Visszatértem, hogy filmekről írjak, és ahogy a tegnapi bevezetőben megjegyeztem, ezen a héten igyekszem minden napra kitenni egy-egy új cikket Juno Temple nemrég készült munkáiról. 

Listámon az első a Távol a világ zajától volt, erről ugyanis biztosra vettem, hogy le lehet tölteni. Őszintén megmondom előre, hogy nem a szívem csücske sem a korszak, amelyben játszódik; sem a hősnőt alakító Carey Mulligan. Ettől függetlenül reménykedtem benne, hogy Junonak valamilyen nagyobb mellékszerep jut, illetve, hogy hátha olyan lesz, mint a Doctor Whoban a Weeping Angels első felbukkanása, amiben Mulligan kisasszony egészen jól játszott. Sajnos másmilyen lett, de végső soron ez nem kizárólag a színészeken múlott… 

1870, Anglia. Az árva, ám saját lábán tökéletesen megálló Bathsheba (C.M.) erős személyiségével és szépségével (ez nem az én véleményem) szinte azonnal felkelti a legtöbb férfi figyelmét. Miközben örököl egy egész farmot és azt megpróbálja legjobb tudása szerint irányítani, hárman is küzdenek a kegyeiért: a jóképű, dolgos, de nincstelen Gabriel (Matthias Schoenaerts); a gazdag, magányos, idősebb Boldwood (Michael Sheen); és a fiatal, rámenős, vonzó katonatiszt Frank (Tom Sturridge). Ám Bathsheba egyikük helyzetét sem könnyíti meg szabad természetével és függetlenségre törekvő terveivel. Vajon végül ki nyeri el a hölgy kezét? 

Innentől szpojlerek jönnek, mert másképpen lehetetlenség érzékeltetni, hogy miért nem tetszett ez a film! 

Először is, ha jól értelmezem, akkor a hősnő elsőre a szépségével kelti fel az udvarlói figyelmét, Carey Mulligant viszont csak nagy jóindulattal lehet szépnek nevezni, kiemelkedően gyönyörűnek viszont semmiképpen. Az egész már ott kibicsaklik, hogy a farmra érkezése után gyakorlatilag állandóan mellette van Jessica Barden, akinek nagyon édes arca van, hatalmas kék szeme és szeplői, ráadásul a hangja is cuki. Érthetetlen, hogy miért nem rá hajt mindenki. (Súlyos tény, de komolyan mondom, hogy az első húsz percben a pásztor vonzóbb volt számomra, mint a főszereplő, pedig nem vagyok homokos.) De oké, rendben van, ez az én szubjektív véleményem. 

Viszont az már nem szubjektív, hogy ez a történet tulajdonképpen arról szól, hogy Bathsheba előtt nyitva áll a boldogság kapuja, ő azonban saját elhatározásból direkt folyton becsapja azt és csak azért megy a másik irányba, mert megteheti, meg mert mutogatni akarja, hogy ő mennyire független, szabad akaratú, erős nő. (Itt meg kell említenem, hogy kiejtésre a vezetékneve ugyanaz, mint Az éhezők viadalának szintén minden szabályt felrúgó Katniss-ének (Everdene – Everdeen), ezt is párhuzamba lehet állítani.) Gyakorlatilag az történik, hogy van ez a nő, akiről el kellene hinnem, hogy irtó vonzó, és a személyiségében tényleg van valami, hiszen kiáll önmagáért, stb; de egyszerűen lehetetlenség megkedvelni. Már a legelején adott Gabriel, aki egy álompasi, de komolyan. Őt nem csak visszautasítja, de nagyon, nagyon hosszú időn keresztül kínozza. Aztán jön Boldwood, aki a maga módján sármos, igen gazdag és elérhetetlennek mondják. Egyből szinte Bathsheba lábai elé fekszik, ő pedig többször átlép rajta, miközben a férfi végig azzal hitegeti magát, hogy előbb-utóbb mégiscsak elnyeri szerelme kezét. Nála egyébként érdekes, hogy kezdetben arrogáns seggfejnek tűnik, de valahogy tudtam, hogy nem az. És igazam lett, csak keresi az igazán magához illőt, ezért olyan elutasító (elvileg) a „kérőivel”. 

Itt két dolgot kell kiemelnem: 1. Mind a két eddig bemutatott férfi hajlandó lenne bármire, hogy feleségül vehesse a hősnőt, és egyikük sem akarja letörni az ambícióit, vagy elvenni tőle azt, ami az övé. Boldwood már majdnem azt mondja neki, hogy az se zavarja, ha lefekszik másokkal. Most komolyan, ennél többet nem kívánhatna magának ez a nő… 2. Az (elvileg)-et azért használtam feljebb, mert nagyon sok dolog akad a történetben, amit csak érzékeltetnek. Tehát például Bathsheba vonzó tulajdonságait a nyitó lovaglós rész mutatja be leginkább, és később is vannak jelenetek, amik erre utalnak, de gyakorlatilag ezzel elintézik a személyiségét. A közte és Gabriel közt szövődő kapcsolat ugyanerre a sorsra jut, plusz az említett Boldwood elérhetetlen „jópartiságát” egyetlen elsuttogott pletyka építi fel, majd egy köszönésben teljesedik ki. A vicc itt az, hogy a főszereplő látványosan bámulja Michael Sheen karakterét, tehát ténylegesen tetszik neki és még így is nemet mond. Persze ha akarom, ez még mindig érthető. De ami ezután jön…

Frank megjelenik az éjszaka közepén, aztán másnap elhívja Bathshebát az erdőbe, ott megcsókolja, és a nő utána mondjuk 2 perccel hozzámegy és lefekszik vele. A pasi fiatal, jóképű, de ugyanakkor láthatóan veszélyes, és itt jön be az, hogy az író Thomas Hardy, akinek regényén ez a sztori alapul, már 1874-ben megfigyelte, hogy a nő úgyis a rosszfiút választja. És tényleg. Franknek nincs pénze, se nem gyengéd, se nem dolgos, de ő mégis vele megy az oltár elé. És azok után, amiket eddig láttunk, nekem, a nézőnek, kedvelnem kellene ezt a bigét? Innentől a következő történik: A lakodalomban már látszik, hogy Frank egy vadállat. Mit szeret? Inni, szerencsejátékozni (egyetlen jelenet és egy párbeszéd mutatja be, ismét) és a régi szeretőit patronálni. Gabriel korábban figyelmezteti szerelmét, hogy ne higgyen neki, de ő mégis hisz… Most akkor sajnáljam? 

Rövid kitérő Juno Temple miatt: Már a stáblista alatt rájöttem, hogy harmadrangú karaktert kapott, mert utolsó előttinek írták ki a nevét. Szinte ugyanaz a szerepe, mint a Vágy és vezeklésben: rövid ideig feltűnő konfliktusforrás, aki cuki, de aztán egy őt megkívánó férfi miatt bajba kerül. Összesen 5 jelenete van, ebből kettőben csöndben van, egyben pedig halott… Viszont legalább nem kellett sokat várnom rá, az első negyed órában benne van, ám aztán gyorsan eltűnik és csak sokkal később jön vissza. 

Ha már itt tartunk, az egyik legfőbb probléma az, hogy a mellékszereplők sokkal érdekesebbek, mint a főszereplő. Amennyiben ilyen minimalista módon ábrázolok valakit, akkor legalább egy vonzó színésznőt kellene választanom, de nem; ehelyett viszont fogom és körbeveszem szebbnél szebb mellékszereplőkkel, akik nyilvánvalóan sokkal vonzóbbak, mint ő (Schoenaertz, Temple, Barden). De nem csak szebbek nála, hanem még a történetük is megkapóbb. Vajon miért nincsen Gabrielnek felesége? Miért tereli a fiatalabb kutyája önnön elhatározásából az egész nyáját a szakadékba? (Ezt különben se értem.) Honnan van Boldwood pénze? Neki miért nincs felesége? Fanny (Juno karaktere) hogyan kerül az utcára és hogyan éli túl? Itt még megjegyzem, hogy gyakorlatilag egyetlen karakter van az egész filmben, aki önmagának okozza a szenvedést, ez a feledékeny Fanny – mindenki mást Bathsheba taszít nyomorba, ez egy újabb ok, amiért képtelen voltam megkedvelni őt. 

Sajnáltam a pásztort, azért, amin végig kellett mennie. Annyira kitartó volt, hogy ottmaradt az úrnője körül, állandóan segítette, és amaz nem is engedte el maga mellől; de egyúttal végig kellett néznie, ahogy Frank és Boldwood udvarolnak neki, aztán látszólag vagy ténylegesen sikerrel járnak. Sajnáltam Boldwoodot, amiért minden méltóságát feladva lement kutyába, és még így se érte el, amit akart, ráadásul mi lesz vele a végén… Még Franket is lehet sajnálni, hiszen egyrészt benne van egy olyan házasságban, ami számára csak érdekből köttetett, másrészt elveszti az igazi szerelmét és az életét, két alkalommal (bizony ám…). Fanny-t szintén sajnáltam. 

A végső poén pedig ez: A befejezés éppen azt adja meg Bathshebának, ami már az elején az övé volt; Gabriel szerelmét. Ha ott és akkor fogja magát és hozzámegy a pásztorhoz, boldogan élnek, amíg meg nem halnak, Boldwood és Frank pedig járták volna a maguk útját. De nem, neki aztán bizonyítania kellett magának és mindenkinek, és ezzel egy csomó másik életet tönkretett, hogy aztán ugyanoda jusson, ahonnan elindult. (A farm akkor is jön, ha a birkák elpusztulnak, bár lehet, hogy leégett volna, de mindegy, a lényeg, hogy együtt biztosan boldogok lettek volna/lesznek.) Az a véleményem, hogy ez a nő nem érdemli meg ezt a férfit és a pozitív befejezést. 

Szpojlerek vége 

Azért vannak pozitív dolgok a Far From the Madding Crowdban. Egyrészt nagyon szép képeket láthatunk (az operatőr Charlotte Bruus Christensen), másrészt nagyszerű zenét hallhatunk (Craig Armstrong a zeneszerző). A színészek végülis egytől-egyig kitűnően teljesítenek, bár a hősnő szerepére én valaki mást választottam volna. Az egyik legjobb jelenet az aratási ünnepségen lévő éneklés, ahol Mulligan és Sheen duettje igazán hallójáratokat simogató. (Valószínűleg az igazi hangjukat hallhatjuk itt.) Két megfigyelésem következik: Az első, hogy minden kérő (Franket kivéve) zongorát ígér, mint jövőbeli ajándékot. Tudom, hogy anno egy művelt hölgynek legalább egy hangszeren kellett tudnia játszani, de tényleg annyira vonzó ajánlat a zongora?:) A másik megfigyelésem, hogy a dolgozó Bathshebának csak és kizárólag mindig az arca bal alsó fele lesz piszkos. De hogyan és miért? A homloka például nem izzad? Pár szót az alkotókról: A rendező Thomas Vinterberg, akinek nemrég mutatták be A kommuna című munkáját. A forgatókönyvet David Nicholls írta, akihez az általam nem látott Egy nap és a Távol a világ zajátólhoz hasonló Szép remények köthető. 

Érdekességek: A felvételek 2013-ban készültek. Thomas Vinterbergnek ez az első kosztümös filmje. Már a forgatókönyv olvasásánál tudta, hogy Carey Mulligant kéri fel hősnőnek, Mulligan pedig maga javasolta Matthias Schoenaertzot Gabrielnek a 2012-es Rozsda és csontban látható alakítása okán. (Ebben engem az zavar, hogy ha más a rendező és más a főszereplő, akkor Schoenaertz kimarad, pedig ő nyújtja a legkitűnőbb teljesítményt az egész játékidő alatt.) Mikor Bathsheba alakítóját megkérdezték, hogy a három kérő közül kit választana, azt mondta: „Valószínűleg a báránybébis fickót (Gabrielt) választottam volna már az első 20 percben!” (Teljesen egyértelmű, hogy ez a helyes döntés…) A szereplők részt vettek egy kéthetes gazdálkodó-képzésen. Matthias Shoenaertz tényleg megtanulta azokat a dolgokat, amiket karaktere a filmben csinál, még azt a felfúvódás-megállító trükköt is. Furcsa módon a biztonsági és egészségi felügyelet elsősorban a birkáktól óvta a színészeket, közben pedig a lovakra kellett volna ügyelni, amik közül az egyik ledobta a főszereplőt, aki ezek után hat héten át érezhette egy enyhe agyrázkódás kellemetlen utóhatásait. 

A történetnek alapot adó regény címe egy 1751-es vers (Thomas Gray: Elegy written in a Country Churchyard) egyik sorából ered. Ez a film az imdb szerint az ötödik, a wikipedia szerint a negyedik feldolgozása Thomas Hardy művének. Az első mozgóképes adaptáció 1915-ös. A 2010-ben készült Tamara Drew is erre alapul, ebben a Far From the Madding Crowdhoz hasonlóan benne van Jessica Barden. (És valószínűleg sokkal hihetőbb, hogy Gemma Artertonba mindenki beleszeret.) A Távol a világ zajától készítési költsége nem ismert, világszerte valamivel több, mint 30 millió dollárt hozott be. A kritikusok imádták, főleg Mulligan teljesítményét. 

Én viszont azt mondom, hogy ez egy szép, de nagyrészt eseménytelen film, amiben megpróbálnak egy antipatikus hősnőt a középpontba állítani, de ez egyáltalán nem működik. Jók a színészek, lenyűgözőek a képek a természetről, csodás a zene; de még a harmadrangú mellékszereplők sorsa és személyisége is szerethetőbb és érdekesebb, mint Bathshebáé. Megpróbálom úgy felfogni, hogy amit láttunk, az Gabriel szenvedés-története, aminek végén elnyeri méltó jutalmát. Felmerül a kérdés, hogy vajon tényleg megérte? 

Pontozás: 

imdb: 7.1 

Szerintem: 3/5 (A befejezés igazságtalan, az utolsó fél óra nagyon nyomasztó, a hősnőt lehetetlenség megkedvelni.) 

Hírek: 

- Juno Temple közelgő filmjeiről itt olvashattok. 

- Matthias Schoenaerts rendezésre és írásra adta a fejét. Franky című dokumentumfilmje az azonos nevű barátjáról, egy egylábú MMA (mixed martial arts – egy harcművészeti stílus) harcosról szól majd. Színészként Matthias két érdekesnek tűnő szerelmi drámát erősít a jövőben. Az első a The Sound of Metal, melyben ő egy rockzenekar dobosa, Dakota Johnson az énekese, és a sztori azt mutatja be, hogy a dobos fokozatosan elveszti a hallását, és hogy aztán mi lesz velük. A második a La Fídéle, melyben  nagypályás bűnözőt játszik, aki beleszeret egy autóversenyzőnőbe, utóbbit Adéle Exarchopoulos játssza. Már csak miatta is érdekel a La Fídéle. 

- Tom Sturridge Lord Byront kelti életre az Elle Fanning nevével fémjelzett A Storm in the Stars-ban. Úgy érzem, ez jó lesz! 

- Jessica Barden a Habit című horrorban bukkan fel legközelebb. Ez függőkről szól, de vajon milyen anyag okozza a függőségüket? 

- Michael Sheen az érdekesnek tűnő, de valószínűleg korántsem annyira érdekes Az utazókat erősíti. 

Következik: Meadowland (ha le tudom tölteni).

Kedvenc színésznőm, Juno Temple, most lesz 27 éves csütörtökön. Ezt megünnepelendő a másik blogommal, a Juno Temple Rajongói Oldallal együtt minden nap hozok valamit róla/tőle. Aki esetleg nem ismerné őt, az itt elolvashat egy rövid életrajzot, itt pedig néhány érdekes adatot tudhat meg róla.

Ezen a héten a Filmrajongón hosszú idő után ismét lesznek új írások, előreláthatólag a következő filmekről:

1. Távol a világ zajától
2. Meadowland
3. Fekete mise
4. Len and Company (ehhez még nem biztos, hogy hozzá lehet jutni)(De lehet, magyar címe: Egyszer Len.)

A társoldalon pedig minden nap lesz egy-egy új interjú fordítása.

