Egy kevésbé feldolgozott téma áll a középpontban, és én úgy éreztem, ha ez kitalált történet lett volna, akkor nagyon jó a film. Mindenhol azt olvastam, hogy nem a zsidóságon és szenvedéseiken alapul, de szerintem igen. És az a baj, hogy elvileg nem ez a fő mondanivaló, de a végére minden arra utal, hogy mégsem az egyetemes értelemben vett embertelenség és mások kíméletlen kihasználása volt a középpontban, hanem hogy konkrétan a magyarok milyen bűnöket követtek el a zsidók ellen. Szerintem.

Sajnos azt kell, hogy mondjam, ha nem lenne gyakorlatilag minden héten szó valamilyen formában arról, hogy mi történt a zsidókkal a koncentrációs táborokban, akkor lenne súlya ennek a filmnek – de így szerintem ez elsikkad. (Nem is olyan rég, a töri érettségin a Holodomorról, az ukránok tömeges elpusztításáról volt például szó – ki ismeri ezt kis hazánkban? Vagy a méltán híres On the Spot készítői micsoda szuper sorozatot alkottak meg különböző diktatúrák szörnyűségeiről, mint a Pol Pot vagy az Idi Amin fémjelezte rémuralom! Hát ezen volt mit nézni, szinte semmit nem tudunk ezekről az eseményekről!)

Voltaképp miről is van szó? Adott egy igazi kétszínű ganyéláda, a falu első embere, a jegyző (Rudolf Péter). Elég gyorsan „vágja” minden néző, hogy ő egy igazán undorító alak lehet, akinek nem számít, kinek tesz keresztbe, csak meglegyen a napi betevő szivarja, nézegethesse a csinos zsebóráját és mindenki neki engedelmeskedjen. A felesége (Nagy-Kálozy Eszter) egyetlen célja valahogy túlélni a napot, bizonyos tudatmódosító szerekkel ez kicsit könnyebb számára, úgy látszik, a valósággal valamiért nem akar foglalkozni.

Pedig nagy nap a mai, azaz 1945. augusztus 12.; egyetlen fiuk (Tasnádi Bence) megnősül. Ahogy mindenki más, a fiú is behódol apjának, aki mindent elintézett helyette eddigi életében, ugyanis meggyőződése, hogy a saját fia igazából egy senki. Amije van, azt mind neki köszönheti, nélküle életképtelen lenne. Úgy tűnik a gyerek ezt el is hiszi önmagáról, az ara (Sztarenki Dóra) meg azt tudja, hogy muszáj a pénzük miatt beházadosni a Szentes családba, különben inkább a szeretőjével (Szabó Kimmel Tamás) múlatja az időt – ő sem akar a jelennel foglalkozni, pláne nem a jövővel.

A forró nyári napon az egész falu megmozdul a lagzi miatt, nagyon jól láttatja a film a régi paraszti élet sajátosságait, ezek az emberek teljesen hétköznapiak, hitelesek. Az itt is jelenlévő „felszabadító” szovjet testvérek szintén feltűnnek, nagyon érzékletes, milyen kényszeres kapcsolatban állnak velük a helyiek. A háború után vagyunk, nehéz, pontosabban szar az élet, minden jel erre mutat. De az élet megy tovább, kopasztani kell a csirkét a lakodalomhoz, meg kell inni azt a lendületet adó pálinkát, hogy jobban menjen a munka.

Igazán fojtogató feszültség húzódik végig a film elején, ami megjelenítésében kicsit hasonlít a Volt egyszer egy vadnyugatra, kicsit az Ötödik pecsétre, az ember érzi, hogy itt valami készül... (A többször felbukkanó csodás jegenyesor meg nekem az Indul a bakterházat juttatta eszembe:)) Ez nagyjából a játékidő feléig tart, ugyanis akkorra válik szerintem mindenkinek nyilvánvalóvá - kivéve a szereplőknek persze -, miért is érkezett két zsidó a faluba. A két férfi, az idősebb (Angelus Iván) és a fiatal (Nagy Marcell) egy nehéz ládát hoz magával, állításuk szerint tele illatszerekkel, női holmikkal. Az állomásfőnök (Znamenák István) bepánikol; ezek meg mit akarnak itt? Azonnal elindul a faluba, hogy elújságolja Szentesnek. Kisebb utalásokból úgy tűnik, itt mindenkinek van valami takargatnivalója, senkinek sem tiszta a lelkiismerete, ezen a szép nyári napon mintha viharfellegek gyülekeznének...

A két zsidó gyalog indul meg a faluba, megtudjuk, hogy 1 óra az út így; ez pedig elég ahhoz, hogy megismerjük a titkokat, szembesüljünk azzal, hogy miként tették rá a kezüket a magyarok az elhurcolt zsidók javaira – és innentől kezdve engem alig érdekelt már a film, egyszerűen tudtam, hogy mi lapul a háttérben, de nem tetszett a kibontakozás. A színészek szerencsére fenntartották az érdeklődésemet, de tényleg azon kaptam magam, hogy azt nézem, milyen a ruhájuk, hogyan fogják a kezükben a piát, milyen tárgyak láthatók a háttérben... Ilyen azért ritkán van, hogy inkább a részleteket veszem észre egy film első megnézetelekor.

Rudolf Péter szerintem egy isten, nem is tudom, van-e aki nem imádja őt ebben az országban. Ilyen végletekig negatív szerepben én még nem láttam, szörnyű dagadt is lett meg kopasz a film kedvéért. Sokszor csak a tekintetével játszik, tehát szó szerint nem csinál semmit, csak néz, de az olyan, hogy szakdolgozatot lehetne belőle írni, annyi minden van a szemében. Jól áll neki ez a szörnyű alak, lubickolt a szerepben. A felesége karaktere viszont kicsit kihasználatlan maradt. Nem is voltak annyira természetesek a szájába adott mondatok, néhány alkalommal meg olyan szánalmas volt ez a nő, én az ilyen figurát egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni, mert nem érdekel, mi lesz vele, mit miért csinál. De ez valószínűleg Nagy-Kálozy Eszter érdeme, azonosult a szerepével ő is, maximálisan elhitette velem, hogy a jegyzőné egy szürke, szánni való nő, illetve azzá alakult férje mellett, meg a háború évei alatt. 

A mellékszereplőnek mondható karakterek valójában nagyon fontos fogaskerekek a szerkezetben, Szirtes Ági (aki megdöbbentően, egyre jobban hasonlít apukájára, Szirtes Ádámra), Szarvas József, Szabó Kimmel Tamás (annyira, de annyira rosszul áll a kezében a cigi, én még ilyet nem is láttam:D) figurái mind-mind érdekesek, ez a három ember, illetve a sorsuk alakulása jól összegzi, akkoriban milyen jövőre számíthattak az itt élők. Vagy szembenéztek a valósággal és valahogy túléltek, vagy a halált választották, esetleg az árulást, a biztos jövő érdekében mások kihasználását – megszoksz vagy megszöksz, mondhatnánk könnyedén. Az azért kiválóan érződik a filmen, hogy az élet 1945-ben sokkal nehezebbé vált, mint korábban bármikor, pedig akkor még világháború volt. Kerkay Ritát kiemelném, kicsi szerepe van, de abban szokás szerint nagyon jó, ő itt Székesfehérváron a Vörösmarty Színház társulatának tagja. Igaz, hogy ez amolyan „skatulya-szerep” neki, de jól hozza.

A filmet keretbe foglalja a vonat, ez nagyon tetszett – megérkeznek és eltávoznak vele a történet mozgatórugói. Az időjárás a szereplők életének kisiklásával (haha, ez is vonat-metafora) párhuzamosan halad egy hatalmas és mindent megtisztító vihar felé... Ez is egy gyönyörű metafora. Ezek miatt, plusz a színészek - főleg Rudolf - miatt nagyon is érdemes volt megnézni az 1945-öt, de maradt bennem egy kis fura érzés – nem volt meg a katarzis, amikor fölálltam a moziszékből. Elég nehezen írtam meg ezt a valamit, amit most olvas a T. Olvasó...

Essék szó még a zseniális Ragályi Elemérről, nem véletlenül megkerülhetetlen a fazon a filmművészetben. A zene, amit Szemző Tibornak köszönhetünk egyszerűen fantasztikus – erre is külön figyeltem, egyszerre volt „pendereckis” meg népzenéből táplálkozó. 

Egy szó mint száz – tudom, hogy mi volt a mondanivaló, jól is ábrázolják, de elsikkad. És nem azért mondom ezt, mert, hogy „biztos az ő családja nem volt érintett és semmit se tud az egészről”; hanem mert egyszerűen ezt adja a film. A végén megjelenő füst félreérthetetlen. Ez a lezárás, hát akkor mégis miről szólt valójában? Szeretném leszögezni, hogy se párttitkár, se elhurcolt zsidó, se horthysta tiszt, semmi hasonló személy nem volt a családomban, de! Bőven, ismétlem, bőven okoztak szenvedést a tisztelt komcsi elvtársak a felmenőimnek, nem is akármilyet – Erről mikor készül film????

Ebben az országban nem csak 10 millió szövetségi kapitány, de 10 millió olyan ember is él, akinek minden politika. Épp ezért, ebben az országban ez egy megosztó film, akármilyen díjakat nyert és akármilyen kiváló alakítások gazdagítják – minden politika, ezt tudomásul kell venni.

Gyerekként az ember sokszor néz olyan filmeket, sorozatokat, amiket nem ért(het) meg. Nekünk gyerekként ott volt az HBO, ami akkoriban még sok olyan mozit sugárzott, ami amúgy másként el se jutott volna az emberekhez, maximum akkor, ha moziban nézik meg vagy kikölcsönzik videokazettán. Igen, 1994-be repülünk most vissza, ami annyira régen volt, hogy alig emlékszem rá. Abban az évben kezdtem az iskolát, Mozsárágyú meg még bölcsis lehetett:) (Ovis, na.) Szóval ezek után pár évvel láttuk Muriel esküvőjét többször is az HBO-n, és most, amikor általában ez a csatorna már csak szemetet meg propagandát ad, akkor hirtelen megakadt a szemem ezen – csakhogy a Home Box Office helyett most az AMC filmcsatorna sugározta. Röviden: Gyerekkorunk egyik régi emléke ez, bár korántsem annyira meghatározó, mint mondjuk a Space Jam vagy a Jurassic Park, mégis egy darabka a múltból. És felnőtt fejjel nézve még érdekes meg vicces is volt! 

A címszereplő (Toni Collette) egy aprócska ausztrál városban, Porpoise Spit (Delfin Köpet:D) lakik. Felnőtt, de nincs munkája, a barátai utálják, a szüleivel és számos testvérével él egy nagy házban. Tulajdonképpen csak annak köszönheti a mindennapi betevőt, hogy az apja (Bill Hunter) a város egyik első embere, az anyja (Jeanie Drynan) pedig rendkívül békés természetű. Muriel nagy álma, hogy hozzámenjen valakihez, számára ez az egy cél létezik, ám a pasik nagy ívben elkerülik. Egy különösen rémes nap után kap egy kitöltetlen csekket a szüleitől, akik így akarják segíteni az új munkájában, ő viszont fogja magát és elutazik egy luxus nyaralóhelyre, ahol egykori „barátai” mellett összefut régi iskolatársával, a szókimondó és vagány Rhondával (Rachel Griffiths - a megszólalásig hasonlít Juliette Lewis-ra), akivel aztán összefog, hogy mindketten új életet kezdhessenek. Ám a Sors folyton közbeszól, mindig történik valami, ami akadályt gördít a hősnő elé, aki végül visszás módokon, de mégiscsak megkapja, amit akar: oltár elé vezeti egy magas, izmos úszó (Daniel Lapaine). Az immár Mariellé lett Muriel azonban bele se gondol abba, hogy cselekedetei miként hatnak a környezetére, a családjára és Rhondára. Vajon ha mindenen és mindenkin keresztülcsörtet, attól még lehet boldog? 

Manapság nagy divat lett „vesztesnek” lenni, de ha megnézzük ezt a filmet, láthatjuk, hogy régen az emberek nem propagálták azt, hogy mennyi fogyatékosságuk van, legyen szó bármiről. A központi szereplőt itt már azért is megszólják, mert „kilencvenvalahányban a hetvenes évek zenéjét hallgatja”, a testalkata Claudia Schifferé helyett inkább Kiszel Tündéére emlékeztet, rosszul sminkeli magát, fura fülbevalókat hord meg a haját se a legújabb divat szerint vágatja. Ezek miatt senkinek sem kell - ugyanilyen helyzetben vannak a testvérei, akik csupán háttérszereplők, de az ő sztorijaikból ugyanúgy lehetne filmet csinálni. 

A második legfontosabb alak Rhonda (akinek a nevét magyarban valamiért Rodának ejtik). Rachel Griffiths-ről még a második blikkre is azt lehet mondani, hogy ő Juliette Lewis, ezt tovább erősíti a karakter külseje és magatartása. Ő mindenben ellentéte Murielnek: vidám, megragad minden alkalmat a szórakozásra; és ami a szívén, az a száján. Semmitől sem riad vissza, igazi vagány. Rhonda élete azonban egyik napról a másikra összeomlik egy váratlan tragédia miatt, ennek folyományaképpen fordul a kocka és immár neki lesz szüksége az addigra nevet változtatott Marielre. Griffiths figurája jelképezi azt, hogy a hősnő felvállalja önmagát, és ahogy lefelé (szó szerint) gurul a lejtőn, úgy változik meg teljesen a címszereplő. 

A harmadik helyen áll Muriel anyja, Betty, akit Jeanie Drynan fantasztikusan formál meg. Igaz, hogy itt még a legkisebb mellékszereplők is óriási teljesítményt nyújtanak, de ő mégis kiemelkedik. Ahogy konkrétan elhangzik, „Betty a családjáért élt”, és ha vetünk egy pillantást rájuk, érthető, hogy mitől érezheti néha azt, hogy az élete kudarc. Vagyis alapvetően ez sose jutna eszébe, de a környezete mindig eszébe juttatja. Míg Muriel azon sápítozik, hogy senkinek hiszi magát, addig az anyja tényleg senki, se ideje, se lehetősége nincs arra, hogy legyen valaki, vagy tegyen valamit. Összesen három jelentős tettet hajt végre a teljes játékidő során, ezek egyike a kert felgyújtása, a másik kettőről inkább hallgatok, mert ezek szpojlernek minősülnének. Szóval Betty alakítója tényleg elsőrangú teljesítményt nyújt, ennek a karakternek a története az egész cselekményben a legnagyobb tragédia. 

A negyedik, végső soron az anyával egyenrangú alak az apa, Bill. Bill Hunter már jellegzetes külsejével körvonalazza Muriel apját, aki példa arra, hogy mindegy, kik a felmenőid, az életben mégiscsak önmagadra számíthatsz. Az apa megbecsült tagja Porpoise Spitnek, mindenki tartozik neki egy-két szívességgel, és ez jól jön a hősnőnek, mikor el kell rendezni a gondokat, amiket okoz. Ugyanakkor Bill eme tulajdonsága talán felróható azért, hogy Muriel végső soron nem érzékeli (lehet, hogy képtelen érzékelni?) azt, hogy a döntései miként hatnak a családjára. Az apa akarata kihat mind az anyára, mind a leányra – érdekes lenne végiggondolni, hogy vajon ő lenne-e a kiindulópontja mindennek, de ezt most mégsem fogom megtenni. 

Általánosságban elmondható, hogy a központi szereplők legtöbbje teljesen hétköznapi kinézetű, egyedül a manapság plázacicának nevezhető Tania (Sophie Lee) és a férje, valamint a fentebb említett David kivételek, ők szépek és vonzóak (már akinek), de a néző mégsem velük fog azonosulni. 23 évvel ezelőtt még sokkal könnyebb volt találni egy szereplőt, aki hasonlít rád, mint manapság, ugyanakkor a Muriel’s Wedding legnagyobb teljesítménye az, hogy megkedveltet velünk egy olyan személyt, akit a valóságban sosem kedvelnénk, hiszen hazudik, lop, csal; mégis szurkolunk neki, pedig megérdemelné, hogy elbukjon – vagy mégsem? A körülményei áldozata lenne? Ezen szintén lehet agyalni. Emellett újra (?) felbukkan az általam nagyon rühellt klisé, miszerint a vesztes lány levágatja a haját, hogy „győztessé” váljon. Miért nem láthatunk soha olyat, hogy egy női figura úgy változik meg, hogy megnöveszti a haját? (Most kapásból beugrik a Fehér leander, de abban ez csak egy kis mellékszálon történik meg.) Érdekes visszásság, hogy míg a slampos, fura Murielt talán senki sem kedvelné, addig a művi Marielt már biztosan többen elviselnék a környezetükben, ám ő korántsem önmaga, tehát végső soron így nem lehet boldog. 

Az egyik (az utókorból nézve talán A) legfontosabb vonásról még szót sem ejtettem, ez pedig a zene, amit nem ám akárki szolgáltat, hanem a legendás ABBA, mégpedig eredeti felvételekkel. A legtöbb kulcsmomentumnál az ő dalaik szólnak, központi szerepben van a Dancing Queen, de hallhatjuk még a Waterloot, a Fernandot és az I Do, I Do, I Do, I Dot is. Az ABBA-val egyidős, de kevésbé nagy slágerek szintén elhangzanak a játékidő során, és ez a tény a mai néző számára (sehol nincs számítógép vagy löködős telefon) még régebbinek tünteti fel a filmet, mint amilyen. A másik dolog, amit ki kell emelnem, hogy ez a mozgókép némely pillanatában a saját kategóriáján belül, de talán még a korához képest is meglehetősen vulgáris. Bár ténylegesen kevés dolgot mutatnak meg, annál többször beszélnek róluk, és ahogy fentebb szóba került, Rhonda bizony nem fogja vissza magát, ha káromkodni kell. Ezek és még sok más dolog egyértelműen olyan alkotássá teszik cikkem tárgyát, ami a legkevésbé sem gyerekeknek való, de annak idején azért mindenki nézett ilyesmit kisebb korában, sőt, biztosan most is nézik őket. 

Végül két aprócska személyes megjegyzés: Talán nem csoda, ha az egyetlen jelenet, amire 100%-os pontossággal emlékeztem, az, amelyikben a fura randi még furább befejezésekor a „szerencsés fickó” letépi Murielről a felsőjét:P Emellett a hősnő külsejében felettébb emlékeztet általános iskolai „szerelmemre”, bár ő barna hajú volt és határozottan szép arcú, de kissé duci, és van egy farsangi képünk, amin olyan ruha van rajta, mint amit Muriel visel a film elején:) 

Érdekességek: Az író-rendező a csajos filmek nagy szakértője, P.J. Hogan (Egy boltkóros naplója, Álljon meg a nászmenet!), a zeneszerző Peter Best volt. Toni Collette 18 kilót szedett fel a szerepéhez. Az anyuka albumában olyan fotók szerepelnek, amik a családtagokat alakító színészek valódi gyerekkori fotói. Bill Hunter egyszerre dolgozott a Muriel esküvőjén és a Priscilla, a sivatag királynőjén. Mindkét karakteréhez másképp kellett kinéznie és Ausztrália két különböző pontján folyt a két forgatás. Mind a két elkészült mozi nagy siker lett és fontos szerepet játszik bennük az ABBA muzsikája. Az említett svéd csapat elsőre megtiltotta, hogy használják a szerzeményeiket, de aztán másodszorra a rendező személyesen repült el hozzájuk kérlelni őket. Ekkor mégis engedtek, azzal a feltétellel, hogy a film bevételeinek egy része a zenekaré lesz. Jól döntöttek, a befolyó összegből ugyanis fedezni tudták egy színpadi show költségeit és ebből jött létre végül a Mamma Mia!. Cikkem tárgyának filmszínházas verziójában a karaokee-s résznél a háttérben látható volt egy Wonder Woman és egy Robin, a manapság elérhető verziókban azonban csak Robin látszik és ő is csak egy kis ideig. Ezt a filmet itthon 1995-ben mutatták be. 

A Muriel esküvője 9 millió dollárból lett (elvileg ez amerikai dollár), aztán 57 és félmilliót hozott vissza! A kritikusok mindenütt pozitívan értékelték, 12 különböző díjat nyert. Bekerült az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyvbe is, melyben többek közt ezt írják róla: „nem sok filmnek sikerül együtt érzékeltetnie az ifjonti derűt a borúval és balsejtelemmel.” Valamint megerősítik, hogy az évek alatt kultfilmmé vált. 

Nekünk tetszett. Alapjáraton szomorkás dráma, amin azonban sokat és jót lehet nevetni, közben viszont számos szívfacsaró pillanatnak is szemtanúi lehetünk. Szóval mi ajánljuk! 

Pontozás: 

imdb: 7.2 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Ebben az évben (2017) mutatják be a Muriel esküvőjének musical-változatát. 

- Toni Collette egyik közelgő mozija érdekesnek hangzik. Ez a Please Stand By, melyben „egy fiatal, autista nő elszökik a nevelőjétől, hogy beadhassa kéziratát egy író-versenyre.” Ez az író-lány Dakota Fanning lesz. 

A következő írást majd Mozsárágyútól olvashatjátok, egy nemrégiben bemutatott magyar alkotásról.

Megtörtént eset alapján – sokszor olvashatjuk ezt a kissé elcsépelt szöveget, az ilyen filmek általában csak helyenként találkoznak a valósággal, és inkább a szenzációhajhászás a céljuk. Ennél azonban tényleg megtörtént esetről van szó, csak kicsit körítettek valamit a valósághoz. Nagyon fontos történelmi időben játszódik, rengeteg érdekességgel és kiváló ötlettel fűszerezve.

Hősünk Hackspacher Béla (Gáspár Sándor) targoncavezető. 5 éves tervek dicsőítésétől, a gaz imperializmus pocskondiázásától hangos a pesti utca az ötvenes években, otthon meg folytatódik a kilátástalanság, a szürke hétköznapok legyűrése.

Béla életében 1956. október 23. különleges napnak ígérkezik, e napon tervezi ugyanis fölvenni a totó-főnyereményt! A szerencse melléállt – hogy egy klasszikust idézzek; „Mi az hogy! Nagyon is!”; az utolsó percben érkezett a totózóba, a nagy sietségben pedig az egyik meccshez – osztrák B válogatott-magyar B válogatott – 1-est ír 2-es helyett! Javítani nem lehet, csak ha X-re írja át (az mégiscsak tisztességesebb eredmény). És pontosan emiatt telitalálatot ér el, az akkor még 12-es rendszerben működő szerencsejátékon.

A család rettentően izgul, hiszen a jó matekos kislány kiszámolja, hogy bizony az apa 100 évnyi kemény melóval tudna csak megkeresni ennyi pénzt – több mint félmilliót! Remek jelenet, amint a társbérlő „hivatásos” hölgy többször is visszakérdez hallván az elképzelhetetlen összeget; „Az mennyi?” Belegondolni is szédítő, hogy Rákosi érájában milyen hatással lehetett ez az esemény az egyszeri dolgozó lelkére, elméjére...

Elérkezik hát ez a bizonyos keddi nap - Hackspacher ünneplőben, oldalán a családdal az akkori média képviselői szeme láttára átveszi a nyereményt. A szociálista magatartás megköveteli hősünktől a mértéktartó viselkedést, melyről néhány mogorva ávós is gondoskodik egy csinos fekete Pobeda belsejében, ami kint várja az újdonsült félmilliomost. Béla szorosan magához ölelve a pénzt tartalmazó műbőr-jellegű táskát talán éppen azon gondolkodik, hogy milyen messze is lehetnek az Andrássy út 60-tól, amikor hirtelen kisebb tömegnyi ember állja körül, majd meglendíti a járművet, a bent ülő rendfenntartók óriási ijedelmére. Követelik „foglyuk” szabadon bocsátását, az egyik tiszt ezért gyorsan ki is löki H. urat az emberek közé, majd elszelel az autó. De hát mi van itt? Kérdezheti magában Béla, és csak az útjukba kerülő Sztálin-szobor („Bazmeg, ez a Sztálin-szobor!!!") akadályozza meg a „felszabadítókat” abban, hogy belenézzenek a táskába.

Derék targoncásunk gyorsan kapcsol és nemsokára vele együtt az egész ország: itt nagyon nagy baj van! Mit kezdjen most a lóvéval? Hova vigye? Egyáltalán vigye-e? Beváltsa-e? Mi a frász folyik egyáltalán?

November 4-ig aztán kicsit lenyugszanak a családi kedélyek, a feleség (Szirtes Ági) persze folyamatosan azon az állásponton van, hogy le kell utazni a rokonokhoz Naményba, nincs mese. Itt nem maradhatnak. Béla egy, a semmiből felbukkanó „kedves” rokon (Kaszás Géza) hatására elindul, hogy aranyra váltsa a nyereményt. Útközben a rokont, Pistát lelövik, Béla hazatérve pedig látja, hogy a család elutazott. Csak a már említett társbérlő, a Rózsika van otthon. Vajon mit hoz így a jövő? Győzött a forradalom óriási veszteségek árán, ő tele van pénzzel, amit nem tud elkölteni, a család sehol... a telitalálat mintha kicsit célt tévesztett volna?

Összességében a filmben a különböző hatások keverése viszont egyértelműen telitalálat. Egyszer abszurd csasztuskával megtámogatott jeleneten lehet vihogni, másszor meg csontig hatolóan szomorú és ijesztően ismerős, amit mutatnak. A forradalom ebben a filmben is amolyan háttérként szolgál egy család életének megismerésében, akárcsak a Szamárköhögés esetében. Talán maguk a szereplők is úgy gondolják, hogy majd csak vége lesz ennek a felfordulásnak és megindul az ország valami jobb és élhetőbb világ felé, de mindannyian tudjuk, hogy ebben az esetben rosszul „totóztak”. 

Az egyik rendező Kardos Sándor, akit elsősorban operatőrként (A legényanya, Hídember, Eldorádó) jegyez a szakma - ennél a filmnél is ő volt a kamera mögött. A másik Szabó Illés, aki meg forgatókönyvíróként tevékenykedett például a Kisváros sorozatban, ő írta a film alapjául szolgáló azonos című könyvet. Szerintem kiváló elegyet hoztak létre a megtörtént eseményből, a pesti legendáriumból és a képzeletből; a végeredmény egy sajátosan magyar film, amit csak mi értünk és ettől olyan jó. Hol a világon történhet meg máshol az, hogy valaki a főnyereményének jelentős részéből újranyittatja a harcok miatt bezárt kocsmát és a prímás vonójába a lehető legnagyobb címletű papírpénzt helyezi folyamatosan? A nép tódul befelé, pillanatokra elfelejti, micsoda roppant tragédiák zajlanak a környezetükben és Megáll az idő – csak hogy egy másik, '56-ból táplálkozó kitűnő filmet is említsek.

Különleges hatású az a jelenet, melyben egy vékonyka fiatal lány (Illényi Katica hegedűművész), hátán egy géppisztollyal belép a csehóba, átveszi a cigánytól a hegedűjét és szomorú szemmel megsíratja a hegedűt. Ebben a kis részletben sűrűsödik talán össze legjobban az, amit '56-tal kapcsolatban mindig megemlítenek mindenhol; boldog 13 nap volt minden szörnyűségével együtt ez az október vége-november eleje. Nekem mindig összeszorul a gyomrom, amikor látom ezeket a suhancokat fegyverrel a kezükben, a becsületkasszát a kirakatban, a vidéki városokban a hatalmas tömeget – ez a jelenet ezeket a képeket juttatta eszembe. (Tévésámán megjegyzése: A becsületkasszára többször is vethetünk pillantást, természetesen Béla ebbe is fizet egy „kicsit”.)

Nézzük a szereplőket. Gáspár Sándor egy igazi profi, neki minden szerep jól áll, ez is. Eleinte olyan szürke és kisszerű a Bélája, de a film végén már egy sokkal árnyaltabb képet kapunk róla, kicsit talán bele is látunk a lelkébe, egy szimpatikus fazonná válik, akinek az ember kíváncsi a jövőjére; érdekes is belegondolni, vajon mi lett vele, rendbe jött-e az élete? Az igazi Béláról sem tudni semmi konkrétumot, belevész a múltba a története...

Szirtes Ági a szokásos odaadással játssza a feleségét. Mindig a legrosszabbra készül, a gyerekek miatt nem is kérdés számára, hogy lépni kell, ő nem lát esélyt a jobb világra. Vele szemben Kaszás Géza azokat a figurákat képviseli, akik mindenben, még a kilátástalan helyzetekben is lehetőséget látnak, ő menne is ki Amerikába szerencsét próbálni, veszítenivalója nincs, és csak jobb jöhet ezután. Béla szürke egérként talán pont e két típus között helyezkedik el, de ez a hatalmas pénzösszeg „bezavar”, telitalálatként romba dönti addigi életét, hát még október 23.! Lehet, hogy személyiségének rejtett részletei felszínre sem kerülnek, ha nincs ez a pénz, ami miatt nem is lép sokáig semerre, nem tesz semmit.

Szalay Marianna alakítja Rózsikát, aki csupa meglepetés a filmben. Valójában ő egy kis gyertyalángként jelenik meg Béla életében, ami persze ki van téve a környezet, a történelem kisebb-nagyobb szélmozgásainak – olyan pislákoló gyertyaláng, mint a forradalom Magyarország számára. Párhuzamként értelmezem a kettőt, de nem akarom lelőni a poént.

Törőcsik Mari az anyós, akárcsak a Szamárköhögésben. Egy szentfazék, aki mindenben Isten akaratát látja megnyilvánulni, ő talán tudja, hogy egyszer, persze jóval a halála után, elrendeződnek a dolgok az országban, a „sajnálatos októberi események” majd más kontextusban jelennek meg sok-sok év után, hiszen az Isten így akarja. Ő tehát megint egy más világnézetet képvisel.

Kisebb szerepekben feltűnik Szabó Győző, Csuja Imre, Kránitz Lajos, Gesztesi Károly. Utóbbi kettő okán pedig jöjjön a

Szomszédok rovat: Kránitz Lajos Taki taxis haverját alakította sok éven át, Gesztesi pedig egy kultikus autóbaleset-jelenetben játszott egy nagypofájú, antipatikus fiatalembert.

Tévésámán észrevétele, hogy az orosz tank, mely a semmiből jelenik meg ugyebár november 4-én hajnalban, szintén telitalálatot ér el – ez azonban cseppet sem pozitív találat, hősünk életét - és megannyi honfitársáét más tankok - örök életre megváltoztatja. (És még annyit hadd fűzzek hozzá, hogy a Telitalálatnak van egy pici székesfehérvári vonatkozása, ugyanis a visszatérő ÁVO-s tisztet a helyi színháznál elsősorban rendezőként működő Bagó Bertalan alakítja.)

Egy film, melyben a címszereplőről nincs is szó – foglalta össze egy bizonyos személy számomra az alkotást, aki persze nem látta ezt a filmet...:D

Herendi Gábor miről is ismert? Valami Amerika, természetesen. Azon kevesek egyik vagyok, aki nem hogy utálja azt a filmet, inkább már annyira semleges számomra, hogy említésre sem érdemes, egyszerűen rejtély, hogy mi benne olyan nagyon jó. És olyan filmért fizetni, amit agyba-főbe dicsérnek, az esetek 98%-ban nem vagyok hajlandó. Viszont e két negatív tényező mellett – amiből az egyik a rendező személye, ami sokat nyom a latba –, akadt két pozitív is; az egyik, hogy ez azért mégis csak egy magyar film, én szeretem a magyar alkotásokat, igaz, hogy leginkább abból a korszakból, amikor még Vörös Október ruhákban jártak az emberek... A másik pedig  Nagy Ervin. Nyilván kell egy olyan főszereplő, akit az emberek – főként a női személyek – egyszerűen meg akarnak nézni. Nem érdekli őket, milyen filmről van szó, de őt látni kell. Szerintem ő abszolút ez a kategória. Azon felül, hogy jól néz ki, egyszerűen olyan a jelenléte, hogy lehetetlen mellette másra nézni.

