Úgy emlékszem, hogy a Szóljatok a köpcösnek! egy vicces, jópofa krimi-vígjáték, amiben Barry Sonnenfeld rendező úr kamatoztathatta humorizálási tehetségét, miközben elmesélt egy jó sztorit arról, hogyan lesz az uzsorásból producer, és a maga módján megmutatta, miként készül egy film. Tíz évvel e mozi sikere után valaki kitalálta, hogy folytatni kellene – végülis, ha már az alapjául szolgáló regénynek addigra elkészült a második része, akkor miért ne? Ez lett a Csak lazán, amit azért néztem meg, mert az elődje tetszett; és azért írok róla, hogy akkor mindkét részről legyen bejegyzés. 

Chili Palmer (John Travolta) beleunt a mozgóképek világába és valami újban szeretné kipróbálni magát. Éppen kapóra jön, hogy haverját a szeme láttára lelövi egy orosz gengszter, ugyanis halála előtt Tommy (James Woods) még elmeséli, hogy szeretne egy filmet a saját életéről, aminek már meg is találta a női főszereplőjét, egy feltörekvő, tehetséges énekesnőt. Chili lemond erről a biográfiáról, viszont találkozik az említett dalos pacsirtával (Linda Moon – Christina Milian) és a hölgy rögtön elbűvöli. Úgyhogy emberünk, korábbi eredményes módszereit használva, összefog halott barátja özvegyével (Edie – Uma Thurman), hogy felfuttassák Linda karrierjét. Csakhogy nem ők az egyetlenek, akik megérzik a pénzszagot: jön még Nick (Harvey Keitel), akihez a lány eredetileg szerződött; Raji (Vince Vaughn), Nick beképzelt, önámító embere, aki a saját tulajdonának tekinti Lindát; az említett oroszok és még az erőszakos módszerekhez előszeretettel nyúló lemezproducer, Sin (Cedric the Entertainer) is. Vajon sikerül megalkotni az új sztárt, dollármilliókat kaszálni és életben maradni – amennyiben pedig a válasz igen, úgy ki lesz a szerencsés, akinek a neve ott virít majd az aranylemez borítóján? 

Az első pár perc kicsit unalmas volt, de a leszámolás egészen szokatlan és vicces, majd ezek után Travolta jó ideig brillírozik. A több szálon futó történet jelentős része teljesen érdektelen (például Chili és Edie románca), a maradékból pedig legalább fél óra csak azzal megy el, hogy egy akkoriban éppen rém menő pop „zenekar” (például a Dö Blekk Ájd Píz, amiről tudom, hogy nem így kell leírni) húzza a nótát, miközben a főhősök alakítói (John és Uma) élvezkednek a „muzsika” hangjaira. De a fő szál tényleg érdekes, hiszen ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre szövevényesebb az a háló, aminek közepén Linda szerződése pihen. A Raji-szál kibírhatatlanul erőltetett, életidegen és szar alaphangulatát a fantasztikus teljesítményt nyújtó Dwayne „A Kő” Johnson (tudom, hogy sziklának szokták fordítani) ellensúlyozza: a hozzá kapcsolódó poénok ütnek, és egyszerűen jó volt nézni, ahogy kibontakoztathatja a benne rejlő komikust. Szerencsére az erőteljesen propaganda-ízű Sin-cselekményvonalba beépítettek egy hasonlóan csúcs figurát, ez pedig Dabu, akit az Outkast oszlopos tagja, André Benjamin formál meg. Neki szintén adtak egy csomó király poént, Benjamin jó formában volt a klisé gangsta-rapper paródiájaként. 

Határozott pozitívum még az Aerosmith központi szerepe, akiktől ugyan a játékidő alatt mindössze a Cryin’-t hallhatjuk, de ők legalább képviselnek valamiféle tényleges zenei színvonalat. Steven Tyler bácsi önmagát alakítja, és Joe Perry-nek is jutott pár mondatnyi szöveg, ez szintén jó dolog. Kifejezetten felüdítőek a politikailag inkorrekt poénok, mert kb. éppen 10 éve már nem szabad ilyen módon viccelni; a folyton égő cigaretták, amiket ugyanígy kifüstöltek a mai mozikból; valamint számtalan önreflexiót kapunk a készítőktől: a folytatásokról, a mű-négerekről, a klisékről, a megcsinált bandákról és így tovább. Ugyanakkor hiába játszanak rá a közönség érzéseire, ha közben a Be Cool pontosan olyan lesz végeredményben, mint amit ki akar karikírozni. Hogy könnyebben érthető legyen: ami alapból szar, annak a paródiája is szar (lásd például a kitűnő Bagi-Nacsa duó munkásságát). Az előző részből megmaradt Danny DeVito (aki az egyik fő producer) mindössze két kis beugró-jelenetet kapott, de legalább még itt van; Thurman és Travolta pedig újból táncra perdülnek, ahogy annak idején, a Ponyvaregény híres jelenetében. 

Mielőtt rátérnék a legnyilvánvalóbb negatívumra, jöjjön egy kis közjáték! Manapság a legtöbb filmet vagy eredeti dvdn nézem meg (letölteni bárki tud, de sokszor potom pénzért szerezhetünk extrákkal telepakolt korongokat) vagy a tévében. A mozicsatornák ezért kedvemre valóak, például az HBO, a berkeibe tartozó Cinemax, és ezek számmal ellátott társai. Ezeken nincs reklám, se korhatár-karika, csak a film, ahogy annak lennie kell, elejétől a végestáblista utolsó képéig. A Csak lazán!-t azonban a csodás tv2 adta. A játékidő három órásra duzzadt, köszönhetően annak, hogy szó szerint 15 percenként adtak 7 perc reklámot, plusz ezekbe a blokkokba beleerőltettek miniatűr „műsorokat” (Red Kárpet, Aktív, „Híradó”), amik együtt még legalább negyed órát adtak hozzá mindehhez. Ha ez még kevés lett volna, a kép bal felső sarkában és legalul folyton pörögtek és villództak a jobbnál-jobb animált baromságok, amik a közelgő fenomenális „műsorokat” hirdették – volt úgy, hogy Chili arcát letakarta az egyik ilyen… Ez a kereskedelmi televíziózás rákfene a médián, ocsmány, romboló hatású a kérdéses mozira nézve és még szánalmas is. 

Most ugorjunk vissza a lemez-bizniszbe! Furcsának találtam néhány fordulatot a szövegekben, ezek közül leginkább a férfi hős „kló” kifejezése ütötte meg a fülem. Vajon milyen okból nem lehetett wc-t mondani? Ezen kívül kíváncsi vagyok, hogy Paul Adelstein karaktere kinek volt vicces, érdekes vagy mi az ok, amiért egyáltalán benne kellett, hogy legyen ebben? És akkor most térjünk rá a szerintem legnagyobb „hibára” – figyelem, csúnya dolog jön: Haladt előre a történet, és egyre inkább szemet szúrt, mennyi a négerekhez köthető filmes klisé. Persze, ezek direkt sorjáznak, mert poénosnak szánják őket. Aztán úgy másfél óránál, Nick irodájában Sin előadta azt a monológot, és aztán eszembe jutott, mi van akkor, ha ez egy néger propaganda-film? Rasszista vagyok? Amik itt jönnek, azok mind benne vannak:

1. A konfliktus középpontjában álló személy (Linda) fekete. Azon túl, hogy vonzó, fiatal, tud énekelni, zenét szerezni, dalszöveget írni és zongorázni, még keményen meg is dolgozik a betevő falatokért. Ez egy tökéletes karakter. 2. Lindát csak a fehér szereplők szívatják, név szerint Raji és Nick. Sin például a leges legelső találkozásukkor is tisztelettudóan, udvariasan bánik vele. 3. Az egész Raji-figura. Fogalmam sincs, ki gondolta azt, hogy ez az alak bármiféle pozitív érzelmet kiválthat a nézőből. Anno Sacha Baron-Cohen totálisan ugyanezt az embert játszotta el Ali G-ként, a kettejük közti különbség az, hogy Ali angol és végtelenül ostoba, míg Raji amerikai és van némi esze, csak kevés. Sachán lehetett nevetni, Vince-en én nem tudtam. És hát ugye ő a fehér ember, aki fekete akar lenni, mert irigyli őket, vagy felnéz rájuk, vagy tudom is én, de közben az összes többi figurát irritálja a színjátéka. 4. Sintől mindenki fél, és amikor félnek tőle, megpróbálnak haverkodni vele, tesónak nevezik, a négerekre jellemző mozdulatokat tesznek felé, de ezzel megsértik. Sőt, ő maga csak akkor csinál ilyesmiket, ha Dabu felidegesíti. Cedric papa karaktere az abszolút pozitív példa, akiről elhangzik, hogy a szegénysorról küzdötte fel magát a csúcsra; ráadásul kifogástalan úriember és a lehető legjobb apa. A többi alak eltörpül mellette, még Chili is mindig térdet hajt neki. Végül pedig ő az egyetlen szereplő, aki a legkevesebb erő-befektetéssel mindent elér, amit akart, sőt még többet, mintha ez alanyi jogon járna neki. Újabb tökéletes fekete. 5. Sin monológja Nick irodájában: A feketéké Amerika, a zene, minden, a fehér ember inkább hálás kellene, hogy legyen nekik, stb. 

Amiket eddig felsoroltam, egyáltalán nem a cselekmény előremozdítását szolgálják. Tök mindegy, hogy a tehetséges lánynak milyen a bőrszíne; vagy, hogy a maffiózók melyik országból jönnek, mert egyen-figurák – az első a jó, az utóbbiak rosszak. Véletlen egybeesés, hogy a rendező, F. Gary Gray maga is afro-amerikai. Tegyük hozzá, hogy nagyon szeretem az Életfogytigot, a Kaliforniába jöttemet, az Emlékezz a Titánokrát, vagy a Jég veled!-et, amik mind-mind tele vannak fekete szereplőkkel, akiket ugyanúgy szeretek. Ott ezek a szereplők kedvelhetőek, átlagosak, olyanok, mint te vagy én és se a készítők, se maguk a figurák nem szándékoznak azt bizonygatni, mennyivel jobbak a fehéreknél. 

Most, hogy ezen túl vagyunk, nézzünk pár adatot a szereplőkről: Christina Milian ismerős lehet a Szemtelen szemtanúkból, Debbie Mazar (Marla) a Mindörökké Batmanből, Arielle Kebbel (Robin, a titkárnő) pedig a Hívatlan vendégből. A díjátadón felbukkan Wyclef Jean, Fred Durst a Limp Bizkitből, Gene Simmons  a Kiss-ből, Anna Nicole Smith (a Csupasz Pisztoly 33 1/3-ból:D) és Nicole Scherzinger (szégyelld magad, ha nem tudod, ki az;)). A kosármeccsen láthatjuk a legendás Kobe Bryantet, az Aerosmith koncerten meg ott van mindenki kedvenc történelmi összeesküvés-regény-szerzője, Dan Brown. Találtam egy vicces nevet a stáblistában: Frank Nyi – kórboncnok. 

Pár szót a készítőkről: A történet Elmore Leonard 1999-es regényén alapszik, ő írta a Get Shorty-t inspiráló művet 1990-ben, illetve a híres Jackie Brownt. A forgatókönyvet összehozó Peter Steinfeld talán legismertebb munkája a süllyesztőben gyorsan eltűnő 21 – Las Vegas ostroma; e kitűnő férfiú immár 6 éve nem kapott munkát Hollywoodban… A rendező F. Gary Gray társproducerkedett, és ő hozta tető alá a tavalyi Oscar-díjon méltatlanul elfeledett Straight Outta Comptont, valamint az ettől, meg cikkem jelenlegi tárgyától is gyökeresen különböző Az olasz melót. 

Pár érdekesség: A Be Cool 16-os karikásként indult, de közben átváltoztatták 12-esre – erre utal, hogy az egyetlen bazdmeg a felvezetésben az, amit Chili akkor mond, mikor Tommy-val a besorolásokról beszélnek. John Travolta javasolta Uma Thurmant Edie-nek, mert szeretett volna újból együtt dolgozni vele. James Woods rövid jelenlétét az indokolja, hogy agyérgörcse lett, amit sürgősen meg kellett műteni, emiatt nem tudta elvállalni az eredetileg neki szánt Nick megformálását. A helyére érkező Harvey Keitel benne volt az előzményben, de csak beugróként. Thurman, Keitel és Travolta mind együtt dolgoztak a Ponyvaregényben. Észrevettem, hogy Tommy irodájában japán akciófigurák állnak a polcon Edie háta mögött. Furcsaság, hogy Linda fellépése és aközött, hogy megtudja, hogy koncertezhet, elvileg alig némi idő telhetett el, de mégis, Steven Tylerrel egy tökéletesen begyakorolt koreográfiát adnak elő. Hogy lehet ez? A végefőcím alatt a teljes szereplőgárda táncra perdült, de erről ugye lemaradtam, mert jött a reklám. Sin monológja se a regényben, se a forgatókönyvben nem szerepelt, Gray maga tette bele a cselekménybe. 

A Csak lazán 53 milliót emésztett fel, bevétele valamivel több mint 95 millió lett, kritikai megítélése elég rossz. 10 évvel a bemutató után egy interjúban a rendező ezt mondta: „Azt gondoltam, ez a film működni fog. Pont akkor csináltam egy sikeres 12-es karikás filmet (Az olasz melót), aztán megkaptam a Be Coolt, ami 16-os volt, de az utolsó pillanatban azt mondták, csináljak belőle 12-est. Ott kellett volna hagynom az egészet. Ez a sztori uzsorásokról meg gangsta rapperekről szól, és ha ezt nem teheted komollyá és durvává, akkor jobb, ha nem is csinálod meg. Beszálltam, azt gondoltam, egy ilyen filmet csinálok, és mégse úgy lett. Lehet, hogy nagyképű voltam, mikor azt hittem, hogy mivel sikeres voltam a 12-es karikás zónában, működőképessé tehetem ezt.” 

Én viszont azt mondom, hogy dacára a kritikának és a direktor véleményének, ez a mozi nem azért hasalt el, mert komolytalan. Azért lett sokkal rosszabb az elődjénél, mert egyrészt unalmasabb, másrészt legalább a negyede videoklipekből áll, harmadrészt a viccesnek szánt dolgok sokszor melléfogások lettek, és a propaganda túlerőltetett benne.  

Pontozás: 

imdb: 5.7 

Szerintem: 3/5 

Hírek: 

- F. Gary Gray rendezi a Fast 8-et, ami a Halálos iramban immár nyolcadik felvonása… 

- James Woods az új Igazság Ligája rajzfilm-sorozatban kölcsönzi a hangját Lex Luthornak. 

- Danny DeVito rendezi és pénzeli a St. Sebastiant, amely „egy nukleáris háború utáni túlélőkről szól, a helyszín Oroszország”. A főbb szereplők közt találhatjuk William Fichtnert. 

- Dwayne Johnson ismét Gray-el dolgozik majd az említett Fast 8-en, valamint benne van az új Jumanjiban és ő lesz a Black Adam nevű szuperhős a 2019-es Shazam!-ben. Shazam egyébként érdekes figura, talán még én is megnézem majd ezt a mozit. Kő Úr filmográfiája tartogat még néhány érdekességet. Az elkövetkező néhány címnél a szereplés mellett producerként segíti a forgatást: Rampage („A ’80-as évek klasszikus videojátékán alapul, melyben majmok és szörnyek rombolták le a városokat.”), Baywatch (ő lesz Mitch Buchanan), Doc Savage (újabb szuperhős-szerep), San Andreas 2 (…). Valamint kiderült, hogy a Moana, amiben Dwayne bácsi a férfi főhős megszólaltatója, azért kapja Európában a Vaiana nevet, mert van egy Moana Pozzi nevű olasz pornószínésznő és a forgalmazók nem akarják, hogy a nézők rá asszociáljanak:D [2017-es adalék: A Vaiana cuki rajzfilm lett, a Baywatch nagyot bukott, a többiről nem tudok nyilatkozni.]

Héjjjjááááá-rovat:

Újból itt vagyok, mivel hosszú idő után moziban voltunk Mozsárágyúval. Ismét a Székesfehérváron egyedüli független művész moziként működő Barátság Klubmoziban jártunk, ahol egy igazán különleges alkotást nézhettünk meg. A Gagarin három okból érdekes: 1. Orosz film. 2. A nagy mozik nem mutatták be. 3. Korántsem friss, hiszen 2013-ban készült. Térjünk a lényegre, sisakot fel, kapaszkodjunk meg a fém-hevederekben és irány a kozmosz!

1961. A II. Világháború vége óta óriási fejlődésen ment keresztül a rakétatechnika. Már fejünk felett lebegett az első műhold, megtörtént az első élő állat feljuttatása az űrbe, innentől nincs más hátra, mint felküldeni az első embert. Helyszínünk a Szovjetunió, ahol megkezdődik a legalkalmasabbnak látszó húsz vadászgép-pilóta felkészítése és tesztelése a kozmonauta-státusz elnyeréséhez. A jelentkezők közül kiemelkedik a nyugodt, mindig pozitív Jurij Gagarin (Yaroslav Zhalnin) - napról-napra nyilvánvalóbb lesz, hogy őt fogja érni a nagy megtiszteltetés, és elsőként juthat el a kozmoszba! Azonban ez a dolog korántsem egyszerű: A pilótát elképesztő terhelés és csupa korábban ismeretlen hatás fogja érni; a technika sem 100%-ig tökéletes és ott van még az aggódó feleség (Olga Ivanova) meg a két apró leányka, akik várják haza a családfőt. Elérkezik az idő az indulásra, és mialatt Jurij kiér a Föld körüli pályára, szó szerint lepereg előtte az élete. Kint viszont olyan csodákat láthat, amilyet még soha senki más… De a rekord csak akkor az igazi, ha a bátor katona vissza is tér, épen, egészségesen. Immár biztos, hogy Gagarin az első, aki kijut – de ő lesz-e az első, aki visszajön? 

Röviden összefoglalva az Első a világűrben egyrészt visszaidézi azt az utat, amíg Jurij eljutott a Vosztok-1 űrhajó kabinjába, másrészt átélhetjük azt a rendkívül izgalmas durván másfél órát, amit bolygónk megkerülésével töltött; ezalatt kis visszaemlékezéseket nézhetünk meg múltja jellegzetes pillanataiból. Felrémlik előttünk a piszkos, éhező gyermek, akit a világháború igazságtalanul sújt; az ifjú, aki elhatározza, hogy a nagyvárosba indul szerencsét próbálni; a fiatalember, aki bravúros pilótává válik; valamint a boldog, szerelmes férj, aki szép gyerekeinek örvend. 

A vetítés kezdete előtt találgattuk Mozsárágyúval, hogy vajon mit fogunk látni? Tény, hogy a szovjetek mindent megtettek azért, hogy a kevésbé dicső hőseikből is mitikus alakokat varázsoljanak (lásd például Matraszov esetét); ráadásul szegény Gagarinnak alig pár évnyi dicsőség jutott, ugyanis 1968-ban máig vitatott körülmények közt lelte halálát – szóval vannak dolgok az élettörténetében, amikre lehet kérdő tekintettel nézni. De elvitathatatlan tény, hogy címszereplőnk volt az első, aki egymagában megtette ezt a hihetetlenül hosszú, de mégis rendkívül gyors utat, borzalmas veszélyekkel dacolt, azután visszatért – és ha csak feleannyira szimpatikus volt a valóságban, mint amennyire a Pervyy v kosmose bemutatja, akkor kozmonauta volta mellett emberként is büszkék lehetünk rá, nemzettől, országtól függetlenül.  

„A csillagok Isten könnyei.” 

Ennek a filmnek hatalmas érdeme az, hogy a nyilvánvaló történelmi helyzet ellenére ki tud lépni a szocializmus és a hidegháború kereteiből. Bár a szereplők oroszul beszélnek és a táj is egyértelműen behatárolja a földrajzi helyszínt, nekem a teljes, kis híján két órás játékidő alatt mindössze kettő darab vörös csillag tűnt fel, senki sem elvtársazza a másikat; és még a CCCP felirat sem annyira domináns, pedig ott van hősünk sisakján. Az egyetlen ténylegesen politikai figura, Hruscsov (a kitűnően játszó és nagyon hiteles külsővel bíró Vladimir Chuprikov), pedig vicces, joviális fickónak látszik, szóval az alkotók remekül vizsgáztak a rezsim csúfos orcájának elfedéséből. Ám ez most korántsem propagandisztikus céllal történt, mindössze arról van szó, hogy hosszú távon lényegtelenné vált, ki küldte fel ezt a férfit a csillagok közé. Gondoljunk csak bele, Neil Armstrongra se azt mondjuk, hogy az első amerikai a Holdon, hanem az első ember a Holdon. Ember – ez a lényeg. Az is tök jó, hogy felsorolják a húsz legjobb szovjet űrhajós-jelölt nevét a névsorolvasásánál, ebben a formában azért nekik is emléket állít ez a mű. 

Ez a sztori legalább annyira Gagariné, mint amennyire a rakétát és a kilövést megtervező Koroljové (Mikhail Filippov). Benne jelenik meg a valóság talaján álló férfi képe, a tervezőé, aki itt most a legfőbb irányító is. Bár szeretné elérni a célját, számára az emberek biztonsága az első, nem akar áldozatokat. Viszont az íróasztal mellől az út az ismeretlenbe vezet, képtelen garantálni a kiválasztott katona épségét és ez megijeszti. A valóságban persze nyilván más döntött, felülről, Koroljovnak nyilván nem volt ekkora beleszólási lehetősége a dolgokba. Számomra a legjobb teljesítményt a feleség, Valentina alakítója, Olga Ivanova nyújtotta. Bár csupán mellékszereplő és alig adtak neki szöveget, mégis igazán intenzíven közvetíti az aggódó asszony érzelmeit a nézőnek. Amúgy a színészek mind jók voltak, senki sem tűnt ki, mint a környezetétől elütő, hiteltelen alak – kiemelném még a feleségek találkozóján a szőke asszonyt, ő nagyon tetszett, sajnos a figurája neve titokban maradt, így a színésznő nevét se tudom. Érdekes még látni a régi kor mára sokak számára elképzelhetetlen lassúságát, ahol például az apa csak akkor tudja meg, mit vitt végbe a fia, mikor már visszajött. 

Jöjjön most egy kis kitérő, tekintsünk vissza néhány évtizednyit a múltba és ismerjük meg az embert, akiről cikkem tárgya született! 

Történelmi arcképcsarnok-rovat: Jurij Alekszejevics Gagarin 

(Az idézőjelben lévő információk közvetlenül a rendkívül okos magyar vagy a sokkal korrektebb és tartalmasabb angol wikipediáról származnak, szó szerint vettem át őket.) 

Jurij Alekszejevics Gagarin 1934-ben született egy Klushino nevű faluban (amit halála után átneveztek Gagarinná az emlékére). Volt két nővére meg egy öccse; és gyerekként éppen azt az időt kellett megélnie, mikor a Szovjetunió európai területeit megszállták a németek. 1941 novemberében a Gagarin-családot kitelepítették a saját házukból, amit odaadtak egy német tisztnek. A nyomorgó família egykori otthona kertjében, egy kb. 3 x 3 méteres sárkunyhóban kényszerült lakni, majdnem két éven át! (Ez megjelenik a filmben.) A kis Jurijt általános iskolai tanárai „intelligens és szorgalmas tanulóként jellemezték”. 1951-ben öntőmunkási képzést kapott, ezután felvételt nyert a Szaratovi Műszaki Főiskolára, ahol „traktorokat tanulmányozott”. Ebben az időben a Volga folyónál dolgozott mellékállásban, mint dokkmunkás. Még ekkor belépett egy amatőr repülő-klubba, megszerezte a pilótavizsgáját, aztán besorozták katonának és vadászgépre került. 

Cikkem tárgyában megjelenítették a húsz fős elitet, de Gagarin bekerült a közülük kiemelkedő Szocsi Hatosba is (a legjobb hat), akikből a Vosztok-program első űrhajósait toborozták. 1960-ban egy a Szovjet Légierőnél szolgáló orvos ezt írta emberünkről: „Visszafogott; elszégyelli magát, ha túl pikáns viccet mond; egyértelműen látszik a Jurijban végbemenő magas fokú intellektuális fejlődés; kollégái közül kiemelkedik abban, hogy pontosan és nagy körültekintéssel figyeli meg a környezetét; remek a képzelőereje; gyorsan reagál; kitartó; nagyon gondosan készül minden egyes feladat vagy gyakorlat végrehajtására; a repülési mechanikát és a matematikai formulákat könnyedén használja; remekel a magas szintű matematikában; nem érzi magát kellemetlenül, ha meg kell védenie az álláspontját, amennyiben úgy hiszi, hogy igaza van; úgy tűnik, hogy jobban érti az életet magát, mint a barátai legtöbbje.” 

„Gagarint és [a filmben is megjelenő] társát, German Tyitovot kitűnő teljesítményük és kis termetük alapján választották ki az űrutazásra. (Gagarin 157 cm magasra nőtt.)” Jurij kedvenc sportja a jéghoki volt, de emellett imádta a kosárlabdát: a Szaratovi Műszaki Főiskola csapatát edzette és bíróként is részt vett ebben a sportban. 

A híres kozmosz-utazásra 1961. április 12-én került sor, űrhajója a Vosztok-1 nevet viselte. „Az egész repülés 108 percig tartott, eközben egyszer megkerülte a Földet – így ő lett az első ember, aki az űrbe utazott és az első, aki megkerülte bolygónkat.” Az első kozmonauta adott az utókornak egy szállóigévé váló felkiáltást. Miután Koroljov rádión közölte vele, hogy „minden rendben van”, megkezdődik a felszállás, Jurij teljesen informális módon azt válaszolta neki: „Poyekhali!” (Nyomás! vagy Gyerünk!) Ez a lelkes válasz aztán „a keleti blokkban az Űrkorszak kezdetének szinonimájává vált”. Ugyanakkor Gagarinnak tulajdonították azt a mondatot is, hogy „Nem látok itt fent semmiféle Istent.” Ám valójában sosem mondott ilyent, hiszen ortodox családban nőtt fel, vallásos nevelést kapott. (Ezt a most tárgyalt mozi finoman érzékelteti.) Az említett szöveget Nyikita Hruscsov adta a szájába, aki a repülés után meghirdetett vallásellenes mozgalomba kívánta betuszkolni őt, mondván „Gagarin kirepült az űrbe, de nem látott ott semmiféle istent.” A ferdítésről a híres űrhajós egyik társa, Valentin Petrov rántotta le a leplet egy 2006-os interjúban. 

Ahogy a filmben is látható, a szerencsésen visszatérő pilóta a pártvezér utasítására két teljes rendfokozatot lépett előre, majd számos kitüntetéssel és megtisztelő címmel halmozták el. Nem csak nemzeti hős lett, hanem a világ hőse. Felmerülhet a kérdés, hogy miként hatott ez rá? A magyar wikipedia szerint „Gagarin a hirtelen rászakadó népszerűséget rosszul viselte. Részben ennek, részben pedig megromlott házasságának hatására inni kezdett.” Az angol nyelvű változat azt mondja, a felesége tényleg rajtakapta őt egyszer egy másik nővel, feltételezett alkoholproblémáit viszont annak tulajdonítja, hogy „bár ismerősei szerint Gagarin társasági ivó volt, nemzetközi turnéja alkalmával állandóan olyan helyzetekbe került, mikor elvárták tőle, hogy igyon.” Bevallom, jobban nem néztem utána ennek, így fogalmam sincs, melyik forrásnak kellene hinnünk. Mindenesetre biztos, hogy mint felelős pilóta, messze állt tőle az alkoholizmus. 

Ismét idézet jön a hazánk nyelvén olvasható internetes lexikonból: „1962-től a Legfelső Tanács tagja lett, de később visszatért Csillagvárosba, ahol többször használható űrhajók tervezésével foglalkozott.” Ez a Legfelsőbb Tanács egyenlő a Fiatal Kommunisták Ligájának Központi Tanácsával. Soha többet nem engedték vissza a kozmoszba: „a szovjet vezetők megpróbálták távol tartani a repüléstől, mert féltek, hogy elveszítik a hősüket egy balesetben.” Ennek ellenére részt vett a Szojuz űrprogramban, amely 1967-ben indult meg. Itt már csak helyettes jelölt, második volt Vlagyimir Komarov mögött, aki Gagarin tiltakozása ellenére szállt fel hajójával, majd a landolásnál szörnyethalt. Ettől kezdve Jurijt végleg eltiltották az űrhajózásban való bárminemű részvételtől. (Szegény, hiszen ő jót akart…) 1967-től a Moszkva melletti Csillagváros Kozmonauta Képzőközpontjának egyik kiképzőtisztje lett (az intézményt halála után róla nevezték el). És ha már halál: A nagy hős mindössze 34 évesen fejezte be földi pályafutását 1968. március 27-én, mikor egy máig titokzatos repülőgép-baleset áldozatává vált pilótatársával, Vlagyimir Szerjoginnal együtt. Jöjjön most néhány összeesküvés-elmélet a vesztéről! 

„A baleset körülményei sokáig tisztázatlanok voltak, a hivatalos vizsgálat eredményeit részleteiben nem közölték, így az évtizedek során sok találgatás látott napvilágot. (…) 2013-ban Alekszej Leonov űrhajós végül engedélyt kapott a valódi történet nyilvánosságra hozatalára. Eszerint a katasztrófa idején zajlott a Szu–15 vadászgép tesztje, ám a gép meghibásodott és az előírt 10 000 méteres magasság helyett 450-500 méterre süllyedt, veszélyesen közel kerülve Gagarin és Szerjogin MiG–15-öséhez, ami a keletkező örvény miatt 55 másodperccel később lezuhant. A katasztrófa valós okát vélhetően azért titkolták hosszú ideig, mert az új vadászgép sikertelen tesztje – ami ráadásul egy nemzeti hős halálát okozta – súlyos presztízsveszteség lett volna a légierőnek.” (...)„Leonovnak csak azzal a feltétellel engedték meg, hogy elmesélje ezt az eseményt, hogy megígérte, nem nevezi meg a Szu-15-ös pilótáját, merthogy az illető még mindig él, a nyolcvanadik életévében jár és rossz az egészségi állapota.” 

„Egy másik elmélet szerint Gagarin nem a MiG–15UTI balesetében halt meg a Kirzah megyében, Vlagyimir járásban található Novoszelovo falu közelében, hanem egy megrendezett balesetről volt szó, ahol két vadászgép pilóta az eredeti terveknek megfelelően sértetlenül katapultált a repülőgépből. Míg Gagarin valójában, mint a sikertelen Zond–4 Hold körüli űrrepülés (a Zond-program az USA Apollo űrprogramjának szovjet megfelelője) résztvevője, visszatéréskor vesztette életét. Tehát a figyelemelterelő repülőgép-baleset időpontjában Gagarin valószínűleg már halott volt.” (...) „A KGB jelentése szerint a balesetért a repülésirányítók felelősek. Az iratban az áll, hogy egy repülésirányító idejétmúlt adatokkal látta el Gagarint, és a felszállás idején az időjárási viszonyok sokkal rosszabbak voltak, mint amit a pilóta várt volna. A földi kiszolgáló-személyzet ezen kívül a gépen felejtette a külső üzemanyagtartályokat. Gagarin tervezett repüléséhez tiszta időre volt szüksége és a külső tartályok is hátráltatták. A nyomozás során kiderült, hogy a repülő dugóhúzóba került, talán mert nekiment egy madár, de elképzelhető, hogy egy másik gépet próbált kikerülni. [Utóbbi egybevág Leonov állításával.] A használhatatlannak bizonyuló időjárás-előrejelzés miatt a pilóták azt hitték, hogy magasabban vannak, ezért voltak képtelenek kihozni járművüket a forgásból.” 2007 áprilisában a Kreml megvétózta, hogy újfent nyomozzanak a rejtélyes baleset ügyében, mondván „nem láttak okot rá, hogy új nyomozást indítsanak.” A hős kozmonauta sírja a Kreml falában van. 

A túlvilágra távozásán kívül az űrrepülését is misztikum övezi: „Korabeli nyugati források szerint nem Gagarin volt az első ember az űrben: több sikertelen, a pilóták halálával végződő kísérlet előzte meg Gagarin űrrepülését, amelyeket a szovjet propaganda elhallgatott.” (Akit ez a téma bővebben érdekel, az keressen rá a youtube-on arra, hogy Lost Cosmonaut!)  Az „egyik elmélet szerint Gagarin valójában egy szerepet játszott el, azaz helyett[e] Grigorij Gigojevics Nyeljubov repült 1961 április 12-én. Mivel az űrhajós-kiképzésben szintén részt vett Gagarint tekintette a párt a kommunista emberideálnak és nem Nyeljubovot, ezért a hős űrhajós szerepét Gagarin játszotta el (…).” 

Akár így, akár úgy halt meg, a világ máig se feledte el Jurij Gagarint: „Tisztelgésül a világ első űrhajósa előtt, Neil Armstrong és Buzz Aldrin Gagarin egy[ik] kitüntetését [magukkal] vitték az Apollo–11 útjára és a Hold felszínén hagyták azt a holdsétájuk alkalmával. (…) A Nemzetközi Csillagászati Unió a Ljudmila Csernih szovjet csillagász által 1968. február 6-án felfedezett 1968CB jelű kisbolygót Jurij Gagarinról nevezte el, hivatalos megjelölése szerint 1772 Gagarin néven.” Dicsőségére díjat alapítottak, szobrokat emeltek neki, zenében is megörökítették, elneveztek róla holdkrátert, űr-indítóállványt, katonai akadémiát, hajót, repülőt és hoki-kupát. Április 12. 1962 óta ünnepnap, kezdetben csak a szovjet blokkban tartották számon, mint a Kozmonautika Napját, 2011 óta viszont az egész világon ez a Nemzetközi Emberi Űrrepülés Napja, becenevén a Jurij-nap. Gagarin két lánya még ma is él, az idősebbik, Jelena, történész, aki a Kreml Múzeumban dolgozik; a fiatalabb, Galina, pedig közgazdaságot oktató professzor a moszkvai Plekhanov Egyetemen. 

Az itt bemutatott film címszereplője nem csak űrhajósként, hanem emberként is máig kedvelt alak. Apró termete mellett legendás mosolyát szokták megemlíteni, ami azonnal szimpatikussá tette őt, bármelyik országban járt is. Nagyon odaadóan viselkedett a tiszteletére összesereglett tömegek irányába. Egy fennmaradt anekdota szerint mikor Manchesterben járt, hatalmas eső kerekedett, de mégis ellenezte, hogy felhajtsák az autója tetejét. Azt mondta: „Ha ez a sok ember mind eljött, hogy köszöntsön és kibírja, hogy álljon az esőben, akkor én is kibírom.” Visszautasította a felkínált esernyőt, és végig állva maradt, hogy az emberek láthassák őt. 

A világon mindenütt szeretik és elismerik, jelképpé vált. 

Most pedig térjünk vissza a Pervyy v kosmose-hez! A rendező Pavel Parkhomenko volt a production designer (hogy mondják ezt magyarul?), az írók közül Andrey Dmitriev csak írt, Oleg Kapanets viszont pénzével támogatta a készítést, valamint egy ezredesként valahol feltűnik a képeken. Oroszországban 2013 nyarán mutatták be e művet, 2014-ben pedig dvdn is kijött. Bár HD-ben rögzítették, máig nem adták ki blu-rayen, de nagy felbontású változatához hozzá lehet jutni az Amazon Home rendszerében. A játékidő pontosan annyi, ahány percet Jurij kint töltött az űrben. A „Gávárity Moszkvá” résznél az eredeti 1961-es rádiófelvételt játszották be. Arra kíváncsi volnék, hogy az alkotók mennyi korabeli dokumentumot használtak fel, valamint hogy kaptak-e korábban sosem publikált anyagokat az államtól – merthogy a Gagarin állami pénzen készült, mégpedig kb. 9 és félmillió dollárnyi rubelből. 