Íme, ismét itt vagyok. Két évvel ezelőtt elterveztem, hogy ezt a filmet majd a kolléganőmmel (aki azóta már csak a volt kolléganőm) nézem meg, úgyhogy felhívtam és együtt elmentünk a moziba. Két dolog izgatott igazán az Apocalypse-ben: Maga a címszereplő, aki egy rendkívüli, isteni hatalommal bíró gonosz; és Sophie Turner a Trónok Harcából. A rosszfiút életre keltő Oscar Isaac-kel kapcsolatban felemás a megítélésem, az Álomháborúbeli szerepében nagyon jó volt, Az ébredő Erőben viszont lényegtelen, érdektelen, semmilyen. Most ráadásul egy olyan alakot osztottak rá, aki nem csak természetfeletti erejét, de külső megjelenését tekintve is hatalmas. Szóval kíváncsi voltam, vajon Isaac meg tud-e felelni a kihívásnak? Elöljáróban annyit, hogy nem bántam meg az 1680 Ft-ot, amit a jegyre költöttem! 

Évezredekkel ezelőtt, az ókori Egyiptomban élt egy hús-vér istenség, aki elképesztő dolgokat vitt végbe puszta akaratával. Azonban egy elszánt csoport fellázadt ellene és bár elpusztítani nem tudták, ráomlasztották saját piramisát, abban reménykedve, hogy örökre eltemetik a sötét földbe… 1983: Az ősi isten híveinek leszármazottai kitartó kutatás után megtalálják En Sabah Nur (O.I.) „sírját”, és egy véletlennek köszönhetően a minden korábbit felülmúló mutáns új életre kel. Szétnézve modern világunkban arra a következtetésre jut, hogy romlott, hamis bálványokat imádó nép lett az emberiségből, ezért elindul, hogy összegyűjtse négy Lovasát, majd velük együtt beindítsa az Apokalipszist. Erik Lensherr (Michael Fassbender) magára vonja a feltámadt nagyúr figyelmét és másokét is: Hamarosan a régi X-csapat megmaradt tagjai néhány már ismert, meg pár „új” arccal Magneto nyomába erednek és így fény derül Apokalipszis tervére. A maroknyi mutánsnak mindent be kell vetnie, hogy győzhessenek, de vajon megállíthatják-e a közelgő világvégét?

Röviden: Ez egy tök jó szuperhős-akciómozi. Korántsem hibátlan, de sokkal izgalmasabb és érdekesebb, mint a többi – ez ugyanis ténylegesen elérte, hogy beüljek rá, míg azok nem… 

Nézzük kicsit hosszabban: A nyitó egyiptomi rész nagyon megfogott. Az Anubisz-maszkot viselő Lovasok, maga En Sabah Nur, a rendkívül látványos piramis, az istenszobrok, a hajlongó imádók és az ezeket kísérő futurisztikus technológia, meg maga az árulás óriási. A helyszín kitűnő lett, éreztem az ősi Nílus-menti civilizáció szellőjét; az élő istenség hatalmasságát pedig sikerült megmutatni anélkül, hogy az említett karakter bármit is csinálna. Az egyetlen kis dolog, ami zavart, az a háttérzene latin szövege, ez ugyanis egyáltalán nem illik Egyiptomhoz, de legalább eme „hibát” kiküszöbölték a jelen lévő figurák óegyiptomi (kopt?) szövegével. 

Pici szpojler 

Eric családjának, de minimum a kislányának a halála előrelátható esemény, így semmiféle sokkot nem okoz, pláne, ha hozzávesszük, hogy mennyire ostoba módon halnak meg. A későbbiekben tapasztalható csavarokról is elmondható, hogy számítasz majd rájuk, de azok legalább nagyon királyak! 

Szpojler vége 

Összeáll a gonosz csapat: En Sabah Nur, Ciklon (Alexandra Shipp), Psziché (a Psylocke mennyivel jobban hangzik – Olivia Munn), Angyal (Ben Hardy) és Magneto. Gondolom másban is felmerül a kérdés, hogy miért lett rosszfiú/rosszlány az időjárást befolyásoló villámszóróból és a repülő srácból? Nos, a későbbiekben erre választ kaphattok, de a filmből mindez nem derül ki… (Közben beugrott: Vajon a rendező-producer-író Bryan Singernek van valami előítélete a repülő karakterekkel kapcsolatban? Merthogy folyton ők lesznek a rosszfiúk az új trilógiában, míg a jók közül senki sem tud repülni.) 

A jó oldalt képviselik: Charles Xavier (James McAvoy), Hank McCoy (Nicholas Hoult), Mystique (Jennifer Lawrence), Peter Maximoff (Evan Peters), Kurt Wagner/Árnyék (Kodi Smit-McPhee), Jean Gray (Sophie Turner) és Scott Summers (Tye Sheridan). Illetve velük tart még Moira McTaggart ügynök (Rose Byrne) és Alex Summers (Lucas Till). Ha elmondom, hogy az egyikük meghal a filmben, akkor szerintetek ki lesz az? 

A teljes játékidő több mint két órás, az elején elég hosszú a felvezetés: A négy fő helyszín Kairó (Apokalipszis), Lengyelország (Magneto), Amerika (X Professzor) és Németország (Mystique). Láthatjuk, hogy a négy fő karakter mit tett az utóbbi időkben, mire készül most, és hogy az utóbbi három miként reagál a kék istenség érkezésére.

Szpojler újfent 

A neten olvastam, hogy ha Moira nem merészkedne le a föld mélyére, akkor a napfény sosem jutna le oda, és En Sabah Nur sosem kelne életre. Ekkor a lengyel gyárban nem szakadna le az az olvasztótégely vagy mi, Magnetonak nem kellene felfednie magát, és így tovább. Itt bizony tényleg a fatális véletlen és az emberi mulasztás okozza a katasztrófát…

Szpojler vége 

Na, de megvan a két csapat, már csak egymásnak kell ereszteni őket. Kérdés: Hogy lehet lenyomni egy istent? A válasz elég érdekes, ezt nem árulom el, de azért nyilvánvalóan borítékolható, hogy hőseink győzedelmeskednek a végén. Nekem irtóra tetszett En Sabah Nur, a magyar hangja fantasztikus volt, a képességei eszméletlenek, és a külseje is csúcs. Az arca például meggyőzőbb, mint a képregényes verzióé, és az is remek húzás, hogy a szeme csak akkor világít, ha nagyobb erőkifejtést tesz, de csak matt fénnyel. Oscar Isaac annak dacára kelt fennkölt és királyi hatást, hogy alapvetően egy alacsony, vézna pacák a való életben. A másik oldalon különösen Evan Peters brillírozik az ezúttal tragikomikus villámláb-szerepben; valamint Smit-McPhee is marhajó Árnyékként, Alan Cumming méltó utódja. Fassbender ezúttal nem igazán győzött meg, de ez azért van, mert a figuráját klisékre alapozták. McAvoy jó volt, de ő is hasonló gondokkal küzdött. Eric és Charles túlontúl egysíkúak lettek, de a hangsúly most nem rajtuk van, hanem az új szereplőkön. Emiatt sajnos Nicholas Hoult Bestiája egészen elsikkad, pedig a karakter ember alakjában tök jó fej, viszont a jelenléte semmi mással nem magyarázható, mint azzal, hogy benne volt a korábbi két részben. Motivációja csak ennyi: én jó vagyok. Alex Summers totál érdektelen, de eddig is az volt; Mystique pedig azzá vált – erről még lesz szó. 

Szóval a régebbi figurák megsínylik a rengeteg „új” szereplőt; akik viszont előnyt élveznek, mert már ismerjük (kedveljük?) őket, ezért jó újból találkozni velük. Sajnálatos módon az őket játszó fiatal srácok nem sok vizet zavarnak (Kodin kívül): Küklopsz teljesen lényegtelen, üres, unalmas alak, de ha belegondolunk, mindig is az volt. Korábban annyiból állt, hogy ő Jean Grey szerelme és emiatt a főhős Farkas riválisa, most még ez sincs meg. Jean a történet szempontjából kiemelkedő, Turner kisasszony oké, de hosszú távon elsikkad. A most kiemeltebb Jubilee-nek semmiféle szerepe nincs, csak töltelékfigura, még a képességeit sem használja; a sztárolt Psylocke pedig egysíkú harcos, akinek az adottságai se túl érdekesek. A nagyrészt csöndben lévő Angyal (vagyis Arkangyal) viszont sokkal jobb, mint a korábbi, bár a feladata kimerül a repülő rosszfiúéban; Ciklon pedig csak addig érdekes, amíg Magneto be nem áll Lovasnak. (A négy Lovasból háromnak ténylegesen semmiféle szerepe nincs a történetben.)

Nézzük meg kicsit jobban a cselekményt! A nyitány tehát abból áll, hogy a már ismert három hőst (a mágneses pofát, a professzort meg az alakváltót) újraértelmezik: Eric normális, hétköznapi emberként próbál boldogulni, távol az Egyesült Államoktól, de éppen a végső soron jóra hajló természete miatt bukik el mindent. McAvoy figurája tökéletesen hasonul Patrick Stewartéhoz az eredeti trilógiából; Mystique-kel azonban baj van. 

Szpojler, nem csak ehhez a filmhez 

Anonymous nevű felhasználó írja az 8chan /tv/ részlegének ide vágó topikjában: „[Magneto] családját megölik és azt hiszik, hogy cuki dolog, hogy Skarlát Boszorkányt [a kislányból lehetne, ha felnőne] egy nyíl öli meg, pont mint Higanyszálat a Disney-moziban.” [Tehát Skarlát Boszorkány és Higanyszál féltestvérek, a Disney-mozi meg a Bosszúállók: Ultron kora. Egyébként valahogy emlékeztem, hogy Eric mindkét gyereke érdekes.] (…) „A nagy és független Mystique egyetlen ütéssel csap le bazinagy verőembereket. Szerintem ez vicces, mert voltak ténylegesen jó részek ebben a filmben, aztán viszont csikorogva lefékezett az egész cselekmény, mikor Mystique megjelent a vásznon. Sosem harcol, csak kiüt egy-két verőlegényt, átalakul Psylocke-á és elvágja Apokalibsi torkát, aztán szarrá fojtják. És ennyi, ő tényleg csak egy gyülekezőpont, és még azok a pillanatai is, amikor inspirációul kellene szolgálnia a többi mutánsnak, rohadtul erőltetettnek és nevetségesnek hatnak, miközben azt próbálják eladni neked, hogy ő milyen csúcs, vívódó, magányos farkas.” (…) „Összességében átlagos filmnek mondanám, de a Mystique-jelenetek megölték az egész filmet, ahányszor csak megjelent. Nem is kellett volna ide, teljesen haszontalan volt, még haszontalanabb, mint Katniss.” Még egy névtelen beszélgetőtárs írja ugyanott: „A film maga nem rossz, szokás szerint Fassbender és McAvoy nagyon jól teljesítenek, és végső soron az egyetlen rossz ízt hátrahagyó dolog a teljesen megbocsáthatatlan fókusz Katniss-en (nem is Mystique), ami lehúzza az egész filmet, mert a készítők úgy érezték, hogy beszédmondó hőst kell csinálniuk belőle.” 

Szpojler vége

Tényleg éreztem, hogy valami nem stimmel, de valahogy mégsem tudtam volna konkrétan megmondani, hogy a kék alakváltó csajjal van a gond. Pedig igen. Ha visszaemlékezünk Rebecca Romijnra, akkor azon túl, hogy az ő Mystique-je sokkal szexibb volt, az első nagy különbség, amit felfedezhetünk az, hogy a felnőtt mutánsnő ugyanolyan zaklatott, mint a tini, de ennek nagyon ritkán ad hangot. Amikor pedig mégis, az sokkal hatásosabb. És az Apocalypse játékidejének mondjuk 90%-ában a karakter Jennifer Lawrence arcát viseli („Nem akarok azonosulni egy hamis jelképpel.”), ami szöges ellentétben áll a korábban büszkén kéklő Ravennel. Magyarul ez a személyiség-változás rossz, de ha nagyon akarom, akkor érthető. Viszont érdekes mellékszál a visszatérő, immár ezredesi rangban szolgáló Stryker (Josh Helman), aki az X2-höz hasonlóan ezúttal is jelentős akadályt gördít a fiatal mutánsok útjába. De aki tapasztalt X-Men-néző, az tudja, hogy Stryker szervesen kapcsolódik az egyik főhőshöz, ráadásul olyan valakiről van szó, akinél többször is hangsúlyozták, hogy nem, nem fog megjelenni ebben a részben. 

Megint szpojler 

De bizony jön, és micsoda jelenetsort kapott! Az egész film egyik csúcspontja „X-Fegyver” őrjöngése – itt nem spóroltak az erőszakkal és a vérrel. Egyébként érezhető, hogy Singer nosztalgiázva nyúlt vissza az X2-höz, több párhuzam is felfedezhető közte és cikkem tárgya közt, az egyik ilyen Stryker. 

Szpojler vége 

Nehéz elmenni az auschwitzi szekvencia mellett, amit csak tovább fokoz Eric és kislánya közös jelenete, melyben az apa az elvesztett nagyszülőkről mesél. Természetes, hogy Magneto személyiségének fontos része, hogy holokauszt-túlélő, és az is érhető, hogy élete legnagyobb tragédiájának megidézésével akarja En Sabah Nur felébreszteni a benne szunnyadó bosszúállót; de mégis ez a rész oda nem illő, megakasztja az események folyását, és csak sokkal hosszabbá teszi a filmet. (Plusz, a ma múzeumként működő haláltábor elpusztítása érdekes módokon értelmezhető…) 

Nézzünk most pár saját észrevételt: Marvel-moziról van szó, így nem maradhat ki Stan Lee pillanata – érdekesség, hogy a mellette lévő hölgy a való életben is a felesége. A látványvilágban számos X jelenik meg, ezeket érdemes figyelni. Megmagyarázhatatlannak tűnik számomra az iskolai támadásnál az a tény, hogy Jean, Scott, Kurt és Jubilee együtt vannak, de aztán mikor a katonák kiütnek mindenkit, Jubilee elöl marad a tömeggel és kidől, míg a másik három jóval távolabb, egy fal mögött vészeli át a csapást. Egyszerűen nem emlékszem, hogy Árnyék teleportált volna, ha pedig mégis, akkor mekkora szarházi, hogy az ázsiai lányt otthagyja… Ugyanez a kis négyesfogat együtt megnézi A Jedi visszatért a moziban (emlékezzünk, 1983-ban járunk), és kifelé menet a vöröske így szól: „Mindig a harmadik rész a legrosszabb.” Singer itt egyértelműen beszól Brett Ratnernek Az ellenállás végéért, de közben humoros módon önreflektál is, hiszen az Apokalipszis szintén harmadik epizód. Végül két dolog, amik szombat reggel, reggelizés közben jutottak eszembe: 1. Oscar Isaac végső soron csak a sztárolás miatt került be, ha ugyanis nincs benne a VII. Star Wars-ban, még mindig jórészt ismeretlen színész lenne. De ennek ellenére meglepően jól teljesít, bár az eredeti hangja nagyon nem illik egy istenhez. Kivételesen érdemes inkább magyarul nézni cikkem tárgyát, mint angolul, pláne mivel kint sokan kritizálták a brit Turner amerikai akcentusát is. 2. Nincs igazán kiért szorítani. A hősök mind szenvednek (ez nem saját gondolat, a neten olvastam valahol), a gonosz csúcs, de a céljával lehetetlenség azonosulni; az újak közül Kurt szimpatikus, de ő meg nem szerepel eleget. Szóval kiért kellene izgulnom? 

Pár szót az alkotókról: Mint már szó volt róla, Bryan Singer, az első X-Men-mozi atyja ült a direktori székben, valamint íróként és producerként is közreműködött a munkálatokban. A fő-író Simon Kinberg nevéhez a bukott Fantasztikus Négyes és a saját szériáján belül leggyengébbnek mondott X-Men: Az ellenállás vége fűződik – vajon miért egy ilyen fickót bíztak meg? Szerencsére mellette dolgozott még Michael Dougherty (X-Men 2, Adsz vagy kapsz) és Dan Harris (X-Men 2, Superman visszatér). Utóbbiak már inkább garanciát nyújtanak a minőségre, nem beszélve arról, hogy itt egy indok rá, miért hasonlít ez a rész annyira az első trilógia második felvonásához. Kiemelnék még hat színészt a gárdából, akikről eddig nem esett szó: Scott középiskolai tanárnője az az Ally Sheedy, akit a Nulladik órában és a Rövidzárlatban láthattunk. Az egyiptomi jelenetben En Sabah Nurt Berdj Garabedian keltette életre; Lovasait pedig az alábbi hölgyek és urak: Monique Ganderton (Halál), Rochelle Okoye (Éhínség), Warren Scherer (Pestis) és Fraser Aitcheson (Háború). Különösen az energiát lövő nő maradt meg, ő tök jó volt.