Na, szóval, nézzük mit is láttam én tegnap 900 magyar Forintért. Történelmünknek abból a kis szeletkéjéből indul a történet, amiről egy átlag magyar ember megkockáztatom, hogy semmit nem tud; közvetlenül a szabadságharc leverése után járunk, a korszak szörnyű rémtetteit elhessegeti a törióra siettető mivolta az érettségi előtt kb. egy évvel. Néhány mondattal el szokták intézni a tanárok – tisztelet a kivételnek -, hogy aztán áttérjenek a kiegyezésre... Ami természetesen sok jót hozott, de nekem a hideg futkos a hátamon az említésétől a mai napig (akárcsak manapság az EU). Rögtön eltértem a tárgytól, ezért összefoglalnám, miért is olyan érdekes személyiség ez a Blaskovich Ernő gróf (Nagy Ervin), miért lehetett az életre keltése egy izgalmas színészi feladat.

1849-ben az apját (Rátóti Zoltán) nemes egyszerűséggel agyonlövi egykori jó barátja, báró Otto von Oettingen (Gáspár Tibor), a vád pedig az oly egyszerű és indoklás nélkül is elfogadható felségárulás. Ez olyan, mint ’56 után az „állam elleni szervezkedés”. Mindezt még gyerekfejjel nézi végig Ernő, aki így érthető okokból, apai minta és gyökerek nélkül egy igazi vesztes naplopóvá válik felnőttkorára. 25 évvel a gyilkosság és az ország Habsburgok általi romba döntésének kezdete után Ernő immár hatalmas adósságokkal rendelkezik, közben a Blaskovich-kúriában negyed évszázada az apja életét kioltó báró és annak lánya (Petrik Andrea) él. A fatert rendesen gyűlöli persze, a lánnyal meg minden bizonnyal 25 éve csipkelődnek, mert másnak ezt nem lehet nevezni. Tehát Klára irányába mégse úgy viselkedik, hogy „a te apád megölte az én apámat, viseld ennek következményeit”, de azért örülnek, ha a másik bajba kerül, vagy átvághatják egymást valahogyan. Mindketten kissé szarkasztikusan látják a világot, egyikük sem foglalkozik a jövővel, mást mutatnak a világnak, mint amilyenek valójában legbelül; de amíg a lány tudatosan teszi ezt, addig Ernő nem is nagyon tudja saját magáról, hogy kicsoda, vagy mire képes egyáltalán. Nagyképűen azt gondolja, ő minden tekintetben igazi főnyeremény. Ez a férfi és ez a nő igazából magának való és „tüskés” személyiséggel bír. Ernő viselkedésén ezt viszont csak a 60 és a halál között valahol tartózkodó vén madame látja a kupleráj zsivaján át; közli is vele, hogy neki egy olyan lány kell, aki szereti őt. Ez valószínűleg nem oldaná meg hősünk borzalmas anyagi problémáit, de azért elgondolkodik azon, vajon hol lehet ez a nő...

Ezek a borzalmas anyagi problémák kicsapongó életmódjának köszönhetőek, párbaj során majdnem fejét veszti, Klára közli vele, hogy a szemébe van írva, hogy örök vesztesként fogja végezni... A gyámja, vagy hű fegyverhordozójaként is aposztrofálható Hesp Róbert (Gyabronka József) sem tudja már kihúzni a bajból, utolsó mentsvárként egy mások által értéktelennek tartott kanca megszerzését tervezi. Ő Kincsem, akinek jól láthatóan gyengék az ízületei, ráadásul kanca, hát mire menne vele bárki. Ernő már a huszonnegyedik órában van a saját magáért induló mentőakcióban, ezért potom pénzösszeg bejelentésére fölteszi a kezét az árverésen, jelezvén, hogy neki igenis kell ez a göthös állat. A legszebb öröm a káröröm elve alapján azonban Klára „elorozza” előle, jelentős summáért.

Ő azonban képtelen betörni Kincsemet, az állat szabadságra vágyó lelke annyira ki akar törni új gazdája karámjából, hogy le is dobja az egyébként kis testi hibával már rendelkező és ezért a fájdalmat túl jól ismerő Klárát, majd elegánsan elvágtat az erdőbe. Az árverésről hazafelé tartó Ernő meglátja a gyönyörű állatot, utána ered és szinte azonnal intim kapcsolat szövődik kettejük között; úgy látszik, neki engedelmeskedik a ló. Visszaviszi von Oettingenék lopott birtokára a pacit, mondván mégse veszi el, ami a másé... A korántsem ember- és állatbarát báró pedig ott helyben agyonlőne szegény Kincsemet, ha Klára nem adná oda fillérekért Blaskovichnak. Nyilván egy csöpp lelkiismeret-furdalás készteti erre. De biztosan csak ez? Egyetlen szabályként megszabja a gróf, hogy Kincsemet nem lehet a hagyományos és fájdalmas módon betöretni, senki sem verheti meg őt. A ló meghálálja ezt a bizalmat, illetve azt, hogy egy kedves barátot is talál új otthonában; ő Shultz, a macska, aki dorombolásával leveszi mind a négy lábáról Kincsemet, és nyughatatlan személyisége helyére kerül, így Ernő megkezdheti a munkát annak érdekében, hogy versenylovat faragjon a későbbi magyar csodakancából...

Nem untatnám a viszonylag hosszúra sikeredett bevezető után azzal a tisztelt olvasót, hogy leírjam, mik a tények és mi a kitaláció a sztorit meg Kincsemet illetően, sok helyen lehet olvasni erről a csodálatos négylábúról, aki angol telivérként öregbítette országunk hírnevét. Inkább azt emelném ki, hogy egyszerűen fantasztikus a film vonalvezetése. Többször gondoltam közben, hogy nem lehet, hogy ez tényleg magyar földön, magyar pénzből készült! Félreértés ne essék, nem azért hittem ezt, mert olyan, mint egy hálivúdi kasszasiker-produkció, hanem mert olyan más. Kalandfilm, romantikus komédia, dráma, akció egyben és olyan vágások, meg zene és képi világ társul mindehhez, hogy le a kalappal! Nekem egyes-egyedül egy bajom volt vele, de az sajnos elég súlyos; a vége, a lezárás, az ott elhangzó párbeszéd, egyszerűen GAGYI! Tuti, hogy jobban meg lehetett volna csinálni. Egészen odáig patikamérlegen kimért adagokban szállította a nézők elé a film a poénokat, a szomorú jeleneteket, a lendületet, és ott egyszerűen azt éreztem, hogy mi ez? Ez... Ez mi? Miért fogytak el a ragyogó ötletek addigra? Vagy miért kellett giccsessé válni? Szóval ez az egy problémám akad, de odáig nagyon klassz volt!

A színészek szerintem óriásiak. Nagy Ervin sikeresen lép át a semmirekellő, szar alak megformálásból a felelősséget vállaló és egyenes ember figurájába – jó azt hinni, hogy ilyen tényleg lehetséges. Persze a nő miatt változik meg, és persze, hogy az egész a két főszereplő kibontakozó kapcsolatáról szól [Tévésámán megjegyzése: Valaki ugye, előre megmondta;)], de szerintem volt benne mélyebb mondanivaló, el is árulom nemsokára, számomra mi ez. A lóval való kapcsolat nekem egy elég hangsúlyos szál volt, hát ezekben a pici jelenetekben Nagy istenien alakít. A figura tényleg odáig van Kincsemért, tényleg belülről érzi, hogy ők egymáshoz valók, és hogy mindent meg tud neki adni ahhoz, hogy jól érezze magát, ezáltal szuper versenyzővé váljon, egész Európa rémévé.:)

Petrik Andrea szinte biztos, hogy azt a kritikát kapja mindenhol, hogy ronda (ami egyébként nem is igaz szerintem). Ez mégse kritika, ő így néz ki és pont ezért volt jó választás, mert nem az a fajta színésznő, akire azt mondjuk, micsoda szépség. Illett a szerepéhez ez a fajta „csúnyaság”, a hanglejtésében is mindig volt valami durva árnyalat, amivel érzékeltette, hogy ez a csaj konkrétan szarik a világra, a társadalmi előírásokra, szép sem akar feltétlenül lenni. De mondjuk marha jó ruhákba bújtatták, ami minden szereplőre igaz, olyan „steampunk” hatásként lehetne jellemezni.

Gáspár Tibor karaktere kegyetlen és jégszívű, kivéve, ha a lányáról van szó; ez is kettős szerep. Imádtam, ahogy előveszi a zsebéből a lapfésűt és megigazítja oldalt a haját, majd fölteszi a fejére a sisakot, vagy micsodát. Oettingen nagyon közeli embere a császárnak (Fekete Ernő), nagyon nagy terhek nehezülnek ezért a vállára – sok éppen a világverő Kincsem és gazdája Habsburg szempontból szerencsétlen sikerei miatt -, de a figuráját senki se fogja sajnálni egy pillanatra sem, legalábbis én nem tudtam. Többször elhangzik, hogy üzletben és háborúban mindent szabad, ő ezt az elvet követte sokáig, aztán, amikor Ferenc Jóska kér tőle valami olyasmit, mint amit Virág elvtárs kért szegény Pelikántól annak idején, akkor már átfutott a gondolat az agyán; lehet, hogy rossz vezérelvet választott. Végzetes jelenetében is fésülködik, ez szintén nagyon jó részlet!

Ferenc Jóska ábrázolása egyébként nem tetszett; tudom, hogy eleve legendák alapján „ismerjük” a császárt, és túlságosan pozitív alakként ábrázolják őt a mai napig, tehát közel se lehetünk biztosak abban, milyen is volt igazából, de szerintem súlytalan és semmilyen lett. Félelmetesnek és könyörtelennek akarták mutatni, de véleményem szerint inkább csak nagypofájú volt.

Scherer Pétert külön kiemelném, összesen 3 percet, ha szerepel, egy pénzhajhász „üzletkötőként”, de az fenomenális. Hát ő is egy jelenség. Gerlóczy-t (Keresztes Tamás), csak miután elolvastam, mit írtam, akkor jutott eszembe, hogy meg kéne említeni; elfelejtettem, ahogy annak a rendje, hogy ő is szerepelt, pedig egy gaz ellenlábas, de nekem olyan súlytalan volt, akár a császár. Jól alakította a színész, csak számomra unalmas figura, csak amolyan báb volt.

Az állatok és trénereik előtt le a kalappal. Nagyon üdítően hatottak egy-egy jelenetben, a nézőtérről mást se lehetett hallani, csak, hogy jajjjjjjjdecukiiiiii, aaaaaaaaaóóóóóó:) Kitűnően mutatja a film az állatok határtalan szeretetét az ember iránt és a gyógyító, nyugtató lényük áradását. Jó volt nézni őket nagyon. É s hát ez hatásvadászat a köbön, hiszen a legutolsó szemétláda senkiháziakat is meg lehet venni egy kis jószág filmvásznon történő megjelenítésével, de sebaj. A zene mindig lényeges számomra egy filmnél, itt túl sok vizet nem zavar, de remekül kiszolgálja a látnivalót. Nagyon érdekes elegyet alkotott Hrutka Róbert (az ember, akiről régen azt hittem, az a neve, hogy Jamiewinchesterhrutkaróbert), amolyan népzenei ihletésű modern dizsidallamokat. Elhangzik a Radetzky-induló is, ha jól emlékszem kétszer.

Ami a mélyebb mondanivalót illeti, belőlem sikerült kiváltania a büszkeség érzését, hogy büszke vagyok a magyarságomra. Nyilván az elempé- és péem-szavazók most fröcsögnek e mondat láttán, de kit érdekel; annál a jelenetnél, ahol egy rakás üvöltöző, feltehetőleg német és osztrák származású magyar nemes előtt egy, a magyar nyelvet viccesen törő angol zsoké fordítva tartja a zászlónkat a nyert futam után és azt utasításra jó helyre fordítja, nem lehetett nem büszkének lenni. Az ottani eufória, a fura, kiegyezés utáni helyzet sajátosságainak ismeretében engem magával ragadott. Jól fogalmazta meg egy fórumhozzászóló, hogy olyasfajta reveláció lehetett ennek a lovacskának a diadalmenete az akkori időkben, mintha az Aranycsapat megnyerte volna a vb-t; velünk még számolni kell, akármilyen veszedelem is fenyegeti a hazát, akármilyen diktatúra jöhet, mi megmutatjuk! Kiegyezés? Lóf.szt! (Témánál maradva.) Megverünk minden német ajkú lovat!

Na, hát nem biztos, hogy a fő érzelem ez volt a nézőknél, mindenesetre lehetett örülni a happy endnek, ami, mint már mondtam, iszonyatos. Lehetett drukkolni az egyre szimpatikusabb fickóvá váló Blaskovich-nak, és nem vette önmagát túl komolyan a film, ez nagyon tetszett benne. Tele volt XXI. századi utalásokkal, amik kifejezetten megállták a helyüket, mert azt éreztem, hogy ezek csak poénok, amiket miért ne vethetnének be. A fanyalgók fanyalogjanak csak, én, aki tiszta szívből gyűlölöm a Mizu c. förmedvényt és annak előadójának produkcióit, mégis azt mondom, teljesen elfogadható volt két sorának röpke felvillanása, mert poén és ennyi.

A szokásos Szomszédok-rovatot még ideilleszteném; Gáspár Tibor Vágási Feri újságíró haverját alakította, akinek kínos poénjait talán ma már Horváth Ádám is sajnálja, Rátóti Zoltán pedig Csók hadnagyot játszotta a teleregényben, aki mindig ott termett, ahol a bűnt kellett üldözni.

Megállja a helyét ez a magyar filmek között bőven, én magam is meglepődtem, mennyire pozitívan csalódtam.  Jó magyar szokás szerint mindig, mindent azonnal „el kell ásni élve”, meg kell rá mondani, hogy nem jó, hogy szánalmas, de nekünk csak ez jutott, hogy mocskosul drága, stb. Én azt mondom, hogy a fizetett kritikusokat, akiknek a szőrszálhasogatás a munkaköri leírásukban is szerepel, figyelmen kívül kell hagyni. Üljön be rá mindenki, akit érdekel valami miatt és döntse el, mennyire érte meg kiperkálni a mozijegy árát!

Itt az utolsó felvonás a tavaly általam látott filmeket taglaló sorozatból. Az év végére megjött a kedvem a cikkíráshoz, illetőleg az itt következő öt alkotás mindegyike gondolatokat ébresztett bennem, így ezeknél kicsit többet vetettem a virtuális lapokra, mint a korábbiak esetében. Lássuk akkor, hogy miket néztem utoljára 2016-ban! (Ahogy az előző esetben, most is szimpla betűvel vannak az egy évvel ezelőtti gondolataim, dőlttel a friss megjegyzéseim.) 

Amerika Kapitány (Captain America, 1990) 

Nagyon sok dologban egyezik az „újkori” Captain Americával, de borzasztó sok az eltérés is. A sztori rendkívül ostoba, teljesen logikátlan események történnek benne (például az egykori titkosszolgálati főhadiszállásról 46 éven át senki sem viszi el a doktornő kulcsfontosságú információkat tartalmazó noteszét), az akciójelenetek jelentős része sötét, lassú és érdektelen, de az itteni Vörös Koponya sokkal ijesztőbb meg karakteresebb, mint a Hugo Weaving-féle. Az pedig kifejezetten egyedivé teszi ezt az alkotást, hogy inkább dráma, mint akciófilm, kevésbé vígjátéki, mint a mai társa. Egyébiránt szinte teljesen ismeretlen gárda csinálta ezt a mozit, mindössze két korábban látott arcot fedeztem fel: Bill Mumy-t a Babylon 5-ből (bár csak sejtem, hogy ténylegesen kit játszott) és Ned Beatty-t, aki talán a Supermanes szereplései révén jutott be ebbe a produkcióba. Végülis jónak nem jó, de rossznak se rossz ez az „ősi” képregény-adaptáció… 

A portos keresést követően kiderült, hogy van egy még régebbi, itthon is ismert változat, ami 1979-es, ennek folytatása is készült. Az itt tárgyalt 27 éves mű azonban aligha hozta meg a kedvemet az elődjéhez… 

imdb: 3.3 

Port.hu: 4.4 (Vicces egymás mellett ez a két szám. Azért ennyire nem volt rossz.) 

Looper – A jövő gyilkosa (Looper, 2012) 

Nagyon más, mint amire számítottam. Joseph Gordon-Lewitt arcát eltartott egy ideig megszokni, Emily Blunt viszont ismét nagyon jól nézett ki. Bruce Willis egészen érdekes ebben a tulajdonképpen negatív szerepben, és még csak az sem igazán mondható, hogy főhős lenne. Kitűnő ötlet a szemen keresztül becsöpögtetett kábítószer, de ugyanakkor rejtélyes, hogy a fiatal én miért fordul az öreg ellen, miért nem talál más kiutat – meg se próbálnak együttműködni. Fura, hogy Seth időskori énje „elpárolog”, Joe-é viszont megmarad. Hogyhogy? Az se világos, hogy miért nincsenek zsaruk ebben a világban és hogy a fiatal Joe-nak miért van a ragtapasz a fülén? A csúcs viszont ez az egészen irreális szexjelenet. Azért összességében a Looper tetszett, főleg a végén felvetett kérdéssel. 

imdb: 7.4 

Port.hu: 7.3 (Nemzetközi konszenzus.) 

Megint 48 óra (Another 48 Hrs., 1990) 

Jó volt, de nem ér fel az elődjéhez. A poénok még mindig ütnek, ám a zene már kevésbé király, ezt azonban több csöccsel ellenzik. A sztori sehová se vezet, kiveszett a régi izgalom és a rosszfiúknál se tudtak mit kitalálni. Ezen kívül a lecserélt szinkronhangok is rosszat tettek a műnek és Nick Nolte valahogy összement az eltelt évek alatt. Érdekes, hogy Jack új autója röfögő hangokat hallat, és olyan vetkőző nős tolla van, mint nekem:) Ja és hát a címnek sincs értelme, mert ezúttal nincs határidő… 

A 48 óra 2016. egyik legjobb filmje volt, gyakorlatilag tökéletes példája annak, mit jelent az igazi akciófilm. Éppen ezért voltam kíváncsi a folytatására, de ezen nagyon érezhető, hogy a fantasztikus eredeti ötlet csak egyetlen filmre volt elég, a másodikat már színtiszta pénzéhség szülte. A színészek meg az effekt-mesterek persze mindent megtettek azért, hogy az újabb felvonás élvezhető legyen és összesítésben sikerrel jártak, ám az első epizód olyan magasra tette a lécet, hogy egy jó sztori híján azt megugrani lehetetlenség. Lényegében ez az, ami hiányzik innen, egy király történet, mert minden más megvan. 

imdb: 5.8 

Port.hu: 8.6 (Nagyon elszállt ez a hazai pontszám, a külföldiek lényegesen jobban látják a helyzetet. Persze valószínűleg megint beleszól a magyar értékelésbe a nosztalgia…) 

Több, mint sport (We Are Marshall, 2006) 

A kiindulása ugyanaz, mint a Unitednek, csakhogy ezúttal amerikai filmet látunk és amerikai foci áll a középpontban. A játékidő elég hosszú, több mint két órás, ezalatt a katasztrófát túlélőket, a hamvaiból újjászülető csapatot és úgy-ahogy a város újrakezdését is láthatjuk. A kiemelt szerepekben rengeteg híres színészt találunk, kifejezetten örültem Kata Maranak és Ian McShane-nek, kár, hogy olyan keveset vannak képernyőn. Ez viszont nem mai film, még azelőtt készült, hogy Matthew McConaughey-ből „az Oscar-díjas” lett volna, ezért, bár ő az egyik főszereplő, a hangsúly mégis az akkoriban futtatott Matthew „Lost" Foxon van. Külön érdekesség, hogy a magyar névvel bíró Jack Lengyel edzőt a kitűnő Kaszás Attila szólaltatta meg, akit tényleg élmény hallgatni ebben a szerepben. Ez a film összesítésben egy eléggé hatásvadász dráma. Sok szereplőt mozgat, de a hangsúlyt mégsem teszi egyik vagy másik oldalra (játékosok – edzők - szurkolók), ezért nehéz megmondani, hogy ki a tényleges főszereplő. Az előtérbe tolt valós alakok közül senki sem lett igazi sportcsillag, ezért elmarad az emlékezetes hős kiemelkedése, míg a Unitedből Bobby Charletonra mindenki emlékezni fog. Azért jó volt, csak picit túl hosszú. 

imdb: 7.1 

Port.hu: 8.6 (Az amerikaiakat nyilván szíven ütötte ez a tragédia a múltban, így érthető a relatíve magas pontszám, de hogy itthon miért kapott ennyit, arról fogalmam sincs.)

A kertbérlő (The Lady int he Van, 2015) 

Éppen Maggie Smith 82. születésnapján néztem meg ezt az érdekes drámát, amiben egy a törvény elől menekülő, a kocsijában lakó öregasszony beköltözik egy homokos író kertjébe. A történet kettejük kapcsolatáról szól, meg arról, hogy miként hatnak/próbálnak hatni a másikra. Smith nagyszerű benne, és bár szinte végig sejthető Ms. Shepard titka, mégis fenntartotta a figyelmemet a cselekmény. Mindössze az író figurája nem tetszett, számomra érthetetlen ez a megkettőződés, ha mellé még monológot is mond. Öröm volt egy apró szerepben felfedezni Claire Foy-t. Összességében azért jó ez. Utólagos szerkesztés: De durva! Ez az Alan Bennett az a pasi, aki a The History Boys-t írta! 

Ez az önéletrajzi ihletésű mű bemutat egy valóságban is megtörtént eseményt, hiszen ahogy az utolsó sorból kiderül, a férfi főhős Alan Bennett tényleg létezik. Ha ő a valóságban is olyan, amilyennek itt ábrázolják, akkor remek példa arra, hogy egy művészt nem kell feltétlenül emberileg vonzónak találnunk ahhoz, hogy elismerjük a munkásságát, nekem ugyanis kifejezetten antipatikus az itteni inkarnációja. Ellenben a The History Boys igazi filmélmény volt számomra, és A kertbérlő szintén megér egy estét, szóval a fickó művei tetszenek, őt magát mégse bírom, de erre nincs is szükségem.  

imdb: 6.7

Port.hu: 7.2 (Úgy látszik, nekünk minden egy kicsit jobban tetszik, mint a külföldieknek.)

Végül egy kis helyzetjelentés: Ebben az évben a hangsúlyt ismét a regényírásra helyeztem, így egyelőre nem sokat foglalkoztam a múltbéli cikkek javításával. Ellenben mivel már elég kevés van hátra, szinte biztos, hogy ebben az évben be fogom fejezni a nagy munkát. 2017-ben eddig kb. öt olyan alkotást néztem meg, amiket korábban még nem láttam, és őszintén szólva teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a mai filmek iránt. Azért biztosra ígérhetem a rendes évi Juno Temple-felhozatal bemutatását, és talán majd elkezdem a régi kollekcióm feldolgozását is, ha éppen írni támad kedvem. 

Tegnap végigsétáltam a helyi plázán és megnéztem a mozis kínálatot. Volt egy film, amiről soha nem hallottam korábban és kettő, amit megnéznék, ha mondjuk a tévé adná őket; az összes többi viszont hidegen hagyott. Az utóbbit éreztem az ehavi Cinemania Magazin tartalomjegyzékének átfutásakor is… De ez csak egy amolyan helyzetjelentés. Lássuk inkább azt, hogy miért néztem meg ezt, amiről itthon nyilvánvalóan senki sem hallott! 

Pár évvel ezelőtt rajongtam Chloe Grace Moretz-ért, hiszen ameddig tini volt, olyan remek mozikban játszott főbb szerepeket, mint a Ha/Ver vagy a Let Me In, de ahogy idősödött, úgy kezdtek sorakozni a rezüméjén az egyre szarabb izék (Movie 43, Az 5. hullám, Ha maradnék), ráadásul még az izgalmasnak tűnő alkotásai se lettek jók (felújított Carrie, Kick-Ass 2). Elsősorban ez a romló teljesítmény fordított el tőle, és úgy érzem, igazam van, mikor azt mondom, jobban jártam, hogy az utóbbi 4 évben egyetlen filmjét se néztem meg. Hogy jön ez most ide? Nos, 2012-ben felbukkant Chloe készülő munkái közt egy izgalmas cím: The Devil and the Deep Blue Sea (Az ördög és a mély, kék tenger). Semmit sem lehetett tudni róla egy darabig, aztán kihirdették férfi főszereplőnek Jeffrey Dean "Járkáló Halottak Főgonosza" Morgant, és hogy a sztori azt taglalja, miként segít egy férfi egy hajléktalan lánynak tutajt építeni, hogy azzal a csaj átkelhessen az óceánon. A történet talán kevésbé vonzó, de akkor ez még a színészek miatt érdekesnek tűnt. 

Aztán telt-múlt az idő és kiderült, hogy Chloe elhagyta a produkciót, aztán Morgan is kiszállt, és mivel a rajongásom megszűnt, így elfelejtődött a Sátán nyílt vízi kalandja. Ám utána pár évvel később ismét felbukkant, egy időközben új kedvencemmé vált hölgyemény, Maisie Williams imdb adatlapján. No, röhögtem a markomban, hogy az immár érdektelenné vált Moretz helyett az éppen ismertsége csúcsán álló Williams-et kérték fel, aztán jöttek a képek a produkcióból, és valahogy úgy voltam vele, hogy oké, ez lesz, de mivel Jason Sudeikis (A Komédiás helyére érkező férfi főhős) neve semmitmondó volt számomra, ezért a The Devil… mégsem került a megnézendőim listájának csúcsára. Később tovább romlott a helyzet, mikor alig egy hónappal (?) a premier előtt a címet megváltoztatták, ez pedig sose pozitív jel. A hosszú és érdekes névből így lett a semmitmondó, látszólag egy romantikus valamit takaró The Book of Love (A szeretet könyve). Múlt héten szlovák barátom felvilágosított, hogy már le lehet tölteni, és mivel a FilmO-nak még mindig tartoztam egy darab havi felvitellel, ezért úgy döntöttem, megnézem ezt és így két legyet ütök egy csapásra. Akkor vágjunk bele, nyissuk ki a címadó könyvet:

Henry (Jason Sudeikis) jól kereső építész, magánemberként viszont átlagos, kissé nevetséges illető. Szinte mindenben ellentéte gyönyörű feleségének, Penny-nek (Jessica Biel), aki éppen első gyermekükkel várandós. Penny próbálja buzdítani a férjét, hogy legyen néha kicsit merész, kicsit őrült, de nem ér el látványos sikert nála. Azonban minden megváltozik, mikor az asszony egy tragikus autóbalesetben életét veszti… Henry lába alól kicsúszik a talaj, mindenütt elhunyt szerelmét látja, mígnem eszébe jut az utolsó ígéret, amit neki tett. Megfogadta, hogy segítséget nyújt annak a furcsa, hajléktalan-külsejű lánynak, aki folyton a házuk körül sertepertél és elhordja a felújításból hátramaradó faanyagot. A férfi rájön, hogy a zárkózott, nehéz sorsú Millie (Maisie Williams) tutajt akar építeni, és mindent megtesz, hogy segíthessen neki, de a lány nehezen bízik meg benne, féltve óvja titkait. Lassan végülis megtanulnak bízni egymásban, ugyanis több a közös bennük, mint azt elsőre hitték volna, és Millie őrült terve közös vállalkozás lesz, amibe bevonják a Henry házának felújításán dolgozó két munkást (Orlando Jones és Richard Robichaux) is. Épül a vízi jármű és a két sebzett lélek gyógyírt lel fájdalmára – de vajon miként reagál majd a világ erre a szokatlan barátságra, ami fokozatosan romba dönti emberünk gondosan felépített egzisztenciáját? 

Ez a kis híján két órás dráma majdnem elvérzik az elején, ugyanis az első fél óra borzasztóan unalmas, plusz telerakták érthetetlen ökörségekkel. Aztán mégis beindul a sztori, a színészek brillíroznak, kialakul egy sajátos hangulat a képernyőn, de hiába a jó kiindulási ötlet és a nagyszerű játék, ha a forgatókönyv béna. A The Book of Love sajnos klisékből építkezik, szinte minden előre látható, de azért van benne néhány működő poén meg egy-két emlékezetes jelenet. Ennyit röviden, most kicsit hosszabban kifejtem a dolgot. 

Amerikai független filmről beszélünk, és bár tényleg ásításra ingerlő a nyitány, megfogott benne, hogy a szereplők hétköznapi nyelven beszélnek, tehát káromkodnak, szlenget használnak. Henry meg Penny sosem járkálnak otthon cipőben, és azok a visszaemlékezések, amikből kirajzolódik a nő figurája, tényleg nagyszerűen lefestik őt. Sudeikis az elején kicsit töketlenkedik, a főhős kiinduló formájában eléggé életidegen, tipikus „USA-vesztes” alak, csakhogy mégsem az, mert van egy csomó pénze, szép háza, gyönyörű felesége. Viszont ahogy elveszíti a fényt az életéből, úgy válik egyre reálisabbá, átélhetővé ez a Henry, és emberünk belead mindent, hogy ezt hihetővé tegye. Biel, bár nagyon keveset láthatjuk, szintén remekel, azt hiszem, Penny-t bármelyik férfitársam szívesen elvenné feleségül, és őszintén tudjuk sajnálni özvegyét, amiért egy ilyen csodás társat veszített el. A pár kapcsolatát kitűnően ábrázolja ez a két színész, aranyos poénkáik és a köztük lévő kémia a film egyik legjobb pontját képviselik.

„- Megőrültem?

  - Az egész világ megőrült.” 

A most is maximális teljesítményt nyújtó Maisie Williams amerikai akcentussal beszél, viszont tény, hogy a mindenütt hajléktalannak titulált Millie csak azzá válik, nem így indul. Biel karakterének halála után fokozatosan ő lesz a női főhős, ám a közte és a férfi főszereplő közti kapcsolat felépülése igazán csak utólag válik érthetővé, az elején nagyon fura minden. Például miért engedelmeskedik Henry a lánynak? Azért a két, színészi szempontból csúcsjelenetben (a forró csokoládésban és a kórháziban) mindketten nagyon jók, utóbbiban főleg Maisie emelkedik ki. A Trónok Harcának Aryaja itt a feltörekvő generációt képviseli, Jessica és Jason a felnőtteket, valamint van még két nagyszerű karakterszínész a hatvanas generációból: Mary Steenburgen (Julia, Penny anyja) és Paul Reiser (Wendell, Henry főnöke). Előbbi egy látszólag negatív, kiállhatatlan öregasszony (szegény rettentően megöregedett az utóbbi pár évben, felismertem, de reménykedtem, hogy mégsem ő az); utóbbi pedig egy kissé túlságosan pozitív alak. A szereplőgárda gyenge pontja a pusztán szórakoztatási (?) vagy korrektségi szempontból jelenlévő munkás-páros, a magyaroknak az örök Evolúciós Orlando Jones, és a mellé beosztott Richard Robichaux. A fekete fickó szimpatikus, de rendkívül zavaró, hogy Dumbass-nek (Seggfej) hívják; a fehér fazon pedig franciául beszél, állítólag nem ért angolul, de bármit kérdeznek tőle vagy mondanak neki, arra azonnal reagál. Én csak egyszer nevettem rajtuk (a füves jelenet kifejezetten kínos), és azt se értem, hogy Henry miért talál ilyen gyorsan támaszra Dumbass-ben, miért nincsenek barátai, ismerősei, rokonai, akiket segítségül hívhatna? Az se világos, hogy akkor most őket fizetik, és azért jönnek, vagy puszta emberbaráti szeretetből – hősünk hosszú időn át otthon dekkol, de ezek szerint van mit a tejbe aprítania, különben nem engedhetné meg magának ezt az egészet.

Van egy-két pillanat, ami annyira nevetséges… Mikor Henry besurran Millie fészerébe, akkor teljesen érthetetlen, miért hagyja nyitva az ajtót, és miért kezd el fennhangon olvasni az ott felejtett naplóból, mikor teljesen egyedül van? Az említett könyv elvileg a címadó dolog lehet, de erre nem igazán vezetnek rá minket és az se világos, hogy végülis ki írta (ha a végén figyelünk, Millie elmondja, hogyan került az apjához, de ennek mi az értelme, ha a lapok ekkor még üresek voltak?). Juliát nagyon utáltam, de ilyennek kellett lennie, viszont annyira várható volt, hogy majd tesz valamit a két hős ellen, ám ez csak látszat értékű, sehová se vezet, ahogy az se, hogy a lehető leginkább klisé-pillanatban bukkan fel a részeges nagybácsi. Sajnos az összes fordulat kiszámítható, az egyetlen félig meglepő a fényképes, de a magyarázatán senki se lepődik majd meg. Az utolsó félórában a hangulatot még giccsesebbé és nyálasabbá teszi a mindenütt egekig magasztalt zeneszerző, Justin Timberlake betétdala, valamint az olcsó tengeri animáció a halakkal meg a naplementével. A végkifejlet félig várható, számomra a katarzis elmaradt. Pici megfigyelés a végére: Dacára Millie életstílusának, a baseballmez, amit kap, végig makulátlan marad; sőt, a lába is tökéletesen simára borotvált. Reális… 

SZPOJLER ITT 

Ez nem teljesen saját gondolat, de el lehet töprengeni rajta, hogy akkor ténylegesen ki a felelős a balesetért, aztán Millie utcára kerüléséért/a bosszúra szomjazó nagybácsiért; majd mérlegelni, hogy azt kapják-e, amit érdemelnek? 

