Milyen lenne, ha egy társasjáték életre kelne? A Gazdálkodj okosan! című esetében pl. 100000 Ft lenne egy autó... Jól hangzik. Viszont, ha az adott játék a résztvevők testi épségének veszélyeztetése céljából kel életre, az már kevésbé.

       Szüleik elvesztése után Judy (Kirsten Dunst) és Peter (Bradley Pierce) nagynénjükkel (Bebe Neuwirth) egy eléggé lepusztult családi házba költöznek. Mindenféle mendemonda kering a kisvárosban a házról és régi lakóikról, állítólag élt ott egy kisfiú, akit a saját apja ölt meg. Nem valami kellemes a hely már így se, viszont, amikor a két gyerkőc talál egy fura dobókockás játékot, ami veszélyes állatokat és környezeti katasztrófákat idéz elő, akkor már az a legkevesebb, hogy szörnyű múltja van a háznak. A játékon maguktól mozognak a bábuk, és úgy tűnik rajtuk kívül még két játszótárs is kell. Az egyik dobás után megjelenik egy dzsungelharcosnak öltözött férfi (Robin Williams), akiről kiderül, ő az a kisfiú, Alan, akiről azt hitték, megölte az apja. Elmondása szerint a játék elvitte őt Jumanjiba, ami a neve is a táblás bigyónak. A negyedik játékos pedig Sarah (Bonnie Hunt), aki annak idején elkezdte a játszmát Alannel. Most pedig muszáj lesz befejezniük a játékot, különben a furfangos Jumanji minden megidézett teremtménye és csapása tönkreteszi a várost. Könnyű dolguk van, gondolhatnánk, csak dobniuk kell és elmenekülni a gonosz játék "hozzávalói" elől. De mindeközben összetűzésbe keverednek a hatóságokkal, Alant mindenáron le akarja lőni egy 200 éves pasas és még Sarah mentális problémái is gondot jelentenek.

      Ki ne lenne kíváncsi egy ilyen izgalmas történetre? Kiskoromban még félelmetes is volt a ronda indás növény, ami elhúzza a rendőrjárgányt. Meg a krokodilos jelenettől is a hideg rázott ki. És valóban, azt hiszem, elsősorban a gyerekeknek nagy élmény ez a film, hiszen arról szól, hogy szembe kell néznünk az elénk gördülő akadályokkal, bátran kell viselkednünk az élet színpadán és nem utolsósorban le kell számolnunk saját félelmeinkkel, azaz önmagunkat kell  legyőznünk. “Hitünknek valljuk, hogy a megtorlás a lét törvénye. Holott létünk törvénye: önmagunk legyőzése.” - mondta egykor Gandhi. Tehát ez akár tanmesének is fölfogható, mert a két gyerek is hasonló dolgokkal szembesül.

     Robin Williams akkor sikerei csúcsán volt, minden gyerek szerette, szóval tökéletes választás volt. A két gyerek jól alakít, és még kiemelném David Alan Griert, aki egy rendőrt játszik. És Jonathan Hyde-ot is, aki Alan apja és a puskás őrült pali egy személyben. A vizuális megoldások szerintem jók, én nem is értek ehhez túlságosan. A film eleje kissé unalmas, a szokásos családi mozik jellemzőivel. Meg ahhoz képest, hogy régen mennyire izgalmasnak hatott a cselekmény, ma már nem annyira tűnik annak. A majomemberré változást én sose bírtam, az olyan béna dolog. Viszont Kirsten Dunst itt sokkal jobb, mint az Interjú a vámpírral című alkotásban.

      Ma már klasszikusnak is mondható a Jumanji, sok-sok érdekességgel. A gyerekek képzelete pedig határtalan, én magam is többször álmodoztam ilyesféle kalandokról, hát a Jumanji mindezt valóra váltja másfél órában. És most. Általában nem szeretem a karácsonyi dalokat, de ma Télapó-napon egészen karácsonyi hangulatba kerültem, így most következzék gyerekkorom egyik nagy kedvence: