettája megjelent cd-formában, és elérte az egyesült államokbeli sikerlista első helyét, annak ellenére, hogy csak olyan számokat tartalmaz, amiket már korábban kiadtak. A trailer bemutatása után a Blue Swede Hooked On A Feeling című dalának digitális eladása hétszázszorosára nőtt! A legtöbb zenét lejátszották a színészeknek a forgatáson, így érezték a jelenetek hangulatát, ezek közül kivétel a nyitány alatt hallható David Bowie-sláger, a Moonage Daydream, amit utólag kevertek alá, eredetileg ehelyett a Hooked On A Feeling szólt. James Gunn otthonában hallgatta a ’70-es, ’80-as évekből összegyűjtött zenéit, és ezzel a módszerrel találta ki, hogy egy adott szekvencia alatt milyen aláfestő muzsika szóljon, de volt olyan is, hogy a dalokhoz írt jeleneteket. 

„Persze akár szuperhős-filmnek is tekinthető A galaxis őrzői, csak éppen a szuperhős fogalmának nincs sok értelme ott, ahol ilyen sokféle és –fajta lény szaladgál ennyi bolygón: ennyi erővel Boba Fett is az.” (Villányi Dániel, VOX Mozimagazin 2014. szeptember) Ez a mondat elgondolkodtatott a műfaji besoroláson, de akkor itt egy ellenpélda: Ha Superman szuperhős, akkor egy magányos, teljesen egyedül lévő Jedi-lovag bárhol a világegyetemben, ahol még nem hallottak az Erő létezéséről, nem az? Szóval én bizony berakom ebbe a kategóriába az Őrzőket! Dávid barátom, akivel együtt néztem ezt az alkotást a moziban, megjegyezte, hogy minden szuperhősfilm egy kaptafára megy, és ez számára kezd nagyon unalmassá válni. Ebben van valami, ám itt a szokatlan/komolytalannak tűnő karakterek jelentik az újítást, de tény, hogy a Marvel képtelen elszakadni a bevált formulájától. Amivel viszont megcáfolhatom ezt az állítást, az a karakterek összekovácsolódásának remek bemutatása, mert azt mondom, hogy ez itt a lényeg. Ez és a szórakoztatás, ahogy James Gunn is mondta: „Úgy gondolom, hogy ilyenkor mindig az a legfontosabb, hogy a film szélesebb nézőközönséget célozzon meg, még ha korábban a képregények nem ekkora rétegnek szóltak is.” <Cinemania 2014/8. augusztus>

A Galaxis Őrzői 170 millió dollárból lett, eddig 645 milliót hozott vissza; a közönség és a kritikusok szinte egyöntetűen rajonganak érte, főleg a humoráért, a főszereplők játékáért és Gunn rendezéséért. Nekem is tetszett, sokkal jobb, mint amilyennek a trailerek mutatták, megéri megnézni, sőt, talán kijelenthetem, hogy eddig a 2014-es évben általam moziban látott legjobb mozgókép! Ja és „Én vagyok Groot!” 

Pontozás: 

imdb: 8.1 (3 év alatt 0.5-öt csökkent.)

Szerintem: 5/5 (6-ost az unalmas kezdés miatt nem kap.) 

Hírek: 

- James Gunn írja és rendezi a 2017. nyarán érkező Guardians of the Galaxy 2-t. Várhatóan behatóbban megismerjük majd Drax-et, Nebulát és Yondut, valamint a filmben látott nagyobb űrlény fajok kultúráit; ezeken felül pedig még legalább egy új taggal bővül majd az Őrzők csapata. Állítólag még egy esetleges Avengers crossover lehetősége is felmerült, szerintem a Bosszúállók 3-ban a Guardians beszállhatna a Thanos elleni harcba. Még egy pont biztos, ez pedig az, hogy Quill apja nem az lesz, akit a képregényekben bemutattak. (Hanem Ego, az élő bolygó, akit Kurt Russell formált meg, ugyanis ez a folytatás tényleg elkészült és tényleg 2017-ben mutatták be.)

- Nicole Perlman írja a Fekete Özvegy forgatókönyvét. Felmerül a kérdés, hogy milyen alapon, ha egyszer a Guardians-es írását kidobták, azon felül pedig semmi egyebet nem csinált még? Bár tény, hogy Natasha Romanoff eltörpül a többiek mellett az Avengers-ben, azért csak nem akarja a stúdió a bukást? (2017-ig papíron maradt.)

- Chris Pratt következő nagy dobása a Jurassic World lesz – innentől feltehetőleg egy darabig a legnagyobb blockbusterek főszereplőjeként találkozhatunk vele, ami különben nem baj. (Ez eléggé rossz szájízt hagyott a rajongók szájában maga után.)

- Zoe Saldana elkötelezte magát James Cameron mellett az elkövetkezendő 5 évre, az Avatar 2-3-4 forgatásaira. Az különben úgy tűnik senkit sem zavar, hogy mi lesz, ha a második részre esetleg a közönség nem kíváncsi… (2017-ig szintén semmi se lett belőle.)

- Vin Diesel a Halálos iramban 7-tel ismét megostromolja a mozipénztárakat, majd továbbra is az akciófilm műfajánál marad, ugyanis visszatér korábbi karakteréhez a xXx 3-ban. Végül egy érdekesnek tűnő fantasy-t, a The Last Witch Huntert is erősíteni fogja. (A középső nem készült el, az utolsó megbukott.)

- Benicio del Toro A kis hercegben szólaltatja meg a kígyót. 

- Djimon Hounsou szintén a Halálos iramban 7-ben és egy 5000., teljesen fölösleges Tarzanban játszik legközelebb. (Utóbbi gyorsan eltűnt a süllyesztőben.)

- Stan Lee végtelen számú mozit pénzel mostanság, ezek nagy része ázsiai főhősökkel operáló harcművész-szuperhősös lesz, de akad köztük két olyan, amit mindenképpen megnézek: az egyik a jövőre érkező Bosszúállók: Ultron kora, a másik pedig a The Sinister Six, amiben Pókember legnagyobb ellenségei fognak össze! (Az elsőt láttam, nem igazán tetszett, a másodikból semmi se lett 2017-ig.)

Ma éjjel megpróbálok nézni valamit a Cinemaxon, valamint a listámon is várakozik még két film. Most lesz majd egy kis időm, úgyhogy az elkövetkezendő egy hétre még legalább egy írást ígérhetek. Végül jöjjön a kedvenc számom a betétdalok közül, valamint a bemutatóban hallható szám egy kicsit másképpen:

Pár éve láttam a Machetét, amit szerintem lehetetlenség utálni, mert annyira eszement és szórakoztató! Már akkor a végefőcímnél olvashattuk, hogy „Machete visszatér a Machete gyilkolban” – anno ez félig-meddig poénnak készülhetett, de miután a film elég szépen kaszált, egyértelművé vált, hogy tényleg lesz Machete Kills. Amikor a mozikban játszották, nem volt kivel elmennem rá, így maradt a várakozás. Majdnem két hete megnéztem ismét az első részt, hogy azért nagyrészt képben legyek a dolgokkal, majd tegnap éjjel végre leültem megtekinteni a másodikat.