SZPOJLER VÉGE 

Pár szót az alkotókról: Az író-rendező-producer a beszédes nevű Bill Purple (Lila Vili), akinek ez az első egész estés filmje, korábban sorozatokon dolgozott, produkciós asszisztens volt, rezüméjének legjelentősebb részét pedig segédrendezői munkássága teszi ki. Hasonlóan „impozáns” filmográfiát mondhat magának a másik író, Robbie Pickering, aki Jessica Biellel együtt pénzével támogatta a produkciót.

Érdekességek: Az eredeti főszereplő trióból csak Biel maradt meg. Jason Sudeikis-t a hazai közönség a Förtelmes főnökök 1-2-ből ismerheti, legfontosabb szerepe viszont a még mindig futó Saturday Night Live-ban van. A már említett Timberlake-nek ez az első zeneszerzői munkája. Összesen 20 producert találunk a stáblistán. Az imdbn Robert nevű felhasználó írja, hogy az egyik filmfesztiválos premieren látta cikkem tárgyát és a vetítést követő kérdezz-felelek során Jessica Biel azt mondta, hogy a forgatókönyv 26 átíráson ment keresztül… A The Book of Love készítési költségéről nincs semmilyen info a neten, de a bevételről se, alapvetően negatív a megítélése, ám olyan kevesen látták, hogy ez aligha mérvadó. 

Az imdbs értékelők szerint ez egy Jason Sudeikis „platform-film”, ami arra szolgál, hogy megmutassa, ez az alapvetően vígjátéki színész képes a drámázásra is. Ezen felül a készítők valószínűleg szerették volna megnyerni maguknak a Trónok Harca rajongói tábort Maisie szerepeltetésével, kérdéses, hogy ez mennyire sikerült. Sajnos a The Book of Love csupán egy egyszer nézhető, érzelmektől túlcsorduló darab, amit sem az atmoszférája, sem a kifogástalan színészi gárdája nem tud megmenteni a középszerűségtől.  

Pontozás: 

imdb: 5.9 (0.2-t emelkedett pár hónap alatt.)

Szerintem: 3/5 (Hangsúlyozom, hogy ez elsősorban a 26 átírás hibája.) 

Szerkesztés: A tévépremier május 26-án lesz az HBO-n.

Hírek: 

- Maisie Williams hamarosan visszatér a képernyőkre Arya Starkként a Trónok Harca 7. évadában, ám sokkal érdekesebb a már most bizonyosan készülő filmjeinek sora. Az első a Stealing Silver című rövid alkotás - az eddigi összes, amiben benne volt, elviselhetetlenül kínos szemétnek bizonyult, de talán ez majd változtat a helyzeten. Következik a Departures, ami a Csillagainkban a hiba-hullám sokadik újabb meglovagolása – legalább arra jó lesz, hogy Ms. Williams újfent bebizonyítsa, milyen jól játszik beteg szereplőket. Ezt követi a Mary Shelley, melyben csak mellékszereplő (érdekesség, hogy készül egy másik film is a Frankenstein írónőjéről, aminek éppen az Arya nővérét életre keltő Sophie Turner a főszereplője); majd az Early Man, mely a Wallace & Grommit-csapat ősemberes mozija, itt szinkronizál. 

- Richard Robichaux szerepet kapott a teljesen fölösleges, a stúdiók és pénzemberek hozzá nem értését bizonyító Ocean’s Eightben (aki nem tudná, mi ez: csak nőkből álló Ocean’s Akármennyi).

Szeretem az alternatív történelmet, hiszen olyan remek dolgok születnek belőle, mint mondjuk a régi Red Alert-játékok, a Fatherland című film vagy éppen a cikkem alapját adó könyv. Nézzük is akkor, hogy ki van itt (újra): 

Az író Timur Vermes 1967-ben született német anyától és ’56-os emigráns magyar apától. Zsurnalisztaként és szellemíróként (olyan személy, aki ismert alkotók stílusában képes írni) kereste a kenyerét, első regénye az Er ist wieder da, ami 2012-ben jelent meg hazájában, Németországban és 2013-ban itt nálunk. Azóta több mint 1 millió kötetnyit adtak el belőle és 27 nyelvre fordították le. Akinek a poszterből még nem derült ki, hogy miről szól, annak itt egy kis ízelítő: 

2011, Berlin: Egy koszos, beépítetlen telken középkorú férfi fekszik egy pocsolyában, rajta hosszú, szürke katonaköpeny, csizma, egyenruha, mellette tányérsapka hever. Magához tér, lassan feltápászkodik és elindul. Utolsó emléke az, hogy egy kis szobában van a feleségével, kezében a pisztolya, ám – ahogy hamarosan kiderül – mindez 66 éve történt! Ez az ember ugyanis Adolf Hitler, aki talán a Sors akaratából életben maradt és eljutott a mai világba. Vajon hogyan reagál az egykori Führer a modern Németországra? Mihez kezd majd benne? És hogyan vagy miért került ide egyáltalán? 

Hitlert mindenki ismeri, a 20. század leghíresebb alakjainak egyike (ha nem a leghíresebb), több ezer könyvet, filmet, ismeretterjesztő sorozatot csináltak róla, de van belőle akciófigura, a nevével értékesített bor és így tovább. A német diktátor kifizetődő, hálás téma, mert annak ellenére, hogy születése óta több mint 100, halála óta több mint 70 év telt el, még mindig szinte minden nap írnak, beszélnek róla. Hogy kik, miért és hogyan, az most lényegtelen. Szóval Vermes úr fogta az NSDAP első emberét és megtette őt a régi jó „figura bekerül egy helyre, amihez meglepő módon alkalmazkodik, aztán megváltoztatja azt” főhősévé; az eseménysort pedig belső monológként, a „hősön” keresztül élhetjük át. A Nézd, ki van itt rendkívül olvasmányos, a fejezetek épp elég hosszúak, a benne foglaltak pedig hol tényleg igen viccesek, hol érdekesek, ám mindenképpen elgondolkodtatóak. A múlt héten értem a történet végére, immár másodszor olvastam el és be kell valljam, az első alkalomból csak egyetlen dolog maradt meg és az is hibásan. Azóta viszont 4 évnyi megszerzett történelmi tudás birtokában egészen más szemmel jártam végig ismét az utat, amit Hitler a külvárosból indulva tesz meg, de még így is annyi minden volt benne, aminek érdemes utánajárni, hogy csak na! 

SZPOJLEREK JÖNNEK A REGÉNYHEZ 

Most feltűnt, hogy az ébredésekor viselt ruházata valahogy irreális, ugyanis a valóságban 1945. április 30-án a bunkerében ölte meg magát, és biztos, hogy se a köpenye, se a sapkája nem volt rajta. A függőségei eltűnnek, az egészsége megjavul, nincsenek dühkitörései, és sokkal jobb állapotban van, mint amilyennek a szemtanúk meg a történészek leírták. Ezeket meg lehet magyarázni azzal, hogy tényleg meghalt, ám egy idealizált verziójában reinkarnálódott – de a benzin a ruháiban mindezt keresztülhúzza… Nagyon különös módon a szövegben egyszer szerepel egy héber eredetű kifejezés (tohuvabohu – zűrzavar, rendetlenség), elképzelhető, hogy ez beépült a német nyelvbe, de számomra nagyon idegen, hogy Hitler használja. Kérdés, hogy ez az eredeti szövegből származik, vagy esetleg a fordító tette bele? Ugyanilyen furcsa az alábbi mondatrész: „a feladatára alkalmatlan Dönitz” – Dönitz admirális Hitler utódja volt, akit a Führer maga nevezett ki a végrendeletében. Persze lehet, hogy utólag könyveli el, hogy rossz döntést hozott, de ez se teljesen egyértelmű. Fura, hogy ebben az egyben belátja a tévedését, míg mindenkor máskor kb. tévedhetetlennek tartja önmagát. Gondolkodtam azon, hogy ismerheti-e a rágógumit, mert említi, hogy látja azt a titkárnője szájában. Nos, igen, a II. Világháború alatt az amerikai katonák a fejadagjukkal kaptak rágót is, amit aztán a helyi lakossággal cseréltek el mindenfélére. De 1944-ben Hitlert érdekelhette ez a lényegtelen információ, sőt, eljuthatott-e egyáltalán hozzá? A könyv végén pedig akad egy figyelemreméltó párhuzam Adolf és Michel Tournier A Rémkirályának főszereplője, a „szintén náci” Abel Tiffauges között: mindketten szeretik nézni a játszó gyerekeket, míg nekik maguknak nincs gyerekük. Utolsó megjegyzés: Az Európai Bizottság támogatta ennek a könyvnek a megjelenését. Aki elolvassa, az utána végigrághatja magában, hogy vajon miért? 

SZPOJLEREK VÉGE 

Egyszóval ez egy jó könyv. Hogy mi volt az író célja vele, vagy mit üzen a regény, azt döntse el mindenki maga, most inkább térjünk rá a filmre! 

2014, Berlin: Egy panelház előtti szűk kis parkban ébred fel a férfi, akinek jellegzetes arcát mindenki ismeri. Piszkos, tépett egyenruhájában kibotorkál a Brandenburgi kapuhoz, ahol a turisták meg a járókelők fotózni kezdik, mert azt hiszik, hogy látványosság. Nagy nehezen elér egy újságárushoz, aki színésznek nézi és befogadja magához. Nem tudhatja, hogy ő tényleg az igazi Adolf Hitler (Oliver Masucci)… 

Közben a szerencsétlen rendező-aspiráns Sawatzki (Fabian Busch) elveszti az állását a myTV kereskedelmi adónál, ám aztán otthon felfedezi, hogy utolsó leforgatott anyagában ott van ez a figura, aki teljesen olyan, mint Hitler. Elindul hát, hogy megtalálja őt és mikor szembesül vele, halálra röhögi magát, az egykori Führer ugyanis akaratán kívül rendkívül viccessé válik a 21. században demagóg dumájával és a közismert történelmi alak tökéletes imitációjával – ez könnyen megy neki, mivel önmagát adja. Sawatzki mindent feltesz egy lapra, leforgat vele egy kalózfilmet és beviszi korábbi munkahelyére, ahol az önelégült Sensenbrink (Christoph Maria Herbst) meglátja a lehetőséget a Vezérben arra, hogy megbuktassa a föléje rendelt Bellini asszonyt (Katja Riemann). Arra viszont sem ők, sem a tévé tulajdonosa nem számít, hogy Hitler óriási sikert ér el a szórakoztató showban, amibe beleteszik. Népszerűsége egyre nő, de vajon hová vezet ez? Felhasználhatják Adolf Hitlert mások a saját céljaik elérésre, vagy ő fog mindenki mást manipulálni, miközben a nézők röhögnek? 

Számomra még nagyon friss a könyv-élmény, mindenre emlékszem belőle és ebből a szempontból ez a film csalódás volt. Az egy dolog, hogy a történetet több helyen megváltoztatták, a főszereplőt pedig olcsó gegekre pazarolták el, de egészen az utolsó jelenetsorig nincs meg benne az, ami a regényben minden egyes bekezdésben érezhető: Hitler komolysága, hidegvére és könyörtelen előretörése a csúcsig. Bár a kulcsfontosságú momentumok jelentős része bekerült a mozgóképbe (a televízió meg az internet felfedezése, a show feletti hatalomátvétel, az átlagemberek reakciója Hitlerre), sok dolog kimaradt; illetve az eredetileg belső monológként játszódó eseménysort, amit csak Adolf nézőpontjából látunk, kiegészítették Sawatzki rendkívül kibővített, átalakított mellékszálával. Masucci játéka egyébként kifogástalan, de több ponton is eltér a külseje az általa játszott alakétól, ő ugyanis alacsony volt, kék szemű és az arcbőre se volt ennyire ráncos. Profilból viszont a hasonlóság elképesztő. 

SZPOJLEREK ITT avagy könyv a film ellen: 

Praktikus okokból 2011 helyett 2014-ben járunk, ugyanakkor ez a dátum gyakorlatilag semmit se ad hozzá az eredeti felálláshoz. A regényben Sensenbrink egy lényegtelen, tehetetlen háttéralak, akit Hitler és Bellini minduntalan lefőz, néha mégis akadnak jó ötletei; most viszont ő az első számú rosszfiú, hiszen el akarja távolítani az „emberi főhős” Sawatzkit, a tehetséges Bellinit, és magát Hitlert is, akit a néző ugyanúgy megkedvel, ahogy az olvasó. Krömeier kisasszony, aki a regényben Hitler titkárnője és fontos segítője, itt egy az egyben Sawatzki szerelme, kb. ennyi szerep jutott neki, de legalább a külseje remek. A második számú főhős a nyomtatott oldalakon egészen másmilyen, tehetséges, jóvágású, a munkaköre a tévénél tisztázatlan. Ő lesz a Vezér első számú támogatója és jobbkeze, „az új Goebbels”. A pergő képeken teljesen másmilyen: alacsony, vézna, vesztes. A műsorvezető, akihez Wolf bácsit (így nevezteti magát a regényben) beteszik, valójában egy török, Ali Wizgür, aki azonban ugyanolyan humorban utazik, mint itteni kópiája, Witzigmann. Viszont ezúttal túl gyorsan háttérbe szorul, nem érezhető eléggé, hogy új társa fokozatosan átveszi tőle a fő attrakció szerepét és Hitler beszédeit se dolgozták ki eléggé. A saját műsora pedig teljesen eltűnt, ahogy a nagyon lényeges Bild-szál is… Frau Bellini az egyetlen szereplő, aki tulajdonképpen teljesen megegyezik mindkét inkarnációjában. A figurák neveit megváltoztatták, mindannyian az őket játszó színészek keresztnevét viselik. 

Az új világ felfedezése Vermes művében hosszadalmasabb folyamat eredménye, ugyanitt a névtelen újságos nagyobb szereppel bír. Ő az, aki több napra befogadja Hitlert, ruhát és ételt ad neki, sőt, ő hívja fel rá Sensenbrink és Sawatzki figyelmét. Az is fontos a könyvben, hogy miért büdös az egyenruha, ugyanis benzin van rajta, merthogy az öngyilkosságot elkövetett Führer meghagyta az embereinek, hogy a testét égessék el – itt csak szimplán bűzös. A filmben az újságos nem annyira szimpatizál a központi alakkal és kevésbé érdeklődő, korábban több napos együttélésük ezúttal csak egy napig tart, a Vezér később se megy vissza hozzá, a ruháit pedig a mosodástól kapja. Wolf bácsi gondolatait narrációként hallhatjuk, de a leírt monológból több helyen párbeszéd lett. Kis extra plusz pont jár a szemüvegért – kevésbé közismert tény, de Hitler erősen rövidlátó volt, nyilvánosság előtt viszont sose viselte a szemüvegét. A könyvben csak egyetlen helyen kerül szóba ez a vonása, mikor azt mondja, hogy egy bizonyos módon kell gépelni a beszédeit, különben nem tudja elolvasni, itt viszont az újságosbódéban a lapok tanulmányozásakor felteszi az okuláréját. Sawatzki gerillafilmje teljesen a mozis banda találmánya, a könyvben az időutazó az Ali Wizgür Showba kerül és utána kezdi el járni az utcákat, de mindössze egy alkalommal hagyja el ténylegesen Berlint. A fiatal rendező teljes háttere ugyanilyen módon jött össze. A tévés dolog egy teljes, hosszú fejezetet tesz ki, itt pillanatok alatt vége van, az újságos pedig a nyomtatott verzióban semmit se kér Hitlertől, mert megjelenik egy közös kép róluk a Bildben, ami után tódulnak hozzá a vásárlók. 

Számomra kifejezetten taszító és irritáló az a néhány nyilvánvalóan tévésorozat-szintű, erőltetett geg, amiket Hitler végrehajt: Levetkőzik a tisztítóban, lelő egy kutyát, szemetel és elalszik az egyik jobboldali politikussal folytatott beszélgetés során. Ezeket az igazi Führer sosem követte volna el, ahogy a regényben szereplő sem – a könyvben nincs is nála a pisztoly… A Bild-szál és a sörfesztivál eltüntetésével kiveszett a rendkívül fontos média-kritika, ami bizonyos fokig visszatér a kutyás botránnyal, de az annyira ostoba… Pozitívum viszont Krömeier nagymama fő jelenete, ami rendkívül erőteljes és sokkal hitelesebb reakció, mint ami a könyvben van. Végül egy kis gondolati Möbiusz-lépcső: A filmben Hitler megírja a könyvet, amit megír a könyvben, ami maga a regény, és a film, ami abból a könyvből készült, ebben a filmben készül.:) 

SZPOJLEREK VÉGE 

„Ha elítél, el kell ítélnie egy egész népet. Németország engem választott!” 

A rendező-író David Wnendt (Nedves tájak – Készen állsz Helenre?), a másik író Mizzi Meyer (egy számomra ismeretlen német sorozat készítője); a forgatókönyvet (a szintén sorozatos) Johannes Boss és Marco Kreuzpaintner (semmi érdekes) készítették. Állítólag Timur Vermes részt vett a szkript megalkotásában, de ezt sem a stáblista, sem az imdb nem támasztja alá. A színészek teljesítménye remek, néhányukat a fontosabb karakterek miatt még meg kell említeni: Franziska Wulf – Krömeier kiasszony, Michael Kessler – Witzigmann és Gudrun Ritter – Krömeier nagymama (Hanna – Gyilkos természet). Utóbbi két jelenetben szerepel összesen, de a második igazán elementáris hatású, anélkül, hogy szájbarágós lenne. Néhány megfigyelés: Sawatzki filmje kandi-kamera jellegű, az ekkor látható emberek nem színészek, Masucci és Busch tényleg körbeutaztak Németországban egy operatőrrel és ekkor rögzítették ezeket a képsorokat, ahol a dialógusok meg az átlagpolgárok reakciói is teljesen improvizáltak. (Elgondolkodtató, hogy mennyire pozitívan fogadják „Hitlert”, szinte alig akad negatív visszajelzés.) Az anti-náci felhang erőteljes, de mégis finoman, a megszokottól eltérően tálalják, ugyanis itt a nézőnek/olvasónak a feladata megérteni az üzenetet – legalábbis a könyvben, a filmben viszont az egyértelműen nevetséges jelenetek és az igencsak hatásos, egészen sokkoló lezárás azért megkönnyítik az ember dolgát. Az én kópiámnak elég fura angol felirata volt, sokszor a fordító elfelejtett egész mondatokat, olykor valami tök más nyelv szavait tette bele, és megpróbálta a németek szájából elhangzó angol kifejezéseket németként értelmezve átalakítani, ami érdekes eredményekhez vezetett. (Plusz az ert, vagyis a hímnemű egyes szám harmadik személyt gyakran itnek fordította, ami a semleges nemet jelöli – ha már úgyis ez a téma, akkor elő a nyelvtani nácizmussal!) 

Kihangsúlyoznám, hogy amint azt egy kolléga a FilmOn említette, a színvonal meg a hangulat eléggé hullámzó. Kezdésnek az ébredés után a myTV-sek háttere jön, aztán az improvizált interjúcsokor, majd visszatérünk a forgatókönyvhöz – egyébként a valódi embereket felvonultató szekvenciáknál a képminőség is más. Az utolsó kb. 40 perc pedig teljesen elrugaszkodik a könyvtől, történik egy (negatív) fordulat, majd azután még kettő és ez az utóbbi kettő marhára célba talál, mert a regény olvasóit is meglepi majd. Pluszban érdemes megfigyelni a „3 hónap múlva” felirat utáni részt, ami egy az egyben A bukás híres részletének rekreálása, csak másképpen. 

(A képen Oliver Masucci.) Néhány érdekesség a netről: Sawatzki szobájában látható egy Vissza a jövőbe-poszter, ami utalás arra, hogy Hitler megérkezik a múltból a számára a jövőt jelentő korunkba – az említett film rajongói észrevehetik azt is, hogy Sawatzki ruhája rendkívül hasonlít Marty McFly-éra. A regény audiobook-változatát Christoph Maria Herbst tolmácsolásában hallhatjuk, a színész egyébként eljátszotta a Führeren alapuló „Hatlert” a Der Wixxer és a Neues vom Wixxer című filmekben. Michael Kessler szintén a Vezér bőrébe bújt a Switch és a Switch: Reloaded című izébizékben. Fabian Busch szerepelt A bukásban, mint náci tiszt, Katja Riemann pedig Eva Braunt keltette életre a Goebbels und Geduldigban. Az Er ist wieder da megközelítőleg 3.3 millió dollárnak megfelelő euróból jött létre, majd 25 és félmillió dollárnyit hozott be. Saját országában bankot robbantott a mozipénztáraknál. 

„Az idő pont megfelelő nekem.” – mondja Adolf Hitler az utolsó képeken. Ebből mindenki kihallhatja, amit akar. 

Pontozás: 

imdb: 7.1 

Szerintem: 4/5

Ezen kívül még egy van hátra a tavalyi évet taglaló rövid kis bejegyzéseket ömlesztve tálaló cikkekből. 2017-ben eddig kb. 6 filmet néztem meg és már március van. Hiába, az utóbbi két év megmutatta, hogy jó alkotást mostanában szinte csak akkor lehet találni, ha valami olyat nézel meg, aminek 0 hírverése volt. Pici megjegyzés, ami most ugrott be: Nemrég jártam Athénban és érdekes módon a görög fővárosban sehol nincsenek a metroban vagy az utcán vagy bárhol kiplakátolva az éppen aktuális, kurvasok pénzből készült látványtrágyák. Meg kell mondanom, hogy nagyon kellemes végigmenni úgy egy modern nagyvároson, hogy nem jön szembe egy ilyen, vagy a Fox csatornán sugárzott lószarok valamelyike 5 méteresre nagyított formában. Ja és még valami: Számomra elképesztően érthetetlen, hogy vannak 25+ éves emberek, akik még mindig rajonganak a szuperhős-mozikért, elmennek a filmszínházakba és kifizetik a pénzt azért, hogy újra és újra megnézzék ugyanazt. Na, mindegy, akkor vágjunk bele, szokásos formula, a dőlt betűs megjegyzés idei, a többi tavalyi: 

Legenda (Legend, 2015) 

Ez nem a Tom Cruise-Tim Curry-fantasy, hanem a Tom Hardy-Tom Hardy-Emily Browning-dráma. Egyre jobban kedvelem Hardy-t, aki ebben a filmben tényleg megmutatja tehetségét, hiszen egy ikerpár tagjait kelti életre, akik teljesen különböznek. A sztori a ’60-as években játszódik Angliában, így a zene remek, és a cselekmény érdekes, de miután a hangsúly a gengszterekről áthelyeződik a szerelmi vonalra, a Legend elveszti az erejét. Viszont Emily Browning újfent elképesztően szép és Hardy-val remek párost alakítanak, összeillenek. Külön öröm volt mellékszereplőként látni Chazz Palminterit, Kevin R. McNally-t a Karib-tenger kalózaiból és Christopher Ecclestont, a 9. Doktort a Doctor Whoból. Utóbbi kettő azért eléggé megöregedett az elmúlt években… Szóval a színészek jók, a zene remek, a hangulat kitűnő, de az egész valahogy mégis ellaposodik a végére. Mindenesetre intenzívebb élmény volt, mint a Fekete mise – Tom bácsinak nem kell öt kiló makeup ahhoz, hogy ijesztő legyen. 

Sajnálom ezt a művet, mert tényleg lehetett volna belőle egy szórakoztató krimi-dráma, de ehelyett a végére szerelmi drámává laposodott, amivel alapvetően semmi baj nem lenne, ám én valami mást szerettem volna látni. 

imdb: 7.0 

Port.hu: 7.1 (Azért ez ennyire nem volt jó.) 

Furcsa pár (Odd Couple, 1968) 

A második részt nagyon kedvelem, de az elsőt csak most láttam. Az eleje nagyon unalmas volt, egészen addig az, amíg Felix odaköltözik Oscarhoz. Onnantól viszont remek poénok hada jön – kifejezetten vicces ez a régi magyar szinkron, mert akkoriban itthon még ismeretlen volt a chips meg a shake, így előbbit rósejbninek, utóbbit tejes szódának vagy valami ilyesminek nevezik. Azért a „dupla randit” elég kínos nézni, de összességében jó film ez. 

A második rész teljesen új kontextusba került most, hogy láttam az elsőt. Ha ugyanis önmagában nézed, akkor tök jó, mert végülis olyan, mintha A szomszéd nőjének két öregje utazna keresztül fél Amerikán – de amint itt az összehasonlítási alap, kiderül, hogy gyakorlatilag szinte minden hiányzik belőle, ami az elsőt azzá tette, ami. A magyar szinkron azonban újfent emeli a színvonalat, mert a folytatáshoz is Szilágyi Tibor és Zenthe Ferenc szólaltatta meg Matthaut és Lemmont. Az elsőről annyit, hogy azok a pillanatok a legjobbak, amikor csak a két főhős van színen, a többi kicsit lapos, néha fájdalmas. Gondolom ennek is baromi magas pontszáma lesz… 

imdb: 7.7 

Port.hu: 9.2 (Ahogy megmondtam. Amúgy mi A szomszéd nője országa is vagyunk, talán ennek szól a hazai értékelés?)

A király halála – II. Lajos élete és rejtélyes halála (2016) 

Most van a mohácsi csata 490. évfordulója. Ennek alkalmából készült ez az egyórás, félig fiktív, félig dokumentumfilm. A készítők arra keresték a választ, hogy hol, hogyan és miért halt meg II. Lajos király? A színészek, helyszínek, díszletek és jelmezek szépek; a beszéd talán kifogásolható valamelyest; de az igazi gond az, hogy nem tudták eldönteni, mit akarnak létrehozni. Ennek legnyilvánvalóbb, szó szerinti megtestesülése az elég hülye frizurát viselő Kálloy Molnár Péter, aki a narrátor; de ugyanakkor mai ruhában jelenik meg a XVI. századi jelenetekben is (a szereplők nem látják); valamint ott sétál a történelmi helyszíneken, megmutatva, hogy miként néznek ki manapság. Ez a kevertség rossz, viszont az ismeretterjesztés jó. Továbbá nem tetszett, hogy sokszor ugyanazokat a jeleneteket ismétlik, csak más szögből; az viszont határozottan remek, hogy városom, Székesfehérvár megjelenik – ám a három alkalomból csak egyszer lehet felismerni… Szóval érdekes volt, szép, de furcsa. 

Most olvasom a port.hu-n hogy „egy 2005-ös film egyfajta remake-je lehet, a rendező és a főszereplő narrátor azonos.” Két furcsaság is akad itt, az első, hogy a hozzászólások alapján a nézőknek annyira nem tetszett, de mégis pozitív magyar értékeléssel bír; a második, hogy fent van az imbdn, de eddig túl kevés szavazatot kapott ahhoz, hogy pontszáma lehessen. Utólag belegondolva azt hiszem, itt a kezdeményezést kell értékelni, azt, hogy az alkotók beindítják a kíváncsi néző fantáziáját, aki aztán önállóan kutatva eldöntheti, kinek hisz a fiatal uralkodó titokzatos elhunytával kapcsolatban… 

Port.hu: 7.9 (A tartalmától eltekintve, a megvalósítást vizsgálva ez túlzás.) 

Jó utat, Charlie Brown és vissza se gyere [Bon Voyage, Charlie Brown (and Don’t Come Back!), 1980] 

Egy picit unalmasabb volt, mint ez előző, de tetszett. Ma már nem lehetne megcsinálni, hogy Snoopy elmegy a kocsmába és egész éjjel mulatozik. 

imdb: 7.4 

Port.hu: 9.0 (3 szavazatból. Oké, nosztalgia, hagyományos animáció, de ez tényleg nem volt ennyire jó.) 

A szállító: Örökség (Transporter: Refueled, 2015) 

Nem érhet fel az elődeihez. Még ha elhiszem Ed Skrein figurájáról, hogy végigcsinálta az elit kommandós kiképzést, harcolt egy háborúban, dolgozott az orosz gengszternek és aztán még mindig maradt ideje megalapozni ezt a mostani bizniszét; akkor is maradnak válaszra váró kérdések. Miért az oroszok a hunyók már megint? A nő miért nem tudja azt mondani, hogy 3 személyt kell szállítani? Miért ennyire szájbarágós a történetmesélés? Az egyetlen igazán jó rész a reptéri váróban történő kocsikázás, de ezen felül az akció követhetetlen, a figurák közül csak az apa érdekes, szóval az egész hülyeség. Viszont legalább izgalmas és érdekes volt. Ja és még valami: Ha az apja ennyire jelentős gyengeség, akkor miért nem használta ki valaki korábban? 

Ez egy olyan újra, ami elférne a blogon az eddigi 3 rész mellett, de valahogy nem vagyok rá kíváncsi még egyszer…

imdb: 5.1 

Port.hu: 5.3 (Végre valamit reálisan látunk.)

Halálos fegyver 2 (Lethal Weapon 2, 1989) 

Az akció jó volt, a poénok ütöttek, Joss Ackland érdekes választásnak bizonyult a főgonosz szerepére. Nem tetszett az erőltetett Leo-karakter és hogy előhúzták a rasszizmus-kártyát. Azt meg végképp nem értem, hogy 1. Teljesen mellékes, hogy hőseink hány emberrel végeznek? Számukra nincsenek következmények? 2. Mi a bánatért van a rakás pénz mellett egy feltöltött kocsi abban a konténerben?! Azért a Halálos fegyver 2 szórakoztató és ez a lényeg. Kíváncsian várom a harmadikat… 

Újból az történik, hogy az első epizód után, ahol még komoly dolgok voltak, a hangsúly áthelyeződik a humorra. Richard Donner azonban képes volt még a negyedik felvonásra is megtartani a kitűnő akciót, és a remek főszereplő páros mellett ez a titka ennek a szériának. Sajnos ilyesmi ma már nem készülhet… 

imdb: 7.2 

Port.hu: 9.3 (Oké, de azért tényleg, ezek az emberek nem érzik, mit jelent egy maximális pontszám?) 

Halálos fegyver 3 (Lethal Weapon 3, 1992) 

Attól féltem, hogy Joe Pesci idegesítő karaktere főszereplő lesz, de annak ellenére, hogy harmadikként írták ki, csak néhány beugrás jut neki. Viszont minek kellett egyáltalán visszahozni? A sztori amúgy rendben van, de sok bugyuta, a valóságtól elrugaszkodott dolog történik (például mindig pont akkor és pont ott vannak, ahol balhé lesz), és a játékidő legalább 20%-át az teszi ki, hogy három vagy több ember egyszerre ordít, amit nehezen lehet szórakoztatónak nevezni. Mindenesetre az akció jó volt, a poénok megnevettettek, szóval elszórakoztatott. Azt hiszem, ez jobb, mint a második rész. (Egyébként ebben a szinkronban még lehet hallani néhány remek magyarosított fordulatot, amihez hasonlót a mai „szakemberek” már képtelenek produkálni.) 

imdb: 6.7 

Port.hu: 9.3 (Megint?) 

A tó (De Vijver, 2014) 

Rövid horror – nem tudtam, hogy csak 20 perces lesz… A kislány szimpatikus, a nagynéni gyanús, az anya titokzatos és az első ijesztés a vízzel nagyon jó. A fordulat igen meglepő, bár az nem teljesen világos, hogy a hozzá kötődő karakternek mi a motivációja. A zene, a képi világ és a színészek együtt remek borzongatós hangulatot teremtettek, szóval jó volt. 

Elég sokáig kellett keresnem, mire megtaláltam a bonyolult eredeti címe miatt. A csodás port történelmi filmnek titulálja, pedig egyáltalán nem az. Különben brazil barátom mutatott egyszer egy hasonlóan jó rövid sci-fit, amiben 2 nő van egy űrállomáson, ami fel fog robbanni, de kaptak egy vészhelyzeti időugró szerkezetet, amivel visszamehetnek megakadályozni a katasztrófát. Sajnos egyikünk se emlékszik, mi volt ennek a címe, de ha valaki felismeri, írja meg! 

imdb: 5.5 

Port:hu: 6.0 (És ez miért kapott ilyen alacsony pontszámot?) 