A kritikusoktól vegyes értékelést kapott: a színészek teljesítményét, a rendezést és a történetmesélést kedvelték; viszont kritizálták a látványeffekteket, a felülről jövő támogatást és azt, hogy kihagyták, mi lett a hős kozmonautával a repülése után. Utóbbi tulajdonképpen érthető, ha a korábban felvetett „politikamentesítést” figyelembe vesszük… Egy Martin Chilton nevű újságíró kiderítette, hogy a címszereplő családja támogatta ezt a projektet, míg két korábbi feldolgozást (egy musicalt és egy fiktív drámát) bojkottáltak; Chilton érzékeltette cikkében, hogy ez azért van, mert itt Gagarin életét makulátlanná tették. Azonban éppen ezidőtájt jött ki a nagy sikert arató Gravitáció, ami talán lökést adhatott az Első a világűrbennek – a hazai mozikban látható angol eredetű poszteren látszik, hogy ott rájátszottak erre; ezen felül pedig a történet egyezik az eredeti felvételekből összeállított brit First Orbit című dokumentumfilmével. 

Az én véleményem az, hogy ennek a mozgóképnek egyetlen hibája van: a történelmi hűség. Mindannyian tudjuk, hogy Jurij sikerrel járt, ezért hiába a sok hátráltató tényező, sosem fenyegeti igazi veszély. Azonban átélhetjük benne a kiképzést, az atmoszférán áthatolás rémisztő pillanatait, meg a magyarok számára kevésbé csillogó ’50-es évek szovjet életérzését. A legnagyobb erénye viszont az, hogy eszünkbe juttatja, közelebb hozza hozzánk ezt a felejthetetlen férfit, aki először lehetett tanúja annak, milyen csodálatos a Föld az űrből nézve… 

Pontozás: 

imdb: 6.6 

Szerintem: 4/5 (Ahogy mondtam, lehetetlenség szívből szorítani a hősért, mert tudjuk, hogy úgyis sikerül neki.)

Egyéb hírek: A blog javítása lassan halad, jelenleg 2012 legelején járok. A Kék szemek december 6-án elsőként mutatkozik majd be nagyközönség előtt a Békéscsabai Irodalmi Esten, aki el tud jönni, jöjjön, alkosson tömeget, lehet majd nyerni és vásárolni is a könyvből!

Legalább két éve feltűnt, hogy valamiért a blogról kimaradt a Harry Potter-széria második felvonásának bemutatója, így most egy hiánypótló cikk következik. 

Nagyon fontos: Nem olvastam egyik könyvet sem, amit erről az univerzumról tudok, azt csak a filmekből és Mozsárágyútól tudom. Viszont olvastam a Heri Kókler paródia-sorozatot, ezért a szereplőket és tárgyakat azokon a neveken említem majd több alkalommal is, amiket a K.B. Rottring álnevű magyar szerző adott számukra. Szóval elő a Tom-porral, utazzunk el a Titkok Kamrájába! 

A sztori röviden annyi, hogy villám-sebhelyes, szemüveges címszereplőnket (Daniel Radcliffe) sorozatosan érik a látszólag megmagyarázhatatlan csapások, mialatt a jelek afelé mutatnak, hogy talán ő az iskola négy legendás alapítói közül az egyiknek (Jajdekár Jencinek) az utódja. Ha pedig ez igaz, akkor felelős azért, hogy kinyílt a Titkok Kamrája – az, amiről senki se tudja, hogy hol van, meg hogy miféle borzasztó szörnyeteget rejthet magában. A „sárvérű” varázslótanoncok egymás után dermednek meg, mintha valaki csúnya átkot mondott volna rájuk. Vajon tényleg Harry a hunyó? És ha nem, akkor kicsoda?

Jöjjön is a lényeg, mint varázspálca-suhintásra megjelenő kobra! Ez egy tök jó film. Az alapsztori egy nagyon izgalmas nyomozás, aminek során a fiatal srácnak és barátainak kell rájönniük, hogy ki, miért és hogyan tör az egész suli vesztére. A dolog egyértelműnek tűnik, Hermione (Emma Watson) és Ron (Rupert Grint) szinte kórusban mondják, hogy nyilván Rágó Máyfolt (Tom Felton) a felelős a Rokfortban garázdálkodó gyilkos rémség ámokfutásáért, hiszen ki más lenne méltó utódja Jajdekárnak? Igen ám, csakhogy közben a Mágiaügyi Mini Sztérium „házkutatást tart” Hibridnél (Robbie Coltrane) – vajon neki mi köze van ehhez az egészhez? És hová vezet a pókok ösvénye? 

A nyomozást nagyszerű poénok színesítik, ezek elsősorban Ronhoz köthetőek; valamint közben ugye zajlik a tanítás: van itt mandragóra-átültetés, kavics-meccs, átok-kivédési gyakorlat és mágus-párbaj! A Chamber of Secrets azon folytatások közé tartozik, ahol a cél még tényleg a történetmesélés, a mesemondás, a szálak szövögetése, nem pedig a kaszálás. Az előző epizódban megismertük a világot és a benne élő szereplőket, de ahogy az ifjú varázs-használóknak, nekünk is sokat kell még tanulnunk J.K. Rowling univerzumáról. Jönnek új kihívások, amik során a szereplők egyes tulajdonságai megmérettetésre kerülnek; sosem látott mitikus teremtmények (akikkel azért más művekben már találkozhattunk); friss figurák, akik segítik vagy hátráltatják a hősöket; mindezeket pedig érdekes formában tárja elénk a rendező Chris Colombus. Őt azért is szeretném külön méltatni, mert így, sokadszorra látva rengeteg kis utalást találtam, amit kollégáival együtt elrejtett a játékidő folyamán – mind-mind a főellenségre utalnak.  

Szpojlerek itt  

Első a mandragóra, ami elég nyilvánvaló. A második Lockhart óráján Hermione megállító-átka – mintha a kis manókat valaki megdermesztené. A harmadik a női vécé első jelenete, ahol a kamera úgy mozog, hogy elsőként az ominózus csapokat láthatjuk a mosdókkal, amiknek később jelentős szerepe lesz. Biztos van még pár, én ennyit találtam meg. 

Szpojlerek vége 

Ugyanakkor ez a film néhány tekintetben eléggé rossz. Az egyik nagyon idegesítő dolog a Dobby nevű manó. Mindig is utáltam, mert nem elég, hogy borzasztóan ronda és mazochista; de dühítő, hogy mindig direkt bajba keveri Harry-t; és túlságosan nagy a hatalma – varázspálca és mágikus szavak használata nélkül tud varázsolni. Ezt a figurát elvileg meg kéne kedvelnünk, szánnunk kellene, ám erre senki se kérjen, én bizony utálom. A másik, hozzá hasonló gyenge pont az új védővarázs-tanár, a seggfej Lockhart (Kenneth Branagh). Ő persze egy vicces karikatúra, aki talán egyfajta kritikája a túlzottan sikeres, minden akadályt legyőző legendás hősöknek, de ettől függetlenül lehetetlenség megkedvelni. Hülye, gyáva, nevetségesen néz ki, szóval ő se a szívem csücske. (A titka viszont remek ötlet.) Tehát ez a két új alak eléggé lerontja a színvonalat, viszont őket ellensúlyozza az érdekes, már nevében is rejtélyes Tom Riddle (Christian Coulson – riddle = találós kérdés, megoldásra váró feladvány).

Egyébként az tuti, hogy a Potter-filmfolyam addig volt igazán jó, ameddig a hangsúly (vagy annak a jelentősebb része) a poénokon volt, és nem a hűdesötét, hűdekomoly atmoszférán, ami aztán annyira véresen brutális, hogy egyetlen jelentős szereplő se hal meg… Jó példa erre a szellemek jelenléte, akik barátságos, sokszor vicces alakok, de ahogy komolyodik a cselekmény, úgy tűnnek el. Persze azért itt is van már komoly mondanivaló, amit „aljas módon” rejtjelezve közölnek, és aztán a nézőn múlik, hogy ezt észreveszi-e vagy se (például a szőke, talpig feketében járó rasszisták, akiknek „semmilyen alapjuk nincs” arra, hogy önmagukat a szerintük alacsonyabb rendűek fölé emeljék). És jönnek a mozis klisék, amiket valahogy sose lehet elkerülni: A gonosz hosszú hajú férfi; van egy karakter, aki mindent tud, de ahelyett, hogy elmondaná, amit tud, rejtélyeskedik és ezzel (meg a nagyszerű ötleteivel) bajba sodorja a főhőst; a számítógéppel rajzolt figurák nincsenek hatással a környezetükre (Agyar például nem reagál a pókokra, a gyerekek meg a megidézett kobrára); és akadnak megmagyarázhatatlan események, amikhez még a könyvek ismerete se nyújt segítséget. Utóbbi ékes példája az, amikor Harry „éjnek évadján”, a penitencia óráról kifelé menet először két haverjába, majd Alamusz Giccsbe (a mindig kitűnő David Bradley), végül a komplett évfolyamába fut bele. Ezek közül csak Giccsről hihető, hogy este a suli folyosóit járja, a többiek hová a bánatba mennek? Az már mellékes, hogy a százfűlé-főzet elvileg egy órán át hat, de hacsak nem tart 45 percig, hogy az aulából feljussanak a Jajdekár klubhelyiségébe, akkor ez sose volt egy óra (bár, talán a mozgó lépcsők megszívatták őket). 

Szpojlerek innentől 

Pár érthetetlen dolgot a folytatások után visszatekintve és a további könyvek ismeretében már meg lehet magyarázni. Feltűnt például, hogy Cotton professzor (Alan Rickman) azt mondja, hogy amiért Harry és Ron kárt tettek abban a gyilkos fában meg tiltott légi közlekedést folytattak vagy mittudomén, ki kellene csapni őket. Erre Dupladurr igazgató úr (itt még az előkelő atmoszférát és bölcsességet sugárzó Richard Harris) és Meggenya professzorasszony (Maggie Smith) azt mondják, majd ők eldöntik, és akkor maradjanak. Nos, ez retrospektívben érthető, hiszen a tanárok mind összefogtak, hogy megvédjék a főhőst, de közben fenn kell tartaniuk előtte az álcájukat. Vagyis ez itt színjáték. „10 pont a Csippendélnek” – de ezt ki számolja? A filmekben senki, a könyvben viszont egy varázstárgy, vagyis ha egy ehhez hasonló mondat elhangzik, annak hatása lesz. Felmerült bennem, hogy a normális világ mögötti rejtett világ tud-e valamit Istenről vagy egy magasabb erőről – Mozsárágyú szerint az egyik regényben az írónő utal egy teremtő alakra, de csak ennyire emlékezett vissza. A nekem totál ismeretlen Percy Weasley (ezt most úgy mondom, hogy az összes filmet láttam) kolléganőm szerint később egyfajta negatív alakként még visszatér, de a véleményem az, hogy teljesen lényegtelen, funkció nélküli alak. Szóval mire kellett? Van még két kis poénom, saját kútfőből: Teljesen olybá tűnik, hogy Hibrid maffiaügyekbe keveredett, illetve uzsorakölcsönt vett fel, hiszen egy rossz hírű utcában találkozik Harry-vel, láthatóan hazudik arról, hogy mit keresett ott; később rendkívül ideges, próbálja menteni a srácot, akinek a szobáját valaki feldúlja; végül el is viszik és bedugják a böribe. Ezen felül érdekes egybeesés, hogy a párszaszájú Potter alakítója több mint egy évtizeddel a Chamber of Secrets után a Szarvakban szintén képes parancsolni a kígyóknak. 

Kérdéseim: 1. Minden jel arra mutat, hogy a Weasley-család autója élő varázstárgy (artifact creature:D). Vajon kell-e jogsi ahhoz, hogy valaki vezethesse? Ha nem, miért nem? 2. Mirtill halála 50 év alatt senkinek se szúrt szemet? Hogyhogy nem vizsgálódtak az ügyében? 3. 1000 év alatt csak 2 pali volt, aki párszaszájú? Ez ennyire ritka lenne? 4. Miért halálos az iskola a tanulóira nézve? Ez a „halálos” viszont ál-veszély, hiszen ahogy feljebb mondtam, egyetlen lényeges szereplő se hal meg a teljes széria alatt (kivéve Edward Cullent, de hát ő más kategóriába esik). Akkor meg minek ez a művi feszültség? Miért nem lehet kinyírni mondjuk Debil Longatomot vagy a kilences ikrek egyikét? (Gyengébbek kedvéért utóbbiak a Weasley-k.) 5. Dobby konkrétan tudja, hogy mi van a Kamrában? A naplóról is tud? Ha a válasz igen, akkor ahelyett, hogy Harry-t baszkurálja, miért nem próbálja meg inkább önfeláldozó módon megsemmisíteni a naplót vagy kinyírni a baziliszkuszt?

6. Mi a túróért van az, hogy a kisdiákok 50 centire állnak a nyilvánvalóan megvadult kobrától? Miért nem mennek legalább harapási távolságon kívülre? 7. A kígyóknak nincs valódi fülük, de ez a kobra akkor is süketnek tetteti magát. Miért csak Harry negyedik felszólítására reagál? 8. Mire jó az, hogy a nyilvánvalóan semmire se használható, rosszakaratú Lockhartot leviszik a Kamrába? 9. Jajdekár Jenci miért építette a titkos búvóhelyét a lányok klotyója alá? Ezek szerint Gigawatt (bár itt még csak Megawatt) Voltmárvolt a lányvécébe járt be fondorlatos ügyeit intézni?:D 10. A baziliszkusz nyilván nem egészen kígyó, de azokkal a baszottnagy orrlyukakkal hogy nem érzi meg Harry (félelmének) szagát? 11. Hermelin ki vagy mi után akart nyomozni és hol? Meg minek? Ő ugye bent ragad a budiban, de nélküle is megtudnak mindent, ami Ron szerint egyenlő a semmivel – és tényleg. 12. Az említett vöröske mire föl kapja a végén a plecsnit? Azon felül, hogy majrézott, és jó helyen volt jó időben, valamint taccsra vágta a pálcáját és ezzel a varázsképességét, semmit se csinált. A származásáért tüntetik ki, mint az iskola „dísz-szegénylegényét”? Vagy apuka beveti a Mini Sztériumi összeköttetéseit? (Utóbbi elég valószínű, hiszen ők helyezik vissza Dupladurrt a tisztségébe…) +1: Miért mindig az átok-kivédő tanár a rosszfiú? Ezeket miért nem világítják át egyből vagy legalább a második eset után? Aki bármelyikre tudja a választ, kommenteljen! 

Utólagos szerkesztés: Mozsárágyú felhívta a figyelmemet rá, hogy Dumbledoor, Piton és az egyik Weasley-iker meghalnak a széria vége felé, tehát az "egyetlen jelentős figura se hal meg"-dologban tévedtem. (Viszont az utolsó úriember elpatkolására nem emlékszem a filmekből.) Ezen kívül szerinte a sötét átkok kivédése tanári állás "el van átkozva", azok, akik vállalkoznak a tanítására, mindig elbuknak. (Hogy ez az átok szó szerint értendő-e; ha igen, akkor kitől származik és tudnak-e róla; abban már korántsem volt biztos. Az azonban tuti, hogy csak olyan ember tudja oktatni ezt a tárgyat, akinek van/volt valamilyen köze a sötét oldalhoz, ennél fogva erkölcsileg megkérdőjelezhető.)

Szpojlerek vége

Néhány szót az alkotókról: A rendező Chris Colombus pénzével támogatta a filmet. A forgatókönyvet Steve Kloves készítette (ő írta az összes HP-mozi meg A csodálatos Pókember szkriptjét, de utóbbi óta ilyen típusú munkát nem kapott a mozgókép-iparban). A zenét John Williams szerezte. A már szóba került Watson, Radcliffe, Grint, Coltrane, Bradley és Felton mellett visszatér még Maggie Smith (Meggenya professzor), Fiona Shaw (Fekália néni), Alan Rickman (Cotton professzor), John Cleese (Félig Fejnélküli Nick), Richard Griffiths (Vastagbél bácsi), Warwick Davis (az apró, ősz tanár) és Richard Harris (akinek sajnos ez volt az utolsó alkalma, mikor az igazgató bőrébe bújhatott…). Új szereplő Toby Jones (Dobby hangja), Jason Isaacs (Lucifer Máyfolt), Julian Glover (Aragog hangja – Pycelle mester a Trónok Harcából), Mark Williams (Weasley apuka – a Doctor Whoban Rory apja), Bonny Wright (a kis Genny) és Shirley Henderson (Hisztis Mirtill – a Doctor Whoban az embereket magába olvasztó űrlényes részben szerepelt). Sajnos az eltelt 14 év alatt ebből az illusztris gárdából hárman is távoztak az örök vadászmezőkre (sorrendben): Richard Harris (2002), Richard Griffiths (2013) és Richard Alan Rickman (2016)… 

Érdekességek: A könyv, amin cikkem tárgya alapul, 1998-ban jelent meg. Bár mind közül ez a legvékonyabb, ebből lett a leghosszabb film (két és fél órás). Rowling művei megjelennek a játékidő alatt abban a gyanús utcában és a boltban, ahol Lockhart dedikál – a háttérben álló polcokon vannak. A Chamber of Secrets munkálatai három nappal az első HP-mozi bemutatója után kezdődtek. Az egész forgatás legdrágább díszlete Dupladurr irodája. Dobby-t egy rúdra erősített labda „játszotta” a helyszíneken. A varázsautó egy Ford Anglia, pont olyan, mint az, amivel az írónő a barátaival furikázott fiatal korában – még a színe is egyezik, direkt így írta meg. A Weasley-házban magától kötő kötőtűk lehető legélethűbb megformálásáért az egyik stábtag anyukáját órákon át filmezték, miközben kötött. Egy norvég mozitulajdonos arról panaszkodott, hogy az ominózus csigás résznél jórészt gyerekkorú nézői jelentős hányada rosszul lett és rókázni kezdett – mind tele voltak cukorkával meg pattogatott kukoricával, szóval volt mit kiadni magukból… John Williams éppen befejezett egy munkát és már el kellett kezdenie egy következőt, így alig volt ideje megcsinálni cikkem tárgyának zenéjét. Amiket komponált hozzá, azokból William Ross állította össze a muzsikát, és ő vezényelte a zenekart is. Néhány dallamot az előző epizódból emeltek át. [Az imdbn egy furcsa komment azt állítja, hogy a százfűlé-főzetes felvonásnál Ron és Harry hangja nem változik meg, és nem az a feladatuk, hogy megpróbálják utánozni Döglégy és Mó-Csing igazi hangját, hanem hogy hozzájuk hasonló stílusban kell beszélniük. Hogy ebből mennyi igaz, dunsztom sincs, mert máshol azt írják, hogy a két színész a főhősök hangján szólal meg és eddig még csak magyarul láttam ezt a filmet, szóval aki esetleg látta angolul, az megerősíthetné…]

Daniel Radcliffe megközelítőleg 2 millió fontot kapott ezért a szerepléséért. A fiatal színész azt nyilatkozta, hogy a Titkok Kamrája a kedvence a HP-könyvek közül. Harry felhúzza a nadrágja szárát, hogy megmutassa, hiányzik a zoknija; Radcliffe-nek ehhez le kellett borotválnia a lábát. Ráadásul kézírását a rendező nem találta eléggé harrysnek, így amikor a főhős ír, akkor helyette az egyik statisztát láthatjuk. Rupert Grint tényleg retteg a pókoktól, annyira, hogy sohasem nézte meg azt a részt, amikor elmennek az erdőbe Aragoghoz. Amit ott láthatunk tőle, az valódi félelem, mert elképzelte, mit érez, mikor igazi pókokat lát. Emma Watsonnak a zárójelenetnél meg kellett ölelnie a két fiút, de annyira zavarban volt, hogy a direktor azt mondta neki, akkor alakítsa úgy a cselekményt, ahogy szeretné. Emma tényleg megölelte Danielt, de csak alig pár másodpercre, így az alkotóknak meg kellett állítaniuk a képet, hogy úgy tűnjön, mintha egy teljesen hétköznapi ölelés lenne; Rupert viszont csak egy kézfogást kapott. A rajongók visszanézve azt mondják, már itt megmutatkozott a Hermione és Ron közti vonzalom. Mikor Rágó azt mondja Mó-Csingnak, hogy „Nem is tudtam, hogy tudsz olvasni.”, az improvizáció, ugyanis Tom Felton elfelejtette a szövegét. Richard Harris a bemutató előtt alig pár héttel hunyt el. A Döglegyet alakító Jamie Waylettet 2 évre becsukták a kóterbe, mert részt vett a 2012-es londoni zavargásokban. Chris Colmbus mind a négy gyermekét beletette a filmbe. A gyerekszereplők közt fejtetű-invázió tört ki a munkálatok során, ezért ápolónőket kellett alkalmazni, hogy megakadályozzák a fertőzés terjedését. A stáblista végén kiderül, hogy mi lett Lockhart sorsa – a kereskedelmiken persze ezt sosem adják le… 

Jason Isaacs elég jelentős befolyást gyakorolt a karakterére, ezzel együtt a filmre is. Ő találta ki, hogy Lucifernek hosszú, szőke haja legyen, valamint hogy a sétabotjába rejti a varázspálcáját. Állítólag a hosszú haj azért lett, hogy az idősebb meg a fiatalabb Máyfoltot könnyebb legyen megkülönböztetni (komolyan?). Ahhoz, hogy a paróka tincsei ne hulljanak az arcába, a színésznek folyamatosan kissé hátra kellett hajtania a fejét, emiatt a karaktere állandóan dölyfösnek, sznobnak tűnik, mintha szó szerint lenézne a többiekre. Isaacs annyira megkedvelte a sétapálcát, hogy megkísérelte hazavinni, de elkapták:) Colombus-nak nem volt ínyére ez a sok változtatás, de Radcliffe meggyőzte őt, mondván Jason bácsi ötletei „tök jók”. Fia alakítójához hasonlóan az idősebb rosszfiú életre keltője is improvizálhatott: Amikor Lucifer szembesül azzal, hogy a cselszövése eredménytelenné vált, még odaszól Potternek „Reméljük, Mr. Potter mindig itt lesz, hogy megmentse az iskolát.” – ez és a rá adott válasz a színjátszók pillanatnyi ötlete volt. Hasonló módon történt meg az, hogy idősebb Máyfolt a Dobby-t felszabadító átverésnél a halál-átkot mondja, itt ugyanis Isaacs az első eszébe jutó ártó varázst nyögte ki, és mivel éppen akkor fejezte be a negyedik könyvet, ez ugrott be neki. Szóval a figura igazából nem ennyire hülye:)

A Harry Potter és a Titkok Kamrája körülbelül 100 millió dollárból lett és 879 milliót hozott vissza világszerte. A kritikusoktól mindenütt pozitív visszajelzéseket kapott, mindenki odavolt a sötétebb atmoszféráért, pedig ez annyira nem is érezhető. Az Egyesült Királyságban kiadott dvd-változata lett az első, amiből ott több mint 1 millió darabot adtak el. 

A tanulság az, hogy miképp egy versnél vagy egy regénynél, a filmeknél is sokat számít, hogy hány évesen találkozunk vele. Még mindig szórakoztatónak tartom, de már látom, hogy az alkotói milyen nagyszerű munkát végeztek benne. Persze így se lett tökéletes, de a műfaján belül a legfelső kategóriába tartozik.  

Pontozás: 

imdb: 7.4 

Szerintem: 4/5 (A zavaró mellékalakok és a logikátlan ökörségek miatt kap egy pontnyi levonást.) 

Hírek: 

- Chris Colombus írja az érdekfeszítőnek korántsem nevezhető állítólag közelgő Szörnyecskék 3 meg a Kincsvadászok 2 forgatókönyvét (előbbinél producerkedik); azonban sokkal izgalmasabbnak hangzik az I Kill Giants, melyben egy fiatal nő az életében jelentkező problémák elől egy kitalált világban keres menedéket – mintha a Brazil női párja lenne! Ezt Chris bácsi pénzeli. 

- Bár Steve Kloves-t az említett The Amazing Spider-Man óta nem engedik írni, abban senki se akadályozza meg, hogy támogasson egyes projekteket. Így most például részben az ő vagyonából készült a közelgő Legendás állatok és megfigyelésük (amiből már most azt mondják, hogy lesz még két felvonás), illetve az immár harmadik (?) Jungle Book (rendezi: Andy Serkis). 

- J. K. Rowling szintén támogatói feladatot lát el a Cormoran Strike című tévésorozatnál, ami a saját férfi álnéven kiadott, azonos című könyvén alapszik. (Ez egyébként a főhős pasi neve és hát elég hülye név az, hogy Kormorán Csapás vagy Sztrájkoló Kormorán…) 

- John Williams komponálja a közelgő Star Wars-ok, a Ready Player One és az Indiana Jones 5 zenéjét. 

- Emma Watson egy újabb A Szépség és a Szörnyetegben lesz az egyik címszereplő, természetesen az első, a második meg Luke Evans. (Jelenleg a normális emberek többségében Emma Watson feminizmusa kint ellenszenvet ébreszt, Evans úr Drakulás szuperhősködése pedig csúnyán elhasalt a jegypénztáraknál. Lehetett volna ennél rosszabb párost összehozni?) 

- Jason Isaacs a misztikus thriller London Fields-et erősíti, valamint az érdekesnek látszó The Death of Stalint, amely a diktátor utolsó napjait és a halála által létrehozott káoszt örökíti meg – de amerikai készítőktől… 

- Kenneth Branagh a szuperhős-hullámok meglovagolása után felül a YA-vonatra, következő munkája az Artemis Fowl című izé, aminek producere és rendezője lesz.

- David Bradley a rendkívülinek látszó Await Further Instructions-ben szerepel jövőre. A sztori szerint „Karácsonykor egy rosszul működő család bent reked a saját otthonában, miközben tagjai ijesztő üzeneteket kapnak a tévén keresztül, ami egymás ellen fordítja őket.” Számomra ez tök jól hangzik! 

- Warwick Davis a Star Wars VIII-ban és a Zsivány Egyesben is szerepet kapott. 

- John Cleese mostanában szinkronszínészként gyakorolja hivatását. Benne lesz a nyilvánvalóan borzalmas ökörség Trollokban, valamint a jó ötletre épülő Charmingban. Utóbbiról ennyi van az imdbn: „Három mesebeli hercegnő azzal szembesül, hogy mindegyiküket ugyanaz a herceg jegyezte el.” Aki Prince Charming - ezt magyarul úgy mondjuk, hogy „a mesebeli herceg”, de ez a neve, a charming elbűvölőt jelent, megnézem majd, hogy miként fordítják le hazánk nyelvére ezt. Mindenesetre a Meridához hasonló, kliséket felrúgó valamire számítok. 

- Bonny Wright szintén egy animációs mozihoz kölcsönzi hangját. Az A Christmas Carol a világhírű Karácsonyi ének előzménye, amiből megtudhatjuk, hogyan lesz Scrooge olyan, amilyen. Különben ez se tűnik rossznak… 

Ezek után azt hiszem, ildomos lenne megnéznem a Hellraiser III-at, ami szintén hiánypótló lenne. Elképzelhető, hogy ez lesz a következő cikkem témája. (Erre 2023-ig nem került sor...)

Korábban még sosem gondolkodtam el azon, hogy mi lehet a célja egy rövidfilmnek? Talán elsősorban az, hogy felhívja a figyelmet az alkotóira, a benne szereplő színészekre, és esetleg megnyissa az utat egy egész estés mű felé. Így született például a szerintem lenyűgöző Whiplash; de említhetném akár a 12 majmot is, amit pedig egy francia rövidfilm inspirált.

Ritkán nézek ilyen alkotásokat, ezekről nehezebb írni szpojlerek nélkül, mivel a borzasztóan lerövidített játékidő miatt gyakorlatilag minden mozdulat/történés fontos (kellene, hogy legyen). Láttam már kitűnő alkotásokat ebben a kategóriában, elég csak a filmmágus Georges Méliés kis mozgóképecskéire, vagy a Juno Temple nevével fémjelzett Swerve-re gondolni, de biztos vagyok benne, hogy számos elsőrangú magyar mű gazdagítja ezt a műfajt. És akkor jönnek az olyanok, mint az Up on the Roof, ami utólag visszanézve nyilvánvalóan propaganda/pénz-felmarkolási célból jött létre, de oké, ezt még meg lehet érteni. Ám hogy mi a fasz volt ez a Regardez, arról egyszerűen normális modorban képtelen vagyok értekezni, mert annyira feldühített.

Innentől csúnya szavak és szpojlerek jönnek!

Ismeritek a klasszikus kort idéző névvel megáldott Eros Vlahos-t? Ha nem, akkor a hiba nem bennetek van. Ő egy most 21 éves brit fickó, akinek eddigi rezüméjén pár sorozat (Da Vinci démonai, Sikersorozat), pár lényegtelen film (Nanny McPhee 2, 2012-es Keira Knightley-s Anna Karenina) található, leghíresebb alakítása pedig a Trónok Harcában valami Lommy Greenhands nevű figura, akire egyáltalán nem emlékszem. Szóval ez az illető fogta magát és írt egy történetet, amire saját pénze mellett egy Jack Cooper Stimpson nevű ipse lóvéját is elverte. Elverte, mert ez értékelhetetlen.

Adott egy pacák (a színész nevét le se írom, mert jobb, ha titokban marad, hogy vállalkozott erre), aki könyvelő valahol. A főnöke (?) egy fiatal, gazdag seggfej, aki a legutóbbi nagyszerű pénzügyi manőveréért meg akarja őt jutalmazni, ezért odaadja neki hétvégére a párizsi lakását. Azt mondja neki, hogy menjen, tegyen amit akar, azon a két napon élvezze az életet Franciaország fővárosában!

(Itt még bármi lehetett volna. A nyitáskor a főnök telefonon beszél valakivel és azt mondja neki: "mivel a könyvelő ilyen jól csinálta, nem kell börtönbe menned". A nyitánykor látható "városi legendán alapul" felirat ezzel együtt bárhová vezethet; hiszen adott az ismeretlen helyszín, egy idegen ország, idegen kultúrával, és a nyelvvel, amit a főszereplő nem beszél.) Most tessék kapaszkodni, mert jön a lényeg, a konfliktus! Minden egyes szó igaz...

Tehát a pasi ott van a lakásban. Mindenfélét megkóstol a hűtőben, aztán vécéznie kell. Nagydolog. Elvégzi a dolgát, és ekkor szembesül vele, hogy a lehúzó szerkezet, úgy tűnik meghibásodott. És négy órakor jön majd a takarítónő. A hölgy megérkezik (ez Maisie Williams...) és a pasas megmutatja neki a szart, majd megnyomja a gombot, hogy mutassa, a wc bizony nem működik... És akkor mi lesz? Találjátok ki, de ne is, inkább elmondom: Most működik, a víz csak úgy ömlik.

ENNYI A FILM. ERRŐL SZÓL. 

Szépen, nyugodtan bemutatom, mit jegyzeteltem, miközben néztem, kiegészítve a közben érkező gondolatokkal:

Regardez = rigárdé, jelentése nézz, nézd. Ezt ismételgeti az emberünk, mikor meg akarja mutatni, mi a gond. Először a hős maga végigjárja, kipróbálja az összes szobát, aztán a takarítónővel ismét végigjárnak mindent. A tipikus vesztes pasi a főszereplő, a főnökei nem tudják a nevét, ügyetlen, hülye haja van, szemüveges, persze… Töketlenkedik. Nevessünk rajta? Szánjuk meg? Ez most vicces akar lenni? Ezek a pozitív gondolatok. Képtelenség eldönteni, hogy mi volt az író-rendező szándéka. A fújtatós rész majdnem humoros, de semmi egyéb még csak meg sem közelítette az ingerküszöbömet. Talán a 10-15 éves nézőknek, illetve a rossz, amerikai stílusú gegek kedvelőinek ezek a dolgok nevetésre ingerlők lehetnek, de akinek ennél már egy picit kifinomultabb a humora, annak a látnivaló szórakoztató helyett idegesítő, irritáló és szánalmat keltő lesz.

Nem hiszem el, hogy tényleg van olyan, hogy a valóságban valaki megmondja a nevét neked, miután rosszul tudtad és utána te továbbra is, kettő másodperccel később, azon a helytelen néven nevezed. Azt sem hiszem el, hogy valakit, akit éppen megdicsérsz a nagyszerű munkájáért, nem tudsz a nevén szólítani. Ilyen csak a filmekben van, tehát életszerűtlen! A 12 perces játékidőből 4 percnyi ez a dühítő felvezetés. A továbbiakban semmiféle jelentősége nincs annak, hogy a koma kitől és miért kapta a lakást. Ezt a négy percet lehetett volna valami másra fordítani, ha ugyan lenne egy tényleges történet, de nincs, az egész egyetlen szó szerint szar poénra van kihegyezve, ami 10 percnyi ráhangolás után következik. Ha legalább ez jó lett volna, ha ezért a csattanóért megérte volna végigszenvedni az előtte lévő időt...

Azt se bírom felfogni, hogy miért Párizs? Ennyi pénzt el kellett baszni alapból egy helyszín miatt, miközben a "sztorit" el lehetett volna mesélni bárhol máshol is. A nyitánynál egy szobát mutatnak, nyilván Angliában, utána jön egy kb. másfél perces montázs az utazásról, ahol tényleg megjelennek a francia helyek, de aztán végig csak bent vagyunk ebben a lakásban. A "legenda" Franciaországban játszódik, és ennyire autentikusak akartak lenni? Az egyszerűbb lett volna, hogy csak a vonatot, repülést mutatják, majd azt, ahogy a pasi bemegy a házba. Ezért kár volt elutaztatni 5 vagy 6 embert egy másik országba...

Az meg egyenesen bődületesen irritáló, elmebeteg és életidegen megoldás, hogy az embernek nincsen annyi esze, hogy a fürdőszobai csapból vagy a konyhai mosogatóból hozzon vizet és azzal öblítse le azt a kurva wc-t. EZ HOGY NEM JUT ESZÉBE EGY FELNŐTT FÉRFINAK? Sose szoktam filmet megtekerni, de amikor ott szerencsétlenkedett a kagylónál, azt egyszerűen muszáj volt, mert SEMMI SEM TÖRTÉNT, és még végtelenül idegesített is. Még mindig nehezen bírom elfogadni, hogy 1. Tényleg az a konfliktus, hogy egy pasas nem tudja lehúzni a szart a wc-n. 2. Egy átlagos felnőttnek nincs annyi esze, hogy vizet hozzon a katasztrófa elhárítására. 3. Erre valaki pénzt adott. 4. Erre színészek és egy operatőr rááldozta az idejét. 5. Maisie Williams képes volt elvállalni egy ilyen munkát. 

Ha már Ms. Williams: A karaktere a 9. percnél jelenik meg, előtte mindössze egyetlen pillanatra tűnik fel, mikor a figyelmetlen főszereplőnek majdnem nekihajt a biciklijével. Ekkor odakiált neki valamit, amit a rendkívül humoros rendező utólag úgy fordított, hogy "Brexit köcsög" - feliratozták, ez van odaírva. Nyilvánvaló, hogy a film a Brexit előtt készült, valamint az is, hogy egy egyszerű járókelőről egy másik képtelen megmondani, hogy az most brit. Ráadásul hallatszik, hogy semmiféle B-betűs szó nincs abban, amit a lány mond...

Mikor a hapsikám felkapja a szótárat, akkor és ott még meg lehetett volna menteni ezt az egészet. Ugyanúgy szarban maradt volna, de megpróbálhatta volna elmagyarázni a dolgot a takarítónak előre, és akkor nem kellett volna megmutatni a vécézés eredményét. A leges-leges-legidegesítőbb viszont az, hogy kitaláltam a "nagy poént". Amint odaértek, rögtön rájöttem, ennél fogva még csak váratlan módon se bírt vicces lenni.