Az elpusztíthatatlan Machete Cortez (Danny Trejo) ismét visszatér az ezüst vászonra, azonban rögtön az első akciója meghiúsul, ráadásul elveszti szépséges társnőjét, Sartanat (Jessica Alba). A letört harcost hamarosan maga az elnök (Charlie Sheen) hívatja, mert szerinte ő az egyetlen, aki ki tudja iktatni az őrült mexikói felkelő-vezért, Mendezt (Demian Bichir). A helyszínre érve viszont kiderül, hogy a helyzet korántsem egyszerű, ha ugyanis Mendez meghal, egy interkontinentális rakéta automatikusan elindul Washington felé. Ahhoz, hogy a katasztrófát megakadályozza, a marcona mexikóinak közel 600 mérföldet kell megtennie a határig, nyomában a drogkartellek embereivel, egy csapat feldühödött prostival és egy arcát váltogató bérgyilkossal, hogy megtalálja Vozt (Mel Gibson), az egyetlen embert, aki hatástalaníthatja a bombát. Szerencsére a Hálózat és Luz (Michelle Rodriguez) ismét a segítségére siet, valamint ott van még a gyönyörű Miss San Antonio (Amber Heard), aki szintén próbálja a helyes útra terelni Machetét. De vajon sikerrel járhat-e a bajszos késforgató, életben tudja-e tartani a lázadó-vezért, ameddig célba érnek és Voz tényleg segít majd neki? 

„Tudod, mi vagy? Te vagy a Bosszú. És a bosszú soha nem hal meg!” 

Már a stáblistával sikerült megfogni és a számomra antipatikus Alba gyors kiiktatása szintén tetszett, utána meg a lehengerlő, ötletes gyilkolások plusz a fordulatos történet tartotta fent a figyelmemet. A számos ismert arcot és jó csajt nézni szintén remek volt, és annak ellenére szurkoltam a címszereplőnek, hogy nyilvánvalóan nem lehet őt megölni. A csúcs viszont az, hogy kb. az ötvenedik perctől kezdve szép lassan átmegy sci-fibe az egész cselekmény, ezzel is visszautalva a kezdő Machete Kills Again… In Space! trailerre, de mindent megmagyaráznak és a néző egyszerűen semmin nem tud már meglepődni. Sajnos (?) sok dolog megismétlődik az első részből, például a belek kitépése, a főellenséggel vívott kardpárbaj, vagy a végén lévő nagy lövöldözés; egy pár dolog pedig csak a játékidő második felében nyer értelmet. Addig viszont akad némi Star Wars-utalás, de felfedeztem egy kis Jason X-et is. Belekötni nincs mibe, végig szórakoztató volt, és lekötött, dacára a kis híján két órás időtartamnak. A már említett színészek mellett még az alábbi ismerős arcokkal találkozhatunk: Sofía Vergara (Desdemona), Lady Gaga (A Kaméleon egyik arca), Vanessa Hudgens (Cereza), Antonio Banderas (A Kaméleon másik arca), Cuba Gooding Jr. (szintén az álcázott bérgyilkos), Tom Savini (Osiris) meg William Sadler (a sheriff). Plusz felbukkannak Robert Rodriguez állandó szereplői: Alexa PenaVega (KillJoy), valamint Electra és Elise Avellan (nővérkék); sőt, az egyik gerilla Mendez házában elvileg maga Bruce Campbell, bár én nem vettem észre. 

A történetet a rendező mellett annak tesója, Marcel Rodriguez alkotta meg, a forgatókönyvet pedig a korábban még csak egy rövidfilmet készítő Kyle Ward írta. Robert Rodriguez a korábban említett funkciói mellett íróként, producerként, vágóként, operatőrként, zeneszerzőként, no meg zenei és látványeffekt-producerként vett részt a Machete Kills létrehozásában.

Érdekességek: Ez volt Lady Gaga első filmszerepe. Robert Rodriguez és Danny Trejo ezzel együtt már tizenegy mozgóképen dolgoztak közösen. Mel Gibson hosszú karrierje során korábban még sosem játszott gonosz karaktert. Charlie Sheent eredetileg tényleg Carlos Esteveznek hívják, de korábban egyszer sem használta születési nevét színészként. Az ő ötlete volt, hogy a spanyolos hangzású Estevezt írják ki az angolosabb Sheen helyett. 101 embert ölnek meg a filmben. Desdemona pénisz-alakú pisztolya korábban felbukkant a Desperadoban és az Alkonyattól pirkadatigban. A stáblista végén van két pici extra jelenet. A Machete gyilkol 20 millió dollárból lett és 15 milliót hozott vissza, a kritikusoktól vegyes és negatív értékeléseket kapott. 

Nekem tetszett, remekül kikapcsolta az agyamat. Minden benne van, ami egy férfinak kellhet: puskák, kocsik, szexi csajok, vérontás, poénok és még a sztori is lekötött. Egyetlen pont van benne, ami miatt mégis lehet rossznak nevezni, ez a folytatás jellege, mert, ahogy a Sin City: Ölni tudnál érte esetében, itt se az a gond, hogy rosszabb lenne, mint az előzménye, csak éppen túlszárnyalni se képes azt. Ami 2010-ben még nagyon nagyot ütött, az mára már megszokottá vált, de aki szerette a Machetét, az ne hagyja ki ezt se!

Pontozás: 

imdb: 5.6 (3 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- A harmadik részről egyelőre nem hallani semmit. Tekintve a pénzügyi bukást, valószínűleg sosem készül majd el… 

- Danny Trejo rezüméjén 25 új film vár bemutatásra. 

- Kyle Ward írja a Kane & Lynch és a Hitman: Agent 47 forgatókönyveit, bár, hogy milyen alapon esett éppen rá a választás, az érdekelne! (Utóbbi elkészült és fergeteges lett!)

- Amber Heard következő érdekesnek látszódó munkája a London Fields, melyben egy nő előre látja, hogy meg fogják ölni, ezért viszonyt kezd 3 férfival, akik közülük az egyik a gyilkos. De vajon melyik? 

- Michelle Rodriguez ismét száguldozni fog a Halálos iramban 7-ben. Sajnálom Paul Walkert, de legalább a halála talán most megállítja ezt a csilli-villi látvány-macsó-lavinát. (Tévedtem...)