Holt költők társasága (Dead Poets Society, 1989) 

Jó volt, de nem annyira nagy szám. A lezáró jelenet tetszett, de a tragédia már előre borítékolható. Csak annyi volt a kérdés, hogy kit érint majd? A History Boys majdnem ugyanezt a témát sokkal jobban, szebben és érdekesebben járja körbe.

Ugyanaz van ezzel, mint az Interjú a vámpírral esetében: A fanatikus rajongók nyomják a gombot. Feltételezem, a magyar pontszám ismét a 10-est veri majd. 

imdb: 8.0 

Port.hu: 9.5 (Megmondtam…)

Itt a negyedik felvonása a tavaly általam látott mozik rövid elemzésének. A normál betűtípussal az egy évvel ezelőtti véleményemet olvashatjátok, dőlttel a most hozzáfűzött mondandómat. 

A Rózsaszín Párduc (The Pink Panther, 1963) 

Az eredeti film, nem a felújított borzalom. Azért ez se valami jó… A két órás játékidőnek kb. 70%-a tömény unalom; amikor Peter Sellers nincs a képernyőn, akkor röhögni se lehet. A poénok jelentős része ma már nem vicces, ugyanakkor például a zebráson hangosan nevettem. A jeleneteket egyébként fantasztikusan koreografálták, a zene kitűnő, a legjobb viszont talán a nyitó stáblista alatti animáció. Pozitívum még a szép Claudia Cardinale, mint indiai hercegnő. Plusz a befejezés igen meglepő, erre nem számítottam. Asszem a sorozat többi részét inkább kihagyom… 

Az említett rajzolt Párduc annyira jó lett, hogy pár évvel a film után önálló sorozatot kapott, a fő betétdal pedig szintén saját életét éli. 

imdb: 7.2 

Port.hu: 8.9 (Lehet, hogy túl fiatal vagyok ehhez az alkotáshoz?)

Longwood legendája (The Legend of Longwood, 2014) 

Érdekes és szép film, zavaros sztorival meg rengeteg klisével. Az azért elmond valamit egy történetről, ha az első pillanatban tudni lehet, hogy a gonosz nő által kihasznált pasi és a főhős kislány anyukája úgyis egymásra találnak a végén. A természetfeletti dolog nagyon egyedi módon jelenik meg, az ötlet se rossz, de minden túl gyorsan és eléggé logikátlanul történik, indokolatlanul sok szereplő van és irtó sok mellékszál. Azért a rejtély végig fenntartotta a figyelmemet és a végén nem szúrták ki a szemem valami baromsággal. 

Ez a történet tökéletes lenne egy tévésorozathoz. Minden adott benne a sikerhez, csupán pénzt kellene mögé tenni. Én szívesen megnézném! 

imdb: 5.6 

Port.hu: 3.3 (Ilyen nehéz meglátni benne a pozitívumokat meg a potenciált?) 

Fantasztikus Négyes (Fantastic Four, 2015) 

Az első két filmért nem voltam oda, egyrészt mert utálom Jessica Albát, másrészt (nagyobbrészt) mert elbaszták Galactus-t. Erre viszont kíváncsi voltam, mert a Whiplash-ben megkedveltem Miles Tellert, Kate Mara meg tetszik. Anno a rossz vélemények miatt végülis nem néztem meg a moziban, de kis híja volt. Most, hogy láttam, az a véleményem, hogy ez Fantasztikus Négyes-filmnek rossz, de egyébként egészen addig, amíg megkapják a képességeiket, tűrhető kis sci-fi. Toby Kebbell játéka nagyon tetszett, és érdekes volt, hogy A Lény meg az Emberi Fáklya másfajta megközelítést kaptak. Lassan folydogáló, drámai sztoriból épül fel, ami aztán egy logikátlan, számítógéppel megrajzolt végkifejlethez jut el – erre viszont magyarázatot lelhet az, aki utánajár a forgatáson történteknek. Természetesen itt is van propaganda, és az immár emberfeletti erejű főszereplők fejlődését túlságosan elsiették, de összességében korántsem annyira rossz, mint amennyire a rossz hírét keltették. Állítólag annak ellenére, hogy minden tekintetben bukta volt, jöhet a folytatása. Úgy látszik, a stúdiókat már a veszteség sem érdekli? 

Az utóbbi hír megalapozatlan… Itt annyi minden van, ami jól működhetne, de sok tényező játszott össze annak érdekében, hogy mégse működjön semmi. Összességében jobban jártunk volna, ha Josh Trank inkább készít egy Az erő krónikája 2-t, ezt a „szériát” meg hagyják végre kipusztulni… 

imdb: 4.3 

Port.hu: 4.1 (Itt már mindenki egyetért.) 

Hotel Transylvania 2 (Ahol még mindig szörnyen jó, 2015) 

Az első rész tetszett, de a története teljes egész, ezért nem tudtam, hogyan lehet folytatni. Nos, Drakula immár nagypapa, ám az unokája túlságosan emberi, úgyhogy a Drakpapi megpróbál igazi rémítőt faragni belőle koros cimborái segítségével. Szóval újfent a szörnyek és az emberek világa ütközik össze, amit a játékidő végén még az ősöreg Vlad dédnagypapa is tovább bonyolít. A képi poénok általában nagyon jók, a szóbeliek már kevésbé, ugyanakkor van pár erőltetett, visszatérő vicc, ami nem működik (pl. a Láthatatlan Ember barátnője). Sajnos a szar popzene nyomatását itt sem hagyták ki, de azért összesítésben remekül szórakoztam rajta. Ja és érdemes megnézni a stáblista elejét, ahol a háromszemű bűvész-szörny műsora hagyományos animációval elevenedik meg. 

Pár hónapja volt egy szavazás, amin ez nyert, így kellene írnom róla egy teljes egész cikket, csak fogalmam sincs, mikor fogom végre rávenni magam… 

imdb: 6.3 

Port.hu: 7.3 (Itt nem tudom, minek szól az az egy pontnyi különbség. Remélem, hogy nem a zenének…) 

Pénznyelő (The Money Pit, 1986) 

Jó öreg vígjáték Tom Hanks-szel. Úgy tűnik, a régi időkben központi téma volt a lakásnak, az otthonnak és az ezekre fordított időnek a kiparodizálása, hiszen Richard Pryor költözött, Hofi Majakovszkij-verset mondott a témáról, és ott van még a feledhetetlenül ostoba, irritáló Kitúr-lak is. Ezúttal az alapkonfliktust az adja, hogy a fiatal pár megvesz egy hatalmas házat, ami gyakorlatilag összedől alattuk (na, nem a súlyuk miatt, hanem mert olyan ócska), ők viszont kétségbeesés helyett inkább kölcsönöket vesznek fel és felújítják, de közben úgy látszik, rámegy a kapcsolatuk a dologra. (Közben eszembe jutott, hogy a Szomszédokban Alma és János hasonló cipőben jártak, csak ők renováltatás helyett fel akartak építtetni egy házat.) Mai szemmel érdekes, hogy a Pénznyelőben a csinos feleség (Shelley Long) „lép félre”, és az ő ex-férje a gaz csábító, ám ez a Max mégsem egysíkú gonosz, sőt tudatosan parodizálja a hozzá hasonló szemétládákat. A poénok egy része már sajnos nem üt, de ez betudható annak, hogy ezt a filmet legalább kétszer láttam korábban; valamint ugye a bemutató óta eltelt pár évtized... Az elején érdemes figyelni azt a kis lényegtelennek tűnő Rio de Janeiróban játszódó részletet, mert ez a végén még visszatér egyszer. (És a mondanivaló: csalóknak áll a világ? Vegyünk fel minél több hitelt?) 

imdb: 6.3 

Port.hu: 9.1 (Nosztalgia? Lehet, hogy nem érdemes értelmet keresni a portos pontszámok mögött…) 

Boszorkányvadászat (Season of the Witch, 2011) 

Már régen meg akartam nézni, hiszen nagyon bírom Ron Perlmant, kedvelem Nicolas Cage-et és a középkorról szóló történeteket. Viszont csalóka magyar címet kapott, mert tényleges boszivadászat egyáltalán nincs benne. Jók a jelmezek, a helyszínek és a hangulat, de a speciális effektek bizonyos része nagyon nevetséges, és csomó ostoba barmóság történik, főleg a harcoknál (a kardokra ráugró farkasos rész a mélypont). Továbbá rohadtul zavart, hogy a két főhős úgy viselkedett, mintha modern pofák lennének, akiket betettek egy középkori történetbe. Főleg Cage Behmanjének (milyen név ez egy lovagnak?) szövege hiteltelenítette az egész felállást. A postamesterből ismerős Claire Foy nagyon vonzó itt, a boszorkány addig igazán király, ameddig „benne van” és nem szabadul ki. Pozitívum még Perlman pár csúcs poénja és a közte meg a fiatal srác közti párbaj. Sajnos elég erőteljes egyházellenes mondanivaló van a háttérben, de szerencsére a sok gagyi dolog mellett korántsem egyszerű észrevenni. Azért egészen elszórakoztatott, a vége pedig majdnem meglepő. 

Ahogy korábban írtam a Fekete Halálnál, ott minden sokkal jobban működött, mint itt, pedig a két film ugyanarra az alapra épít. Hiába, no, Cage-nek még mindig van valamiféle megmagyarázhatatlan vonzereje, dacára a munkái színvonalának. (Elvileg megvan az írás a Fekete Halálról, de nem biztos.)

imdb: 5.4 

Port.hu: 6.7 

Bosszúállók: Ultron kora (Avengers: Age of Ultron, 2015) 

Előzetes megjegyzés: Még nem néztem meg a pontszámokat, de tuti, hogy a kedves honfitársak 7-es fölé húzták. 

Az első élményem ezzel kapcsolatban az, hogy a moziban láttam a bemutatóját és kb. rezzenéstelen arccal ültem végig. Egyáltalán nem érdekelt; most, hogy adta az HBO, mégis végignéztem. Voltak benne jó dolgok, például maga Ultron, akinek a külseje mellett a személyisége is tetszett. A HulkVerő Vasember irtó király, ezen kívül Skarlát Boszorkány szintén csúcs, mert emlékeztetett a regényem hősnőjére. A kb. 3 órás játékidő alatt négyszer nevettem és kétszer mosolyodtam el. Azért akadt egy nagy pillanat, Thor látomása az Infinity Gauntletről. A harcok szerintem bénák, a „Sokovia”-dolog kifejezetten irritált, a cselekmény egy része ismét csak úgy Japánban vagy azon a környéken történik, megint betettek egy teljesen indokolatlan ázsiait és három hasonlóan „fontos” néger szereplőt. A látvány rohadtul kevés, mert már jó egy évtizede alapvetően hozzátartozik ezekhez az alkotásokhoz, és azon túl alig van benne valami. Közepes film, amit csak az emlékezetes gonosza ment meg attól, hogy teljesen pocsék legyen. Örülök, hogy nem fizettem a megnézéséért… Utólagos szerkesztés: Az tök poén, hogy magyarban a Kapitány azt mondja Higanyszálra, hogy mutáns, pedig ezt nem szabad kimondani, mert a mutánsok a másik filmcég tulajdonai:D Pedig tényleg az! 

Divat már utálni a szuperhősöket, de tényleg elképesztő a dömpingjük. Gyűlöletes, hogy mióta a Marvel kitalálta az univerzum-építést, azóta minden más stúdió is erre törekszik, így most mondjuk a Disney Star Wars-univerzumot épít, a Warner DC-univerzumot és így tovább… De ez a törekvés kizárólag értéktelen, elsikkadó, kívül csillogó, belül üres izéket szül. Ki fog emlékezni 10 év múlva A Hangyára? 

imdb: 7.4 

Port.hu: 7.6 (Röhögnöm kell.) 

Jövő héten folytatódik a lista az 5. cikkel, illetve hamarosan jön egy igazán provokatív mű elemzése is!

Nyilvánvaló, hogy senkit se érdekel, ha egy alacsony olvasottságú megyei napilap fogja és megváltoztatja a tv-műsor mellékletét. "Mert én nem nézek tévét", csak youtube-ot és torrentet, persze; de azért vannak olyanok, akik még szoktak tévézni - például én...

Szóval a Fejér Megyei Hírlaphoz járó, eddig normális, informatív és áttekinthető újságot lecserélték egy ömlesztett, apró betűs, mindenfajta információt nélkülöző izére, amiben a műsorok ismertetésének helyét átvette a "de jó új szarság lesz az ertéelklubbon most" és a "mi történt a héten ezzel a C-listás 'sztárral'". (Ha lenne szkennerem vagy okostelefonom, meg tudnám mutatni, de nincs...) Mert ez a fontos... Egy napilaptól azt várnám el, hogy tájékoztasson, de ahogy a nyitányban kiemeltem, biztos, hogy ez a dolog, ez a melléklet, senkit se izgat. Szóval egyedül maradok a problémámmal, ami A héten a tvben lista összeállítása. 

Eddig ugyanis eme ominózus kiadványt lapozgatva megnézhettem, hogy egy adott napon mi lesz a legnagyobb hazai csatornákon, amiket mindenhol lehet fogni: Duna Tv, RTL Klub, tv2, M2, M3, Viasat3, RTL II, Super Tv2, Film+, Story4, Prime, Cool, AXN. Igaz, ehhez még külön meg kellett nézni minden egyes filmcsatornát a neten hetenként, de mégis volt egy alap, amivel dolgozhattam, ugyanis ezek az adók sugározzák leggyakrabban azokat a filmeket, amikről az utóbbi 9 évben írtunk. A lista kb. 2013. óta egyszerűbben elkészíthető, ugyanis immár nem nekem kell összeállítanom a linkek kódját, csak be kell illesztenem őket és aztán elnevezni ezeket; ám az utóbbi 2-3 hónapban a port műsorújsága egyre igénytelenebbé vált, minden héten valamilyen új hiba merült fel náluk, ami zavaróan hatott. Ezek közül a legdurvább az, amikor a heti kínálatból 2-3 napnak csak a fele van meg... Utóbbira megoldást nyújt egy ismerősöm javaslata, az Animare Tvújság, de ez meg irtó lassú, körülményes, teli reklámmal és nagyon kevés rajta az információ. Viszont legalább megbízható. 

Eddig a linkek elkészítése mondjuk másfél órányi munkát jelentett, ami eloszlott a péntek-szombat-vasárnap időtartamra; most azonban a műsorújság kiesett, így minden egyes csatornát magamnak kell megnéznem, ami azért szívatás, mert a port általában hiányos, az Animare-én nincsenek részletek, és még a napok sorrendjét is utólag kell szerkeszteni, mert a csatornákra keresek rá és nem a napokra. (Utóbbi oldalból, amennyire tudom, hiányzik ez a funkció, előbbiben benne van, de ott megszoktam, hogy azokat az adókat nézem meg, amik az újságban nincsenek, tehát csak bizonyos esetekben foghatók, szóval "el se kell számolni" velük.) [2017-es megjegyzés: Fogalmam sincs, hogy az előző mondat második fele mit akar jelenteni.] A mostani alkalommal kb. 2 órát emésztett fel ez a folyamat, de lehet, hogy még többet. 

Szóval jó lenne, ha visszajönne a régi műsorújság, kedves Pannon Lapok Társasága!

Folytatódik a tavalyi filmélményeim taglalása – sima betűvel jön, amit egy évvel ezelőtt írtam fel magamnak, dőlttel a mostani hozzáfűznivalóm.

Dredd bíró (Judge Dredd, 1995) 

Minden benne van, amitől a fantasztikus akciófilmek a ’90-es években jók voltak. Bár a sztori kitalálható és vannak gagyi vonásai, de mégis lekörözi a mai hasonló, hatalmas költségvetésű alkotásokat. Egyrészt, mivel a helyszíneket makettekkel és festményekkel hozták létre, másrészt mivel a járművek szintén makettek, harmadrészt mert a maszkmesteri munka elképesztő. A harci robot mindent visz és még ma is megállja a helyét, valóságosnak tűnik, mert az volt. Ez a gond a számítógépes grafikával: bármennyire csúcsszuper, csak poligonok halmaza. Visszatérve a Dredd bíróhoz, Rob Schneider karakterét meg a kitalálhatóságot leszámítva szórakoztatónak találtam. Kíváncsi vagyok a felújított változatára! (Utólagos megjegyzés: A Dredd jobban hasonlít az alapot nyújtó képregényhez, de nekem az itt tárgyalt adaptáció nyerte el a tetszésemet a kettő közül.) 

Azt hiszem, hogy aki nem a ’90-es években volt gyerek, az sose érti meg, miért tudtuk szeretni az olyan mozikat, mint ez, a Lost in Space vagy akár az amerikai Godzilla… 

imdb: 5.5 

Port.hu: 7.7 (Erről beszélek!) 

Kéjlak (The Loft, 2014) 

Tudtam, hogy ez jó lesz, de sokáig kellett várnom, amíg végül emberi időpontban adták. Izgalmas, fordulatokban gazdag thriller; külön tetszett benne, ahogy az öt férfi barátságát ábrázolták. Nem tudjuk meg, honnan, vagy mióta ismerik egymást, de mégis érződik a köztük fennálló kapcsolat. A sztori végig fenntartja a figyelmet, nagyszerűen megy a gyanú ide-oda terelése, közben pedig csupa szép nőt vonultatnak fel a férfinézők gyönyörködtetésére. A végén, az utolsó fél órában egymás után jönnek az újabb és újabb csavarok – bevallom, én csak az elsőig jutottam saját kútfőből. Plusz pont jár a nagyszerű disznó viccekért, viszont pontlevonást érdemel az első negyed órában hallható gusztustalan, trendi kifejezésekért. 

Kis szépséghibája, hogy ez egy 4 évvel korábbi holland alkotás újrája, de ettől függetlenül nekem marhára tetszett! 

imdb: 6.3 

Port.hu: 7.4 (Érdekes ez a nagy különbség. Vajon minek szól?) 

Élet vagy halál (Una ragione per vivere e una per morire, 1972) 

Érdekes western Bud Spencerrel. Van benne vallási felhang, zsidó karikírozás, káromkodás, véres jelenetek sora; de a sztori tele ostobaságokkal, unalmas részekkel, a fordulatok kiszámíthatóak, és a játékidő nagyon hosszú. Az első félóra összecsapott, fura, utána kiderül, hogy ez A piszkos tizenkettő Vadnyugati párja. James Coburn mellett felbukkan Telly Savalas, igaz, rá jó másfél órát kell várni; valamint láthatjuk a Bulldózerből az ezredest. Egy csomó dologra nincs magyarázat, egyes jelenetek gyakorlatilag félbe maradnak (pl: honnan szerzi Bud karaktere az egyenruhát?), és az utolsó 30 percet leszámítva egyetlen lövés sem dördül el. A mélypont viszont a pisálós rész, ahol Spencer ráadásul még a híres-neves riasztót sem hatástalanítja. Mindenesetre a végén a lezárás tetszett, kedvenc olaszunknak pedig rengeteg teret hagynak a szerepjátékra, amit üdítő látni. Csak ne adták volna ennyire későn… 

Rossznak semmiképp se nevezném, de viccesebbre számítottam. A jó öreg Budnak van egy csomó olyan munkája, ami annál kevésbé tetszik, minél idősebben látom őket. Ez is olyan, bár az kérdéses, hogy vajon gyerekként nevettem-e volna rajta… 

imdb: 6.2 

Port.hu: 8.0 (A külföldi pontszámot reálisabbnak érzem, de hát mi „Bud Spencer országa vagyunk”.) 

A vizesnyolcas (The Waterboy, 1998) 

Állítólag ez minden idők legnagyobb bevételű sport-vígjátéka, szóval gondoltam, ideje lenne megnézni. Röviden: Ez a Csontdaráló hülye kistestvére. A zenéje baromijó, Fairuza Balk irtó szexi, van pár tényleg vicces poén, de ezeken felül csak sok sületlenséget meg kínos ökörködést találhatunk. Érthetetlen, hogy a beszédhiba miért poénforrás; három beszédhibás karakter is van; Sandlernek ráadásként nem ez az első ilyen alakítása. Rob Schneider későbbi megszokott beugrása irtó erőltetett, a mélypont pedig a biológiaóra-jelenet, de összesítésben ez a vígjáték mégsem rossz. 

imdb: 6.1 

Port.hu: 6.7

Házibuli (La Boum, 1980) 

Manapság már elég giccses, de talán mindig az volt, azonban tök jó, hogy megmutatja, milyen hangulat uralkodott majdnem 40 évvel ezelőtt itt, Európában. Sajnos a felnőttekről szóló részek unalmasak, a srácokra szinte alig jut idő mellettük, plusz a befejezés szerintem értelmetlen. Azért cuki, meg minden… 

A folytatása minden tekintetben jobb nála, de hát ez meg azoknak a kedves filmje, akik a ’70-es, ’80-as években nőttek fel. 

imdb: 6.7 

Port.hu: 9.2 (Nyilván közelebb áll hozzánk, mint az amerikaiakhoz.)

Március első hetében ismét visszatértem a tavaly év elején elkezdett javítási munkához - az ezt megelőző két hónapban regényt írtam.) Most a 2013-as év került sorra, és mivel ekkor a munkám és Mozsárágyú kilépése miatt jóval kevesebb bejegyzés született, gyorsabban is tudtam haladni. Lássuk, milyen tanulságokat szűrtem le ebből az évből:

1. Még mindig gyakori hibám volt itt a túlkomplikált fogalmazás ("leginkább érdekes"), gyakran angol szórendet használtam a magyar helyett ("ez tetszett, nekem"), valamint indokolatlanul sokszor tettem szövegeimbe a maga szót ("a történet maga").
2. Egyes linkeket, amiket A héten a tvben-ben használok, maga az oldalt bont meg, hogy ne lehessen használni őket - tehát például az adott bejegyzés nevébe a másolás után belenyom egy szóközt valahová. Ez egyébként nem csak erre az évre jellemző, hanem most is fennálló probléma.
3. 2013.10.01. - The Ladykillers - az első Wordbe írt cikkem - hát igen, nagy előrelépés volt 5 évnyi Jegyzettömbözés után...
4. Általánosságban minimális változás van az imbd-s pontszámokban, de néha nagyon nagy mozgás tapasztalható.
5. A Halászkirály legendáját 18 személy kedveli, végre, egyszer az én bejegyzésem kapta az év legkedveltebbjének járó kiemelést:) 

Még mindig hátra van a "normális" évnek számító 2014. és 2015., illetve a tavalyi (de ott alig írtam valamit ide). Azt hiszem, úgy 2-3 hónapon belül végzek a javítással, de nagy valószínűséggel ha utána folytatom az új cikkek készítését, akkor is változtatni fogok az oldal "politikáján".

Tavaly feliratkoztam egy sajtó-hírlevélre, és abban hallottam először erről. Elolvastam a hírt és annyit láttam, hogy NÉZD MENNYI DÍJAT KAPOTT, NÉZD MENNYI DÍJAT KAPOTT, aztán megnéztem a bemutatót és abból nem jöttem rá, mi ez. Ergo, kihagytam a hírt az oldalról. Aztán telt-múlt az idő és az emberek elkezdtek beszélni róla. „Jujj, Oscar-jelölt, jujj”. Nagy dolog… De aztán arra gondoltam, hogy csak meg kéne nézni, ha már ennyit adja a tévé és mindössze 25 perces. Sajnálatos, hogy ha nem kapja meg a díjesőt, akkor valószínűleg senkit se érdekelne, pedig tényleg jó a Mindenki. 

Helyszínünk egy általános iskola, ahová új tanuló érkezik. Zsófi (Gáspárfalvi Dorka) rögtön felfedezi magának a helyi kórust, ahová gyorsan belép, de már az első próbán kellemetlenség éri. Közben telnek a napok, és lassan összebarátkozik az osztálya legmenőbb lányával, Lizával (Hais Dorottya), aki szintén az énekes csoport tagja. Újdonsült barátnője látja Zsófin, hogy valami nyomasztja, és aztán végül sikerül kihúznia belőle a nagy titkot. Innentől a két lány elhatározza, hogy örökre megváltoztatja a kórust, még ha ez a vezető Erika néninek (Szamosi Zsófia) ellenére is van…

Valahogy éreztem, de mégse jöttem rá, hogy ez a történet nem mostanában játszódik, hanem a ’90-es évek legelején. Éppen emiatt nagyon megérinti a generációnkat (ami alatt magamat és Mozsárágyút értem), hiszen ilyen padokon ültünk a szünetben, ilyen cukorport ettünk, rostirónunk volt, színes kockákkal tanultunk matekórán, aztán kint az udvaron kergettük egymást vagy mászókára másztunk. (Ma már nyilván mindenki egyhelyben görnyed a mobilja felett…) Ezen felül viszont megérinti azt a korosztályt, amelybe a szereplők tartoznak, a mai harmadik-negyedik osztályosokat, mert ők éppen ilyen helyzetben vannak; de mindenki mást is, akinek voltak szigorú tanárai – kinek ne lettek volna? 

Szóval adott a remek kor és a közös élmények helyszíne, a suli. Ehhez jön hozzá a két szimpatikus kislány, és a mű lelke, az éneklés. Sokszor elhangzik, hogy Kodály országa vagyunk (és nem pápai joci országa), de az ilyen kis etűdök után érezhető csak igazán, hogy mekkora kincs van a birtokunkban, amiről alig veszünk tudomást (pont, mint az édesvíz-készletünk). Ha nagyon túlozni akarnék, azt mondhatnám, hogy a Mindenki a magyar Whiplash – ebből levonhatjátok a saját következtetéseiteket. 

Pár szót a készítőkről: A rendező, a forgatókönyvíró és az egyik producer Deák Kristóf volt, akit ez a munkája biztosan elrepít a világhír felé. Gáspárfalvi Dorka korábban felbukkant Az ajtóban, egy apró szerepben; Hais Dorottya eddig csupán rövidfilmekben szerepelt. Szamosi Zsófiát tavaly A martfűi rémben láthattuk, valamint a Terápia-sorozatban. A remek zenét Balázs Ádám szerezte, illetve érdemes megemlíteni az elég vicces nevű vágót, akit úgy hívnak, hogy Csillag Manó:) Néhány fontos információ az internetről: A cselekmény egészen pontosan 1991-ben játszódik. Angol címe: Sing (énekelni, énekelj). Az Oscarral együtt 13 díjat nyert összesen.

Érdekességek a magyar nyelvű wikipédiáról: „A forgatókönyv első változatát” Deák Kristóf „még 2012-ben” készítette „két angol társával, a film első felét igaz történet, egy svéd lakótársnőjének elbeszélése alapján írta meg, amely akkor még angol környezetben játszódott. Bár helyben is pályáztak támogatásra, azonban ott nem nyertek. 2014-ben aztán az NMHH [Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság] – kisjátékfilmek és kísérleti filmek gyártásának támogatására – kiírt pályázatára vette elő ismét az iskolai kórus sztoriját, immáron magyar környezetbe ültetve azt. A legmagasabb odaítélhető összeget, nyolc millió forintot kapott rá. További két millió forint TAO-támogatásból [társasági adó és osztalék után járó támogatás] és az alkotók – elsősorban Deák Kristóf és a gyártó cég, a Meteor Filmstúdió – hozzájárulásából gyűlt össze. A főszereplő lányok, Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya sem amatőrök, de ilyen komoly főszerepet most kaptak először. Sokat próbáltak, improvizáltak, és drámatanár is segített a felkészülésükben. A filmben látható kórust öt különböző iskolai kórusból választotta Deák Kristóf. Fontos volt, hogy összeszokott csapat, tagjai pedig pozitív értelemben véve „rosszak” legyenek. A választás végül a budapesti Bakáts Téri Ének-Zenei Általános Iskola kórusára esett. A 25 perces filmet hat forgatási nap alatt vették fel. A vágási és utómunka közel egy évig tartott (…) Balázs Ádám filmzeneszerző már volt olyan muzsika társszerzője, ami a Jóbarátok című amerikai tévésorozat egyik részében is felcsendült. Ezúttal a Mindenki zenéjéhez édesapja, Balázs Árpád Bodzavirág című kórusművét használta fel. A főszereplők közül Gáspárfalvi Dorkát megkérte a rendező, hogy ne tisztán énekeljen, Hais Dorottya énekhangját szinkronizálták (mivel már a munka elején jelezte, hogy nem tud olyan szépen énekelni; hangdublőze Walton Rebeka volt).” 

„A Mindenki számos rangos nemzetközi filmfesztiválon is szerepelt. 2016 júniusában elnyerte a tokiói Short Shorts fesztivál nemzetközi kisjátékfilm-kategóriájának fődíját és a mustra fődíját is, amely kvalifikálta a produkciót az Oscar-nevezésre. Mind a magyar, mind a külföldi nézők könnyen azonosulnak a szereplőkkel, és sokan számoltak be közönségtalálkozókon arról, hogy saját maguk is tapasztaltak olyan iskolai túlkapást, amit a filmben dolgoztak fel. A koreai Asiana Nemzetközi Rövidfilmfesztivál nyitófilmjeként Szöulban sikerrel vetítették, majd hamarosan a film elnyerte második Oscar-kvalifikáló díját a Chicagói Nemzetközi Gyerekfilmfesztiválon, amely az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb gyerek- és ifjúsági filmes mustrája.”

Végül egy komment külföldről. Az illető megtudta, hogy magyar vagyok, erre ezt írta az Oscar-díj kapcsán: „You guys have Palfi Gyorgi and Dargay Attila, an Oscar is mere scraps”. (Nektek ott van Pálfi György és Dargay Attila, egy Oscar számotokra csak értéktelen bizsu.) Ezen felül még annyit, hogy egy film nem lesz jó attól, ha a Filmakadémia díjazza, sőt. A Mindenki viszont magától kedves, élvezhető, izgalmas és aranyos alkotás. Kár, hogy általában nem ilyeneket jutalmaznak… 

Pontozás: 

Port.hu: 8.6 

imdb: 8.2 

Szerintem: 5/5

Folytatódik a 2016-os filmek taglalása. Dőlt betűvel a tavalyi feljegyzéseim, utána a most hozzáfűzött véleményem. 

Büszkeség és bányászélet (Pride, 2014) 

Hangulatos és érdekes, párszor vicces, magával ragadó történet, ami a valóságban is megtörtént. Ami ellene szól, az a picit hosszú játékidő és a kényes téma (melegek a ’80-as években).

Marhára utálom, hogy ha egy film befut, onnantól a címét állandóan kopírozzák, hogy hátha ezzel kedvet csinálnak hozzá („újratöltve”, „a csúcson”, stb.). Itt viszont a fordítás kifejezetten jó, a pride ugyanis ténylegesen büszkeséget jelent, a bányászok pedig fontos szerepet játszanak a történetben. A Büszkeség és balítélethez nincs köze, de sokkal jobb film a melegekről, mint egy olyan, amiben gátlástalanul nyomják a képedbe őket… 

imdb: 7.8 

Port.hu: 7.7 (Nemzetközi egyetértés.) 

Akváriumban élni (Vonarstrati, 2014) 

Lassú folyású, érdekes dráma három különböző emberről, akiknek összefonódik a sorsa. Apa és lánya viszony, nő és férfi viszony, személyes tragédiák és a boldogság keresése. Remek alkotás, csak hosszú.  

Az izlandiak jó drámákat tudnak csinálni. 

imdb: 7.4 

Port.hu: 6.4 (Vajon mi az oka a különbségnek?) 

Az Igazság Ligája: Atlantisz trónja (Justice League: Throne of Atlantis, 2015) 

A szokott Warner-animációsfilm-szintet hozta, de tény, hogy a főszereplő Aquaman a csapat egyik legérdektelenebb tagja. Bár itt sikerült elérniük, hogy a néző ténylegesen szurkoljon neki, az viszont kimaradt, hogy valaki megtanítaná az addig rejtett képességei használatára, illetve ráébresztené, hogy például tud beszélni a halakkal. A második számú főszereplő Kiborg szintén nem túl érdekfeszítő, hiszen a szuperereje annyiban merül ki, hogy gépi komponensekkel bír. Még mindig hiányolom a Marsi Fejvadászt a csapatból, de legalább helyette ott van Shazam, aki nagyon király. Szóval a film egész jó, kb. ennyit vártam tőle.  

