Ma van Juno Temple 27. szülinapja és tökéletesen időzítettem, mert a listámon szereplő négy filmjéből a legjobbról szóló cikket éppen a mai napra tudom kitenni. Az eddigi kettő sajnos nem nyerte el a tetszésemet – az egyiknek a kiindulási alapja nem tetszett, a másikban meg az volt a rossz, hogy nincs cselekménye. Tegyük hozzá, mindkettőt kedvelték a kritikusok – erről még lesz szó. A Len and Company-nél más a helyzet, de már tavaly, vagy tavalyelőtt, amikor felbukkantak róla az első hírek, tudtam, hogy jó lesz. Régen találkoztam utoljára ezzel az előérzettel, ám most ismét bejött és megint megerősített abban a hitemben, hogy a kis, független produkciók sokkal inkább érdemesek a figyelemre, mint a nagy pénzből összehozott mozik. (Megjegyzés: Mindenesetre a Meadowland bizonyította ennek ellenkezőjét…)

Len (Rhys Ifans), a gazdag zenei producer, fogja magát és elmegy az Isten háta mögött álló vidéki házába. Nem visz magával telefont, egész nap régi sorozatokat néz a tévében, meg a koszos medencéjében úszkál. Úgy gondolja, magányra van szüksége… Hamarosan azonban beállít rég nem látott fia, Max (Jack Kilmer), aki állítólag csak úgy beugrott és nem akar tőle semmit; aztán megjelenik felfedezettje, az ügyeletes popdíva Zoe (Juno Temple), aki pedig elbujdosott producere nyomában van. A két fiatal és a hasonló korú, a ház dolgait intéző William (Kier Gilchrist) felforgatják az önközpontú szemétládaként viselkedő Len életét, ám közben valójában mindnyájuknak szükségük van egymásra. Vajon az együtt töltött idő alatt jobb ember lesz-e a seggfej fickóból, a részeges sztárocskából, a naiv városi fiúból és a meg nem értett srácból?

Az a film, ami az Ian Dury and the Blockheads Hit Me With Your Rythm Stickjével indul, nem lehet rossz, és valóban, a Len and Company kurvajó! Igen egyszerű alaptörténettel bír, ami mögött mégis számos apró mellékszál húzódik. A játékidő alatt megismerjük Len teljes élettörténetét, és Ifans úgy képes elhitetni velünk ezt a kiöregedett rocksztár-karaktert, hogy csupán két alkalommal vesz gitárt a kezébe és csak egyszer énekel. Figurája szarik a világra, a szabályokra, a jó modorra, de közben végtelenül nyugodt, lassú és a néző számára irtó vicces. A mellé érkező Jack Kilmer (aki Val Kilmer fia) tökéletesen játszik, fiatal kora ellenére teljesen hiteles, természetes és szeretni való, nagyon megkedveltem az ő Maxét. Juno pedig bebizonyítja, hogy rászolgált a Független Filmek Királynője címre, mert látható, hogy főszerepben brillírozik. Az utóbbi két munkájában, amiket elemeztem, sokadrangú mellékszereplővé degradálták, így alig hagy nyomot a néző emlékezetében, itt viszont helyes, érdekes, izgalmas figurát kelt életre. A Zoe-Max-páros között irtó jól működik a kémia, ráadásul mindketten szépek és fiatalok, gyorsan meg lehet őket szeretni. Kier Gilchrist kettejüket kiegészítendő egy elnyomott, alapvetően boldogtalan alak bőrébe bújik, aki azonban fura módon éppen Lenben találja meg azt a barátot, akit a kortársai közül hiányol.