Érdekességek: Singer annak idején lemondott Az ellenállás végének rendezéséről a Superman visszatér miatt – nekem speciel mindkettő nagyon tetszett, de elképzelhető, hogy ha Bryan úr maradt volna a mutánsok mellett, akkor a Last Standnek nem lenne olyan rossz híre. Az Apocalypse-ben a rendező azt a koncepciót használta fel, amit az említett harmadik részben használt volna (és a kettő között felfedezhetőek hasonlóságok). Singer azt nyilatkozta, hogy ez „hat X-Men film lezárása, de egyben lehetséges újjászületése a fiatalabb, újabb karaktereknek”, szóval „az X-Men igazi megszületése”. Simon Kinberg hozzáteszi, hogy Az elsőkkel indult új trilógia záródarabja ez a mű. Kinberg úrtól származik a magyarázat arra a kérdésre, amit jóval feljebb feltettem, vagyis miként lett Ciklon és Angyal gonosz? Nos, Az eljövendő múlt napjaiban a történelem megváltozott, az idősík „újraindult” és emiatt sok mutáns más utat jár be, mint eredetileg. 

Jennifer Lawrence, James McAvoy, Michael Fassbender és Nicholas Hoult szerződése ezzel a filmmel lejárt, de mindannyian azt nyilatkozták, hogy szívesen szerepelnének még egy X-moziban, ha annak jó a forgatókönyve. Evan Peters minden más színésznél több időt töltött a stúdióban, Higanyszál nagyjelenetét ugyanis három és fél hónapba tellett felvenni. Olivia Munn McAvoy úr tanácsára vett kardvívó-leckéket – ez elég különös. Miért McAvoy tanácsolta ezt neki? Munn nem ismerte a karaktert? Nem nézett utána? Se a rendező, se a producerek? Végül egy vicces név a stábból: John Bourgeois (Burzsoá János), szerepe szerint Radford tábornok a Pentagonban. 

Szpojler 

A teljesen érthetetlennek tűnő stáblista utáni jelenet a következő Farkas-mozira utal, melynek főgonosza ez alapján Mister Sinister lesz, és várható Rozsomák női másának, X23-nak a felbukkanása is. (2017-es megjegyzés: Ebből lett a Logan, amit meg kéne néznem...)

Szpojler vége

„Megtisztítani” rovat 

Apokalipszis megalkotói Louise Simonson írónő és Jackson Guice rajzoló, a figura első megjelenése 1986-ban történt. A Marvel kánonja szerint En Sabah Nur annyit jelent, hogy „Az Első”, bár ez nyelvtanilag helytelen fordítás. Az arab nyelvben nevének jelentése „a hajnali fény”. 5000 éves, elvileg ő az első mutáns, bár jelenleg olyan karakterek készülnek az X-képregényekhez, akik még nála is idősebbek. Képességei: lángelme, telekinézis (tárgyakat mozgat az agyával), telepátia (gondolatolvasó), technopátia (azonnal képes megérteni, használni és manipulálni bármilyen technológiát), teleportáció (azonnal képes bárhol megjelenni), halhatatlanság (bár a filmben ez csak a szellemére/lelkére vonatkozik), sebezhetetlenség, nagyon gyors gyógyulás, valóság-manipuláció (képes átírni a fizika törvényeit kedve szerint), hatalmas testi erő, szupergyors reflexek, elképesztő gyorsaság, anyag-, energia- és tömeg-manipuláció (tudja változtatni a saját súlyát, méretét és a teste szilárdságát). Technológiáját az ősi Celestialoktól szerezte (egyikük koponyáját láthattuk A Galaxis Őrzőiben). A film sztorija szerint Apokalipszis nem tekint magára mutánsként. 

Az eljövendő múlt napjainak végén Brendan Pedder keltette életre En Sabah Nurt. A figura első igazi színre lépése éppen a rajzolt lapokon történt felbukkanásának 30. évfordulóján történt. Volt kolléganőm nem ismerte fel Oscar Isaac-et a rengeteg smink és gumiréteg alatt, szóval a maszkmesterek jó munkát végeztek vele. A felélesztésén munkálkodók az Akkaba Klán tagjai, ők En Sabah Nur leszármazottai a képregényben. Isaac bizonyos fokig az 1987-es He-Man – A világ ura Skeletorjáról (Frank Langella) mintázta Apokalipszist. A különleges hangot, amin a félisten beszél, három különböző mikrofonnal vették fel: egy basszus-mikrofonnal, egy basszus dobokra specializálódott mikrofonnal és egy Sennheiserrel. A három hangrögzítőt az utómunkálatok során a színész arcának három különböző pontjára erősítették fel. Valószínűleg mindazok hangján meg tud szólalni, akiknek a testében az évezredek alatt élt. 

Isaac-re rengeteg rétegnyi maszkot és protézist tettek fel, a cipőjének pedig megemelt talpa volt, hogy magasabbnak látszódjon (utóbbit nagyon jól elrejtették). A jelmeze 20 kilót nyomott, ezért alig lehetett mozogni benne. Oscar a kabuki színház módszereit tanulmányozta a figura személyiségének visszaadásához. A kosztüm rendkívül meleg volt, a Cinemania Magazin szerint külön hűtő-berendezéssel látták el, az internet szerint a forgatási szünetekben a színész egy speciális hűtősátorban pihent. Apokalipszis külsejét számos fórumon támadták a rajongók és a piszkálódók, elsősorban átlagos mérete és az Atomcsapatban látható Ivan Ooze-hoz való hasonlatossága miatt. Valójában viszont a figura nem lila, hanem kék, és demonstrálja alak-változtató képességét is. Anno Hugh Jackmant szintén támadások érték, őt viszont azért, mert túl magas volt Farkasnak:) Kis apróság, hogy Ciklon lakásában a tévében éppen egy régi Űrszekerek-epizód megy, a Who Mourns For Adonais?, melyben az Adonais nevű szuperlény istent játszva próbálja uralni az embereket, pont mint En Sabah Nur. Végül némi gondolkodnivaló: Igaza van Apocalypse-nek? Tényleg romlottak vagyunk? A hamis bálványok imádása az tuti, csak nézzünk körül a bulvármédiában… 

Az X-Men: Apokalipszis megközelítőleg 178 millió dollárból készült, 2016.05.27.-ről származó adatok szerint eddig kb. két hetes vetítése alatt 115 milliót hozott vissza. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott. 

Nekem viszont nagyon tetszett, mint eddig mindegyik X-Men-film. Izgalmas, nagyon látványos, akcióban dús, király főgonosszal, remek Árnyékkal és magyarázattal olyan kérdésekre, hogy mitől kopasz Charles vagy miért fehér Ororo Monroe haja. 

Pontozás: 

imdb: 7/10 (2016.05.27.-én)(1 év alatt 0.6-ot csökkent.)

Szerintem: 5/5 (Szívesen látnám újra magyarul, de talán majd angolul is megnézem.)(Azóta láttam már az HBO-n, másodszorra is ugyanaz tetszett benne, mint elsőre.)

Hírek: 

- Felröppentek hírek, miszerint több X-Men-mozi már nem készül, de mára ezt sikerült megcáfolni. Jön ugyanis az X-Force és a The New Mutants! Utóbbi az író szerint az 1990-es években játszódik, és a Sötét Főnix-sagán alapul majd; a rendező pedig az űrbe szeretné kivinni hőseit. 

- Bryan Singer rendezi, írja és pénzeli a 20 000 Leagues Under The Sea című Jules Verne-feldolgozást; valamint producerként működik közre az érdekesnek tűnő Legion című tv-filmnél, ami egy olyan pasasról szól, akinek számos személyisége van, mindegyik valamilyen különleges képességgel. (Utóbbiból sorozat lett.)

- Állítólag jön a klasszikus sci-fi, a Logan futása újrája. Ha tényleg, akkor ezt Simon Kinberg írja. 

- Michael Dougherty írja és rendezi az első után a második Adsz vagy kapsz!-ot is. Ez kivételesen tényleg jó horrornak ígérkezik! 

- James McAvoy egy egyelőre még homály fedte M. Night Shayamalan-projektben, a Splitben vesz részt. (Nagy felhajtás volt körülötte.)

- Michael Fassbender, mint producer és főszereplő, beledurrant a nulláslisztbe az Assassin’s Creeddel, ami nyilván irtó sok lóvét fog fialni. Emellett felbukkan az Alien: Covenantban (ez még mindig nem teljesen a Nyolcadik utas előzménye lesz ám!) és a The Snowmanben. (Utóbbiról bővebb információért tessék idézőjelben beírni a címet jobb oldalon a Keresőbe!)(Óriásit bukott, megbukott, most jön ki.)

- Jennifer Lawrence végre ismét valami izgalmas szerepet kap Az utazók című sci-fiben. (Erről ugyanott lehet tájékozódni, ahol a hóemberről, csak Passengers-t kell beírni.)(Csúnyát zakózott.)

- Lucas Till lesz az új MacGyver… Ez tényleg kell? 

- Tye Sheridan bekerült a klasszikus sci-fi-regény, a Ready Player One filmes adaptációjának stábjába. 

- Oscar Isaac természetesen visszatér Poe Dameronként a Star Wars VIII-ban. 

- Josh Helman a My Name Is Lenny névre hallgató életrajzi drámában Lenny McLeant, a leghíresebb brit pusztakezes bokszolót kelti életre – azt, aki A Ravasz, az Agy, és két füstölgő puskacsőben volt Baptista Barry. 

- Sophie Turner a Mary Shelley’s Monsterben a Frankenstein írónőjét idézi meg nekünk, természetfeletti aspektussal. Ennek ellentéteként készül az A Storm in the Stars, ahol Elle Fanning bújik Mary Shelley bőrébe, itt azonban a hangsúly nem a regényen, hanem Mary és a költő Shelley szerelmén lesz. Utóbbi moziban viszontláthatjuk Ben Hardy-t.

Nézzétek meg a könyvet, amit írtam, ha tetszik, vegyetek belőle, tényleg nagyon olcsó, csak 1500 Ft!

Erről a filmről már született egy cikk, egy nappal korábban. Ahogy azonban az előző két epizódnál, itt is mindkettőnk véleményét megismerhetitek. Tehát a most következő szöveget Mozsárágyú írta:

                Sokat kellett várni erre a folytatásra. Bizony, már majd’ 20 éve annak, hogy Godefroy fehérhattyút szeretett volna vacsorázni jó borsosan, és ennyi éve történt meg, hogy Paolo felhörpintette Jacques Fos barátunk lőréjét. Nem volt bennem semmiféle elvárás a filmmel kapcsolatban, mindössze jó szórakozást vártam tőle. Ezt meg is kaptam, az már más kérdés, hogy összehasonlíthatatlan az előző két (főleg a 2.) epizóddal.

                A francia forradalom kellős közepébe repítette hőseinket, Merész Godefroy-t (Jean Reno) és többé-kevésbé hű fegyverhordozóját, Jacques Fost (Christian Clavier) az időutazáshoz szükséges bájital. Igazán frappáns megoldással adták tudtunkra a készítők, miért néznek ki ugyebár a közvetlen folytatás ellenére is idősebbnek kedvenc középkori figuráink; minden egyes, ebben az idősíkban és rabságban töltött hét alatt ők 10 évet öregednek – teljesen hihető, hiszen az időalagút számos hasonló rejtélyes tulajdonságokkal bír. Az már tudható, hogy az egyik Fos-ivadék jelen van, ő a Közvádló, Fosó, aki Napóleon társaságában volt látható az előző részben. Végülis a korzikai császár helyett a „derék ember ez a Robespierre” oldalán tevékenykedik a forradalom győzelméért. Ha rajta múlna, már az első pár percben lenyakazták volna Godefroy-ékat a guillotine nevű, akkor még egészen friss találmánnyal. De ahogy az lenni szokott, a sok szerencsétlenség után segítségükre siet a sors és a Közvádló úr felesége – aki mellesleg Robespierre húga – meggyőződéssel állítja a majdnem rögtön ítélő bíróság előtt, hogy Fos igazából a férje rég halottnak hitt nagybátyja. Aki természetesen a bűnös nemesség által megtiport élete miatt néz ki úgy, ahogy. Tehát szörnyen. Nem engedik el őket, ők viszont a Montmirailok jelmondata alapján megkezdik az intézkedést – Halál reám, ha ezt hagynám! -, és sikeresen megszöknek.

                Innentől pedig hasonló felépítésű sztori következik, tehát félreértések sorozata, és a forradalom eszméi miatt nemhogy közelebb, inkább nagyon távolnak kerülnek hőseink a célállomástól, a XII. századi Franciaországtól. Végig úgy éreztem, hogy nagyobb a hangsúly a forradalom jellegzetességeinek megjelenítésén, mint a két főszereplő sorsán. Sok az idegesítő szereplő számomra ebben a filmben, akik egyáltalán nem abban az értelemben antipatikusak, mint pl. az 1. részben a Berné testvérek titkárnője. Egyszerűen nem voltam kíváncsi a „talált családtagokra”, erre a puccos grófi származású némberre meg az őt utáló mostohagyermekeire. Robespierre személyiségét jól mutatták meg, a Közvádló és felesége meg az összes többi, ugyanabban a házban lakó bolond viszont vicces pillanatokat okozott. Sikerült Ginette asszony egyik leszármazottját is megismernünk, ő azért közel sem olyan lényeges szereplő, mint az ük-ük-ükanyja.

                Nézzük hőseink szereplését: kevés olyan poén és idézet jut nekik, amit még 20 év múlva is felemlegetnék, azt hiszem. Nagyon sokat röhögtem, félreértés ne essék, de sokszor inkább azért, mert imádom ezeket a fazonokat és nagyon jól alakított mind Monsieur Reno, mind Clavier. Utóbbi újból kivette a részét a sztori megírásában is a rendező, Jean-Marie Poiré mellett, és jól teljesítettek; remekül felépített és fondorlatos a történet, jók a karakterek – igaz, nekem a nagy részük olyan „semmilyen” volt -, viszont hiányzik valami az előző filmek eredetiségéből. Úgy érzem, kicsit elfáradtak a lábszag-poénok meg az altesti humor elemei, most is viccesek, de túl sok van belőlük. Fos ugyanolyan debil, mint volt, Godefroy igazságérzete és hazaszeretete még mindig nagyon erős, de az a bizonyos plusz hiányzik nekem ebből a filmből; egyszerűen nem olyan jó, mint a korábbiak. Sőt, egy jelenetnél, amiben a grófné beszélget az általa utált, de gazdag jövendőbelijével, nos ennél a párbeszédnél még el is bambultam. Ez számomra meglepő volt.

                Mint már említettem, minden különösebb elvárás nélkül léptem be a moziba, és, ami miatt szerethető ez a sorozat, azt megkaptam az új résztől; a tökkelütött és egymást folyamatosan félreértő szereplők, a korabeli sajátosságok – ruhák, nyelvezet, szokások – és a jó zene meg a gyagya poénok mind adottak voltak a szórakozásomhoz. Sok minden van, amibe bele lehetne kötni, de mégse teszem, inkább azt emelném ki újra negatívumnak, hogy túl sokszor nem Fosék vannak a történések középpontjában.

SZPOJLER ITT!

                A befejezés, ahogy várható volt, újból nyitva hagyja a kaput egy folytatásnak, de nem hinném, hogy lesz negyedik rész. [Tévésámán megjegyzése: A stáblista legvégén lévő ajtó becsukása talán éppen ezt jelképezi.] Ez is igazándiból azért készült el szerintem, mert a készítőknek kedve volt hozzá, és nem feltétlenül azért, hogy óriási pénzeket kaszáljanak.

SZPOJLER VÉGE

                Jöttem, láttam, visszamennék a 2. részhez, amiből napestig tudok folyamatosan idézni és 20. alkalommal is ugyanúgy hahotázok minden egyes poénon. Erre mondaná abból az epizódból Monsieur Goulard, hogy „De hát beteg ember(ek)!”

Tévésámán cikke ugyanerről ezen a linken érhető el.

Ez a cikk már csütörtök éjjel, a premier napján készen volt, de vártam Mozsárágyút, hátha addig összehoz valamit. Nos, ez nem sikerült neki, úgyhogy most publikálom a saját szövegemet. Ha pedig ő még ír majd róla valamit, az külön bejegyzésben jelenik meg.

Mozsárágyú írását itt olvashatjátok.