Kár, hogy a Shazam-mozit nagy eséllyel el fogják cseszni… 

imdb: 6.7 

Port.hu: 5.6 (Ebben a kategóriában ezek nagyon alacsony pontszámok.) 

Mesterlövészek (Cheats, 2001-2002) 

Érdekes, de elég hosszú vígjáték puskázó diákokról. Jó volt viszontlátni Elden Hansont és Jewel Staite-et; Mary Tyler Moore-ra viszont rossz ránézni. Sajnos a film maga nem olyan jó, mint számítottam rá, de azért korántsem sajnálom, hogy megnéztem.

imdb: 6.2 

Port.hu: 6.0 (Közepes.) 

Akárki Joe (Joe Somebody, 2001) 

Pár évvel ezelőtt láttam egyszer és úgy emlékeztem, hogy jó. Igazam is volt, meg nem is: A poénok ütnek, a sztori érdekes, mindössze a romantikus részei meg az eleje unalmas. Hayden Panettiere legjobb alakítása az itteni cuki, okos kislány, ez szintén plusz pont. Jól szórakoztam rajta! 

Örültem Patrick Warburtonnek, igaz, hogy csak egy kis szerepet kapott. Nagyon furcsa, hogy itt már nem Szakácsi Sándor szólaltatta meg Tim Allent, annyira hiányzott a hangja! 

imdb: 5.5 

Port.hu: 6.9 (Úgy tűnik, mivel nem a tipikus amerikai humort alkalmazza, kint elhasalt…) 

A bíró (The Judge, 2014) 

Robert Duvall fantasztikus benne. A történet érzelmi hatása nagyon erős, de ugyanakkor túl sok mellékszálat próbálnak egyszerre mozgatni. Ahelyett, hogy végig az apa-fiú/ügyvéd-bíró kapcsolatra koncentrálnának, számos „fölösleges” plusz szálat hoznak be, és ezzel kissé szétforgácsolják, elveszik az erejét. Párszor lehet nevetni, és Vera Farmiga, meg a lányát játszó Leighton Meester is nagyon szépek benne. 

imdb: 7.4 

Port.hu: 8.6 (Ez vajon Duvallnak vagy a Vasembernek szól?) 

Last Vegas (2013) 

Cuki. A drámai része jó és párszor tényleg lehet nevetni rajta, ezen felül pedig végre itt egy szerep, amiben Robert de Niro nem égeti le magát. Michael Douglas mintha önmagát alakítaná, Morgan Freeman pedig szokásosan remek. Én csak Kevin Kline-t sajnálom, ő kapta a legbénább, legostobább poénokat… Ja és Mary Steenburgen szintén nagyszerű! Azért valószínűleg az egész vegas-i körítés nélkül, csak simán a négy haver és a nők története lehet, hogy sokkal jobb lett volna… 

Ugyanarra a sémára épül, mint a Red vagy a Feláldozhatók, csak vígjáték. 

imdb: 6.6 

Port.hu: 7.4 (Nem értem, miért tetszik nekünk annyira.) 

Dark City (1998) 

Érdekes ötleten alapul, vegyíti a film noirt a sci-fivel. Az űrlények egyszerűek, de jók, az alapkonfliktus pedig elgondolkodtató. Az effektek egy része picit fura, de a legnagyobb gondom az, hogy a néző végig többet tud, mint a főhős. Ha vele egyszerre ismernénk meg mindent, sokkal hatásosabb lehetne. 

Lehet, hogy ez régen hatásosabb volt… 

imdb: 7.7 

Port.hu: 8.0 (Vagy csak nem értettem meg, mitől olyan remek.) 

Égimeszelés (Sunset Park, 1996) 

Jó kis kosaras mozi egy csupa négerekből álló középiskolai csapatról, akik az inkompetens női edzőjükkel jutnak el a bajnokságig. Tetszett, hogy látszik, ahogy összeszedik magukat, ezen kívül mindegyik játékosnak van személyisége, vannak kis konfliktusaik. Sajnos beletuszkoltak a sztoriba egy kissé erőltetett drámai szálat, valamint túl sok a feketékkel azonosított klisé és az eleje elég unalmas. A kiinduló konfliktus (a csapat képtelen egységként működni, az edző számára ismeretlen a játék és nem is veszi komolyan) túl hamar megoldódik, viszont a poénok meg az izgalmas meccsek, plusz a rendhagyó lezárás felteszik a koronát az egészre. Eddig ez volt a legjobb sportfilm az évben, és ez végre tényleg annak nevezhető. 

Most a magyar cím nagyon jó! Imádom a ’90-es évek utánozhatatlan hangulatát, ami csak úgy árad ebből. Kár, hogy képtelenek voltak eldönteni, hogy egy gettó-drámát vagy egy kosaras filmet akarnak összehozni… Sajna, 2016 nem a sportos mozgóképek éve volt… 

imdb: 5.9 

Port.hu: 7.3 (Ejha! Lehet, hogy más is szereti itthon a nosztalgiát?) 

Batman kontra Robin (Batman vs. Robin, 2015) 

Megvan benne az izgalom, az érdekes ellenfelek, a jó történet és a csúcs harcjelenetek sora. A Talon nevű főgonosz különösen tetszett. Ugyanakkor a Batman fiában megismert Robin tér vissza, akit nem kedvelek, bár itt elviselhetőbb. Sajnos a sztori sokszor kitalálható, de azért összességében elégedett vagyok vele. Az Atlantisz trónjánál jobb. 

Ez azért aligha nevezhető dicsőségnek… 

imdb: 7.1 

Port.hu: 6.0 (Vajon ezt a képregény rajongói emelték meg ennyire kint?) 

Egy hét múlva folytatódik ez a sorozat!

     Hazánkban 1945-ben új élet kezdődött; a háborúból vesztesként kikerülve más lehetőség nem maradt az ország újjáépítésére, az egyéni boldoguláshoz vezető útra lépésre, mint a kemény munka, azaz; dolgozni látástól vakulásig. Tudja ezt Ecker (Bujtor István) és Vinkó (Székhelyi József) is, éppen ezért ők inkább nem dolgoznak, minden bizonnyal soha nem is dolgoztak igazából.

     A sors, vagy mondjuk úgy, a nehéz idők egymás felé sodorták két hősünket. Míg Ecker elegáns, intelligens, rendkívül határozott pali, addig Vinkó egy igazi szerencsétlen, ráadásul buta, mint az az ember, aki gerincműtétet kér telefonon keresztül. Viszont irányítható, remekül tud hazudni, és mások átveréséhez mindig van esze. A megnyerő stílusú Ecker meglátja benne a partneri együttműködés lehetőségét és elkezdenek kisebb-nagyobb gaztetteket végrehajtani. Az értelmi szerző mindig Bujtor figurája, aki széleskörű érdeklődésének, realitás-érzékének és sármjának köszönhetően képes a leghajmeresztőbb átverések kidolgozására illetve megvalósítására. Így történhet meg, hogy “földet osztanak” a világégés utáni Budapesten bolgárkertészeknek; sok száz embernek adnak áron felül jegyet egy nem létező hegedűversenyre a legnagyobb sztárokkal; “klasszikus” lovitrükköket vetnek be jelentős haszon reményében; különböző hatóságokat “vesznek rá” hatalmas összegek kifizetésére, stb.

Mindez azért valósulhat meg, mert Ecker pompás képességekkel rendelkezik abban a tekintetben, hogy mindig, és tényleg mindig tudja, kitől milyen reakciót várhat. Nem egy, hanem sok lépéssel jár mindenki előtt, és Marx Tőkéjében ugyanúgy otthon van, mint a romantikus költők műveiben. Nála tehát tényleg megvalósul, amit ő maga is megemlít; A tudás hatalom.

Ugyanakkor Vinkó barátunk egyszerű lélek, semmilyen műveltségről nem beszélhetünk az esetében, viszont morális akadályokba nem ütközik a gondolkodása, semmilyen problémát se jelent számára mások becsapása. Kiszolgálja a “Főnököt”, elvégzi a piszkos munkát, csöpp lelkiismeret-furdalás nélkül. Sőt! Vakon megbízik benne, annak ellenére, hogy a “nyereményeiknek” csak töredékét vághatja zsebre. Nem pofázik feleslegesen, csak néha kicsit megijed, vajon mi baja lesz a következő melóból. De még a börtön sem állhatja útjukat, nem térnek jobb belátásra, egy idő után Vinkónak már félnie sem kell, mert már mitől kellene? Annyi fejlődés azonban írható a számlájára, hogy egyre többször kérdezi meg, miért is nem kaphatna kicsivel több lóvét.

     Rendkívül érdekes a filmben egyrészt az, hogy több korszakon keresztül mutatja be, milyen volt Magyarországon élni; közvetlenül a háború után, a kemény Rákosi-érában, a forradalom idején, a “langyosabb” gulyáskommunizmusban. A címe erre is utal; ezek ketten mit sem törődnek a változó, egyre romló viszonyokkal, teszik a dolgukat folyamatosan, mások kárára – és ez a fantasztikus; a környezetük ezt észre sem veszi! Annyi éven át, annyi mindenkit átvágnak, és a páros “harmonikus munkavégzésének" köszönhetően komolyabb bántódásuk sem esik! Ebből is látszik, hogy mindenki a saját érdekeivel foglalkozott akkoriban is, akármennyire a közről, a népről, az ötéves tervek együttes végrehajtásáról pampogtak nekik. Nem számít mindez, amikor pl. földhöz juthatok most azonnal; kiadják a könyvemet, amit tudtomon kívül még a fizetett bértollnok sem képes méltatni; elkerülhetem a kényes következményeit egy gazdag üzletember “téves” letartóztatásának…

     Én a filmeket mindig picit zenei szemmel nézem, éppen ezért sokszor nem is emlékszem egy régebben látott mozi témájára, de hogy a szereplőknek ki volt a szinkronja, arra biztos. Itt egyrészt kapcsolódik a zene az adott korszakhoz, másrészt az aktuális mondanivalóhoz. A szürke '40-es években megszólal a Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány kezdetű dalocska, mely tökéletesen illeszkedik ebbe a sivár időszakba, az előadó hölgy is borzasztó unottan adja elő ezt az egyébként hangfekvésében is szinte álmatag szerzeményt.

Következik a bölcs és kopasz vezérünk uralkodása által fémjelzett korszak, melyben elhangzik egy csodálatos szemléltető mondat, amikor Vinkó egy “Mánháttánt” kér az első találkozásuk emlékére (egy “menő" ital); “Nem olyan időket élünk gyermekem. A magyar ember most rumot iszik.” És hát gondolom, milyen rum volt akkoriban elérhető a magyar népnek. Szóval ennek aláfestéseként, a háttérben szépen beúszik Simándy József felejthetetlen előadásában a Hazám, hazám, és amikor a pincér megkérdi Eckert, mit keres még mindig ebben az országban, akkor válasz helyett pont akkor int neki, amikor Simándy  a “refrénhez” ér (mert ez valójában nem refrén); "Hazám, hazám, te mindenem / Tudom, hogy mindenem neked köszönhetem.” Érezhetjük ezt akár romantikusnak, hazafiasnak is, de valahogy ez mégsem illik Ecker figurájához. Szóval mindenképpen elgondolkodtató.

Aztán következik ’56, és hőseink a Kossuth címer mellett nagyon előrelátóan temérdek verescsillagos förmedvény-kitűzőt is gyártanak, hogy így járuljanak hozzá a jövő építéséhez, temérdek pénzért. A jelenet pedig Beethoven Egmont-nyitányával indul, egyébként pár percig nem lehetne érthető, mikor is játszódik a jelenet. De gyorsan áttekernek a Szabad Európa Rádióra is, hátha hallanak valami újdonságot, a rádió meg csak recseg és recseg…

A hetvenes években Amanda Lear összetéveszthetetlen orgánumával pedig beszűrődik némi kapitalizmus is a történetbe. A zenéje pedig nagyon jól érezteti, hogy ez egy groteszk film. A főszereplők hangját nagyon szeretem egyébként, Bujtorét szerintem az egész ország imádja.

Ami Tévésámán kolléga írásaiban meg szokott jelenni egy-egy magyar filmnél, az a benne szereplők felsorolása abban a tekintetben, hogy szerepeltek-e a Szomszédokban. Nos, feltűnik Csányi János (Góliát, a keccsölőbrigád fele); Raksányi Gellért, a felejthetetlen Kutya; Horkai János, aki Juli főnöke volt, a szakszervezet feje. Kenderesi Tibor szerintem fantasztikus a megrémült tanácselnök szerepében - az egy kiváló jelenet, mert a főszereplők ávósoknak adják ki magukat, remek alakítások –, a Szomszédokban viszont egy kicsit sem rémült meg senkitől, mert képes volt Szelényi elvtársat is lefizetni :D. A film vége felé pedig megjelenik Némethy Ferenc, aki Mágenheim főnöke volt a maszek-kórházban.

Több szempontból elgondolkodtató ez a film. Először is kiváló - persze groteszk - korrajz az országról, az általános hangulatról, a változások okozta pánikról, az emberek félelmeiről, (a 6:3 fontosságáról), stb. Aztán itt van maga ez a szélhámosság-dolog; óriási kreativitás, gyors észjárás és a megfelelő eszközök kellenek hozzá, nagyon izgalmas belegondolni, mi járhat az ilyen fazonok fejében. Akikkel mellesleg ma is tele van az ország. És ez egy következő fontos tényező: hogy csinálják, hogy minden korban, mindenféle kormány alatt, ugyanazokkal a trükkökkel boldogulnak? Ilyenekre szokta mondani a Fábry, hogy “van még feltámadás”, ha ilyenek működnek; mert tényleg, egyik-másik megmozdulásuk már díjat érdemelne.

     Ami még eszembe jutott, hogy én meg miért nem tudok ilyen lenni? Mennyivel egyszerűbb lenne kétes eszközökkel, gátlástalanul élvezni az életet, mindenkit kihasználni a környezetünkben. Azt hiszem a becsületesség amolyan genetikai “hiba” lehet, mert erre születni kell…

Végezetül átadnám az egyik elhangzó bölcsességet, mindannyiunk okulására: “Óra et karóra.”

A szülinapi hét írási közül helyhiány miatt kimaradt az a sok olyan feljegyzés, amiket a tavaly általam látott, de nem kiemelkedő alkotásokról készítettem. Most jöjjön néhány ezek közül:

Bosszú El Pasoban (I quattro dell'Ave Maria, 1968)

Izgalmas, vicces western Bud Spencerrel, Terence Hillel és Eli Walach-kal. Csak ajánlani tudom! – Fontos: Ez a film ugyanaz, mint A Pirinyó, a Behemót és a Jófiú!

Itt működött az, ami a Csizmadombi fenegyereknél és az Isten megbocsát, én nemnél nem.

imdb: 6.7

Port.hu: 8.6 

Egy erkölcsös éjszaka (1977)

Jó történet, jó színészekkel. Csupa szép nő, pár remek poén. A forgatókönyvet kedvenc íróm, Örkény István írta.

Port.hu: 8.7

imdb: 6.9 (Nem tudom, miért kapott ennyivel kevesebbet kint.)

Elefánt (Elephant, 2003)

A semmi segítségével mutat be valamit, ami borzalmas. Nem történik semmi, aztán ami mégis történik, azt csak elnagyoltan, vagy egyáltalán nem látjuk. Elég hatásos darab. A cím magyarázata egy rövidfilm, amit ugyanígy Elephantnak neveztek és Gus Van Sant az ez iránti tiszteletből keresztelte el saját filmjét. Egyébként a magyarázat erre a szóra a többféle látásmód (vak emberek találkozása az említett ormányossal-hasonlat) valamint az ír kisfilmben lévő kollektív probléma-elfedés (elefánt a szobában).

Nagyon érdekesek az ilyen alkotások, amikben látszólag tényleg nincsen semmi, de mögöttük elképesztő dolgok bújnak meg.

imdb: 7.2

Port.hu: 7.2 (Nemzetközi egyetértés.) 

Üdv a világomban (Welcome to Me, 2014)

Szokatlan, érdekes dráma-vígjáték, amin sokat lehet nevetni, de közben megható is. Tele van nagyszerű színészekkel. Tetszett.

Kristen Wiig igenis tud színészkedni, csak éppen azokban a szarságokban, amikre a legtöbbször fölkérik, képtelen ezt megmutatni. Mert nem hagyják neki, sőt, nincs is rá szükségük.

imdb: 5.9

Port.hu: 5.8 (Megint majdnem egyetértenek abban, hogy ez rossz, pedig korántsincs így.) 

Klór (Cloro, 2015)

Olasz filmdráma, amelyben semmi nem történik és mégis annyi minden történik. A főszereplő lány nagyon szép és bár vannak kitalálható dolgok, az egész valahogy beszippantja a nézőt. Persze itt is, mint a Jégváraknál, azt hittem, sportfilm lesz, de mégse lett az. Ennek ellenére örülök, hogy láttam.

A Sundance TV-n vannak jó filmek, azonban a port.hus jóemberek a legtöbbször arra se veszik a fáradtságot, hogy utánanézzenek ezeknek és legalább egy mondatnyi sztorit szerezzenek hozzá. Kár, mert így lemaradunk egy csomó nagyszerű moziról! Érdekesség, hogy amikor én ezt itt, a saját szobámban néztem, édesanyám kint, a nappaliban ugyanezt nézte a másik tévén. Neki nem tetszett annyira.

imdb: 5.8

Port.hu: 7.4 (Úgy látszik, európai szemmel kell leülni elé.) 

Webb kapitány (Captain Webb, 2015)

Érdekes dráma az első emberről, aki sport-célból átúszta a La Manche-csatornát. Bár jórészt eseménytelen, a remek színészek és a kellemes romantikus szál fenntartják a figyelmet, az utolsó néhány karcsapásnál pedig garantáltan mindenki szurkolni fog! Továbbá hallhatunk benne számos hangzatos, tenger-élet-párhuzamra utaló frázist.

És ez végre tényleg a sportról szólt.

imdb: 5.7

Port.hu: 6.7 (Megint közelebb áll hozzánk, hiszen Európában játszódik.) 

Nem jövök vissza (Ya ne vernus, 2014)

Orosz filmdráma, két lányról, akik együtt elindulnak Kazahsztánba. Egyikük a törvény elől menekül, másikuk a családját keresi. Nagyon érdekes, bár az eleje elég eseménytelen. Az idősebbik fiatalos külsejét kihasználva egy gyermekotthonban bújik el, aztán a nála jóval fiatalabb árvával együtt megszöknek. Az utazás során a gyermek tiszta lelke összetűzésbe kerül a konfliktusokkal teli fiatal nőével, aki nem tudja eldönteni, hogy valójában mit akar. Sokszor én sem értettem, miért teszi azt, amit tesz, miért akar visszamenni, amikor valójában csak egy álságos kapcsolat várja. Szerelmes, persze, ez nagy erő, de a cél, ahová a kislány akar eljutni, sokkal magasztosabb. Viszont a nagylány nem hisz benne, képtelen hinni. Mikor úgy tűnik, elválnak útjaik, a készítők lesújtó fordulatot hoznak, ami aztán pozitív irányt vesz, ám a tragédia aztán csak azért is megtörténik. Nagyon szomorú lettem a végére…

2016 egyik tanulsága, hogy érdemes odafigyelni a szláv régióra, ahol a közelmúltban a véres események ellenére is készültek jó filmek.

imdb: 7.1

Port.hu: 8.2 (Magáért beszél.) 

United (2011)

Szép film egy nagy tragédiáról. Bemutatja az 1950-es évek második felének híres Manchester Unitedjének diadalmenetét, Bobby Charleton legendás játékossá érését, és az ’58-as légi katasztrófa hatását. Nagyon minimalista eszközökkel, lassú tempóban, hatásos képekkel, erőteljes színészi játékkal tárják elénk, hogy milyen lehetett egy ideális futballcsapat, vagy az angol Puskás Öcsi, és hogy mennyire más volt 50 évvel ezelőtt ez a sport, mint ma. Tetszett, örülök, hogy végre meg tudtam nézni.

Bevallom, David Tennant miatt néztem meg.

imdb: 7.5

Port.hu: 8.9 (Bizony, a foci hőskora nekünk a legfontosabb.) 

Mr. Holmes (2015)

Tudtam, hogy ez jó lesz. A nagyon öreg Sherlock Holmes elvonultan él, összebarátkozik a házvezetőnője kisfiával és közben próbál visszaemlékezni az utolsó ügyére – amit megoldott, de mégsem. A jelenben játszódó szál az öregedésről, a körülöttünk lévő dolgok elmúlásáról, meg a tudás átadásáról szól. A fő nyomozás középpontjában egy érdekes eset áll, amit azonban a néző is meg tud oldani, nekem legalábbis sikerült. Persze maga Holmes sem azért próbálja felidézni, mert annyira szövevényes lett volna, a lényeg a megoldás. Közben van még két apró mellékszál, a Japánban történtek hátterének feldolgozása, illetve a méhek pusztulásának rejtélye. Érdekes a házvezetőnő és a fia, valamint az asszony és az öregember közti konfliktus alakulása és megoldódása. Ezalatt a háttérben kirajzolódik a valódi és a regényhős Holmes közti különbség. Remek film volt, lassú, elgondolkodtató, de nagyon jó.

Erről már messziről láttam, hogy tetszeni fog, és a tipp bejött.

imdb: 6.9

Port.hu: 7.1 (Ismét igen közel járunk a nemzetközi megítéléshez itthon.)

III. Richárd (Richard III, 1995)

Egymás után két Ian McKellen-mű. Ismét ő a címszereplő, de ezúttal negatív figura. Shakespeare klasszikus királydrámája bemutatja a csúf, sánta és púpos Glouchester herceget, aki eldönti, hogy mindenkit eltesz láb alól, hogy megszerezze az angol koronát. A készítők párhuzamba hozzák a középkori eseményeket a náci diktatúrával, a cselekményt pedig valahová az 1920-as évekbe helyezték; a figurák azonban továbbra is a klasszikus szövegüket mondják, nevük s rangjuk ugyanaz, mindössze a külsejük más. Tovább emeli az érdekesség fokát, hogy a nyilvánvaló Hitlert megkoronázzák, ráadásul pont egy olyan színész játssza, aki köztudottan homoszexuális. A hercegnő, akit el akar venni feleségül, erősen zsidónak tűnik, ez különösen pikáns, hiszen a sztori szerint a diktátornak őt kellene nőül vennie, hogy legitimizálja hatalmát. Egyébként feltűnik a brit színjátszás krémje, kiegészülve néhány amerikai arccal. A gyakran felhangzó vidám muzsika a Brazilhoz hasonló kettős hangulatot eredményez. Irodalmi, történelmi, politikai dráma – hasonló művekre nagy szükség lenne még!

imdb: 7.5

Port.hu: 8.6 (Azon ritka alkalmak egyike, mikor a modernizálás jót tesz egy klasszikus darabnak.)

A sorozat jövő héten folytatódik, és hamarosan talán Mozsárágyú is megörvendeztet minket egy cikkel!

Érdekes dolog végigkövetni, hogyan válik az ember valaminek a rajongójává. Most elmesélem, miként lettem Doctor Who-kedvelő: Az egész az HBO-val kezdődött. Ez a csatorna gyártotta és sugározta a Trónok Harcát, amit azért kezdtem el nézni, mert jónak tűnt. Ebben ismertem meg Maisie Williams-et, aki Arya Starkot játssza a mai napig, és mivel ez a figura megtetszett, kíváncsi lettem a színésznőre, majd a filmográfiájára. Tavaly, a felújítás óta 9. évadjánál járó Ki vagy, Doki? éppen soros epizódjai közül háromban fordult meg, mint a visszatérő Ashildr/Én nevű karakter. Már az első Maisie-s résznél (The Girl Who Died) annyira megfogott az egész, hogy gyorsan elkezdtem összeszedni a korábbi részeket, és elindultam a szériában visszafelé – kicsit buta ötlet volt. Mára végignéztem a 2005 óta készült és hozzáférhető majdnem minden epizódot, szereztem pólót, figurákat, kitűzőket, szóval nagyon tetszik a „Whoniverzum”. Bár, leginkább maga a figura, a cuccai és az elgondolás iránt rajongok, mert bizony szép számmal akadnak baromságok, idegesítő és túlerőltetett dolgok ebben az immár 54 éves sci-fi-drámában…

E rajongásom folyományaként döntöttem úgy, hogy az idei blogszülinapot a Doktorral töltöm. Elöljáróban annyit kell tudni, hogy a címszereplő (a Who igazából nem a neve) egy űrlény, egy Time Lord (szó szerint Idő-Úr, nem tudom, hogyan fordítják a magyar változatban), akinek számos élete és személyisége van. Mivel a sorozat nagyon régóta megy, így a hőst meg a környezetét azzal újítják meg, hogy minden alkalommal, mikor meghalna, regenerálódik: átváltozik, kap egy új testet, egy új viselkedési formát, másmilyen ruhákat és legalább egy kísérőt (companion). A szerencsés kiválasztott együtt utazhat a Doktorral időn és téren át az ósdinak tűnő, kék rendőrségi telefondoboznak álcázott TARDIS nevű űrhajón, miközben találkozhat a történelem nagyságaival, idegen civilizációkat ismerhet meg és persze megmentheti a világot. Minden egyes regeneráció után új széria indul, a különböző Doktorok „neve” pedig a sorszámuk, hogy éppen hányadikak azok közül, akik a figura bőrébe bújhattak. Jelenleg a 12. a soros (Peter Capaldi), akinek az új évada nyáron indul.

Az 1996-os Doctor Who tévéfilm, a 7. Doktor (Sylvester McCoy) utolsó színre lépése és a 8. Doktor (Paul McGann) leghosszabb képernyős szereplése. A 8. érdekes, ugyanis cikkem tárgya mellett csak egy rövidfilm hosszúságú epizódocskában látható, ám annál többször hallható hangjátékokban és animációs filmekben. Ismerkedjünk hát meg vele, lássuk, hogyan „született meg”:

A Doktor (McCoy) úton van szülőbolygója, Gallifrey felé, hajójában ősi nemezise, A Mester maradványaival. A gonosz Time Lord azonban még holtában is veszélyes, szelleme kiszabadul a hamvakat tartalmazó dobozból és összezavarja a TARDIS-t, ami így kénytelen kényszerleszállást végrehajtani. 1999. decemberének legvégén érkezik San Francisco utcáira, ahol földet érés után a szerencsétlen Doktort véletlenül lelövik. A kórházba szállítás után furcsa tüneteket produkál, kiderül, hogy két szíve van, ám az orvosok hiába küzdenek az életéért… Pár órával halála után azonban regenerálódik, és a hullaház fagyasztójából immár megújult testtel lép ki (Paul McGann), hogy aztán elinduljon megtudni, ki is ő, hogy került ide és mi történt vele. Közben viszont A Mester se tétlenkedik, ő is talál magának egy új korpuszt, a mentősofőr Bruce (Eric Roberts) személyében. Számára ez csak ideiglenes megoldás, szüksége van egy igazi Time Lordra, hogy beleköltözhessen – ilyen célpontból pedig csak egy akad a közelben. A Doktor egy földi doktornő, Grace (Daphe Ashbrook) segítségével veszi fel a harcot a félelmetes ellenféllel, aki időközben szintén segédkezet kap egy fiatal bandatag, Chang Lee (Yee Tee Tso) személyében. A tét viszont több mint egy földönkívüli halála, ugyanis A Mesternek szüksége van az Eye of Harmony nevű fantasztikus szerkezetre a terve végrehajtásához – ez pedig elpusztítja a Földet, hacsak valaki le nem állítja! Vajon az időutazó sikerrel jár, vagy elbukik, végleg meghal és vele pusztul otthonunk is?

Elöljáróban csak annyit tudtam, hogy Roberts lesz a gonosz, McGann a Doktor és kész. Egy pici utánajárás során kiderült, hogy ez egy amerikai változat, és eme tény már rögtön az elején rendkívül nyilvánvalóvá vált. Minden ugyanaz, de mégis elképesztően más: A Mesternek kígyószerű képességei vannak, a címszereplő félig ember, a TARDIS belülről tök eltér a sorozatbelitől, és hangulat is furcsa. Az első fél órában, ameddig McCoy figurája kiszenved, alig történnek érdekes események. A sztori igazán onnantól indul be, miután a 8. kitör a hullaházból, megszerzi a ruháját és társul Grace-szel. A brit eredeti drámaisága helyett egy sokkal komolyabb, sötét tónus vegyül a nyitányba, hiszen a most futó részekben például soha nem fordulhatna elő, hogy a Doktort ilyen nyíltan, szinte kivégzés-szerűen lelövik. A „feltámadás” egészen kellemetlen, aztán elérkezünk Grace otthonába, és innentől McGann elkezd brillírozni. Fantasztikusan hozza vissza a Doktor komikus, szórakozott tudós-énjét, arisztokratikusan néz ki, de magas fordulatszámon pörög, szóval tök jó figyelni. Roberts-nek testhez álló az ördögi gonosz szerepe, bár a kabátját már-már túlzásnak érzem; valamint ez a kígyó-motívum számomra valahogy idegen (a régi Whoból még csak a William Hartnell-érában járok, lehet, hogy később megjelenik). Daphe Ashbrook megfelelő a szerepére, Yee Tee Tso teljesen érdektelen.

A történet elég egyszerű (ha Steven Moffatnak nincs köze hozzá, akkor ez elvárható), a poénok működnek, valamint számos utalást lehet felfedezni a korábbi Doktorokra és az elmúlt epizódokra. (Konkrétan a 2., a 3. és a 4. inkarnációkra, plusz az elsősorban hozzájuk, meg a 7.-hez köthető részekre.) Szóval, aki rajongó, az egy csomó ilyesmire felfigyelhet. Az már más kérdés, hogy egy olyan embert, aki életében nem hallott erről az egészről, vajon meg tud-e fogni az itt látottak sora. Nekem nagyon tetszett McGann teljesítménye, sajnálom, hogy a későbbiekben nem kapott több lehetőséget arra, hogy kibontakozhasson; illetve az itteni Mester sokkal jobb, mint a mostani (vagy az az előtti…); mindössze egy érdekesebb kísérő kellett volna a maximális hatáshoz!

Pár szót az alkotókról: A rendező Geoffrey Sax (az első percekben őt hallhatjuk a Dalekek hangjaként), aki később a Fehér zajt (nem láttam) és a 001 – Az első bevetést (Mozsárágyú szerint marhaság), plusz sorozatokat dirigált. Az író és az egyik producer Matthew Jacobs (Eszeveszett birodalom, Az ifjú Indiana Jones-széria) volt. McGannal találkoztam már az Alien 3-ban és az 1993-as A három testőrben (bevallom, kiment a fejemből), az itt látható mellett egy rövidfilmben (The Night of The Doctor), egy rajzfilm-sorozatban (Doctor Who: Shada), számos rádiójátékban és a tavaly elkészült Tale of a Time Lordban bújhatott a 8. bőrébe. Utóbbiban és az 50. évfordulóra készült „áldokumentum-álgerillafilmben”, a The Five(ish) Doctors Rebootban újból együtt dolgozott Sylvester McCoy-jal. Daphe Ashbrook és Yee Tee Tso mindketten sorozatszínészek, a későbbiekben szerepeltek Who-rádiójátékban, de az ittenitől eltérő figurákat keltettek életre. Érdemes megemlíteni még, hogy a Bruce feleségét megformáló Eliza Roberts Eric Roberts felesége, így az életben is egy párt alkotnak; a többször felbukkanó híradós bemondónők közül pedig (feltételezem, hogy) a szőkét Joanna Pirosnak hívják, szóval talán magyar felmenőkkel büszkélkedhet.

A készítésről: A Doctor Who 1963-ban indult, az ötlete Sydney Newmantől származott; majd 1989-ben, 26 év után szűnt meg (aztán 2005-ben indult el újból). A ’96-os film a producer Philip David Segal érdeme, aki az USA-ban született, de az Egyesült Királyságban nőtt fel, és gyerekkora óta rajongott a Doktor kalandjaiért. Biztosította, hogy a sztori és az események a már felépített univerzum keretei közt maradjanak, nem akart újrázást vagy átértelmezést forgatni. Annyira akarta ezt a projektet, hogy nyugodt szívvel gazemberkedett is a céljaiért: Akkoriban már valaki másnak a birtokában voltak az amerikai megfilmesítési jogok, és azért, hogy ez így maradjon, le akartak forgatni pár snittet Leonard Nimoy-jal a Doktorként, azonban Segal elárulta Nimoy-nak, hogy mire készülnek, így az Űrszekerek Spockja visszalépett, a jog pedig, mivel nem tudtak vele mit kezdeni, visszaszállt a BBC-re. Egy ideig aztán úgy volt, hogy Steven Spielberg is beszáll a buliba, de az elé tárt történet-ötlet túlságosan egy Indiana Jones-kópiának tűnt (nézzetek vissza az írónál említett példához!), ezért kilépett, ám Segal azt mondta a pénzügyi partnereknek, hogy Steven bácsi még bent van, ők pedig ezt garanciának vették.