Szpojlerek vége

Azon töröm a fejem, hogy kit hibáztassak? Vlahos-t, akit ezért nyugodtan rögtönítélő bíróság elé lehetne állítani? Stimpsont, aki pénzt adott rá? Attól tartok, hogy a leginkább Maisie Williams a hibás, mert ha ő nemet mond és sose szerepel benne, akkor ez a szenny elsikkadt volna. Soha, senki sem lenne kíváncsi rá a készítő szűk családján kívül. Az egyetlen dolog, amivel meg tudom magyarázni a Regardez létrejöttét, az az, hogy a direktor el akart utazni Párizsba Maisie-vel, hogy megdughassa. Csináljunk egy filmet, legyél te a női főszereplő, gyere, bújj az ágyamba...

Megbocsáthatatlan, emberiség ellen elkövetett bűn ez. Fent van a youtube-on, ingyen megtekinthető, de az Isten szerelmére kérek mindenkit, hogy ne nézze meg, ha pedig mégis, akkor nyomjon rá egy lefelé mutató hüvelykujjat!

imdbs pontszáma egyelőre nincs. [2017-ben már van, 5.0.]

Szerintem: 0/5 (Azért mínuszba mégse akarok lemenni...)

Aki esetleg nem tudná, 2016-ban szüneteltetem a „mindenről írok, amit láttam”-munkamódszert, ugyanis 2015-ben többször is eszembe jutott, hogy az oldalon található megközelítőleg 1000 bejegyzésben rengeteg hiba van. Valamikor 2010 táján egyszer már nekifutottam a javításnak, de nem jutottam túl messzire, plusz maradtak hibák és közben a blog.hu megváltozott, emiatt újabb intézkedésre volt szükség. Tehát most az az elv vezet, hogy a meglévő cikkeket pofozom helyre ahelyett, hogy újakat írnék. Közben azért nézek filmeket és mindegyikről jegyzetelek néhány sornyi gondolatot. Ezeket vagy újévkor, vagy a 2017-es blogszülinap idején fogom közzétenni. Na, de ennyi felvezető után vágjunk is bele! 

Az utóbbi hónapokban háromévnyi anyagon sikerült átrágnom magamat. Most következzen néhány megfigyelés/megjegyzés ezekről az évekről:

2009. 

A hét évvel ezelőtti állapotokhoz képest általánosságban a legtöbb film imdbs pontszáma emelkedést mutat. Ez nyilván elsősorban annak tudható be, hogy 2009-ben még korántsem volt annyi embernek gyors internet-hozzáférése, vagy egyáltalán internete – ma már szinte mindenki ott hordja a zsebében a világhálót… Mozsárágyú Puskás Hungary-bemutatóját 168 ember kedveli, ami az eddigi legmagasabb szám ebben a kategóriában. Máig emlékszem, ahogy felutaztunk Budapestre, hogy megnézzük ezt, ugyanis itt, Székesfehérváron nem adták; és sokáig csak a művészmozikban vetítették. Mostanában már szerencsére felbukkan a tévében, érdemes megnézni, elég erős érzelmi hatása van a nézőre.

2010.

Ebben az évben inkább kolléganőm cikkei domináltak, engem ugyanis lefoglalt a haldokló kapcsolatom, ami éppen akkoriban ért véget. Onnantól azonban egy csomó időm felszabadult és többet tudtam írni. Két említésre méltó érdekesség van ebből az időszakból: A két szerző ugyanazon a héten írt a Retúrjegy és a Retúr című filmekről; illetve az év kedvelési-rekordja ismét Mozsárágyú egyik írásához, az Óvakodj a törpétől!-höz köthető (19 embernek tetszik). Emellett itt bukkant fel egy nagyon irritáló hiba, amit évekig képtelen voltam orvosolni és a későbbi bejegyzésekben baromi sok időt emésztett fel, ez pedig az utólagos szerkesztés során megváltozó betűtípus, amivel az online felületen szinte semmit se lehet kezdeni. 

Ez a hiba amiatt történik, hogy a régi Wordünkben másmilyen volt a betűtípus, szóval nem azt használtuk, ami a blog.hu-n alapvetően be van állítva; és ha utólag belenyúltam valamelyik írásba, akkor egyetlen szimpla Enter után akár egész bekezdések váltottak át a szerver betűtípusára, miközben eltűnt belőlük minden formázás. Ezt csak úgy lehet korrigálni, ha fogom az egész szöveget, kimásolom Wordbe és átállok erre a bizonyos központi változatra, vagy egy még rendes szövegrész után újból legépelem az egész mondatot/bekezdést, nyomok egy Entert és reménykedek. Azt hiszem, ez a probléma azután tűnt el, hogy abbahagytuk a régi számítógép használatát. (Erről az előző javítási jelentésben is értekeztem.)

2011. 

Ez az év rendesen megszívatott, ezért először nézzük a pozitívumokat! A legtöbb facebookos kedvelést megint Mozsárágyú kapta; a Hacsi, a leghűségesebb barátért (31). Nekem csak a harmadik hely jutott az Apja lányával (17), ami viszont tök jó, mert azt mutatja, hogy vannak, akik egyetértenek velem abban, hogy ez egy remek kis vígjáték, csak éppen a rendező személye miatt utálják. (A második helyezett egyébként az Egy gésa emlékiratai 19-cel, ami azért baromi fura, mert a cikk arról szól, hogy kolléganőmnek nem annyira tetszett, amit látott.) Az első pár hétben a filmek általánosan minimális elmozdulást mutatnak imbds pontszámok terén, aztán meredeken mennek felfelé. Kis életrajzi érdekességeket is találtam. A 8. héten azt írtam, hogy munkalehetőség merült fel előttem – erről sejtem, hogy mi volt, de mégse vagyok benne teljesen biztos. Később azt írtam, hogy talán lesz valaki, aki segít majd a megnézendők listájával. Erre szintén akad egy tippem, ám ez újfent nem 100%. Pici megjegyzés a végére: A pontozásoknál frissítettem a pontszámokat, a melléjük írt megjegyzésben lévő évet (pl: „5 év alatt”) a bejegyzés születésétől számoltam, ami arra a dátumra is utal, mikor a szóban forgó alkotást láttam [illetve a javítás évére]. Tehát senki se gondolja, hogy ez a premierekre vonatkozik! 

Innentől pedig jön a panaszáradat, úgyhogy aki az ilyesmit nehezen bírja, az ne olvasson tovább!

Folytatódott a már említett megváltozó betűtípus ámokfutása. Új gond a széthúzódó bekezdések jelensége: Régebben sok üres helyet hagytam a témájukban eltérő bekezdések között, de nem ennyit, ez utólag került bele valahogyan. Idegesítő, hogy a Word a mosolypofi-jelet a két alkotóelemből automatikusan átalakítja egyé, ám a blog.hu motorja ezt valamiért az összes írásban lecserélte egy J-re… Két Marvel-mozit értek megmagyarázhatatlan csapások az eltelt évek alatt: A Vasember 2-ben egy bekezdésnyi szöveg valamiért feketéről szürkévé fakult, a Thorban pedig teljesen szétforgácsolódtak a bekezdések (Enterek felbukkanása a sorok közepén a semmiből). Ez mind olyan dolog, amit nem én csináltam, mert publikálás után mindig megnézem, hogy miként mutat a kész szöveg, és ha ilyesmi történik, azt kijavítom. 

A képek méretét és minőségét illetően megint el kell mondanom, hogy anno még korántsem volt mindenről hatalmas felbontású fotó a neten, szerkesztőprogramok híján a módosításokat kénytelen voltam Paintben elvégezni; és néhány kép azért torz, mert a szerkesztésben be kellett torzítani, hogy a régi felület normálisan jelenítse meg a kész verzióban. Utóbbi hiba folyománya, hogy az azóta kijavított blog.hu-s motor most már azt jeleníti meg, ahogyan a szerkesztőben vannak e torzított ábrák… [Úgy látszik, szeretem ismételni önmagamat, emrt ez is benne van a korábbi jelentésben...] Még egy dolog van, ami az őrületbe kergetett, ez pedig a teljesen érhetetlen mondattörési rendszer. Van úgy, hogy a túl hosszú szavakat a motor áttolja a következő mondat elejére, de sokszor tök rövid szavakkal ugyanezt csinálja és egyszerűen csak akkor lehet normális külsejű, „lyukaktól mentes” bekezdést összehozni, ha átfogalmazom a szöveget, hogy ne törje meg… A harmadik gond a szerverre feltöltött képek eltűnése: van olyan bejegyzés, amiből eltűnt 1-1 kép, legtöbbször a nyitó posztert ábrázoló járt így. Erre maximum azt a magyarázatot tudom elképzelni, hogy egyes fájltípusokat már nem támogat a blog.hu, de erről meg akkor lehetne szólni a felhasználóknak. 

Két kis önhibával találkoztam ebben az évben: Az első az eltüntet szó, amit mindig eltűntetnek írtam, a második pedig, hogy nem voltam tisztában azzal, hogyan kellene lefordítani az executive producer szót. Ezt segédproducernek neveztem át, holott magyarul társproducernek kell fordítani. 

Szóval borzasztó sokáig tartott 2011. javítása, de nem csak a fogalmazási hibák és a megnövekedett terjedelmű cikkek miatt, hanem mert a blog.hu szerkesztőfelülete rémesen ostoba. 1. A Chrome-ba beépített gyors helyesírás-javítót nem lehet használni benne, csak a link-bejegyzésben. Az összes többiben valami barom táblázat-beillesztőt hoz elő jobbklikkre. Most nem arról van szó, hogy ne tudnám magamtól, hogy az elgépelt szavaknak mi a helyes alakja, de irtóra dühít, hogy a motor aláhúzással jelzi nekem, hogy az adott szó hibás, viszont minden egyes ilyet magamnak kell újragépelnem, mert az automata javítási lehetőség nincsen engedélyezve. Ez pedig marhasok időt vesz el. 2. Ha a szerkesztőfelületen magát a cikket akarom lejjebb húzni, az csak azután lehetséges, miután belekattintok, pontosan a nyitó kép mellé, mert addig egérgörgetésre magát a szerkesztőt mozgatja. De ez minek van? A felületen semmi sincs alul, ami kellene, ha bele akarok nyúlni egy korábbi írásomba… [Kivéve a Címkéket.] Persze, igaz, hogy ingyenes ez a rendszer, de amennyire tudom, a Wordpress ugyanígy az, és abban nincsenek ilyenek, sőt, a kereső még számra is tud keresni… 

Szóval így állok most. Még sok van hátra, de egyszerűen 2016-ban már képtelenség lenne befejezni a hátralévő éveket, úgyhogy valószínűleg át fogok csúszni 2017-be. Mindenesetre most azért jön majd új cikk, egy Maisie Williams-rövidfilmről.

Regényem, a Kék szemek mától külön Facebook oldalt kapott, akit érdekel, nézze meg:

http://www.facebook.com/GemKekSzeme

A Juno Temple-hét utolsó felvonásaként megnéztem ezt, ami A Sötét Lovag: Felemelkedéshez hasonlóan nagy hírű, nagy költségvetésű hollywoodi szuperprodukció, neves színészekkel, és korántsem eredeti történettel. Ahogy Batman képregényen alapszik, amit évtizedekkel korábban találtak ki, úgy a Fekete mise is egy könyv adaptációja, ami azonban megtörtént eseményeket dolgoz fel. És Juno mindkettőben alig pár percig látható… 

Ez a történet James „Whitey” Bulgerről (Johnny Depp) szól, aki az 1950-es évek végén kezdte bűnözői pályafutását, a ’70-es években pedig Boston déli részében működött. Jimmy abba a kivételezett helyzetbe került, hogy az öccse, Billy (Benedict Cumberbatch) szenátor, gyerekkori barátja, Joe Connolly (Joel Edgerton) pedig FBI-ügynök lett. Utóbbi régi haverságukra való hivatkozással beszervezi emberünket informátornak, ezzel mindenki jól jár: Az ügynökség Jimmy füleseit felhasználva levadássza az olasz maffiózókat, akik a város másik felét uralják, az ír rosszfiúk pedig cserébe nyugodtan dolgozhatnak tovább aljas üzleteiken. Ám miközben az egykori három jóbarát (a bandavezér, a szenátor és az ügynök) karrierje felfelé ível, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Whitey uralma immár minden határon túlmegy. De vajon ki tudja majd megállítani? 

Általában ritkán nézek gengszterfilmeket, valahogy nem vonz a műfaj, és a főszereplő karakter Amerikán kívüli ismeretlensége is azt súgta, hogy ez a mű távol áll majd tőlem. Viszont sikerült benne felfedeznem olyan dolgokat, amik tetszettek, és ezért lekötött, dacára a 2 órás játékidőnek. A sztori izgalmas, és ez nagyrészt Johnny Depp ijesztően meggyőző, tőle totál szokatlan alakításának köszönhető. Megmutatja, hogy bár Bulger rossz ember, vannak tiszteletre méltó tulajdonságai - a családi tragédiák alkalmával a korábbi szörnyeteg sajnálatra méltóvá válik, de ez mégse jelenti azt, hogy kedvelni fogjuk. Ám a Fekete mise nem domborítja ki annyira azt a hihetetlen tényt, hogy az amerikai szenátusba bekerülhet egy olyan ember, akinek a testvére maffiafőnök, illetve azt sem, hogy a tesók miképpen segítik egymást magas pozícióikból. A fókusz inkább arra került, hogy bemutassa Jimmy felemelkedését, gyilkosságait és machinációit; valamint azt, hogy ez miképpen formálja át Connolly-t, aki igazságosztóból egyre gyorsabban válik az alvilág beépített emberévé. Joel Edgerton, akit én leginkább a Star Wars előzményfilmek fiatal Owen Lars-aként ismertem, jól játszik, de a fura haja végig zavart. Hasonlóan néha Deppen is látszódott, hogy az egész arca maszk, főleg a túlméretezett szemgolyói feltűnőek, de szerencsére nála az alakítás feledteti ezt a tényt.

Juno alig szerepel. A 37. percben bukkan fel, rámosolyog az egyik gazfickóra, aztán jó egy óra múlva jelenik meg ismét, akkor viszont hosszabb időre. Sajnos a Far From the Madding Crowdhoz hasonlóan itt újfent meghal, ráadásul igen brutális körülmények között. A Meadowland esetével ellentétben örülök, hogy őt kérték fel erre a kis szerepre, mert egyrészt a jelmezében baromijól mutat, másrészt a kis szekvenciája azért emlékezetes marad a nézőnek, brutalitása miatt. Az utóbbi tulajdonság a Black Mass-ben igen prominens, számos kegyetlen gyilkosságot nézhetünk végig, amiket igazán az elkövetők látszólagos teljes nyugalma és érdektelensége tesz még rémesebbé. Emiatt végig fennáll a nyomasztó alaphangulat, de mindezek ellenére mégis szurkoltam a negatív szereplőknek, hogy nehogy lebukjanak. 

A Fekete mise egyértelműen hasonlít A téglára, hiszen utóbbiban Jack Nicholson karakterét James Bulgerről mintázták, ezen felül a központi szereplők mindkettőben írek és mellékalakokként mindkét esetben számos ismert arcot vonultatnak fel. Cikkem tárgyában az említett hármas mellett az alábbi neves színjátszókat nézhetjük rövidebb-hosszabb ideig: Kevin Bacon (az FBI egyik főembere), Dakota „Mindenhol Ott Vagyok” Johnson (Whitey barátnője), Peter Sarsgaard (Halloran, többek közt a Zöld Lámpás főgonosza), David Harbour (Connolly korrupt társa, nagyon jellegzetes arca van, én a Pan Amből ismerem) és Adam Scott (Városfejlesztési osztály). Scottot egyébként leghíresebb szerepének meme-jellege és nevetséges bajusza miatt egy pillanatig sem tudtam komolyan venni... A cselekmény alapját a Bulger-féle White Hill Banda ténykedését feltáró 2001-es Black Mass: The True Story of an Unholy Alliance Between the FBI and the Irish Mob című könyv adta, melyet Dick Lehr és Gerard O’Neill írtak. A forgatókönyv Mark Mallouk (kezdő, korábban producer pl. a Hajsza a győzelemértnél) és Jez Butterworth (A holnap határa, On-lány) munkája; a rendező Scott Cooper (Őrült szív, A harag tüze), a producerek egyike Brett Ratner (X-Men: Az ellenállás vége) volt.

Néhány saját megfigyelés: Jimmy a Miamiban játszódó részben azt mondja az ottani kapcsolatának: „Soha többé ne adja nekem pénzt nyilvánosság előtt!”; aztán mondjuk 10 perccel később ő maga, teljesen egyedül, fényes nappal kivégzi a szintén ennél az asztalnál helyet foglaló Sarsgaard figuráját. Most akkor a háttérbe akar húzódni vagy feltűnést akar kelteni? Azt se értem, miért ő maga öli meg az ellenfeleit és miért van ott gyakorlatilag minden gyilkosságnál? Érdemes maradni a stáblista alatt, itt ugyanis fotókat, videókat láthatunk a valódi emberekről, akiket a színészek megtestesítettek. Az imdb szerint elképesztően sok mellékalak van, akiknek nem írták ki a nevét a filmben. Nos, az ő listájukat végigrágva találtam három vicces nevet: Yuval Bibi – fotóst játszott, Simba Dibinga – FBI ügynököt keltett életre, és London Hall – kocsmai vendég/gyászoló a temetésen, a neve azt jelenti, hogy London Terem. 

További érdekességek: A könyv megfilmesítési jogait már azelőtt eladták, mielőtt a mű egyáltalán megjelent. A tulajdonosok azonban nem használták ki az alkalmat és a tulajdonjog lejárt, 2006-ban pedig egy másik gárda vette meg. Johnny Deppet 2013-ban felkérték a főszerepre, de aztán kilépett, majd mégis visszajött. Állítólag elégedetlen volt a fizetésével, végül mégis annyiért vállalta el a munkát, amennyit először ajánlottak neki. Mikor Depp visszajött, Joel Edgertonnak akadt dolga másik projekten, de aztán ő is visszatért. A wikipedia szerint Scott Coopert a rendezésen túl felkérték a forgatókönyv átírására, de az imdb és a stáblista ezt nem támasztotta alá.

A figyelemfelkeltő cím magyarázatára nem könnyű rájönni, nekem se sikerült, de utána olvasva kiderült, mit jelent. Alapvetően a fekete mise sátánimádók/boszorkányok szertartása, ami a katolikus misék kiforgatása. Ez úgy jön ide, hogy a megjelenő szereplők szinte mind katolikusok, de teljes mértékben az egyház elveivel szembemenve követik el rémtetteiket – mintha fekete misét tartanának. Ugyanakkor szójáték, mert Jimmy gúnyneve Fehérkét jelent, valamint utal a sötétségbe boruló államra, Massachusetts-re (Mass az állam nevének rövidítése, a helyszínt adó Boston ennek a fővárosa). Az angol bazdmeg 254 alkalommal hangzik el és magyar fülnek elég gyorsan unalmassá válik – mi mennyivel választékosabban tudjuk szidni a világot, nem? A gyilkossági jelenetek egy része tényleg azokon a helyeken történik, ahol a valódi leszámolások megestek. 

A valódi Billy Bulger jóval alacsonyabb az őt alakító színésznél. Benedict Cumberbatch és Juno Temple korábban együtt játszottak a Vágy és vezeklésben, de ezúttal nincs közös jelenetük. Joel Edgerton direkt nem kereste meg a valódi John Connolly-t, mert szerinte az egykori ügynök teljesen másképpen látja a dolgokat, mint ahogy a film mutatja. Felkészüléséhez korabeli felvételeket nézett a fickóról. A Kevin Weeks-t alakító Jesse Plemons hasonló módon készült fel, de ő még nyelvtanárhoz is járt, hogy elsajátítsa az akcentust. A valódi Kevin Weeks látta a Black Mass-t (már letöltötte a börtönbüntetését és szabadlábon van), majd hevesen tiltakozott ellene. Szerinte se Bulgert, se a jobbkezét, Stephen Flemmit, se őt magát nem jól jelenítették meg, valamint szerinte egy csomó olyan bűntett elkövetéséhez odatették az alakját, ahol valójában jelen se volt.

A valódi James Joseph "Whitey" Bulger, Jr. jelenleg egy floridai börtönben ül, 86 évesen. Fehérke gúnynevét szőke haja miatt kapta a rendőröktől, de mindig is utálta, ha így nevezték. Johnny Depp többször próbált találkozni vele, ő azonban hallani se akart a dologról. Így jobb híján Bulger ügyvédje, Jay Carney segítette Deppet a felkészülésben. Johnny bácsi rendőrségi megfigyeléseken készült felvételeket, meg rögzített beszélgetéseket tanulmányozott Jimmy életre keltéséhez. Saját elmondása szerint a bostoni akcentust az Aerosmith gitárosától, Joe Perry-től tanulta, akivel egyébként együtt játszanak a Hollywood Vampires nevű zenekarban. Állítólag Scott Cooper meghívta Whitey néhány egykori „alkalmazottját” a forgatásra, akik mind elismerően nyilatkoztak Depp teljesítményéről. (Ez ellentmond a feljebb idézett Weeks véleményének, szóval mindenki döntse el, hogy melyik igaz!) A Fekete mise megközelítőleg 53 millió dollárból lett és kis híján 100 milliót hozott vissza. A kritikusok kedvelték, főleg a központi alak megformálójának teljesítményét díjazták. 

Összesítésben nekem is tetszett a Black Mass. Bár hosszú és sokszor lassú, de mégis izgalmas, érdekes, durva és elgondolkodtató mű. Johnny Deppnek több ilyen szerepet kéne adni! 

Pontozás: 

imdb: 6.9/10 (1 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 

Hírek:  

- Johnny Depp közelgő munkáiból az alábbiakat érdemes kiemelni: London Fields (keressetek rá oldalt a keresőben, mert korábban már leírtam, miről szól), Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales (úgy látszik, ez a széria örökké tart), Gnomeo & Juliet 2 (ez vajon minek kell?) és The Invisible Man (a Universal klasszikus horrorjának újrázása). 

- Benedict Cumberbatch lesz az egyik következő Marvel-szuperhős, Doctor Strange, valamint ő szólaltatja meg Sir Kánt az újabb A dzsungel könyvében (rendezi: Andy Serkis) és A Grincset a How The Grinch Stole Christmas számítógépes animációs feldolgozásában. 

- Dakota Johnson a Távol a világ zajátólnál már említett The Sound of Metal női főhősét alakítja, valamint bekerült a teljesen fölösleges Suspiria-újrázásba és a közelgő két (!) újabb szürke 50 árnyalatába… 

- Adam Scott megint együtt játszik majd Juno Temple-lel a The Most Hated Woman in Americában – vajon ezúttal lesz közös jelenetük? (Nem volt...)

Ma van Juno Temple 27. szülinapja és tökéletesen időzítettem, mert a listámon szereplő négy filmjéből a legjobbról szóló cikket éppen a mai napra tudom kitenni. Az eddigi kettő sajnos nem nyerte el a tetszésemet – az egyiknek a kiindulási alapja nem tetszett, a másikban meg az volt a rossz, hogy nincs cselekménye. Tegyük hozzá, mindkettőt kedvelték a kritikusok – erről még lesz szó. A Len and Company-nél más a helyzet, de már tavaly, vagy tavalyelőtt, amikor felbukkantak róla az első hírek, tudtam, hogy jó lesz. Régen találkoztam utoljára ezzel az előérzettel, ám most ismét bejött és megint megerősített abban a hitemben, hogy a kis, független produkciók sokkal inkább érdemesek a figyelemre, mint a nagy pénzből összehozott mozik. (Megjegyzés: Mindenesetre a Meadowland bizonyította ennek ellenkezőjét…)

Len (Rhys Ifans), a gazdag zenei producer, fogja magát és elmegy az Isten háta mögött álló vidéki házába. Nem visz magával telefont, egész nap régi sorozatokat néz a tévében, meg a koszos medencéjében úszkál. Úgy gondolja, magányra van szüksége… Hamarosan azonban beállít rég nem látott fia, Max (Jack Kilmer), aki állítólag csak úgy beugrott és nem akar tőle semmit; aztán megjelenik felfedezettje, az ügyeletes popdíva Zoe (Juno Temple), aki pedig elbujdosott producere nyomában van. A két fiatal és a hasonló korú, a ház dolgait intéző William (Kier Gilchrist) felforgatják az önközpontú szemétládaként viselkedő Len életét, ám közben valójában mindnyájuknak szükségük van egymásra. Vajon az együtt töltött idő alatt jobb ember lesz-e a seggfej fickóból, a részeges sztárocskából, a naiv városi fiúból és a meg nem értett srácból?

Az a film, ami az Ian Dury and the Blockheads Hit Me With Your Rythm Stickjével indul, nem lehet rossz, és valóban, a Len and Company kurvajó! Igen egyszerű alaptörténettel bír, ami mögött mégis számos apró mellékszál húzódik. A játékidő alatt megismerjük Len teljes élettörténetét, és Ifans úgy képes elhitetni velünk ezt a kiöregedett rocksztár-karaktert, hogy csupán két alkalommal vesz gitárt a kezébe és csak egyszer énekel. Figurája szarik a világra, a szabályokra, a jó modorra, de közben végtelenül nyugodt, lassú és a néző számára irtó vicces. A mellé érkező Jack Kilmer (aki Val Kilmer fia) tökéletesen játszik, fiatal kora ellenére teljesen hiteles, természetes és szeretni való, nagyon megkedveltem az ő Maxét. Juno pedig bebizonyítja, hogy rászolgált a Független Filmek Királynője címre, mert látható, hogy főszerepben brillírozik. Az utóbbi két munkájában, amiket elemeztem, sokadrangú mellékszereplővé degradálták, így alig hagy nyomot a néző emlékezetében, itt viszont helyes, érdekes, izgalmas figurát kelt életre. A Zoe-Max-páros között irtó jól működik a kémia, ráadásul mindketten szépek és fiatalok, gyorsan meg lehet őket szeretni. Kier Gilchrist kettejüket kiegészítendő egy elnyomott, alapvetően boldogtalan alak bőrébe bújik, aki azonban fura módon éppen Lenben találja meg azt a barátot, akit a kortársai közül hiányol.

Mindegyik színész tökéletes választás volt, és itt bebizonyosodik, hogy attól, hogy valaki remekül tud játszani, még nem lesz automatikusan jó egy szerepre. Ha szembeállítjuk Jack Kilmert Carey Mulligannel a Távol a világ zajától-ból, máris láthatóvá válik, hogy mindketten megteszik a tőlük telhető legtöbbet, de míg Mulligan pusztán a külseje miatt hitelteleníti a neki adott szereplőt, addig Kilmerre mintha ráöntötték volna Jacket. Ezt csak tovább fokozza, hogy külsejében vannak hasonló vonásai az apját megformáló Rhys Ifans-szel. Ezeken túl még a forgatókönyv is remek. Itt minden azon múlott, hogy a szereplők mennyire lesznek hitelesek, és ehhez kellett egy jó szövegkönyv meg egy alaposan átgondolt történet. Ezek révén az egyes figurák egymáshoz való viszonya hiteles, vonzalmuk vagy utálatuk a másik iránt a néző számára megalapozottá vált; mindezt pedig kitűnő zene és nevettető poénok emelik még tovább a csúcs felé. Az alkotók sokszor operálnak azzal a módszerrel, hogy a hang, amit hallunk, elüt a képtől, amit látunk, ez egészen varázslatos hangulatot áraszt; és bár a kulcsfigurák mindegyike valamiféle válságon megy át, ebből a filmből mégis csak úgy árad a jókedv meg a pozitív életigenlés és ettől válik igazán szórakoztatóvá!

A rendező-író Tim Godsallnak ez az első egész estés alkotása (korábban egyetlen rövidfilmje volt), és hasonló cipőben járt a forgatókönyvet készítő társproducer, Katharine Knight is (össze lehet hasonlítani az eredményt a Meadowlanddel!); a zenét Miles Hankins szerezte. A mellékszereplők közt két számomra ismert arc volt még, akiket meg akarok említeni. Az első Jonathan Potts, aki nekem örökre a Jason X Lowe professzora marad – humoros, de mégis átlagos, visszafogott szereplő, aki segít megvilágítani William családi hátterét. A másik a Max anyját, Len volt feleségét/barátnőjét játszó Kathryn Hahn – ő viszont kifejezetten rossz. A semmiből megjelenő Hahn egyáltalán nem illett bele a miliőbe, száraz, hiteltelen, béna alakításával kb. 10 perces jelenléte idejére elrontotta a hangulatot. 

Érdekességek: A történet alapja Carly Mensch Len, Alseep in Vinyl című színpadi darabjából származik. Junot láthatjuk lila hajjal és hallhatjuk röfögni:D Ő és Max anyjának alakítója már együtt dolgoztak a Délután is jó!-ban, itt azonban nincs közös jelenetük. A Meadowland után szinte megütötte a fülem, ahogy William azt mondja „az apám Afganisztánban van”. Utólag erről kiderül, hogy hazugság, de vajon mi a fenének kellett bele ez a mondat? Ha már Meadowland, a Len and Company hozzá hasonlóan filmfesztiválokon indított, majd néhány moziba is eljutott, aztán gyorsan ment video on demandre. A kritikusoktól vegyes értékelést kapott, de számomra úgy tűnik, hogy szinte senki sem látta, ezért nincs nagy visszhangja.

Pedig ez egy kiváló film! Szórakoztató, vicces, érdekes, jó a hangulata, nagyon jók a karakterei és a párbeszédei, nem beszélve a színészek játékáról. Az már csak hab a tortán, hogy anélkül érezzük teljesen hiteles zenésznek Lent, Maxet és Zoe-t, hogy alig vagy egyáltalán nem zenélnek; és hogy milyen részletesen megismerjük az összes hőst, pedig csak másfél óránk van rá, a történetet meg végülis nem erre hegyezték ki. Így kellene filmet csinálni, ahogy Godsall és Knight csináltak; és ezeket az alkotásokat kellene fókuszba helyezni az aktuális mozis kínálat helyett („Fembusters”). Imádtam, majdnem tökéletesnek mondanám és ajánlom mindenkinek! 

Pontozás: 

imdb: 6.1 (0.4-del marad le a Far From the Madding Crowdtól, amit pedig a kritikusok az egekig dicsértek…) 

(Egy év alatt 0.6-ot csökkent...)

Szerintem: 5/5 (6-ost Hahn jelenetei miatt nem kap.) 

2017-es megjegyzés: Magyarul, másodszorra nézve már kevésbé tetszett, sajnos úgy látszik, nem állja ki az idő próbáját és csak egyszer szabad megnézni. 

Következik: Fekete mise.

A Távol a világ zajától után ismét egy olyan mozi, amiben Juno Temple csak mellékszereplő. De még milyen mellékes, kb. ugyanannyit van képernyőn, mint a TDKR-ben… 

Sarah (Olivia Wilde) és Phil (Luke Wilson) házasok, van egy kisfiuk. Miközben autókáznak, megállnak egy benzinkútnál, ahol a gyerek elmegy vécére, majd eltűnik… Egy évvel később kezdődik a tulajdonképpeni cselekmény, ami azt mutatja be, hogyan próbálja a tanárként dolgozó anya és a rendőrként szolgáló apa feldolgozni a helyzetet, hogy a fiuk még mindig nem kerül elő. Vajon mi lesz kettejük tönkrement kapcsolatából és megkerül-e végül az elveszett gyermek? 

Az első 15 percben semmi sem történik. Ugye nyoma veszik a kissrácnak, de ezt se valami izgalmas módon mutatják meg, majd innentől kezdve egy jó darabig áll a cselekmény. Rengetegszer semmi nincsen, csak azt látjuk, ahogy a szereplők valahol állnak, ülnek, mennek, ám mégis van az egésznek valami megfoghatatlan, feszültséggel terhes hangulata. Ez tetszett. 

Az már kevésbé tetszett, hogy Junot egy megközelítőleg öt perces jelenettel elintézték, ahol ráadásul egy fekete pali drogos csaját játssza. Tulajdonképpen semmi értelme nincs a karakterének, a jelenet lényegtelen és bárki mást is felkérhettek volna. Az igazán dühítő viszont az, hogy mindezek ellenére az imdbn Junot Wilde után rögtön a második helyen említik, de a stáblistában ki se írják a nevét… Azonban nem ő az egyetlen, akit elvesztegettek: A nagyszerű John Leguizamot berakták egy epizódszerepbe, mindössze két jelenettel, hasonlóan háttérbe szorul a szintén remek Giovanni Ribisi is (a háztetőn játszódó jelenetben például lenyűgözően játszott). Egészen nyúlfarknyi szerepben feltűnik a Harmadik műszak Sully-ja, Skipp Sudduth – neki kifejezetten örültem, kár, hogy nem kapott több időt. A színészi játék egyébként elsőrangú: Wilde karaktere lassan megbolondul, irracionális cselekedetei idegesítőek. Wilson figurája gátlástalanná kezd válni, kimondja, ami eszébe jut, néha nagyon ostobán viselkedik. Érdekes volt látni Luke bácsit ebben a műben, mert rá még mindig alapvetően vígjátéki, vicces színészként tekintek. 

A sztori számomra rögtön az első fél órában megbicsaklik. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen elképesztő traumán áteső nőt visszaengedjenek tanítani egy általános iskolába? Illetve hogyan engedhetik, hogy Phil tovább dolgozzon rendőrként? Ezeket a felelősségteljes beosztásokat nem ellenőrzi senki? Bár a férj talán átment volna a teszteken, a feleség tutira megbukott volna! Egyébként azt hiszem a Meadowland lényege az, hogy bemutassa, mi a hasonló tragédiák megélésének két nagy lehetséges verziója: az elutasítás (Wilde) és az elfogadás (Wilson). Bár egyikük se viselkedik helyesen, de mégis mi a helyes ebben a szituációban? Tény azonban, hogy visszaélnek a mások feletti hatalmukkal és beleássák magukat rajtuk kívülállók életébe/problémáiba, ahelyett, hogy elsősorban a sajátjukkal foglalkoznának. (Ez talán csak Sarah-ra igaz, Phil próbál segíteni magán, de rossz eszközökkel.) 

A cselekményben minden más töltelék, de olyan dolgok történnek, hogy csak néztem… 1. Egy éven keresztül nem takarítják ki azt a nyomorult kocsit? 2. Adam mostohaanyja hogyhogy nem veszi észre, hogy Sarah követi? Annyira nyilvánvalóan és ostobán csinálja! 3. Egyszerűen muszáj volt beépíteni egy mikroszkopikus mellékszálat, ami a feketéket és az amerikai életmódot dicsőíti. A tanítónő osztálya tele van fekete gyerekekkel és egyikük hangsúlyozottan nagyon okos kislány, csak hát a bátor katona bátyja éppen Afganisztánban terjeszti a szabadságot, ezért rosszul érzi magát és kemény zenéket hallgat. Ide-oda még beszúrtak egy-két kisebbségit (sajnos végülis Leguizamo szerepeltetését ugyanúgy ezzel lehet megindokolni), ugyanis mindegyik központi szereplő fehér. (Le lehet rasszistázni, de kezdem unni ezeket a kötelező diverzitási köröket az USA-beli produkciókban…) 4. Borzasztó, hogy az aláfestő zenék sokszor egyszerűen üvöltő hangerővel szólnak, míg a beszédet alig lehet hallani, hacsak nem tekered fel a hangerőt. (A bal fülem kicsit még most is fáj.) 5. Szpojler vagy nem szpojler, de nincs befejezés. Persze kiderül, hogy mi lett az eltűnt Jessie sorsa, de Sarah-nak felelnie kellett volna a tetteiért. Két megfigyelés még a végére: A repülőtéri blokádnál egy az egyben az a klisé rádiós beszélgetés hallható, amire az idősebb PC-használók az eredeti GTA 1-ből emlékezhetnek. A stáblista valami mérhetetlenül hosszú, legalább 5 perces, pedig nem egy speciális effektekkel túlzsúfolt moziról beszélünk. 

A probléma gyökere az, hogy ez a film hangulatos, de cselekménye végső soron nincsen. Az elfojtott trauma következményeinek bemutatását, és úgy ahogy, a feldolgozással járó negatív élményeket is láthatjuk, de valójában semmi se történik. Ezért elsősorban a kezdő alkotókat lehet hibáztatni: Az író-társproducer Chris Rossi egy teljesen jellegtelen háttérszínész és ez az első forgatókönyves próbálkozása; a rendező Reed Morano (hölgy az illető) pedig operatőr és szintén elsőként kóstolt bele az itteni feladatába. Viszont Olivia Wilde annyira hitt ebben az egészben, hogy főproducerként beszállt a pénzével a munkálatokba. Ezeket olvasva (két színész meg egy kamerás) nem csoda, hogy a Meadowland szép, hatásos, de eseménytelen.  