Szóval a második rész végén (a Reszkess, Amerika! nem tartozik a sorozathoz) Godefroy (Jean Reno) és Jacques Fos (Chritian Clavier) a francia forradalom idejére kerültek vissza, ahol utóbbi leszármazottja, Jacques Fosó rögtön letartóztattatja őket. A lovagnak és szolgájának azonban most már van tapasztalata a múltról és a jövőről – előbbi, amint megtudja, hogy a jelenkori király meghalt, elhatározza, hogy trónra ülteti a jogos örököst, a királyfit; utóbbi meg vissza akar jutni az 1990-es évekbe. De az időutazás újfent szörnyűséges csapásokkal jár: A két középkori teste rohamos öregedésnek indul. Vissza kell térniük saját idejükbe, különben borzasztó végük lesz! Szerencsére megtalálják az akkori Montmirail-családot, akik jövőbeli sorstársaikhoz hasonlóan kénytelenek befogadni a látogatókat. Közben viszont zajlik a forradalom, az esemény sorjáznak; van, aki kitüntetné, van, aki kivégeztetné hőseinket. Vajon a guillotine várja őket? Vagy megmenekülnek és végre hazatérhetnek? 

Nagy elvárások nélkül ültem be a moziba, mert mindenképpen látni akartam ezt. Az első rész kissé komolyabb volt, ebben a poénokat a „középkori emberek a jelenben”-szituáció eredményezte. A folytatásban aztán már nem fogták vissza magukat a készítők, és egy az egyben az ökörködésre mentek rá. Hiába vannak komoly karakterek (pl. az inkvizítor), még őket sem lehet komolyan venni. A 3 évvel azutáni USA-remake megpróbálta saját területén lemásolni a sikerreceptet, de ahogy az lenni szokott, kiölték belőle a lényeget, és bár a Just Visting vicces, de a másik kettőhöz képest lélektelen. A harmadik epizódhoz ismét összeállt a nagy csapat: Jean-Marie Poiré rendez, ír és pénzel; Clavier szerepel, ír és pénzel; Reno szerepel; és melléjük még visszatért Marie-Anne Chazel, a felejthetetlen Ginette életre keltője (igaz, egy jelentősen kisebb szerepben). Tehát minden adott volt a sikerhez, nem? Sajnos ehhez hozzá kell tenni, hogy az előbbi négyből az első három úr volt a felelős a Reszkess, Amerika!-ért is…

A forradalom (aminek eredeti címe A terror volt, csakhogy a hírhedt koncert-merénylet miatt ezt meg kellett változtatniuk) az első részhez kanyarodik vissza. Vagyis alapvetően komoly akar maradni, de a szereplői egyszerűen vígjátékká változtatják az egészet. Remek megoldást találtak a színészek öregedésének magyarázatára, valamint hasonlóan színvonalas az 1790-es évek Franciaországának bemutatása is. Clavier és Reno hozzák a szokott formájukat, és a magyar szinkron ismét csak hatalmasat dob a viccesség-faktoron. Azonban sajnos akadnak problémák… Az első és legfontosabb az, hogy az új szereplők nem viccesek. Míg a korábbi részekben a Montmirail-család tagjai magukban is humorosak voltak, addig itt sótlan, idegesítő, piperkőc arisztokratákat kapunk. Az egyetlen igazán érdekes közülük a harcias Victoire-Églantine (Stéphanie Crayencour), azonban lázadása és az igazi „montmirailsága” elsikkad a többiek mellett. Kiemelést érdemel még Sylvie Testud, aki Charlotte Robespierre-t, a rettegett forradalmár testvérét játssza – Charlotte nem mellesleg Fosó párja. 

Értem én, hogy a forradalom nagyjaival tilos viccelni, de a család tagjai fiktív szereplők, ők lehetettek volna élettel telibbek, nevetségesebbek. A második rész végén felbukkanó Napóleon itt egyáltalán nincs jelen, plusz „Ginette” párjául teljesen indokolatlanul egy fekete pacákot választottak. (Mellesleg Chazel karakterét az imdb szerint Prune-nak hívták, a filmben meg Flornak nevezik.) Oké, ezzel végülis semmi gond nincs, de itt és később Robespierre megjelenésekor még anti-rasszista és feminista szlogeneket adtak a szereplők szájába. Ez vajon miért kellett? Engem az is zavart, hogy az első részben A Merész lakosztályában lévő festményen Gonzague de Montmirail egy az egyben „Übire” (tudom, hogy nem így kell leírni) hasonlít, itt viszont lecserélték az arcát egy másik színészére. Persze, ez érthető változtatás volt, hiszen éppen elég, hogy Claviernek többes szerepet kellett játszania; meg aztán korábban sem találkozhattunk Godefroy-ra külsőleg hasonlító jövőbeli rokonnal. De azért akkor is… (Igaz, az első rész hercegnőjét ugyanígy lecserélték a másodikban, de ott a csere felüdítő, érdekes volt, jót tett. Itt a szóban forgó karakterrel korábban még sosem találkoztunk, így nincs mihez viszonyítani, de elképzelhető, hogy jobb lett volna Reno duplán…) 

SZPOJLER ITT 

A végén van egy nagyon király csavar, amire biztosan nem számít senki, ide berakták Jacques-Henry Jacquart gyerekként. Ám, ha hihetünk ennek a jelenetnek, „Zsákk”-nak az első részben kb. 60 évesnek kellene lennie… Hacsak nem változott meg a jövő a két középkori ténykedése miatt. Ja és most ugrott be, hogyhogy sosem találkoznak más időutazókkal? Csak volt még egy pár ember, aki felhörpintette a varázsitalt és ugyanígy eltévedt az időalagútban… 

SZPOJLER VÉGE

Érdekességek: A zenét megint Eric Levi (azaz ERA) szerezte. Poiré több mint 10 év után tért vissza a filmezéshez ezzel a munkájával. A stáblista elején láthatjuk a család menekülését, a legvégén pedig van egy aprócska plusz jelenet – ha bármelyikről lemaradnátok, nem kell bánkódni, egyik se lényeges. A cikkem tárgyát övező érdeklődést jelzi, hogy a premier napján a 19.30-as vetítésen kb. 30-an voltunk (Mozsárágyú szerint kevesebben), illetőleg az is, hogy még csak wikipédia-oldala sincs. Ennél fogva sem a bevételéről, sem a költségéről nincs adatom. 

Összefoglalva: A francia készítők mintha az első részt ötvözték volna az amerikai újrával. Bár a La Révolution egyáltalán nem rossz, mégis az unalmas mellékszereplők hosszas szerepeltetése és az előző részekkel lévő inkonzisztenciák („Egy igazi lovag nem hord harisnyát.” – mondja „Übi”, mikor az első részben rajta is volt…) sokat rontanak rajta. Azért mindenképpen megnézzük majd újra! 

imdb pontszám: 4.5 

Szerintem: 4/5 

Hírek: 

- Christian Clavier következő filmjeinek egyikéhez összeáll a magas szőke felemás cipős férfival, azaz Pierre Richard-ral. Közös vígjátékuk címe: Les Plombiers (A vízvezeték-szerelők). 

Ja és még valami: Nagy dolog van készülőben, figyeljétek a blogot!

Azt ígértem, hogy legközelebb júliusban jövök, de mikor megnéztem azt, arra gondoltam, hogy mivel a sorozat előző négy darabjáról már született cikk, így ezt se hagyom ki. Szóval a "He's back." rám is vonatkozik;)

Az újrázás vagy reboot azt jelenti, hogy fogunk egy korábbi történetet (aminek már megvan a saját rajongói köre), amiből az ismert szereplőket a korábbi történethez hasonló, de (jó esetben) mégsem ugyanolyan kalandokba kergetjük. (A Star Wars VII. például elbukott ezen a téren, mert szinte egy az egyben a IV. részt másolja.) Ezeknek az elkészültét legtöbb esetben a pénzhajhászás váltja ki, de néha csak azért jönnek létre filmek, hogy a jogtulajdonos megtarthassa az adott történetet/figurákat. (Ezért készült A csodálatos Pókember 1-2, vagy ezért szerepelnek minden évadban a Dalekek a Doctor Whoban.) És ha már Doctor Who, akkor itt és most a Paramount stúdió abszolút biztosra ment a kaszálásban, és nem csak a Terminator-széria rajongóit próbálták meg behúzni a filmszínházakba, hanem a Trónok Harca (Emilia Clarke) és a Ki vagy, Doki? (Matt Smith) fanatikusokat is. Ilyenkor pedig csak a bevétel számít (a végeredmény minősége nem), ebben pedig a Genesys jól teljesített!

Az ismert eseménysor pereg le előttünk megint: John Connor (Jason Clarke) visszaküldi megbízható emberét, Kyle Reese-t (Jai Courtney) a múltba, hogy védje meg az emberiség vezérének anyját a Skynet Terminátorától. Azonban az időutazás végén Kyle azzal szembesül, hogy Sarah Connor (Emilia „Daenerys” Clarke) egy tökös harcosnő, a társa meg egy szintén a jövőből érkezett kiborg, a Papa (Arnold Schwarzenegger). Hármasban új ellenfelekkel kénytelenek szembenézni, miközben megpróbálják kiiktatni az öntudatra ébredő mesterséges intelligenciát, még mielőtt az megszületik. Ám a Skynet sem ül ölbe tett gyártósori karokkal, inkább utánuk küldi leghalálosabb kreálmányát. Vajon ezúttal végre sikerül megállítani Az Ítélet Napját? 

Nekem eddig mindegyik Terminator tetszett, mert az összes epizódban találtam valami jót. A mostanit rengeteg negatív kritika érte, pedig sikerült visszahozni az ikonikus Arnie-t, és a már ismert szereplőket jól kifordították nekünk. A sztori érdekes, hiszen a Skynet látszólag mindig előre kiszámítja halandó ellenfelei lépéseit; az a néhány poén üt; és Emilia Clarke-ot egyszerűen jó nézni. Nem a játékát, hanem őt magát. Matt Smith rövid jelenléte kifejezetten üdítő volt, főleg, mivel ezúttal rosszfiút alakított. Az egyetlen dolog, ami miatt az élmény számomra kevesebb volt, az a szpojler, hogy tudtam, mi a nagy fordulat; ám némi kutakodás után kiderült, hogy bárki, aki megnézte a második trailert, ugyanezt élhette át. (Nem szoktam bemutatókat nézni, csak ha a moziban látom őket.) Jaj és tényleg, hát benne van J.K. Simmons, igaz csak egy pici mellékszerepben; meg Byung-hun Lee is, aki meg sem szólal. 

Lássunk néhány dolgot, amit a játékidő alatt jegyeztem fel: A fiatal Schwarzi nagyon élethű, számítógépes animációval hozták létre, de ezt az akciójeleneteken kívül szinte lehetetlenség megmondani. (Később még lesz szó erről.) Túl sokat pofáznak a szereplők, van egy csomó 2-5 perces részlet, amikor csak ülnek vagy állnak valahol, beszélnek és semmi sem történik, ezek egy része unalmas volt. A párbaj az elején a két Terminátorral marhajó, ez a film egyik legkirályabb pillanata! Lee karaktere a Terminator 2-ből ismert T-1000, itt elhangzik róla, hogy „ fel tudja venni az alakját annak, amihez hozzáér”. Ez inkább varázslatnak hangzik, mint technikának, meg aztán felmerülnek a kérdések: át tud alakulni például fává, fogkefévé vagy szendviccsé is? 

Pici szpojler 

Elgondolkodtató kérdés, hogy ki kit küldött a jövőből a múltba? A Skynet valamikor elküldi a T-1000-est, hogy az végezzen Sarah-val; közben valaki, akiről nem tudjuk meg, ki volt, visszaküldi a T-800-ast, hogy védje meg Sarah-t. Aztán jön egy újabb T-800-as, majd a szuperfegyver. És közben a múltban a jövő megváltozott, a jövőből pedig olyan múltba mennek vissza, ami szintén megváltozott, szóval hatalmas a katyvasz. 

Szpojler vége 

Az egyik legbutább jelenet a két emberi hős érkezése 2017-be: Nekik megy egy kocsi a nyílt autópályán, de szó szerint semmi bajuk nem lesz. És Kyle-ról utólag nem derül ki, hogy gép lenne, szóval ez hogy a túróba történhet meg? Aranyos poén, hogy a ’84-es szekvenciában az áruházi rendőrpáros túlélő tagjából lesz Simmons figurája 2017-ben, akinek senki sem hiszi el, hogy találkozott a Papa-féle csapattal, és mivel robotokról karattyol, így Optimusz Fővezérnek csúfolják:D Az is érdekes, hogy mit takar a Genisys, ugyanis, ha belegondolunk, ez súlyos társadalomkritika. De nem is kell előremenni az időben, elég csak kimenni az utcára, a Skynet már itt van, és már irányítja az életünket, csak úgy hívják, hogy 4G. Azért cuki a filmtől, hogy úgy akar társadalomkritikát mondani, hogy közben két helyen elég egyértelmű reklámot (Nike és Pepsi) mutogatnak, igaz, utólag mindkettőt megmagyarázták, hogy a nyitó epizódok egyes pillanataira reflektálnak vele. Jai Courtney az eddigi legjobb Kyle Reese. Bevallom, én az első epizódból egyáltalán nem emlékeztem erre az alakra, a negyedikben elég béna volt, a másik kettőben meg asszem nincs benne. Courtney-val mindössze az a gond, hogy irtó csúnya – de ezt inkább a hölgyeknek kell megítélnie, nekem mindenesetre elég rondának tűnt. Arra is kíváncsi vagyok, hogy a Skynet miért érzi fontosnak, hogy önmagának, illetve a nem-beszivárgó egységeinek emberszerű formát adjon, ha egyszer el akar pusztítani minden embert? 

Pár szó a produkció vezetőiről: A rendező Alan Taylor, aki társproducerként és rendezőként részt vett a Trónok Harcában (biztosan ő hozta magával Emilia Clarke-ot), valamint neki köszönhetjük (?) a Thor: Sötét világot. Az egyik író Laeta Kalogridis, aki korábban az Éjszakai őrségen és a Viharszigeten dolgozott; a másik a Féktelen Haragot dirigáló Patrick Lussier. Lussier pénzelte is a Genisys-t. 

Érdekességek: A gépek lázadása gyakorlatilag lezárta az első trilógiát, a Megváltást pedig egy új trió nyitódarabjának szánták. Ez azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és az akkori jogtulajdonos, a The Halcyon Company csődbe ment miatta. Kénytelenek voltak eladni a Terminator-jogokat, amiket 29 és félmillió dollárért a Pacificor nevű cég vásárolt meg. Ők továbbadták az egészet az Annapurna Pictures-nek, aminek vezetője, Megan Ellison átruházta a jogokat bátyja cégére, a Skydance-re. Arról nem szól a fáma, hogy Ellison mennyit pengetett ki, de tény, hogy a Halcyon úgy kötötte meg a szerződést, hogy minden egyes eljövendő Terminator-film után 5 millió dollár jár nekik. A Skydance jelenleg minimum két mozi elkészítéséig birtokolja ezt a franchise-t, ők a Paramounttal álltak össze, akik még a Genisys bemutatója előtt engedélyeztek két folytatást, mivel ha ezek nem készülnek el, akkor a jogok 2019-ben visszaszállnak James Cameronra. Ennek a stúdiónak eddig különben semmi köze nem volt a szériához. 

Cameron egyébként tanácsokkal látta el Taylort meg az írókat is. Az ő alapvető ötlete volt még a régi időkben, hogy a T-1000-es legyen a rosszfiú és a T-800-as a jó, ezt az első epizódban még technikai okokból nem sikerült megvalósítani. A folyékony gyilkológép egyébként James bácsi szerint a keleti országok robotjait reprezentálta a Judgement Day-ben, amely az amerikaiak robotjával csapott össze; itt ez a hasonlat még tovább fokozódik, hiszen az 1000-es modellt ezúttal egy távol-keleti színész játssza. Az eredeti két Terminator mellett az új Star Trek, a TRON-újra és az X-Men: Az eljövendő múlt napjai is inspirációul szolgáltak a cselekményhez. Fura, de annak ellenére, hogy a sztori itt elvileg Az ítélet napja után közvetlenül folytatódik, és nem vesz tudomást a Rise of the Machines-ról meg a Salvationről, mégis rendkívül hasonlít az utóbbihoz tervezett folytatás eseménysorára. 