- Antonio Banderas a Spongyabob: Ki a vízből! című 3ds, animációt meg élő szereplőket vegyítő mozicskában bukkan fel legközelebb. 

- Cuba Gooding Jr. állítólag szerepelni fog a Space Jam 2-ben (ha egyáltalán lesz ilyen), plusz két rabszolgás filmben, amiket valószínűleg a Tizenkét év rabszolgaság Oscar-díja ihletett. 

- Tom Savini a producere és főszereplője a hamarosan elkészülő, beszédes című The Sadist (A szadista) slasher horrornak. 

- William Sadler egy izgalmas alapokra épülő mozgóképet erősít, a The Final Curtain: The Last Days of Ed Wood, Jr.-t. A legendás „világ legrosszabb rendezőjének” utolsó három napját bemutató alkotásban ő lesz Criswell, Udo Kier alakítja Lugosi Bélát és Matthew Tompkins bújik Edward D. Wood Jr. bőrébe. 

Hamarosan megpróbálok még pár cikket írni, csak mindig közbejön valami, vagy egyszerűen túl álmos vagyok, hogy fent maradjak éjjel…

A film és a mozi alapvető funkciója a szórakoztatás, az, hogy kikapcsoljon, elénk tárjon egy más világot/életet és ezzel egy időre feledtesse gondjainkat. Éppen ezért valószínűleg én csinálom rosszul, hogy sosem nézek már filmeket spontán alapon, csak gondos tervezés meg mérlegelés után. Ráadásul, ahogy azt az olvasóim láthatják, a műfaji látóköröm se valami széles… Éppen ezért tegnap üdítőleg hatott egy hívás Mozsárágyútól, miszerint szerzett két ingyenjegyet Az üldözöttre, menjünk el, nézzük meg! Miért ne? Az egyetlen dolog, amit tudtam róla, az Philip Seymour Hoffman szereplése és hogy a színész ez év elején bekövetkezett halála miatt az érdeklődés biztosan megnő az irányába. Ugyanakkor a műfaj és a történet hidegen hagyott, ám éppen ebben rejlett az előadás varázsa. Röviden: Ingyen megnézhettem egy olyan mozgóképet, amit egyébként bizonyosan kihagytam volna, ez pedig tök jó! Hogy tetszett-e, az már más kérdés… 

Hamburgban járunk. Günther (P.S.H.) egy aprócska, szupertitkos német kém-szervezetet irányít, akik gyakran a törvényes útról letérve teszik meg azt, amit a hatóságok nem tudnak. A szeptember 11-ei terrortámadás óta pedig különösen sokat foglalkoznak az iszlám-hívőkkel, akik a városban tevékenykednek. Így figyelnek fel a rejtélyes Ísza Karpovra (Grigorij Dobrigyin), akit Oroszországban sokan akarnak lecsukni tetteiért, ő azonban szeretne új életet kezdeni, feledve minden rosszat. A helyi titkosszolgálat és az amerikaiak is kifejezik érdeklődésüket iránta, közben pedig egy fiatal ügyvédnő (Rachel McAdams) megpróbálja megvédeni és megszerezni számára a jogos örökségét – több mint 10 millió eurót… De mi van, ha emberünk a pénzt „gonosz” célokra akarja fordítani? Günther és csapata mindent megtesz, hogy a háttérben állva a „helyes” irányba terelje Íszát – ha sikerrel járnak, talán horogra akad az igazi nagy hal!

Alapvetően egy baj van ezzel a művel, mégpedig az, hogy ha nem ismerjük John le Carré nevét, akkor nehéz lesz eldönteni, hogy akarjuk-e látni, vagy sem. Nekem semmit sem mondott ez a név, hiszen a kémregény igen távol áll tőlem, ráadásul az ajánló a mozi falán kissé félrevezető volt. Az egész film azzal kezdődik, hogy láthatunk egy feliratot, ami szeptember 11-re hivatkozik – innentől fogva azt vártuk, hogy mikor jön elő az amerikai hazafiság/gonosz terroristák vonal, de láss csodát, nem jött. Hogy miért nem? Mert ez alapvetően egy európai/német film. Szerintem a cselekmény lényegének köze sincs a terrorizmushoz – az is ott van, persze, de mellékszálként. Számomra igazából a karakterek álltak a középpontban, a bemutatásuk, megismerésük, motivációik megértése és az egymással való interakcióik ábrázolása.

Visszatérő motívum a muszlim szereplők imádkozásának bemutatása, Günther és az USA-megbízott találkozásai különféle helyeken és a kisebb mellékszereplők életének feltárása. Külön kiemelném a látszólag egészen lényegtelen Dzsamalt, nem a színészi teljesítmény miatt, hanem mert annyira szépen épül fel a története – amikor kiderül, hogy kicsoda, az fantasztikus meglepetés! Ugyanígy nagyon érdekes, hogy végig a jelenben vagyunk, nincsenek visszaemlékezések, a múltban történt események a most beszélők mondataiból jutnak mindenki tudomására. Persze a kémesdi mellett nehéz elmenni, Mozsárágyú például azt mondta, hogy a törvény betartásának/be nem tartásának kérdése tetszett neki, hiszen ha végiggondoljuk, akkor Güntherék, vagyis a jófiúk, törvénytelen eszközökkel járnak el. Egyébként elég sokára derül csak ki, hogy ennek a kis csoportnak igazából miért kell Ísza meg a pénze – a néző természetesnek veszi, hogy a fiú terrorista, rossz, gonosz; de lassan rájövünk, hogy (már) nem az, ekkor felmerül a kérdés, hogy akkor minek az egész felhajtás? Engem még az is birizgált végig, hogy vajon az ügyvédnőnek mi a motivációja – kolleginám megadta a választ, szerinte Annabel alapvetően jólelkű, ezért akar mindenképpen segíteni az elveszett, magányos, félreértett fiatalembernek.

