Igen, a címéből én is egyből arra gondoltam, hogy ez valami barom film tele giccsel és beszélő állatokkal. De szerencsére maradtam a tévéképernyő előtt (pedig aznap már láttam egy, szerény személyemet agyhalottá változtató Vidi-meccset - egyébként hajrá Vidi!!!!!!!!!) és milyen jól tettem!

     Richard Gere egy kedves, meghitt családi környezetben élő zeneprofesszort alakít. Minden nap vonatozik a munkahelyére meg haza, és egy téli estén a pályaudvaron a lábai elé sétál egy kölyökkutya. Egy gyönyörű és ennivaló kis dög, csak rá kell pillantani és elolvadunk, ahogy a megboldogult UFO együttes "énekesnői", saját elmondásuk szerint. Mivel jobb ötlete nincs, Parker - mert így hívják - hazaviszi a négylábút, annak ellenére, hogy feleségével (Joan Allen) megállapodtak, hogy nem kell eb a házhoz. Napról napra egyre jobban összenőnek a kutyussal, akiről kiderül, hogy a fajtája Akita, és Hachi a neve a nyakörve szerint. Mindezt Parker jó barátja, Ken (Cary-Hiroyuki Tagawa, azaz SHANG TSUNG!) ismerteti az újdonsült gazdival. Kiderül, hogy az Akita egy igen ősi kutyafajta, egy arisztokratikus vonásokkal rendelkező szépség, és például a labdát se hozza vissza, mert hát őt nem olyan fából, khm bundából faragták, hogy minden hülye kérésnek eleget tegyen. Ha mégis ezt teszi, annak különleges jelentése van.

     Hachi minden nap a pályaudvaron várja Parkert, és a helybéli emberek egy idő után ismerősként üdvözlik őt. Mindenki megkedveli a városban, a hotdog(!) árustól kezdve a hentesig. Egy napon Parker nélküle indul el dolgozni,érdekes módon Hachi pedig utánamegy, és magával viszi a labdáját is. Ettól nagyon boldog lesz a gazdi és vidáman válik el barátjától, nem sejtve, hogy mindezt utoljára tette...

     Most úgy tűnik, mintha lelőttem volna a poént, pedig mégse. A lényeg, hogy igaz történetről van szó, egy majdnem 90 éves, japán történetről (Na így lőttem le a poént). A film igazán elnyerte a tetszésemet, mert nem érte el egyáltalán azt a nyálas, ömlengő szintet, amire manapság azt mondjuk, hogy családi film. Nekem sohasem volt semmilyen háziállatom, csak egy név nélküli szöcském, de ennek a filmnek köszönhetően már tudom, milyen is az. Egy valódi barát volt Hachi Parker számára, és olyan kitűnő érzékkel jelenítették meg mindezt, hogy az nem volt se unalmas (na jó, rezgett a léc), se undorító, se béna. Egyszerűen nagyszerű a film, pedig jóformán semmi sem történik benne. Ez teljesítmény. :)

     Fölösleges is rongyosra ütögetni a billentyűzetet, nekem nagyon tetszett ez a kis másfél órás gyöngyszem, amelynek a zenéje is oltári jó. Semmi rosszat nem tudok mondani róla, maximum azt, hogy csak egyszer nézhető.