Arnold Schwarzenegger hat hónapon keresztül napi három órát edzett a szerepére, így sikerült elérnie ugyanazt a testtömeget és izom-mennyiséget, mint amit 12 évvel korábban, A gépek lázadásakor. Emilia Clarke és Jason Clarke nem rokonok. J.K. Simmons improvizálta a legtöbb szövegét. Az 1973-as Papát és a gonosz T-800-ast a testépítő Brett Azar alakította, akinek digitális utómunkával tették rá a testére a fiatal Arnold fejét. Azar elmondta, hogy nem csak azért kapta meg a szerepet, mert fizikailag rendkívül hasonlított az 1984-es Halálosztóra, hanem mert tökéletesen reprodukálta a meghallgatáson az első epizódból a megérkezési jelenetet, szöveggel együtt. Arnold bácsi, aki egyébként Brett testépítő-példaképe is, összehaverkodott fiatal kollégájával, és adott neki egy csomó body building-magazint meg szivart ajándékba:) A már említett Nike-reklám valóban utalás a korábbi részekre, a jelmeztervező Susan Matheson ugyanis pont olyan Nike Vandal márkájú cipőket akart Kyle-nak, mint amilyeneket a karakter az első részben hordott. Ezt a cipőt újonnan már nem lehet beszerezni, ő azonban addig rágta a Nike fülét, míg azok gyártottak 25 párat, csak a film kedvéért. James Cameronnak premier előtt levetítették a kész filmet és nagyon tetszett neki. Azt mondta, méltó folytatása az első kettőnek és „felrázta tetszhalálából a sorozatot”. A Genesys-t reklámozó termékek közt találhatunk Arnold bácsi Terminátor-hangján megszólaló úttervező programot is:) 

Szpojlerkék 

Alan Taylor nem akarta, hogy a második trailerben a reklámos fiúk lelőjék az egyik legfőbb fordulatot a cselekményben; ám a promóciós részleg megvétózta a kérését, mert meg akarták mutatni, hogy nem egyszerű rebootról van szó. John T-3000-es, „Alex” T-5000-es típusú Halálosztó. A végestáblista első felében van egy plusz jelenet, amelynek lemaradtam az elejéről - kiszaladtam wcre, mert azt hittem, úgyis a legvégén lesz. A jövőben, a film elején láthattuk, ahogy megsemmisítik a Skynet szerverét, ám eszerint mégsem, ugyanis az igazi egy földalatti objektumban van elrejtve valahol, John és Kyle eredeti idejében. Szóval a folytatás nyitva áll… 

Szpojlerkék vége 

Két érdekes vélemény-részlet a FilmO-ról, elsőnek Fekete Imre Dexter írja: „John Connor castingján egy kalapból húzták ki a színész nevét, esküszöm. Felháborító és unalmas volt.” Cofotka így beszél a történetről: „Aztán lehidaltam, amikor megláttam John Connort... hát kösz, mondom, akkor már inkább hozták volna vissza a színészt az előző filmből, ő se tetszett, de ez fájt. Nem is néztem őt, vagy Kyle Reese-t, mindkettő kikészített. Ehelyett Matt Smith képét bámultam, aki a háttérben állt, és láttam a fején, hogy itt lesz valami, hogy ő itt csinálni fog valamit, és bumm, elkapta Johnt - annyira nem bántam. (…) Arnold vezetett, belökte a vicsorra emlékeztető mosolyát, ami már a második részben sem ment neki (itt egy, a Judgement Day-ből kivágott jelenetre utal, amit aztán a blu-ray kiadáson visszatettek a filmbe) (…) Nem akarom leírni a film eseményeit, mert aki megnézi, úgyis tudja mi történt, de alapjában véve én nagyon élveztem, a szereposztás engem is kiakasztott néha, a szinkron meg pláne, de majd egyszer megszerzem angolul is, és nem lesz semmi gond. (…) Én nagyon-nagyon szerettem ezt a részt az Ítélet Napja után, és persze a második részt semmi nem körözheti le, mert kultfilm, de megkockáztatom, hogy majdnem egyformán jók. Én legalábbis így érzem. Persze mások vagyunk, így nem tetszhet mindenkinek.” 

Az ötödik Terminator 155 millió dollárból lett, teljes nemzetközi bevétele több mint 440 millió. A kritikusoknak se a színészi játék, se a történet nem tetszett, de Arnie visszatérésnek mindenki örült. Eredetileg lett volna egy tévé-sorozat és két újabb film, ám ezeket a Paramount leállította, bár, a jövőben talán a pénz mégiscsak beszélni fog, és kapunk egy újabb Halálosztós mozit… Nekem mindenesetre tetszett a Genisys, szórakoztató volt, nem unatkoztam alatta, bár akadtak benne eseménytelen részek; ezen kívül az új Sarah és az új gonosz se igazán izgatott. Utólag a negyediknél jobbnak találom.

Pontozás: 

imdb: 6.5 (1 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Alan Taylor pénzeli és rendezi a készülő Piknik az árokparton-sorozatot. Aki nem tudná, az azonos című regényen alapszik a Sztalker és a S.T.A.L.K.E.R. videojátékok. 

- Amennyiben mégis lesz új Terminator, azt Patrick Lussier finanszírozza. 

- Arnold Schwarzenegger tovább halad a kitaposott úton: A Triplets az Ikrek folytatása lesz; a The Legend of Conan pedig a Conan-mozik folytatása. (Az előbbi 2017 végéig nem készült el, utóbbi meg gyorsan eltűnt a süllyesztőben.)

- Emilia Clarke-ot hamarosan ismét viszontláthatjuk a Trónok Harca 6. évadában, ezen felül pedig két filmben kapott főszerepet. A Mielőtt megismertelek az Életrevalók nyálasított, amerikanizált verziója, ebben a Doctor Whoból ismert Jenna Coleman alakítja Emilia figurájának legjobb barátnőjét. Sokkal érdekesebb a Voice from the Stone: Ebben az ’50-es években, Olaszországban játszódó thrillerben Clarke a főhősnő, egy ápoló, aki megpróbálja felfedni egy hallgatásba burkolózó árva fiú titkait. (A második asszem sose készült el, vagy ha igen, nem vele.)

- Jai Courtney antihőssé avanzsál az Öngyilkos osztagban, Bumeráng Kapitányként. Ez különben egy elég érdektelen karakter, de engem ez a film se izgat, pedig nagyon tetszett a csapat Az Arkham ostromában… (Nagyot bukott ez a valami, rendkívül megosztó lett.)

- J.K. Simmons J. Jonah Jameson után újabb ismert képregényhős bőrébe bújik a The Justice League Part One-ban, ahol Gordon főfelügyelőt kelti életre. Ez sem érdekel, pedig nagyon szerettem a JLA-rajzfilmeket. Viszont talán figyelmemre érdemesebb lesz a The Snowman, melyben Michael Fassbender nyomoz egy eltűnt nő után, aki mindössze egyetlen nyomot hagy hátra: a sálját egy különös hóemberen találják meg. Simmons ebben mellékalakként tűnik fel. (Ezt végülis azért fogom kihagyni, mert herótom van a skandináv krimiktől...)

- Matt Smith a Büszkeség és balítélet meg a zombikban jön legközelebb a magyar mozikba (asszem). Remélem, láthatjuk majd, ahogy lekaszabol pár élőholtat! (Minden héten adja a tévé, de valahogy sose vagyok kíváncsi rá.)

- Byung-hun Lee-t beválogatták a totál felesleges A hét mesterlövész-remake címadó csapatába, feltehetőleg csak azért, hogy legyen köztük ázsiai. Nyilván lesz csaj és talán még homokos is… (Ahogy jött, úgy el is tűnt, senkit se izgatott...)

Márciusban elkezdtem a 2009-es bejegyzések javítást, de a munka és egyéb dolgok közbeszóltak, így jelenleg csak kb. a 20. hétig jutottam és még legalább 34 van hátra. Valószínűleg ebben a hónapban ezt az évet nem tudom befejezni…

A Nosferatu-cikk annyira lefoglalt, hogy elfelejtettem megírni a szokásos összefoglalót a tavalyi dolgokról, de most ezen is túlesünk. Jöjjön akkor a 2015-ös év összefoglalása! 

A 2015-ös év számokban:

• 67 bejegyzés készült az évben, pontosan ugyanannyi, mint 2014-ben.

• Az oldalon található összes bejegyzés száma megközelítőleg 1200.

• A legaktívabb hét (amikor a legtöbbet írtam) címét a 2., a 6., és a 11. hét megosztva kapta, mindegyiken 3 iromány készült.

• A legjobb nap április 19. volt, ekkor az oldal 7199 letöltést produkált, Az elvarázsolt dollárról szóló cikknek köszönhetően.

• Az utóbbi egy hónapban napi átlagban 120 látogató és 100 lapletöltés volt.

• 2008-as indulása óta a Filmrajongó 594 918 letöltést generált. (2016.02.25-ei adat)

• A legtöbb letöltés az elmúlt hónapban a Nosferatu, Eine Symphonie des Grauens generálta (1025).

• A tavalyi év leglátogatottabb írása Az elvarázsolt dollár (6757 letöltés), ezen kívül még két bejegyzés (Argo 2, Victoria) produkált 2000 fölötti letöltést.

• A legnépesebb kategória továbbra is a vígjáték (442 cikk tartozik a címkéhez).

A 2015-ben általam látott legjobb filmek: Hokipalánta, Tanárok, D’Artagnan lánya, Eszmélet, Swerve, Batman: Az Arkham ostroma, Watchmen: Ultimate Cut, Halloween 4, Whiplash, A Jó, a Rossz és a Csúf, Cyberbully, A tizedes meg a többiek 

A 2015-ben általam látott legrosszabb film: Drakula vendége 

A 2015-ben látott legfurább filmek: Macskajáték, Elborult világ, Sparks

A február nagyjából kárba ment, sajnos nem igazán haladtam a kitűzött céllal. Márciusra egyelőre még nincs ötletem, lehetséges, hogy folytatom a felújítást, de ez még korántsem biztos. 2016-ban eddig 18 filmet néztem meg, mindegyikről van egy pár mondatból álló kis leírás, amit azt hiszem, majd az év végén fogok közzé tenni, illetve a javítás befejezésekor – amelyik előbb jön… A következő nagy projekt júliusra várható.

2008-ban ezen a napon született meg az első bejegyzés ezen az oldalon, így e jeles dátumot minden évben megünneplem valamilyen különleges cikkel. 2016-ban a választásom egy filmtörténeti mérföldkőre esett, a horror- és vámpírfilm ősatyjára, a Nosferatura. 

FIGYELEM: Nagyon hosszú cikk következik, csak az álljon neki, akinek van legalább húsz perce és tényleg végig akarja olvasni!

Első találkozásom ezzel a művel a 2000-es évek elején történt, amikor karácsonyi ajándékként megkaptam az 1001 film amit látnod kell mielőtt meghalsz névre hallgató könyvet. Ebben olvastam róla és aztán meg is néztem. Anno nagyon tetszett, és hála a Queen meg David Bowie közös számának, az Under Pressure-nek, a tévében gyakran láthattuk a Mozsárágyú által csak Bazinagy Vámpírként emlegetett címszereplőt. Annak ellenére, hogy régen sok rémisztgetős mozit néztem, mégsem vagyok a vérszívó-zsáner szerelmese. Azonban ebben a műfajban is akadnak szép számmal olyan alkotások, amiket érdemes megnézni, függetlenül attól, hogy kedveljük-e az Éjszaka Gyermekeiről szóló történeteket, és korántsem véletlenül, ezek mind Bram Stoker Drakula gróf válogatott rémtettein alapulnak… 

Előjáték: A kezdetek 

A spiritiszta és művész Albin Graunak az I. Világháborúban töltött szolgálata során egy szerb paraszt mesélt arról, hogy az apja élőholttá, vámpírrá változott halála után. Grauban annyira megmaradt ez a történet, hogy elhatározta, filmet készít belőle. 1921-ben Enrico Dieckmannal megalapították a Prana Film stúdiót, abból a célból, hogy okkult, természetfeletti dolgokkal foglalkozó mozikat gyártsanak. Első alkotásuk alapanyagaként kinézték maguknak Stoker regényét, azonban jogdíjakat már nem akartak utána fizetni. A forgatókönyvírást a szintén legendás Der Golem mindkét változatán dolgozó Henrik Galeenre bízták, aki amellett, hogy remek expresszionista műveket adott ki a kezéből, egyszerű, de nagyszerű változtatásokat eszközölt a történeten. Elsősorban a szereplők nevét változtatta meg (Drakulából így Orlok, Harkerből Hutter lett), a cselekményt pedig Angliából áthelyezte egy fiktív németországi kisvárosba, Wisborgba. Ugyanakkor számos dolgot kihagyott Stoker sztorijából (pl. Lucy Westenra teljes szálát, a fokhagymát, és Van Helsinget), de hozzátette a hajókon, patkányokkal érkező pestist. A Nosferatuvá átkeresztelt vámpír életre keltéséhez már csak a rendező hiányzott; a választás Friedrich Wilhelm Murnaura esett, aki abban az időben szürreális, misztikus filmeket készített (például a Jekyll és Hyde-esetet feldolgozó Janusfej).

I. felvonás: A forgatás 

Összeállt a szereplőgárda. A pozitív hős Huttert (vagyis Jonathan Harkert) Gustav von Wangenheim játszotta; feleségét, Ellent (vagyis Minát) Greta Schröder; Hutter őrült főnökét, Knockot (Renfieldet) Alexander Granack; a grófot (Drakulát) pedig Max Schreck alakította. Schröder már dolgozott együtt Galeennal a Der Golemben (elvileg ő volt a kislány a virággal?), Schreck pedig híres volt arról, hogy a színpadon a normálistól eltérő, öreg, groteszk figurákat keltett életre. Egyfajta német Lon Chaney-ként nagyon vonzotta őt a jelmezek és maszkok világa, ráadásul 191 cm-es magassága is kiemelte az átlagból. Hans Erdmann nagyzenekari művet komponált, amit a film nyilvános vetítéseire szántak; Albin Grau pedig megtervezte a díszleteket, a kosztümöket, a reklámanyagokat és Orlok kártevő-szerű, kórosan sovány véznaságát. Grau és Dieckmann adták a pénzt. 

A kor szokásaitól eltérően Murnau rengeteget forgatott külső helyszíneken, ezen kívül sokat használta az expresszionizmusra oly jellemző fény-árnyék-együtthatót, valamint mozgatta is a kamerát. Az Erdélyben játszódó részeket Szlovákiában vették fel, a többit különböző német városokban. A kiadások csökkentése miatt az operatőr Fritz Arno Wagnernek csak egyetlen kamerát adtak, így mindössze egyetlen negatív készült el. Galeen igen precíz instrukciókkal látta el Murnaut a világítással meg a felvételekkel kapcsolatban, ő pedig gondosan követte ezeket, ám 12 oldalnyit teljesen átírt a forgatókönyvből, miután a saját példányát hiányosan kapta meg. Ez a 12 oldal a befejezést tartalmazta. Grau rajzolt néhány storyboardot, a direktor szintén, a színészek időzítését pedig egy metronóm ritmusa segítette.

II. felvonás: A cselekmény 

Az ifjú, naiv Huttert felettese, Knock megbízza, hogy menjen el a messzi Transylvaniába, és adjon el egy Wisborgban álló házat a gazdag Orlok grófnak. A fiatalember elindul és tudomást sem vesz felesége, Ellen rossz előérzetéről, majd a helyszínre megérkezve a helyiek rémtörténeteiről, meg a szállását biztosító fogadóban talált babonás könyvecskéről sem – utóbbi a sírból kikelő Nosferaturól szól, akinek egyetlen célja, hogy az élők vérét szívja. Azonban az események nem várt fordulatot vesznek, mikor a fura, ám túlontúl szívélyes Orlok bezárja hősünket a kastélyába, Hutter nyakán pedig fura sebek jelennek meg – mindennek tetejébe Wisborgban Knock megbolondul, Ellent pedig szörnyű látomások kínozzák. Az üzlet megköttetik, majd a gróf elindul, hogy birtokba vegye új házát, és megkeresse a rabságban sínylődő ifjú asszonyát, akit egy képen látott korábban. A vérszopó csomagjait 6 koporsó teszi ki, melyekben föld és patkányok hada utazik – a célállomásra vezető hosszú hajóút alatt pestis tör ki a matrózok között, az első tiszt pedig egy rejtélyes potyautasról beszél, aki a raktérben kísért. Hutter kiszabadítja magát, de elkésett, mert a szörny jóval előtte érkezik meg, és már csak egyvalaki marad, aki megállíthatja: a tiszta és bűn nélküli Ellen… 

III. felvonás: A névtelen narrátor gondolatai, avagy véleményem a filmről 

Az eredeti megtekintésből nem sok emlékem maradt meg, ám az interneten lépten-nyomon bele lehet ütközni a Nosferatuból származó képekbe vagy utalásokba. A jeles szülinapi alkalomra megrendeltem külföldről a limitált példányszámú Steelbookok egyikét, amely blu-rayen tartalmazza a tökéletesen felújított filmet 1080-as képminőséggel, az eredeti Erdmann-muzsikával, újraírt német nyelvű feliratokkal és kétféle választható audiokommentárral; valamint jár hozzá ugyanez dvd-formátumban és egy 50 oldalas kis könyvecske. 

