Erről a filmről már született egy cikk, egy nappal korábban. Ahogy azonban az előző két epizódnál, itt is mindkettőnk véleményét megismerhetitek. Tehát a most következő szöveget Mozsárágyú írta:
Sokat kellett várni erre a folytatásra. Bizony, már majd’ 20 éve annak, hogy Godefroy fehérhattyút szeretett volna vacsorázni jó borsosan, és ennyi éve történt meg, hogy Paolo felhörpintette Jacques Fos barátunk lőréjét. Nem volt bennem semmiféle elvárás a filmmel kapcsolatban, mindössze jó szórakozást vártam tőle. Ezt meg is kaptam, az már más kérdés, hogy összehasonlíthatatlan az előző két (főleg a 2.) epizóddal.
A francia forradalom kellős közepébe repítette hőseinket, Merész Godefroy-t (Jean Reno) és többé-kevésbé hű fegyverhordozóját, Jacques Fost (Christian Clavier) az időutazáshoz szükséges bájital. Igazán frappáns megoldással adták tudtunkra a készítők, miért néznek ki ugyebár a közvetlen folytatás ellenére is idősebbnek kedvenc középkori figuráink; minden egyes, ebben az idősíkban és rabságban töltött hét alatt ők 10 évet öregednek – teljesen hihető, hiszen az időalagút számos hasonló rejtélyes tulajdonságokkal bír. Az már tudható, hogy az egyik Fos-ivadék jelen van, ő a Közvádló, Fosó, aki Napóleon társaságában volt látható az előző részben. Végülis a korzikai császár helyett a „derék ember ez a Robespierre” oldalán tevékenykedik a forradalom győzelméért. Ha rajta múlna, már az első pár percben lenyakazták volna Godefroy-ékat a guillotine nevű, akkor még egészen friss találmánnyal. De ahogy az lenni szokott, a sok szerencsétlenség után segítségükre siet a sors és a Közvádló úr felesége – aki mellesleg Robespierre húga – meggyőződéssel állítja a majdnem rögtön ítélő bíróság előtt, hogy Fos igazából a férje rég halottnak hitt nagybátyja. Aki természetesen a bűnös nemesség által megtiport élete miatt néz ki úgy, ahogy. Tehát szörnyen. Nem engedik el őket, ők viszont a Montmirailok jelmondata alapján megkezdik az intézkedést – Halál reám, ha ezt hagynám! -, és sikeresen megszöknek.
Innentől pedig hasonló felépítésű sztori következik, tehát félreértések sorozata, és a forradalom eszméi miatt nemhogy közelebb, inkább nagyon távolnak kerülnek hőseink a célállomástól, a XII. századi Franciaországtól. Végig úgy éreztem, hogy nagyobb a hangsúly a forradalom jellegzetességeinek megjelenítésén, mint a két főszereplő sorsán. Sok az idegesítő szereplő számomra ebben a filmben, akik egyáltalán nem abban az értelemben antipatikusak, mint pl. az 1. részben a Berné testvérek titkárnője. Egyszerűen nem voltam kíváncsi a „talált családtagokra”, erre a puccos grófi származású némberre meg az őt utáló mostohagyermekeire. Robespierre személyiségét jól mutatták meg, a Közvádló és felesége meg az összes többi, ugyanabban a házban lakó bolond viszont vicces pillanatokat okozott. Sikerült Ginette asszony egyik leszármazottját is megismernünk, ő azért közel sem olyan lényeges szereplő, mint az ük-ük-ükanyja.
Nézzük hőseink szereplését: kevés olyan poén és idézet jut nekik, amit még 20 év múlva is felemlegetnék, azt hiszem. Nagyon sokat röhögtem, félreértés ne essék, de sokszor inkább azért, mert imádom ezeket a fazonokat és nagyon jól alakított mind Monsieur Reno, mind Clavier. Utóbbi újból kivette a részét a sztori megírásában is a rendező, Jean-Marie Poiré mellett, és jól teljesítettek; remekül felépített és fondorlatos a történet, jók a karakterek – igaz, nekem a nagy részük olyan „semmilyen” volt -, viszont hiányzik valami az előző filmek eredetiségéből. Úgy érzem, kicsit elfáradtak a lábszag-poénok meg az altesti humor elemei, most is viccesek, de túl sok van belőlük. Fos ugyanolyan debil, mint volt, Godefroy igazságérzete és hazaszeretete még mindig nagyon erős, de az a bizonyos plusz hiányzik nekem ebből a filmből; egyszerűen nem olyan jó, mint a korábbiak. Sőt, egy jelenetnél, amiben a grófné beszélget az általa utált, de gazdag jövendőbelijével, nos ennél a párbeszédnél még el is bambultam. Ez számomra meglepő volt.
Mint már említettem, minden különösebb elvárás nélkül léptem be a moziba, és, ami miatt szerethető ez a sorozat, azt megkaptam az új résztől; a tökkelütött és egymást folyamatosan félreértő szereplők, a korabeli sajátosságok – ruhák, nyelvezet, szokások – és a jó zene meg a gyagya poénok mind adottak voltak a szórakozásomhoz. Sok minden van, amibe bele lehetne kötni, de mégse teszem, inkább azt emelném ki újra negatívumnak, hogy túl sokszor nem Fosék vannak a történések középpontjában.
SZPOJLER ITT!
A befejezés, ahogy várható volt, újból nyitva hagyja a kaput egy folytatásnak, de nem hinném, hogy lesz negyedik rész. [Tévésámán megjegyzése: A stáblista legvégén lévő ajtó becsukása talán éppen ezt jelképezi.] Ez is igazándiból azért készült el szerintem, mert a készítőknek kedve volt hozzá, és nem feltétlenül azért, hogy óriási pénzeket kaszáljanak.
SZPOJLER VÉGE
Jöttem, láttam, visszamennék a 2. részhez, amiből napestig tudok folyamatosan idézni és 20. alkalommal is ugyanúgy hahotázok minden egyes poénon. Erre mondaná abból az epizódból Monsieur Goulard, hogy „De hát beteg ember(ek)!”
Tévésámán cikke ugyanerről ezen a linken érhető el.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.