Érdekességek: A cím szerintem az apa álmára (látomására?) utal, a kisfiáról a magas fűben, amit a csoportterápián mesél el, és mintha az elején a gyerek is mondana valami ilyesmit (meadowland = rétország). Morano, Wilde és Juno Temple együtt dolgoztak a Bakeliten, ahol utóbbi kettő színész, előbbi operatőr volt. Jessie-t a rendezőnő kisfia alakítja. Olivia Wilde éppen azután lett állapotos, hogy megkapta ezt a szerepet, Morano ezért úgy döntött, késlelteti a produkciót, hogy a színésznő mégis szerepelhessen benne. Cikkem tárgyát csak filmfesztiválokon mutatták be, majd alig pár moziban, végül ment video on demandre. Tehát bevételét és költségeit nem ismerem, a kritikusoknak viszont tetszett. 

Nekem nem. A cselekmény hiánya, az elpazarolt tehetségek, a felesleges karakterek és a fülsüketítő zenék összesítésben lerontották az egyébként gondosan megkomponált hangulatot. Ismét képtelen voltam együtt érezni a hősnővel, amit csak fokoz a történet lezáratlansága… 

Pontozás: 

imdb: 5.8 (A nép nem szereti, és igazuk van.)(1 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 3/5 (A színészi játék tényleg remek, ezért ennél lejjebb mégsem mennék.)

2017-es megjegyzés: Az imdb szerint ennek a filmnek van már magyar címe, ez pedig Lehull az éj...

Hírek. 

- John Leguizamo benne lesz a meglepően sikeres John Wick folytatásában, a Chapter Twoban.

- Giovanni Ribisi következő figyelemre érdemes munkája a The Bad Batch, ami egy romantikus történet, de kannibálok között! A főbb szerepekben Jim Carrey-t, Jason Momoat és Keanu Reeves-t láthatjuk. Csak nehogy egy újabb Eleven testeket kapjunk! 

Következik: Reményeim szerint a Len and Company, ha ez elérhetetlen, akkor a Fekete mise.

Visszatértem, hogy filmekről írjak, és ahogy a tegnapi bevezetőben megjegyeztem, ezen a héten igyekszem minden napra kitenni egy-egy új cikket Juno Temple nemrég készült munkáiról. 

Listámon az első a Távol a világ zajától volt, erről ugyanis biztosra vettem, hogy le lehet tölteni. Őszintén megmondom előre, hogy nem a szívem csücske sem a korszak, amelyben játszódik; sem a hősnőt alakító Carey Mulligan. Ettől függetlenül reménykedtem benne, hogy Junonak valamilyen nagyobb mellékszerep jut, illetve, hogy hátha olyan lesz, mint a Doctor Whoban a Weeping Angels első felbukkanása, amiben Mulligan kisasszony egészen jól játszott. Sajnos másmilyen lett, de végső soron ez nem kizárólag a színészeken múlott… 

1870, Anglia. Az árva, ám saját lábán tökéletesen megálló Bathsheba (C.M.) erős személyiségével és szépségével (ez nem az én véleményem) szinte azonnal felkelti a legtöbb férfi figyelmét. Miközben örököl egy egész farmot és azt megpróbálja legjobb tudása szerint irányítani, hárman is küzdenek a kegyeiért: a jóképű, dolgos, de nincstelen Gabriel (Matthias Schoenaerts); a gazdag, magányos, idősebb Boldwood (Michael Sheen); és a fiatal, rámenős, vonzó katonatiszt Frank (Tom Sturridge). Ám Bathsheba egyikük helyzetét sem könnyíti meg szabad természetével és függetlenségre törekvő terveivel. Vajon végül ki nyeri el a hölgy kezét? 

Innentől szpojlerek jönnek, mert másképpen lehetetlenség érzékeltetni, hogy miért nem tetszett ez a film! 

Először is, ha jól értelmezem, akkor a hősnő elsőre a szépségével kelti fel az udvarlói figyelmét, Carey Mulligant viszont csak nagy jóindulattal lehet szépnek nevezni, kiemelkedően gyönyörűnek viszont semmiképpen. Az egész már ott kibicsaklik, hogy a farmra érkezése után gyakorlatilag állandóan mellette van Jessica Barden, akinek nagyon édes arca van, hatalmas kék szeme és szeplői, ráadásul a hangja is cuki. Érthetetlen, hogy miért nem rá hajt mindenki. (Súlyos tény, de komolyan mondom, hogy az első húsz percben a pásztor vonzóbb volt számomra, mint a főszereplő, pedig nem vagyok homokos.) De oké, rendben van, ez az én szubjektív véleményem. 

Viszont az már nem szubjektív, hogy ez a történet tulajdonképpen arról szól, hogy Bathsheba előtt nyitva áll a boldogság kapuja, ő azonban saját elhatározásból direkt folyton becsapja azt és csak azért megy a másik irányba, mert megteheti, meg mert mutogatni akarja, hogy ő mennyire független, szabad akaratú, erős nő. (Itt meg kell említenem, hogy kiejtésre a vezetékneve ugyanaz, mint Az éhezők viadalának szintén minden szabályt felrúgó Katniss-ének (Everdene – Everdeen), ezt is párhuzamba lehet állítani.) Gyakorlatilag az történik, hogy van ez a nő, akiről el kellene hinnem, hogy irtó vonzó, és a személyiségében tényleg van valami, hiszen kiáll önmagáért, stb; de egyszerűen lehetetlenség megkedvelni. Már a legelején adott Gabriel, aki egy álompasi, de komolyan. Őt nem csak visszautasítja, de nagyon, nagyon hosszú időn keresztül kínozza. Aztán jön Boldwood, aki a maga módján sármos, igen gazdag és elérhetetlennek mondják. Egyből szinte Bathsheba lábai elé fekszik, ő pedig többször átlép rajta, miközben a férfi végig azzal hitegeti magát, hogy előbb-utóbb mégiscsak elnyeri szerelme kezét. Nála egyébként érdekes, hogy kezdetben arrogáns seggfejnek tűnik, de valahogy tudtam, hogy nem az. És igazam lett, csak keresi az igazán magához illőt, ezért olyan elutasító (elvileg) a „kérőivel”. 

Itt két dolgot kell kiemelnem: 1. Mind a két eddig bemutatott férfi hajlandó lenne bármire, hogy feleségül vehesse a hősnőt, és egyikük sem akarja letörni az ambícióit, vagy elvenni tőle azt, ami az övé. Boldwood már majdnem azt mondja neki, hogy az se zavarja, ha lefekszik másokkal. Most komolyan, ennél többet nem kívánhatna magának ez a nő… 2. Az (elvileg)-et azért használtam feljebb, mert nagyon sok dolog akad a történetben, amit csak érzékeltetnek. Tehát például Bathsheba vonzó tulajdonságait a nyitó lovaglós rész mutatja be leginkább, és később is vannak jelenetek, amik erre utalnak, de gyakorlatilag ezzel elintézik a személyiségét. A közte és Gabriel közt szövődő kapcsolat ugyanerre a sorsra jut, plusz az említett Boldwood elérhetetlen „jópartiságát” egyetlen elsuttogott pletyka építi fel, majd egy köszönésben teljesedik ki. A vicc itt az, hogy a főszereplő látványosan bámulja Michael Sheen karakterét, tehát ténylegesen tetszik neki és még így is nemet mond. Persze ha akarom, ez még mindig érthető. De ami ezután jön…

Frank megjelenik az éjszaka közepén, aztán másnap elhívja Bathshebát az erdőbe, ott megcsókolja, és a nő utána mondjuk 2 perccel hozzámegy és lefekszik vele. A pasi fiatal, jóképű, de ugyanakkor láthatóan veszélyes, és itt jön be az, hogy az író Thomas Hardy, akinek regényén ez a sztori alapul, már 1874-ben megfigyelte, hogy a nő úgyis a rosszfiút választja. És tényleg. Franknek nincs pénze, se nem gyengéd, se nem dolgos, de ő mégis vele megy az oltár elé. És azok után, amiket eddig láttunk, nekem, a nézőnek, kedvelnem kellene ezt a bigét? Innentől a következő történik: A lakodalomban már látszik, hogy Frank egy vadállat. Mit szeret? Inni, szerencsejátékozni (egyetlen jelenet és egy párbeszéd mutatja be, ismét) és a régi szeretőit patronálni. Gabriel korábban figyelmezteti szerelmét, hogy ne higgyen neki, de ő mégis hisz… Most akkor sajnáljam? 

Rövid kitérő Juno Temple miatt: Már a stáblista alatt rájöttem, hogy harmadrangú karaktert kapott, mert utolsó előttinek írták ki a nevét. Szinte ugyanaz a szerepe, mint a Vágy és vezeklésben: rövid ideig feltűnő konfliktusforrás, aki cuki, de aztán egy őt megkívánó férfi miatt bajba kerül. Összesen 5 jelenete van, ebből kettőben csöndben van, egyben pedig halott… Viszont legalább nem kellett sokat várnom rá, az első negyed órában benne van, ám aztán gyorsan eltűnik és csak sokkal később jön vissza. 

Ha már itt tartunk, az egyik legfőbb probléma az, hogy a mellékszereplők sokkal érdekesebbek, mint a főszereplő. Amennyiben ilyen minimalista módon ábrázolok valakit, akkor legalább egy vonzó színésznőt kellene választanom, de nem; ehelyett viszont fogom és körbeveszem szebbnél szebb mellékszereplőkkel, akik nyilvánvalóan sokkal vonzóbbak, mint ő (Schoenaertz, Temple, Barden). De nem csak szebbek nála, hanem még a történetük is megkapóbb. Vajon miért nincsen Gabrielnek felesége? Miért tereli a fiatalabb kutyája önnön elhatározásából az egész nyáját a szakadékba? (Ezt különben se értem.) Honnan van Boldwood pénze? Neki miért nincs felesége? Fanny (Juno karaktere) hogyan kerül az utcára és hogyan éli túl? Itt még megjegyzem, hogy gyakorlatilag egyetlen karakter van az egész filmben, aki önmagának okozza a szenvedést, ez a feledékeny Fanny – mindenki mást Bathsheba taszít nyomorba, ez egy újabb ok, amiért képtelen voltam megkedvelni őt. 

Sajnáltam a pásztort, azért, amin végig kellett mennie. Annyira kitartó volt, hogy ottmaradt az úrnője körül, állandóan segítette, és amaz nem is engedte el maga mellől; de egyúttal végig kellett néznie, ahogy Frank és Boldwood udvarolnak neki, aztán látszólag vagy ténylegesen sikerrel járnak. Sajnáltam Boldwoodot, amiért minden méltóságát feladva lement kutyába, és még így se érte el, amit akart, ráadásul mi lesz vele a végén… Még Franket is lehet sajnálni, hiszen egyrészt benne van egy olyan házasságban, ami számára csak érdekből köttetett, másrészt elveszti az igazi szerelmét és az életét, két alkalommal (bizony ám…). Fanny-t szintén sajnáltam. 

A végső poén pedig ez: A befejezés éppen azt adja meg Bathshebának, ami már az elején az övé volt; Gabriel szerelmét. Ha ott és akkor fogja magát és hozzámegy a pásztorhoz, boldogan élnek, amíg meg nem halnak, Boldwood és Frank pedig járták volna a maguk útját. De nem, neki aztán bizonyítania kellett magának és mindenkinek, és ezzel egy csomó másik életet tönkretett, hogy aztán ugyanoda jusson, ahonnan elindult. (A farm akkor is jön, ha a birkák elpusztulnak, bár lehet, hogy leégett volna, de mindegy, a lényeg, hogy együtt biztosan boldogok lettek volna/lesznek.) Az a véleményem, hogy ez a nő nem érdemli meg ezt a férfit és a pozitív befejezést. 

Szpojlerek vége 

Azért vannak pozitív dolgok a Far From the Madding Crowdban. Egyrészt nagyon szép képeket láthatunk (az operatőr Charlotte Bruus Christensen), másrészt nagyszerű zenét hallhatunk (Craig Armstrong a zeneszerző). A színészek végülis egytől-egyig kitűnően teljesítenek, bár a hősnő szerepére én valaki mást választottam volna. Az egyik legjobb jelenet az aratási ünnepségen lévő éneklés, ahol Mulligan és Sheen duettje igazán hallójáratokat simogató. (Valószínűleg az igazi hangjukat hallhatjuk itt.) Két megfigyelésem következik: Az első, hogy minden kérő (Franket kivéve) zongorát ígér, mint jövőbeli ajándékot. Tudom, hogy anno egy művelt hölgynek legalább egy hangszeren kellett tudnia játszani, de tényleg annyira vonzó ajánlat a zongora?:) A másik megfigyelésem, hogy a dolgozó Bathshebának csak és kizárólag mindig az arca bal alsó fele lesz piszkos. De hogyan és miért? A homloka például nem izzad? Pár szót az alkotókról: A rendező Thomas Vinterberg, akinek nemrég mutatták be A kommuna című munkáját. A forgatókönyvet David Nicholls írta, akihez az általam nem látott Egy nap és a Távol a világ zajátólhoz hasonló Szép remények köthető. 

Érdekességek: A felvételek 2013-ban készültek. Thomas Vinterbergnek ez az első kosztümös filmje. Már a forgatókönyv olvasásánál tudta, hogy Carey Mulligant kéri fel hősnőnek, Mulligan pedig maga javasolta Matthias Schoenaertzot Gabrielnek a 2012-es Rozsda és csontban látható alakítása okán. (Ebben engem az zavar, hogy ha más a rendező és más a főszereplő, akkor Schoenaertz kimarad, pedig ő nyújtja a legkitűnőbb teljesítményt az egész játékidő alatt.) Mikor Bathsheba alakítóját megkérdezték, hogy a három kérő közül kit választana, azt mondta: „Valószínűleg a báránybébis fickót (Gabrielt) választottam volna már az első 20 percben!” (Teljesen egyértelmű, hogy ez a helyes döntés…) A szereplők részt vettek egy kéthetes gazdálkodó-képzésen. Matthias Shoenaertz tényleg megtanulta azokat a dolgokat, amiket karaktere a filmben csinál, még azt a felfúvódás-megállító trükköt is. Furcsa módon a biztonsági és egészségi felügyelet elsősorban a birkáktól óvta a színészeket, közben pedig a lovakra kellett volna ügyelni, amik közül az egyik ledobta a főszereplőt, aki ezek után hat héten át érezhette egy enyhe agyrázkódás kellemetlen utóhatásait. 

A történetnek alapot adó regény címe egy 1751-es vers (Thomas Gray: Elegy written in a Country Churchyard) egyik sorából ered. Ez a film az imdb szerint az ötödik, a wikipedia szerint a negyedik feldolgozása Thomas Hardy művének. Az első mozgóképes adaptáció 1915-ös. A 2010-ben készült Tamara Drew is erre alapul, ebben a Far From the Madding Crowdhoz hasonlóan benne van Jessica Barden. (És valószínűleg sokkal hihetőbb, hogy Gemma Artertonba mindenki beleszeret.) A Távol a világ zajától készítési költsége nem ismert, világszerte valamivel több, mint 30 millió dollárt hozott be. A kritikusok imádták, főleg Mulligan teljesítményét. 

Én viszont azt mondom, hogy ez egy szép, de nagyrészt eseménytelen film, amiben megpróbálnak egy antipatikus hősnőt a középpontba állítani, de ez egyáltalán nem működik. Jók a színészek, lenyűgözőek a képek a természetről, csodás a zene; de még a harmadrangú mellékszereplők sorsa és személyisége is szerethetőbb és érdekesebb, mint Bathshebáé. Megpróbálom úgy felfogni, hogy amit láttunk, az Gabriel szenvedés-története, aminek végén elnyeri méltó jutalmát. Felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg megérte? 

Pontozás: 

imdb: 7.1 

Szerintem: 3/5 (A befejezés igazságtalan, az utolsó fél óra nagyon nyomasztó, a hősnőt lehetetlenség megkedvelni.) 

Hírek: 

- Juno Temple közelgő filmjeiről itt olvashattok. 

- Matthias Schoenaerts rendezésre és írásra adta a fejét. Franky című dokumentumfilmje az azonos nevű barátjáról, egy egylábú MMA (mixed martial arts – egy harcművészeti stílus) harcosról szól majd. Színészként Matthias két érdekesnek tűnő szerelmi drámát erősít a jövőben. Az első a The Sound of Metal, melyben ő egy rockzenekar dobosa, Dakota Johnson az énekese, és a sztori azt mutatja be, hogy a dobos fokozatosan elveszti a hallását, és hogy aztán mi lesz velük. A második a La Fídéle, melyben  nagypályás bűnözőt játszik, aki beleszeret egy autóversenyzőnőbe, utóbbit Adéle Exarchopoulos játssza. Már csak miatta is érdekel a La Fídéle. 

- Tom Sturridge Lord Byront kelti életre az Elle Fanning nevével fémjelzett A Storm in the Stars-ban. Úgy érzem, ez jó lesz! 

- Jessica Barden a Habit című horrorban bukkan fel legközelebb. Ez függőkről szól, de vajon milyen anyag okozza a függőségüket? 

- Michael Sheen az érdekesnek tűnő, de valószínűleg korántsem annyira érdekes Az utazókat erősíti. 

Következik: Meadowland (ha le tudom tölteni).

Kedvenc színésznőm, Juno Temple, most lesz 27 éves csütörtökön. Ezt megünnepelendő a másik blogommal, a Juno Temple Rajongói Oldallal együtt minden nap hozok valamit róla/tőle. Aki esetleg nem ismerné őt, az itt elolvashat egy rövid életrajzot, itt pedig néhány érdekes adatot tudhat meg róla.

Ezen a héten a Filmrajongón hosszú idő után ismét lesznek új írások, előreláthatólag a következő filmekről:

1. Távol a világ zajától
2. Meadowland
3. Fekete mise
4. Len and Company (ehhez még nem biztos, hogy hozzá lehet jutni)(De lehet, magyar címe: Egyszer Len.)

A társoldalon pedig minden nap lesz egy-egy új interjú fordítása.

Íme, ismét itt vagyok. Két évvel ezelőtt elterveztem, hogy ezt a filmet majd a kolléganőmmel (aki azóta már csak a volt kolléganőm) nézem meg, úgyhogy felhívtam és együtt elmentünk a moziba. Két dolog izgatott igazán az Apocalypse-ben: Maga a címszereplő, aki egy rendkívüli, isteni hatalommal bíró gonosz; és Sophie Turner a Trónok Harcából. A rosszfiút életre keltő Oscar Isaac-kel kapcsolatban felemás a megítélésem, az Álomháborúbeli szerepében nagyon jó volt, Az ébredő Erőben viszont lényegtelen, érdektelen, semmilyen. Most ráadásul egy olyan alakot osztottak rá, aki nem csak természetfeletti erejét, de külső megjelenését tekintve is hatalmas. Szóval kíváncsi voltam, vajon Isaac meg tud-e felelni a kihívásnak? Elöljáróban annyit, hogy nem bántam meg az 1680 Ft-ot, amit a jegyre költöttem! 

Évezredekkel ezelőtt, az ókori Egyiptomban élt egy hús-vér istenség, aki elképesztő dolgokat vitt végbe puszta akaratával. Azonban egy elszánt csoport fellázadt ellene és bár elpusztítani nem tudták, ráomlasztották saját piramisát, abban reménykedve, hogy örökre eltemetik a sötét földbe… 1983: Az ősi isten híveinek leszármazottai kitartó kutatás után megtalálják En Sabah Nur (O.I.) „sírját”, és egy véletlennek köszönhetően a minden korábbit felülmúló mutáns új életre kel. Szétnézve modern világunkban arra a következtetésre jut, hogy romlott, hamis bálványokat imádó nép lett az emberiségből, ezért elindul, hogy összegyűjtse négy Lovasát, majd velük együtt beindítsa az Apokalipszist. Erik Lensherr (Michael Fassbender) magára vonja a feltámadt nagyúr figyelmét és másokét is: Hamarosan a régi X-csapat megmaradt tagjai néhány már ismert, meg pár „új” arccal Magneto nyomába erednek és így fény derül Apokalipszis tervére. A maroknyi mutánsnak mindent be kell vetnie, hogy győzhessenek, de vajon megállíthatják-e a közelgő világvégét?

Röviden: Ez egy tök jó szuperhős-akciómozi. Korántsem hibátlan, de sokkal izgalmasabb és érdekesebb, mint a többi – ez ugyanis ténylegesen elérte, hogy beüljek rá, míg azok nem… 

Nézzük kicsit hosszabban: A nyitó egyiptomi rész nagyon megfogott. Az Anubisz-maszkot viselő Lovasok, maga En Sabah Nur, a rendkívül látványos piramis, az istenszobrok, a hajlongó imádók és az ezeket kísérő futurisztikus technológia, meg maga az árulás óriási. A helyszín kitűnő lett, éreztem az ősi Nílus-menti civilizáció szellőjét; az élő istenség hatalmasságát pedig sikerült megmutatni anélkül, hogy az említett karakter bármit is csinálna. Az egyetlen kis dolog, ami zavart, az a háttérzene latin szövege, ez ugyanis egyáltalán nem illik Egyiptomhoz, de legalább eme „hibát” kiküszöbölték a jelen lévő figurák óegyiptomi (kopt?) szövegével. 

Pici szpojler 

Eric családjának, de minimum a kislányának a halála előrelátható esemény, így semmiféle sokkot nem okoz, pláne, ha hozzávesszük, hogy mennyire ostoba módon halnak meg. A későbbiekben tapasztalható csavarokról is elmondható, hogy számítasz majd rájuk, de azok legalább nagyon királyak! 

Szpojler vége 

Összeáll a gonosz csapat: En Sabah Nur, Ciklon (Alexandra Shipp), Psziché (a Psylocke mennyivel jobban hangzik – Olivia Munn), Angyal (Ben Hardy) és Magneto. Gondolom másban is felmerül a kérdés, hogy miért lett rosszfiú/rosszlány az időjárást befolyásoló villámszóróból és a repülő srácból? Nos, a későbbiekben erre választ kaphattok, de a filmből mindez nem derül ki… (Közben beugrott: Vajon a rendező-producer-író Bryan Singernek van valami előítélete a repülő karakterekkel kapcsolatban? Merthogy folyton ők lesznek a rosszfiúk az új trilógiában, míg a jók közül senki sem tud repülni.) 

A jó oldalt képviselik: Charles Xavier (James McAvoy), Hank McCoy (Nicholas Hoult), Mystique (Jennifer Lawrence), Peter Maximoff (Evan Peters), Kurt Wagner/Árnyék (Kodi Smit-McPhee), Jean Gray (Sophie Turner) és Scott Summers (Tye Sheridan). Illetve velük tart még Moira McTaggart ügynök (Rose Byrne) és Alex Summers (Lucas Till). Ha elmondom, hogy az egyikük meghal a filmben, akkor szerintetek ki lesz az? 

A teljes játékidő több mint két órás, az elején elég hosszú a felvezetés: A négy fő helyszín Kairó (Apokalipszis), Lengyelország (Magneto), Amerika (X Professzor) és Németország (Mystique). Láthatjuk, hogy a négy fő karakter mit tett az utóbbi időkben, mire készül most, és hogy az utóbbi három miként reagál a kék istenség érkezésére.

Szpojler újfent 

A neten olvastam, hogy ha Moira nem merészkedne le a föld mélyére, akkor a napfény sosem jutna le oda, és En Sabah Nur sosem kelne életre. Ekkor a lengyel gyárban nem szakadna le az az olvasztótégely vagy mi, Magnetonak nem kellene felfednie magát, és így tovább. Itt bizony tényleg a fatális véletlen és az emberi mulasztás okozza a katasztrófát…

Szpojler vége 

Na, de megvan a két csapat, már csak egymásnak kell ereszteni őket. Kérdés: Hogy lehet lenyomni egy istent? A válasz elég érdekes, ezt nem árulom el, de azért nyilvánvalóan borítékolható, hogy hőseink győzedelmeskednek a végén. Nekem irtóra tetszett En Sabah Nur, a magyar hangja fantasztikus volt, a képességei eszméletlenek, és a külseje is csúcs. Az arca például meggyőzőbb, mint a képregényes verzióé, és az is remek húzás, hogy a szeme csak akkor világít, ha nagyobb erőkifejtést tesz, de csak matt fénnyel. Oscar Isaac annak dacára kelt fennkölt és királyi hatást, hogy alapvetően egy alacsony, vézna pacák a való életben. A másik oldalon különösen Evan Peters brillírozik az ezúttal tragikomikus villámláb-szerepben; valamint Smit-McPhee is marhajó Árnyékként, Alan Cumming méltó utódja. Fassbender ezúttal nem igazán győzött meg, de ez azért van, mert a figuráját klisékre alapozták. McAvoy jó volt, de ő is hasonló gondokkal küzdött. Eric és Charles túlontúl egysíkúak lettek, de a hangsúly most nem rajtuk van, hanem az új szereplőkön. Emiatt sajnos Nicholas Hoult Bestiája egészen elsikkad, pedig a karakter ember alakjában tök jó fej, viszont a jelenléte semmi mással nem magyarázható, mint azzal, hogy benne volt a korábbi két részben. Motivációja csak ennyi: én jó vagyok. Alex Summers totál érdektelen, de eddig is az volt; Mystique pedig azzá vált – erről még lesz szó. 

Szóval a régebbi figurák megsínylik a rengeteg „új” szereplőt; akik viszont előnyt élveznek, mert már ismerjük (kedveljük?) őket, ezért jó újból találkozni velük. Sajnálatos módon az őket játszó fiatal srácok nem sok vizet zavarnak (Kodin kívül): Küklopsz teljesen lényegtelen, üres, unalmas alak, de ha belegondolunk, mindig is az volt. Korábban annyiból állt, hogy ő Jean Grey szerelme és emiatt a főhős Farkas riválisa, most még ez sincs meg. Jean a történet szempontjából kiemelkedő, Turner kisasszony oké, de hosszú távon elsikkad. A most kiemeltebb Jubilee-nek semmiféle szerepe nincs, csak töltelékfigura, még a képességeit sem használja; a sztárolt Psylocke pedig egysíkú harcos, akinek az adottságai se túl érdekesek. A nagyrészt csöndben lévő Angyal (vagyis Arkangyal) viszont sokkal jobb, mint a korábbi, bár a feladata kimerül a repülő rosszfiúéban; Ciklon pedig csak addig érdekes, amíg Magneto be nem áll Lovasnak. (A négy Lovasból háromnak ténylegesen semmiféle szerepe nincs a történetben.)

Nézzük meg kicsit jobban a cselekményt! A nyitány tehát abból áll, hogy a már ismert három hőst (a mágneses pofát, a professzort meg az alakváltót) újraértelmezik: Eric normális, hétköznapi emberként próbál boldogulni, távol az Egyesült Államoktól, de éppen a végső soron jóra hajló természete miatt bukik el mindent. McAvoy figurája tökéletesen hasonul Patrick Stewartéhoz az eredeti trilógiából; Mystique-kel azonban baj van. 

Szpojler, nem csak ehhez a filmhez 

Anonymous nevű felhasználó írja az 8chan /tv/ részlegének ide vágó topikjában: „[Magneto] családját megölik és azt hiszik, hogy cuki dolog, hogy Skarlát Boszorkányt [a kislányból lehetne, ha felnőne] egy nyíl öli meg, pont mint Higanyszálat a Disney-moziban.” [Tehát Skarlát Boszorkány és Higanyszál féltestvérek, a Disney-mozi meg a Bosszúállók: Ultron kora. Egyébként valahogy emlékeztem, hogy Eric mindkét gyereke érdekes.] (…) „A nagy és független Mystique egyetlen ütéssel csap le bazinagy verőembereket. Szerintem ez vicces, mert voltak ténylegesen jó részek ebben a filmben, aztán viszont csikorogva lefékezett az egész cselekmény, mikor Mystique megjelent a vásznon. Sosem harcol, csak kiüt egy-két verőlegényt, átalakul Psylocke-á és elvágja Apokalibsi torkát, aztán szarrá fojtják. És ennyi, ő tényleg csak egy gyülekezőpont, és még azok a pillanatai is, amikor inspirációul kellene szolgálnia a többi mutánsnak, rohadtul erőltetettnek és nevetségesnek hatnak, miközben azt próbálják eladni neked, hogy ő milyen csúcs, vívódó, magányos farkas.” (…) „Összességében átlagos filmnek mondanám, de a Mystique-jelenetek megölték az egész filmet, ahányszor csak megjelent. Nem is kellett volna ide, teljesen haszontalan volt, még haszontalanabb, mint Katniss.” Még egy névtelen beszélgetőtárs írja ugyanott: „A film maga nem rossz, szokás szerint Fassbender és McAvoy nagyon jól teljesítenek, és végső soron az egyetlen rossz ízt hátrahagyó dolog a teljesen megbocsáthatatlan fókusz Katniss-en (nem is Mystique), ami lehúzza az egész filmet, mert a készítők úgy érezték, hogy beszédmondó hőst kell csinálniuk belőle.” 

Szpojler vége

Tényleg éreztem, hogy valami nem stimmel, de valahogy mégsem tudtam volna konkrétan megmondani, hogy a kék alakváltó csajjal van a gond. Pedig igen. Ha visszaemlékezünk Rebecca Romijnra, akkor azon túl, hogy az ő Mystique-je sokkal szexibb volt, az első nagy különbség, amit felfedezhetünk az, hogy a felnőtt mutánsnő ugyanolyan zaklatott, mint a tini, de ennek nagyon ritkán ad hangot. Amikor pedig mégis, az sokkal hatásosabb. És az Apocalypse játékidejének mondjuk 90%-ában a karakter Jennifer Lawrence arcát viseli („Nem akarok azonosulni egy hamis jelképpel.”), ami szöges ellentétben áll a korábban büszkén kéklő Ravennel. Magyarul ez a személyiség-változás rossz, de ha nagyon akarom, akkor érthető. Viszont érdekes mellékszál a visszatérő, immár ezredesi rangban szolgáló Stryker (Josh Helman), aki az X2-höz hasonlóan ezúttal is jelentős akadályt gördít a fiatal mutánsok útjába. De aki tapasztalt X-Men-néző, az tudja, hogy Stryker szervesen kapcsolódik az egyik főhőshöz, ráadásul olyan valakiről van szó, akinél többször is hangsúlyozták, hogy nem, nem fog megjelenni ebben a részben. 

Megint szpojler 

De bizony jön, és micsoda jelenetsort kapott! Az egész film egyik csúcspontja „X-Fegyver” őrjöngése – itt nem spóroltak az erőszakkal és a vérrel. Egyébként érezhető, hogy Singer nosztalgiázva nyúlt vissza az X2-höz, több párhuzam is felfedezhető közte és cikkem tárgya közt, az egyik ilyen Stryker. 

Szpojler vége 

Nehéz elmenni az auschwitzi szekvencia mellett, amit csak tovább fokoz Eric és kislánya közös jelenete, melyben az apa az elvesztett nagyszülőkről mesél. Természetes, hogy Magneto személyiségének fontos része, hogy holokauszt-túlélő, és az is érhető, hogy élete legnagyobb tragédiájának megidézésével akarja En Sabah Nur felébreszteni a benne szunnyadó bosszúállót; de mégis ez a rész oda nem illő, megakasztja az események folyását, és csak sokkal hosszabbá teszi a filmet. (Plusz, a ma múzeumként működő haláltábor elpusztítása érdekes módokon értelmezhető…) 

Nézzünk most pár saját észrevételt: Marvel-moziról van szó, így nem maradhat ki Stan Lee pillanata – érdekesség, hogy a mellette lévő hölgy a való életben is a felesége. A látványvilágban számos X jelenik meg, ezeket érdemes figyelni. Megmagyarázhatatlannak tűnik számomra az iskolai támadásnál az a tény, hogy Jean, Scott, Kurt és Jubilee együtt vannak, de aztán mikor a katonák kiütnek mindenkit, Jubilee elöl marad a tömeggel és kidől, míg a másik három jóval távolabb, egy fal mögött vészeli át a csapást. Egyszerűen nem emlékszem, hogy Árnyék teleportált volna, ha pedig mégis, akkor mekkora szarházi, hogy az ázsiai lányt otthagyja… Ugyanez a kis négyesfogat együtt megnézi A Jedi visszatért a moziban (emlékezzünk, 1983-ban járunk), és kifelé menet a vöröske így szól: „Mindig a harmadik rész a legrosszabb.” Singer itt egyértelműen beszól Brett Ratnernek Az ellenállás végéért, de közben humoros módon önreflektál is, hiszen az Apokalipszis szintén harmadik epizód. Végül két dolog, amik szombat reggel, reggelizés közben jutottak eszembe: 1. Oscar Isaac végső soron csak a sztárolás miatt került be, ha ugyanis nincs benne a VII. Star Wars-ban, még mindig jórészt ismeretlen színész lenne. De ennek ellenére meglepően jól teljesít, bár az eredeti hangja nagyon nem illik egy istenhez. Kivételesen érdemes inkább magyarul nézni cikkem tárgyát, mint angolul, pláne mivel kint sokan kritizálták a brit Turner amerikai akcentusát is. 2. Nincs igazán kiért szorítani. A hősök mind szenvednek (ez nem saját gondolat, a neten olvastam valahol), a gonosz csúcs, de a céljával lehetetlenség azonosulni; az újak közül Kurt szimpatikus, de ő meg nem szerepel eleget. Szóval kiért kellene izgulnom? 

Pár szót az alkotókról: Mint már szó volt róla, Bryan Singer, az első X-Men-mozi atyja ült a direktori székben, valamint íróként és producerként is közreműködött a munkálatokban. A fő-író Simon Kinberg nevéhez a bukott Fantasztikus Négyes és a saját szériáján belül leggyengébbnek mondott X-Men: Az ellenállás vége fűződik – vajon miért egy ilyen fickót bíztak meg? Szerencsére mellette dolgozott még Michael Dougherty (X-Men 2, Adsz vagy kapsz) és Dan Harris (X-Men 2, Superman visszatér). Utóbbiak már inkább garanciát nyújtanak a minőségre, nem beszélve arról, hogy itt egy indok rá, miért hasonlít ez a rész annyira az első trilógia második felvonásához. Kiemelnék még hat színészt a gárdából, akikről eddig nem esett szó: Scott középiskolai tanárnője az az Ally Sheedy, akit a Nulladik órában és a Rövidzárlatban láthattunk. Az egyiptomi jelenetben En Sabah Nurt Berdj Garabedian keltette életre; Lovasait pedig az alábbi hölgyek és urak: Monique Ganderton (Halál), Rochelle Okoye (Éhínség), Warren Scherer (Pestis) és Fraser Aitcheson (Háború). Különösen az energiát lövő nő maradt meg, ő tök jó volt.

Érdekességek: Singer annak idején lemondott Az ellenállás végének rendezéséről a Superman visszatér miatt – nekem speciel mindkettő nagyon tetszett, de elképzelhető, hogy ha Bryan úr maradt volna a mutánsok mellett, akkor a Last Standnek nem lenne olyan rossz híre. Az Apocalypse-ben a rendező azt a koncepciót használta fel, amit az említett harmadik részben használt volna (és a kettő között felfedezhetőek hasonlóságok). Singer azt nyilatkozta, hogy ez „hat X-Men film lezárása, de egyben lehetséges újjászületése a fiatalabb, újabb karaktereknek”, szóval „az X-Men igazi megszületése”. Simon Kinberg hozzáteszi, hogy Az elsőkkel indult új trilógia záródarabja ez a mű. Kinberg úrtól származik a magyarázat arra a kérdésre, amit jóval feljebb feltettem, vagyis miként lett Ciklon és Angyal gonosz? Nos, Az eljövendő múlt napjaiban a történelem megváltozott, az idősík „újraindult” és emiatt sok mutáns más utat jár be, mint eredetileg. 