Ez a ma már 94 éves alkotás igen erős hatást gyakorol a nézőre. Max Schreck Orlokja még ma is földöntúlinak, valódinak látszik, a színészek kifejező mozgása és arcjátéka fenomenális, mindezt csak tovább erősíti a különleges muzsika, amit ebben a formában egy emberöltővel ezelőtt vagy még régebben hallhatott utoljára a közönség. A technikai megoldások akkoriban elképesztőnek számítottak, a maguktól mozgó tárgyak, az eltűnő vámpír vagy a természetellenes gyorsasággal robogó fekete hintó biztosan borzongással töltötték el a ’20-as évek publikumát. Ezen felül a kamera mozog, ami akkoriban ritkaságszámba ment. A szép természeti képek, a hatalmas hegyek, a tenger, a rejtélyes kastély vagy az állatok (pók, húsevő növény és mikroszkopikus méretű polip) bemutatása a színek hiánya ellenére szépséget sugároz. A nyomasztó atmoszféra végig belengi az alkotást, a hús-vér hősökért őszintén lehet izgulni, a gonosztól meg retteghetünk. Orlok annak ellenére szörnyen erőteljes, hogy senkit sem ken falhoz, sőt, fejeket se tép le. Külön kiemelném Alexander Granach alakítását, aki rendkívül fura külsőt kapott, és nagyon jól mutatja be, hogy Knocknak micsoda energiát kölcsönöz az őrülete. Biztos, hogy ezzel a palival egyébként még Nosferatu machinációi előtt se volt minden rendben… 

Észrevételeim: A címet úgy lehet lefordítani, hogy Nosferatu, a Borzalmak Szimfóniája; ennek ellenére hazánkban Nosferatu – Drakulaként ismerik. Orlok látszólag egyszer sem pislog, de az internet szerint az első felvonás végén a színész egyszer mégis becsukta a szemét, ez azonban nem tűnt fel. Különlegessége a karakternek, hogy a szemfogai helyett a két metszőfoga lett nagy és hegyes. Valahol azt olvastam, hogy Hutternek Thomas a keresztneve, de szerintem ez marhaság, hiszen a saját feleségétől elvárható lenne, hogy azon szólítsa. A vérfarkast egy hiéna keltette életre, azt viszont nagyon szeretném tudni, hogy a mikroszkopikus polipkát vajon hogyan vették fel ezekkel a kezdetleges eszközökkel? A könyv, amiben minden Nosferatuval kapcsolatos kérdésre válasz rejlik, egyszerűen ott van Hutter szobájában a fogadóban, és ő magával viszi, annak ellenére, hogy babonának tartja az egészet. Ellen ebből értesül a vámpír legyőzésének módjáról, gyakorlatilag ez helyettesíti Van Helsinget. De semmit sem tudunk meg róla, még azt se, hogy ki írta. Ugyanígy rejtély marad a narrátor személye: A szöveges betétekben úgy ír, mintha neki magának mesélték volna a történteket, de sose tudjuk meg, hogy vajon kicsoda? Talán maga Stoker? Még három dolog, amiről nem tudom, hogy honnan vették: A helyszínként Brémát jelölik meg, miközben a városka neve Wisborg. A Magyar Fangoria és az említett 1001 film… is azt mondja, hogy a fekete hintónak nincsen kocsisa, pedig az én változatomban egy hatalmas kabát alá rejtőzve maga Orlok hajtja a lovakat. Ezekre magyarázat lehet a felújítás: az „új” feliratok nevén nevezik a fiktív helyszínt, a korábbi cenzúrázott verziók (erről még lesz szó) pedig talán tényleg kocsis nélkül ábrázolták a hintót. 

Nézzük a különbségeket a forrásmű és az Eine Symphonie des Grauens között, először saját észrevételeim jönnek: Renfield a regényben nem szabadul ki, ha jól emlékszem. Az orvos eredetileg fiatalember. A vámpír külsejét nagyon megváltoztatták (pl. nincs haja és bajusza se). Kimaradtak a gróf cigányai és a „telekspekulációk” (vagyis hogy Drakula több helyen vesz magának házat). Néhány toldalék az internetről: A cselekmény az 1890-es évek helyett 1838-ban játszódik. Orlok új vámpírok létrehozása helyett minden esetben megöli az áldozatait, ám ezeket a halálokat a város lakói a pestisre fogják. (Erről még értekezek később.) Az eredeti Drakulát csak meggyengíti a napfény, de nem pusztítja el. (Ez aztán végképp kiment a fejemből…) 

Érdekességek: A legkorábbi, bizonyíthatóan létező Drakula-film a magyar Drakula halála. Ez egy évvel előzi meg cikkem tárgyát. Az imdb szerint „a közelmúltban végbement magyarországi kutatások kimutatták, hogy nem Stoker regényén alapul.” A történet szerint egy fiatal nő látogatást tesz egy elmegyógyintézetben, ahol a páciensek közül valaki Drakulának vallja magát. Ezután a hősnőt szörnyű víziók kezdik gyötörni, ő pedig képtelen eldönteni, hogy a borzalmak tényleg megtörténnek vele, vagy csak képzelődik? A Drakula halála sajnos elveszett film… 

A mozikban anno levetített, vágott verzió 65 perces, a helyreállított 93. Érdemes figyelni a filmben a szerződést, amin Knock és Orlok szerződnek, ezt ugyanis énoki (angyali?), hermetikus és alkimista szimbólumok alkotják, amiket Grau csempészett oda. Hans Erdmann kísérőzenéjét sohasem rögzítették korábban, mindig csak élőben játszották. Galeen forgatókönyve költészeti szempontból ritmikus. Az Egyesült Államokban a Nosferatut jelenleg semmilyen copyright nem védi, Európában azonban igen, ha jól tudom, a Friedrich-Wilhelm-Murnau-Alapítványhoz tartozik. Murnau mester tragikusan fiatalon, 42 évesen halt meg, sírját tavaly feldúlták és ellopták a koponyáját.

Közjáték – Történelmi arcképcsarnok-rovat: Max Schreck (1879 – 1936) 

Friedrich Gustav Maximilian Schreck saját korának ünnepelt színpadi színésze volt. Megközelítőleg 1902-től haláláig játszott a világot jelentő deszkákon, filmes karrierje 1920-ban indult be. Leginkább kisebb szerepeket kapott, munkáinak jelentős része mára elérhetetlen. Állítólag visszavonult életet élt, különös humora volt és szeretett hosszú sétákat tenni a természetben. Felesége, a szintén színész Fanny Schreck látható a Nosferatuban, mint a nővér, aki Huttert ápolja. Hosszú ideje tartja magát a városi legenda, miszerint azért játszotta annyira jól Orlokot, mert tényleg vámpír volt – ezt dolgozza fel a 2000-ben készült Shadow of the Vampire, amelyben Willem Dafoe keltette őt életre. Továbbá Schreck előtti főhajtás, hogy a Batman visszatérben Christopher Walken gátlástalan üzletember-figurája az övével megegyező nevet kapott. 

Közjáték II - A Nosferatu kritikai fogadtatása és hatása a populáris kultúrára 

Az interneten számos, egymásnak ellentmondó dolgot találtam ebben a témában. A wikipedia F.W. Murnau-oldala szerint „saját idejében a szürrealista művészeknek és íróknak tetszett, az általános megítélése azonban vegyes volt”. Cikkem tárgyának oldalán az olvasható, hogy „túlnyomórészt pozitív kritikákat kapott”, ám bírálatok is érték: Gyakran rótták fel neki, hogy a technikai tökéletessége és a képek tisztasága nem illik össze a horror-vonulattal; illetve azt is írták róla, hogy a vámpír túlságosan valóságos és túl fényesen világították meg ahhoz, hogy tényleg ijesztő legyen. Közben viszont a természeti képeket és a látványvilág stílusát kiemelten magasztalták – tán ez az egyik előfutára a mai nagy látványfilmeknek? Lehet, de közben viszont egyáltalán nem üres, mint ahogy azok… Mára a Nosferatut nagy hatású filmremekként tartják számon. Roger Ebert, a neves kritikus azt írta róla: „a ”Nosferatu” máig hatásos maradt. Nem ijeszt meg minket, de kísérteni fog.” 

Az általam nagyon kedvelt White Wolf Studio World of Darkness-világában játszódó Vampire-játékokban az egyik választható klán a Nosferatu, akik külsőleg szörnyen csúnya, eltorzult alakok, pont, mint a nevüket adó gróf. 1995-ben musical, 2005-ben opera formájában is napvilágot látott az Eine Symphonie des Grauens, utóbbit csak CD-n adták ki. 2012-ben rádiójáték formájában kelt új életre. Magyar vonatkozás, hogy a valószínűleg hazánkból elszármazott képregény-készítő Louis Pecsi 2009-ben megjelentette a Nosferatu: The Untold Origin című munkáját, amely Orlok gróf eredetével ismertet meg minket; 2014-ben pedig a spanyol Caspervek Trio többek közt Sopronban mutatta be a filmhez szerzett muzsikáját.

IV. felvonás: A per

1922-ben Bram Stoker már nem élt, azonban az özvegye, Florence Stoker még igen, és ő volt az irodalmi hagyaték gondozója. A Prana Film nem kért engedélyt tőle a férje munkájának használatára és jogdíjakat sem fizetett neki. A hölgy figyelmét elkerülte a Nosferatu létezése, egészen egy Berlinben feladott névtelen levél megérkezéséig, ami beszámolt az egyik nagyszabású vetítésről. Akkoriban Florence asszony anyagilag rossz helyzetben volt, így pláne feldühödött azon, hogy semmit sem fizettek neki a Drakula használati jogáért, úgyhogy gyorsan beperelte a német filmes csapatot. A per elhúzódott, a Prana pedig csődöt jelentett, hogy ne keljen kifizetniük az esetleges büntetéseket. (Albin Grau cége tehát egyetlen filmet adott ki, mielőtt megszűnt volna…) Az ügy végül 1925 júliusában Mrs. Stoker győzelmével zárult. A bíróság arra kötelezte az alpereseket, hogy minden létező kópiát és negatívot át kell adniuk az özvegynek megsemmisítésre. A wikipedia szerint a producerek gyorsan eladták minden rendelkezésükre álló tekercset a Deutsche Film Produktionnak, ezzel tehermentesítve magukat, illetve az Angliában kiadott bírói rendelkezést nehéz volt betartatni Németországban, így több kiadás fennmaradt. A ’20-as évek végén már több helyen létezett belőle egy-két példány, 1929-ben pedig az USA-ban is bemutatták. A helyreállított, 93 perces kiadást több ilyen kópia felhasználásával rakták össze (erre még visszatérünk.)

V. felvonás: Szakirodalom, adalékok és egyéb vélemények 

Új Oxford Filmenciklopédia (2004) 150. oldal

„A Nosferatuban (1921) a német expresszionista film egyik legszínesebb képét teremtette meg. A jelenet, ahogy Nosferatu árnyéka leereszkedik a lépcsőn a nőhöz, aki várja, a filmgyártás egy egész korszakát és műfaját kifejezi. (…) a „horror szimfóniája”, melyben a természetellenes behatol a hétköznapi világba, mint mikor Nosferatu hajója besiklik a kikötőbe rémes rakományával, a koporsókkal, patkányokkal, matrózok holttestével és pestissel. Murnau hatásos helyszíni felvételeihez hasonlót akkoriban ritkán láthattak német filmekben. Lotte Eisner (1969) szerint Murnau volt a legnagyobb expresszionista rendező, mivel képes volt a horrort a stúdión kívül megjeleníteni. Nosferatut furcsa effektek kísérik, minden egyes példa a szokatlanság különlegességét mutatja. A sorrend, amely negatívba fordul, miután Nosferatu kocsija Jonathant áthozza a hídon a vámpír kastélya felé, később idézetként felbukkan Cocteau Orpheusz (Orphée) és Godard Alphaville című filmjeiben. Max Schreck Nosferatuja passzív ragadozó, a filmes expresszionizmus megtestesítője.” [A gróf igazából felfelé megy a lépcsőn, a hajón meg csak a kapitány holtteste van.] 

1001 film amit látnod kell mielőtt meghalsz (2003) 46. oldal

„(…) minden idők egyik leghatásosabb némafilmjét (…). Kísérteties módon, az alaptémát és az új médiumot mintha csak egymásnak teremtették volna. A nagyrészt levél formájában íródott regény kevés dialógust és sok leírást tartalmaz, ami a képi történetmesélésre épülő némafilm számára tökéletes. A fény és a sötétség örök harcáról szóló történet szintén nagyszerűen illik ahhoz a formátumhoz, amely szinte kizárólag a fény és a sötétség közjátékával dolgozik. (…) Murnau (…) a címet azért változtatta meg, mert az író örökösei perrel fenyegették. (Ami azt illeti, a kész film éppencsak hogy elkerülte a megsemmisítést elrendelő bírói végzést.) Végül a szereplők nevén kívül csak keveset változtattak az eredeti történeten, és a Nosferatu nyomán született több tucat Drakula-feldolgozást már valóban büntető szankciókkal sújtották.” [Stokernek volt egy fia is. A „keveset változtattakkal” meg lehet vitatkozni…] 

„Ám a Nosferatu még ennyi év után is kiemelkedik a Drakula-filmek sorából. Az egyik döntő tényező a címszereplő Max Schreck, akinek vezetékneve „félelmet” jelent. Schreck csaknem vadállatias egyszerűséggel játssza a vámpírt. A sötétség teremtménye az ő megformálásában alig különbözik a hatalmában álló patkányoktól, ösztönösen, szinte leplezetlen sóvárgással vonzza a vér látványa.” [Werner Herzog Nosferatu, Phantom der Nachtjában még jobban kiemelkedik Orlok patkányszerűsége.] „ A Nosferatuban Murnau megalkotta a filmművészet néhány legmaradandóbb, a mai napig kísértő képsorát: Orlok félelmetes árnyakat vetve oson keresztül kastélyán Hutter nyomában; a gróf merev bábként kiemelkedik koporsójából; a gróf, a napsugár fogságában, halálra váltan vonaglik, mielőtt semmivé foszlana. Murnau filmje számos olyan vámpírmítoszt is elterjesztett, amely nemcsak a Drakula-mozikba, hanem a tömegkultúrába is beszivárgott.”

Magyar Fangoria 9. szám 2005. VI. december-január 40-41. oldal

„(…) Nosferatu, enie Symphonie de Grauens címet viselő alapmű, amely 1921 végén készült mindössze pár hónap leforgása alatt, majd 1922-ben került a korabeli filmszínházakba. (…) A Nosferatuval a korai mozgóképeken még ritkásan feltűnő vámpír-mítosz vizuális kanonizációját is neki köszönheti a zsáner rajongótábora.” [Az elején a címet a lapban hibásan közölték le, ezért én is így írtam le.] „Természetesen nem a Nosferatu az első vámpírmozi, hiszen a hazánk fia, Lajthay Károly rendezte Drakula (1921) megelőzte azt, nem beszélve a vérszívó figurájának kezdetleges megjelenéseiről, példának okáért mondjuk a francia George Mélies által levezényelt 1896-os rövidke etűdben, Az ördög kastélyában. Vizuális megfogalmazásában azonban mégis az első olyan mozgóképnek tekinthető, melyben a mítosz egyes apró darabkái jellegzetes képpé formálódtak. Ilyen például (…) amikor a hajnal felkelő sugarai lángok formájában megsemmisítik a vérszívót, vagy mikor Drakula a fizika törvényeinek ellentmondva emelkedik ki koporsójából. Ezzel a Nosferatu hivatkozási pont lett a vámpírfilmek terén (…) ez a nagyon fontos alkotás éppenhogy csak elkerülte a megsemmisítő bírósági végzést, viszont több utóvágására, csonkítására került sor ellensúlyozásképpen. Ennek tudható be, hogy a film restaurálása közben olyan mementókra bukkantak, amelyek a Nosferatu egy óra 33 perces változatáról emlékeznek meg, amit teljes egészében sohasem sikerült összerakni.” [8 évvel később ez mégis összejött, mi már ebben a formában láthattuk.]