Ez a film egy amerikanizált Who-sorozat pilotjaként készült a BBC, a Universal, a Fox csatorna és a 20th Century Fox összefogásában. A BBC a legendás Tom Bakert, a 4. Doktort akarta viszontlátni az idős karakterként – máig ő a figura ikonikus megformálója, plusz mellette szólt, hogy Amerikában ismerték/kedvelték. A producerek viszont mindenképpen McCoy-t akarták, mert a 7. Doktor szériája azelőtt ért véget, mielőtt méltóképp távozhatott volna a képernyőről. Az angolok féltek McCoy-t alkalmazni, mert szerintük vele kezdett mélyrepülésbe a sorozat, és az ő lelkén szárad a leállítás. Végül aztán megállapodtak a skót színész mellett, de kikötötték, hogy csak akkor jöhet, ha kevés ideig van a színen és a lehető legkevesebbet beszél – végül mindössze 11 mondat jutott neki… A The Movie az egyetlen része ennek a hosszú ideje futó tévés világnak, amit Európán kívül forgattak, és máig az egyetlen, ami Kanadában készült. A premier után még 9 évnek kellett eltelnie, mire elindult a rajongók által New-Whonak nevezett új éra, ami máig tart. A 9 év alatt mindössze egy animációs film (Scream of the Shalka) és egy híres/hírhedt paródia a Doctor Who and the Curse of Fatal Death jött ki – utóbbiban A Mestert Jonathan Pryce, a Doktort többek közt Rowan Atkinson, Hugh Grant és Richard E. Grant formálta meg (nekem nem tetszett). A film főszerepére felkértek két későbbi Doktort: az akkoriban kezdő Christopher Eccleston (9.) azért nem vállalta, mert azt gondolta, rosszat tenne neki, ha a karrierje elején rögtön hosszú távra elkötelezné magát; Peter Capaldi (12.) pedig úgy hitte, biztosan valaki mást választanának. A Mesternek Christopher Lloydot akarták, de a finanszírozók túl drágának találták a bért, amit kért, ezért vették fel helyette Eric Roberts-et – akinek végül jóval többet fizettek, mint amennyiért Lloyd vállalta volna…

A 8. azt a kulcsot használja a TARDIS-hoz, amit a 3. (Jon Pertwee) és a 4. használt egy darabig, de most mutatták meg először, hogy tulajdonképpen miként működik. McGann inkarnációja az egyetlen, aki nem néz szembe a Dalekekkel, és az első, aki megcsókolt egy nőt. Paul bácsit azért választottak ki, mert azon túl, hogy tehetséges és remek hangja van, még jóképű is – az elődeit/utódait furcsa vagy különleges külsejük miatt szemelték ki. A 8. haja paróka, ennek viselése kellemetlen volt a színésznek. A 7. eredeti jelmezéből csak a szalmakalap maradt meg, ami Sylvester McCoy tulajdonában volt; eltűnt viszont a jellegzetes kérdőjeles pulóvere meg a kérdőjelben végződő esernyője. Abban a jelenetben, mikor az idős időutazó bezárja ellenfele hamvait a ládába, McCoy véletlenül fordítva tartotta a figura ikonikus „fegyverét”, a szónikus csavarhúzót – az utómunkálatok során némi homályosítással elkendőzték ezt a hibát, pedig a sorozatban gyakran megesett.

A kórházi díszlet később felbukkant az X-aktákban, az 1 millió dollárból felépített TARDIS-belső viszont eltűnt – az irányítópultja ma egy rajongónál van, a többi része felszívódott. Ha megnézzük a pultot, azon számos földi eredetű komponenst lehet felfedezni, ez a vonás később visszaköszönt a modern éra kezelőfelületein. Hasonlóképpen megjelent a 2005 óta kezdődött korszak elején az itt látható időalagút-effekt, amit az 1974-1980-ig tartó éra lezárása ihletett. Ron Grainert, aki a híres Doctor Who-betétdal szerzője, nem tüntették fel a stáblistán, pedig az ő motívumait hallhatjuk. A cselekmény arra épül, hogy a Doktor félig ember – ezt később több platformon, több elmélettel próbálták megmagyarázni. A Mester öreg változata benne lett volna a filmben, Gordon Tipple alakította, még egy nyitó monológot is rögzítettek vele, de végül szinte teljesen kivágták (azt hiszem, csak az ördögi szemek maradtak meg belőle) – Tipple-t mégis feltüntették a stáblistán. Ez a legendás rosszfiú már korábban megpróbálta felhasználni az Eye of Harmony-t, de addig az a TARDIS belseje helyett Gallifrey-en volt, ezt a változtatást utólag senki se tudta megindokolni. Máig vita tárgya, hogy ténylegesen minek kéne nevezni ezt a mozit – Doctor Who, Doctor Who: The Movie, Doctor Who: The Television Movie? Elterjedt rövidített neve, a TVM ebből az utóbbiból lett. Az USA-ban bemutatott TVM 89 perces, a korabeli angol alakja viszont csak 85 – utóbbiból másfél percnyi túlságosan erőszakosnak ítélt tartalmat kiszedtek vetítés előtt. Az egyesült királysági premier még egy szomorú dologban különbözött az egyesült államokbelitől: Egy ajánlásban, amit az éppen akkor elhunyt Jon Pertwee-nek szenteltek. Cikkem tárgyából készült egy regény, amit aztán később Paul McGann olvasott fel az audiobook-formátumhoz.

A Doctor Who: The Movie 5 millió dollárból lett és még az is nyilvános, hogy ki mennyit fizetett – a Fox 2 és félmilliót, a BBC televíziós részlege 300 ezret, a maradék 2.2 milliót pedig a Universal és a BBC nemzetközi részlege adta össze. Az USA-beli nézettsége nagyon alacsony lett (5.6 millióan látták), ez túl kevésnek bizonyult egy sorozathoz; Angliában azonban 9.1 millióan ültek le elé, ekkora nézősereget az 1982-es Time-Flight: Part One című rész óta nem tudott produkálni; az ottani közönség 75%-a pozitívan értékelte a végeredményt. Nem úgy a Radio Times-nak nyilatkozó Gary Gillatt író, aki szerint a TVM „túl sok felesleges utalást tartalmaz” a háttértörténetre; és „bár nagyon szórakoztató, a rendezése stílusos és kitűnően játszottak benne, A film talán túlzottan olyanná akart válni, amilyen a Doctor Who volt, ahelyett, hogy megmutatta volna azt, hogy mivé lehet”. Ennek ellenére az 1996-os Saturn-díjkiosztón megnyerte a legjobb tévés bemutatónak járó elismerést.

Nekem végülis tetszett, bár az eleje rendkívül szokatlan, a sorozat hangnemétől eltérő. Ezek után aztán mégis beindul és izgalmas, jópofa kaland lesz belőle – pont olyan, amilyennek a címadó eredetit szeretem. Szóval üsse az Eye of Harmony egyik lezáró oszlopa, de megkapja az 5-ösét!

Pontozás:

imdb: 6.4

Szerintem: 5/5

Hírek:

- Sylvester McCoy egy ígéretesnek tűnő új paródiát, a The Inspector Chronicles: Untitled Motion Picture About a Space Traveler Who Can also Travel Through Time-ot erősíti ebben az évben.

- Eric Roberts imdb adatlapján 60 készülő vagy bemutatásra váró film található:O

Ezzel zárul az ünnepi hét, de az elkövetkezendőkben jönnek 2016 további filmjei!

Aki rendszeres olvasóm (ha ugyan van ilyen), az tudhatja, hogy 5-ös skálán pontozom a filmeket, de néha, számomra kivételesen kiemelkedő alkotás esetében 6-ost adok rájuk. Nos, 2016-ban elég sok mozit végignéztem, annak ellenére, hogy csak töredékükről írtam, de minden esetben gondos válogatás eredményeképpen ültem le eléjük. Ennek köszönhető, hogy talán még sosem láttam ennyi nagyszerű alkotást, mint most – következzenek hát ezek! (Ismét dőlt betűvel szedtem a tavalyi feljegyzésemet, utána jön az idei hozzáfűzésem.)

Tudóspalánták/Osztályon felül (The History Boys, 2006)

Nagyon örülök, hogy fennmaradtam és megnéztem, mert ilyen jó filmet régen nem láttam! Összetett, gondolatébresztő, csupa igazi karakterrel és egy olyan élethelyzettel, amibe könnyedén bele lehet helyezkedni. Közben pedig vicces, szórakoztató alkotás, és nem mellesleg finoman, izgalmas módon közelíti meg a tanár és diák közti kapcsolat mibenlétét, sokféleségét, valamint árnyaltan szól a homoszexualitás kérdésköréről. Szóba kerül a vallás, a szerelem, a szex, a halál; van éneklés, költészet, tesióra és még sok-sok minden más! Azt hiszem, ez eddig 2016 legjobb filmje.

A legfurább utólag ebben az, hogy tavaly az utolsó mozgókép, amit végignéztem, A kertbérlő volt, amit ugyanaz az Alan Bennett írt, mint ezt; abban azonban megjelenik maga az író, akit a filmben baromira utáltam. Hihetetlen, hogy egy ilyen ellenszenves alak ennyire remek dolgot írhat – a The History Boys egyébként színdarabként indult, a szereplők nagy része ugyanaz, mint akik a színpadon játszották el.

imdb: 6.9

Port.hu: 7.0 (Újabb nemzetközi egyetértés, bár én többet adtam volna rá.)

An Adventure in Space and Time (2013)

Tévéfilm a legendás brit sorozat, a Doctor Who keletkezéséről. A nyitó fél órában a hangsúly az első női produceren és az indiai származású rendezőn van, akik ketten, fiatalként, az átlagostól eltérőként próbálnak előre törni a merev ’60-as évek BBC-jénél. Ez a fele egy picit propagandisztikus és unalmas. Utána viszont a hangsúly áthelyeződik William Hartnellre, az Első Doktorra. Hartnell már az ötvenes évei derekán járt, amikor megkapta a szerepet, nehéz természetű ember volt és a kollégái kezdetben féltek is tőle. A sorozat azonban elképesztő sikert aratott, a stáb összecsiszolódott és az évek során a széria tovább folytatódott, ám az idősödő, beteg színész egyre rosszabb állapotba került, míg végül lecserélték. A főleg szuperprodukciók mellékszerepeiből ismert David Bradley csodálatos alakítást nyújt Hartnellként, és bennem az fogalmazódott meg, hogy mennyien vannak hozzá hasonlóan, akiket ismerünk, de sosem kapnak lehetőséget az igazi csillogásra. Aki rajong a Doctor Whoért, annak kötelező darab ez a film, de önállóan is megállja a helyét, mint kitűnő dráma a televíziózás hajnaláról. Nagyon tetszett, bár az eleje nem valami jó…

Ez a film itthon ismeretlen, pedig a sorozat felújított epizódjai egy ideig mentek a tévében, azonban a Peter Capaldi-féle 12. Doktor-éra már nem ért el kis hazánkig. Az An Adventure in Space and Time még a 11. Matt Smith-éra darabja, és a széria 50. születésnapjára készült, visszatekintésként. Az elején lévő propaganda ennél a címnél (vagy bármilyen más brit tévésorozatnál) sajnos elkerülhetetlen, de szerencsére a rendező Terry McDonough és az író Mark Gatiss gyorsan letudták a kötelező köröket, hogy aztán átadhassák ezt az élményt a nézőnek.

imdb: 8.3

A port.hun nincsen fent.

Körhinta (1956)

Legendás magyar film az ’50-es évekből, egy viszontagságos szerelem története a nagyon fiatal Törőcsik Mari és a különleges Soós Imre tolmácsolásában. A történet rendkívül egyszerű, ugyanakkor a megvalósítás és a színészi játék igazi élménnyé varázsolja még 60 év távlatából is. A technikai megoldások igazán szépek, a konfliktus valós, érthető. Érdekes párhuzam vonható a Rómeó és Júliával: Mari családja kilép a téeszből, ezért sem akarják, hogy a lány egy téesz-taghoz menjen hozzá – Máténak, Soós karakterének családja maga a szocialista mozgalom. A két família pedig egymásnak feszül. A menyegzős táncjelenet rendkívüli lett, már azért az egy részért megérte látni a teljes filmet! Kiemelném még a mai szemmel elég vicces mellékszerepet alakító Raksányi Gellértet, valamint az apró utalásokat a háttérből (például az óra ketyegése és a fűrész hangja a feszültséget jelzik). Ugyanakkor poén, de a végső jelenetben, a háttérben totál véletlenül átsétáló és kedélyesen röfögő disznóba bele lehet magyarázni a Pataki családtól éppen szép lassan elpártoló gazdagságot:)

Ez a szép a filmművészetben: hiába kötött benne a politikai mondanivaló, hiába dicsőít egy olyan rendszert, amit a legtöbben szívesen elfelejtenének, mégis gyönyörű, érdekes és kortalan.

Port.hu: 9.2

imdb: 8.0

Állj mellém! (Stand By Me, 1986)

Amikor az ember ehhez hasonló régi, tinédzsereknek készült filmet néz, akkor jöhet rá igazán, hogy valami kihalt a világból. Ebben a műben igazi karakterek láthatóak, igazi motivációval, igazi háttértörténettel. Annak ellenére, hogy az ’50-es években játszódik, teljesen átélhető, főleg fiúként. Miközben a sínen futós részt néztem, egy az egyben azt mondtam ki hangosan, mint az egyik szereplő (Úristen!), és emlékszem, hogy gyerekként mi is csináltunk hasonlóan veszélyes mutatványokat a haverjaimmal, mert a gyerekek még nem félik a halált. És a lényeg éppen a halál, hiszen ezzel kénytelenek a szereplők így vagy úgy szembenézni. Közben azonban az egész kirándulás igazán vicces, a srácok jó fejek, és láthatunk egy csomó nevesebb színészt nagyon fiatalon (Jack O’Connelt például annyira egyszerű felismerni). Ez egy újabb példa arra, hogy Stephen King nem-horror írásaiból sokkal jobb filmek születnek, mint a borzongatósokból. Ezeknek van eleje, van vége, van magyarázatuk és bár korántsem szívderítő témákról szólnak, a megvalósítás és a körítés felemelővé teszi őket. A befejezéskor éreztem a katarzist és ez a manapság készülő filmeknél már egyáltalán nincs meg. Miért nincsenek ehhez hasonló mozik az ifjúságnak 2016-ban?

Ehhez csak annyit, hogy édesapám, aki futballal foglalkozik, tavaly azt mesélte, hogy a 400 kisiskolás korú gyerekkel megrendezett foci-kupán megkérdezték a srácoktól, hogy kinek van otthon labdája és kb. 3 ember mondta, hogy neki van. Fájdalmas látni, hogyan haladunk egyre gyorsabban afelé a világ felé, amit a WALL-E-ban mutattak be…

imdb: 8.1

Port.hu: 8.9

Az Igazság Ligája: Istenek és Szörnyek (Justice League: Gods and Monsters, 2015)

Megint egy alternatív valóság-történet, amelyben a Liga három legfőbb hőse, Superman, Batman és Wonder Woman új külsőt, képességeket és háttértörténetet kap. Ez a trió ugyanúgy a jóért küzd, ám ölnek, nem félnek az erőszak következményeitől és a megítélésük korántsem pozitív. A cselekmény alapját egy gyilkosság-sorozat adja, valaki ugyanis halomra öli a Föld legnagyobb koponyáit – és a nyomok meglepő következtetésekhez vezetnek. Mialatt a három hős nyomoz, megismerhetjük, hogy hogyan jutottak el abba a státuszba, amibe kerültek és itt rengeteg izgalmas, jó ötletet mutatnak nekünk. Továbbá az ellenfelet az utolsó pillanatig rejtély övezi, nem lehet rájönni, ki lesz az. A számos utalás a DC-univerzum további karaktereire (pl. Mr. Fagy és az elmaradhatatlan Kiborg) a rajongók számára élvezetes perceket nyújtanak; mindezt pedig pár igazán jó poén, valós erőszak és kitűnő akció fűszerezi. Az új Liga tagjainak külseje és hatalma nagyon tetszett, ahogy az is, hogy morálisan egyikük sem áll teljesen a jó oldalon – ezzel a módszerrel az egyébiránt túlságosan tökéletes Superman sokkal kedvelhetőbbé válik. A borzalmas ölések közül sokat csak érzékeltetnek, de például ha valakit karddal leszúrnak, akkor igenis fröcsög a vére, és a penge se marad száraz. A játékidő kevesebb, mint másfél óra, a cselekmény pedig egyetlen pillanatra sem laposodik el, még a drámai pillanatok is érdekesek, hiszen ezeken keresztül ismerhetjük meg igazán a főszereplőket. (Nehéz volt nem észre venni az elbújtatott propagandát, de ez a mai világban, egy az USA-ból származó mozi esetében sajnos, természetes…) Nagyon tetszett és őszintén szeretném, ha az élőszereplős DC-filmek legalább fele ennyire jók lennének!

Manapság már mindenkinek a könyökén jönnek ki az USA-szlengben csak capeshitnek (szar szuperhősös mozi) nevezett izébizék, amikből minden évben minimum 4 van (tavaly jött Doctor Strange, az Öngyilkos Osztag, Superman összecsapott Batmannel, Amerika Kapitány világában meg kitört a polgárháború). Ezek közül a DC-művek mindig lemaradnak a több pénzzel és kreativitással rendelkező Marvel mögött, pedig itt van nekik a DCAU (DC Animated Universe, vagyis a rajzfilmes univerzum), ami fényévekkel jobb az élőszereplős micsodáknál. Nagy hiba lebecsülni a rajzolt szuperhősöket, pláne ha azok ilyen jó kis kalandban vesznek részt – ide beleférnek olyan dolgok, amik a moziban bemutatott nagy testvérekbe nem…

imdb: 7.1

Port.hu: 5.5 (Úgy látszik, itthon nem szeretjük az alternatív valóságokat…)

Mad Max: A Harag Útja (Mad Max: Fury Road, 2015)

Az eredeti három részből csak annyira emlékszem, hogy a másodikban a gonosznak hokimaszkja van, a harmadikat viszont legalább kétszer láttam, úgyhogy eléggé megmaradt. Ez viszont, azt a rohadt! Nincs megállás, dübörögnek a motorok, a gitár és a dobok; robbannak a bombák, fütyülnek a golyók… A ritkább drámai részek egyenesen furcsák, mivel a többihez képest annyira lassúak és komolyzene festi alá őket. A szörnyekké váló emberek közt micsoda pofák vannak! Halhatlan Joe óriási, a gitáros elmebeteg is nagyon tetszett, és milyen elképesztően brutális járgányokon mennek! Erre a filmre lehet azt mondani, hogy élmény és kár lenne kihagyni, de ugyanakkor teljesen érthető a felé támasztott mindenféle kritika, ez pedig igen különös helyzet. Mindenesetre nem bántam meg, hogy megnéztem!

Élmény – ez a lényeg. Külföldön úgy gúnyolják, hogy Feminism Road (A feminizmus útja), ezen mindenki elgondolkodhat.

imdb: 8.1

Port.hu: 6.9 (Mivel itthon a Film+ előszeretettel adja az eredeti trilógiát, így annak rajongói biztosan lepontozták.)

Non-Stop (2014)

Bár az Elrabolva-széria sosem érdekelt, ez felkeltette a figyelmemet érdekesnek látszó történetével. Meg hát bírom Liam Neesont, Julianne Moore-t és Michelle Dockery-t is. A Non-Stop a címéhez hűen egy pillanatra sem ül le, végig érdekes és nagyon izgalmas! A rejtély elég komplex és számos gyanús alak van a helyszínül szolgáló repülőn – bárki lehet a rosszfiú. Minden remekül működik, az elterelések, a különböző újabb és újabb krízisek, plusz még a megoldást se lehet kitalálni, a néző pont akkor tudja meg, ki a tettes, amikor a főszereplő. Utólag belegondolva a politikai korrektség elég erőteljes benne, de ettől függetlenül marhajó film, kitűnően szórakoztam rajta!

Liam Neeson korunk tökös akciósztárja, és számomra ezzel a munkájával bebizonyította, hogy méltó erre a megnevezésre. A többi hasonló filmje is ennyire jó?

imdb: 7.0

Port.hu: 8.1 (Érdekes, milyen nagy a különbség.)

A piramis (The Pyramid, 2014)

Az ősi Egyiptom mindig vonzott az istenekkel, a legendákkal, a piramisokkal meg a múmiákkal, hát most kaptam egy nagyon király horrort, ahol ezekből a legtöbbet hozzák ki anélkül, hogy a szokásos kliséket látnánk. Az alapfelállás az ismert elátkozott kastély, csak a kastély most egy piramis és a föld alatt vagyunk. A helyszín nagyon élethű, rendkívül réginek látszik és tökéletesen visszaadja egy ókori építészeti remekmű hangulatát, de a benne rejlő veszélyeket is. Furcsa, hogy félig found footage (lásd: Ideglelés), félig nem az, de a szereplők kamerái mégis ugyanabban a minőségben vesznek fel, mint a „külső” kamera. Ez viszont annyiban tök jó, hogy nincs meg az a szokásos érzés, ami ebben a műfajban mindig előjön, hogy mindent csak a hős kameráján át látunk; és ezért egyértelmű, mikor vannak az ő felvételei és mikor a fiktív valóságosak. A színészek ismeretlenek, ennél fogva elég hitelesek, főleg onnantól, mikor már a helyzet komollyá válik és elkezdenek káromkodni. A gonosz szinte végig rejtve marad, és amikor végül teljes valójában láthatjuk, akkor ütős, ijesztő lény bontakozik ki előttünk – kitűnő ötleten alapszik, csak éppen akiről mintázták, az egy egyértelműen pozitív figura volt anno, ez kicsit sántít. Az effektek szépek, kevés a számítógépes animáció, az ijesztések működnek, a hangulat kellőképpen nyomasztó és az elején éppen elég időt töltünk együtt a szereplőkkel ahhoz, hogy megkedvelhessük őket, így később szorítunk értük. Én szorítottam. Csodálkozom, hogy nem hallottam még erről a filmről, mert nagyon tetszett!

Pár éve leálltam a "horror horror hátán" életstílussal, mert egy idő után már valahogy nem érdekelt az egész. Azóta több könyvet elolvastam a régi nagy Egyiptomról, a kultúráról, ami az egész világon nyomot hagyott (két hazai példa: a munkahelyem berendezését a Narmer Építészeti Stúdió csinálta, és van Ozirisz Könyvkiadónk), valószínűleg ezért tetszett sokkal jobban, mint amit a most következő pontszámok mutatnak.

imdb: 4.6

Port.hu: 4.8 (Hiába, aki mindent megnéz, annak minden unalmassá válik.)

Orosz Harkály (The Russian Woodpecker, 2015)

Fogalmam sem volt, hogy mibe fogok belefutni, de tudtam, hogy ezt érdemes lesz látni. Nagyon keveset beszélünk az egykori Szovjetunió meg a szovjet vezetők bűneiről és arról, hogy sokan azok közül, akik felelősek voltak, még mindig élnek és sohasem kell felelniük a tetteikért. (Nem úgy, mint egy bizonyos másik rendszer gaztetteit elkövetőknek…) Az Orosz Harkály egy fiatal ukrán művészt kísér végig, aki gyerekként átélte a csernobili atomkatasztrófa utóhatását. Fedor Alexandrovics arra keresi a választ, hogy milyen okból történt meg a III-as blokk robbanása, kinek és miért állhatott érdekében előidézni a katasztrófát? A nyomok egy elképesztő méretű katonai jeladó, a Duga irányába mutatnak, amely ott áll, nem messze az erőműtől… Mi az összefüggés eközött a rejtélyes fémmonstrum és az 1986-os pusztítás között? Mire volt jó a jel, amit sugárzott? Miközben ezekre a kérdésekre keresi a választ, megnézhetjük, hogyan hat a nyomozás rá és a családjára, valamint, hogy a szovjet rendszer kiszolgálói még mindig hűek egykori vérvörös eszméikhez. Nagyon fontos mellékszálként pedig kirajzolódik előttünk az Ukrajnában most is folyó polgárháború, ami Fedor szavaival élve „az első lépés a Szovjetunió visszaállítása és a második lépés a III. világháború felé”. Fantasztikus alkotás ez, igen erős hatást gyakorol a nézőre, pláne, ha magyar, hiszen a csernobili robbanás ránk is kihatott. A nyomozás izgalmas és érdekes, a művészi jelleg igen halovány, jelzésszerű módon jelenik meg. A játékidő végére pedig hiába derülnek ki a tények, nincs bizonyíték és a valóságban folyó eseménysor mellett a 29 évvel azelőtt történtek háttérbe szorulnak. Ja és még valami: Attól, hogy valamiről nem beszélünk, mert tilos, attól az még megmarad, létezik, ott van, csak azt akarják, hogy ne lássuk.

Itt egy példa arra, micsoda elképesztő filmeket láthat az ember a Sundance TV-n. Azt hiszem, hogy az Orosz Harkályt kötelező néznivalóvá kellene tenni az egykori CCCP-régióban…

imdb: 7.0

Port.hu: 10 (Két szavazatból, az egyik az enyém. Látszik, hogy a világ azon fele, ami sose volt vörös befolyás alatt, nem érti meg annyira.)

Egy este Sinkovits Imrével (1969)

Mozsárágyú klaviatúrájára kívánkozik ez a rendhagyó portréfilm. Ebben a legendás Sinkovits, aki ma lenne 88 éves, nem csak egy riporter kérdéseire válaszolgat; vagy nem mások beszélnek róla; hanem ő maga mesél az életéről, a pályájáról, a színészetről, szórakoztató, érdekes formában. Egy-egy nagyobb beszéd-darab vagy vers után jön valami könnyedebb, egy kis jelenetecske, színmű-részlet, film-morzsa vagy éppen felnőttként játssza el, hogy miként felvételizett a Színművészetire. Érdemes figyelni a finom utalásokra: A szovjetbarát Magyarország, a szocializmus mindössze két alkalommal jelenik meg, mind a kétszer vicces formában; és érezhető, hogy azért itt megbújik a rendszer kritikája (elég csak Illyés Gyula versére gondolni, vagy arra, hogy vajon mi rejlik a „6 éve megint a Nemzeti Színház tagja vagyok” mondat mögött). Sokszor a kis jelenetek egymásutánjában annak ellenére, hogy ismerjük, látjuk és halljuk a színészt, aki minden alkalommal ugyanaz, a figurák annyira különböznek, hogy lényegében más-más embert látunk az összes esetben. És ebben rejlik a színészet nagysága, az, amit a maiak már nem tudnak…

Én már öregembernek ismertem meg, de máig emlékezetes gyerekkoromból, hogy ő szólaltatta meg Törpapát vagy a Sárkányszívben a sárkányt; majd ő volt Árpád vezér a Honfoglalásban. Azóta pedig tudom, hogy ő az örök Tizedes, Sinkó László bátyja, Sinkovits-Vitay András apja; de Mozsárágyú képzettebb nálam a filmjei kérdéskörében. Ám ez a portré még így is rendkívüli élmény volt, pedig nem járok színházba se.

Port.hu: 10

Az imdbn nincsen fent.

48 óra (48 Hrs., 1982)

Egyszer régen már láttam, de csak annyi maradt meg bennem, hogy irtó sokat káromkodnak benne. Másodszorra (is) nagyon tetszett, mert tartalmazza mindazt, ami ma már lehetetlenség egy hollywoodi akció-vígjátékban: Az életszagú, dohányzó, mocskos szájú, alkoholt vedelő Nick Nolte alakja például egyszerűen elképzelhetetlen. Az meg mindennek a teteje, ahogy a látszólag nyugis, teljesen „ártatlan” fekete társával bánik. Ez így együtt mindenféle írott és íratlan törvény áthágása lenne ma, ezért nincsenek ehhez hasonló filmek 2016-ban. És ez nagy kár, mert a 48 óra baromi szórakoztató! Csúcs szövegek, király zene, egy érdekes hajsza és az összeférhetetlenből összetartóvá váló főszereplő páros remek (sokszor disznó) viccei teszik igazi élménnyé ezt a kb. 2 órát. A színvonalat tovább emeli egy kis szerepben Brion James, valamint az elsőrendű választásnak bizonyuló főgonosz, James Remar. Az egyetlen, amibe bele lehet kötni, az a túl egyszerű történet, ez leginkább a végén válik nyilvánvaló. Ennek ellenére ez egy irtó jó film, remélem, minél előbb adják majd a folytatását is, amit még sose láttam!

Szórakoztató élmény – ennek kéne lennie a filmkészítés kulcsszavának, de sajnos a haszon a kulcsszó… (Adták a folytatást is, az korántsem ennyire jó.)

imdb: 6.9

Port.hu: 8.9 (Kint biztos a „politikai inkorrektség ellen küzdők” [SJW] nyomták a gombot, ettől lett annyival kisebb a pontszáma az itthoninál.)

Egy tökéletes nap (A Perfect Day, 2015)

Így kell filmet csinálni a háborúról. Itt nem azt látjuk, hogy a hősies amerikaiak így, a gonosz terroristák úgy, hanem egy maréknyi válogatott nemzetiségű ember próbál segíteni egy olyan ország lakóin, akik nem ismerik őket, számukra a beszédük érthetetlen, utálattal fordulnak feléjük és bizalmatlanok az irányukba. Van itt veterán, aki mindenből viccet csinál; a főnök, ami már mindent látott; a tolmács, aki helyi, mégis a „megszállókkal” tart; bürokrata „szupermodell”; kezdő idealista; meg egy kisfiú. Annak ellenére baromijól szórakozunk, hogy látjuk a harcok borzalmas következményeit – folyton záporoznak a jobbnál jobb poénok, ezek jelentős hányada Tim Robbins-tól érkezik. Ahelyett, hogy legyilkolt embereket, éhező túlélőket, lövöldözést meg bombázást mutatnának, sokkal finomabb, nyugodtabb, mélyebb eszközökkel tárják elénk, hogy hogyan hat a konfliktus az átlagos falusira, akinek semmi köze a csatározásokhoz, aki csak élni akar, és olyan egyszerű vágyak vezénylik, mint hogy inni szeretne egy pohár vizet. Mindezt király zene festi alá, és tényleg megismerhetjük mind a hat főhőst, még ha csak egy elejtett félmondatból is. A történet alapkonfliktusa végig megmarad, de emellé mindig adódik egy-egy újabb kis mellékkonfliktus, amit meg kell oldani, hogy előbbre juthassanak a fő feladattal. Igazán remek, hogy a figurák közül Robbins-ét és Benicio del Toroét a valóságban lehet, hogy rühellném, ám itt szurkoltam nekik, velük nevettem, velük idegeskedtem és izgultam, és erre tényleg nincs jobb szó, mint az, hogy csodálatos. Az már csak hab a tortán, hogy nincsen erőltetett politikailag korrekt mondanivaló; beleerőszakolt, oda nem illő szereplő és a humor se az a rossz „vígjátéki” vicceskedés. Mindössze két kérdésem van: 1. Lánc nincs sehol? 2. A fiú honnan tud angolul? Azt azért le kell szögeznem, hogy ez egy irtó jó film, nagyon örülök, hogy megnéztem!

Hogy miért ilyen jó? Mert nem Hollywoodban készült…

imdb: 6.8

Port.hu: 7.4 (Én 10-est adtam rá.)

