Ha hiszitek, ha nem, ezt Adéle Exarchopoulos miatt akartam látni. Már az Elhúztak a felnőttek, miénk a pálya!-ban felfigyeltem rá, és kíváncsi voltam, hogy felnőttként is olyan remek teljesítményt tud-e nyújtani, mint gyerekként. Ugyanakkor persze érdekelt a sztori, én se vagyok fából és szerintem elég sokan hallottátok a híreszteléseket a látnivalókról és ez tényleg kell. Kell, mert máskülönben ez a fantasztikus alkotás eltűnt volna a süllyesztőben, ami nagyon nagy kár lenne! Akkor kezdjünk is neki, mint egy nagy tál finom spagettinek!

FIGYELEM: Ez a film csak 18 éven felülieknek szól!

A középiskolás Adéle (A.E.) mindennapjai átlagosan telnek, úgy, mint bárki másé. Tanul, a barátaival beszélget, unatkozik a suliban, stb. Aztán miután a többi lány felvilágosítja, hogy az egyik jóképű srácnak tetszik, összejönnek, ám boldogtalan ebben a kapcsolatban. Szétmennek a fiúval és közben Adéle érzi, hogy valami nagyon hiányzik az életéből, míg egy nap rájön, hogy a lányokhoz vonzódik. Esetlen próbálkozásai közben összeismerkedik a magabiztos, csábító és idősebb Emmával (Léa Seydoux), akivel lassan egymásba szeretnek. Életük boldognak tűnik, de közben a hősnőnek még mindig el kell elfogadnia önmagát és úgy érzi, a környezete előtt képtelen felvállalni leszbikusságát, ezért eltitkolja, és ebből kifolyólag a férfiak udvarolnak neki. Közben Emma oldalán úgy érzi, mindene megvan, de vajon meddig tarthat a felhőtlen idill?

Mielőtt elkaszálnánk cikkem tárgyát, mint egy újabb, divatos leszbi-filmet, le kell szögeznem, hogy ez csak részben szól a másságról. Inkább egy mai fiatal nő útkeresését, önmaga megismerését, az első szerelmet, a testi örömök felfedezését, a megtört szívet, a szálló lelket mutatja be. Közben pedig szó esik ételekről, borokról, filozófiáról, művészetről, munkáról, gyerekekről, családról, filmekről, zenéről, szóval mindenféléről, amiről a valódi emberek beszélgetnek. Ez itt a kulcsszó: VALÓDI. A La vie d’Adéle annyira reális, mintha csak dokumentumfilm lenne. Nincsenek benne tökéletes fogsorok és kockahasak, senki sem ébred lenyűgöző sminkben és belőtt hajjal. Ledönti a tabukat és közben mégse mutat olyat, ami távol állna bárkitől is. Persze most lehetne hőbörögni, hogy a homoszexuálisok így meg úgy, de a film kb. negyedétől már teljesen lényegtelen, hogy a párt két azonos nemű alkotja. Heteroknak ugyanúgy vannak problémáik a főnökeikkel; féltékenykedhetnek, ha egy vonzó személy közelében érdeklődőnek látják a párjukat; vannak vágyaik, félelmeik, mindennapi örömeik vagy bosszúságaik.

A homoszexualitás persze lényeges motívum, de a Blue Is The Warmest Colour nem küzd az elfogadásért, vagy jogokért, hanem a szerelmet tárja fel, ami jelen esetben éppen két lény szerelme. Szerintem ez annyiban mindenképpen nagyon jó, hogy a nők alapvetően érzelmesebbek, mint a férfiak, ezért két nő kétszer annyi érzelmet tud közvetíteni, pláne ha ilyen jó színészek is, de erről majd később. Az „élete” megjelölés igen helytálló a címben, mert annyi mindent láthatunk: Adéle hazamegy, elindul, órán van, alszik, eszik, a körmét lakkozza, tanul, főz, busz után szalad, randizik, éppen csak az amerikai filmekben megszokott zuhanyozós jelenet marad ki. A címszereplő szenved, amíg rá nem jön, mi van vele; egyedül marad, dühös, értetlen és még miután tisztába kerül önmagával, akkor is valahogy szégyelli a másságát, zavarba jön tőle. A szex szintén fontos elem, van három rendkívül nyílt szerelmeskedési rész, plusz Adéle erotikus álma – ezeknél lehet viszolyogni, lehet élvezkedni, de ha már az életet mutatják be, akkor ez az egyik legfontosabb dolog benne. Amit látunk, az egyébként mindig olyan, amit a főhős él meg, vagy valahol hozzá közel történik és ő is látja, ám sokszor direkt elfednek részleteket előlünk. Érdekes módon a sztorit úgy állítják be, hogy azt érezzük, Adéle-nek van igaza, útja a helyes út, megértjük a motivációit, ám ha belegondolunk, sokszor ösztönök vezérlik, nem használja a fejét.

