Van ez a hatodik érzékem, amivel egyetlen címből vagy képből meg tudom mondani, hogy egy film jó lesz-e vagy sem, a sztori/alkotók ismerete nélkül is. Pár hónapja így voltam a Birdmannel, ami már kijött külföldön, aztán elképesztő diadalmenetben vonult végig a mozikon és ezúttal nem egy Avatar-szerű kasszarobbantásról beszélünk, hanem filmművészetről. 

Riggan Thompson (Michael Keaton) idősödő színész, aki hosszú ideje semmi lényegeset nem csinált. Az átlagember húsz évvel korábbi elképesztő sikeréhez, a Birdman-szériához köti a nevét, melyben egy szárnyas szuperhőst keltett életre; ám Riggan ennél többre vágyik. Így aztán a Broadway-en lévő St. James Színház színpadára álmodja Raymond Carver „Miről beszélünk, ha szerelemről beszélünk” című darabját, aminek nemcsak főszereplője, de rendezője és írója is. A premier három nap múlva lesz, ám a gondok csőstül jönnek: Fogy a pénz, Thompson ügynökének/ügyvédjének (Zach Galifianakis) fogy a türelme, az új szereplővel (Edward Norton) rengeteg baj van és a bemutatásban részt vevő hölgyek (Emma Stone, Naomi Watts, meg Andrea Riseborough) tovább nehezítik Riggan dolgát. Ehhez már csak hab a tortán maga Birdman, aki folyton beszél a férfihoz és különleges, telekinetikus erőt kölcsönöz neki – legalábbis ő ezt hiszi. Minden ellene van, az egykori hollywoodi nagyágyú viszont kitart, eldönti, hogy mindenkit le fog nyűgözni és azért is sikerre viszi az adaptációját! Ám a valóságban nem szuperhős, „csak” egy színész…

„Maga nem színész. Maga híresség.” 

Vannak azok a témák, amik egyszerűen hidegen hagynak, és a rendező-író-producer Alejandro González Iñárritu (Bábel, 21 gramm, Biutiful) korábbi munkái ilyenek. Ugyanígy nem vagyok oda Emma Stone-ért, és mindössze mostanában kezdem megkedvelni Edward Nortont, szóval felmerül a kérdés, hogy miért izgatott ez az egész? Az első válasz a történetben keresendő: Szeretem az olyan sztorikat, amelyekben egy átlagembernek saját emberfeletti énjével/alteregójával kell szembenéznie (pl. Franklyn) és maga a szuperhősfilm körüljárása szintén lehet rendkívül érdekes. Láthattunk már hősöket, akik nem is annyira szuperek (Kick-Ass 1-2, SUPER); olyanokat, akik erejüket nem mindig jóra használják (Watchmen) és az első Vasember óta gyakorlatilag évi 5-6 képregényen alapuló mozi érkezik hozzánk, amikkel lassan tele lesz a hócipőm, pedig én még a „többséghez” hasonlóan kedvelem ezeket. (2017-es megjegyzés: Azóta túllépem ezen az egyszerű népbutításon.) Most viszont megnézhetjük, hogy milyen hatással van a színészre a hős, mit tesz vele a beskatulyázás és hogyan próbál kitörni belőle. Ezen kívül láthatjuk egy idős sztár újjászületését, miközben szinte az arcunkba vágják, hogy attól, hogy valaki iszonyatos pénzeket hozó filmekben játszik, még korántsem lesz tehetséges – sőt, talán színésznek se nevezhető?

Ezt a központi kérdést pedig számtalan kis mellékszál fonja körbe: Itt az apa, aki elhanyagolta lányát, belőle meg gondokkal küszködő felnőtt lett. A színész, akinek tehetsége vitathatatlan, ám emberként elviselhetetlen. A színésznő, akinek teljesül az álma, de nem úgy, ahogy várta. Közben meg egyetlen visszaemlékezés vagy múltban játszódó jelenet nélkül kirajzolódik előttünk Riggan addigi élete, sőt, megismerjük, Samet, a lányát, meg a volt feleségét is. Külön érdekesek azok a részek, amikor a főhős egyedül van és kísérti őt Birdman, vagy amikor a szupererejét használja: ebben mi lehet a valóság és mi a képzelgés? Vajon Thompson őrült?Az egészre a koronát a hihetetlen megvalósítás teszi fel: A mellőzés meglepő ereje olyan, mintha egyetlen végtelen jelenetből állna, a néző szinte észre sem veszi a vágást. Már csak azért sem, mert lefoglalja, hogy röhögjön a poénokon, elcsodálkozzon a valódi színjátszás legszebb példáin, elgondolkodjon a karakterek szituációin és sodródjon az eseményekkel.