Jennifer Lawrence, James McAvoy, Michael Fassbender és Nicholas Hoult szerződése ezzel a filmmel lejárt, de mindannyian azt nyilatkozták, hogy szívesen szerepelnének még egy X-moziban, ha annak jó a forgatókönyve. Evan Peters minden más színésznél több időt töltött a stúdióban, Higanyszál nagyjelenetét ugyanis három és fél hónapba tellett felvenni. Olivia Munn McAvoy úr tanácsára vett kardvívó-leckéket – ez elég különös. Miért McAvoy tanácsolta ezt neki? Munn nem ismerte a karaktert? Nem nézett utána? Se a rendező, se a producerek? Végül egy vicces név a stábból: John Bourgeois (Burzsoá János), szerepe szerint Radford tábornok a Pentagonban. 

Szpojler 

A teljesen érthetetlennek tűnő stáblista utáni jelenet a következő Farkas-mozira utal, melynek főgonosza ez alapján Mister Sinister lesz, és várható Rozsomák női másának, X23-nak a felbukkanása is. (2017-es megjegyzés: Ebből lett a Logan, amit meg kéne néznem...)

Szpojler vége

„Megtisztítani” rovat 

Apokalipszis megalkotói Louise Simonson írónő és Jackson Guice rajzoló, a figura első megjelenése 1986-ban történt. A Marvel kánonja szerint En Sabah Nur annyit jelent, hogy „Az Első”, bár ez nyelvtanilag helytelen fordítás. Az arab nyelvben nevének jelentése „a hajnali fény”. 5000 éves, elvileg ő az első mutáns, bár jelenleg olyan karakterek készülnek az X-képregényekhez, akik még nála is idősebbek. Képességei: lángelme, telekinézis (tárgyakat mozgat az agyával), telepátia (gondolatolvasó), technopátia (azonnal képes megérteni, használni és manipulálni bármilyen technológiát), teleportáció (azonnal képes bárhol megjelenni), halhatatlanság (bár a filmben ez csak a szellemére/lelkére vonatkozik), sebezhetetlenség, nagyon gyors gyógyulás, valóság-manipuláció (képes átírni a fizika törvényeit kedve szerint), hatalmas testi erő, szupergyors reflexek, elképesztő gyorsaság, anyag-, energia- és tömeg-manipuláció (tudja változtatni a saját súlyát, méretét és a teste szilárdságát). Technológiáját az ősi Celestialoktól szerezte (egyikük koponyáját láthattuk A Galaxis Őrzőiben). A film sztorija szerint Apokalipszis nem tekint magára mutánsként. 

Az eljövendő múlt napjainak végén Brendan Pedder keltette életre En Sabah Nurt. A figura első igazi színre lépése éppen a rajzolt lapokon történt felbukkanásának 30. évfordulóján történt. Volt kolléganőm nem ismerte fel Oscar Isaac-et a rengeteg smink és gumiréteg alatt, szóval a maszkmesterek jó munkát végeztek vele. A felélesztésén munkálkodók az Akkaba Klán tagjai, ők En Sabah Nur leszármazottai a képregényben. Isaac bizonyos fokig az 1987-es He-Man – A világ ura Skeletorjáról (Frank Langella) mintázta Apokalipszist. A különleges hangot, amin a félisten beszél, három különböző mikrofonnal vették fel: egy basszus-mikrofonnal, egy basszus dobokra specializálódott mikrofonnal és egy Sennheiserrel. A három hangrögzítőt az utómunkálatok során a színész arcának három különböző pontjára erősítették fel. Valószínűleg mindazok hangján meg tud szólalni, akiknek a testében az évezredek alatt élt. 

Isaac-re rengeteg rétegnyi maszkot és protézist tettek fel, a cipőjének pedig megemelt talpa volt, hogy magasabbnak látszódjon (utóbbit nagyon jól elrejtették). A jelmeze 20 kilót nyomott, ezért alig lehetett mozogni benne. Oscar a kabuki színház módszereit tanulmányozta a figura személyiségének visszaadásához. A kosztüm rendkívül meleg volt, a Cinemania Magazin szerint külön hűtő-berendezéssel látták el, az internet szerint a forgatási szünetekben a színész egy speciális hűtősátorban pihent. Apokalipszis külsejét számos fórumon támadták a rajongók és a piszkálódók, elsősorban átlagos mérete és az Atomcsapatban látható Ivan Ooze-hoz való hasonlatossága miatt. Valójában viszont a figura nem lila, hanem kék, és demonstrálja alak-változtató képességét is. Anno Hugh Jackmant szintén támadások érték, őt viszont azért, mert túl magas volt Farkasnak:) Kis apróság, hogy Ciklon lakásában a tévében éppen egy régi Űrszekerek-epizód megy, a Who Mourns For Adonais?, melyben az Adonais nevű szuperlény istent játszva próbálja uralni az embereket, pont mint En Sabah Nur. Végül némi gondolkodnivaló: Igaza van Apocalypse-nek? Tényleg romlottak vagyunk? A hamis bálványok imádása az tuti, csak nézzünk körül a bulvármédiában… 

Az X-Men: Apokalipszis megközelítőleg 178 millió dollárból készült, 2016.05.27.-ről származó adatok szerint eddig kb. két hetes vetítése alatt 115 milliót hozott vissza. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott. 

Nekem viszont nagyon tetszett, mint eddig mindegyik X-Men-film. Izgalmas, nagyon látványos, akcióban dús, király főgonosszal, remek Árnyékkal és magyarázattal olyan kérdésekre, hogy mitől kopasz Charles vagy miért fehér Ororo Monroe haja. 

Pontozás: 

imdb: 7/10 (2016.05.27.-én)(1 év alatt 0.6-ot csökkent.)

Szerintem: 5/5 (Szívesen látnám újra magyarul, de talán majd angolul is megnézem.)(Azóta láttam már az HBO-n, másodszorra is ugyanaz tetszett benne, mint elsőre.)

Hírek: 

- Felröppentek hírek, miszerint több X-Men-mozi már nem készül, de mára ezt sikerült megcáfolni. Jön ugyanis az X-Force és a The New Mutants! Utóbbi az író szerint az 1990-es években játszódik, és a Sötét Főnix-sagán alapul majd; a rendező pedig az űrbe szeretné kivinni hőseit. 

- Bryan Singer rendezi, írja és pénzeli a 20 000 Leagues Under The Sea című Jules Verne-feldolgozást; valamint producerként működik közre az érdekesnek tűnő Legion című tv-filmnél, ami egy olyan pasasról szól, akinek számos személyisége van, mindegyik valamilyen különleges képességgel. (Utóbbiból sorozat lett.)

- Állítólag jön a klasszikus sci-fi, a Logan futása újrája. Ha tényleg, akkor ezt Simon Kinberg írja. 

- Michael Dougherty írja és rendezi az első után a második Adsz vagy kapsz!-ot is. Ez kivételesen tényleg jó horrornak ígérkezik! 

- James McAvoy egy egyelőre még homály fedte M. Night Shayamalan-projektben, a Splitben vesz részt. (Nagy felhajtás volt körülötte.)

- Michael Fassbender, mint producer és főszereplő, beledurrant a nulláslisztbe az Assassin’s Creeddel, ami nyilván irtó sok lóvét fog fialni. Emellett felbukkan az Alien: Covenantban (ez még mindig nem teljesen a Nyolcadik utas előzménye lesz ám!) és a The Snowmanben. (Utóbbiról bővebb információért tessék idézőjelben beírni a címet jobb oldalon a Keresőbe!)(Óriásit bukott, megbukott, most jön ki.)

- Jennifer Lawrence végre ismét valami izgalmas szerepet kap Az utazók című sci-fiben. (Erről ugyanott lehet tájékozódni, ahol a hóemberről, csak Passengers-t kell beírni.)(Csúnyát zakózott.)

- Lucas Till lesz az új MacGyver… Ez tényleg kell? 

- Tye Sheridan bekerült a klasszikus sci-fi-regény, a Ready Player One filmes adaptációjának stábjába. 

- Oscar Isaac természetesen visszatér Poe Dameronként a Star Wars VIII-ban. 

- Josh Helman a My Name Is Lenny névre hallgató életrajzi drámában Lenny McLeant, a leghíresebb brit pusztakezes bokszolót kelti életre – azt, aki A Ravasz, az Agy, és két füstölgő puskacsőben volt Baptista Barry. 

- Sophie Turner a Mary Shelley’s Monsterben a Frankenstein írónőjét idézi meg nekünk, természetfeletti aspektussal. Ennek ellentéteként készül az A Storm in the Stars, ahol Elle Fanning bújik Mary Shelley bőrébe, itt azonban a hangsúly nem a regényen, hanem Mary és a költő Shelley szerelmén lesz. Utóbbi moziban viszontláthatjuk Ben Hardy-t.

Nézzétek meg a könyvet, amit írtam, ha tetszik, vegyetek belőle, tényleg nagyon olcsó, csak 1500 Ft!

Erről a filmről már született egy cikk, egy nappal korábban. Ahogy azonban az előző két epizódnál, itt is mindkettőnk véleményét megismerhetitek. Tehát a most következő szöveget Mozsárágyú írta:

                Sokat kellett várni erre a folytatásra. Bizony, már majd’ 20 éve annak, hogy Godefroy fehérhattyút szeretett volna vacsorázni jó borsosan, és ennyi éve történt meg, hogy Paolo felhörpintette Jacques Fos barátunk lőréjét. Nem volt bennem semmiféle elvárás a filmmel kapcsolatban, mindössze jó szórakozást vártam tőle. Ezt meg is kaptam, az már más kérdés, hogy összehasonlíthatatlan az előző két (főleg a 2.) epizóddal.

                A francia forradalom kellős közepébe repítette hőseinket, Merész Godefroy-t (Jean Reno) és többé-kevésbé hű fegyverhordozóját, Jacques Fost (Christian Clavier) az időutazáshoz szükséges bájital. Igazán frappáns megoldással adták tudtunkra a készítők, miért néznek ki ugyebár a közvetlen folytatás ellenére is idősebbnek kedvenc középkori figuráink; minden egyes, ebben az idősíkban és rabságban töltött hét alatt ők 10 évet öregednek – teljesen hihető, hiszen az időalagút számos hasonló rejtélyes tulajdonságokkal bír. Az már tudható, hogy az egyik Fos-ivadék jelen van, ő a Közvádló, Fosó, aki Napóleon társaságában volt látható az előző részben. Végülis a korzikai császár helyett a „derék ember ez a Robespierre” oldalán tevékenykedik a forradalom győzelméért. Ha rajta múlna, már az első pár percben lenyakazták volna Godefroy-ékat a guillotine nevű, akkor még egészen friss találmánnyal. De ahogy az lenni szokott, a sok szerencsétlenség után segítségükre siet a sors és a Közvádló úr felesége – aki mellesleg Robespierre húga – meggyőződéssel állítja a majdnem rögtön ítélő bíróság előtt, hogy Fos igazából a férje rég halottnak hitt nagybátyja. Aki természetesen a bűnös nemesség által megtiport élete miatt néz ki úgy, ahogy. Tehát szörnyen. Nem engedik el őket, ők viszont a Montmirailok jelmondata alapján megkezdik az intézkedést – Halál reám, ha ezt hagynám! -, és sikeresen megszöknek.

                Innentől pedig hasonló felépítésű sztori következik, tehát félreértések sorozata, és a forradalom eszméi miatt nemhogy közelebb, inkább nagyon távolnak kerülnek hőseink a célállomástól, a XII. századi Franciaországtól. Végig úgy éreztem, hogy nagyobb a hangsúly a forradalom jellegzetességeinek megjelenítésén, mint a két főszereplő sorsán. Sok az idegesítő szereplő számomra ebben a filmben, akik egyáltalán nem abban az értelemben antipatikusak, mint pl. az 1. részben a Berné testvérek titkárnője. Egyszerűen nem voltam kíváncsi a „talált családtagokra”, erre a puccos grófi származású némberre meg az őt utáló mostohagyermekeire. Robespierre személyiségét jól mutatták meg, a Közvádló és felesége meg az összes többi, ugyanabban a házban lakó bolond viszont vicces pillanatokat okozott. Sikerült Ginette asszony egyik leszármazottját is megismernünk, ő azért közel sem olyan lényeges szereplő, mint az ük-ük-ükanyja.

                Nézzük hőseink szereplését: kevés olyan poén és idézet jut nekik, amit még 20 év múlva is felemlegetnék, azt hiszem. Nagyon sokat röhögtem, félreértés ne essék, de sokszor inkább azért, mert imádom ezeket a fazonokat és nagyon jól alakított mind Monsieur Reno, mind Clavier. Utóbbi újból kivette a részét a sztori megírásában is a rendező, Jean-Marie Poiré mellett, és jól teljesítettek; remekül felépített és fondorlatos a történet, jók a karakterek – igaz, nekem a nagy részük olyan „semmilyen” volt -, viszont hiányzik valami az előző filmek eredetiségéből. Úgy érzem, kicsit elfáradtak a lábszag-poénok meg az altesti humor elemei, most is viccesek, de túl sok van belőlük. Fos ugyanolyan debil, mint volt, Godefroy igazságérzete és hazaszeretete még mindig nagyon erős, de az a bizonyos plusz hiányzik nekem ebből a filmből; egyszerűen nem olyan jó, mint a korábbiak. Sőt, egy jelenetnél, amiben a grófné beszélget az általa utált, de gazdag jövendőbelijével, nos ennél a párbeszédnél még el is bambultam. Ez számomra meglepő volt.

                Mint már említettem, minden különösebb elvárás nélkül léptem be a moziba, és, ami miatt szerethető ez a sorozat, azt megkaptam az új résztől; a tökkelütött és egymást folyamatosan félreértő szereplők, a korabeli sajátosságok – ruhák, nyelvezet, szokások – és a jó zene meg a gyagya poénok mind adottak voltak a szórakozásomhoz. Sok minden van, amibe bele lehetne kötni, de mégse teszem, inkább azt emelném ki újra negatívumnak, hogy túl sokszor nem Fosék vannak a történések középpontjában.

SZPOJLER ITT!

                A befejezés, ahogy várható volt, újból nyitva hagyja a kaput egy folytatásnak, de nem hinném, hogy lesz negyedik rész. [Tévésámán megjegyzése: A stáblista legvégén lévő ajtó becsukása talán éppen ezt jelképezi.] Ez is igazándiból azért készült el szerintem, mert a készítőknek kedve volt hozzá, és nem feltétlenül azért, hogy óriási pénzeket kaszáljanak.

SZPOJLER VÉGE

                Jöttem, láttam, visszamennék a 2. részhez, amiből napestig tudok folyamatosan idézni és 20. alkalommal is ugyanúgy hahotázok minden egyes poénon. Erre mondaná abból az epizódból Monsieur Goulard, hogy „De hát beteg ember(ek)!”

Tévésámán cikke ugyanerről ezen a linken érhető el.

Ez a cikk már csütörtök éjjel, a premier napján készen volt, de vártam Mozsárágyút, hátha addig összehoz valamit. Nos, ez nem sikerült neki, úgyhogy most publikálom a saját szövegemet. Ha pedig ő még ír majd róla valamit, az külön bejegyzésben jelenik meg.

Mozsárágyú írását itt olvashatjátok.

Szóval a második rész végén (a Reszkess, Amerika! nem tartozik a sorozathoz) Godefroy (Jean Reno) és Jacques Fos (Chritian Clavier) a francia forradalom idejére kerültek vissza, ahol utóbbi leszármazottja, Jacques Fosó rögtön letartóztattatja őket. A lovagnak és szolgájának azonban most már van tapasztalata a múltról és a jövőről – előbbi, amint megtudja, hogy a jelenkori király meghalt, elhatározza, hogy trónra ülteti a jogos örököst, a királyfit; utóbbi meg vissza akar jutni az 1990-es évekbe. De az időutazás újfent szörnyűséges csapásokkal jár: A két középkori teste rohamos öregedésnek indul. Vissza kell térniük saját idejükbe, különben borzasztó végük lesz! Szerencsére megtalálják az akkori Montmirail-családot, akik jövőbeli sorstársaikhoz hasonlóan kénytelenek befogadni a látogatókat. Közben viszont zajlik a forradalom, az esemény sorjáznak; van, aki kitüntetné, van, aki kivégeztetné hőseinket. Vajon a guillotine várja őket? Vagy megmenekülnek és végre hazatérhetnek? 

Nagy elvárások nélkül ültem be a moziba, mert mindenképpen látni akartam ezt. Az első rész kissé komolyabb volt, ebben a poénokat a „középkori emberek a jelenben”-szituáció eredményezte. A folytatásban aztán már nem fogták vissza magukat a készítők, és egy az egyben az ökörködésre mentek rá. Hiába vannak komoly karakterek (pl. az inkvizítor), még őket sem lehet komolyan venni. A 3 évvel azutáni USA-remake megpróbálta saját területén lemásolni a sikerreceptet, de ahogy az lenni szokott, kiölték belőle a lényeget, és bár a Just Visting vicces, de a másik kettőhöz képest lélektelen. A harmadik epizódhoz ismét összeállt a nagy csapat: Jean-Marie Poiré rendez, ír és pénzel; Clavier szerepel, ír és pénzel; Reno szerepel; és melléjük még visszatért Marie-Anne Chazel, a felejthetetlen Ginette életre keltője (igaz, egy jelentősen kisebb szerepben). Tehát minden adott volt a sikerhez, nem? Sajnos ehhez hozzá kell tenni, hogy az előbbi négyből az első három úr volt a felelős a Reszkess, Amerika!-ért is…

A forradalom (aminek eredeti címe A terror volt, csakhogy a hírhedt koncert-merénylet miatt ezt meg kellett változtatniuk) az első részhez kanyarodik vissza. Vagyis alapvetően komoly akar maradni, de a szereplői egyszerűen vígjátékká változtatják az egészet. Remek megoldást találtak a színészek öregedésének magyarázatára, valamint hasonlóan színvonalas az 1790-es évek Franciaországának bemutatása is. Clavier és Reno hozzák a szokott formájukat, és a magyar szinkron ismét csak hatalmasat dob a viccesség-faktoron. Azonban sajnos akadnak problémák… Az első és legfontosabb az, hogy az új szereplők nem viccesek. Míg a korábbi részekben a Montmirail-család tagjai magukban is humorosak voltak, addig itt sótlan, idegesítő, piperkőc arisztokratákat kapunk. Az egyetlen igazán érdekes közülük a harcias Victoire-Églantine (Stéphanie Crayencour), azonban lázadása és az igazi „montmirailsága” elsikkad a többiek mellett. Kiemelést érdemel még Sylvie Testud, aki Charlotte Robespierre-t, a rettegett forradalmár testvérét játssza – Charlotte nem mellesleg Fosó párja. 

Értem én, hogy a forradalom nagyjaival tilos viccelni, de a család tagjai fiktív szereplők, ők lehetettek volna élettel telibbek, nevetségesebbek. A második rész végén felbukkanó Napóleon itt egyáltalán nincs jelen, plusz „Ginette” párjául teljesen indokolatlanul egy fekete pacákot választottak. (Mellesleg Chazel karakterét az imdb szerint Prune-nak hívták, a filmben meg Flornak nevezik.) Oké, ezzel végülis semmi gond nincs, de itt és később Robespierre megjelenésekor még anti-rasszista és feminista szlogeneket adtak a szereplők szájába. Ez vajon miért kellett? Engem az is zavart, hogy az első részben A Merész lakosztályában lévő festményen Gonzague de Montmirail egy az egyben „Übire” (tudom, hogy nem így kell leírni) hasonlít, itt viszont lecserélték az arcát egy másik színészére. Persze, ez érthető változtatás volt, hiszen éppen elég, hogy Claviernek többes szerepet kellett játszania; meg aztán korábban sem találkozhattunk Godefroy-ra külsőleg hasonlító jövőbeli rokonnal. De azért akkor is… (Igaz, az első rész hercegnőjét ugyanígy lecserélték a másodikban, de ott a csere felüdítő, érdekes volt, jót tett. Itt a szóban forgó karakterrel korábban még sosem találkoztunk, így nincs mihez viszonyítani, de elképzelhető, hogy jobb lett volna Reno duplán…) 

SZPOJLER ITT 

A végén van egy nagyon király csavar, amire biztosan nem számít senki, ide berakták Jacques-Henry Jacquart gyerekként. Ám, ha hihetünk ennek a jelenetnek, „Zsákk”-nak az első részben kb. 60 évesnek kellene lennie… Hacsak nem változott meg a jövő a két középkori ténykedése miatt. Ja és most ugrott be, hogyhogy sosem találkoznak más időutazókkal? Csak volt még egy pár ember, aki felhörpintette a varázsitalt és ugyanígy eltévedt az időalagútban… 

SZPOJLER VÉGE

Érdekességek: A zenét megint Eric Levi (azaz ERA) szerezte. Poiré több mint 10 év után tért vissza a filmezéshez ezzel a munkájával. A stáblista elején láthatjuk a család menekülését, a legvégén pedig van egy aprócska plusz jelenet – ha bármelyikről lemaradnátok, nem kell bánkódni, egyik se lényeges. A cikkem tárgyát övező érdeklődést jelzi, hogy a premier napján a 19.30-as vetítésen kb. 30-an voltunk (Mozsárágyú szerint kevesebben), illetőleg az is, hogy még csak wikipédia-oldala sincs. Ennél fogva sem a bevételéről, sem a költségéről nincs adatom. 

Összefoglalva: A francia készítők mintha az első részt ötvözték volna az amerikai újrával. Bár a La Révolution egyáltalán nem rossz, mégis az unalmas mellékszereplők hosszas szerepeltetése és az előző részekkel lévő inkonzisztenciák („Egy igazi lovag nem hord harisnyát.” – mondja „Übi”, mikor az első részben rajta is volt…) sokat rontanak rajta. Azért mindenképpen megnézzük majd újra! 

imdb pontszám: 4.5 

Szerintem: 4/5 

Hírek: 

- Christian Clavier következő filmjeinek egyikéhez összeáll a magas szőke felemás cipős férfival, azaz Pierre Richard-ral. Közös vígjátékuk címe: Les Plombiers (A vízvezeték-szerelők). 

Ja és még valami: Nagy dolog van készülőben, figyeljétek a blogot!

Azt ígértem, hogy legközelebb júliusban jövök, de mikor megnéztem azt, arra gondoltam, hogy mivel a sorozat előző négy darabjáról már született cikk, így ezt se hagyom ki. Szóval a "He's back." rám is vonatkozik;)

Az újrázás vagy reboot azt jelenti, hogy fogunk egy korábbi történetet (aminek már megvan a saját rajongói köre), amiből az ismert szereplőket a korábbi történethez hasonló, de (jó esetben) mégsem ugyanolyan kalandokba kergetjük. (A Star Wars VII. például elbukott ezen a téren, mert szinte egy az egyben a IV. részt másolja.) Ezeknek az elkészültét legtöbb esetben a pénzhajhászás váltja ki, de néha csak azért jönnek létre filmek, hogy a jogtulajdonos megtarthassa az adott történetet/figurákat. (Ezért készült A csodálatos Pókember 1-2, vagy ezért szerepelnek minden évadban a Dalekek a Doctor Whoban.) És ha már Doctor Who, akkor itt és most a Paramount stúdió abszolút biztosra ment a kaszálásban, és nem csak a Terminator-széria rajongóit próbálták meg behúzni a filmszínházakba, hanem a Trónok Harca (Emilia Clarke) és a Ki vagy, Doki? (Matt Smith) fanatikusokat is. Ilyenkor pedig csak a bevétel számít (a végeredmény minősége nem), ebben pedig a Genesys jól teljesített!

Az ismert eseménysor pereg le előttünk megint: John Connor (Jason Clarke) visszaküldi megbízható emberét, Kyle Reese-t (Jai Courtney) a múltba, hogy védje meg az emberiség vezérének anyját a Skynet Terminátorától. Azonban az időutazás végén Kyle azzal szembesül, hogy Sarah Connor (Emilia „Daenerys” Clarke) egy tökös harcosnő, a társa meg egy szintén a jövőből érkezett kiborg, a Papa (Arnold Schwarzenegger). Hármasban új ellenfelekkel kénytelenek szembenézni, miközben megpróbálják kiiktatni az öntudatra ébredő mesterséges intelligenciát, még mielőtt az megszületik. Ám a Skynet sem ül ölbe tett gyártósori karokkal, inkább utánuk küldi leghalálosabb kreálmányát. Vajon ezúttal végre sikerül megállítani Az Ítélet Napját? 

Nekem eddig mindegyik Terminator tetszett, mert az összes epizódban találtam valami jót. A mostanit rengeteg negatív kritika érte, pedig sikerült visszahozni az ikonikus Arnie-t, és a már ismert szereplőket jól kifordították nekünk. A sztori érdekes, hiszen a Skynet látszólag mindig előre kiszámítja halandó ellenfelei lépéseit; az a néhány poén üt; és Emilia Clarke-ot egyszerűen jó nézni. Nem a játékát, hanem őt magát. Matt Smith rövid jelenléte kifejezetten üdítő volt, főleg, mivel ezúttal rosszfiút alakított. Az egyetlen dolog, ami miatt az élmény számomra kevesebb volt, az a szpojler, hogy tudtam, mi a nagy fordulat; ám némi kutakodás után kiderült, hogy bárki, aki megnézte a második trailert, ugyanezt élhette át. (Nem szoktam bemutatókat nézni, csak ha a moziban látom őket.) Jaj és tényleg, hát benne van J.K. Simmons, igaz csak egy pici mellékszerepben; meg Byung-hun Lee is, aki meg sem szólal. 

Lássunk néhány dolgot, amit a játékidő alatt jegyeztem fel: A fiatal Schwarzi nagyon élethű, számítógépes animációval hozták létre, de ezt az akciójeleneteken kívül szinte lehetetlenség megmondani. (Később még lesz szó erről.) Túl sokat pofáznak a szereplők, van egy csomó 2-5 perces részlet, amikor csak ülnek vagy állnak valahol, beszélnek és semmi sem történik, ezek egy része unalmas volt. A párbaj az elején a két Terminátorral marhajó, ez a film egyik legkirályabb pillanata! Lee karaktere a Terminator 2-ből ismert T-1000, itt elhangzik róla, hogy „ fel tudja venni az alakját annak, amihez hozzáér”. Ez inkább varázslatnak hangzik, mint technikának, meg aztán felmerülnek a kérdések: át tud alakulni például fává, fogkefévé vagy szendviccsé is? 

Pici szpojler 

Elgondolkodtató kérdés, hogy ki kit küldött a jövőből a múltba? A Skynet valamikor elküldi a T-1000-est, hogy az végezzen Sarah-val; közben valaki, akiről nem tudjuk meg, ki volt, visszaküldi a T-800-ast, hogy védje meg Sarah-t. Aztán jön egy újabb T-800-as, majd a szuperfegyver. És közben a múltban a jövő megváltozott, a jövőből pedig olyan múltba mennek vissza, ami szintén megváltozott, szóval hatalmas a katyvasz. 

Szpojler vége 

Az egyik legbutább jelenet a két emberi hős érkezése 2017-be: Nekik megy egy kocsi a nyílt autópályán, de szó szerint semmi bajuk nem lesz. És Kyle-ról utólag nem derül ki, hogy gép lenne, szóval ez hogy a túróba történhet meg? Aranyos poén, hogy a ’84-es szekvenciában az áruházi rendőrpáros túlélő tagjából lesz Simmons figurája 2017-ben, akinek senki sem hiszi el, hogy találkozott a Papa-féle csapattal, és mivel robotokról karattyol, így Optimusz Fővezérnek csúfolják:D Az is érdekes, hogy mit takar a Genisys, ugyanis, ha belegondolunk, ez súlyos társadalomkritika. De nem is kell előremenni az időben, elég csak kimenni az utcára, a Skynet már itt van, és már irányítja az életünket, csak úgy hívják, hogy 4G. Azért cuki a filmtől, hogy úgy akar társadalomkritikát mondani, hogy közben két helyen elég egyértelmű reklámot (Nike és Pepsi) mutogatnak, igaz, utólag mindkettőt megmagyarázták, hogy a nyitó epizódok egyes pillanataira reflektálnak vele. Jai Courtney az eddigi legjobb Kyle Reese. Bevallom, én az első epizódból egyáltalán nem emlékeztem erre az alakra, a negyedikben elég béna volt, a másik kettőben meg asszem nincs benne. Courtney-val mindössze az a gond, hogy irtó csúnya – de ezt inkább a hölgyeknek kell megítélnie, nekem mindenesetre elég rondának tűnt. Arra is kíváncsi vagyok, hogy a Skynet miért érzi fontosnak, hogy önmagának, illetve a nem-beszivárgó egységeinek emberszerű formát adjon, ha egyszer el akar pusztítani minden embert? 

Pár szó a produkció vezetőiről: A rendező Alan Taylor, aki társproducerként és rendezőként részt vett a Trónok Harcában (biztosan ő hozta magával Emilia Clarke-ot), valamint neki köszönhetjük (?) a Thor: Sötét világot. Az egyik író Laeta Kalogridis, aki korábban az Éjszakai őrségen és a Viharszigeten dolgozott; a másik a Féktelen Haragot dirigáló Patrick Lussier. Lussier pénzelte is a Genisys-t. 

Érdekességek: A gépek lázadása gyakorlatilag lezárta az első trilógiát, a Megváltást pedig egy új trió nyitódarabjának szánták. Ez azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és az akkori jogtulajdonos, a The Halcyon Company csődbe ment miatta. Kénytelenek voltak eladni a Terminator-jogokat, amiket 29 és félmillió dollárért a Pacificor nevű cég vásárolt meg. Ők továbbadták az egészet az Annapurna Pictures-nek, aminek vezetője, Megan Ellison átruházta a jogokat bátyja cégére, a Skydance-re. Arról nem szól a fáma, hogy Ellison mennyit pengetett ki, de tény, hogy a Halcyon úgy kötötte meg a szerződést, hogy minden egyes eljövendő Terminator-film után 5 millió dollár jár nekik. A Skydance jelenleg minimum két mozi elkészítéséig birtokolja ezt a franchise-t, ők a Paramounttal álltak össze, akik még a Genisys bemutatója előtt engedélyeztek két folytatást, mivel ha ezek nem készülnek el, akkor a jogok 2019-ben visszaszállnak James Cameronra. Ennek a stúdiónak eddig különben semmi köze nem volt a szériához. 

Cameron egyébként tanácsokkal látta el Taylort meg az írókat is. Az ő alapvető ötlete volt még a régi időkben, hogy a T-1000-es legyen a rosszfiú és a T-800-as a jó, ezt az első epizódban még technikai okokból nem sikerült megvalósítani. A folyékony gyilkológép egyébként James bácsi szerint a keleti országok robotjait reprezentálta a Judgement Day-ben, amely az amerikaiak robotjával csapott össze; itt ez a hasonlat még tovább fokozódik, hiszen az 1000-es modellt ezúttal egy távol-keleti színész játssza. Az eredeti két Terminator mellett az új Star Trek, a TRON-újra és az X-Men: Az eljövendő múlt napjai is inspirációul szolgáltak a cselekményhez. Fura, de annak ellenére, hogy a sztori itt elvileg Az ítélet napja után közvetlenül folytatódik, és nem vesz tudomást a Rise of the Machines-ról meg a Salvationről, mégis rendkívül hasonlít az utóbbihoz tervezett folytatás eseménysorára. 

Arnold Schwarzenegger hat hónapon keresztül napi három órát edzett a szerepére, így sikerült elérnie ugyanazt a testtömeget és izom-mennyiséget, mint amit 12 évvel korábban, A gépek lázadásakor. Emilia Clarke és Jason Clarke nem rokonok. J.K. Simmons improvizálta a legtöbb szövegét. Az 1973-as Papát és a gonosz T-800-ast a testépítő Brett Azar alakította, akinek digitális utómunkával tették rá a testére a fiatal Arnold fejét. Azar elmondta, hogy nem csak azért kapta meg a szerepet, mert fizikailag rendkívül hasonlított az 1984-es Halálosztóra, hanem mert tökéletesen reprodukálta a meghallgatáson az első epizódból a megérkezési jelenetet, szöveggel együtt. Arnold bácsi, aki egyébként Brett testépítő-példaképe is, összehaverkodott fiatal kollégájával, és adott neki egy csomó body building-magazint meg szivart ajándékba:) A már említett Nike-reklám valóban utalás a korábbi részekre, a jelmeztervező Susan Matheson ugyanis pont olyan Nike Vandal márkájú cipőket akart Kyle-nak, mint amilyeneket a karakter az első részben hordott. Ezt a cipőt újonnan már nem lehet beszerezni, ő azonban addig rágta a Nike fülét, míg azok gyártottak 25 párat, csak a film kedvéért. James Cameronnak premier előtt levetítették a kész filmet és nagyon tetszett neki. Azt mondta, méltó folytatása az első kettőnek és „felrázta tetszhalálából a sorozatot”. A Genesys-t reklámozó termékek közt találhatunk Arnold bácsi Terminátor-hangján megszólaló úttervező programot is:) 

Szpojlerkék 

Alan Taylor nem akarta, hogy a második trailerben a reklámos fiúk lelőjék az egyik legfőbb fordulatot a cselekményben; ám a promóciós részleg megvétózta a kérését, mert meg akarták mutatni, hogy nem egyszerű rebootról van szó. John T-3000-es, „Alex” T-5000-es típusú Halálosztó. A végestáblista első felében van egy plusz jelenet, amelynek lemaradtam az elejéről - kiszaladtam wcre, mert azt hittem, úgyis a legvégén lesz. A jövőben, a film elején láthattuk, ahogy megsemmisítik a Skynet szerverét, ám eszerint mégsem, ugyanis az igazi egy földalatti objektumban van elrejtve valahol, John és Kyle eredeti idejében. Szóval a folytatás nyitva áll… 

Szpojlerkék vége 

Két érdekes vélemény-részlet a FilmO-ról, elsőnek Fekete Imre Dexter írja: „John Connor castingján egy kalapból húzták ki a színész nevét, esküszöm. Felháborító és unalmas volt.” Cofotka így beszél a történetről: „Aztán lehidaltam, amikor megláttam John Connort... hát kösz, mondom, akkor már inkább hozták volna vissza a színészt az előző filmből, ő se tetszett, de ez fájt. Nem is néztem őt, vagy Kyle Reese-t, mindkettő kikészített. Ehelyett Matt Smith képét bámultam, aki a háttérben állt, és láttam a fején, hogy itt lesz valami, hogy ő itt csinálni fog valamit, és bumm, elkapta Johnt - annyira nem bántam. (…) Arnold vezetett, belökte a vicsorra emlékeztető mosolyát, ami már a második részben sem ment neki (itt egy, a Judgement Day-ből kivágott jelenetre utal, amit aztán a blu-ray kiadáson visszatettek a filmbe) (…) Nem akarom leírni a film eseményeit, mert aki megnézi, úgyis tudja mi történt, de alapjában véve én nagyon élveztem, a szereposztás engem is kiakasztott néha, a szinkron meg pláne, de majd egyszer megszerzem angolul is, és nem lesz semmi gond. (…) Én nagyon-nagyon szerettem ezt a részt az Ítélet Napja után, és persze a második részt semmi nem körözheti le, mert kultfilm, de megkockáztatom, hogy majdnem egyformán jók. Én legalábbis így érzem. Persze mások vagyunk, így nem tetszhet mindenkinek.” 

Az ötödik Terminator 155 millió dollárból lett, teljes nemzetközi bevétele több mint 440 millió. A kritikusoknak se a színészi játék, se a történet nem tetszett, de Arnie visszatérésnek mindenki örült. Eredetileg lett volna egy tévé-sorozat és két újabb film, ám ezeket a Paramount leállította, bár, a jövőben talán a pénz mégiscsak beszélni fog, és kapunk egy újabb Halálosztós mozit… Nekem mindenesetre tetszett a Genisys, szórakoztató volt, nem unatkoztam alatta, bár akadtak benne eseménytelen részek; ezen kívül az új Sarah és az új gonosz se igazán izgatott. Utólag a negyediknél jobbnak találom.