Exarchopoulos beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, hiszen egyrészt vonzó fiatal nővé érett, másrészt pedig elképesztően játszik, 100%-ig azonosult a szerepével. Léa Seydoux-ból süt a szexualitás, még amikor meg sem próbálkozik azzal, hogy szép legyen, akkor is szinte lehetetlennek éreztem levenni róla a szemem. A kettejük közti összhang bámulatos, elérik, hogy minden egyes érzelmet átéljünk velük, átérezzük a kapcsolat alakulását szinte percről-percre és elfelejtkezzünk róla, hogy amit látunk, az „csak egy mozi”. Ez a színészet magasabb foka, amikor a karakter és az életre keltője totálisan egyé válnak a vásznon – legutoljára ezt Heath Ledgertől láthattuk a The Dark Knightban. Na, olyan szintű alakítás van itt, mindjárt kettő. 

Érdekességek: A történet alapját Julie Maroh 2010-es grafikus novellája, a Le Bleu est une couleur chaude adta; a forgatókönyvíró-rendező Abdellatif Kechiche, a másik író és a vágó az állandó társa, Ghalia Lacroix volt. A direktor eredetileg egy francia tanárnőről akart filmet forgatni, ám aztán ráakadt Maroh alkotására és a kettőt összekötötte.

Exarchopoulos és Seydoux között 8 év különbség van. A forgatókönyvet csak egyszer olvasták el, a rendező ugyanis ösztönözte őket, hogy improvizáljanak, ne ragaszkodjanak a szöveghez, reagáljanak és cselekedjenek minél természetesebben. Nem voltak sminkesek, a két nőt a játékidő nagy részében make-up nélkül láthatjuk, ez fokozza a realitást. A kamerák általában akkor is forogtak, mikor Exarchopoulos hivatalosan nem dolgozott, sok felvétel ezek közül olyan jó lett, hogy bekerült a kész műbe, ám mivel ezekben a valódi nevén szólították a többiek, ezért végül a karakter nevét Clementine-ről Adéle-re változtatták. A változtatásról egyesek feltételezik, hogy a társadalmi al-mondanivaló miatt történt, révén az Adéle arabul igazságot jelent, ez elhangzik a sztoriban. A főhősnő alakítója amiatt kapta meg a szerepet, ahogyan evett:) A színésznők elmondták, hogy a köztük lévő fiktív kapcsolat bizonyos szinten valóssá vált és azóta nagyon szoros barátság fűzi össze őket.

Léa és a rendező több mint egy évet töltöttek Emma karakterének megalkotásával a forgatás előtt. Seydoux a felkészüléshez festészeti és szobrászati leckéket vett, művészeti és filozófiai könyveket olvasott, múzeumokba járt, valamint a férfiasabb megjelenés érdekében edzett és tanulmányozta James Dean meg Marlon Brando filmjeit. A haját minden nap újra kellett kékíteni, néha maga a rendező csinálta meg neki. Mikor a szőke lány kilöki a barnát a folyosóra, hallhatjuk az eltörő üveg csörömpölését – ez úgy megvágta Exarchopoulos-t, hogy mindent összevérzett, de a direktor mégsem volt hajlandó leállítani a forgatást. A színésznő később azt nyilatkozta, hogy ezt a részt volt a legnehezebb leforgatni. Adéle meghallgatása két hónapon át tartott: improvizálnia kellett, vagy hosszas beszélgetéseket folytatni a rendezővel, de olyan is volt, hogy ültek egy kávézóban és a férfi csak figyelte őt. 