A történet alapvetően véresen komoly, hiszen egy ember kétségbeesett próbálkozásáról szól, ami arra irányul, hogy elismerjék, ám a különös megvalósítási mód meg a rendkívül valóságos szereplők csupa olyan szituációt teremtenek, ami nagyon vicces. Az egyik ilyen csúcsjelenet az utcai futás – ennél többet nem akarok elárulni róla, mert én magam belefutottam a szpojlerbe, mondjuk a poén így is működött. Akik pedig hozzám hasonlóan a Batman-filmek rajongói, azok figyelhetnek arra a rengeteg párhuzamra, ami Riggan és az őt játszó Michael életében vannak. Bár Keaton mindenütt azt nyilatkozta, hogy kettejük közt ég és föld a különbség, mégis a Birdman értelmezhető úgy, mint „életrajzi” alkotás az első modern kori Denevéremberről. Mindezeken túl Iñárritu bevisz minket a híres Broadway kulisszái mögé és megmutatja, hogyan készül egy színdarab – vagyis immár „dokumentumfilm”, amit nézünk. Ebbe az elegybe nagyon fontos a megmagyarázhatatlan finom belehintése, mert ez adja meg az allegorikus hangvételt, ez az, ami az Álomgyárban készülő mozgóképek rajongóinak a legfontosabb mondanivalót adja: Ameddig egy színészt azonosítunk a figurájával, addig bezárjuk őt. Engedjük szabadon szárnyalni! (Persze vannak olyanok, mint Robert Englund vagy Kane Hodder, akik direkt élvezik a beskatulyázást és meg se próbálnak tenni ellene; ám az alapvetően komikus Keatonnek meg például pont a Batman volt a kiugrás a megszokottból.) Egy ennyire furcsa filmhez furcsa zene dukál, ezt alátámasztandó a megállás nélküli eseménysort szinte kizárólag egy igen szokatlan dobolás festi alá, a néha megszólaló komolyzenét meg a helyszíneken játsszák. Ám van két pillanat, amikor a néző hirtelen rájön, hogy lehetséges, hogy a dobok Riggan fejében dübörögnek!

A színészekről: Először is, ki kell emelnem, hogy Iñárritu nagy szolgálatot tett nekem abban, hogy megmutatta, Emma Stone tud játszani, és nem csak egy cuki pofi. Mivel felirattal adták a filmet, így megtapasztalhattam, hogy a hölgynek milyen kellemes, mély hangja van és tetszett, mert megkedveltette a figuráját, ezáltal önmagát is velem. Másodszorra: Edward Nortonnak szintén sikerült lenyűgöznie. Mike annyira tenyérbemászó, mégis Isten adta tehetség, öntörvényű, zabolátlan, igazi seggfej, de nagyon érdekes alak és azt hiszem keresve se találhattak volna nála jobb embert a megformálására. Hasonló cipőben járt Zach „Harmadnapos” Galifianakis, aki eddig csupa számomra irritáló ökörségben vállalta a főkolompos szerepét, de itt most egy komoly alakítást kapunk tőle. Ráadásul az általa megformált Jake az egyetlen, akivel talán tényleg összefuthatnánk a valóságban. Kellemes meglepetés volt még az általam eddig nem ismert Andrea Riseborough, aki vonzó, érdekes nőt alakít és meg kell mondanom, hogy a Naomi Watts-szal közös jelenetük rendkívül forróra sikeredett:P Watts különben most egyfajta második virágkorát éli, sorra szerepel a jobbnál-jobb független filmekben.

És akkor Michael Keaton. Nyilván mindenki vele kezdte volna, de minek? Hiszen egyértelmű, hogy ez az ő filmje, ez róla szól. A nagy visszatérés, mert mostanában csak mellékszereplőként láthattuk itt-ott, pedig a ’80-as évek végén meg a ’90-es évek első felében a legnagyobbak között tartották számon. Bemutatja a szuperhőst alakító, figurájával azonosított, sőt, agyi szinten azonosuló embert; a színházi rendezőt, aki mindent megtesz a sikerért; a színészt, aki a pénzzel mért eredmények után szembesül a ténnyel, hogy itt nem elég az, amit korábban nyújtott; az apát, akinek fel kell ismernie a gyermekében rejlő csodát; és az őrültet, akit csakis egy hatalmas győzelem gyógyíthat meg. Fokozatosan tudjuk meg, mi mindent élt át ez a fickó, azt, hogy mennyi múlik a darab sikerén és hogy tulajdonképpen az egyetlen dolog, ami tényleg sikerült neki az életben éppen az, amitől szabadulni akar: a Birdman-trilógia. Benne találkozik a valóság a lehetetlennel, elszabadul nála a képzelet, hogy feledtesse a mocskot, ami lassan ellepi őt az igazi életben. A filmben benne van Riggan egész élete, benne van a színdarab; és mindezen túl még ott a Birdmannel vívott természetfeletti „párbaj” – és a Michael Keaton-allegória. Aki ezt megnézi, az úgyis miatta fogja, szóval nem kell ennél többet mondanom róla.

Érdekességek: A rendező-producert az írásban hárman segítették: Nicolás Giacobone és Armando Bo már korábban együtt dolgoztak vele a Biutifulon; Alexander Dinelaris-nak pedig ez az első munkája. A film elején látható idézet a Riggan által rendezett darabot jegyző Raymond Carver sírfelirata. A különleges forgatási módszer miatt a színészeknek néha tizenöt oldalnyi szöveget kellett egyszerre felmondaniuk, és nagyon pontosan kellett előre megjelölt helyekre érkezniük. Bár ezt minden helyen leírták már, de azért mégis ide tartozik: Keaton és Norton naplót vezettek arról, ki bakizott a legtöbbet, a győztes Emma Stone lett, utolsó helyen pedig Zach Galifianakis végzett. Míg a főszereplő alakja reflektál az őt játszó Michael bácsi szuperhősi múltjára, addig Mike alakja utalás Edward Norton hollywoodi hírére, mely szerint igencsak rámenős és nehéz vele együtt dolgozni. Norton szintúgy alakított már képregény-karaktert, hiszen ő volt A hihetetlen Hulk Bruce Bannerje; Stone kisasszony pedig Pókember szerelmét játszotta.

A Times Square-en végigrohanást éjszaka vették fel, mivel nem kaptak engedélyt a teljes tér lezárására, így ezzel a módszerrel minimálisra csökkenthették az éppen megjelenő járókelők számát. A tömeg nagy részét statiszták alkották. A bár valójában elég messze van a színháztól, de komputer-animációval elérték, hogy úgy tűnjön, mintha éppen mellette lenne. A most következő információ két ellentmondó forrástól származik, így nem tudom, melyik állítás igaz: Amikor Riggan a tetőn áll, a szemben lévő ház tetején egy ruhákat teregető asszony odakiabál neki, hogy ez most valóságos vagy megint csak egy filmet forgatnak-e? A VOX Magazin szerint ez a nő nem volt beavatva és Keaton improvizált a válasszal, az imdb szerint egy Jackie Hoffman nevű színésznő az. Valószínűleg a második információ a helyes, mert a kamerának nagyon közel kellett lennie Keatonhoz, vagyis nyilván látható volt, hogy filmet forgatnak. 

Egy bizonyos értelmezés A mellőzés meglepő erejét Shakespeare Macbeth-jének modern feldolgozásának tartja: Riggan Macbeth és Birdman Lady Macbeth, aki manipulálja őt. A címszereplő Shakespeare művében egy boszorkányok által mondott jóslat ellen dolgozik; Thompson pedig a kritikus asszony jóslatát próbálja semmissé tenni, pénzt és időt nem kímélve. A táncoló fák szintén a klasszikus műre utalnak, ahogy az is, amikor a főhős bemegy abba a nagyon színesen kivilágított italboltba és az utcán az őrült vagy részeg pasas a Macbeth-ből ordítja azt a részt, amikor a Lady meghal.

A Madár a Denevér ellen rovat 

A látomásokban megjelenő Birdmant Benjamin Kanes kelti életre. Arról nem találtam adatokat, hogy a hang, amit a főszereplő hall, az is az övé-e, de ha igen, akkor baromijó hangja van! Utalások Batmanre: A sajtótájékoztatón az öltözőben Riggan azt mondja, 1992 óta nem öltötte magára a jelmezt – Keaton abban az évben alakította másodszor és utoljára a Denevért. Amikor Thompson a feleségének mesél arról a repülőútról, ahol George Clooney is a gépen volt, szintén a Sötét Lovagra utal, hiszen Clooney játszotta őt a Batman & Robinban. Amennyit Birdmanről megtudhatunk a filmből, az alapján valószínűleg egy másik világ szülötte, mint Superman; ugyanúgy zuhan le ide és madarak között ér földet; szárnyai valódiak, tud repülni, legfőbb fegyvere a telekinézis; és vijjog is. Michael Keaton azt nyilatkozta, hogy ez volt élete legnehezebb szerepe, a legnagyobb kihívás és hogy a karrierjükben lévő hasonlóságok ellenére ő meg Riggan emberekként rendkívül eltérőek. 