Pár mondat a színészekről: Az üldözött Hoffmanra épül, akinek ez az utolsó, teljesen befejezett munkája. Az a jó benne, hogy az embernek egyáltalán nem ő ugrik be, ha egy kémről beszélünk, mindenkinek inkább egy James Bond villan fel; és éppen ezért hitelesebb. Nagyon élő, valós alakítás az övé, ugyanakkor igen rosszul néz ki, bár talán ez direkt volt? Mozsárágyú szerint egyébként nem nagyon kellett rájátszania a káros szenvedélyek rabságában élő Güntherre… Azt hiszem, neki éppen abban rejlett a kihívás, hogy természetesnek kellett lennie, de mégis el kellett hitetnie mindenkivel, hogy tényleg az, aki. És meg kell jegyeznem, hogy tök jó hangja volt! Grigorij Dobrigyinnél az a gond, hogy hiába jó, a figurájáról képtelenség eldönteni, hogy szurkoljunk érte vagy se, nekem legalábbis lehetetlennek tűnt. Rachel McAdams-nél meg a karakter motivációja miatt voltak kétes érzelmeim… Azonban szerencsére itt a nagyszerű Willem Dafoe, aki egy pénzmosásra szakosodott bankár bőrébe bújik. Dafoe szintén nagyszerű orgánummal bír és nagyon tetszett, hogy milyen egyszerűen tudta érzékeltetni a karakter mélységét, a felelősséget, ami rá hárul, a magánéletét, amiből gyakorlatilag egyetlen apró részletet láthatunk csak. És egyszerűen óriási, hogy ez iránt az illető iránt egyáltalán tudunk szimpátiát érezni általa. Bizony, itt Willem bácsi viszi a pálmát. Két ismertebb név van még a kisebb szereplők közt, az egyik Robin Wright (az amerikai megbízott), akit én speciel csak Sean Penn ex-feleségeként ismerek; a másik meg mindenki új kedvenc német színésze, Daniel Brühl, aki tavaly Chris Hemsworth-szel versenyzett a Forma-1-es pályán, itt meg igazából egy alig beszélő, de mindig jelen lévő alak. A történet John le Carré 2008-as regényéből készült, az író producerként közreműködött a munkálatokban; a forgatókönyvet Andrew Bowell (A sötétség határán) hozta össze, a rendezést pedig a holland Anton Corbijnra (videoklipek, Az amerikai) bízták. 

Itt muszáj megállni egy pillanatra, mert egy több mint 2 órás moziról beszélünk. A játékidőnek legalább 30 perce azzal megy el, hogy Corbijn művészkedik és a történet szempontjából totál lényegtelen képeket mutat – Günther a minisztérium épületének erkélyén cigarettázik, ül a kocsijában és vezet, áll az irodájában és a falon lévő dolgokat nézi. Ez a módszer szerintem egyszer és csak egyszer működik jól, mégpedig a legutolsó jelenetnél, ahol szó szerint semmi nem történik, de az egész annyira hatásos, hogy biztosan megmarad a nézőben; ám az összes többi ilyen részletnek maximum azért lehet örülni, mert megörökíti az utókor számára Hoffmant. Kísérőzene egyébként elég ritkán van, keleties dallamok hangzanak fel, meg azt a muzsikát hallhatjuk, amit a szereplők maguk is hallanak. Az alapvetően komoly atmoszférát a két kocsmás jelenet hivatott kissé oldani, valamint néha Günther próbál viccelődni a körülötte lévőkkel, bár ezek legtöbbször szarkasztikus poénok.

Érdekességek: Saját magam jöttem rá arra, hogy a címnek több jelentése lehet, hiszen Ísza mellett dr. Abdullah-ot vagy akár magát Günthert is jelölheti. A szereplők angolul beszélnek, de német akcentussal, a néha hallható arab beszéd megértésében a felirat segít. Az egyik producer, Stephen Cornwall az alapul szolgáló regény írójának fia. John le Carrénak az A Most Wanted Man a huszonegyedik könyve, ami egyébként valós eseményeken alapul, a török származású német állampolgár, Murat Kurnaz bebörtönzésén. A rendező egy rövid ideig látható, az egyik felvételen, amit a kémek a tévében néznek, dr. Abdullah mellett ül. Az üldözött készítési költségéről nem találtam adatot, eddigi bevétele kis híján 17 millió dollár, a kritikusok pedig szokás szerint imádják. 

Ha leszámítjuk Corbijn művészkedését meg a hosszú játékidőt, akkor végülis nincs különösebb hiba ebben az alkotásban, amit azonban szerintem (legalábbis itthon) elég rosszul reklámoztak. Aki szereti a le Carré munkáiból eddig készült filmeket, annak ez is tetszeni fog és emellett maradandó hattyúdal Philip Seymour Hoffmantól, ám nem az én műfajom. 

Pontozás: 

imdb: 6.8 (Azért ennyire nem kiemelkedő.) (3 év alatt 0.6-ot csökkent, vagyis igazam volt.)

Szerintem: 4/5 

Kis megjegyzés: Fura, hogy bármilyen komoly kémtörténetnek irtó magas a pontszáma az imdbn, valamint az, hogy a Librinél minden évben megpróbálják akcióban ugyanazokat a John le Carré-regényeket eladni, úgy látszik, kevés sikerrel...

Hírek: 

- A februárban elhunyt Philip Seymour Hoffmant még biztosan láthatjuk kétszer, ugyanis benne van Az éhezők viadalának harmadik felvonásában, amit két részletben kapunk. Emellett igen érdekes módon csináltak egy sorozatot, a Happyish-t, aminek ő lett volna a főszereplője és asszem az első rész biztosan elkészült, de így lehetetlen lesz folytatni nélküle.

- Rachel McAdams a közelgő A kis hercegben szinkronhangként hallható, valamint állítólag visszatér a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes-széria harmadik részében Irene Adlerként – ezt meg majd meglátjuk! (Utóbbi 2017-ig nem készült el.)

"Mert mélységes mély a múltnak kútja

 De a varázsló látja, mi a jövő

 Két világ közt valaki vad imába kezd

 Tűz kell, tűz, jöjj velem!" 

Ritkán kötelezem el magam sorozatok mellett és a mai napig úgy szeretem nézni őket, hogy leülök a tévé elé, letölteni maximum azokat az epizódokat szoktam, amikről valamiért lemaradok. Hogy mi vonzott a Twin Peaks-hez? A legendás státusza és David Lynch neve. Egyébként nagyon durva, de visszaemlékszem egészen kis koromra, amikor az M1 sugározta ezt a szériát és édesanyám nézte, megmaradt bennem a zenéje (bár sokszor összekevertem a Take My Breath Away-jel) és még arra is emlékeztem, hogy az egyik karakter nem férfi, hanem nő (csak bennem fordítva maradt meg a dolog). Anyukámmal most újból együtt néztük a szériát, ami nagyon tetszett, ezért reméltem, hogy miután leadják a 30 részből álló két évadot, akkor jön majd a film, de ez mégse lett így, várni pedig mégse akartam, mivel most még friss az élmény, hiszen múlt pénteken ért véget a Twin Peaks. [Megjegyzés: A nagyszerű Filmmanián egyébként a közelmúltban műsorra tűzték cikkem jelenlegi tárgyát, ám egyrészt akkor, mikor a sorozat még nagyban ment, másrészt meg az a csatorna szétvagdossa a filmeket, szóval nem éri meg megnézni rajta semmit…] Ismerve a tévében látott utolsó részt, reméltem, hogy a Tűz, jöjj velem! majd választ ad néhány kérdésre, de még mindig maradtak megválaszolatlan problémák…

Innentől igazán csak azoknak javasolom a továbbolvasást, akik látták a szériát, mert erről a műről nem lehet anélkül írni, hogy ne lenne szpojler! 