Snoopy és Charlie Brown: A Peanuts-film (The Peanuts Movie, 2015)

Tudtam, hogy ez tök jó lesz és tényleg az volt! Nagyon tetszett benne, hogy a hagyományos animáció hiánya fel sem tűnik, sőt, néhányszor a régi módon rajzolt, fekete-fehér figurák is megjelennek, általában Charlie Brown gondolataiban. A poénok viccesek, a Snoopy-féle részek látványosak, egyedül az árulja el a készítés évét, hogy a kerek fejű főhős legalább négyszer-ötször mai szlengszavakat mond; meg a modern popzene. Utóbbi nem illik ide, de mégis ideillik. A Vörös Báróval azt hiszem, most találkoztam először, utánaolvastam és tényleg, a képregényekben visszatérő ellenfele a kutyusnak. A viccek egy része kitalálható, de azért, mert nyilvánvaló, hogy a Peanuts-univerzumban ez fog történni – lásd például Schroedert a 20th Century Fox logónál, tudtam, hogy ott lesz. Valószínűleg egy teljesen új, fiatal néző jól tudna szórakozni ezen, a hozzám hasonló „régi rajongók” meg pláne – arra azért kíváncsi vagyok, hogy vajon a gyereknézők mindent megértenek-e, hiszen ők még nem ismerhetik a karaktereket. A stáblistát érdemes végignézni, főleg az elejét, ahol van egy végső poén, meg az összes figura megjelenik még egyszer, utoljára.

Szeretem Charlie Brown világát, bár a képregényeket nem olvastam, de már az összes egész estés rajzfilmet láttam. Ezek a cuki gyerekek már akkor tudták, hogyan kell elszórakoztatni a hozzájuk hasonló korúakat meg a felnőtteket egyaránt, mikor még minden egyes animált panelt kézzel kellett megrajzolni. Nincs új a nap alatt – de örülnék neki, ha a tévéből a gyerekek felé inkább ez meg a régi magyar rajzfilmek folynának a sok anime, meg a szenny helyett…

imdb: 7.1

Port.hu: 6.7 (Azért a régi darabok nosztalgiájához talán nem tud felérni.)

Ifjúság (Youth, 2015)

Nagyon fura, de úgy ültem le elé, hogy ez biztosan jó lesz; aztán az első 10-15 percben azon gondolkodtam, mi a bánatot nézek; a végén pedig úgy keltem fel előle, hogy valami hihetetlen élményben volt részem. Lehet nevetni, vannak igazán könnyfacsaró pillanatok, szürreális látomások, a valóság betüremkedik a filmbe, nagy gondolatokat hallhatunk kis dolgokról, nézhetünk szépséget meg rútságot, elhangzanak kíméletlen igazságok, vannak visszatérő motívumok és mindezt Paolo Sorrentino még azzal is megkoronázza, hogy rendkívüli csavarokat alkalmaz a sztoriban. Az egyik legjobb jelenet a legelőn a tehenes, ez annyira szórakoztató és jópofa, de tele van még felejthetetlen képsorokkal az egész film, például az utolsó két képkocka leírhatatlan erejű, pedig abszolút semmi különös nincs bennük. Két agg főhősünk kritikát mond az életről, a művészetről, a nőkről, az öregedésről, és közben megfordul körülöttük a címadó ifjúság számos különböző képviselője, akik sokszor tisztábban látnak, mint ők; jobban értenek dolgokat, mint ők; szebbek, vidámabbak, boldogabbak, mint ők; de végül majd mind oda jutnak el, ahol most ők vannak. Rengeteget lehetne, és talán kellene még írni erről az alkotásról, de most mégsem teszem meg. Talán most már ez 2016 legjobb filmje.

Manapság egyre többször készülnek olyan filmremekek, mint ez, amikben a hetedik X-en túl járó, méltán híres színjátszókra építenek fel történeteket, és bármilyen furcsa, ezek minden alkalommal működnek (kivéve Robert de Nironál…). Vannak rendezők, akik felismerték, hogy ha ez a generáció kihal, valószínűleg nem maradnak már igazi nagyságok, csak pénzen futtatott sztárocskák, úgyhogy ameddig lehet, minél többet kell kihozni belőlük – mert talán már nem lesznek velünk sokáig. És milyen érdekes: ez se Hollywoodból jött…

Utólagos szerkesztés 2020-ból: Másodszorra is elképesztő erejű volt, pedig sok dologra emlékeztem belőle. Ez egy ÉLMÉNY, hatással van a nézőre, és ez az, ami elválasztja a filmet a filmművészettől. Ez az utóbbi egyik legjobb példája.

imdb: 7.3

Port.hu: 7.9 (Mehetne még följebb, simán.)

A legújabb testamentum (Le tout nouveau testament, 2015)

Anno nagyon tetszett a Mr. Nobody, ezért akartam látni Jaco Van Dormael új alkotását. Ebben Isten Brüsszelben lakik és a számítógépével teremtette a világot meg az embert, hatalmát pedig arra használja fel, hogy szívasson minket. Van felesége, aki nem mer mellette érvényesülni, és egy lánya, Ea, aki viszont, miután tíz évet tölt el kiállhatatlan apja mellett, úgy dönt, kimegy az emberek közé, megkeresi a maga 6 apostolát és megírja velük A Legújabb Testamentumot, hátha ezzel jobbá tudja tenni az életet a Földön. Ez egy nagyon jó film, rendkívül szórakoztató, szép, látványos, szívhez szóló, vicces és szomorú; de azért vannak benne túlzások. A gorillát például ennek tartom, de akad más dolog is benne – hiszen például a végére leszűrhető, hogy a nők jobban értenek a világ irányításához, mint a Teremtő, aki férfi… Különösen kedves a két álom-jelenet, meg a szerelem naivan szép ábrázolása. Szóval baromi jó volt, de tudtam, hogy az lesz! Ilyen kellene még!

Van Dormaelt azért megcsapta Hollywood szele, ez tény, viszont a nagyszerű, EREDETI ötletei még mindig működnek. Képzeljétek el, hogy ez nem egy képregény, regény, sorozat, színdarab vagy már létező film feldolgozása!

imdb: 7.2

Port.hu: 7.3 (Ismét egyetért a világ.)

Ezek voltak hát 2016 6/5-ös filmjei, amelyek közül mindegyik megérdemelne egy önálló cikket. Holnapra jön még egy elemzés, majd a következő hetekben folyamatosan adagolom a fennmaradó se nem túl rossz, se nem kiemelkedő filmekről szóló tavalyi feljegyzéseimet.

Tegnap moziztunk a volt kolléganőmmel, és ezt néztük meg. A Resident Evil-széria (elvileg) utolsó részét, a hatodikat, amely elvarr minden szálat (?). Ez a sorozat több szempontból érdekes, például dacára annak, hogy a tényleges Kaptár csak az elsőben meg ebben szerepel, minden részt magyarul így neveztek el. Ezen kívül az igazi Biohazard-játékokhoz alig van valami köze – de ez ténylegesen csak azokat zavarja, akik játszottak is vele. (Közben rájöttem, hogy ez a baj a legtöbb hasonló feldolgozással: a játékot képtelenek visszaadni, de ha fogalmad sincs arról, mit kéne látnod az adott címmel ellátott történetben, akkor élvezheted.) 

A sztori ismertetése elég nehéz most – na, nem azért, mert annyira hihetetlenül fordulatos, hanem azért mert általában, aki megnézi, azt úgyse izgatja a keret, amibe a zombi-mészárlást erőltették. Szintén problémát okoz, hogy amivel reklámozzák, az abszolút ökörség, és tök más van benne. Ha viszont elmondom a lényeget, akkor lelövöm a poént… Lényegében megismerhetjük az Umbrella történetét, hogy kik és hogyan alapították a Céget, ami a világra szabadította a T-vírust. Megtudhatjuk végre, hogy mindez kinek a jóvoltából és miért ment végbe. Illetve részt vehetünk még egy utolsó nagy ostromban, ahol Alice-nek (Milla Jovovich) vissza kell térnie oda, ahol minden elkezdődött: Raccoon City-be, a Kaptár mélyére… Ja és fény derül arra, hogy igazából kicsoda Alice.

Nem tudom mennyire szpojler, de Dr. Ser Jorah Alexander Mormont Isaacs (Iain Glen) visszatér, megpróbál keresztbe tenni hősnőnknek (kétszer is), valamint ismét itt van a rendkívül lényeges Claire Redfield (Ali Larter), valamint Albert Wesker (Shawn Roberts), aki elveszti minden érdekes tulajdonságát… Kapunk néhány lényegtelen új figurát (a rosszfiúk közt van egy koreai, a jók közt 2 néger és két keménycsaj Claire mellett, tökéletes sminkkel és hajjal, civilben mindketten modellek), két unalmas szörnyet és újra itt vannak a zombikutyák, akik viszont sokkal jobbak, mint addig valaha! Sajnálom, hogy Weskert elcseszték, mert a játékban ő az igazi gonosz, de érte kárpótol Isaacs, akit nagyon keményen felturbóztak az utolsó etapra – Glen most kiélhette magát. A villanásokkal, hangeffektekkel próbálnak megrémíteni minket (az első azért működött, ugye Bogi?:D), ám közben az ökörségek úgy vágódnak a néző arcába, mint lezuhant helikopter farka a Predator-szájú, fogófarkú, négyszárnyas bestiáéba. Csak egyetlen példa: A Kaptárba mindössze egy helyen lehet bejutni, ezt a helyet bombabiztosan le lehet zárni. De mégse zárják le, nyitva hagyják, hadd jöjjön csak bárki. És bent, amikor egy füst alatt minden behatolóval végezhetnének a szellőztetőnél, akkor megelégednek azzal, hogy egy megdöglik, a többieket tovább engedik. Miért? 

SZPOJLER 

Sajnos a legnagyobb baj a gigászinak szánt lezárás, ugyanis ezzel nincs vége a filmnek… Bár a Péntek 13. ugyanilyen című IV. részénél szintén nem sikerült a lezárás, szóval sejthettem volna. 

Utólagos szerkesztés: Nagyon furcsa, hogy belevittek egy alig feltűnő vallási melléktémát. Vajon ez minek kellett, mit akartak mondani vele?

SZPOJLER VÉGE

Két embert kell kiemelni az alkotók közül: Az első Paul W.S. Anderson, a sorozat atyja, aki ezúttal is író-rendező-producer volt; a második Ever Anderson, a Vörös Királynő, aki Milla és Paul lánya. Különben szerintem jól játszott, ha örökli az anyja szépségét, akkor nagy karrier vár rá Hollywoodban… 

Érdekességek: Már 2013-ban el akarták kezdeni a filmezést, csakhogy Jovovich áldott állapotba került, így halasztani kellett a dolgot. A fennmaradó időben Anderson a Pompeiin dolgozott. A nyitánynál rögtön beugrott a Cinema Sins-es Jeremy hangja, ahogy azt mondja „A whole minute of logos. Narration. Retelling the events of the previous movies, in case you’ve missed any of them.” (Egy percig csak stúdiólogókat láthatunk, utána Alice szokás szerint mesél, közben pörögnek a képek a régebbi epizódokból.) A végefőcím után annyi extra van, hogy a Vörös Királynő elismétli: „Mind meg fogtok halni idelent.” – persze erről mi lemaradtunk, pedig direkt megkérdeztem a mozis srácot, aki bejött, hogy takarítson, hogy lesz-e a végén valami és azt mondta, nem. Mondjuk ez egy totál lényegtelen mozzanat, de mégis ott van…

Dr. Isaacs a filmesek teremtménye, a játékban nincsen benne. A nevét az első részben látható gonosz, William Birkin megformálója, Jason „Malfoy” Isaacs után kapta. A szerintem csúnya és tehetségtelen Ali Larternek nagyon jó dolga van, ugyanis Claire Redfield létező figura a Biohazardban, de ő az egyetlen, akit az igazi játék-karakterek megformálói közül visszahívtak. A jelmez, amit visel, megegyezik Claire Resident Evil: Revelations 2-beli ruhájával. A Lee parancsnok nevet viselő ázsiai rosszfiút egy híres koreai színész, Lee Jon Gi formálta meg, ez az első hollywoodi produkció, amiben részt vett. Egy zimbabwei férfi, Busani "Alisdair" Ncube több mint ezer mérföldet utazott, hogy statisztálhasson A kaptár 6-ban, de út közben elfogyott a pénze, így mégsem került bele… A The Final Chapter a széria leghosszabb darabja (106 perc), hivatalos bemutatója (január 27.) pedig három nappal a legújabb Resident Evil játék (a hetedik) premierje után volt. 

A forgatást két szörnyű baleset kísérte. Az elsőben a hősnő kaszkadőre, Olivia Jackson száguldott bele motorral egy meghibásodott kamera-állványba. A hölgyet két hétig mesterséges kómában kellett tartani, ugyanis nem volt rajta bukósisak, és az ütközéskor a fél arca teljesen összeroncsolódott, eltörtek a bordái, a kulcscsontja, a lapockája, a nyakában elrepedt egy főér, lebénult a karja, és a gerincoszlopa is megsérült. Amputálni kellett a hüvelykujját, majd az egész bal alkarját… A másik tragédia viszont sokkal szörnyűbb volt, ugyanis egy rosszul kibiztosított, preparált katonai dzsip nekicsapódott a stáb egyik tagjának, Ricardo Cornelius-nak, nekilökte egy falnak és teljesen összepréselte. A férfit kórházba szállították, de már nem tudták megmenteni…

A kaptár: Utolsó fejezet 40 millió dollárból készült (ez nagyon alacsony költség amúgy) és e hó elejéig 118 milliót hozott vissza. A kritikai megítélése vegyes. A bemutató óta eltelt időben a Resident Evil-széria összbevétele átlépte az 1 milliárd dollárt, ezzel elnyerte a pénzügyileg valaha volt legsikeresebb borzongatós sorozat címét. 

Nekünk nem igazán tetszett. Sok logikai bukkanót tartalmazott, elmaradtak a jó szörnyek, az új karakterek érdektelenek, a befejezés pedig hülyeség. Azért akadtak benne jó pillanatok, úgyhogy Bogi 2,5-es pontszámát felhúzom 3-ra. De még így is ez az eddigi legbénább Resident Evil. 

Pontozás: 

imdb: 5.6 (A cikk megírása óta 0.6-ot csökkent.)

Szerintem: 3/5 

Hírek:  

- A producer Samuel Hadida még 2012-ben azt nyilatkozta, hogy terveznek egy hetedik részt, illetve nem kizárt egy újrázás sem. Azóta felröppent a hír, hogy a Resident Evil tévésorozatként folytatja a pályafutását. Meglátjuk, melyik válik valóra. 

- Iain Glen természetesen visszatér a Trónok Harca 7. évadjában, valamint egy érdekes drámát, a My Cousin Rachelt erősíti – Daphne de Maurier regénye alapján, főszereplő Rachel Weisz. 

Holnap jön a bejegyzés az általam 2016-ban látott legjobb filmekről!

Eredetileg a „minden nem kiemelkedő alkotást” akartam a mai napra, de egyszerűen olyan sok van, hogy ezt egy cikkbe belesűríteni értelmetlen, így majd szépen, fokozatosan adagolom őket az elkövetkezendő hetekben. Addig is jöjjenek a legfurább mozgóképek, azok, amikre valószínűleg nem tudnék pontot adni, ha kellene! (Dőlt betűvel szedve a tavalyi feljegyzéseim, utána jön a mostani hozzáfűznivalóm.) Kis poénként mindegyiknek olyan címe van, ami emlékeztet valamilyen Transformers-játékra, úgyhogy ezekkel illusztrálom a mondandómat.

Dühöngő bika (Raging Bull, 1980)

Érdekes film. A technikai megoldások figyelemre méltóak, de nem tudom, mit akar elmesélni. A pasast egyszerűen lehetetlenség megkedvelni. A csodaszép feleségével úgy bánik, mint egy kutyával; megveri a saját öccsét; direkt veszít, pedig nem is áll érdekében és így tovább. Magasról nagyot lehet esni, persze; meg ott van a sport mögött álló korrupció képe; de ha legalább egy olyan vonása lenne Jake-nek, amiért lehetne szeretni, akkor több értelme volna…

Biztosan nem vagyok eléggé képzett, hogy megértsem ezt a művet…

imdb: 8.2

Port.hu: 8.6

Madarak és emberek (Bird People, 2014)

Nagyon különös film… Az elején egyfajta montázsban láthatunk gondolatokat, amik egy vonaton utazó emberek fejében járnak. Utána majdnem egy órán át nézhetjük az amerikai Gary-t, aki üzleti útja kellős közepén úgy dönt, feladja addigi életét, hogy mindent újrakezdhessen. A játékidő második fele Audrey-ról, a francia lányról szól, aki abban a hotelben takarít, ahol Gary megszállt. Ő pedig egy hirtelen áramkimaradást követően a szálloda tetején találja magát, ahol is – ki tudja, miért – verébbé változik és az elkövetkezendő közel egy órát madárbőrben tölti. A két hős három alkalommal találkozik, bár az első kettőnél a férfi nem tudja, hogy a nő látja, figyeli őt. A Gary-ről szóló rész lassú, szinte semmi sem történik, és az egész a Locke-ot juttatta eszembe, de míg ott igazán érdekelt, hogy mi lesz a középpontban álló szereplő sorsa, addig itt inkább azért néztem tovább, hogy megtudjam, van-e ennek értelme? Az Audrey-veréb cselekmény sokkal izgalmasabb, pörgősebb, párszor ijesztő is, hiszen például ragadozók elől kell menekülnie. Ekkor kiderül, milyen jó dolog az, ha a madártestet emberi elmével lehet irányítani. Irtó fura módon a nyitó montázs után jön egy felirat a férfi nevével, majd amikor meghozza a fontos döntést, az ő gondolatai helyett egy narrátor beszél – azonban ez a narrátor soha többet nem szólal meg. A veréb fejében járó dolgokat a lány hangján hallhatjuk, néha pedig az emberi-állati alak közt átfedés van, hiszen például az ablakpárkányon ülő apró tollas helyett a színésznő arcát láthatjuk, mintha teljes alakjában préselődött volna oda. A második etap (amit az „Audrey”-felirat vezet be) sokkal jobb, mint az első, itt azt vártam, hogy vajon vissza tud-e változni majd? Az, hogy utólag az egész, kissé kafkai szituációra nincsen magyarázat, korántsem zavaró; ugyanakkor érdemes figyelni, mit jelent a repülés a két különböző hős számára. Mindenesetre azt hiszem, ha csak a madarasdiból állna ez az alkotás, akkor sokkal élvezhetőbb lenne. Viszont érdekes, különleges élménynek bizonyult, szóval nem sajnálom azt a két órát, amit a végignézésére szántam.

imdb: 6.1

Port.hu: 6.0

Inkognitóban Budapesten (1976)

Mozsárágyú szerint „olyan tévéfilm, amiben nem történik semmi, de mégis tök jó”. Rövid, alig egy órás alkotás ez, melyben a ’70-es években egy író rádöbben, hogy álságos az élete, meg az is, amit ír. Néha felbukkan egy-egy emlék a gyerek- és fiatalkorából, vagy egy utalás arra, hogy a II. világháborúban milyen atrocitások érték az embereket. Ezek és a csak néhány percekre megjelenő mellékszereplők mind-mind tovább lökik a hőst lefelé az úton, ami ahhoz vezet, hogy meghasonlik önmagával – rádöbben, mennyi mindent vesztett/vesztegetett el. A fényképezés kifejezetten szép és érdekes, még akkor is, ha a főváros eléggé csúnya oldalát mutatja be; ezen felül számos, ma már idős színészt láthatunk fiatalként a képsorokon. A történetnek végülis se eleje, se vége nincs, nagyjából 3 napot láthatunk az író életéből, de közben sok dolog történik, amin el lehetne gondolkodni: A fiatalember, aki talán az egyetlen igazi olvasója, mégsem vált vele egyetlen szót sem; az emberek, akik felismerik, de megismerni már nem hajlandók; és az apja haláláról szóló befutó regénye, ami végül párhuzamba kerül haldokló édesanyjával. Örülök, hogy megnéztem, azt azért mégsem jelenthetem ki, hogy tetszett. Vártam valamit a végén, de semmit se kaptam, csak nyitva hagyott kérdéseket…

Port.hu: 7.0

imdb: nincs elég szavazat a pontszámhoz

A homár (The Lobster, 2015)

Nagyon különös film ez, de valahogy tudtam, hogy érdemes megnézni. Az elsősorban akciószerepeiről és jó megjelenéséről ismert Colin Farrell „elcsúnyult” ehhez a karakterhez, akit életre kelt, és mit ne mondjak, a sztori maga Örkény tollára kívánkozik. Az eseménysornak igazán csak az első fele kerül szóba a bemutatóknál, de valójában ez a film három részből áll. Az első a kényszerített párosításról szól, ahol találkozhatunk mind férfiakkal, mind nőkkel, akik az előttük álló lehetőségek közül választanak – párra lelnek, mindegy, milyen áron; egyedül maradnak és állatokká lesznek, vállalva ennek minden velejáróját; vagy… Vagy jöhet a második rész, ami elmondja, mi a(z egyik) harmadik út. Ekkor kerül elő a még mindig nagyon vonzó Rachel Weisz, és a szívemnek kedves Léa Seydoux, bár a játékidő első felében meg ott van a rendkívül cuki Jessica Bardem. A második felvonás érdekes volt és egészen a szemműtétig izgalmas is, de onnantól következik a harmadik etap és ekkor A homár egészen lemerül a fenékre – egy bizonyos ponttól kezdve nincs min izgulni, és valahogy a készítők a fordulattal megölték az alkotásukat. A zárójelenet szabad értelmezhetősége és a yachton történt események elgondolkoztatják a nézőt, hogy vajon ezután mi lesz, de különben is bőven van min agyalni a látottak közül. Külön plusz pont jár azért, mert szinte minden szereplőnek van valami hibája, ami karakterizálja őket, és elég csak belegondolni, hogy ezzel vagy azzal (illetve a mi saját, valóságos hibáinkkal) vajon miként állnánk helyt az adott helyzetekben, miként próbálnánk meg elfedni őket, stb. Megéri látni, na.

Az idei év Oscar-esélyesei közül csak ezt láttam, mert csak ez érdekelt…

imdb: 7.1

Port.hu: 5.6 (Úgy látszik, mi magyarok, nem értjük ezt.)

Holnap egy a közelmúltban bemutatott film elemzésével folytatódik az ünnepség!

Folytatódik a születésnapi cikk-sorozat. Az előző végén azt írtam, félek, hogy a rossz filmek 2017-ben is elérnek hozzám, ezt pedig részben az itt tárgyalt mű miatt mondtam. Újabb Maisie Williams-moziról van szó, és ahhoz, hogy megértsd, miért voltak fenntartásaim vele kapcsolatban látatlanban, jöjjön egy kis bevezető acsarkodás a modern világ ellen! Három fontos dolog van itt, amit előzetesen fel kell vezetnem: Az okostelefonok, a Netflix és egy kis bulvársajtó-téma. 

Amikor 2002-ben édesapám felajánlotta, hogy mivel most fog kezdődni a középiskola (hangsúlyos, nem óvoda, nem általános, hanem középiskola!), ezért a húgommal együtt kaphatunk egy-egy mobilt. Én a máig nagy megbecsülésnek örvendő Nokia 3310-es mellett tettem le a voksomat és ez a nagy teherbírású, könnyen kezelhető készülék 8 éven át szolgált. Végül aztán tönkrement, és akkor kaptam egy Nokia 5000d-t, és ezt használom immár 7 éve. Kb. 2 alkalommal interneteztem rajta, mikor ingyen lehetett, de elsősorban azért van, hogy telefonáljak vele, jegyzeteljek bele, és hogy reggelente felébresszen vagy emlékeztessen a fontos dolgokra. De amióta ezek a rohadt löködős telefonok megjelentek, nem lehet úgy végigmenni az utcán, hogy ne lássam mindenhol, ahogy minden korosztály belebújik ezekbe a bigyulákba. Éjjel-nappal rajta lógnak, minden szabad percben ezt nézik, a tinik még letenni is képtelenek. Jó, annak idején elég sokat ültem a számítógép előtt, de aztán ez néhány év alatt elmúlt. Mostanra elértem oda, hogy nincsen igényem arra, hogy 24 órán át fent legyek a neten, és ha valahová elmegyek, ahol tudom, hogy lesz egy-két fölösleges órám, akkor inkább viszek magammal egy könyvet. Szóval rendkívül utálom ezeket a „telefonokat”, főleg mivel arra ösztönöznek, hogy ne tanulj, ne gondolkodj, ne használd a kezed, majd ő mindent megtesz helyetted. Hogy jön ez ide? A történet ismertetésénél kiderül.

A következő alfejezet a Netflix nevű akármi. Nos, a hülye amerikaiaknál erősen üldözik a torrentezést, viszont támogatják a pár fillérért legálisan letölthető dolgokat. A Netflix egy olyan program, mint a torrent, csak itt fizetni kell, és maga a program tárolja a filmeket/sorozatokat, amiket leszedsz. Ez elvileg segít megelőzni a kalózkodást, de tegyük hozzá, hogy kis hazánkból lehetetlenség elérni ezt a szolgáltatást, tehát ha meg akarnám nézni legálisan az iBoy-t, akkor várnom kellene addig, amíg egy itteni csatorna bemutatja, esetleg megjelenik dvdn vagy on demanden – ennek az esélye 0. Ez a rész pedig azért fontos, mert a szóban forgó alkotás a Netflix saját gyártású mozija. (Az original, tehát eredeti jelzőről még lesz szó…)

Végül néhány gondolat Maisie Williams magánéletéről – ezt nyugodtan át lehet ugrani. A fiatal színésznő 2015-ben teljesen nyugodtan kinyilatkoztatta, hogy már nem szűz és hogy a párja a középiskolai szerelme. Azonban tavaly, mikor az iBoy készült, a lesifotósok lecsaptak Maisie-re, aki egy hotelből jött ki az egyik filmbeli partnerével, Charley Palmer Rothwellel; és míg a fiú magabiztosan vigyorgott a kamerákba, a lány próbálta elrejteni az arcát a nyilvánosság elől – ilyesmire korábban sosem volt példa. Szerintem egyértelmű, hogy mit csináltak ők ketten abban a hotelben. Ezek után kifejezetten érdekes, hogy a főhőst játszó Bill Milner lett Maisie új partnere, jelenleg együtt élnek és „turnéznak” a film kapcsán. Milner és Williams korábban együtt játszottak a The Secret of Crickley Hall című horror-minisorozatban, de egyetlen közös jelenetüket úgy vették fel, hogy sosem találkoztak egymással. Az iBoy, ahogy korábban a Cyberbully vagy a rossz emlékű Up on the Roof, egyértelműen Ms. Williams jelenlegi sikerére épít. És az utóbbi példa azt sugallta nekem, hogy vigyázzak, mert ismét valami szemétbe futhatok bele, amit a megrögzött Game of Thrones-rajongók torkán akarnak lenyomni.  

A bevezető összefoglalása: Megnéznél-e egy olyan filmet, amit arra a platformra készítettek, amit nem nekünk találtak ki; a kiindulópontja az okostelefon, és arra épít, hogy egy teljesen ismeretlen történetet/világot/főszereplő színészt adjon el egy mára egyre lejjebb csúszó sikersorozat egyik sztárocskájának hírnevét kihasználva? Amennyiben a válasz igen, olvass tovább – amennyiben a válasz nem, úgy kezet foghatunk, mert elsőre én is ezt gondoltam. Aztán láttam a trailert, ami meglepően érdekesnek tűnt, és végül tegnap este leültem az iBoy elé – amiben kellemesen csalódtam. Vagyis: ne ítéld meg az iPhone-t a tokja alapján…

A középiskolás Tom (Milner) egy rendkívül rossz hírű környéken lakik a nagymamájával (Miranda Richardson). Magas, vékony, csontos fiú, furcsa arccal és ennek tetejébe visszahúzódó is. Azonban nyílt titok, mennyire tetszik neki a hozzá egészen közel lakó Lucy (Williams). Mikor végre rászánja magát, hogy átmenjen a lányhoz, akkor egészen rémes, krimibe illő helyzetbe csöppen. Hirtelen egy fegyver csöve és néhány mindenre elszánt szempár szegeződik rá, ő pedig menekül. Futás közben előveszi az okostelefonját, hogy hívja a zsarukat, ám akkor a pisztoly elsül… Mikor Tom napokkal később felébred, kiderül, hogy támadói megerőszakolták Lucy-t, őt meg csak a szerencse mentette meg a haláltól, ám a lövéstől a kezében tartott telefon darabkái az agyába fúródtak. Hamarosan rájön, hogy ez a rémes eset furcsa képességekkel ruházta fel, majd titokban elhatározza, hogy újdonsült erejével felkutatja a gazembereket, aztán bosszút áll rajtuk. Felveszi az iBoy nevet és ahol lehet, megszívatja a hozzá hasonló korú szemétládákat, de közben eszébe sem jut, hogy személyes keresztes hadjárata veszélybe sodorhat mindenkit, aki fontos számára. Vajon meddig képes elmenni a bosszú nevében és milyen következményei lesznek a tetteinek? 

Ezt a filmet két dolog öli meg: A címe és a kiindulási alapja, amit előzetesen a nyilvánosság elé tártak. A lényeg ugyanaz, mint a Kick-Ass-nél, vagyis hogy egy teljesen átlagos tini szuperhősi képesség birtokába jut. Az, hogy miként szerzi a hatalmát, az első öt perc után immár teljesen lényegtelenné válik. Sajnos nagy kár, hogy ha nem lett volna Maisie (és az egyébként sehol se említett nagyszerű Miranda Richardson), akkor az iBoy-t lehetetlenség lett volna eladni. (Talán így is az, de a Netflixnek akkora a bevétele, hogy úgyse tud belebukni.) No és akkor térjünk vissza arra, hogy „a Netflix original movie”. Ez persze igazából azt jelenti, hogy az ő saját produkciójuk, de az original szó szerint eredetit jelent. Cikkem tárgya olyannyira nem eredeti, hogy egy 2010-ben megjelent YA-regényen (YA = young adult, olyan szenny, mint a Twilight vagy Az útvesztő) alapszik, a megvalósítás és az egész cselekmény pedig sokakat emlékeztet a nemrég megjelent Watchdogs nevű videojátékra. Ám, ahogy említettem, a kiindulási pont lényegtelen.

SZPOJLEREK INNENTŐL 

Az a fontos, hogy Tom mostantól képes bármiféle elektromos szerkezetet irányítani; az agyával rácsatlakozik telefonokra, számítógépekre, az internetre; és az akaratát rá tudja kényszeríteni a gépekre meg a programokra. Mindent, amit lát, képként vagy videóként vissza tudja játszani magában, megállíthatja és felnagyíthatja a részleteket; gondolatait szöveggé formálhatja, és mindezt feltöltheti a netre, vagy kivetítheti az emlékezetéből; illetve villámsebesen megtanulhat bármit. Sőt, pénzt is tud ide-oda utalni. Igazán tetszett, hogy miként rémíti halálra a bandatagokat éjszaka a saját kütyüikkel. A sztori végére még két elég erős „fegyverre” tesz szert. Külön poén, hogy kifelé nem látszik, mit csinál, ez még furábbá teszi az amúgy is fura Tomot (kár, hogy erre kevésbé játszanak rá). 