Pontozás: 

imdb: 6.5 (1 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Alan Taylor pénzeli és rendezi a készülő Piknik az árokparton-sorozatot. Aki nem tudná, az azonos című regényen alapszik a Sztalker és a S.T.A.L.K.E.R. videojátékok. 

- Amennyiben mégis lesz új Terminator, azt Patrick Lussier finanszírozza. 

- Arnold Schwarzenegger tovább halad a kitaposott úton: A Triplets az Ikrek folytatása lesz; a The Legend of Conan pedig a Conan-mozik folytatása. (Az előbbi 2017 végéig nem készült el, utóbbi meg gyorsan eltűnt a süllyesztőben.)

- Emilia Clarke-ot hamarosan ismét viszontláthatjuk a Trónok Harca 6. évadában, ezen felül pedig két filmben kapott főszerepet. A Mielőtt megismertelek az Életrevalók nyálasított, amerikanizált verziója, ebben a Doctor Whoból ismert Jenna Coleman alakítja Emilia figurájának legjobb barátnőjét. Sokkal érdekesebb a Voice from the Stone: Ebben az ’50-es években, Olaszországban játszódó thrillerben Clarke a főhősnő, egy ápoló, aki megpróbálja felfedni egy hallgatásba burkolózó árva fiú titkait. (A második asszem sose készült el, vagy ha igen, nem vele.)

- Jai Courtney antihőssé avanzsál az Öngyilkos osztagban, Bumeráng Kapitányként. Ez különben egy elég érdektelen karakter, de engem ez a film se izgat, pedig nagyon tetszett a csapat Az Arkham ostromában… (Nagyot bukott ez a valami, rendkívül megosztó lett.)

- J.K. Simmons J. Jonah Jameson után újabb ismert képregényhős bőrébe bújik a The Justice League Part One-ban, ahol Gordon főfelügyelőt kelti életre. Ez sem érdekel, pedig nagyon szerettem a JLA-rajzfilmeket. Viszont talán figyelmemre érdemesebb lesz a The Snowman, melyben Michael Fassbender nyomoz egy eltűnt nő után, aki mindössze egyetlen nyomot hagy hátra: a sálját egy különös hóemberen találják meg. Simmons ebben mellékalakként tűnik fel. (Ezt végülis azért fogom kihagyni, mert herótom van a skandináv krimiktől...)

- Matt Smith a Büszkeség és balítélet meg a zombikban jön legközelebb a magyar mozikba (asszem). Remélem, láthatjuk majd, ahogy lekaszabol pár élőholtat! (Minden héten adja a tévé, de valahogy sose vagyok kíváncsi rá.)

- Byung-hun Lee-t beválogatták a totál felesleges A hét mesterlövész-remake címadó csapatába, feltehetőleg csak azért, hogy legyen köztük ázsiai. Nyilván lesz csaj és talán még homokos is… (Ahogy jött, úgy el is tűnt, senkit se izgatott...)

Márciusban elkezdtem a 2009-es bejegyzések javítást, de a munka és egyéb dolgok közbeszóltak, így jelenleg csak kb. a 20. hétig jutottam és még legalább 34 van hátra. Valószínűleg ebben a hónapban ezt az évet nem tudom befejezni…

A Nosferatu-cikk annyira lefoglalt, hogy elfelejtettem megírni a szokásos összefoglalót a tavalyi dolgokról, de most ezen is túlesünk. Jöjjön akkor a 2015-ös év összefoglalása! 

A 2015-ös év számokban:

• 67 bejegyzés készült az évben, pontosan ugyanannyi, mint 2014-ben.

• Az oldalon található összes bejegyzés száma megközelítőleg 1200.

• A legaktívabb hét (amikor a legtöbbet írtam) címét a 2., a 6., és a 11. hét megosztva kapta, mindegyiken 3 iromány készült.

• A legjobb nap április 19. volt, ekkor az oldal 7199 letöltést produkált, Az elvarázsolt dollárról szóló cikknek köszönhetően.

• Az utóbbi egy hónapban napi átlagban 120 látogató és 100 lapletöltés volt.

• 2008-as indulása óta a Filmrajongó 594 918 letöltést generált. (2016.02.25-ei adat)

• A legtöbb letöltés az elmúlt hónapban a Nosferatu, Eine Symphonie des Grauens generálta (1025).

• A tavalyi év leglátogatottabb írása Az elvarázsolt dollár (6757 letöltés), ezen kívül még két bejegyzés (Argo 2, Victoria) produkált 2000 fölötti letöltést.

• A legnépesebb kategória továbbra is a vígjáték (442 cikk tartozik a címkéhez).

A 2015-ben általam látott legjobb filmek: Hokipalánta, Tanárok, D’Artagnan lánya, Eszmélet, Swerve, Batman: Az Arkham ostroma, Watchmen: Ultimate Cut, Halloween 4, Whiplash, A Jó, a Rossz és a Csúf, Cyberbully, A tizedes meg a többiek 

A 2015-ben általam látott legrosszabb film: Drakula vendége 

A 2015-ben látott legfurább filmek: Macskajáték, Elborult világ, Sparks

A február nagyjából kárba ment, sajnos nem igazán haladtam a kitűzött céllal. Márciusra egyelőre még nincs ötletem, lehetséges, hogy folytatom a felújítást, de ez még korántsem biztos. 2016-ban eddig 18 filmet néztem meg, mindegyikről van egy pár mondatból álló kis leírás, amit azt hiszem, majd az év végén fogok közzé tenni, illetve a javítás befejezésekor – amelyik előbb jön… A következő nagy projekt júliusra várható.

2008-ban ezen a napon született meg az első bejegyzés ezen az oldalon, így e jeles dátumot minden évben megünneplem valamilyen különleges cikkel. 2016-ban a választásom egy filmtörténeti mérföldkőre esett, a horror- és vámpírfilm ősatyjára, a Nosferatura. 

FIGYELEM: Nagyon hosszú cikk következik, csak az álljon neki, akinek van legalább húsz perce és tényleg végig akarja olvasni!

Első találkozásom ezzel a művel a 2000-es évek elején történt, amikor karácsonyi ajándékként megkaptam az 1001 film amit látnod kell mielőtt meghalsz névre hallgató könyvet. Ebben olvastam róla és aztán meg is néztem. Anno nagyon tetszett, és hála a Queen meg David Bowie közös számának, az Under Pressure-nek, a tévében gyakran láthattuk a Mozsárágyú által csak Bazinagy Vámpírként emlegetett címszereplőt. Annak ellenére, hogy régen sok rémisztgetős mozit néztem, mégsem vagyok a vérszívó-zsáner szerelmese. Azonban ebben a műfajban is akadnak szép számmal olyan alkotások, amiket érdemes megnézni, függetlenül attól, hogy kedveljük-e az Éjszaka Gyermekeiről szóló történeteket, és korántsem véletlenül, ezek mind Bram Stoker Drakula gróf válogatott rémtettein alapulnak… 

Előjáték: A kezdetek 

A spiritiszta és művész Albin Graunak az I. Világháborúban töltött szolgálata során egy szerb paraszt mesélt arról, hogy az apja élőholttá, vámpírrá változott halála után. Grauban annyira megmaradt ez a történet, hogy elhatározta, filmet készít belőle. 1921-ben Enrico Dieckmannal megalapították a Prana Film stúdiót, abból a célból, hogy okkult, természetfeletti dolgokkal foglalkozó mozikat gyártsanak. Első alkotásuk alapanyagaként kinézték maguknak Stoker regényét, azonban jogdíjakat már nem akartak utána fizetni. A forgatókönyvírást a szintén legendás Der Golem mindkét változatán dolgozó Henrik Galeenre bízták, aki amellett, hogy remek expresszionista műveket adott ki a kezéből, egyszerű, de nagyszerű változtatásokat eszközölt a történeten. Elsősorban a szereplők nevét változtatta meg (Drakulából így Orlok, Harkerből Hutter lett), a cselekményt pedig Angliából áthelyezte egy fiktív németországi kisvárosba, Wisborgba. Ugyanakkor számos dolgot kihagyott Stoker sztorijából (pl. Lucy Westenra teljes szálát, a fokhagymát, és Van Helsinget), de hozzátette a hajókon, patkányokkal érkező pestist. A Nosferatuvá átkeresztelt vámpír életre keltéséhez már csak a rendező hiányzott; a választás Friedrich Wilhelm Murnaura esett, aki abban az időben szürreális, misztikus filmeket készített (például a Jekyll és Hyde-esetet feldolgozó Janusfej).

I. felvonás: A forgatás 

Összeállt a szereplőgárda. A pozitív hős Huttert (vagyis Jonathan Harkert) Gustav von Wangenheim játszotta; feleségét, Ellent (vagyis Minát) Greta Schröder; Hutter őrült főnökét, Knockot (Renfieldet) Alexander Granack; a grófot (Drakulát) pedig Max Schreck alakította. Schröder már dolgozott együtt Galeennal a Der Golemben (elvileg ő volt a kislány a virággal?), Schreck pedig híres volt arról, hogy a színpadon a normálistól eltérő, öreg, groteszk figurákat keltett életre. Egyfajta német Lon Chaney-ként nagyon vonzotta őt a jelmezek és maszkok világa, ráadásul 191 cm-es magassága is kiemelte az átlagból. Hans Erdmann nagyzenekari művet komponált, amit a film nyilvános vetítéseire szántak; Albin Grau pedig megtervezte a díszleteket, a kosztümöket, a reklámanyagokat és Orlok kártevő-szerű, kórosan sovány véznaságát. Grau és Dieckmann adták a pénzt. 

A kor szokásaitól eltérően Murnau rengeteget forgatott külső helyszíneken, ezen kívül sokat használta az expresszionizmusra oly jellemző fény-árnyék-együtthatót, valamint mozgatta is a kamerát. Az Erdélyben játszódó részeket Szlovákiában vették fel, a többit különböző német városokban. A kiadások csökkentése miatt az operatőr Fritz Arno Wagnernek csak egyetlen kamerát adtak, így mindössze egyetlen negatív készült el. Galeen igen precíz instrukciókkal látta el Murnaut a világítással meg a felvételekkel kapcsolatban, ő pedig gondosan követte ezeket, ám 12 oldalnyit teljesen átírt a forgatókönyvből, miután a saját példányát hiányosan kapta meg. Ez a 12 oldal a befejezést tartalmazta. Grau rajzolt néhány storyboardot, a direktor szintén, a színészek időzítését pedig egy metronóm ritmusa segítette.

II. felvonás: A cselekmény 

Az ifjú, naiv Huttert felettese, Knock megbízza, hogy menjen el a messzi Transylvaniába, és adjon el egy Wisborgban álló házat a gazdag Orlok grófnak. A fiatalember elindul és tudomást sem vesz felesége, Ellen rossz előérzetéről, majd a helyszínre megérkezve a helyiek rémtörténeteiről, meg a szállását biztosító fogadóban talált babonás könyvecskéről sem – utóbbi a sírból kikelő Nosferaturól szól, akinek egyetlen célja, hogy az élők vérét szívja. Azonban az események nem várt fordulatot vesznek, mikor a fura, ám túlontúl szívélyes Orlok bezárja hősünket a kastélyába, Hutter nyakán pedig fura sebek jelennek meg – mindennek tetejébe Wisborgban Knock megbolondul, Ellent pedig szörnyű látomások kínozzák. Az üzlet megköttetik, majd a gróf elindul, hogy birtokba vegye új házát, és megkeresse a rabságban sínylődő ifjú asszonyát, akit egy képen látott korábban. A vérszopó csomagjait 6 koporsó teszi ki, melyekben föld és patkányok hada utazik – a célállomásra vezető hosszú hajóút alatt pestis tör ki a matrózok között, az első tiszt pedig egy rejtélyes potyautasról beszél, aki a raktérben kísért. Hutter kiszabadítja magát, de elkésett, mert a szörny jóval előtte érkezik meg, és már csak egyvalaki marad, aki megállíthatja: a tiszta és bűn nélküli Ellen… 

III. felvonás: A névtelen narrátor gondolatai, avagy véleményem a filmről 

Az eredeti megtekintésből nem sok emlékem maradt meg, ám az interneten lépten-nyomon bele lehet ütközni a Nosferatuból származó képekbe vagy utalásokba. A jeles szülinapi alkalomra megrendeltem külföldről a limitált példányszámú Steelbookok egyikét, amely blu-rayen tartalmazza a tökéletesen felújított filmet 1080-as képminőséggel, az eredeti Erdmann-muzsikával, újraírt német nyelvű feliratokkal és kétféle választható audiokommentárral; valamint jár hozzá ugyanez dvd-formátumban és egy 50 oldalas kis könyvecske. 

Ez a ma már 94 éves alkotás igen erős hatást gyakorol a nézőre. Max Schreck Orlokja még ma is földöntúlinak, valódinak látszik, a színészek kifejező mozgása és arcjátéka fenomenális, mindezt csak tovább erősíti a különleges muzsika, amit ebben a formában egy emberöltővel ezelőtt vagy még régebben hallhatott utoljára a közönség. A technikai megoldások akkoriban elképesztőnek számítottak, a maguktól mozgó tárgyak, az eltűnő vámpír vagy a természetellenes gyorsasággal robogó fekete hintó biztosan borzongással töltötték el a ’20-as évek publikumát. Ezen felül a kamera mozog, ami akkoriban ritkaságszámba ment. A szép természeti képek, a hatalmas hegyek, a tenger, a rejtélyes kastély vagy az állatok (pók, húsevő növény és mikroszkopikus méretű polip) bemutatása a színek hiánya ellenére szépséget sugároz. A nyomasztó atmoszféra végig belengi az alkotást, a hús-vér hősökért őszintén lehet izgulni, a gonosztól meg retteghetünk. Orlok annak ellenére szörnyen erőteljes, hogy senkit sem ken falhoz, sőt, fejeket se tép le. Külön kiemelném Alexander Granach alakítását, aki rendkívül fura külsőt kapott, és nagyon jól mutatja be, hogy Knocknak micsoda energiát kölcsönöz az őrülete. Biztos, hogy ezzel a palival egyébként még Nosferatu machinációi előtt se volt minden rendben… 

Észrevételeim: A címet úgy lehet lefordítani, hogy Nosferatu, a Borzalmak Szimfóniája; ennek ellenére hazánkban Nosferatu – Drakulaként ismerik. Orlok látszólag egyszer sem pislog, de az internet szerint az első felvonás végén a színész egyszer mégis becsukta a szemét, ez azonban nem tűnt fel. Különlegessége a karakternek, hogy a szemfogai helyett a két metszőfoga lett nagy és hegyes. Valahol azt olvastam, hogy Hutternek Thomas a keresztneve, de szerintem ez marhaság, hiszen a saját feleségétől elvárható lenne, hogy azon szólítsa. A vérfarkast egy hiéna keltette életre, azt viszont nagyon szeretném tudni, hogy a mikroszkopikus polipkát vajon hogyan vették fel ezekkel a kezdetleges eszközökkel? A könyv, amiben minden Nosferatuval kapcsolatos kérdésre válasz rejlik, egyszerűen ott van Hutter szobájában a fogadóban, és ő magával viszi, annak ellenére, hogy babonának tartja az egészet. Ellen ebből értesül a vámpír legyőzésének módjáról, gyakorlatilag ez helyettesíti Van Helsinget. De semmit sem tudunk meg róla, még azt se, hogy ki írta. Ugyanígy rejtély marad a narrátor személye: A szöveges betétekben úgy ír, mintha neki magának mesélték volna a történteket, de sose tudjuk meg, hogy vajon kicsoda? Talán maga Stoker? Még három dolog, amiről nem tudom, hogy honnan vették: A helyszínként Brémát jelölik meg, miközben a városka neve Wisborg. A Magyar Fangoria és az említett 1001 film… is azt mondja, hogy a fekete hintónak nincsen kocsisa, pedig az én változatomban egy hatalmas kabát alá rejtőzve maga Orlok hajtja a lovakat. Ezekre magyarázat lehet a felújítás: az „új” feliratok nevén nevezik a fiktív helyszínt, a korábbi cenzúrázott verziók (erről még lesz szó) pedig talán tényleg kocsis nélkül ábrázolták a hintót. 

Nézzük a különbségeket a forrásmű és az Eine Symphonie des Grauens között, először saját észrevételeim jönnek: Renfield a regényben nem szabadul ki, ha jól emlékszem. Az orvos eredetileg fiatalember. A vámpír külsejét nagyon megváltoztatták (pl. nincs haja és bajusza se). Kimaradtak a gróf cigányai és a „telekspekulációk” (vagyis hogy Drakula több helyen vesz magának házat). Néhány toldalék az internetről: A cselekmény az 1890-es évek helyett 1838-ban játszódik. Orlok új vámpírok létrehozása helyett minden esetben megöli az áldozatait, ám ezeket a halálokat a város lakói a pestisre fogják. (Erről még értekezek később.) Az eredeti Drakulát csak meggyengíti a napfény, de nem pusztítja el. (Ez aztán végképp kiment a fejemből…) 

Érdekességek: A legkorábbi, bizonyíthatóan létező Drakula-film a magyar Drakula halála. Ez egy évvel előzi meg cikkem tárgyát. Az imdb szerint „a közelmúltban végbement magyarországi kutatások kimutatták, hogy nem Stoker regényén alapul.” A történet szerint egy fiatal nő látogatást tesz egy elmegyógyintézetben, ahol a páciensek közül valaki Drakulának vallja magát. Ezután a hősnőt szörnyű víziók kezdik gyötörni, ő pedig képtelen eldönteni, hogy a borzalmak tényleg megtörténnek vele, vagy csak képzelődik? A Drakula halála sajnos elveszett film… 

A mozikban anno levetített, vágott verzió 65 perces, a helyreállított 93. Érdemes figyelni a filmben a szerződést, amin Knock és Orlok szerződnek, ezt ugyanis énoki (angyali?), hermetikus és alkimista szimbólumok alkotják, amiket Grau csempészett oda. Hans Erdmann kísérőzenéjét sohasem rögzítették korábban, mindig csak élőben játszották. Galeen forgatókönyve költészeti szempontból ritmikus. Az Egyesült Államokban a Nosferatut jelenleg semmilyen copyright nem védi, Európában azonban igen, ha jól tudom, a Friedrich-Wilhelm-Murnau-Alapítványhoz tartozik. Murnau mester tragikusan fiatalon, 42 évesen halt meg, sírját tavaly feldúlták és ellopták a koponyáját.

Közjáték – Történelmi arcképcsarnok-rovat: Max Schreck (1879 – 1936) 

Friedrich Gustav Maximilian Schreck saját korának ünnepelt színpadi színésze volt. Megközelítőleg 1902-től haláláig játszott a világot jelentő deszkákon, filmes karrierje 1920-ban indult be. Leginkább kisebb szerepeket kapott, munkáinak jelentős része mára elérhetetlen. Állítólag visszavonult életet élt, különös humora volt és szeretett hosszú sétákat tenni a természetben. Felesége, a szintén színész Fanny Schreck látható a Nosferatuban, mint a nővér, aki Huttert ápolja. Hosszú ideje tartja magát a városi legenda, miszerint azért játszotta annyira jól Orlokot, mert tényleg vámpír volt – ezt dolgozza fel a 2000-ben készült Shadow of the Vampire, amelyben Willem Dafoe keltette őt életre. Továbbá Schreck előtti főhajtás, hogy a Batman visszatérben Christopher Walken gátlástalan üzletember-figurája az övével megegyező nevet kapott. 

Közjáték II - A Nosferatu kritikai fogadtatása és hatása a populáris kultúrára 

Az interneten számos, egymásnak ellentmondó dolgot találtam ebben a témában. A wikipedia F.W. Murnau-oldala szerint „saját idejében a szürrealista művészeknek és íróknak tetszett, az általános megítélése azonban vegyes volt”. Cikkem tárgyának oldalán az olvasható, hogy „túlnyomórészt pozitív kritikákat kapott”, ám bírálatok is érték: Gyakran rótták fel neki, hogy a technikai tökéletessége és a képek tisztasága nem illik össze a horror-vonulattal; illetve azt is írták róla, hogy a vámpír túlságosan valóságos és túl fényesen világították meg ahhoz, hogy tényleg ijesztő legyen. Közben viszont a természeti képeket és a látványvilág stílusát kiemelten magasztalták – tán ez az egyik előfutára a mai nagy látványfilmeknek? Lehet, de közben viszont egyáltalán nem üres, mint ahogy azok… Mára a Nosferatut nagy hatású filmremekként tartják számon. Roger Ebert, a neves kritikus azt írta róla: „a ”Nosferatu” máig hatásos maradt. Nem ijeszt meg minket, de kísérteni fog.” 

Az általam nagyon kedvelt White Wolf Studio World of Darkness-világában játszódó Vampire-játékokban az egyik választható klán a Nosferatu, akik külsőleg szörnyen csúnya, eltorzult alakok, pont, mint a nevüket adó gróf. 1995-ben musical, 2005-ben opera formájában is napvilágot látott az Eine Symphonie des Grauens, utóbbit csak CD-n adták ki. 2012-ben rádiójáték formájában kelt új életre. Magyar vonatkozás, hogy a valószínűleg hazánkból elszármazott képregény-készítő Louis Pecsi 2009-ben megjelentette a Nosferatu: The Untold Origin című munkáját, amely Orlok gróf eredetével ismertet meg minket; 2014-ben pedig a spanyol Caspervek Trio többek közt Sopronban mutatta be a filmhez szerzett muzsikáját.

IV. felvonás: A per

1922-ben Bram Stoker már nem élt, azonban az özvegye, Florence Stoker még igen, és ő volt az irodalmi hagyaték gondozója. A Prana Film nem kért engedélyt tőle a férje munkájának használatára és jogdíjakat sem fizetett neki. A hölgy figyelmét elkerülte a Nosferatu létezése, egészen egy Berlinben feladott névtelen levél megérkezéséig, ami beszámolt az egyik nagyszabású vetítésről. Akkoriban Florence asszony anyagilag rossz helyzetben volt, így pláne feldühödött azon, hogy semmit sem fizettek neki a Drakula használati jogáért, úgyhogy gyorsan beperelte a német filmes csapatot. A per elhúzódott, a Prana pedig csődöt jelentett, hogy ne keljen kifizetniük az esetleges büntetéseket. (Albin Grau cége tehát egyetlen filmet adott ki, mielőtt megszűnt volna…) Az ügy végül 1925 júliusában Mrs. Stoker győzelmével zárult. A bíróság arra kötelezte az alpereseket, hogy minden létező kópiát és negatívot át kell adniuk az özvegynek megsemmisítésre. A wikipedia szerint a producerek gyorsan eladták minden rendelkezésükre álló tekercset a Deutsche Film Produktionnak, ezzel tehermentesítve magukat, illetve az Angliában kiadott bírói rendelkezést nehéz volt betartatni Németországban, így több kiadás fennmaradt. A ’20-as évek végén már több helyen létezett belőle egy-két példány, 1929-ben pedig az USA-ban is bemutatták. A helyreállított, 93 perces kiadást több ilyen kópia felhasználásával rakták össze (erre még visszatérünk.)

V. felvonás: Szakirodalom, adalékok és egyéb vélemények 

Új Oxford Filmenciklopédia (2004) 150. oldal

„A Nosferatuban (1921) a német expresszionista film egyik legszínesebb képét teremtette meg. A jelenet, ahogy Nosferatu árnyéka leereszkedik a lépcsőn a nőhöz, aki várja, a filmgyártás egy egész korszakát és műfaját kifejezi. (…) a „horror szimfóniája”, melyben a természetellenes behatol a hétköznapi világba, mint mikor Nosferatu hajója besiklik a kikötőbe rémes rakományával, a koporsókkal, patkányokkal, matrózok holttestével és pestissel. Murnau hatásos helyszíni felvételeihez hasonlót akkoriban ritkán láthattak német filmekben. Lotte Eisner (1969) szerint Murnau volt a legnagyobb expresszionista rendező, mivel képes volt a horrort a stúdión kívül megjeleníteni. Nosferatut furcsa effektek kísérik, minden egyes példa a szokatlanság különlegességét mutatja. A sorrend, amely negatívba fordul, miután Nosferatu kocsija Jonathant áthozza a hídon a vámpír kastélya felé, később idézetként felbukkan Cocteau Orpheusz (Orphée) és Godard Alphaville című filmjeiben. Max Schreck Nosferatuja passzív ragadozó, a filmes expresszionizmus megtestesítője.” [A gróf igazából felfelé megy a lépcsőn, a hajón meg csak a kapitány holtteste van.] 

1001 film amit látnod kell mielőtt meghalsz (2003) 46. oldal

„(…) minden idők egyik leghatásosabb némafilmjét (…). Kísérteties módon, az alaptémát és az új médiumot mintha csak egymásnak teremtették volna. A nagyrészt levél formájában íródott regény kevés dialógust és sok leírást tartalmaz, ami a képi történetmesélésre épülő némafilm számára tökéletes. A fény és a sötétség örök harcáról szóló történet szintén nagyszerűen illik ahhoz a formátumhoz, amely szinte kizárólag a fény és a sötétség közjátékával dolgozik. (…) Murnau (…) a címet azért változtatta meg, mert az író örökösei perrel fenyegették. (Ami azt illeti, a kész film éppencsak hogy elkerülte a megsemmisítést elrendelő bírói végzést.) Végül a szereplők nevén kívül csak keveset változtattak az eredeti történeten, és a Nosferatu nyomán született több tucat Drakula-feldolgozást már valóban büntető szankciókkal sújtották.” [Stokernek volt egy fia is. A „keveset változtattakkal” meg lehet vitatkozni…] 

„Ám a Nosferatu még ennyi év után is kiemelkedik a Drakula-filmek sorából. Az egyik döntő tényező a címszereplő Max Schreck, akinek vezetékneve „félelmet” jelent. Schreck csaknem vadállatias egyszerűséggel játssza a vámpírt. A sötétség teremtménye az ő megformálásában alig különbözik a hatalmában álló patkányoktól, ösztönösen, szinte leplezetlen sóvárgással vonzza a vér látványa.” [Werner Herzog Nosferatu, Phantom der Nachtjában még jobban kiemelkedik Orlok patkányszerűsége.] „ A Nosferatuban Murnau megalkotta a filmművészet néhány legmaradandóbb, a mai napig kísértő képsorát: Orlok félelmetes árnyakat vetve oson keresztül kastélyán Hutter nyomában; a gróf merev bábként kiemelkedik koporsójából; a gróf, a napsugár fogságában, halálra váltan vonaglik, mielőtt semmivé foszlana. Murnau filmje számos olyan vámpírmítoszt is elterjesztett, amely nemcsak a Drakula-mozikba, hanem a tömegkultúrába is beszivárgott.”

Magyar Fangoria 9. szám 2005. VI. december-január 40-41. oldal

„(…) Nosferatu, enie Symphonie de Grauens címet viselő alapmű, amely 1921 végén készült mindössze pár hónap leforgása alatt, majd 1922-ben került a korabeli filmszínházakba. (…) A Nosferatuval a korai mozgóképeken még ritkásan feltűnő vámpír-mítosz vizuális kanonizációját is neki köszönheti a zsáner rajongótábora.” [Az elején a címet a lapban hibásan közölték le, ezért én is így írtam le.] „Természetesen nem a Nosferatu az első vámpírmozi, hiszen a hazánk fia, Lajthay Károly rendezte Drakula (1921) megelőzte azt, nem beszélve a vérszívó figurájának kezdetleges megjelenéseiről, példának okáért mondjuk a francia George Mélies által levezényelt 1896-os rövidke etűdben, Az ördög kastélyában. Vizuális megfogalmazásában azonban mégis az első olyan mozgóképnek tekinthető, melyben a mítosz egyes apró darabkái jellegzetes képpé formálódtak. Ilyen például (…) amikor a hajnal felkelő sugarai lángok formájában megsemmisítik a vérszívót, vagy mikor Drakula a fizika törvényeinek ellentmondva emelkedik ki koporsójából. Ezzel a Nosferatu hivatkozási pont lett a vámpírfilmek terén (…) ez a nagyon fontos alkotás éppenhogy csak elkerülte a megsemmisítő bírósági végzést, viszont több utóvágására, csonkítására került sor ellensúlyozásképpen. Ennek tudható be, hogy a film restaurálása közben olyan mementókra bukkantak, amelyek a Nosferatu egy óra 33 perces változatáról emlékeznek meg, amit teljes egészében sohasem sikerült összerakni.” [8 évvel később ez mégis összejött, mi már ebben a formában láthattuk.]

„Az Orklokra keresztelt Drakula gróf figurája tökéletesen megfelelt Murnau fixa ideájának: határhelyzetek metszetében vergődő lény; kettősségek sorozatából épül fel alakja, amit a fény és a sötétség váltakozása, az élet és a halál határmezsgyéjén való létezés határoz meg. A Nosferatuban nyoma sincs a későbbi horror-ikon Lugosi Béla snájdig vámpíralakjának, vagy az Interjú a vámpírral modell külsejű vérszívójának (…). A Max Schreck által játszott Orlok gróf rettentően visszataszító külsejű, szinte nem is emberi formájú gonosz. Schreck (akinek a neve mellesleg németül „terrort” jelent, és ha már szóetimológiáról beszélünk, a Nosferatu cím a görög nosophoros szóból származik, amely vírushordozót jelent) alakítása hihetetlenül erős, messze a legösztönösebb, legállatiasabb vámpír a filmtörténetben, még akkor is, ha összesen kevesebb, mint 10 perc (!!!) erejéig van a vásznon. Schreck az 1.91 méter magas termetével és szuggesztív mimikájával igazán rémisztő figurát varázsolt Orlok grófból, amit csak tovább hangsúlyozott, hogy a rendezői utasításoknak megfelelően egyetlen jelenetben sem pislogott a színész, gesztusait pedig a stílusirány által megkövetelt teatralitás határáig fokozta.” [A mi hosszabb verziókban talán a gróf is többet szerepel, és ahogy már említettem, elvileg egyszer mégis pislog.] „A Nosferatu vizuálisan igazán kimagasló alkotás. (…) Megdöbbentően erős képek ezek, melyek első látás után beleégnek a néző agyába. (…) Kreatív és találékony kameramozgásokkal a Nosferatuban is találkozhatunk, amelyet még a korszakban abszolút életképes, alapvető technikai trükkökkel és tökéletes díszletvilággal is megfejelt a direktor. A felvételek nagy része egyébként nappal készült, a képeket utólag színeztette ki Murnau kékkel, hogy azok éjszakai hatást keltsenek, a nappali felvételeket pedig barnás színűre retusálták.” 

„A Nosferatu jó szociohorrorhoz méltóan tökéletesen megtestesíti a kor német társadalmának kollektív félelmeit (világháborús veszteségek, nyomor, kiábrándultság (…) igazi mozgatórugója mégis a felszín alatt meghúzódó, elfojtott szexualitás. Ennek a szemszögnek többféle értelmezése is létezik. Az egyik az, amely szerint az ösztönlény Orlok gróf Hutter naiv és tiszta figurájának ellentéte és kiegészítője is egyben, egymás komplementerei, együtt alkotnak egy teljes egészet, csakúgy, ahogy Dr. Jekyll és Mr. Hyde. (…) Ugyanakkor érdekes lehet az a megközelítése is a műnek, amely szerint Murnau homoszexuális volt, így Orlok figurája nem más, mint egy jókora fallikus szimbólum, amellyel a hősnek szembe kell néznie, meg kell vele küzdenie. Ezzel magyarázható, hogy Hutter szinte teljességgel aszexuális viszonyt ápol a feleségével, ellentétben a vágytól égő Orlokkal, és ez az interpretáció helytálló a filmben felbukkanó homoerotikus felhangok esetében is. Gondolok itt arra, mikor Orlok nem bír ellenállni Hutter vérző ujjainak: ez esetben a vér a szexuális aktus metaforájaként is értelmezhető.” 

„A Nosferatu mai szemmel nem túlságosan ijesztő horrorköltemény, amelynek igazi erénye sokkal inkább a technikai megvalósításban és a szokatlanul mély, szerteágazó tartalmában, illetve kidolgozott szimbólumrendszerében (a hálójában terpeszkedő pók párhuzama Orlokkal az egyik leghíresebb a filmtörténetben) keresendő, mintsem az ijesztgetésben (…). Érdekes a hasonlóság a rendező és Orlok gróf sorsa között, hiszen mind a ketten vágyuk tárgyáért utazták át a „nagy vizet” (a direktor a náci diktatúra elől emigrált Amerikába, ahol a Fox stúdió szerződtette), csak éppen Friedrich Wilhelm Murnau esetében nem Ellennek, hanem mozgóképnek hívták ezt a szerelmet. (…) ránk, horror- és filmrajongókra hagyományozza ezt a kiváló borzalomszimfóniát, amely igazi gyöngyszeme a film több mint egy évszázados történetének.” 

A Cinegore magyar horror-oldal idevágó cikkéből idézek:

„A Max Shreck által alakított vámpír immár kultikus ikon lett, a horror, valamint általában a filmkészítés történelmének egyik legjobban felismerhető alakja. (…) Még eltelik pár nap, ami alatt a gróf sikertelenül próbál táplálkozni Hutter véréből, mivel egész különös mód Hutter felesége telepatikusan megérzi otthonról a bajt, és kiáltásai során a vámpír erőtlenné válik Hutterrel szemben. (…) ő minden ami az elmúlás, a halál, de az igaz emberi érzelmekkel szemben már tehetetlen.” [A középső gondolat nagyon érdekes, miszerint Ellen otthonról védelmezi a férjét, lehetséges, hogy a feleség akarata tartja őt életben.] 

Dorian Gray írja a port.hun:

„nem ez volt az első film erről a történetről. 1917-ben vagy '18-ban készült egy változat még Szovjet-Oroszorszgban (abban az időben még ilyen átmeneti neve volt), de a polgárháborúban elveszett/megsemmisült az összes kópiája.” [Ennek semmilyen nyomát nem találtam meg. Írtam a kommentelőnek, de egy hét alatt semmilyen válasz sem érkezett tőle…] 

Twillight írja ugyanott:

„Ez a film zseniális, és nagyon érdekes kontrasztot alkot a Lugosi-féle Drakula-feldolgozással. A díszdoboz igazán egyedi, és a benne lévő két filmmel már nem is tűnik olyan borsosnak az ára (nemrég vitték le 10K-ról 5K-ra).” [2010-ben volt. Bevallom, én sosem láttam a Nosferatut itthon dvdn, de már más is írta, hogy kapható. Nyilván persze nem a teljes változat…A díszdobozban az 1922-es változat, a Phantom der Nacht és a Shadow of the Vampire volt, ha jól tudom.]

VI. felvonás: A Limitált Kiadású Kétlemezes Steelbook Változat meséi 

1.lemez: A borítón egy eredeti Albin Grau-plakát látható, ami mindkét korong felszínén felbukkan. A zöldes árnyalatú a dvd-változat, ezen van maga a film, valamint egy 53 perces dokumentumfilm, a The Language of Shadows és két kisebb monológ (Abel Ferrara, Kevin Jackson). A menü hangtalan, nincs benne animáció se. A rendező Abel Ferrara 12 percben beszél a vámpír-mítoszról, saját idevágó alkotása, a The Addiction kapcsán. Ez a 2007-es felvétel vágatlan, ugyanakkor rossz minőségű és felirat sincs hozzá. Azt mondja, hogy a vámpír mai szexi, kedvelhető változatát sosem tudta megérteni, és hogy a vérivó figura a világ minden táján, minden mítoszban megtalálható. Említ példákat is, és azt mondja, a vámpír maga a Sátán. De a Nosferaturól egy szót sem ejt. 