A nyitásnál egy évvel járunk a Twin Peaks pilotja előtt és megnézhetjük az első áldozat, Teresa Banks (Pamela Gidley) halálát, meg a nyomozást, amiben eltűnik a vezető ügynök, Desmond (Chris Isaak). Majd ugrunk az időben és az FBI belső kutakodása után végre ténylegesen megismerhetjük Laura Palmert (Sheryl Lee) és vele tölthetjük az utolsó egy hetet az életéből. A megmagyarázhatatlan események száma napról-napra nő a lány körül, mialatt arra próbál rájönni, hogy kicsoda valójában az őt hosszú ideje kínzó Bob (Frank Silva). A nyomok pedig egyre inkább egy irányba mutatnak, a lány apja, Leland Palmer (Ray Wise) felé. A Fekete Barlang függönye ismét kitárul és a sötétség szellemei kiszabadulnak, hogy kisiklassanak egy fiatal életet… 

Nehéz eldönteni, hogy a Fire Walk With Me teljesen előzmény-e, avagy kicsit folytatás is. Különben furcsállom, hogy David Lynch miért nem készített egy lezárást a széria számára az előzmény helyett? A végeredménnyel az a gond, mint a hasonló műfajú mozikkal általában (mondjuk Star Wars I-III.), hogy nincs igazán kiért izgulni, hiszen a később játszódó, de már látott események alapján mindenkinek tudjuk a végzetét. Jelen esetben viszont egy nagyon érdekes dolgot tárnak elénk, mert most először láthatjuk Laura Palmert úgy, hogy ténylegesen életben van és nem valaki más emlékszik vissza rá, vagy esetleg egy róla készült felvételt mutatnak.

Az első 20 perc elég unalmas, lévén másik helyszínen járunk, az egyetlen ismerős Gordon Cole (a rendező maga), és egészen a különleges „bagoly-gyűrű” felbukkanásáig csupán egy vicces kávéivós jeleneten tudunk szórakozni, plusz a Teresát alakító színésznő szépségén ámulhatunk. Desmond eltűnése után viszont következik az egyik legemlékezetesebb jelenet, ahol David Bowie alakítja a két éve felszívódott Jeffries ügynököt, aki egy szürreális szekvencia kíséretében tér vissza, majd ugyanúgy nyoma vész. Itt láthatjuk újra kedvenc főszereplőnket, Dale Coopert (Kyle MacLachlan) és az ekkor még kiállhatatlan Albertet (Miguel Ferrer), valamint kiderül, hogy a Fekete Barlang lakói már korábban is beleavatkoztak az élők életébe. [Itt egyébként jobban érdekelt volna a philadelphiai történt, vagyis Cooper és Windom Earle közös előélete, de előbbi szerepe jelentősen kisebb lett, mint eredetileg tervezték, erről még lesz szó.] (Utólagos megjegyzés: Akit izgat Earle és Cooper sztorija, az olvassa el a Dale Cooper naplóját, megéri!)

Laura utolsó hét napjának bemutatásakor megnézhetjük azokat az eseményeket, amiket a szériában már mind elmondtak, de látni még nem láthattuk őket. A hétköznapokban visszatér számos szereplő a Twin Peaks-ből, bár korántsem az összes (erről is később): Mädchen Amick - Shelly (három jelenete van), Dana Ashbrook – Bobby, Eric DaRe – Leo, James Marshall – James, Peggy Lipton – Norma (egyetlen jelenet, csak távolról mutatják), Grace Zabriskie – Mrs. Palmer, Catherine E. Coulson – Tuskó Lady (egyetlen jelenet, háttal áll), Heather Graham – Annie (pár másodpercig látható, felismerhetetlen), Gary Hershberger – Mike, Phoebe Augustine – Ronette, Lenny Von Dohlen – Harold Smith, Andrea Hays – Heidi, Walter Olkewicz – Jacques Renault; és a zenekar a bárból. A természetfeletti aspektus bemutatásakor pedig jönnek a túlvilági lények: Frances Bay – Mrs. Tremont/az öregasszony, Micheal J. Anderson – Férfi A Másik Helyről/a törpe, és Al Strobel – Philip Gerard/A Félkezű Férfi. Mrs. Tremont unokáját Jonathan J. Leppell alakítja, az óriás meg hiányzik. Mint látható, sok főszereplő kimaradt, a legfeltűnőbb viszont Donna Hayward, aki jelen van, de immár nem Lara Flynn Boyle, hanem Moira Kelly bújik a bőrébe. Akad néhány ismerős név, akik a játékidő első felében, a Banks-gyilkosságnál jelennek meg: Harry Dean Stanton – Carl, Kiefer Sutherland – Stanley ügynök és Jürgen Prochnow – a favágó (igaz, ő már egy picit később van). David Lynch Gordon eljátszása és a rendezés mellett íróként, producerként, a zenék szövegírójaként és hangeffekt-tervezőként is részt vett a munkában; a másik író Robert Engels, a sorozat forgatókönyvét/történetét alakító egykori producer volt; a zenét ismét Angelo Badalamenti szerezte.

Saját megfigyeléseim: 32 perc után érünk el Twin Peaks-be. A gyűrűn a jel megegyezik a barlangban találttal, ami egy baglyot szimbolizál. A bárban játszódó részletben Donna viselkedése egészen elképesztő, bár ez betudható a drognak, amit az italába kevertek. Itt viszont felmerül a kérdés, hogy ha Donna volt a Félszemű Jackben, akkor miért nem meséli el ezt senkinek a gyilkosság után? Ray Wise óriási színész, ez már a szériából is kiderült. Nem értem, hogy Leo miért hagyja ott Jacques-ot meg a két lányt ilyen állapotban? A Laura vállát összekarmoló madaras rész hiányzik. A visszatérő démonfej irtó rémisztő a végén – ez egyébként egy majom éjjellátó kamerával felvett képe. A Fekete Barlangban a törpe a góré, Bob csak feladatot teljesít, Cooper lelke csapdába kerül ott – ezek persze mind találgatások. Jeffries azt kiabálja, hogy nem beszél Judy-ról, senki se hozza őt szóba; a végén a démonfej pedig azt mondja, hogy „Judy”. Vajon kicsoda Judy? Jeffries a montázs elején ugyanazt az álarcot viseli, mint a kísértet-unoka. Közöttük mi lehet a kapocs? A magyar szinkronról csak annyit, hogy sokkal rosszabb, mint a korábbi. A szinkronhangokat megkeverték, ráadásul úgy, hogy alkalmaztak párat a Twin Peaks-ben hallhatóak közül, de itt juszt is más karaktereket szólaltatnak meg; a visszafelé beszélést most már nem csinálták meg, a Barlang helyett Kunyhót, a Jack helyett Rezsőkét mondanak, az utóbbi elég ostoba fordítás…

