Igaz történeten alapuló film, mely, az itt kelet felé általában érthetetlennek tűnő amerikai fociról (is) szól.

     A helyszín Alexandria, Virginia, az évszám 1971. A világ már ismeri Martin Luther King nevét, de a faji szegregáció továbbra is él. Az USA-ban mindenhol külön iskolák vannak fehér és fekete diákoknak, egészen addig, amíg a T. C. Williams nevű intézményt átalakítják ebből a szempontból. Természetesen ennek a sulinak is van focicsapata, ami viszont új edzőt kap az idényre; ő Herman Boone (Denzel Washington). Nem elég, hogy "elorozta" Yoast edző (Will Patton) helyét, de még fekete is. Radikális változásoknak néz elébe a csapat, köszönhetően Boone-nak, aki bevallottan diktátorként vezeti a fiúkat, rákényszeríti őket egymás megismerésére, és bőrszíntől függetlenül mindenkit egyenlőnek tekint. A kőkemény edzőtáborban tehát összebarátkoznak a régi "ellenségek", ám a rózsaszín köd szertefoszlik szeptemberben, amikor ténylegesen együtt kell élnie a sok száz diáknak.

     Megkezdődik a szezon, és meglepően jól működik a gépezet, a szurkolók számára is szimpatikus a csapat. De egy jó meccsel nem lehet eltörölni az ellentéteket, Boone kapitány viszont mindenre felkészült, őt nem akadályozhatják lefizetett bírók meg a feketéket csak majmoknak tekintő szaktekintélyek. Ő csakis a győzelmet fogadja el, így korántsem meglepő, hogy az iskolás srácok a kupadöntőbe jutnak. De mi lesz ott?

     Denzel Washington remek a szerepében; egyszerre taszító meg diktatórikus, ugyanakkor szimpatikus a hozzáállása. Nem a tutujgatás a módszere, hanem az okádásig menő edzés, és a feltétlen tisztelet megkövetelése. Nem csak saját maga iránt, hanem a csapattársakkal szemben is. Mivel nem vagyok amerikai, számomra helyenként már nagyon ömlengőek és giccsesek a mester buzdító beszédei, de ez kellett a filmbe. Szóval ő ötös. Will Patton bennem nem hagyott mély nyomot, gyakorlatilag ugyanazzal az arckifejezéssel viszi végig a szerepet, viszont a lányát alakító Hayden Panettiere egész jó, pedig csak 9 éves volt. Egy másik női mellékszereplő Kate Bosworth, aki egyszerűen béna, de nem vészes, mert lényegtelen. A csapattagok közül megemlíteném Ryan Hurst alakítását, ő volt Bertier, aki talán a legnagyobb változáson megy át a szereplők közül. Üde színfolt volt Ethan Suplee (gondolom mindenki nézi rajtam kívűl az A nevem Earlt), meg Earl Poitier alakítása. Utóbbi egyébként harsona- és szaxofon-művész. Kip Pardue, Donald Faison, Ryan Gosling még, akik az ismertebb nevek közé tartoznak. 

     Szerves része a filmnek a korszak ismert előadóinak zenéje, úgy mint Marvin Gaye, a Temptations, a Creedence Clearwater Revival, a Hollies, stb. A már említett giccses pillanatokhoz a túlságosan emelkedett zene is hozzájárul egyébként, szóval ezt kellőképpen ellensúlyozzák a fent említett remek muzsikák. A sport valójában "csak" mellékszál a történetben, a csapat az előítéletektől mentes látásmód jelképe. Az üzenet egyértelmű: az ember jellemétől független a bőrének színe.

     A fő nóta pedig két tragikus sorsú énekes nevéhez fűződik. Tammi Terrell és Marvin Gaye előadásában az Ain't No Mountain High Enough.