Kevin Jackson író viszont már konkrétan erről beszél 20 percben. Először Grauról és az okkultizmusról. A prana szó jelentése az élet lehelete. Megemlíti, hogy Galeen is okkultista volt. A Van Helsing-karakter egy Paracelsus-t követő orvos, amit a feliratokban kiemeltek, de ennek a jelentősége csak annak tűnik fel, aki jártas ezen a téren. Murnau gyerekkorából származik a hajózás emléke, mint az egyetlen fizikai dolog, amit csinált. Láthatunk festményeket, amik a film egyes képeit ihlették. Kiemeli, hogy Murnau homoszexuális volt, említi a Nosferatu in Love című novellát, amely arról szól, hogy a rendezőre miként hatott szerelmének halála a háborúban. A direktor nagyon kemény főnöknek bizonyult, de mégsem volt kellemetlen vele dolgozni. A Nosferatu egy ragadozóról szól, és fontos benne a sok állat. Eredetileg terveztek pislogó fát és ember méretű hollót a műbe. A táj maga is él. Utalások a homoszexualitásra: A heteroszexuális pár, amit egy külső erő fenyeget. A vérivós részben mintha szexuális izgalom hajtaná a grófot. A vámpír kívülálló, mint aki nem illik a társadalomba (ahogy akkoriban a melegek). Jackson nagyon jónak tartja a vágást. Murnau leírta a forgatás előtt, hogy kb. hány méter filmet akar egy-egy jelenethez felhasználni. A kész film Németországban alig hozott be pénzt, az USA-beli kritikusok baromi unalmasnak tartották. 

The Language of Shadows (Az árnyak nyelve): 2007-es dokumentumfilm a rendező korai műveiről, amelyben többek közt láthatjuk a Nosferatu helyszíneit, ahogy manapság kinéznek. Németül van, beépített angol felirattal, Luciano Berriatúa a rendező. Megszólalnak még élő leszármazottak a készítők családjaiból. Murnau evés közben is olvasott, mint én:) Eredetileg Plumpe-nak hívták, művésznevét viszont nem az a hely adta, ahol született, hanem ahol művész barátaival vakációzott. Gyakran dolgozott együtt Conrad Veidttel. A Janusfejben Lugosi Béla is felbukkan! Léteznek a rendezőről készült festett portrék. Ő maga rajzolt, próbált festeni is, de nem ment neki. A szeretőit „barátnak” nevezik a filmben. Albin Grauval együtt dolgoztak már 1920-ban. Grau személyesen ismerte Aleister Crowley-t. Murnau természeti képei a figurái lelkiállapotát tükrözik. Enrico Dieckmann is okkultista volt. A prana jelentése életerő. Láthatjuk Grau rajzait. A vérben van a lélek és az élet, ez népszerű elképzelés volt a XIX. században, mikor Bram Stoker a regényét írta. A fogadóra, ahol Hutter megszáll, az van kiírva, hogy „Korcsma”:) A ház, amit Orlok megvesz, a wismari sóraktárak épülete. Az ablakon kinéző kamerához rácsot szereltek a lencse elé. Hutter háza mellett tényleg volt egy templom, de annak szolgálói nem járultak hozzá, hogy benne legyen a filmben, így egy másik városban felvett templomot kellett berakni helyette. A vámpír elsétál előtte, vagyis a szent hely nem hat rá. 

Az árnyékok elárulják, hogy ugyanazokon a helyszíneken az éjszakát és a nappalt ábrázoló felvételek közt csak alig pár óra telt el. Minden alkalommal megtudjuk, hová és mire állították a kamerát, a dokumentumfilmesek megcsinálják ugyanazokat a beállításokat színesben. A hintót hajtó emberek nem színészek voltak. A hintót fehér szövettel takarták le, hogy a negatívon fekete legyen. A szlovákok féltek Schrecktől. Murnau ismerte a kameralencséket, így mindig volt elképzelése róla, melyiket mikor akarja használni. Mutatnak egy ritkaságot, egy kétszer felvett részt. A tutajosok, akik szintén igaziak voltak, ódzkodtak a koporsók szállításától. A befejezéskor látható romvár képe nem szerepelt a forgatókönyvben, improvizálták. Albin Grau írta, hogy „A film az árnyékok nyelve.” Az árnyék a világ sötét, gonosz másik oldala. Hallhatunk a világosítási technikákról és a díszletekben elrejtett okkult jelekről. A szerződéseken rózsakeresztes és egyéb középkori titkosírás is szerepel. 

Az audiokommentárokat ezúttal se hallgattam meg, a Ferrarás kivételével az extrák nagyon informatívak voltak!

2. lemez: 100%-ban ugyanaz, mint az első, de szürke árnyalatú és ez már blu-ray. Hogy ennek így mi értelme van, azt nem tudom…

A könyvecske:

1. rész: The Deadly Space Between – Gilberto Perez, filmkritikus, főiskolai tanár 

„ F.W. Murnau Nosferatuja (…) talán a legnagyszerűbb film a Weimari Köztársaságból, újabb válasz volt az I. Világháborúra, de nem az őrült hatalomra reagált, amely elszabadította a háborút, hanem a halálra, amit elkerülhetetlenné tett. [A másik „válasz” a Das Kabinnet des Dr. Caligari volt.] Murnau filmje máig az egyik legjobban zengő hangú és legfelkavaróbb válasz a művészet világából a halál kérdésére, amely mindnyájunkat kikerülhetetlenül elér. A Nosferatu egyedülálló a weimari filmek közt, mert borzongató történetét (…) főként természeti helyszíneken adja elő (…).” A képi világra a korai svéd filmek, E.T.A. Hoffmann írásai és Caspar David Friedrich festményei hatottak. „Az expresszionizmus romantikus gyökerei sehol sem annyira nyilvánvalóak, mint ebben a filmben.” Az itt látható természeti képeket stúdióban lehetetlenség reprodukálni. „A Nosferatu kifelé tekint: az én ablakán át Murnau kamerája félénken pillant a kinti világba, amely (…) engesztelhetetlenül baljósnak és sötétnek tűnik. (…) Nosferatu, a vámpír, nem is annyira karakter, inkább szimbolikus megtestesülése a kinti félelmetes világnak. (…) ez nem egy szexi vámpír – bár ez korántsem állította meg a vele kapcsolatos szexuális értelmezések áradatát.” Külsejében egy emberi csontváz és egy patkány keveréke – szellem és ragály-hordozó. 

Orlok a halál erejét használja (politikai tartalommal felruházni hibás lépés), ki lehet térni előle, de sosem menekülhetsz meg tőle. Éppen ezért mozog lassan, nem kell sietnie. „(…) ennek a halálos figurának az ereje mintha minden irányba elérne a képen belül és kívül is.” Murnau és Galeen tudatosan kerülték a vámpír-mítosz kliséit; sem a túlvilágba vetett hit, sem a harapás után lehetséges élőholt lét nem kínál megváltást az elmúlás elől. Van Helsing háttérbe szorulásával elveszett a tudomány fontossága a filmből. „A Nosferatu az én allegóriája, amit bedobtak a világba, ahol a halál várja.” Ha a vámpír jeleníti meg a halált, akkor a többi szereplő az elmúlásra való válasz módjait. A szerző szerint a mesélő egy történész, aki a városban dúló járványt örökítette meg. Hutter „jelképezi a figurát, aki nem gondol a halálra.” Számára „a halál olyan, ami másokkal történik, valami, ami még messze van ahhoz, hogy rágódjon rajta.” A férj utazása a valóságból a túlvilág felé ismert horror-elem. 

Az első támadásnál, mikor Orlok belép a szobába, az őt körülvevő ajtó olyanná teszi a képet, mintha a szörny egy koporsóban feküdne. Itt találkozik a Perez által az Eine Symphonie des Grauens két legfontosabb szimbólumának tartott dolga, a kapu (amin áthaladunk az életünk során) és a koporsó (a végső állomás). Ezért „minden átjáró az életben átjáró a halálba”. Itt Ellen tényleg megállítja Orlok támadását a messzeségből, de a szerző azt mondja, hogy valójában nem érte, hanem Hutterért nyúl ki, csakhogy amaz elájult és képtelen válaszolni neki. Ezért a kapcsolat a gróf és a feleség közt jön létre. A negatívba forduló képsor egyfelől megzavarja a valóságot, másrészt a világ törékenységét, elmúlt dolgokat reprezentál, mint egy halotti maszk. „A Nosferatuban a tudás szintén nem megnyugtató, hiszen ez a tudás a közelgő végről szól.” Először Hutteren van a hangsúly, őt követjük a misztikumba, majd az onnan visszafelé vezető úton több szálra szakad a narratíva, és az egyes szálakat váltakozva láthatjuk. A keresztvágások a Nosferatuban arra szolgálnak, hogy bemutassák, a halál, miként a pók hálója, vagy a polip karjai, mindenhová elér. Ellen várakozása és kinyilatkoztatása („Elé kell mennem! Itt van!”) érthető mind a vámpírra, mind a férjre. A kapu és a koporsó ismét találkoznak, amikor Orlok, hóna alatt „fekhelyével” átvonul a kikötőn, majd a templom kapuja előtt. A gróf eltűnése után olyan, mintha beleolvadna a városkába, amelyet utána megtizedel a ragály. „(…) a Nosferatuban a természet az üresség, aminek szélén az én egyensúlyoz.” 

„A képek Murnaunál (…) tünékenynek és befejezetlennek látszanak, a láthatatlan fenyegeti őket, átmeneti kompozíciók, amiket bármikor megzavarhatnak. (…) A film médiumában a bemutatás a képen kívülire támaszkodik; egy nem látható helyhez és annak tartalmához viszonyulva reméli, hogy a képen bemutatott dolgok értelmet nyernek.” Murnaunál a képen kívüli és a képen lévő nagy üresség egybemosódik. A befejezetlenség vezet át a képen túliba, ott azonban félelmetes terep várakozik. Minden részlet beállított, minden előre vetíti, hogy mi következik majd. Az összes képet a külső világ ostromolja. Mikor a várost a pestis tizedeli, se a szörnyet, se a hozzá köthető természetfeletti dolgokat nem látjuk, így az egész olyan, mintha természetes eredetű lenne. „(…) a koporsó, amiben a vámpír alszik, előre jelzi az egész városnak az örök álmot. Mintha a város alvása a reggeli napsugarakkal észrevétlenül menne át a halálba.” Az ajtókat megjelölő férfi a kapukból koporsókat varázsol, míg aztán az utolsó ajtó kinyílik és azon keresztül egy igazi koporsót hoznak elő - a két motívum újfent találkozik. Úgy látszik, hogy Hutter – mivel rettentően fél - mindenki elől eltitkolja, hogy sejti, a vámpír itt van közöttük és ő okozza a rontást. Csak Ellen és Knock mernek szembenézni az igazsággal. Knock szemszögéből az utcára tóduló tömeg egy rakás rovarnak tűnik, amik készen állnak, hogy a pók hálójába ragadjanak. Ellen meglepően hasonló szemszögből látja, hogy mi lesz velük, ha ez megtörténik: ablakából a hosszú sorokban haladó halottszállítókat nézi. 

Perez szerint a nagytotáloknál a kép elmosódott, nincsenek kivehető részletek, nincs egy konkrét dolog, amibe a szem „belekapaszkodhat”, ezért a néző a látványt a saját érzéseivel tölti fel. A nagytotálban mutatott halálnál a néző a saját elmúlásától fél. „Murnau kamerája (…) egy vizuális narrátor, ami nézőpontja miatt mintha egy, a karakterektől független tudat lenne (…).” „Christian Metz és mások azt állítják, hogy egy film nézése közben elsősorban nem a karakterekkel, hanem a kamerával azonosítjuk önmagunkat. Ez akár így van, akár nem, hatványozottan igaz arra az élményre, amit egy Murnau-mű nézése közben érzünk.” A néző és a néznivaló közti űr a kulcsa ennek, ami beleviszi a nézőt a cselekménybe. A rendező munkássága többek közt John Fordra és Alfred Hitchcockra is hatott. Utóbbi bevallottan a Nosferatuból merített A gyanú árnyékában című alkotásához, melyben a nagybácsi és az unokaöcs viszonya Orlok és Ellen viszonyához hasonlít. Mivel mind a vallást, mind a tudományt mellőzi, az Eine Symphonie des Grauens leginkább Heidegger egzisztencialista világlátásához közelít. Ellen áldozata nem az isteneknek szóló bocsánatkérő bűnhődés, hanem az ember tette, aki „bátran szembe mer nézni a rá váró véggel.” Az asszony az egyetlen, akinek be kell hívnia a bestiát, csak hozzá nem képes magától bemenni. A befejezéskor a korábban a halál ideáját, aztán a megmagyarázhatatlan rémületet, majd a természeti csapást reprezentáló Orlokból az egyéni elmúlás jelképe lesz – mivel Ellen bátran szembenéz vele, így sebezhetővé, törékennyé válik. 

„A vámpírok félelmetessége a Drakulában a szexualitástól, elsősorban a női szexualitástól való félelmet jelképezi. A Nosferatu magányos vérszívója nem a szexualitás veszélyét, hanem a halálét szimbolizálja. A Nosferatuban, amiben nincsenek női vámpírok, egy nő a vámpír legfőbb ellenfele és végül elpusztítója. A vámpír áldozatai között a filmben – azok közül, akiket látunk, és nem csak utalnak rájuk – egyetlen nő sincs, amíg csak a feleség a végén fel nem ajánlja a vérét. Az a jelenet, amiben [Orlok] elmegy a hálószobájába és ő [Ellen] ott tartja maga mellett hajnalhasadtáig, az egyetlen, amiben a vámpír ölelése szexuális töltetet kap, de még itt sem ez a lényeg. (…) a szexualitás a Nosferatu utolsó jelenetében az önmagát nyugtalanul, de szabadon elfogadó ’halál-felé-haladás’ állapotának metaforája. A nő a Nosferatuban nem elsősorban szexuális lényként fontos, hanem mint egy létezésében valódi emberi alak. (…) A feleség a Nosferatuban azt szimbolizálja, ami az egzisztencialista életfelfogás szerint a legjobb módja az emberi létnek a legfontosabb állomásnál, a halállal való egyé váláskor. (…) szabad akaratából találkozik a halállal, de remegve és rettegve. (…) Figyelemreméltó kapcsolata a vámpírral, és ereje, amivel kordában tudja tartani ezt a halál-karaktert, talán azt (…) a hatalmat szimbolizálja, amit valaki azáltal nyer, hogy a halálát magáévá teszi.” A vámpír maga is meghal, de ekkor már nem az egyetemes halált jelképezi, hanem az egyénit, amit a nő legyőz azzal, hogy magához öleli, és a sajátjává teszi.

 „(…) az árnyék (…), amit a vásznon mozogni látunk, az a világ kísértete.” A fény, amely elpusztítja a vérszívót, ugyanazon az ablakon jön be, ahol korábban maga a gonosz érkezett. „Ideillő módon a fény az, ami elpusztítja a vámpírt; amely eloszlatja az árnyékát, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az árnyak médiumának a fénye.” Robin Wood szerint Orlok az ember sötét oldala, amit elnyom a civilizáció és az, ahogy átlép a kapukon, az elnyomott felszínre törését jelképezi. Dudley Andrew szerint Murnau „rettegve tekint a jövőbe”. A városba beúszó hajó jelenete ugyanebben a formában megtalálható az 1979-es Nosferatu – Phantom der Nachtban, ott azonban nem működik, mert nincs előtte feszültség, amit ’a hajó hordoz’. A rendező korai halála után munkássága feledésbe merült, egészen az ’50-es évekig, amikor Lotte Eisner vezetésével Franciaországban megkísérelték visszaemelni munkáit a köztudatba.

2. rész: Vampires – Albin Grau 1921-ben megjelent cikke 

Ebben a rövid kis írásban a szerző beszámol arról, hogy a Nosferatut egy szerb paraszt története ihlette, amit a háború alatt mesélt el neki és négy társának. Állítólag az eset a sírból visszatérő apával Romániában történt, 1884-ben, és ott az emberek Nosferatunak nevezték a vámpírokat. Véletlenül még a végzés is az úriember zsebében volt arról, hogy a hatóságok anno felnyitották a sírját és végeztek a vérszívóval. Ez a rész azért már túl szép, hogy igaz legyen… Végül még annyit, hogy a szerző megemlíti, Prágában találkozott egyik katonatársával, aki ott volt vele azon az éjszakán, és a találkozás örömére magyar bort ittak egy kocsmában:)

3. rész – A film helyreállításáról 

A lemezeken található filmet egy évig (2005-2006) tartott restaurálni, a munkát a The Language of Shadows-t rendező Luciano Berriatúa végezte el. A kész mozit az alábbi darabokból rakták össze: 1922-es francia feliratos darab a Cinématéque Francaise-től, 1939-es másodpéldány a Bundesarchiv-Filmarchiv Berlin/Koblenz gyűjteményéből, 1930-as évekbeli A Tizenkettedik Óra néven forgalmazott francia darab szintén a Cinématéque Francaise-től. A feliratokat egy 1962-es másodpéldány szolgáltatta, a már említett Bundesarchiv-Filmarchiv Berlin/Koblenz-től. A hiányzó feliratokat és beillesztett képeket a berlini trickWilknél készítették el, ezeket a játékidő során megjelölték, hogy könnyű legyen megkülönböztetni őket az eredetiektől. Az angol nyelvű felirat friss (2013-as) fordítás. 

4. rész – Útban a Nosferatu felé, írta Enno Patalas, a müncheni Városi Múzeum/Filmmúzeum egykori igazgatója

Cikkem tárgyának teljes, 1922-es állapotának visszaállításához számos, az évek során feltűnt különböző verzióját rakosgatták össze. Az 1926-ban vagy ’27-ben elkészült második francia változat amerikai fordításának köszönhető, hogy a köztudatban a helyszín Brémaként szerepel, itt ugyanis a helyszínt és a szereplők nevét is megváltoztatták. Ez a darab aztán visszakerült Európába, ahol angolból visszafordították németre az olvasnivaló részeket. Később pedig, vicces módon a németet, amit angolból fordítottak, amit azelőtt viszont franciából vettek át, visszafordították franciára:) Minden egyes újabb átalakítással a képek minősége egyre csökkent… Az 1950-es évekig a franciák nem foglalkoztak a feliratok és beillesztett részletek megőrzésével, így azok jelentős része az idők során elveszett, megváltozott. Azonban a Nosferatuban a feliratoknak különösen fontos a szerepük. Három könyv bukkan fel: az ismeretlen naplója, a vámpírokról szóló kötet és a hajónapló; amik ahelyett, hogy előre vinnék a sztorit, inkább homályosabbá teszik azt, ami látható, mind a szereplők, mind a néző számára. 

A napló szerzője eredetileg névtelen, aláírásként három keresztet használ, de van olyan változat, amiben az író a helyszínt adó város „korábbi elöljárója és születési helyének ügyes történetírója”. A kereszt-aláírás viszont arra mutat, hogy a „beszélő” egy hang a túlvilágról, aki akár a gróf is lehet. Orlok maga a húsevő növény, félúton az élet és a halál között; Ellen pedig a nyitánykor azt kérdezi csokorral hazatérő férjétől, hogy miért ölte meg a virágokat – ez talán előrejelzi a férfi ártatlanságának elvesztését. A Német Demokratikus Köztársaság Filmarchívumában létezik egy különleges változata a filmnek, melyben Albin Grau mintázta meg a betűket. Ebben a feliratok a kamerával felvett, ténylegesen leírt mondatok, elsötétítéssel jelennek meg és tűnnek el, a könyvek lapjait pedig lapozzák. Másik érdekes változat az 1930-as években készült A Tizenkettedik Óra, amelyet Dr. Waldemar Roger készített azzal a szándékkal, hogy hangosfilmet faragjon a némából. Új feliratokat gyártott, a hangot gramofonról játszotta le, és számos változtatást eszközölt a jelenetekben, például boldog befejezést fabrikált a sztori végére. 

Bár alapjában véve fekete-fehér filmről beszélünk, az utólagos színezés mégis rendkívüli jelentőségű, hiszen ezzel lehet egyértelműen megkülönböztetni az éjszakai és nappali részleteket. (Természetesen mindent nappal vettek fel.) A színezést a korabeli másolt példányok esetében direkt hagyták ki, úgy gondolták, nem fontos, azonban ha teljesen monokróm a képi világ, akkor szinte lehetetlenség megmondani, mikor melyik napszak van. Illetve előáll az a helyzet, hogy Orlok vígan masírozik a napfényben, ami pedig tönkreteszi a befejezést. 1980-ban felbukkant egy 1922-es francia kópia a Cinématéque Francaise raktárából, ami hiányos és rossz állapotú volt, viszont látszódott rajta, hogy anno melyik részt és milyen színűre festették ki utólag. Erről majdnem biztosan állítható, hogy a színezett német változaton alapul, így teljesen visszaadja az eredeti képi világot. Az éjszakai jelenetek kékek vagy zöldek, de még akkor is, mikor lámpa világít rajtuk és az ember ezért sárgát várna. A szobabelsők az esti időpontokban sárgák, kivéve a befejezéskor, mikor kint kék, bent zöld fény van. A zöld fény a gonosz karaktert ’veszi körül’. A hajnali részletek rózsaszínben pompáztak, kivéve a narancssárgára színezett húsevő növényes részt. 

A zenét a mozizás hajnalán nem a történet részeként kezelték, hanem a nézőknek nyújtott extra szolgáltatásként. Franciaországban például sokszor úgy vetítették a némafilmeket, hogy csak egyetlen zongora kísérte őket. F.W. Murnau azonban másként állt hozzá a kérdéshez. Hans Erdmann kísérőzenéjét teljes nagyzenekari és kisebb szalonzenekari változatban is lejegyezte. A Fantastisch-Romantische Suite névre keresztelt, 10 tételből álló szerzeményt Erdmann a filmszínházakra bízta, azzal az instrukcióval, hogy nem kell őket „minden esetben ugyanebben a formában játszani. Ez persze lehetséges, de semmiképpen sem kötelező.” Éppen ezért a hatás néha bejött, másszor nem. Azonban a szerző megjegyzi, hogy a pontosan játszott kísérőzene meglepő módon nagyszerűen erősíti a film színezését, és viszont. 

5. rész – A híd, írta a feliratokat fordító és a dvdt pénzelő Craig Keller

Keller arra hívja fel a figyelmet, hogy abban a teljesen lényegtelennek tűnő jelenetben, ahol Hutter átmegy a fahídon, látható egy kis részlet, ami a hozzá kapcsolódó olvasnivalóval együtt félelmetes jelentést kap. A felirat szerint „Mikor átkelt a hídon, hátborzongató víziók kezdték gyötörni.” A fiatalember séta közben hátranéz a kamera felé, ám ahhoz túl messze van, hogy pontosan lássuk az arcára kiülő különös ábrázatot. A szerző azt mondja, lehet, hogy Hutter mosolyogva pillant a kamera felé, de az is elképzelhető, hogy a szó szerint arcnak lefordítható német das Gesicht szó ebben az esetben arra vonatkozik, hogy a hátborzongató víziók miatt pofákat vág. Ráadásul egyenesen belenéz a néző szemébe, ezzel azt mondva, hogy ’most már te is benne vagy ebben a világban, amiben én.’ Ugyanakkor a szekvencia úgy is értelmezhető, hogy Hutter átkel a szellemek világába, ami ugyan nem tűnik másnak, mint az innenső oldal, a valódi világ, de a mesélő (a felirat) azt mondja, így mégis elhisszük neki.

Utóhang 

A Nosferatu megkerülhetetlen műalkotás. Jelentősége többszörös, hiszen a weimari Németország egyik ritka és felbecsülhetetlen értékű dokumentuma, valamint úttörő a némafilmek és a filmművészet terén. Aztán még a Drakula-történet ős-filmje; a horror egyik nagypapája, meg a vámpír-mítosz egyik gyökere. Nézhető Bram Stoker regényének feldolgozásaképpen, fantasztikummal megtöltött némafilmként, vagy akár erotikával telített okkult borzalomként. Fontos megjegyezni, hogy aki látni akarja, az válassza a 93 perces verziót, ne érje be a 65 percessel! 

Pontozás: 

imdb: 8/10 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Már jó ideje várható egy újabb feldolgozás az 1979-es Phantom der Nacht után, ezúttal az amerikaiaktól. A Nosferatu elvileg ebben az évben elkészülhet…

Ebben az évben még egy hasonlóan nagy léptékű projektet tervezek nyárra, azt viszont lehet, hogy több bejegyzésben valósítom meg. Továbbá sajnálom, hogy a több hétig kint lévő szavazásra egyetlen szavazat sem érkezett… Végül pedig a már emlegetett Queen és David Bowie-szám, az Under Pressure: A videót levették...

Aki nem olvasta volna a 2016-os évre vonatkozó bejegyzést eddig, az itt megteheti, hogy értse, miről beszélek! 

Elkészültem a blogon található írások javításának első fázisával, amelyben a 2008-as év összes cikkét átnéztem és felújítottam. Miből állt a felújítás? Először is, a cikkek külalakját ellenőriztem, kiszedtem azokat a videókat, amiket anno beágyaztunk, de már nincsenek fent a youtube-on, így elérhetetlenné váltak. Újakat nem kerestem, mert egyrészt sokszor már képtelen vagyok visszaemlékezni, hogy mi volt a videóban, másrészt meg előbb-utóbb úgyis leveszik majd őket megint… Minden képet beraktam középre, így szebben mutatnak, és jobban illeszkednek az oldal alaptémájához. A szerver eltüntetett néhány képet, ezeket pótoltam, illetve pár cikk egyáltalán nem tartalmazott illusztrációt, mert 2008-ban még lehetetlenség volt az adott filmről bármit is találni a neten. Ezeket utólag kiegészítettem.

Akkoriban még nem volt annyi tartalom a weben, mint most, ezért a 8 évvel ezelőtti írásokban nincsen annyi és olyan jó minőségű fotó. Ezeket békén hagytam, mert így emlékeztetnek arra, milyen volt régen blogot írni:) Néha azért nyúltak meg a fotók, mert a szerkesztésnél meg kellett nyújtani őket, hogy jól nézzenek ki a publikálás során, ugyanis azidőtájt a blog.hu motorja összenyomta a képeket. Később ezt a problémát kiküszöbölték, azonban a szerkesztői felületen most már csak arányosan lehet csökkenteni a fotók méretét, ezért nem szórakozom a kijavításukkal. Emléket állítanak a régi időknek…

A Filmrajongó indulásakor még egyből a szerkesztői felületre írtam a cikkeket, aztán később a Jegyzettömbbe fogalmaztam meg a szövegeket, amiket aztán áttettem a Wordbe. Ez a művelet elég hosszadalmas volt, főleg, mivel a Word „szétdobta” a mondatokat, amiket egyenként kellett újra összerakni, aztán megformázni. Erről jut eszembe, hogy volt pár cikk, ahol a betűtípus az utólagos szerkesztés során a szerkesztői felületen megváltozott, és nem illett össze az adott írások többi részével. Éveken át fogalmam se volt, hogy ezt miként lehet orvosolni, de most kiderült, hogy egyszerűen Wordbe át kell másolni a szöveget, és ott be lehet állítani a betűtípust. Pár helyen voltak még igénytelenül összerakott linkek, ezeket átszabtam, hogy illeszkedjenek a környezetükbe.

A kérdéses évben a Jöttünk, láttunk, visszamennénk mindkét részéről két írás született; valamint Mozsárágyú már ekkor értekezett a Mystery Menről, amiről a későbbi évek folyamán készítettem egy részletesebb bemutatót. Ezek direkt szerepelnek kétszer, kétféle szemszögből. Ezen felül a Szárnyas fejvadászról véletlenül két cikket írtam, ahogy A remény rabjairól is... Utóbbiról határozottan emlékszem, hogy nem jött elő a keresőben, amikor utánanéztem, hogy megvan-e már; az előbbinél viszont fel se merült, hogy már szerepel és csak most derült ki számomra…

Azonban ennek van egy pozitív vonulata is, mégpedig hogy megmutathatom nektek, miként változtak a munkáim az évek során. A következő linken elolvashatjátok a 2008-as A remény rabjait, itt a négy évvel későbbi, jóval részletesebb változatát; itt pedig ugyanígy az „eredeti” Szárnyas fejvadászt, majd az „újragondoltat”. Érdemes megfigyelni a pontszámok változását is!

A következő kérdés, amire a válaszotokat várom, az a szerzőtársammal kapcsolatos. Mozsárágyú a húgom, aki elől kezdetben eltitkoltam az oldalt, de amikor megismerte, ő is azonnal írni akart rá. Mindketten újságíró szakon végeztünk a Kodolányin, szóval megvan bennünk az íráskészség, ugyanakkor nagyon különböző az ízlésünk mozgóképek terén – ez kapóra jött számomra, mert kolléganőm megnézett és megírt olyan alkotásokat, amiket én nem. Cikkeink is rendkívül különbözőek, ő inkább az érzéseit, a film által benne keltett hangulatot ismerteti, míg én sok tényt, érdekességet közlök, és emellé csak mellékletként csatolom a véleményemet.

Íme, két példa, a már említett Jöttünk, láttunk, visszamennénk első része, amit mind a ketten „elemeztünk” saját látószögünkből: Mozsárágyúé és az enyém.

Húgom jelenleg a munkája miatt rendkívül kevés szabadidővel rendelkezik, de néha van olyan film, amiről kijelenti, hogy nagyon szívesen írna róla, ha volna rá módja. Felajánlottam neki, hogy bármiféle időkorlát nélkül, nyugodtan tegye ezt meg, aztán, ha egyszer készen lesz a cikke, akkor kirakom. 

Végül még egy szavazás, hogy legyen mit nézegetni: Anno úgy voltam vele, hogy egy nap akár három írást is kitettem, míg mostanában inkább heti egy vagy kettő a maximum. Igaz, ezek jóval részletesebb, kielégítőbb információforrások, mint a kisebb társaik. Mégis jó lenne tudni, hogy nektek mi tetszik jobban? 

Előre is köszönöm az összes szavazatot! 

Egyéb hírek az oldallal kapcsolatban: Az ebben az évben megnézett filmekről egy kis listát vezetek, amit majd az év végén, vagy valamikor azután közzéteszek. A következő hónapban valami mást fogok csinálni, így nem foglalkozom a javítással. Új cikkek sem fognak születni, kivéve a blog február 11-ei születésnapjára készülő szuper bejegyzést, ami egy igazán különleges, filmtörténeti mű egyedi kiadásáról fog szólni! Ezen felül reménykedem benne, hogy hamarosan nagy bejelentéssel térhetek majd vissza:) Szavazzatok és olvassátok el a 2008-ban készült írásokat, amik most már a lehető legjobbak! Február 11-én találkozunk!

Ha tömegközlöködéssel és egyedül utazom valahová, általában út közben mindig olvasok egy kis bulvársajtót. Ezen lehet röhögni, szörnyülködni és örülni annak, hogy engem a celebek világa nem érdekel. Ezen a héten budapesti utam során a Napi Mocsok hasábjain felfedeztem két cikket, ami eléggé felkeltette a figyelmemet, ezért úgy döntöttem, írok róluk, hátha van még olyan, aki hozzám hasonlóan nem hallott ezekről a dolgokról.

I. A Hősök-sorozat felújítása, a Heroes Reborn egyetlen évad után lekerül a képernyőkről.

Az eredetileg 2006 és 2010 között futó, négy évadot megélt Hősöket itthon a tv2 adta és nagyon nyomatták. Ez a sorozat, ha jól tudom, különleges képességű, köztünk élő emberekről szólt, szóval egyfajta X-Men-klónnak tekinthetjük. Azt nem tudom, hogy ténylegesen sikeres volt-e, én például senkit sem ismerek, aki anno nézte volna, de tudom, hogy mindenütt reklámozták és ennek köszönhetjük a rendkívül tehetséges Hayden Panettiere felbukkanását is. 

Éppen ezért marhára meglepő számomra, hogy a felújítása gyakorlatilag azonnal megbukott az USA-ban. Bár tény, hogy most a tv-sorozatok korát éljük, azt hittem, hogy a Heroes alapvetően nagyot kaszáló, nagy hírnévnek örvendő valami volt, és az utódja emiatt ugyanolyan sikeres lesz. (Lásd mondjuk a Better Call Sault és a Fear The Walking Deadet.) Nos, egyértelmű, hogy tévedtem. Lássunk néhány idevágó idézetet!

"A Heroes Reborn évadzárója a franchise végét is jelenti az NBC elnöke, Bob Greenblatt szerint, aki egy amerikai sajtóeseményen beszélt a széria végéről. Mint mondta, eleve egy évaddal, elinduló és lezáruló sztorival terveztek, de nem lett volna a kreátor, Tim Kring ellenére, ha lesz még folytatás - a nézettség azonban nem volt meggyőző." (Blikk, 2016.01.15., 10. oldal)

Magyarul: Szerettünk volna egy csomó nézőt és egy csomó pénzt, de a művünk senkit se érdekelt, szóval nem fogjuk folytatni. Ez a kidumálási próbálkozás annyira jó... (Nem beszélve a magyartalan, indokolatlan kreátor és franchise szavak használatáról.) Vajon hasonló sors vár-e a jóbarátok egy részesre tervezett speciális epizódjára is, amiről éppen ma írták meg, hogy Matthew "Bérgyilkos a szomszédom" Perry nem lesz benne? Remélem, hogy igen.

Még egy kis adalék az 8chan.net /tv/ részlegének ehhez kapcsolódó topikjából. Az alábbi hozzászólók mind névtelen felhasználók:

"Egyáltalán mi a francért próbálkoztak? Még Hayden Panettiere-t se tudták visszahozni."

"Úgy tűnik, megkísérelték összehozni azt, amit eredetileg is akartak, hogy minden egyes évadban egy új csapatnyi mutánsra összpontosítsanak (vagy csak ebben az egy évadban?). Viszont úgy tűnik, beraktak pár szereplőt a régi szériából, ami azt mutatja, hogy csak kaszálni akartak vele, amennyire lehetett."

"Nem vagyok meglepve. Ez a sorozat karácsony előtt közepes minőségűből valódi szemétté vált az évad második felére."

A kommentelők egyetértettek abban, hogy semmi értelme nem volt a sorozat újjáélesztésének, illetve senkit sem zavart, hogy a végeredmény aztán megbukott. És mindössze egyetlen hozzászóló akarta volna Hayden Pannettiere-t látni. Vagyis úgy látszik, rajta kívül vajmi kevés vonzereje volt ennek az egésznek. [Megjegyzés: Egyetlen részt se láttam belőle, de sosem érdekelt.]

II. Egy magyar hölgy pert nyert a Paramount Studios ellen, ami a Pain & Gain (Izomagyak) című filmjével meggyalázta testvére emlékét

A Bors 2016. január 15.-én megjelent számának 6-7. oldalán található egy nagy méretű cikk, ami beszámol erről az eseményről. A hazánkban Izomagyak néven is futó akció-vígjáték viszonylag nagy felhajtás nélkül tűnt el a süllyesztőben 2013-as premierje után, engem személy szerint egyáltalán nem érdekelt, ám ez az írás felhívta a figyelmemet arra, hogy az USA-beli filmesek (élükön Micheal Bay-jel) egy magyar milliomos és barátnője meggyilkolásából készítettek szórakoztatónak szánt filmet. Mivel a kérdéses alkotást nem láttam, így konkrét véleményt se tudok mondani, ám az utánaolvasás során az derült ki számomra, hogy Bay alkotása a rosszfiúk oldalára állítja a közönséget. 

A magyar vonatkozás már izgalmas; az pedig pláne, hogy a felperes Griga Zsuzsanna bebizonyította, hogy a hatalmas filmgyárak korántsem mindenhatóak, és egy egyszerű civil is nyerhet pert ellenük, amennyiben igaza van. Nézzünk pár idevágó idézetet az említett lap említett oldalairól:

"A Bors írt róla először, hogy a történet egy Amerikában élő magyar milliomos, Griga Ferenc haláláról szól." Az említett perelő hölgy Ferenc testvére.

(Griga Zsuzsanna) " Amikor értesültem a film készítéséről, írtam a Paramount stúdiónak, de egy durva válaszlevélben közölték, mivel Feri meghalt, semmi közöm az egészhez. Az előzetesekből aztán láttam, hogy viccet csináltak az egészből, és szinte teljesen elferdítették a tényeket, holott igaz történetként hirdették, ez szerepelt a film plakátjain és magában a filmben is."