A készítésről: A direktor azt mondta, a film „a magányról, szégyenről, bűntudatról, zavarodottságról és összetörtségről szól, amit a családon belüli szexuális erőszak elszenvedői éreznek. Ugyanakkor az apáról is – a háborúról, ami benne dúl.”  A mozit már a második évad vége után bejelentették, ám több kulcsfontosságú szereplő visszautasította a felkérést, ezért a megvalósítás jó ideig váratott magára. Ez lett volna az első része egy szériának, ami a Fekete Barlang titkait tárja fel, ám a folytatások sosem valósultak meg. Cooper hiányának pótlására találták ki Desmondot, ez azonban utólag nem illik össze a Twin Peaks-ben hallott előzményekkel. Gordon Cole neve az Alkony sugárút című filmből származik. Az álom-jelenetekben hallható beszéd során a színészek szövegét felvették, majd lejátszották nekik visszafelé, ők ezután így tanulták meg ismét, majd megint felmondták és az így keletkezett hangsávot újból megfordítva játszották le.

A szellem-Mike első megjelenésekor azt mondja, Bobbal egy bolt fölött laktak – erre utalva itt látható a teljes földöntúli kompánia egy lepusztult szobában, ahol ott ül két favágó, egyikük Prochnow és elvileg ő a Tuskó Lady férje. Ez a jelenet eredetileg 20 perces volt, a végső változatba viszont alig egy percnyi került be belőle. Amikor Desmond eltűnik, akkor a kép fehérre vált, a későbbi verzióknál viszont befeketül. Megközelítőleg 5 órányi nyersanyagot rögzítettek ehhez a mozihoz, Lynch ezt mondta a kivágott jelenetekről: „Sok karakter hiányzik, pedig felvettük a jeleneteiket. Benne voltak, csak a fő történetszálhoz nem volt szükség rájuk.” A kimaradt részek elvileg nemrég jelentek meg blu-rayen, eddig a francia szponzorok miatt volt nehéz kiadni őket. A Tűz, jöjj velem! Japánban különösen sikeres lett, főleg a közönség női tagjai között, akik Martha Nochimson szavaival „elégtételt láttak abban, hogy láthatták Laura szenvedését, amit ők maguk is átélnek az őket sújtó elnyomó társadalomban”. David bácsi szerint a kész mű „annyira szabad és kísérletező jellegű, amennyire a számára kijelölt határok között csak lehetett”.

A színészekről/készítőkről: A Twin Peaks másik alkotója, Mark Frost azért nem tért vissza, mert még a második évad közben összeütközésbe került Lynch-csel, rossz viszonyuk a sorozat után továbbra sem állt helyre; ráadásul saját filmje, a Storyville szintén közbeszólt. Bár sokáig rebesgették, hogy Lara Flynn Boyle visszautasította a szerep-ajánlatot, valójában már négy másik mozgóképet elvállalt arra az évre, úgyhogy képtelen lett volna részt venni a Fire Walk With Me-ben. MacLachlan a beskatulyázás miatti félelemből nem akart visszatérni; Richard Beymer (Ben Horne) pedig azért maradt távol, mert a karaktere számára megírt jelenetek egy részével nem értett egyet, szerinte Bennek sosem lett volna motivációja, hogy bántsa Laurát. Sherylin Fenn az Egerek és emberek miatt be volt táblázva, ám évekkel ezután azt nyilatkozta, hogy nagyon elégedetlen volt a második évaddal és önálló döntésként maradt ki a filmből. Moira Kelly az otthonául szolgáló település papjától kért engedélyt, hogy megcsinálhassa élete első szexjelenetét ebben a műben.

Sheryl Lee rendkívül büszke az itt látható teljesítményére, azt mondta, hogy „rengetegen, akik családon belüli szexuális erőszak áldozatai lettek, megkerestek azóta és örülök, mert ez a film segített nekik a múltjuk feldolgozásában”. Lee-nek egyik nap azt a feladatot adták, hogy egyszerre öt cigarettát szívjon, amit meg is próbált, de elájult a kísérlettől. Michael J. Andersonnak nem esett nehezére a visszafelé beszéd, mert még anno az általános iskolában ezen a módon beszélgetett a barátaival, hogy mások ne értsék meg őket. Lynch előtt ez viszont titok volt, így felbérelt neki egy beszédtanárt, aztán amikor kiderült, mi a helyzet, a tanárt elküldték és az aprócska színész nehezebb szöveget kapott. Sutherland, Prochnow és Stanton alig kaptak bármiféle fizetést a szereplésükért, mindnyájan azért vállalták a munkát, mert rajongtak a direktor munkáiért, vagy a Twin Peaks-ért. A Desmondot játszó Chris Isaak különben zenész, ő is híres kollégáihoz hasonló okokból csatlakozott a stábhoz, meg mert egyik dalához Lynch rendezte a klipet. Angelo Badalamenti hallható az A Real Indication és a The Black Dog Runs at Night című számokban, amiknek a szövegét (a többi dal mellett) a rendező írta. Sajnos a humoros részek túlnyomó többsége a vágószoba padlóján végezte, pedig a sorozatban volt egy csomó vicces jelenet – emiatt a kész alkotás jobban hasonlít a Mulholland Drive-ra, mint a Twin Peaks-re. A Banks-gyilkosságnál látható kék rózsára nem kapunk magyarázatot, ám a rajongók szerint ez a természetfelettire utal az ügynökök számára. Desmond eltűnését szintén magyarázat nélkül hagyják, ám a kocsijára írt „Let’s Rock” felirat a törpére utal, aki anno a sorozatban ezzel a mondattal mutatkozik be, tehát feltételezhető, hogy a fiatal FBI-os a Fekete Barlangban rekedt.

A Tűz, jöjj velem! 10 millió dollárból készült, ám hazájában mindössze 4 milliót sikerült visszahoznia. Mindenütt negatív fogadtatásban részesült, a ’92-es Cannes-i Filmfesztiválon a közönség kifütyülte. Roger Ebert azt írta róla, hogy az emberek a két extrém végletet képviselik, ha a Fire Walk With Me szóba kerül – vagy imádják, vagy gyűlölik. Az USA-beli kritikusoktól jött a legtöbb negatív vélemény, míg a ritkább pozitív értékelések Nagy-Britanniából érkeztek. Az Egyesült Államokbeli pénzügyi mélyrepülését azzal magyarázták, hogy túl sok idő telt el a sorozat vége és a bemutató között; ám ahogy már arról korábban szó volt, Japánban nagy sikernek örvendett. A francia szponzorok saját országukban megpróbálkoztak a terjesztéssel, de az emberek eleve negatívan álltak a műhöz, mivel a felelős CIBY-társaság fejét, Francis Bouygues sokan utálták. Mindezek dacára Angelo Badalamenti remek muzsikáját Spirit Awarddal, Saturn Awarddal és Brit Awarddal is elismerték. Lynch a bukás miatt felhagyott a további Twin Peaks-hez kötődő terveivel, döntését sem a rajongók, sem az időközben felbukkanó pénzelő emberek nem tudták megváltoztatni…

Nekem mind a széria, mind ez a lezáró/megnyitó film tetszett; bár el kell ismerni, hogy a Fire Walk With Me eleje kissé unalmas, és az általános hangulata sokkal ijesztőbb, mint a Twin Peaks-é. Hogy ez rossz vagy jó, azt mindenki eldöntheti magában! Aki szerette a sorozatot, az mindenképpen nézze meg, ajánlom még David Lynch-rajongóknak és a pszichológiai horror kedvelőinek! 