„Az Orklokra keresztelt Drakula gróf figurája tökéletesen megfelelt Murnau fixa ideájának: határhelyzetek metszetében vergődő lény; kettősségek sorozatából épül fel alakja, amit a fény és a sötétség váltakozása, az élet és a halál határmezsgyéjén való létezés határoz meg. A Nosferatuban nyoma sincs a későbbi horror-ikon Lugosi Béla snájdig vámpíralakjának, vagy az Interjú a vámpírral modell külsejű vérszívójának (…). A Max Schreck által játszott Orlok gróf rettentően visszataszító külsejű, szinte nem is emberi formájú gonosz. Schreck (akinek a neve mellesleg németül „terrort” jelent, és ha már szóetimológiáról beszélünk, a Nosferatu cím a görög nosophoros szóból származik, amely vírushordozót jelent) alakítása hihetetlenül erős, messze a legösztönösebb, legállatiasabb vámpír a filmtörténetben, még akkor is, ha összesen kevesebb, mint 10 perc (!!!) erejéig van a vásznon. Schreck az 1.91 méter magas termetével és szuggesztív mimikájával igazán rémisztő figurát varázsolt Orlok grófból, amit csak tovább hangsúlyozott, hogy a rendezői utasításoknak megfelelően egyetlen jelenetben sem pislogott a színész, gesztusait pedig a stílusirány által megkövetelt teatralitás határáig fokozta.” [A mi hosszabb verziókban talán a gróf is többet szerepel, és ahogy már említettem, elvileg egyszer mégis pislog.] „A Nosferatu vizuálisan igazán kimagasló alkotás. (…) Megdöbbentően erős képek ezek, melyek első látás után beleégnek a néző agyába. (…) Kreatív és találékony kameramozgásokkal a Nosferatuban is találkozhatunk, amelyet még a korszakban abszolút életképes, alapvető technikai trükkökkel és tökéletes díszletvilággal is megfejelt a direktor. A felvételek nagy része egyébként nappal készült, a képeket utólag színeztette ki Murnau kékkel, hogy azok éjszakai hatást keltsenek, a nappali felvételeket pedig barnás színűre retusálták.” 

„A Nosferatu jó szociohorrorhoz méltóan tökéletesen megtestesíti a kor német társadalmának kollektív félelmeit (világháborús veszteségek, nyomor, kiábrándultság (…) igazi mozgatórugója mégis a felszín alatt meghúzódó, elfojtott szexualitás. Ennek a szemszögnek többféle értelmezése is létezik. Az egyik az, amely szerint az ösztönlény Orlok gróf Hutter naiv és tiszta figurájának ellentéte és kiegészítője is egyben, egymás komplementerei, együtt alkotnak egy teljes egészet, csakúgy, ahogy Dr. Jekyll és Mr. Hyde. (…) Ugyanakkor érdekes lehet az a megközelítése is a műnek, amely szerint Murnau homoszexuális volt, így Orlok figurája nem más, mint egy jókora fallikus szimbólum, amellyel a hősnek szembe kell néznie, meg kell vele küzdenie. Ezzel magyarázható, hogy Hutter szinte teljességgel aszexuális viszonyt ápol a feleségével, ellentétben a vágytól égő Orlokkal, és ez az interpretáció helytálló a filmben felbukkanó homoerotikus felhangok esetében is. Gondolok itt arra, mikor Orlok nem bír ellenállni Hutter vérző ujjainak: ez esetben a vér a szexuális aktus metaforájaként is értelmezhető.” 

„A Nosferatu mai szemmel nem túlságosan ijesztő horrorköltemény, amelynek igazi erénye sokkal inkább a technikai megvalósításban és a szokatlanul mély, szerteágazó tartalmában, illetve kidolgozott szimbólumrendszerében (a hálójában terpeszkedő pók párhuzama Orlokkal az egyik leghíresebb a filmtörténetben) keresendő, mintsem az ijesztgetésben (…). Érdekes a hasonlóság a rendező és Orlok gróf sorsa között, hiszen mind a ketten vágyuk tárgyáért utazták át a „nagy vizet” (a direktor a náci diktatúra elől emigrált Amerikába, ahol a Fox stúdió szerződtette), csak éppen Friedrich Wilhelm Murnau esetében nem Ellennek, hanem mozgóképnek hívták ezt a szerelmet. (…) ránk, horror- és filmrajongókra hagyományozza ezt a kiváló borzalomszimfóniát, amely igazi gyöngyszeme a film több mint egy évszázados történetének.” 

A Cinegore magyar horror-oldal idevágó cikkéből idézek:

„A Max Shreck által alakított vámpír immár kultikus ikon lett, a horror, valamint általában a filmkészítés történelmének egyik legjobban felismerhető alakja. (…) Még eltelik pár nap, ami alatt a gróf sikertelenül próbál táplálkozni Hutter véréből, mivel egész különös mód Hutter felesége telepatikusan megérzi otthonról a bajt, és kiáltásai során a vámpír erőtlenné válik Hutterrel szemben. (…) ő minden ami az elmúlás, a halál, de az igaz emberi érzelmekkel szemben már tehetetlen.” [A középső gondolat nagyon érdekes, miszerint Ellen otthonról védelmezi a férjét, lehetséges, hogy a feleség akarata tartja őt életben.] 

Dorian Gray írja a port.hun:

„nem ez volt az első film erről a történetről. 1917-ben vagy '18-ban készült egy változat még Szovjet-Oroszorszgban (abban az időben még ilyen átmeneti neve volt), de a polgárháborúban elveszett/megsemmisült az összes kópiája.” [Ennek semmilyen nyomát nem találtam meg. Írtam a kommentelőnek, de egy hét alatt semmilyen válasz sem érkezett tőle…] 

Twillight írja ugyanott:

„Ez a film zseniális, és nagyon érdekes kontrasztot alkot a Lugosi-féle Drakula-feldolgozással. A díszdoboz igazán egyedi, és a benne lévő két filmmel már nem is tűnik olyan borsosnak az ára (nemrég vitték le 10K-ról 5K-ra).” [2010-ben volt. Bevallom, én sosem láttam a Nosferatut itthon dvdn, de már más is írta, hogy kapható. Nyilván persze nem a teljes változat…A díszdobozban az 1922-es változat, a Phantom der Nacht és a Shadow of the Vampire volt, ha jól tudom.]

VI. felvonás: A Limitált Kiadású Kétlemezes Steelbook Változat meséi 

1.lemez: A borítón egy eredeti Albin Grau-plakát látható, ami mindkét korong felszínén felbukkan. A zöldes árnyalatú a dvd-változat, ezen van maga a film, valamint egy 53 perces dokumentumfilm, a The Language of Shadows és két kisebb monológ (Abel Ferrara, Kevin Jackson). A menü hangtalan, nincs benne animáció se. A rendező Abel Ferrara 12 percben beszél a vámpír-mítoszról, saját idevágó alkotása, a The Addiction kapcsán. Ez a 2007-es felvétel vágatlan, ugyanakkor rossz minőségű és felirat sincs hozzá. Azt mondja, hogy a vámpír mai szexi, kedvelhető változatát sosem tudta megérteni, és hogy a vérivó figura a világ minden táján, minden mítoszban megtalálható. Említ példákat is, és azt mondja, a vámpír maga a Sátán. De a Nosferaturól egy szót sem ejt. 

Kevin Jackson író viszont már konkrétan erről beszél 20 percben. Először Grauról és az okkultizmusról. A prana szó jelentése az élet lehelete. Megemlíti, hogy Galeen is okkultista volt. A Van Helsing-karakter egy Paracelsus-t követő orvos, amit a feliratokban kiemeltek, de ennek a jelentősége csak annak tűnik fel, aki jártas ezen a téren. Murnau gyerekkorából származik a hajózás emléke, mint az egyetlen fizikai dolog, amit csinált. Láthatunk festményeket, amik a film egyes képeit ihlették. Kiemeli, hogy Murnau homoszexuális volt, említi a Nosferatu in Love című novellát, amely arról szól, hogy a rendezőre miként hatott szerelmének halála a háborúban. A direktor nagyon kemény főnöknek bizonyult, de mégsem volt kellemetlen vele dolgozni. A Nosferatu egy ragadozóról szól, és fontos benne a sok állat. Eredetileg terveztek pislogó fát és ember méretű hollót a műbe. A táj maga is él. Utalások a homoszexualitásra: A heteroszexuális pár, amit egy külső erő fenyeget. A vérivós részben mintha szexuális izgalom hajtaná a grófot. A vámpír kívülálló, mint aki nem illik a társadalomba (ahogy akkoriban a melegek). Jackson nagyon jónak tartja a vágást. Murnau leírta a forgatás előtt, hogy kb. hány méter filmet akar egy-egy jelenethez felhasználni. A kész film Németországban alig hozott be pénzt, az USA-beli kritikusok baromi unalmasnak tartották. 

The Language of Shadows (Az árnyak nyelve): 2007-es dokumentumfilm a rendező korai műveiről, amelyben többek közt láthatjuk a Nosferatu helyszíneit, ahogy manapság kinéznek. Németül van, beépített angol felirattal, Luciano Berriatúa a rendező. Megszólalnak még élő leszármazottak a készítők családjaiból. Murnau evés közben is olvasott, mint én:) Eredetileg Plumpe-nak hívták, művésznevét viszont nem az a hely adta, ahol született, hanem ahol művész barátaival vakációzott. Gyakran dolgozott együtt Conrad Veidttel. A Janusfejben Lugosi Béla is felbukkan! Léteznek a rendezőről készült festett portrék. Ő maga rajzolt, próbált festeni is, de nem ment neki. A szeretőit „barátnak” nevezik a filmben. Albin Grauval együtt dolgoztak már 1920-ban. Grau személyesen ismerte Aleister Crowley-t. Murnau természeti képei a figurái lelkiállapotát tükrözik. Enrico Dieckmann is okkultista volt. A prana jelentése életerő. Láthatjuk Grau rajzait. A vérben van a lélek és az élet, ez népszerű elképzelés volt a XIX. században, mikor Bram Stoker a regényét írta. A fogadóra, ahol Hutter megszáll, az van kiírva, hogy „Korcsma”:) A ház, amit Orlok megvesz, a wismari sóraktárak épülete. Az ablakon kinéző kamerához rácsot szereltek a lencse elé. Hutter háza mellett tényleg volt egy templom, de annak szolgálói nem járultak hozzá, hogy benne legyen a filmben, így egy másik városban felvett templomot kellett berakni helyette. A vámpír elsétál előtte, vagyis a szent hely nem hat rá. 

Az árnyékok elárulják, hogy ugyanazokon a helyszíneken az éjszakát és a nappalt ábrázoló felvételek közt csak alig pár óra telt el. Minden alkalommal megtudjuk, hová és mire állították a kamerát, a dokumentumfilmesek megcsinálják ugyanazokat a beállításokat színesben. A hintót hajtó emberek nem színészek voltak. A hintót fehér szövettel takarták le, hogy a negatívon fekete legyen. A szlovákok féltek Schrecktől. Murnau ismerte a kameralencséket, így mindig volt elképzelése róla, melyiket mikor akarja használni. Mutatnak egy ritkaságot, egy kétszer felvett részt. A tutajosok, akik szintén igaziak voltak, ódzkodtak a koporsók szállításától. A befejezéskor látható romvár képe nem szerepelt a forgatókönyvben, improvizálták. Albin Grau írta, hogy „A film az árnyékok nyelve.” Az árnyék a világ sötét, gonosz másik oldala. Hallhatunk a világosítási technikákról és a díszletekben elrejtett okkult jelekről. A szerződéseken rózsakeresztes és egyéb középkori titkosírás is szerepel. 

Az audiokommentárokat ezúttal se hallgattam meg, a Ferrarás kivételével az extrák nagyon informatívak voltak!

2. lemez: 100%-ban ugyanaz, mint az első, de szürke árnyalatú és ez már blu-ray. Hogy ennek így mi értelme van, azt nem tudom…

A könyvecske:

1. rész: The Deadly Space Between – Gilberto Perez, filmkritikus, főiskolai tanár 

„ F.W. Murnau Nosferatuja (…) talán a legnagyszerűbb film a Weimari Köztársaságból, újabb válasz volt az I. Világháborúra, de nem az őrült hatalomra reagált, amely elszabadította a háborút, hanem a halálra, amit elkerülhetetlenné tett. [A másik „válasz” a Das Kabinnet des Dr. Caligari volt.] Murnau filmje máig az egyik legjobban zengő hangú és legfelkavaróbb válasz a művészet világából a halál kérdésére, amely mindnyájunkat kikerülhetetlenül elér. A Nosferatu egyedülálló a weimari filmek közt, mert borzongató történetét (…) főként természeti helyszíneken adja elő (…).” A képi világra a korai svéd filmek, E.T.A. Hoffmann írásai és Caspar David Friedrich festményei hatottak. „Az expresszionizmus romantikus gyökerei sehol sem annyira nyilvánvalóak, mint ebben a filmben.” Az itt látható természeti képeket stúdióban lehetetlenség reprodukálni. „A Nosferatu kifelé tekint: az én ablakán át Murnau kamerája félénken pillant a kinti világba, amely (…) engesztelhetetlenül baljósnak és sötétnek tűnik. (…) Nosferatu, a vámpír, nem is annyira karakter, inkább szimbolikus megtestesülése a kinti félelmetes világnak. (…) ez nem egy szexi vámpír – bár ez korántsem állította meg a vele kapcsolatos szexuális értelmezések áradatát.” Külsejében egy emberi csontváz és egy patkány keveréke – szellem és ragály-hordozó. 

Orlok a halál erejét használja (politikai tartalommal felruházni hibás lépés), ki lehet térni előle, de sosem menekülhetsz meg tőle. Éppen ezért mozog lassan, nem kell sietnie. „(…) ennek a halálos figurának az ereje mintha minden irányba elérne a képen belül és kívül is.” Murnau és Galeen tudatosan kerülték a vámpír-mítosz kliséit; sem a túlvilágba vetett hit, sem a harapás után lehetséges élőholt lét nem kínál megváltást az elmúlás elől. Van Helsing háttérbe szorulásával elveszett a tudomány fontossága a filmből. „A Nosferatu az én allegóriája, amit bedobtak a világba, ahol a halál várja.” Ha a vámpír jeleníti meg a halált, akkor a többi szereplő az elmúlásra való válasz módjait. A szerző szerint a mesélő egy történész, aki a városban dúló járványt örökítette meg. Hutter „jelképezi a figurát, aki nem gondol a halálra.” Számára „a halál olyan, ami másokkal történik, valami, ami még messze van ahhoz, hogy rágódjon rajta.” A férj utazása a valóságból a túlvilág felé ismert horror-elem. 

Az első támadásnál, mikor Orlok belép a szobába, az őt körülvevő ajtó olyanná teszi a képet, mintha a szörny egy koporsóban feküdne. Itt találkozik a Perez által az Eine Symphonie des Grauens két legfontosabb szimbólumának tartott dolga, a kapu (amin áthaladunk az életünk során) és a koporsó (a végső állomás). Ezért „minden átjáró az életben átjáró a halálba”. Itt Ellen tényleg megállítja Orlok támadását a messzeségből, de a szerző azt mondja, hogy valójában nem érte, hanem Hutterért nyúl ki, csakhogy amaz elájult és képtelen válaszolni neki. Ezért a kapcsolat a gróf és a feleség közt jön létre. A negatívba forduló képsor egyfelől megzavarja a valóságot, másrészt a világ törékenységét, elmúlt dolgokat reprezentál, mint egy halotti maszk. „A Nosferatuban a tudás szintén nem megnyugtató, hiszen ez a tudás a közelgő végről szól.” Először Hutteren van a hangsúly, őt követjük a misztikumba, majd az onnan visszafelé vezető úton több szálra szakad a narratíva, és az egyes szálakat váltakozva láthatjuk. A keresztvágások a Nosferatuban arra szolgálnak, hogy bemutassák, a halál, miként a pók hálója, vagy a polip karjai, mindenhová elér. Ellen várakozása és kinyilatkoztatása („Elé kell mennem! Itt van!”) érthető mind a vámpírra, mind a férjre. A kapu és a koporsó ismét találkoznak, amikor Orlok, hóna alatt „fekhelyével” átvonul a kikötőn, majd a templom kapuja előtt. A gróf eltűnése után olyan, mintha beleolvadna a városkába, amelyet utána megtizedel a ragály. „(…) a Nosferatuban a természet az üresség, aminek szélén az én egyensúlyoz.” 