SZPOJLEREK, ismét 

A darab premierjénél a rendező óriási csavart tartogat – érdemes elgondolkodni rajta, hogy jó lett-e ez így? A végén lévő montázsban a színpadon táncolók között van egy Űrdongónak meg egy Pókembernek öltözött alak. A lezárás rendkívül furcsa, érthetetlen, de elvileg azt jeleneti, hogy Riggannek sikerül túllépnie Birdman árnyékán és innentől már egyedül is boldogulni fog. 

SZPOJLEREK VÉGE

A Birdman 18 millió dollárból készült, eddig majdnem 42 milliót hozott vissza. A kritikusok mindenütt egyhangúan elismerték, több helyen 2014 egyik legjobb filmjeként nevezték meg. Mind a szokatlan, egyjelenetes megjelenítést, mind a színészeket magasztalták, főleg Keatont, aki Legjobb Színész-kategóriában Golden Globe-ot nyert. A The Unexpected Virtue of Ignorance A Grand Budapest Hotellel együtt kilenc Oscar-jelölést kapott: végre egyszer eljött az az év, amikor olyan filmeket jelölnek, amik tényleg jók és érdekesek, nem pedig csak kisebbségekről szólnak. Bármelyik nyer a kettő közül, én elégedett leszek! 

Röviden úgy tudnám összefoglalni ezt az alkotást, mintha az Adéle élete találkozna a Belphégorral, beülnének egy szórakozóhelyre és megnéznék Michael Keaton magánszámát. Benne van az Adéle realizmusa, a Belphégor természetfeletti aspektusa, és ahogy utóbbiban benézhettünk a Louvre színfalai mögé, itt most beengednek bennünket a Broadway függönye mögé. Igazán egyedi, szokatlan élmény, valami különleges és egyedi. Fontos leszögezni, hogy ez NEM szuperhősfilm, hanem egy fekete humorral operáló dráma a színészetről, a művészetről, a pénz és a valódi értékek összeütközéséről. Bemutatja, hogy a tehetséggel megáldottak nem feltétlenül jó emberek; szembesít minket azzal, hogy komoly áldozatok nélkül nincs komoly siker, és hogy igenis bennünk van a lehetőség arra, hogy változtassunk az életünkön! 

Pontozás: 

imdb: 7.8 (2 év alatt 0.6-ot csökkent.)

Szerintem: 5/5 (Szívesen megnézném még egyszer!) 

Hírek: 

- Michael Keaton a már két részt megért Gru spin-offjában, a Minyonokban szinkronizál; ezen kívül látható is lesz a Kong: Skull Islandben, ami a King Kong (totál felesleges) előzménye. Ekkor már talán úgy fogják bemutatni őt, mint „az Oscar-díjas Michael Keatont”… 

- Emma Stone szintén hangját adja egy animált szereplőnek a Croodék 2-ben (most komolyan, minden animációs filmből csinálnak folytatást?); ezen kívül úgy tűnik, ő lett Woody Allen új múzsája, mert a Mester következő filmjében szintén benne lesz, feltehetőleg főszereplőként. 

- Naomi Watts a kritikailag rendkívül nagyot bukó A beavatott 3 (!) folytatásában szerepel. Minek kellene történnie, hogy Hollywood abbahagyja ezeknek az idióta „young adult” regényeknek a megfilmesítését? 

- A kritikusnőt játszó Lindsay Duncan visszatér mellékszereplőként az Alice Csodaországban 2-ben. Az első epizódban is benne volt, valamelyik valóságos szereplőt alakította Alice családjában. Megint egy folytatás, aminek semmi értelme, pláne úgy, hogy már nem Tim Burton rendezi… 

Ma este talán nézek valami filmet még, februártól viszont átállok majd egy másik projektre, és elsősorban azzal fogok foglalkozni. Azért a nagy szülinapi ünneplést még megtartom:)