Pontozás: 

imdb: 7.2 (Elképesztően magas pontszám, ám megmagyarázható azzal, hogy az eltelt 20 év alatt a kritikusok megtanulták értékelni.) 

Szerintem: 5/5 (Úgy vagyok vele, mint a Mulholland Dr.-val, nem biztos, hogy szívesen újranézném, mert olyan ijesztő.) 

Utólagos szerkesztés: 2017-ben megérkezett a sorozat 3. évadja, amit itthon az HBO sugároz. Állítólag nagyon jó, de irtó későn adják, ezért még nem volt szerencsém hozzá...

Hírek: 

- Dana Ashbrook következő érdekes munkája a Masque című dráma, ami a Dr. Jekyll és Mr. Hyde „folytatása”. A leírása alapján arról szól, hogy milyen hatással lesz a doki kísérletezése a környezetére… 

- Ray Wise rengeteg filmet forgat mostanság, ezek közül kiválasztottam párat, ami első blikkre említésre méltó: Digging Up The Marrow (szörnyes fantasy/áldokumentum), The Bronx Bull (a Dühöngő bika folytatása/előzménye) és Jurassic City (olcsó Jurassic Park-koppintás). 

- Kiefer Sutherland szinkronhangként erősíti a Mortal Kombat X videojátékot. Vajon Stryker vagy Johnny Cage lesz? 

Várható írások: Rosencrantz és Guildenstern halott, valami Mozsárágyútól, és egy elmélkedő cikk a Twin Peaks-ről, bár utóbbi lehet, hogy másik weboldalra kerül.

Frank Miller képregényíró/rajzoló anno több alkalommal megreformálta a comics műfaját, elég csak például a legendás Batmanes alkotásaira gondolni, vagy éppen saját szériájára, a Sin City-re, ami nemcsak a rajzolt lapokon gyakorolt nagy hatást különleges látványvilágával és brutális erőszakosságával, hanem 2005-ben a mozivásznakon is. A bűn városa olyan, mintha egy életre kelt, mozgó képregényt néznénk, csupa érdekes és egyedi karakterrel, felejthetetlen képsorokkal és a monokróm látványvilágba ékelt színes részletekkel, amik garantáltan beleégnek a néző agyába. Mondanom sem kell, hogy a világsztárokat felvonultató alkotás hatalmas siker lett és Miller univerzumából még számos történet állt rendelkezésre, így már 2006-ban megszületett a film folytatásának ötlete. Nálam jobban hozzáértő emberek már összefoglalták, mennyi vesződség és halogatás után jutottunk el 2012-ig, amikor a forgatás végre elkezdődött, majd 2014-ig, amikor kis híján 10 évvel az eredeti után bemutatták az Ölni tudnál értét; így inkább rátérek a lényegre:

Újabb csavaros és vérfürdőben bővelkedő utazásra indulunk Basin City-be, ahol négy történet bontakozik ki előttünk. Az elsőben a lassan félisteni szintre emelkedő Marv (Mickey Rourke) vesz üldözőbe néhány újgazdag ficsúrt, hogy móresre tanítsa őket, ezzel megadva az alaphangot a későbbi eseményeknek. A második sztori a szerencsejátékos Johnny-t (Joseph Gordon-Levitt) mutatja be nekünk, aki akár egy dollárból is tud százezreket csinálni, ám ezúttal rossz lóra tesz, mert a velejéig romlott Roark szenátorba (Powers Boothe) köt bele, de korántsem véletlenül! A harmadik eseménysor Dwight (Josh Brolin) útját követi, aki a Végzet végzetes asszonya, Ava Lord (ejtsd: Éva, Eva Green) után kajtat, miközben saját démonaival küzd, és fogalma sincs róla, hogy csapdába sétál. A befejezésnél pedig Nancy (Jessica Alba) próbálja feldolgozni Hartigan (Bruce Willis) elvesztését, úgy, hogy bosszút esküszik Roark szenátor ellen. Vajon kié lesz a szerelem, ki kapja a nagy zsozsót és kibe repülnek a golyók? Sin City-ben a válasz sohasem egyértelmű….

Első körben úgy készültem erre, mint a Demónára: ez is egy Juno Temple-film, legalább ő benne van, remélem, minél többet és így tovább. Közben viszont felmerült bennem, hogy Miller rendezői kvalitása a Spirit – A sikoltó város kapcsán megkérdőjelezhető – igaz, hogy ezt nem láttam [végig], de tudom, hogy csúfos bukás lett, viszont meg kell említeni, hogy az első Sin City-ben Frank bácsi szintén ellátott direktori feladatokat, és az marhajó! Amint aztán elkezdtek peregni a képkockák a vásznon, magával ragadott a hangulat… 

Dwightot már az előzményben se kedveltem, a véleményem ugyanaz maradt róla, de az ő szálában van Juno és Eva Green, ráadásul tulajdonképpen ez a fő vonulat. Ms. Temple karakterének mellékszála mellett ott van még Christopher Meloni nyomozója, Mort, aki szintén egy érdekes plusz szálacska a történeten belül; ezen kívül visszatér az Óvárosi prosti-vezér Gail (Rosario Dawson), a halálos Miho (ezúttal Jamie Chung) és az ikrek, Wendy meg Goldie (Jaime King). Dwight sztorija az egyik előzmény, a másik Nancy-é, utóbbiban Jessica Alba kicsit megcsillogtatja a színésznői tudását, Bruce Willis viszont kárba megy, leszámítva az utolsó pillanatot, mikor felbukkan. Johnny hosszadalmas bosszúhadjárata az igazi új történet, amit Miller a forgatókönyvhöz csinált; ugyanis Marv felvezető kalandja olyan rövid, hogy talán nem is lehet igazán egésznek tekinteni. Dávid barátomnak, akivel együtt ültünk a moziban, éppen a kártyás meséje tetszett a legjobban, mert szerinte ő az egyetlen a „hősök” közül, aki kevésbé romlott, szimpatikusabb a többieknél – nálam viszont éppen ez a szál maradt alul a többivel szemben. 