A kezdésnél a sztori szerint Adéle 15 éves. Az evés visszatérő motívum, és nincs nyitó főcím; se zene, csak ha a szereplők hallják, kivéve az utolsó jelenet végét. A játékidő három óra, de két részesnek készült. Az egyik szex-szcéna felvétele tíz napig tartott, az erotikus részeknél a lányok vagina-protéziseket viseltek. Megközelítőleg 750-800 órányi felvételt rögzítettek a készítés közben. Az egymás mellett elsétálós részt százszor vették fel. Szintén többször felbukkanó motívum a szerelem és a szabadság felfedezése, valamint a társadalmi osztálykülönbségek bemutatása. Utóbbi egyértelműen a két családi ebédnél jelenik meg: Emma tehetős, felső középosztálybeli famíliája művészetről, szenvedélyről beszélget, miközben osztrigát esznek; a másik család pedig egyszerű spagettit fogyaszt és közben nehéz anyagi helyzetről, tanulásról folyik a szó. Egy másik érdekes észrevétel az Adéle nézeteinek változását bemutató két felvonulás. Az elsőn vegyes közösség, csupa fiatal vonul, együtt énekelve a francia kommunista párt himnuszát, több pénzt követelve az oktatásba; majd később jön a túl színes, dübörgő techno-zenével kísért meleg-felvonulás. (Különben ha megnézitek, látható, hogy az elsőn a lány jobban érzi magát, felszabadultabb.) Az angol címben szereplő kék szín folyton visszatér: ilyen a meleg-bárban a fény, Emma haja és szeme, a ruhák, valamint a beszélgetéseikben szereplő Picassonak volt egy híres kék korszaka. Majd lassan a szín eltűnik/a jelentése átalakul, ahogy a kapcsolat megváltozik. 

Kechiche munkamódszerét több forrásból érte kritika, és a stábtagok meg a színészek megerősítették, hogy rendkívül kemény, már-már embertelen tempót diktált. A legkisebb jeleneteket is százszor felvetette, hogy minél reálisabb legyen, a két hősnőt a végletekig hajszolta. A stábtagokat állítólag vegzálta, akadályozta a munkájukat, túlóráztatta őket és visszatartotta a fizetéseket. A forgatás alatt többen otthagyták a munkát, Adéle és Léa szintén elismerték, hogy nagyon nehéz körülményeik voltak, nem szívesen dolgoznának együtt Kechiche-csel a jövőben. A sok negatív reklám miatt a rendező úgy érezte, a bemutatónak nincs értelme – szerencsére tévedett. 

A grafikus novelláról 

Julie Maroh 19 évesen kezdett el dolgozni a Le Bleu est une couleur chaude-on és öt éven át készítette. Az első kétharmada a filmnek hasonlít a képregényre, de a befejezés teljesen más. A művésznőnek tetszett a mozgóképes változat, de a szexjelenetek nem: „a heterok azért nevetnek rajta, mert nem értik, a melegek meg azért, mert nem elég meggyőző”. 

Vissza a mozgóképhez: Az Adéle élete 4 millió euróból lett, kis híján 15 és félmilliót hozott vissza. A kritikusok imádták, sokan közülük 2013. legjobb filmjének kiáltották ki. Cannes-ban megkapta az Arany Pálmát, ráadásul először úgy, hogy a rendezőnek és a főszereplő színészeknek ítélték oda. Szintén ez volt az első alkalom, hogy az Arany Pálmát képregény-feldolgozás kapta. Emellett a Nemzetközi Filmkritikus Szövetség is elismerte egy trófeával. Ugyanakkor a hosszú és részletes szexjelenetek sokkot okoztak - valószínűleg ezek miatt nem került bemutatásra itthon (se). A 39. Cézár-díjátadón Adéle Exarchopoulos elnyerte a Legígéretesebb Színésznőnek járó kitüntetést. Végül idéznék egy kritikát, ami fontos, hogy megértsük ezt az alkotást. A Movie Room Reviews weboldalon ezt írták róla: „Ez a film nem a homoszexuálisokkal szembeni intoleranciáról szól, vagy arról, hogy milyen leszbikusnak lenni. Inkább arról, hogy milyen, ha szeretnéd felfedezni magadban ezt a dolgot, amiről tudod, hogy benned van, miközben a fiatalság furcsaságával is szembe kell nézned.” 

Összefoglalva a véleményem: Az igazi filmművészet remeke, ki merem jelenteni, hogy tökéletes alkotás. 

Pontozás: 

imdb: 7.8 (3 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 6/5 

Hírek: 

- Várható a film Speciális Kiadása. 

- Adéle Exarchopoulos következő munkája a The Last Face című dráma, amit Sean Penn rendez, a főbb szereplők közt Charlize Theront és Javier Bardemet láthatjuk majd. 

- Léa Seydoux szerepelni fog a közelgő Bond 24-ben, nem lennék meglepve, ha ő alakítaná a 007-es legújabb halálos szépségű ellenfelét; valamint az igen érdekesnek hangzó romantikus sci-fit, a The Lobstert erősíti. Utóbbira idézőjelben rákeresve oldalt kijön az a cikk, ahol leírtam, miről szól. (A homárt láttam, nagyon más volt, mint amire számítottam...)

Ma lesz Bill Murray új filmjének, a St. Vincentnek a bemutatója, ezt mindenképpen meg fogom nézni, ha nem is ma, de valamikor a hónap folyamán, egyebet egyelőre nem ígérhetek biztosra.