"Griga Ferenc (...) előbb New Yorkban élt, autókat mosott, majd Floridába költözött, ahol szextelefonos céget alapított, amiből milliomos lett. Egy testépítőkből álló bűnbanda 1995-ben elrabolta a barátnőjével együtt, hogy pénzt zsaroljanak ki tőle. Grigát egy súlyzóval ölték meg, kedvesét halálra nyugtatózták."

(Rónai Péter, ügyvéd) "A főszereplő Mark Wahlberget azért pereltük be, mert kiadott egy táplálék-kiegészítő tablettát a film logójával. A sztárt végül nem büntette meg a bíróság, a Paramountot és Michael Bay rendezőt viszont elmarasztalta. Már kaptunk egy ajánlatot tőlük, amit nem fogadtunk el."

A Bors szerint a "film mérsékelt siker volt 2013-ban", a wikipedia szerint 26 millió dollárból készült és valamivel több mint 86 milliót hozott vissza. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott. Azt nem értem, hogy a Wahlberg elleni per mire volt jó, illetve azt sem, hogy mi értelme van Michael Bay-től azt várni, hogy bocsánatot fog kérni egy művéért. Eddig a négy Transformers-izéért sem kért bocsánatot senkitől...

Na, szóval úgy gondoltam, ezeket érdemes megosztanom veletek, mert az egyik magyar vonatkozású, és mindkettő bemutatja, hogy Hollywood sincs isteni hatalommal megáldva. Akinek van valamilyen hozzászólása a sorozathoz, vagy a filmhez, az bátran kommenteljen!

Boldog és Sikerekben Gazdag 2016-ot Minden Kedves Olvasómnak!

Néhány bejelentésem van a Filmrajongóval kapcsolatban. Az oldalon található több mint 1000 bejegyzés jelentős részét egynél többször soha nem olvastam el, így tele lehetnek hibákkal, tévedésekkel, illetve még levehették a hozzájuk tartozó youtube-videókat. Sőt, mivel úgy 2014 közepe óta a blog.hu átállt az alapvetően középre helyezett képes rendszerre, így a régi, balra húzódó képek sem állják már meg a helyüket.

Ennél fogva úgy döntöttem, hogy 2016. január 1-től "lezárom" az oldalt. Ez annyit takar, hogy ebben az évben felújítom az eddigi 7 év cikkeit, aktualizálom, kicsinosítom őket, hogy a jövőben minőséget képviselhessenek. Ameddig ez a munka tart, új bejegyzés csak abban az esetben lesz, ha valami olyat látok, amit mindenképpen meg akarok ismertetni veletek; illetve ha valami nagyon-nagyon tetszeni fog és ezt el akarom mondani.

Ezen kívül A héten a tvben-listára mostantól csak olyan alkotások kerülnek fel, amik legalább a 3-as pontszámot elérték és emellett valamennyire tetszettek is nekünk. Azt hiszem, mindenki jobban jár, ha csak olyan alkotásokat ajánlok a figyelmetekbe, amik szerintünk jók.

A javítási munkáról majd folyamatosan beszámolok, illetve talán készítek nagyobb összefoglaló bejegyzéseket (pl. összes írás 2011-ből vagy összes Bud Spencer-film, stb.).

Ez az egész nem tart majd annyira sokáig, mert egyrészt élvezem a feladatot, másrészt sok olyan bejegyzés van, amit már kijavítottam. Legrosszabb esetben is 7 évnyi termést 7 hónap alatt végig lehet járni, szóval az év második felében már biztosan jönnek új írások.

Az eddig ismertetett mozis kínálatból egyedül az X-Men: Apokalipszis az, amit biztosan megnézek majd. Ezen kívül tutira ígérhetem Juno Temple 2015-ben bemutatott, illetve jövőre érkező filmjeinek ismertetését - azt még nem döntöttem el, hogy februárban, a blog születésnapja, vagy júliusban, az ő szülinapja kapcsán. 

Szóval új bejegyzés most egy darabig nem lesz. Ha mégis, akkor az valami igazán nagyszerű dologról fog szólni! És ahogy mondtam, figyeljétek a híradó-összefoglaló írások érkezését!

Megjegyzés 2017-ből: Munka és regényírás mellett nem lehetett egy év alatt befejezni ezt az egészet, még csak most járok a végén és már október van...

Állandóan mindenki erről a filmről ugat, úgyhogy mi is megnéztük. A cikk további részében szpojlerek jönnek, úgyhogy aki még esetleg nem látta, az ne olvasson tovább! 

Történetet nem írok, hanem inkább ugorjunk egyből a lényegre: ez egy középszerű alkotás. Konkrétan 3/5. -1, amiért gyakorlatilag ugyanaz, mint Az Új Remény, és még egy -1, amiért semmit, de semmit sem magyaráznak meg! 

A hangulata jó volt és elszórakoztatott, nagy élmény volt a III. rész után ismét az óriási vásznon látni a nyitó Star Wars-feliratot; pluszban pedig a poénok meg a régi rajongóknak szánt kis utalások tovább emelték a színvonalat. Sajnálatos módon az új karakterek nem nagyon tesznek hozzá a végeredményhez, a régiek közül meg egyedül Han Solo (természetesen Harrison Ford) kap elegendő időt, hogy kibontakozhasson. De akkor nézzük is végig őket, a nagy öregeket, akik kis híján 40 éve segítik mesélni a messzi-messzi galaxis történeteit: Ford mellett visszatér Mark Hamill (Luke Skywalker) és Carrie Fisher (Leia Organa), valamint Peter Mayhew (Chewbacca) és Anthony Daniels (C-3P0). R2-D2 is felbukkan, de Kenny Baker ezúttal csak tanácsadóként vett részt a karakter megalkotásában, már nem ő bújik meg a jelmezben. Visszatérő kisebb karakterek: Warwick Davis (ezúttal egy Wollivan nevű alakot játszott, fogalmam sincs, ki ez), Tim Rose és Erik Bauersfeld Ackbar admirálisként, valamint Mike Quinn és Kipsang Rotich Nien Nunbként. Nagyszerű dolog, hogy az utóbbi két űrlényt pontosan ugyanazok az emberek mozgatták és szólaltatták meg, akik a régi részekben, ezen kívül bábuk meg maszkok segítségével jelenítették meg őket. És ha már az eredeti trilógia alkotóinál tartunk, emeljük ki, hogy a forgatókönyv egy részét Lawrence Kasdan, A Birodalom visszavág és A Jedi visszatér írója hozta össze; a zenét pedig újfent John Williams szerezte. 

Lássuk az új arcokat! A főszereplő Rey-t Daisy Ridley kelti életre, a jófiúvá avanzsáló egykori rohamosztagos Finnt John Boyega, a vagány űrpilóta Poe-t pedig Oscar Isaac testesíti meg. A jó oldalt erősíti még Lupita Nyong’o (Maz Kanata szinkronhangja) és Max von Sydow (az öreg pasi az elején a faluban). A rosszfiúk közt üdvözölhetjük Adam Drivert (Kylo Ren), Andy Serkis-t (Snoke) és Gwendoline Christie-t (Phasma kapitány); valamint szinkronként hallhatjuk Simon Pegget (a Rey-nek szemétért kaját adó Unkar Plutt) és Daniel Craiget (a rohamosztagos, akit a lány elmetrükkel manipulál); az egyik First Orderes tiszt pedig a Trónok Harcából meg Az útvesztőből ismert Thomas Brodie-Sangster. Lawrence Kasdan egyébként producer is volt, mellette a forgatókönyvért J.J. Abrams felelt. Abrams szintén beszállt a pénzével a produkcióba és ő volt a rendező; az íróként feltüntetett Michael Arndt művét azonban nem használták fel. Külön kiemelném pozitívumként a jakkui településen az itatóban szlopáló hatalmas disznót, amin Mozsárágyúval remekül szórakoztunk.:) 

Kis utalások az eredeti trilógiára: a Dejarik-holosakk, a Jedi gyakorlógömb, „döglött” lépegető, lázadó sisak, Vader szétvert maszkja.

Dolgok, amiket direkt nem magyaráztak meg (bizony, mivel úgyis sikeres lesz, és úgyis jönnek a folytatások): 1. Finn hogyan tudja a kondicionálás ellenére nem meghúzni a ravaszt? Aztán miként dönt úgy, hogy átáll? 2. Poe hogy éli túl a zuhanást? Hogyan megy el Jakkuról? 3. Mi motiválja Finnt? Egész életében csak a rohamosztagos képzést ismerte, miért érdekli Rey sorsa, miért barátkozik össze Poe-val 20 perc együttlét után? 4. Rey csak úgy tudja használni az Erőt, mert csak? 5. Kylo, akit maga Luke Skywalker és Snoke is tanított, veszít a lány ellen, aki életében először fog fénykardot. Hogyan lehetséges ez? 6. A TIE-vadászban nincs létfenntartás, de hőseink maszk nélkül repülnek vele. Nem tud leszállni, de azért elindulnak vele le a Jakkura, ami egyébként egy az egyben megegyezik a Tatooine-nal. 7. A Köztársaság még létezik, de akkor a Birodalomnak tűnő First Order hogyan létezhet vele együtt? 8. Ha van Köztársaság, miért kell tőle függetlenül még egy Ellenállás is? Ez a két oldal egy célt szolgál, mégsem fognak össze? 9. Mint tudjuk, a rohamosztagosok képtelenek eltalálni bármilyen célpontot. Akkor a közülük való Finn mitől lett mesterlövész? 10. Mi motiválja Rey-t? Alapvetően ott akar maradni a Jakkun és várni azt, aki megígérte neki, hogy visszajön érte; mégis hirtelen irtó fontos lesz neki, hogy segítsen BB-8-nek, megtalálják Luke-ot és lázadjanak. Ott, a semmi közepén, egy totál lényegtelen bolygón mit érdekli őt a First Order?

Az új gonosz, Kylo Ren Darth Vader külsejét egyesíti Anakin Skywalker elkényeztetett kamaszos dühkitöréseivel, Maz megfeleltethető egy női Yodának, Rey Luke-nak, Poe Hannak, BB-8 R2-D2-nak; és egyedül Finn az, aki nem hasonlít valamelyik korábbi főhősre. A maszkos rosszfiú mellett a háttérben álló, először csak hologramon megjelenő nagyúr is visszatér (Snoke); szinte megismétlődik a kantina-jelenet; a First Order fegyvere meg egy felturbózott, immár harmadik Halálcsillag. Ha nagyon akarom, akkor Phasma meg Boba Fetthez hasonlítható. Szóval nincs új a Nap alatt… Egyetlen alkalommal igen nyilvánvaló propagandát állítanak elénk: vörös zászlók lengnek, a szürke ruhás ezredes üvöltve szózatot intéz az összegyűlt rohamosztagosokhoz, akik karlendítéssel éltetik. Na, honnan ismerős ez a képsor? 

Kis adalék a megértéshez, illetőleg az eddig felhozott kérdésekre egy lehetséges válasz korábbi vendégszerzőnktől, SickRattől: Finn Lando Calrissian fia. Ez magyarázhatja azt, hogy mitől lesz szabad akarata és lelkiismerete. Plusz lehet, hogy Lando Felhővárosban megtalálta Luke elveszett fénykardját és ő vitte el Mazhoz. 

Egyéb magyarázat nélkül maradt dolgok az 8chan /tv/ részlegének „idegesítő részletek Az ébredő erőből” részéről, Névtelen hozzászólóktól: 1. Rey tudja, hogyan kell lézerpisztollyal lőni és másodpercek alatt mesteri szinten kezd el bánni vele. 2. A végső párbajnál Kylo hagyja, hogy ellenfele nyugodtan meditáljon, nem lép közbe. 3. Hogyan találják meg a bolygónyi méretű Csillaggyilkos bázison Phasmát? 4. Finn saját bevallása szerint a takarítók közt dolgozott, de urai mégis éles bevetésre küldték. 5. Chewbacca külseje semmit sem változott az évtizedek alatt. 6. Kylo a Ren-lovagrend mestere, de mégsem fejezte be a képzését. 7. Finn pálfordulását bajtársa halála okozza, ám a későbbiekben mindenfajta érzés nélkül gyilkolja halomra azokat, akikkel néhány órával/nappal korábban még egynek számított. 8. Leia a visszatéréskor megöleli Rey-t, akivel ekkor találkozik először; Chewie-t viszont nem. 9. Az elképzelhetetlenül nagy Csillaggyilkos teljes pajzsát egyetlen kis képernyőről ki lehet iktatni. 10. Miként van az, hogy a takarítók közt dolgozó Finnt mindenki felismeri? Pláne úgy, hogy folyton maszkot kellett viselnie. 11. Rey-nek semmiféle tapasztalata nincs űrhajók irányításáról, mégis az első alkalommal mindenről tudja, hová való és mit csinál; fantasztikusan szlalomozik a lövedékek és törmelékek esőjében; hihetetlen mutatványokat hajt végre a Millenium Falconnal, majd végül megerősíti, hogy tényleg ez volt az első alkalma, mikor űrhajót vezetett. 12. Chewbaccát leginkább ölebként kezelik, és Han halála után nem ő kapja meg a Falcont, hanem Rey. 13. A főhősnő honnan tudja, hogy a Jedi elmetrükk egyáltalán létező dolog? Sosem látta korábban, hogy valaki ilyet csinál; ráadásul azt hitte, a Jedik csak a legendákban léteztek. 14. Finnről senki sem feltételezi, hogy kettős ügynök. Nem csak beavatják őt az Ellenállás terveibe, hanem hagyják, hogy beleszóljon és elküldik a Csillaggyilkosra. Bár alig ad okot arra, hogy megbízzanak benne, mégis megengedik neki, hogy átvegye az akció irányítását és eljuttatják abba a pozícióba, ahonnan tökéletesen tudja szabotálni az egészet.

Két negatív megállapítás ugyaninnen: I. „Az egész film, főként Kylo és Rey csak akkor értékelhető, ha a készítők ennek a két karakternek jelentős fordulatot terveznek (átállnak az ellenkező oldalra). Hiszen egy gonoszt úgy építesz fel, hogy megmutatod, mire képes; a hősnek viszont küzdenie kell.” [Aki látta, az tudja, hogy Rey semmiért se küzd meg, egyszerűen Luke-szintű képességeket kap a puszta levegőből.] II. „Ez a film egy vidámparki hullámvasút. Ha egyetlen pillanatra is elgondolkodsz rajta, az egész szétesik.” Két pozitív vélemény, az első az említett részlegről: „Kedveltem Snoke-ot. Szerintem jól nézett ki. Olyan Óz, a csodák csodája-érzést keltett. Mert kisebb, mint Yoda és csak a hologramja ilyen óriási.” Ez meg tőlem: Chewie sérülése az első csatában remek, mert ez mutatja, hogy ő is megöregedett. 

Elképesztően sokat lehetne még pofázni az érdekességekről, de egyszerűen se időm, se kedvem nincs hozzá, így ezt most mellőzni fogom. Akik nem tudnak angolul és emiatt számukra az imdb adattára elérhetetlen, azok próbálják meg beszerezni a decemberi VOX Magazint, abban rengeteg adat van erről a moziról! 

Végül az utolsó két fontos adat jön: Az ébredő erő 200 millió dollárból készült és eddig már több mint 1 billió dollárt hozott vissza – és még nagyon a vetítési időszak elején járunk! A kritikusok általánosságban kedvelték. 

Nekünk annyira nem tetszett. Bár szórakoztató volt, de annyi lehetetlenséget, megválaszolatlan kérdést és pénzszagot hagyott maga után, hogy mégsem tudjuk szívből szeretni. Ezért, ahogy említettem, 3/5-öt kap tőlünk. 

imdb pontszáma: 8.6 (2 év alatt 0.4-et csökkent, de többet kellett volna.)

Politika-rovat: Rey azért kap meg mindent, mert nő; Finn azért főszereplő, mert néger; Poe pedig 90%-os biztossággal nevezhető homokosnak. Ezt a szériát is sikerült tönkretenni a "feminizmus" és az "SJW"-mozgalom jegyében. Éljen!

Hírek: 

- J.J. Abrams pénzeli az alábbi produkciókat: Portal, Half-Life, Star Trek: Mindenen túl, Mission: Impossible 6, Star Wars VIII, cím nélküli Cloverfield folytatás. (Ebből 3 készült el eddig, a legutolsóban kiderül, hogy a szörnyek az űrből jönnek; az Űrszekerek irtó uncsi volt; a következő "Star Wars" meg jövőre jön...)

- Lawrence Kasdan az írója és producere a készülő önálló Han Solo-filmnek. (Ami biztos, hogy ostobaság lesz.)

- Harrison Ford állítólag benne lesz egy új Szárnyas fejvadászban, az ötödik Indiana Jones-ban és a Star Wars VIII-ban. (A középső nem készült el, a többi bemutatóra vár.)

- Mark Hamill szintén visszatér a Star Wars VIII-ban, valamint újfent megszólaltatja Jokert a Batman: The Killing Joke című animációs filmben. 

- Carrie Fisher is benne lesz a Star Wars VIII-ban. (Azóta meghalt, úgyhogy a IX.-ben már nem.)

- Simon Pegg harmadszor lép az Enterprise fedélzetére a Star Trek: Mindenen túlban; valamint szinkronként hallhatjuk a most már ötödik (?) Jégkorszakban. 

- Max von Sydow-t jövőre a Trónok Harcában látjuk viszont. (Elég keveset szerepelt...)

- Daisy Ridley, Adam Driver és John Boyega visszatérnek itt látható karaktereikhez a Star Wars VIII-ban. 

- Oscar Isaac szintén megint Poe-vá válik, de előtte még a félelmetes En Sabah Nurként bukkan fel az X-Men: Apokalipszisben, amit már nagyon várok! Az eljövendő múlt napjai végén látott fickó sem volt igazi Apocalypse-ként számomra, de örülök, hogy végül nem Logan Lermant választották a szerepre. (Láttam, írtam róla, tetszett.)

- Andy Serkis a Black Pantherben ugyanazt a figurát játssza, akit az Avengers 2-ben; valamint a motion capture technológiát felhasználva játszik a következő két Tintin-filmben, a War for the Planet of the Apes-ben és a Jungle Book: Origins-ben; utóbbit rendezőként is jegyzi. 

Ebben az évben már nem lesz több írás, de jövőre nagy változás várható a blogon, úgyhogy figyeljetek!

Boldog Karácsonyt minden kedves olvasómnak!

Ahogy a Glóriánál, most is az történt, hogy az emailembe belépve láttam a port.hu-s értesítőt, hogy este lesz egy Örkény István-művön alapuló film. Gondoltam, akkor nézzük meg, mondtam a családnak, hogy ez lesz, aztán közösen leültünk nézni. (Annyit még hozzáfűznék, hogy normális esetben elkerülöm az ATV-t, ez egy kivételes alkalom volt, bár a hónap elején adták az Isten hozta, őrnagy úr!-t is…) Annyit elöljáróban még meg kell jegyeznem, hogy az alapul szolgáló kisregény sosem tartozott a kedvenceim közé az Örkény-életműből, bár a jelentősége vitathatatlan. Nézzük, mi lett belőle a mozgóképes feldolgozás során! 

A történet középpontjában a Budapesten élő özvegy Orbánné (Dayka Margit) áll, akinek mindennapjait gazdag, külföldön élő, de betegsége miatt járásképtelen nővérének, Gizának (Bulla Elma) írt leveleiből és kettejük telefonbeszélgetéseiből ismerhetjük meg. Mindkettejüknek megvannak a saját problémáik, mindketten másként látják egymás helyzetét, Orbánné életét pedig még a szerelem is bonyolítja. 

Bevallom, utoljára középiskolás koromban olvastam a Macskajáték írott változatát, és akkoriban nem tett rám nagy hatást, így alig emlékszem, mi van benne. Itt, a filmváltozatban pedig a sokszor szerintem abszolút céltalan és oda nem illő művészkedés vette el a kedvem a sztoritól. Persze egy levél-regényt nem könnyű megfilmesíteni, ám számomra Makk Károly felvillanó izéi, színes lencséken és beszűkített „lyukon” keresztül mutogatott néznivalói, össze-vissza visszhangzó szövegei és a semmit mutató képei kifejezetten idegesítően hatottak. Lehet, hogy ez az igazi, legfelsőbb szintű filmművészet és az is lehet, hogy erről fogalmam sincs, de ezek a dolgok nem tetszettek benne, na.

Ellenben Dayka Margit nagyon jól játszik, miatta egyre jobban kezdett érdekelni, hogy vajon mi történik a figurájával, Erzsivel. A konfliktusai korántsem rendhagyóak, ám hajlott kora (60-as évei végén jár) mégis különlegessé teszi azokat, amiket átél. Mennyivel más a szerelem, mikor az ember fiatal és milyen más idősen! Még akár negyven év után is kiderülhet, hogy valakit nem ismerünk, vagy nem eléggé ismerjük, ám az érzései ellen senki se képes küzdeni. Giza sorsa viszont apróságokból bontakozik ki, nála jobban kell figyelni a kis részletekre, pláne ha kimaradt az alapul szolgáló írás. A nővérek próbálják szépíteni a valóságot egymás előtt, ám a néző előtt képtelenek titkolózni. Érdekes megfigyelni, hogy ki mikor és miről hazudik.

Külön kis mellékszálat képez az Erzsi szomszédjában élő Egérke (Törőcsik Mari), aki különös baráti-beosztotti viszonyban van a főhősnővel. A minden gondok gyökerét jelentő Paula (Makay Margit) viszont alig jelenik meg. A Nagy Őt, Csermlényi Viktort Balázs Samu kelti életre; valamint felbukkan még Piros Ildikó (a fiatal Erzsi), Szilágyi Tibor (az iskolaigazgató), Szirtes Ádám (nem tudom, kit játszott) és a beszédtanárnő A Tanúból (sajnos fogalmam sincs, mi a civil neve). A forgatókönyvet Makk Károly és Bacsó Péter írták, a rendező Makk Károly volt. 

Érdekességek: A cím egyrészt utal Erzsi és Giza oda-vissza levelezésére, másrészt a kórus bosszújára, harmadrészt Erzsi és Egérke nyávogós játékára. Örkény István 1963-ban írta a Macskajáték kisregény-verzióját, ami 1965-ben, folytatásokban jelent meg a Kortárs hasábjain. Egy évvel később a Jeruzsálem hercegnője című könyv lapjain látott napvilágot; a színpadi dráma-változat 1969-re készült el. A színházi premier 1971-ben volt. Az itt tárgyalt művön kívül Szabó István is készített belőle filmet 1983-ban. A Macskajáték imdb-adatlapján hibásan szerepel, hogy a film 1974-es, valamint az operatőr Tóth Jánost az írók közt tüntetik fel. Eredetileg Mezei Mária játszotta volna Gizát, ám a forgatás előtt egy nappal visszalépett a szerepléstől. A helyére érkező Bulla Elma már bizonyított a színpadi változat Gizájaként. Csermlényi Viktor szerepel Örkény egy másik művében, A hattyú halálában (és elvileg az Egy jól siekrült temetésben is), ami szintén a Jeruzsálem hercegnőjében jelent meg először. Makk Károly alkotását jelölték Oscar-díjra és Arany Pálmára, de egyiket sem kapta meg.

Végül két vélemény a port.huról; feketevipera írja: „A Macskajáték érdekes stílusú film, kicsit talán nehéz is befogadni. A "szürreális", az álomkép-szerűen megjelenő múltat és a meglehetősen lehangoló jelent ütköztető képek valami szokatlan jelleget biztosítanak a filmnek, Örkény sajátos stílusát ilyen formanyelvre lefordítva. A Macskajáték tipikusan olyan alkotás, hogy rá kell hangolódni, nem olyan film, amit bármikor és bárhol meg lehet nézni.” És egy magyarázat arra, hogy miért nem tetszett nekem a film, olangtól: „Ez a film nem "érdekes stílusú", hanem egy csodálatos remekmű. Korhatáros. Ki kellene tenni a karikát, hogy (60). Ez alatt a kor alatt nehéz azonosulni a film "stílusával", amely teljesen leköveti és hűen visszaadja az idős ember csapongó gondolkozását, emléktöredékeinek váratlan becsapódásait, a finom részleteken elidőzését. Mondhatnám - 62 évesen - így működünk mi, öregek. A távoli testvérhez való viszony, a rivalizálás, a fájdalmas emlékek föl-fölidézése, a beletörődés, belenyugvás, a maradék büszkeség összekotrása.... A legcsodálatosabb magyar filmek egyike.” 

Örkény története, Dayka Margit játéka és néhány megoldás tetszett; de összességében ez a látásmód, ez a művészi megközelítés nem nekem való. Mint film, nem tetszett, unalmasnak éreztem, céltalannak; de a hiba valószínűleg bennem van. 

Pontozás: 

port.hu: 8.4

FilmO: 3/5 (Ez inkább mutatja a fiatalabb korosztály véleményét, igaz, csak hárman szavaztunk, de mind 3-ast adtunk rá.)

imdb: 6.8 (2 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 3/5 

2017-es megjegyzés: Azóta volt szerencsém elolvasni a színdarabot és emiatt még kevésbé tetszik ez a film. Egyszerűen annyi mindent megváltoztattak (Giza sorsa, a befejezés, Csermlényi külseje) benne, hogy szinte rá se lehet ismerni! És akkor még nem beszéltem az 1977-es színházi közvetítésről. Na, az az igazi Macskajáték, Sulyok Mária és az itt is látható Bulla Elma előadásában; azonban érdemes megnézni az 1985-ös változatot is, amiben Psota Irén és Tolnay Klári szerepelnek. Mind a kettő sokkal jobb, mint Makk Károly alkotása, hűek Örkény írásához, viccesek és mégis tragikusak. 

Lehet, hogy a hétvégén még összedobok egy dupla Bud Spencer-cikket, majd meglátjuk.

A művészet régi, bevett fogása, hogy valamilyen problémát gyerekek segítségével mutat be, így sokkal erőteljesebb hatást ér el, mint ha ugyanezt felnőttek tolmácsolnák felénk. Például vajon mennyire lenne durva a Battle Royale, ha iskolai osztály helyett mondjuk, egy vállalati közösség tagjai lennének a szereplői? Ugye, hogy már nem olyan érdekes? Nos, William Golding híres regénye egy csapat kiskamasz fiút szerepeltetve festi le, hogy milyen az, amikor az ember önmagából kivetkőzve, a társadalmi normákat maga mögött hagyva, szinte vadállattá alakul. Ennek második filmes feldolgozását láttuk most Mozsárágyúval. 

Egy katonai akadémiai osztály repülőgépe a tengerbe zuhan. A túlélő fiúk egy közeli trópusi szigetre evickélnek, ahol fel kell készülniük a huzamosabb ott tartózkodásra. Kezdetben mindenki gyerekként viselkedik, ökörködnek, siránkoznak, butaságokon rágódnak, közben a rangidős Ralph megpróbálja összefogni a csapatot. Ám az észérvei nem mindenkire hatnak, így például az erőszakra hajlamos, nagyhangú Jack is úgy gondolja, nem kell neki a „felettese” módszereiből, ezért kis vadászközösséget alakít. Hamarosan a srácok két táborra oszlanak, és lassan mindenki átszivárog Jack soraiba. Egyedül az okos, de túlsúlya miatt a többiek céltáblájává váló Röfi marad Ralph mellett, de ketten nem húzhatják sokáig. Pláne úgy, hogy közben a másik tábor ellenségnek kiáltja ki őket és még állítólag egy szörny is van a szigeten. Vajon hogyan alakul az elvadult fiatalok sorsa? Kimentik őket, és ha igen, mi marad meg az emberségükből? 

Ez egy klasszikus, brutális történet. A regényt még nem olvastam, a régi filmet se láttam, úgyhogy nem volt összehasonlítási alapom, sőt, most találkoztam először ezzel a sztorival. Bár az első húsz percet elég eseménytelennek találtam, kétségtelen, hogy van egy csomó pozitívum a Lord of the Flies-ban: Nagyon szép, élénk színek; jó zene és realisztikus látvány, hogy a külsőségeket említsem. A fiatal fiúk csoportdinamikáját és egymáshoz való viszonyát remekül mutatja be: ahogy cikizik egymást; ahogy inkább beállnak a sorba, csak hogy ne lógjanak ki a kortársak közül; ahogy a kisebbek felnéznek a nagyobbakra; meg ott van pluszban a tekintély kialakulásának két módja. Bár a Jacket alakító srác korántsem néz ki túl veszélyesnek, ez talán csak segíti, hogy még hitelesebb legyen a figura erőszakossága. Az ő tekintélye azon alapszik, hogy nyíltan csak Ralph és Röfi mernek szembeszállni vele, utóbbit azonban senki se veszi komolyan. A vadászok eredményei és az egyre növekvő hatalmuk pedig magukért beszélnek, ez egy idő után elnyomja a Ralph iránt érzett tiszteletet. Utóbbi tekintélye a korábban megszerzett rangján, felnőttes, ésszerű viselkedésén és alapvető kedvességén alapul. Hiszen kiáll a kicsúfolt Röfi mellett, próbál rendet teremteni és logikus szabályokat alkotni, de végül az elszabaduló ösztönöket egyedül már nem bírja kordában tartani. (Megjegyzés: A Cinemax felirattal adta a filmet. Az elején, ameddig egyenruhát hordanak, Ralph-ot „Uramnak” szólítják a többiek, de a feliratban ez egyszer sem jelenik meg. Pedig fontos, mert ezen keresztül is látszik, hogyan vesznek el a társadalomban értéknek számító dolgok a szigeten.)

SZPOJLEREK INNENTŐL 

Érdekes módon van egy felnőtt túlélő is, Benson kapitány, ő azonban végig nyögdécselve fekszik, aztán elszökik, míg a srácok alszanak, végül szörnyű véget ér. Ameddig még jelen van, egyesek bíznak benne, hogy visszanyeri az öntudatát, de Jack már akkor végezne vele. A másik érdekesség, hogy a nyugis Simon nevű fiú kétszer is valamilyen álmot lát (egyszer Benson ébredését, egyszer a sziget mellett elrepülő helikopter megsemmisülését), azonban ezeket semmilyen filmnyelvi eszközzel nem különítik el a valóságtól, ez pedig, főleg az első alkalommal, megzavarja a nézőt. Újabb figyelemre méltó vonás a szörny motívuma. Még a nagy Jack sem olyan bátor, hogy egyedül bemerészkedjen a barlangjába, és miután félig-meddig kiderül, hogy ez a félelmetes bestia kitaláció, a vadászok vezetője még mindig azt állítja, hogy bármikor jöhet. Mert szüksége van egy közös ellenségre az emberei számára, és miután a szörny már nem elég, a külön maradó Ralph-ot és Röfit pécézi ki magának. Utóbbi azért játszik fontos szerepet, mert egyedül az ő szemüvegével lehet tüzet gyújtani. A szemüveg maga szintén különleges utat jár be, érzékeltetve a beálló változásokat. Először kiderül, hogy fókuszlencsének használható, szóval új értelmet nyer. Azután eltörik, mutatva, hogy a barbárrá lealacsonyodottak semmit sem tisztelnek; végül elveszti eredeti funkcióját és tűzgyújtó szerszámmá alakul. Ekkor a vadászok már szinte fel sem fogják, hogy mi a szemüveg eredeti célja. 

A tragédiák persze elkerülhetetlenek egy ilyen szituációban. A vezérüket vakon követő, nem gondolkodó, ösztönök által hajtott, felfegyverzett tinik veszélyt jelentenek mindenre, ami él és mozog. Egymásra is. Kizárólag az ikrekben marad meg valami a korábbi életükből, ez látható, amikor két alkalommal falaznak Ralph-nak, a többiek azonban semmi ilyesmit sem mutatnak. Egy idő után már senkit se izgat, hogy kimentik-e őket valaha. Jack a kezdet kezdete óta azt hangoztatja, hogy örökre itt ragadnak, és vagy mindenki elhiszi ezt az elméletet egy idő után, vagy elfelejtik, hogy másfajta életet éltek korábban. Az érkező felmentő sereg helyett a másnapi vadászatot várják, az égbolt helyett a bozótost figyelik, mozgásra lesve. Hiszen az ember csupán egy intelligens állat, ám ha megvonják tőle a körülményeit, akkor kénytelen az esze mellett az ősidőkből megmaradt, elnyomott berögződésekre hagyatkozni. Ölj, vagy téged ölnek meg! Az erős fennmarad, a gyenge elbukik. Ebből adódóan több haláleset történik, de igazán csak az utolsó sokkol(hat)ja a nézőt. 

SZPOJLEREK VÉGE

Nézzük az alkotókat! A három legfőbb szereplő Balthazar Getty (Ralph; első szerepe, de máig aktív színész), Chris Furrh (Jack; az egyetlen mozifilmje) és Danuel Pippoly (Röfi, ő volt A Viharhegy Óriásában a haspók Zeke). A legjobb egyértelműen Getty. A rendező és vágó a leginkább természetfilmeket gyártó Harry Hook volt (ez meglátszik a végeredményen), a forgatókönyvet Jay Presson Allen (Kabaré) írta. A zenét Philippe Sarde szerezte. 

Érdekességek: William Golding regényét először 1963-ban filmesítették meg, akkor még fekete-fehérben. Cikkem alanya a második a könyvhöz hű feldolgozások sorában, de készült még egy amerikai és egy fülöp-szigeteki változat is, ezeknek azonban csak az alapötletük hasonlít Golding művéhez. Az 1990-es Lord of the Flies forgatása 1988-ban zajlott. A forgatókönyv eredetileg sokkal több káromkodást tartalmazott, de a stúdió ezek jelentős részét kihúzatta, mert a gyerekszínészek szüleit felháborította volna. Ralph felkötött keze nem a regényből került a vászonra. Balthazar Getty ugyanis pár héttel a kezdés előtt fára mászott, leesett és eltörte a csuklóját, ezért Hook belevitte a sztoriba az ifjú valódi sérülését. Nincs nyoma, hogy a játékidő során megölt számos állat vajon valódi volt-e, de nagyon úgy néz ki. Végezetül két hiba: A hatalmas, felfújható csónak, amivel a srácok kiúsznak a szigetre, az érkezésük után eltűnik és később sem játszik már szerepet. Röfi szemüvege pedig igazából nem alkalmas fókuszlencsének, mivel a kövér fiú rövidlátó, és a rövidlátóknak készült lencsék nem összegyűjtik, hanem szétszórják a napfényt. Ez a hiba azonban a regényben is benne van. A legyek urának készítési költségéről nem találtam adatot, bevétele kis híján 14 millió dollár lett. A legtöbb elemző szerint a ’63-as eredeti jobb, azt is mondják, hogy itt a színes látványvilág mesterkéltté teszi az egészet. Saját korában azt nyilatkozták róla, hogy az alapjául szolgáló, akkoriban majdnem 40 éves regény már elavulttá vált, és a kor emberének vajmi kevés borzongásra ad okot. Sajnos igaz, amit anno Roger Ebert írt: „minden nap történik olyan esemény az utcákon, ami sokkal borzasztóbb bárminél, mint amit a kis szörnyetegek művelnek Golding szigetén.” 

Mindenesetre azt mondom, hogy aki még hozzánk hasonlóan nem találkozott ezzel a történettel más formában, annak ez a feldolgozás is jó. Viszonylag lassú, az elején kissé eseménytelen, de gondolkodásra késztet. 

Pontozás: 

imdb: 6.4 

Szerintem: 4/5 (Aki mostanában nézi meg, annak már egyáltalán nem lesz annyira durva, sőt, már a saját korában sem volt az.) 

2017-es megjegyzés: Elolvastam a regényt és szerintem nagyon jó volt, valamint láttam a '63-as verziót is. Az itt tárgyalt, velem majdnem egyidős alkotás és elődje együtt adnák ki a könyv tökéletes feldolgozását.

Hírek: 

- Balthazar Getty benne lesz a készülő új Twin Peaks-sorozatban. A régi egyébként gyakorlatilag folyamatosan megy az M2-n, késő éjjel. 

Ja és még valami: A cím eredete nem derül ki a filmből.