Szpojler 

Elgondolkodtató, hogy az első epizódban, amikor Marv meghal, akkor Nancy arca még ép és Hartigan is jár a bárban. Vagyis, ha a sztriptíz-táncosnős rész tényleg előzmény, akkor Nancy képe csupa vágás kellett volna, hogy legyen az előző műben, mielőtt Marv meghal… Ezen kívül örültem volna, ha adnak valamiféle magyarázatot Johnny kiapadhatatlan szerencséjére. 

Szpojler vége

A kiindulópont és összekötő kapocs most is Kadie bárja, minden esemény innen indul ki, de ugyanígy összeköti az egyes elemeket Marv alakja, aki gyakorlatilag Sin City megtestesülése. Az erőszak ismét elképesztő méreteket ölt, és elég realisztikus; ennek ellensúlyozására viszont olyan ökör jelenetek vannak a szokásos gépfegyveres őrökkel, hogy az valami csoda (főleg a végén, a villa ostrománál); de az egész annyira szórakoztató, hogy mégsem zavart. Mivel pedig nem mindig egyértelmű, hogy előzmény, avagy folytatás-e, amit látunk, ezért lehet izgulni, hogy ki hal meg és ki marad életben. Jó, hogy 18-as karikával adják, látszik, hogy meg sem próbálták tompítani a sztori élét a készítők, meg hát Green és Temple elég sokat meztelenkednek - érdekes, hogy egyikük sem amerikai, az onnan származó színésznők még most se vállalták a testük felfedését. Az egyetlen tényleges negatívum a játékidő, ami picit több mint két óra, emiatt ugyanis feltűnt, hogy a befejezéskor alig bírtam visszaemlékezni az elejére. Dávid szerint a monológok általános szintje leromlott, ez néhol tényleg észrevehető, de az akció kárpótol érte. 

Az illusztris színészi gárda egy része közvetlenül az előzményből érkezett: Rourke, Alba, Dawson, Willis, King és Powers Boothe visszatérő szereplők, közülük az első és az utolsó játszik a legjobban. Boothe különösen nagyszerű főgonosz, aljas, rémisztő és karakteres, érdemes odafigyelni rá! Juno jelenetsora nagyon tetszett, itt a hölgy partnere Ray Liotta. A már említettek mellett láthatjuk még Christopher Lloydot, felismerhetetlenül Stacey Keach-et, Marton Csokast, Alexa PenaVegat és Lady Gagát, a legtöbbjüknek csak egy-egy rövid jelenete van. Brittany Murphy halála miatt a karakterét kiírták, Michael Clarke Duncan helyét pedig Dennis Haysbert (Cerrano A nagy csapatból) vette át. Frank Miller a rendezés és az írás mellett producer volt, Robert Rodriguez rendezett, pénzelt, vágott, a zenét szerezte és operatőrködött is.

Érdekességek: A négy történet címe Just Another Saturday Night, A Dame To Kill For (ezek megjelentek korábban képregényként), The Long, Bad Night és Nancy’s Last Dance (ezek teljesen újak). Devon Aoki, az eredeti Miho éppen terhes volt, ezért nem játszhatott a filmben, Jeremy Piven Bobja pedig az a fickó, aki Hartigan társa, csak korábban Michael Madsen alakította – hogy őt miért cserélték le, azt csak találgatni lehet. A producerek között több orosz nevet lehet felfedezni. Eva Green és Marton Csokas házaspárt játszanak, és a valóságban is egy párt alkottak négy éven át. Rodriguez forgatókönyve már évekkel ezelőtt elkészült, de állítólag a Weinstein-testvérek miatt csúszott a forgatás, amit el tudok képzelni (lásd: Grimm). Clive Owen A sebész című sorozat miatt nem tudott részt venni a produkcióban, ezért maszkmesterek segítségével alakították Brolin arcát hasonlóra az övéjéhez. Ava karakter-poszterét az MPAA betiltotta az USA-ban, mert túl sokat mutat meg a színésznő kebléből. Ez a legdrágább film, amit Rodriguez valaha forgatott. Végül két fura név a statiszták közül: Heaven Elizabeth Fearn – óvárosi lány (a heaven mennyországot jelent) és Tanner Priest – vendég a bárban (Tímár Pap). Az Ölni tudnál érte 70 millió dollárból lett, eddigi bevétele megközelítőleg 14 millió. A kritikától vegyes értékelést kapott, rossz bevételét a gyenge marketingnek, a negatív értékeléseknek meg a két rész között eltelt 9 évnek tulajdonítják. 

Pedig korántsem annyira rossz, mint ahogy beállítják, ám a lényeg talán tényleg az, amit a wikipedián olvastam: olyan, mint az elődje, de míg a szimpla Sin City az újdonság erejével hatott, addig az A Dame To Kill For már nem képes ugyanezt a hatást elérni. Ettől még nekem tetszett, és aki szerette a korábbit, az ne hagyja ki! (Megjegyzés: Mi 2D-ben néztük, úgyhogy fogalmam sincs, hogy térhatással jobb-e.) 

Pontozás: 

imdb: 6.5 (Érdekes, milyen jó pontszáma van ahhoz képest, hogy mindenütt rossz hírét keltik.) (3 év alatt 0.6-ot csökkent.)

Szerintem: 4/5 

Utólagos szerkesztés: Másodszorra halálra untam magam rajta, még az akciójelenetek is unalmasak voltak...

Hírek: 

- Frank Miller az írója a mostanában induló Gotham című sorozatnak, ami Batman városát mutatja be, még mielőtt Bruce Wayne-ből a Sötét Lovag vált volna. Amennyit eddig tudok róla, az alapján biztosan megbukik… (Tévedtem.)

- Jessica Alba a The Veil névre hallgató feltehetőleg kísértetes horror mellett a Barely Lethalt erősíti. Ebben az akció-vígjátékban Haley Steinfeld alakít egy tini bérgyilkost, aki új életet akar kezdeni, ezért beiratkozik egy középiskolába, ahol aztán számára új kihívásokkal kell szembenéznie. Alba mellett felfedezhetünk még egy Sin City-s arcot, Jamie Kinget a szereplők közt, valamint Sophie Turnert a Trónok Harcából. (Itthon Gyilkos gimi címen lett ismert.)

- Rosario Dawson a Daredevil tévésorozatot és a készülő Clerks III-at erősíti – utóbbi Kevin Smith legendás Jay és Néma Bob-mozijainak következő felvonása. (És 2017-ig nem készült el.)

Várható írások: Twin Peaks – Tűz, jöjj velem!; Az Igazság Ligája: A Villám-paradoxon.