A könyvet nem olvastam, de felmerült bennem, hogy van-e bármiféle korlátja a képességnek, valamint hogy miféle erőforrás hajthatja? Rendben van, hogy hozzáfér az információkhoz, de miként tanul meg mindent ennyire gyorsan? (Sosem látjuk, hogy gyakorolná a koncentrációt, vagy, hogy rájönne arra, hogy „jé, ezt is tudom”.) Hogyan indította be a kocsit? (Nekem nincs autóm, de a gyújtás az elektromos, ugye? Viszont a gáz nem.) A telefon teljesítménye számít? A memóriája mennyi adatot tud tárolni és meddig? Kell neki térerő? Kell neki töltés? Kell többlet-bevitel a kajából, stb? Miként jut be a gazemberek lakásaiba? Az adatforgalom gyorsaságát mi határozza meg? A befejezés után felmerült még, hogy megmaradt-e a képessége és ha igen, senki se vonja felelősségre? Ráadásul szinte mindenhatóvá válik... Vajon tovább tudja adni a gyerekeinek ezt az egészet? Közben ugrott be egy kommentre válaszolva, hogy a leginkább hangtámadásnak leírható dolog, meg aztán a csata egészen fura befejezése olyan adottságokra épül, amik ott és akkor jönnek elő a semmiből. Nincs egyetlen nyom, ami afelé mutatna, hogy Tom képes lehet ilyesmikre… 

SZPOJLEREK VÉGE

Pár szót a színészekről: Bill Milnernek (A Locke-ban a gyerek hangja, az X-Men: Az elsőkben a fiatal Eric) jó dolga van, ugyanis rendkívül egyedi arcát könnyű megjegyezni, valamint itt lehetőséget kapott arra, hogy megcsillogtassa a tehetségét. Már a megjelenése elég hitelessé teszi a tipikus „senki” megformálására, de később is valóságos marad, amikor már megvannak a képességei. Bár női főszereplőnek Maisie-t jelölték meg, valójában elég keveset van képernyőn, de remekül teljesít két nagyjelenetében, a pánikrohamnál, meg amikor pisztolyt fog a túszszedőkre. Miranda Richardsont (pl. Fekete Vipera, Az Álmosvölgy Legendája) felüdülés újra látni, tőle mindig elvárható a jó teljesítmény. A legkiemelkedőbb számomra azonban Rory Kinnear (James Bond-filmek, Londoni rémtörténetek), aki csak az utolsó etapban jelenik meg, de elsőrangúan alakít. Meg kell még említeni a már korábban szóba került Charley Palmer Rothwellt, neki szintén természet adta ajándék az arca, ami igazán alkalmassá teszi negatív figurák életre keltésére, de valószínűleg még a lányok is vonzónak találják. Az utolsó, akit még kiemelek, az Jordan Bolger, aki Danny-t, Tom legjobb barátját kelti életre. Nem tett rám mély benyomást, de a figurája azért fontos. A rendező Adam Randall volt (3 rövidfilm és egy Level Up című, az imdbn 4.4-es akciófilm alkotja az eddigi filmográfiáját), a forgatókönyvet Joe Barton (Humans), valamint a Mark Denton-Johnny Stockwood-páros (a 2016-os Medici-sorozat egy részén dolgoztak még) dobta össze. 

Pár megjegyzés és kisebb szpojler, saját megfigyelések alapján 

Maisie beszédét sokszor alig lehet érteni az angol akcentus miatt (a többi szereplőnél nem volt ilyen gondom). Már korábban feltűnt, hogy minden filmben minden ajtó nyikorog. Miért? Az egész támadási szekvencia furcsa: Tom belép az ajtón, szól, senki sem válaszol, hallja a nyögéseket, aztán egy fekete srác lép ki az ajtón, az arca takarásban. Ekkor megjelenik Eugene (felismertem, mert már láttam azt az említett lesifotós-sorozatot, meg aztán baromi jellegzetes a szeme), és a néger gyerekkel együtt elkezdi üldözni a hőst, de pont ekkor bentről kijönnek még ketten. Később kiderül, hogy összesen öten voltak bent, egy filmezett, és négyen erőszakoskodtak. Az a homályos, hogy az egyiknek rajta kellett lennie Lucy-n, tehát minimum álló fasszal kellett volna rohannia, és azt se hiszem el, hogy ennyire gyorsan lekászálódik a lányról, felhúzza a gatyáját az erekciójára, aztán a haverjával, aki fel volt öltözve, teljesen ugyanakkor érik utol a másik kettőt, akik ráadásul oda se szóltak nekik. A csupa négerből álló banda „feje” egy hófehér bőrű, szőke srác. Na, igen. (És aztán kiderül, hogy a nagyfőnök is fehér.) Ez mennyire valóságos? 

Amikor Tom már tudja, hogy ott van a videó a telefonokon, miért nem jelenti fel őket? Ez elég bizonyíték! És amúgy meg, ha több mint 10 nap telt el az eset óta, most miért veszik elő a felvételt? És miért pont óra közben? Lucy facebookjának a képe egy régebbi fotó, amit Maisie saját magáról csinált és elég sokáig ez volt a tényleges képe. Az iBoy díszletében készült képeket beletették egy pár hónapja megjelent vicces kis videóba, amiben a leányzó az okostelefonok reklámjait parodizálta. A Danny-Tom-Eugene-háromszög érdekes, de előre sejthető, hogy a fekete fiú majd keresztbe tesz a főszereplőnek. „Fam”? (Azt jelenti, öregem, haver, koma.) Ki a fene használja ezt szóban? És mi volt az értelme annak a jelenetnek, mikor először látjuk Cutz-ot? A szőke rosszfiú beül a kocsiba, mondanak egymásnak 3 semmit se jelentő mondatot, ezek után Eugene lelép:D A hülye szuperhős-nevet megmagyarázza, hogy Tom egy unalmas alak:) Tetszett a végső harcnál, hogy amikor sejthető, hogy Lucy majd lelövi Ellmant, ezzel a klisével leszámoltak; de a csata vége még mindig hülyeség. 

Szpojlerek vége, most jön az ítélet

Alapvetően nem erről szól, DE kiderül, hogy ezek a telefonok a legnagyobb gyengeségünket jelentik. Automatikusan csatlakoznak az internethez, aki akarja, az mindig tudja, hol vagy. A fiatalok annyira hozzánőttek ezekhez a készülékekhez, hogy még amikor betörő után mennek, akkor is viszik magukkal. Ma már nem kell gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy bárkiről megtudjuk a legféltettebb titkait, elég, ha csak hozzáférünk valakinek a kütyüihez – érdekes módon egy korábbi Maisie-mozi, az említett Cyberbully szintén rávilágított erre a tényre.

Cikkem tárgyát most január 27-én mutatták be, vagyis innentől lehet letölteni a Netflixről. A költségvetése kb. másfél millió dollár volt, ami nagyon kevés, ehhez képest igen szép eredményt értek el. Pillanatnyilag a kritikai megítélése vegyes. 

Néhány megjegyzés következik egy anoním külföldi fórumról, hozzánk hasonló átlagemberektől. Szlovák barátom írja: „A fájdalmasan kevés Maisie-jelenléten kívül rám is főleg pozitív benyomással volt. A technikai rész kivitelezése tényleg nagyon jó (…), a film jól nézett ki és jól is szólt. A cselekmény viszont számomra eléggé másoltnak tűnt. Az első fele és a hős születése túlzottan emlékeztetett például a Ha/Verre (az alapján, amire emlékszem belőle, mert úgy fél évtizede láttam utoljára). Egy másik gondom az, hogy a hős ereje túlontúl nagy a konfliktus méretéhez képest. (Itt leírja, mi mindent tud csinálni Tom) és aztán a csúcsjelenetben a helyi, piti gengszterrel néz szembe? Értem, hogy ez motiválja a hőst, de a képességei túl erősek, egy percre se fogsz kételkedni a harc kimenetelében. Bill játéka eléggé véges – teljesen ugyanazt a testbeszédet alkalmazza, mint a Crickley Hallban, ahol egy totál más karaktert kelt életre – de hihető, és elégséges ehhez a szerephez. A gonosz szőke fickó (akivel Maisie lefeküdt a valóságban:o) viszont lemossa a pályáról, ő nagy volt. És Maisie teljesítménye fantasztikus, mint mindig!” Egy másik vélemény: „A gorillaszerű csajtól eltekintve tetszett a film. De örülnék, ha abbahagynák végre ezt a szarságot, ami az önbíráskodás meg a bosszúállás dekonstrukciója. Szeretnék végre egy kibaszott őszinte filmet, amiben a hős leszarja a morált meg, hogy mi a helyes és csak azért küzd, hogy azt tehesse, amit jónak lát és ragaszkodik a fegyvereihez, miközben sosem hágja át a saját szabályait és sose mond le arról, amiben hisz.”

Végezetül a saját összefoglalásom: Az iBoy egy meglepően jó YA-szuperhős-akció-krimi, amiben a buta cím és a buta kiindulópont ellenére sötét atmoszféra és durva dolgok fogadják a nézőt. A színészek jól teljesítenek, az effektek a költségvetéshez képest nagyon szépek, a sztori érdekes, és párszor lehet önfeledten röhögni meg kárörvendeni a gazfickók szenvedésein. Csak annyi gond van vele, hogy a készítők nem húztak fel korlátokat a hős erejének; illetve említhetném még a kissé gyenge lezárást is. De mivel sokkal jobb, mint amire számítottam, ezért megkapja a maximális pontszámot. 

Pontozás: 

imdb: 6.0 (A cikk megírása óta 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Maisie Williams legutóbb bemutatott munkája, az eredetileg The Devil and the Deep Blue Sea névre hallgató The Book of Love hamarosan elérhetővé válik. Különösebb visszhang nélkül megvolt a bemutatója, és az átkeresztelés rosszat sejtet, de ki tudja? A Trónok Harca ebben az évben folytatódik a 7. évaddal, ami az utolsó előtti. Maisie az alábbi filmekben kapott szerepet: The Forest of Hands and Teeth (zombis YA-marhaság á lá Az éhezők viadala), Departures (Csillagainkban a hiba-koppintás), A Storm in the Stars (Elle Fanniges Mary Shelley életrajzi dráma), Stealing Silver (rövidfilm), Early Man (Wallace & Grommit-látványvilágú ősemberes animáció, a címszereplő hangja Eddie Redmayne). [A Book of Love sajnos nem túl jó, a többi említett film még nincs készen.]

- Miranda Richardson két történelmi drámát erősít: Az első a The Happy Prince, amely Oscar Wilde utolsó napjairól szól, az író-rendező-főszereplő Rupert Everett; a második a Churchill, melyben a híres brit miniszterelnököt ezúttal Brian Cox játssza, Richardson pedig a feleségét alakítja. 

Holnap jön egy újabb összefoglaló cikk azokról a mozgóképekről, amiket 2016-ban láttam, és közepesek-jók voltak, de nem tettek rám különösen nagy benyomást.

Szombaton lesz 9 éve, hogy megalkottam ezt az oldalt. Tavaly leálltam az aktív cikkírással, ehelyett a már meglévő bejegyzések javítására koncentráltam (meg a harmadik regényemre). Ennek ellenére azért megnéztem egy csomó filmet, néhányról értekeztem is, a többiről csak magamnak készítettem pár mondatos emlékeztetőket, hogy aztán felhasználhassam őket. Íme, most elérkezett az idő erre! Ezen a héten szombatig minden nap lesz egy új bejegyzés, köztük 3 cikk 3 filmről. (Ebből kettő teljesen új!) A szülinapi hét első felvonásaként lássuk azokat az izéket, amiket 2016-ban a legrosszabbnak találtam.

1. Amiket lekapcsoltam

A kereskedelmi tévézés egyetlen igazi pozitívuma, hogy a földarabolt mozgóképeknél az első reklámig kb. el tudod dönteni, hogy tetszik vagy nem, és ha az "alkotás" az utóbbi kategóriába esik, akkor hosszabb időráfordítás nélkül elkapcsolhatsz róla és garantáltan elkerül az érzés, hogy „most már végignézem”. Itt azok következnek, amiket otthagytam, és inkább másra fordítottam azt a két órát. (Először, dőlt betűvel jön a 2016-os feljegyzés, utána a mostani hozzáfűzött gondolatok sora.) 

Fordított felállás (Family Weekend, 2013)

15 percet bírtam ki belőle. A középiskolásként profi ugróköteles lány, az őt körülvevő klisé-szereplők (lány, aki nagyon utálja, de a végére nyilván összebarátkoznak; vesztes fiú, aki szerelmes belé és nyilván összejönnek), majd a kurvásan felöltöztetett kislány, a hippi Matthew Modine és végül a transzvesztitának kinéző nagytesó után nem tudtam tovább nézni…

Ez a „mű” azzal kecsegtetett, hogy egyrészt sportfilm (furcsa sport, de mégiscsak az), másrészt pedig gyerekkorom egyik kedvenc vígjátékának, a Lakat alattnak a modern feldolgozása lesz. Az első elvárást semmiképpen se teljesíti, a másodikat meg egyszerűen nem volt türelmem kivárni. Ezt a szemetet szinte minden héten adja a tévé, most például a csodálatos Mozi+ csatornán lesz…

imdb: 6.3

Port.hu: 5.4 (Ez alapján talán megérte volna végigvárni.)

Charleston (1977)

Az első reklámig néztem, ami kb. 15 perc lehetett. Nagyon unalmas, a sztori se érdekelt, a karakterek se, és láttam, hogy még 2 órát tart, úgyhogy lekapcsoltam…

2016. egyik legnagyobb eseménye volt Bud Spencer (vagyis inkább Carlo Pedersoli) halála, ám, ahogy azt többen megjegyezték, a magyar televíziózásban ez korántsem okozott jelentős változást, hiszen így se volt olyan hét, hogy ne adták volna valamelyik filmjét. A Charleston egy elég furcsa nyitánnyal operál, miszerint nagydarab hősünk ezúttal csalót játszik, aki a bandájával valami nagy pénzt akar leszakítani. Lehetséges, hogy beindult volna, ha megvárom, de negyed óra alatt teljesen elment tőle a kedvem…

imdb: 5.8

Port.hu: 8.1 (Itt látható, hogy mennyire elfogultak vagyunk Buddal.) 

SuperBob (2015)

10 perc után lekapcsoltam. Az alapötlet (hétköznapi szuperhős, akinek ez a munkája, de egyébként átlagember) jó, de a film maga borzasztóan erőltetett, unalmas, idegesítő, nem vicces…

Catherine Tate Angliában olyan, mint nálunk mondjuk Csala Zsuzsa, a neve összeforrt a nevettetéssel. Anno a Doctor Whoban, majd saját önálló műsorában is szórakoztatta a briteket, én az előbbiben kedveltem meg, és mivel ő az egyik főszereplő, ezért adtam egy esélyt ennek a szarnak. Talán direkt ennyire rossz és élvezhetetlen, mindenesetre nekem szenvedés volt, pedig szeretem az angol humort.

imdb: 5.5

Port.hu: 2.4 (Lehet, hogy a magyarok nem értik?)

Élve eltemetve (Buried Alive, 2007)

Azt hittem, ez az, amikor Ryan Reynolds-ot egy koporsóban elássák a föld mélyére, de nem, ez valami arannyal és átokkal operáló baromság. Tinihorror, benne Tobin „Fűrész” Bell. 10 percet néztem belőle, de az dögunalmas volt, úgyhogy inkább lekapcsoltam…

Ebben az esetben a filmnézési szokásaim miatt kerültem abba a helyzetbe, hogy mást kaptam, mint amit szerettem volna. Ennek ellenére az ehhez hasonló mifenéket jó esetben elkerülöm. Lehet, hogy a "már annyira rossz, hogy jó"-kategória egyik tagja, de inkább visszakoztam a megnézésétől…

imdb: 4.0

Port.hu: 4.5 (Asszem semmit se veszítettem a döntésemmel…)

2. A szürke terep 

Angolul gray areanak hívják azt az átmeneti részt, ahol például az olyan szereplők foglalnak helyet, akiket lehetetlenség egyértelműen jónak vagy gonosznak kikiáltani, műfaji átfedések esetén szintén használják ezt a kifejezést. Nos, az én gray areamba egyetlen cím került 2016-ból, ez a débolg annyira borzalmas volt, hogy egyszerűen látni akartam, mi a bánat lesz belőle, de az első egy óra után a Film+ adása elment… Azóta se vettem rá magam, hogy folytassam, pedig elképesztően idióta mivoltában nagyon szórakoztató! Miről van szó? Íme: 

Spirit – A sikoltó város (The Spirit, 2008)

Szinte lehetetlenség szavakkal kifejezni, hogy mi ez. Kb. egy órát néztem belőle, aztán elment az adás a tévében és úgy döntöttem, akkor ennyi elég is lesz. Inkoherens, nincs magyarázat semmire. Nevetségesen szar párbeszédek, irritálóan idióta poénok, magukban beszélő szereplők, gagyi trükkök és semminek sincs értelme. Az egész filmet a Sin City képi világának nyúlására építették fel, de egy óra alatt nem derült ki, kicsoda a hős, ki a rosszfiú, meg hogy mi a bánat ez az egész. Mivel a képregényt nem ismerem, így arról sincs fogalmam, hogy ennek ilyennek kellene lennie, vagy csak Frank Miller önmagában ekkora filmkészítési antitalentum?

Aki még nem látta, az el se tudja képzelni, milyen ez. Mióta belenéztem, azóta érthetetlen számomra, hogy az az ember, akinek a Sin City-t és az abban látható lenyűgöző karaktereket köszönhetjük, hogyan és egyáltalán MIÉRT csinálta ezt?! De az még furább, hogy anno egy rakás akciófigura is készült hozzá, tehát tényleg azt hitték, hogy sikeres lehet. Mint ahogy írtam, nem olvastam a képregényt, ezért vagyok kénytelen véleményt alkotni pusztán a látottak alapján. Ha ilyennek kell lennie, mert ilyen az alapul szolgáló rajzolt alkotás, akkor nem szóltam. De az tény, hogy önmagában, mindenfajta előzetes ismeret nélkül, pláne csak így félig nézve, ez nem áll meg. El lehet töprengeni rajta, hogy egyáltalán megérdemli-e a film megnevezést:)

imdb: 4.8

Port.hu: 5.5 (Talán én valami mást néztem:P)

3. Amiket végignéztem

Ezeknél mindenhol volt valami okom arra, hogy végigüljem őket, de ez korántsem jelenti azt, hogy sokkal jobbak lettek volna a fentebb említetteknél. 

Jégvárak (Ice Castles, 2010)

Nagyon unalmas. A konfliktusra egy órát kell várni, a férfi főszereplő reakciója hiteltelen; és a „vak” lány úgy lát, ahogy én, ha leveszem a szemüvegem, pedig nem vagyok látássérült… Megjegyzés: A sérülés ábrázolása viszont orvosilag pontos, ez tényleg megtörténhet így a valóságban.

Újfent azzal kecsegtetett, hogy sportfilm lesz, és ha van benne egy romantikus főszál, akkor lehetett volna egy újabb Jéghercegnő. De nem lett. A korcsolyázáson nincs elegendő hangsúly, gyakorlatilag csak egy „jármű” (az angol plot device kifejezést nehéz átültetni magyarra), amibe a hősnőt beültetik, majd ez visszaviszi őt gyerekkori szerelme karjai közé. Klisét klisére halmoznak (megváltoztat a siker, kisváros a nagyváros ellen, stb.), a szereplők érdektelenek, és tényleg, szinte semmi sem történik. Azért ki kell emelnem, hogy van benne egy nagyon jó jelenet, a végső versenyen, amikor összevágták úgy, hogy az arénában lévő lány egyszerre teljesít a közönség előtt és otthon, a házuk mögött lévő kis befagyott tavacskán. Az a rész technikailag kitűnő és szép, de ez édeskevés.

Azért néztem végig, mert szeretem a Jéghercegnőt és vártam, hogy hátha beindul.

imdb: 6.3

Port.hu: 8.2 (Én speciel 2-est adtam rá a 10-ből, de azóta valakik nagyon felvitték a pontszámot. Talán női nézők voltak és valószínűleg azért nem tetszett nekem ez, mert férfinak születettem.) 

Akik csizmában halnak meg/Csizmadombi fenegyerek (1969)

Unalmas, zavaros, túlbonyolított. Az első negyven percben semmit sem tudunk meg, a gonosz karakterek kb. a hatvanadik perc körül tűnnek fel. Terence Hill egyfajta fontos mellékszereplő, Bud Spencer a rosszakkal egy időben jön elő, és ő se igazán főhős. A játékidő kb. fele egy cirkuszban játszódik, a karaktereknek nincs motivációja, stb. Az alap zenéje, ami nem a cirkuszhoz kapcsolódott, az viszont nagyon tetszett.

Megint szegény Spencert szapulom. Sajnos az ő filmográfiája se hibátlan, ahogy örök társáé, Terence Hillé sem. Ebben a korai közös műben még nincsen benne a későbbi nagyon vicces, alapvetően komolytalan légkör, ami a vérgőzös westernekkel keveredve adta ki azt az igazán csodás atmoszférát, ami felejthetetlenné teszi a Nevem: Senkit, az Aranyeső Yuccábant, vagy Az ördög jobb és bal keze 1-2-t. Igenis, én elvárom ezt tőlük, éppen emiatt volt csalódás anno az Isten megbocsát, én nem; tavaly pedig ez. Érdekesség, hogy egy teljesen ugyanebben a miliőben játszódó másik munkájuk viszont tetszett, erről majd a héten egy következő írásban olvashattok. Amúgy a cirkuszért se vagyok oda… Persze az is lehet, hogy én vagyok a hülye, hogy történetet, motivációt meg hasonlókat kerestem. Amennyiben igen, akkor elnézést.

Azért néztem végig, mert szeretem a Spencer-Hill-párost.

imdb: 5.7

Port.hu: 7.6 (A külföldi kollégák úgy látszik, velem értenek egyet.) 

Dredd (2012)

Az eredetivel összehasonlítva nagy szar. Ha nem hasonlítom össze, akkor meg baromság.

Amerikaiak egy csoportja felvilágosított, hogy ez olyan, mint a képregény, és attól jó. De teszek a képregényre, viszont az 1990-es változat nagyon tetszett, éppen ezért szinte élvezhetetlen volt. Olivia Thrilby egy igazi tehetségtelen senki, de mostanra (?) már a Trónok Harca miatt futtatott Lena Heady is elért erre a szintre. Az előbbiért képtelen voltam szorítani, az utóbbi meg hiteltelen főgonosz. Ezek után tök mindegy, hogy Karl Urban jó-e a címszerepben vagy sem. Az „eredeti”, Sly bácsival, sokkal inkább nekem való. Újfent bocsánatot kérek, ezúttal a képregény rajongóitól!

Azért néztem végig, mert a régi változat tetszett.

imdb: 7.1

Port.hu: 7.0 (Kisebbségben vagyok a véleményemmel, de korántsem ez az első ilyen eset.) 

13 kísértet (Thir13en Ghosts, 2001)

Tipikus kliséfilm, a végeredmény pedig azért fájdalmas, mert a kiindulási pont kifejezetten jó. Adott egy mozgó labirintus, ami ezúttal áttetsző, ebbe kerül be 6 ember, akiket a szintén idezárt természetfeletti gonosz üldöz. Ez a gonosz pedig (kezdetben) 12 alakot ölt, amik többségükben irtó jól mutatnak. Mindezt még pofás effektek és a varázsige földöntúli hangjai teszik hátborzongatóvá – de a Thir13en Ghosts mégis rossz film. Miért? Azért, mert dacára a remek szörnyeknek, az ijesztgetést hirtelen hangokkal és villanásokkal oldják meg; mert az egyik főszereplő Matthew Lillard; mert Tony Shaloub és F. Murray Abraham kivételével mindegyik „színész” igazi tehetségtelen pojáca; és mert a történetben annyi logikai bukkanó van, hogy csak na. Már az érthetetlen számomra, hogy mit keres itt ez a néger csaj? Miért lakik együtt a hősökkel? És miért kell belőle nagy hőst csinálni a végére? Ha legalább nem lenne borzasztóan béna, kétdimenziós figura, akkor talán kevésbé zavarna… Aztán ugye a szellemek között van kettő, akik nem tudnak ártani az embereknek (A Törzs és A Szomorú Szerelmes), de így is 10 a 6 ellen az arány (plusz a rosszaknál később felbukkan még egy főnyi erősítés) és az emberek közül a két gyerek teljesen tehetetlen – akkor miért van az, hogy a gyilkos kísértetek mégsem csapnak le többet közülük? A médium miért lepődik meg A Sakál jelenlétén, ha egyszer segítenie kellett a befogásában? Hogyhogy fogalma sincs arról, hogy mi vár rá a házban, amikor belép? A feleség mit keres itt, mikor ő nem is erőszakos halált halt? Hogyan vették ki azt az üveglapot a falból? A Dühös Hercegnőnek miért van műmelle? Szóval röviden szólva volt egy jó ötlet, néhány jó effekt és ronda bestia; de csak szarházi, unalmas embereket, gügye fordulatokat és erőltetett, oda nem illő poénokat tudtak köréjük rakni. Sajnálom, mert lehetett volna belőle egy csúcs horror…

Utólag még kiderült, hogy ez egy 1960-as horror újrázása; illetve bizonyíték arra, hogy a pénztől senki se lesz tehetséges: Annak idején nagy lóvét öltek a már rajzfilmként is unalmas, ugyanarra az állandóan ismétlődő klisére épülő Scooby Doo-filmbe, aminek ráadásul még készítettek folytatásokat; sőt, a mai napig jönnek az egész estés rajfilmek ezekkel a karakterekkel. És ennek a folyományaként nyomták be mindenhová ezt a Matthew Lillard nevű seggfejet. Manapság példa ugyanerre Rihanna és Cara Delivigne, akik még csak nem is színészek… A lényeg, hogy ha egy ilyen megcsinált sztárocska az egyik főszereplő, akkor az adott filmet kerüljük el jó messzire!

Azért néztem végig, mert már láttam egyszer és kíváncsi voltam, mi lesz.

imdb: 5.5

Port.hu: 6.5 (Lehet, hogy az Élve eltemetvével jobban jártam volna?)

4. Amelyikről bejegyzés született 

A folyamatosan egyre lejjebb süllyedő Trónok Harcának köszönhetően lett világhírű a furcsa arccal megáldott Maisie Williams, aki eredetileg táncolni tanult és csak mellékesen került a filmszakmába. Az általa életre keltett Arya Stark sokak kedvence, bár A Tűz és Jég dala-rajongók szerint a sorozatbeli Aryát mindenki félreérti, ami az alkotók hibája. Mindenesetre én megkedveltem Maisie-t és ennek köszönhetően láttam a remek Cyberbully-t, a rendkívül összetett Eszméletet és a mini-sorozat-mivolta miatt a blogról kimaradt The Secret of Crickley Hallt, amikkel mind meg voltam elégedve. (Kis kitérő: Szintén Maisie-hez kapcsolódik 2016 leghosszabb kommentje, egy illető gyakorlatilag ugyanannyit írt szuperlatívuszokban, mint amekkora a cikk az általam 3/5-re értékelt Gyilkos sivatagról.:)) Sajnos Maisie-nek vagy az ízlése nagyon rossz vagy az ügynöke egy barom, de mindenféle ökörséget elvállal (lásd: Up on the Roof – amúgy az előbbi lehetőség valószínűbb). Miatta néztem meg 2016. mélypontját: 

Regardez

Ezt a mocskot nem tudom megbocsátani neki – eltűnt volna a szennyvízcsatornában, ha ő nincs benne, de elvállalta és ezzel gyakorlatilag elkövetett egy bűntényt az emberiség ellen. Persze vannak, akik szerint én nem értettem meg ezt a mosladékot, de fél év alatt sem kegyeskedtek megmagyarázni, hogy mi a lényeg, miért kellett ezt egyáltalán megcsinálni, és hogy mit kellene érteni benne… Eddig annyira jutottam, hogy ez egy meme mozgó feldolgozása és ilyenekre nincs szükség!

imdb: 5.4 (Mikor én néztem, még nem volt pontszáma, de ez túlontúl magas!) 

Ezek voltak tehát 2016. legrosszabb filmélményei, amik (attól tartok) ezen a héten folytatódni fognak. Holnap és csütörtökön meglátjuk, hogy igazam volt-e. Aki ezek közül bármelyiket látta és nem ért egyet, nyugodtan kommenteljen!

Íme 2017 első bejegyzése. Még az előző év végén rájöttem, hogy láttam pár olyan alkotást 2016 folyamán, amik beillenének az eddigi cikkek közé, de azóta se tudtam rászánni magam, hogy ismét megnézzem őket, majd még értekezzek is róluk. Ezért most jöjjön egy újabb szavazás.

Ezek között volt olyan, ami nagyon tetszett, de akadt olyan, ami kevésbé. Mindenesetre igazán azokról szeretnék bővebben beszélni itt, amikről olvasnátok, úgyhogy nosza, tessék véleményt nyilvánítani! Egyébként februárban, mikor a Filmrajongó 9 éves lesz, el fogom mesélni 2016-os filmélményeimet, szóval ezekről mindenképpen ejtek majd szót, a szavazástól függetlenül.

A szavazás lezárult. Győztes: Hotel Transylvania 2, 2 szavazattal. Futottak még: Furcsa pár, Hitman és A szállító, 1-1 szavazattal. Mivel jelenleg a Hitman: Contracts-szel játszom, ezért talán az is sorra kerül.

Ezt az évet úgy kezdtem, hogy leálltam az új cikkek írásával, mert arra gondoltam, hogy a már meglévő 1000 bejegyzés jelentős része nem naprakész. A szövegeken sajnos van mit javítani, a képeket pedig át kell helyezni, mert időközben a sablon megváltozott és emiatt mindegyik balra csúszott, plusz sok helyen a belinkelt youtube-videókat levették, szóval ezeket ki kell igazítani. És ha már arra jártam, frissítettem az imdbs meg as port.hus pontszámokat - mindegyiknél jeleztem, hogy a cikk írása óta mennyit változott, meg hogy milyen irányba. Néhol, rendkívül ritkán, de a saját pontszámomat is megváltoztattam. Nem sikerült az összes bejegyzésen átrágnom magamat, de az évből 5 hónapot foglalkoztam ezzel a munkával: a 2008-as indulástól eljutottam 2012-ig, ez az utolsó év, amit még idén ki tudtam javítani. Nézzünk néhány érdekességet 4 évvel ezelőttről:

- A húgom és szerzőtársam, Mozsárágyú ebben az évben hagyott fel az írással, nagyrészt azért, mert a beleegyezése nélkül átírtam a cikkeit. Később még egyszer visszatért, és talán a jövőben is olvashatunk majd tőle ezt-azt, ha ideje engedi.

- Akkoriban szintén elkezdtem a régebbi munkáink javítását, de az év 20. hetében abbahagytam és aztán 4 éven át csak itt-ott foglalkoztam vele. Az elhintett információkból az derül ki, hogy akkor még a műfaji kategóriákat javítottam. Ezen kívül volt még egy akció, aminek során (ha minden igaz, 2015-ben) átnéztem és kijavítottam az összes Péntek 13-bemutatót. Innentől kezdve a 2013-2016-os időszak van még hátra.

- A legtöbb facebook-kedvelést A remény rabjai érte el, ez 24 embernek tetszik. Különös, de pár évvel korábban már írtam róla, csak idő közben valahogy elfelejtettem, ezért kétszer értekeztem ugyanarról...

- Két jellegzetes hibám ebből az időből: az executive producert továbbra is segédproducernek fordítottam társproducer helyett, valamint a "legjobb" helyett a "leginkább jó" formátumot részesítettem előnyben, ki tudja, miért...

Szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik kitartottak a Filmrajongó mellett annak ellenére, hogy 2016-ban szinte alig született bejegyzés! Az év lezárásaként még lehet, hogy publikálok két írást (a 2016-ban látott legjobb és legrosszabb filmekről), de elképzelhető, hogy ez már átcsúszik 2017-be. 

Jövőre ugyanezt a módszert folytatom, tehát új cikket csak arról fogok írni, ami teljesen új és a moziban néztem meg, illetve olyanról, ami itthon még elérhetetlen és valamelyik kedvenc színésznőm szerepel benne, vagy olyanról, aminek a többi része már szerepel itt.

Ja, és ha már erre jársz, nézd meg a regényem facebook-oldalát!

(Az alábbi pályázati felhívás emailben érkezett hozzám.)

A Daazo.com 2017. március 29. és április 2. között szervezi meg az ötödik Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivált, amelyre idén is várják tehetséges filmkészítők munkáit. A Friss Hús elsődleges célja a legújabb magyar és nemzetközi rövidfilmek bemutatása, valamint egy olyan szakmai fórum építése, ahol a visszajelzést kereső alkotók közönség előtt mutathatják meg alkotásaikat. A vetítések rendre telt házasak és jelentős szakmai és sajtóvisszhangot keltenek.

Ahogy tavaly is, az animációs és az élőszereplős filmeket külön kategóriába lehet nevezni: a fesztivál utolsó napján három (magyar élőszereplős, magyar animációs, és nemzetközi élőszereplős és animációs) fődíjat osztanak ki. 

Díjak:

A legjobb magyar élőszereplős rövidfilm 500.000 forintos pénzdíjat nyer

A legjobb magyar animációs rövidfilm 500.000 forintos pénzdíjat nyer 

A nevezés feltételei:

• Maximum 35 perces játékidő
• Műfaji és technikai megkötés nincs
• Az alkotás 2015. január után készült
• Korábban nem nevezték a filmet a Friss Hús rövidfilmfesztiválra 

Nevezési határidő: 2017. január 31. 

Nevezési díj: 4500 forint filmenként 

Nevezni az alábbi linken lehet: http://www.daazo.com/frisshus_17_hun/info 

További információ: Deák Zsuzsanna (Daazo.com) 06209457878, zsuzsanna.deak@daazo.com