Mindegyik színész tökéletes választás volt, és itt bebizonyosodik, hogy attól, hogy valaki remekül tud játszani, még nem lesz automatikusan jó egy szerepre. Ha szembeállítjuk Jack Kilmert Carey Mulligannel a Távol a világ zajától-ból, máris láthatóvá válik, hogy mindketten megteszik a tőlük telhető legtöbbet, de míg Mulligan pusztán a külseje miatt hitelteleníti a neki adott szereplőt, addig Kilmerre mintha ráöntötték volna Jacket. Ezt csak tovább fokozza, hogy külsejében vannak hasonló vonásai az apját megformáló Rhys Ifans-szel. Ezeken túl még a forgatókönyv is remek. Itt minden azon múlott, hogy a szereplők mennyire lesznek hitelesek, és ehhez kellett egy jó szövegkönyv meg egy alaposan átgondolt történet. Ezek révén az egyes figurák egymáshoz való viszonya hiteles, vonzalmuk vagy utálatuk a másik iránt a néző számára megalapozottá vált; mindezt pedig kitűnő zene és nevettető poénok emelik még tovább a csúcs felé. Az alkotók sokszor operálnak azzal a módszerrel, hogy a hang, amit hallunk, elüt a képtől, amit látunk, ez egészen varázslatos hangulatot áraszt; és bár a kulcsfigurák mindegyike valamiféle válságon megy át, ebből a filmből mégis csak úgy árad a jókedv meg a pozitív életigenlés és ettől válik igazán szórakoztatóvá!

A rendező-író Tim Godsallnak ez az első egész estés alkotása (korábban egyetlen rövidfilmje volt), és hasonló cipőben járt a forgatókönyvet készítő társproducer, Katharine Knight is (össze lehet hasonlítani az eredményt a Meadowlanddel!); a zenét Miles Hankins szerezte. A mellékszereplők közt két számomra ismert arc volt még, akiket meg akarok említeni. Az első Jonathan Potts, aki nekem örökre a Jason X Lowe professzora marad – humoros, de mégis átlagos, visszafogott szereplő, aki segít megvilágítani William családi hátterét. A másik a Max anyját, Len volt feleségét/barátnőjét játszó Kathryn Hahn – ő viszont kifejezetten rossz. A semmiből megjelenő Hahn egyáltalán nem illett bele a miliőbe, száraz, hiteltelen, béna alakításával kb. 10 perces jelenléte idejére elrontotta a hangulatot. 

Érdekességek: A történet alapja Carly Mensch Len, Alseep in Vinyl című színpadi darabjából származik. Junot láthatjuk lila hajjal és hallhatjuk röfögni:D Ő és Max anyjának alakítója már együtt dolgoztak a Délután is jó!-ban, itt azonban nincs közös jelenetük. A Meadowland után szinte megütötte a fülem, ahogy William azt mondja „az apám Afganisztánban van”. Utólag erről kiderül, hogy hazugság, de vajon mi a fenének kellett bele ez a mondat? Ha már Meadowland, a Len and Company hozzá hasonlóan filmfesztiválokon indított, majd néhány moziba is eljutott, aztán gyorsan ment video on demandre. A kritikusoktól vegyes értékelést kapott, de számomra úgy tűnik, hogy szinte senki sem látta, ezért nincs nagy visszhangja.

Pedig ez egy kiváló film! Szórakoztató, vicces, érdekes, jó a hangulata, nagyon jók a karakterei és a párbeszédei, nem beszélve a színészek játékáról. Az már csak hab a tortán, hogy anélkül érezzük teljesen hiteles zenésznek Lent, Maxet és Zoe-t, hogy alig vagy egyáltalán nem zenélnek; és hogy milyen részletesen megismerjük az összes hőst, pedig csak másfél óránk van rá, a történetet meg végülis nem erre hegyezték ki. Így kellene filmet csinálni, ahogy Godsall és Knight csináltak; és ezeket az alkotásokat kellene fókuszba helyezni az aktuális mozis kínálat helyett („Fembusters”). Imádtam, majdnem tökéletesnek mondanám és ajánlom mindenkinek! 

Pontozás: 

imdb: 6.1 (0.4-del marad le a Far From the Madding Crowdtól, amit pedig a kritikusok az egekig dicsértek…) 

(Egy év alatt 0.6-ot csökkent...)

Szerintem: 5/5 (6-ost Hahn jelenetei miatt nem kap.) 

2017-es megjegyzés: Magyarul, másodszorra nézve már kevésbé tetszett, sajnos úgy látszik, nem állja ki az idő próbáját és csak egyszer szabad megnézni. 

Következik: Fekete mise.