„A képek Murnaunál (…) tünékenynek és befejezetlennek látszanak, a láthatatlan fenyegeti őket, átmeneti kompozíciók, amiket bármikor megzavarhatnak. (…) A film médiumában a bemutatás a képen kívülire támaszkodik; egy nem látható helyhez és annak tartalmához viszonyulva reméli, hogy a képen bemutatott dolgok értelmet nyernek.” Murnaunál a képen kívüli és a képen lévő nagy üresség egybemosódik. A befejezetlenség vezet át a képen túliba, ott azonban félelmetes terep várakozik. Minden részlet beállított, minden előre vetíti, hogy mi következik majd. Az összes képet a külső világ ostromolja. Mikor a várost a pestis tizedeli, se a szörnyet, se a hozzá köthető természetfeletti dolgokat nem látjuk, így az egész olyan, mintha természetes eredetű lenne. „(…) a koporsó, amiben a vámpír alszik, előre jelzi az egész városnak az örök álmot. Mintha a város alvása a reggeli napsugarakkal észrevétlenül menne át a halálba.” Az ajtókat megjelölő férfi a kapukból koporsókat varázsol, míg aztán az utolsó ajtó kinyílik és azon keresztül egy igazi koporsót hoznak elő - a két motívum újfent találkozik. Úgy látszik, hogy Hutter – mivel rettentően fél - mindenki elől eltitkolja, hogy sejti, a vámpír itt van közöttük és ő okozza a rontást. Csak Ellen és Knock mernek szembenézni az igazsággal. Knock szemszögéből az utcára tóduló tömeg egy rakás rovarnak tűnik, amik készen állnak, hogy a pók hálójába ragadjanak. Ellen meglepően hasonló szemszögből látja, hogy mi lesz velük, ha ez megtörténik: ablakából a hosszú sorokban haladó halottszállítókat nézi. 

Perez szerint a nagytotáloknál a kép elmosódott, nincsenek kivehető részletek, nincs egy konkrét dolog, amibe a szem „belekapaszkodhat”, ezért a néző a látványt a saját érzéseivel tölti fel. A nagytotálban mutatott halálnál a néző a saját elmúlásától fél. „Murnau kamerája (…) egy vizuális narrátor, ami nézőpontja miatt mintha egy, a karakterektől független tudat lenne (…).” „Christian Metz és mások azt állítják, hogy egy film nézése közben elsősorban nem a karakterekkel, hanem a kamerával azonosítjuk önmagunkat. Ez akár így van, akár nem, hatványozottan igaz arra az élményre, amit egy Murnau-mű nézése közben érzünk.” A néző és a néznivaló közti űr a kulcsa ennek, ami beleviszi a nézőt a cselekménybe. A rendező munkássága többek közt John Fordra és Alfred Hitchcockra is hatott. Utóbbi bevallottan a Nosferatuból merített A gyanú árnyékában című alkotásához, melyben a nagybácsi és az unokaöcs viszonya Orlok és Ellen viszonyához hasonlít. Mivel mind a vallást, mind a tudományt mellőzi, az Eine Symphonie des Grauens leginkább Heidegger egzisztencialista világlátásához közelít. Ellen áldozata nem az isteneknek szóló bocsánatkérő bűnhődés, hanem az ember tette, aki „bátran szembe mer nézni a rá váró véggel.” Az asszony az egyetlen, akinek be kell hívnia a bestiát, csak hozzá nem képes magától bemenni. A befejezéskor a korábban a halál ideáját, aztán a megmagyarázhatatlan rémületet, majd a természeti csapást reprezentáló Orlokból az egyéni elmúlás jelképe lesz – mivel Ellen bátran szembenéz vele, így sebezhetővé, törékennyé válik. 

„A vámpírok félelmetessége a Drakulában a szexualitástól, elsősorban a női szexualitástól való félelmet jelképezi. A Nosferatu magányos vérszívója nem a szexualitás veszélyét, hanem a halálét szimbolizálja. A Nosferatuban, amiben nincsenek női vámpírok, egy nő a vámpír legfőbb ellenfele és végül elpusztítója. A vámpír áldozatai között a filmben – azok közül, akiket látunk, és nem csak utalnak rájuk – egyetlen nő sincs, amíg csak a feleség a végén fel nem ajánlja a vérét. Az a jelenet, amiben [Orlok] elmegy a hálószobájába és ő [Ellen] ott tartja maga mellett hajnalhasadtáig, az egyetlen, amiben a vámpír ölelése szexuális töltetet kap, de még itt sem ez a lényeg. (…) a szexualitás a Nosferatu utolsó jelenetében az önmagát nyugtalanul, de szabadon elfogadó ’halál-felé-haladás’ állapotának metaforája. A nő a Nosferatuban nem elsősorban szexuális lényként fontos, hanem mint egy létezésében valódi emberi alak. (…) A feleség a Nosferatuban azt szimbolizálja, ami az egzisztencialista életfelfogás szerint a legjobb módja az emberi létnek a legfontosabb állomásnál, a halállal való egyé váláskor. (…) szabad akaratából találkozik a halállal, de remegve és rettegve. (…) Figyelemreméltó kapcsolata a vámpírral, és ereje, amivel kordában tudja tartani ezt a halál-karaktert, talán azt (…) a hatalmat szimbolizálja, amit valaki azáltal nyer, hogy a halálát magáévá teszi.” A vámpír maga is meghal, de ekkor már nem az egyetemes halált jelképezi, hanem az egyénit, amit a nő legyőz azzal, hogy magához öleli, és a sajátjává teszi.

 „(…) az árnyék (…), amit a vásznon mozogni látunk, az a világ kísértete.” A fény, amely elpusztítja a vérszívót, ugyanazon az ablakon jön be, ahol korábban maga a gonosz érkezett. „Ideillő módon a fény az, ami elpusztítja a vámpírt; amely eloszlatja az árnyékát, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az árnyak médiumának a fénye.” Robin Wood szerint Orlok az ember sötét oldala, amit elnyom a civilizáció és az, ahogy átlép a kapukon, az elnyomott felszínre törését jelképezi. Dudley Andrew szerint Murnau „rettegve tekint a jövőbe”. A városba beúszó hajó jelenete ugyanebben a formában megtalálható az 1979-es Nosferatu – Phantom der Nachtban, ott azonban nem működik, mert nincs előtte feszültség, amit ’a hajó hordoz’. A rendező korai halála után munkássága feledésbe merült, egészen az ’50-es évekig, amikor Lotte Eisner vezetésével Franciaországban megkísérelték visszaemelni munkáit a köztudatba.

2. rész: Vampires – Albin Grau 1921-ben megjelent cikke 

Ebben a rövid kis írásban a szerző beszámol arról, hogy a Nosferatut egy szerb paraszt története ihlette, amit a háború alatt mesélt el neki és négy társának. Állítólag az eset a sírból visszatérő apával Romániában történt, 1884-ben, és ott az emberek Nosferatunak nevezték a vámpírokat. Véletlenül még a végzés is az úriember zsebében volt arról, hogy a hatóságok anno felnyitották a sírját és végeztek a vérszívóval. Ez a rész azért már túl szép, hogy igaz legyen… Végül még annyit, hogy a szerző megemlíti, Prágában találkozott egyik katonatársával, aki ott volt vele azon az éjszakán, és a találkozás örömére magyar bort ittak egy kocsmában:)

3. rész – A film helyreállításáról 

A lemezeken található filmet egy évig (2005-2006) tartott restaurálni, a munkát a The Language of Shadows-t rendező Luciano Berriatúa végezte el. A kész mozit az alábbi darabokból rakták össze: 1922-es francia feliratos darab a Cinématéque Francaise-től, 1939-es másodpéldány a Bundesarchiv-Filmarchiv Berlin/Koblenz gyűjteményéből, 1930-as évekbeli A Tizenkettedik Óra néven forgalmazott francia darab szintén a Cinématéque Francaise-től. A feliratokat egy 1962-es másodpéldány szolgáltatta, a már említett Bundesarchiv-Filmarchiv Berlin/Koblenz-től. A hiányzó feliratokat és beillesztett képeket a berlini trickWilknél készítették el, ezeket a játékidő során megjelölték, hogy könnyű legyen megkülönböztetni őket az eredetiektől. Az angol nyelvű felirat friss (2013-as) fordítás. 

4. rész – Útban a Nosferatu felé, írta Enno Patalas, a müncheni Városi Múzeum/Filmmúzeum egykori igazgatója

Cikkem tárgyának teljes, 1922-es állapotának visszaállításához számos, az évek során feltűnt különböző verzióját rakosgatták össze. Az 1926-ban vagy ’27-ben elkészült második francia változat amerikai fordításának köszönhető, hogy a köztudatban a helyszín Brémaként szerepel, itt ugyanis a helyszínt és a szereplők nevét is megváltoztatták. Ez a darab aztán visszakerült Európába, ahol angolból visszafordították németre az olvasnivaló részeket. Később pedig, vicces módon a németet, amit angolból fordítottak, amit azelőtt viszont franciából vettek át, visszafordították franciára:) Minden egyes újabb átalakítással a képek minősége egyre csökkent… Az 1950-es évekig a franciák nem foglalkoztak a feliratok és beillesztett részletek megőrzésével, így azok jelentős része az idők során elveszett, megváltozott. Azonban a Nosferatuban a feliratoknak különösen fontos a szerepük. Három könyv bukkan fel: az ismeretlen naplója, a vámpírokról szóló kötet és a hajónapló; amik ahelyett, hogy előre vinnék a sztorit, inkább homályosabbá teszik azt, ami látható, mind a szereplők, mind a néző számára. 

A napló szerzője eredetileg névtelen, aláírásként három keresztet használ, de van olyan változat, amiben az író a helyszínt adó város „korábbi elöljárója és születési helyének ügyes történetírója”. A kereszt-aláírás viszont arra mutat, hogy a „beszélő” egy hang a túlvilágról, aki akár a gróf is lehet. Orlok maga a húsevő növény, félúton az élet és a halál között; Ellen pedig a nyitánykor azt kérdezi csokorral hazatérő férjétől, hogy miért ölte meg a virágokat – ez talán előrejelzi a férfi ártatlanságának elvesztését. A Német Demokratikus Köztársaság Filmarchívumában létezik egy különleges változata a filmnek, melyben Albin Grau mintázta meg a betűket. Ebben a feliratok a kamerával felvett, ténylegesen leírt mondatok, elsötétítéssel jelennek meg és tűnnek el, a könyvek lapjait pedig lapozzák. Másik érdekes változat az 1930-as években készült A Tizenkettedik Óra, amelyet Dr. Waldemar Roger készített azzal a szándékkal, hogy hangosfilmet faragjon a némából. Új feliratokat gyártott, a hangot gramofonról játszotta le, és számos változtatást eszközölt a jelenetekben, például boldog befejezést fabrikált a sztori végére. 

Bár alapjában véve fekete-fehér filmről beszélünk, az utólagos színezés mégis rendkívüli jelentőségű, hiszen ezzel lehet egyértelműen megkülönböztetni az éjszakai és nappali részleteket. (Természetesen mindent nappal vettek fel.) A színezést a korabeli másolt példányok esetében direkt hagyták ki, úgy gondolták, nem fontos, azonban ha teljesen monokróm a képi világ, akkor szinte lehetetlenség megmondani, mikor melyik napszak van. Illetve előáll az a helyzet, hogy Orlok vígan masírozik a napfényben, ami pedig tönkreteszi a befejezést. 1980-ban felbukkant egy 1922-es francia kópia a Cinématéque Francaise raktárából, ami hiányos és rossz állapotú volt, viszont látszódott rajta, hogy anno melyik részt és milyen színűre festették ki utólag. Erről majdnem biztosan állítható, hogy a színezett német változaton alapul, így teljesen visszaadja az eredeti képi világot. Az éjszakai jelenetek kékek vagy zöldek, de még akkor is, mikor lámpa világít rajtuk és az ember ezért sárgát várna. A szobabelsők az esti időpontokban sárgák, kivéve a befejezéskor, mikor kint kék, bent zöld fény van. A zöld fény a gonosz karaktert ’veszi körül’. A hajnali részletek rózsaszínben pompáztak, kivéve a narancssárgára színezett húsevő növényes részt. 

A zenét a mozizás hajnalán nem a történet részeként kezelték, hanem a nézőknek nyújtott extra szolgáltatásként. Franciaországban például sokszor úgy vetítették a némafilmeket, hogy csak egyetlen zongora kísérte őket. F.W. Murnau azonban másként állt hozzá a kérdéshez. Hans Erdmann kísérőzenéjét teljes nagyzenekari és kisebb szalonzenekari változatban is lejegyezte. A Fantastisch-Romantische Suite névre keresztelt, 10 tételből álló szerzeményt Erdmann a filmszínházakra bízta, azzal az instrukcióval, hogy nem kell őket „minden esetben ugyanebben a formában játszani. Ez persze lehetséges, de semmiképpen sem kötelező.” Éppen ezért a hatás néha bejött, másszor nem. Azonban a szerző megjegyzi, hogy a pontosan játszott kísérőzene meglepő módon nagyszerűen erősíti a film színezését, és viszont. 

5. rész – A híd, írta a feliratokat fordító és a dvdt pénzelő Craig Keller

Keller arra hívja fel a figyelmet, hogy abban a teljesen lényegtelennek tűnő jelenetben, ahol Hutter átmegy a fahídon, látható egy kis részlet, ami a hozzá kapcsolódó olvasnivalóval együtt félelmetes jelentést kap. A felirat szerint „Mikor átkelt a hídon, hátborzongató víziók kezdték gyötörni.” A fiatalember séta közben hátranéz a kamera felé, ám ahhoz túl messze van, hogy pontosan lássuk az arcára kiülő különös ábrázatot. A szerző azt mondja, lehet, hogy Hutter mosolyogva pillant a kamera felé, de az is elképzelhető, hogy a szó szerint arcnak lefordítható német das Gesicht szó ebben az esetben arra vonatkozik, hogy a hátborzongató víziók miatt pofákat vág. Ráadásul egyenesen belenéz a néző szemébe, ezzel azt mondva, hogy ’most már te is benne vagy ebben a világban, amiben én.’ Ugyanakkor a szekvencia úgy is értelmezhető, hogy Hutter átkel a szellemek világába, ami ugyan nem tűnik másnak, mint az innenső oldal, a valódi világ, de a mesélő (a felirat) azt mondja, így mégis elhisszük neki.

Utóhang 

A Nosferatu megkerülhetetlen műalkotás. Jelentősége többszörös, hiszen a weimari Németország egyik ritka és felbecsülhetetlen értékű dokumentuma, valamint úttörő a némafilmek és a filmművészet terén. Aztán még a Drakula-történet ős-filmje; a horror egyik nagypapája, meg a vámpír-mítosz egyik gyökere. Nézhető Bram Stoker regényének feldolgozásaképpen, fantasztikummal megtöltött némafilmként, vagy akár erotikával telített okkult borzalomként. Fontos megjegyezni, hogy aki látni akarja, az válassza a 93 perces verziót, ne érje be a 65 percessel! 

Pontozás: 

imdb: 8/10 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Már jó ideje várható egy újabb feldolgozás az 1979-es Phantom der Nacht után, ezúttal az amerikaiaktól. A Nosferatu elvileg ebben az évben elkészülhet…

Ebben az évben még egy hasonlóan nagy léptékű projektet tervezek nyárra, azt viszont lehet, hogy több bejegyzésben valósítom meg. Továbbá sajnálom, hogy a több hétig kint lévő szavazásra egyetlen szavazat sem érkezett… Végül pedig a már emlegetett Queen és David Bowie-szám, az Under Pressure: A videót levették...

Aki nem olvasta volna a 2016-os évre vonatkozó bejegyzést eddig, az itt megteheti, hogy értse, miről beszélek! 

Elkészültem a blogon található írások javításának első fázisával, amelyben a 2008-as év összes cikkét átnéztem és felújítottam. Miből állt a felújítás? Először is, a cikkek külalakját ellenőriztem, kiszedtem azokat a videókat, amiket anno beágyaztunk, de már nincsenek fent a youtube-on, így elérhetetlenné váltak. Újakat nem kerestem, mert egyrészt sokszor már képtelen vagyok visszaemlékezni, hogy mi volt a videóban, másrészt meg előbb-utóbb úgyis leveszik majd őket megint… Minden képet beraktam középre, így szebben mutatnak, és jobban illeszkednek az oldal alaptémájához. A szerver eltüntetett néhány képet, ezeket pótoltam, illetve pár cikk egyáltalán nem tartalmazott illusztrációt, mert 2008-ban még lehetetlenség volt az adott filmről bármit is találni a neten. Ezeket utólag kiegészítettem.

Akkoriban még nem volt annyi tartalom a weben, mint most, ezért a 8 évvel ezelőtti írásokban nincsen annyi és olyan jó minőségű fotó. Ezeket békén hagytam, mert így emlékeztetnek arra, milyen volt régen blogot írni:) Néha azért nyúltak meg a fotók, mert a szerkesztésnél meg kellett nyújtani őket, hogy jól nézzenek ki a publikálás során, ugyanis azidőtájt a blog.hu motorja összenyomta a képeket. Később ezt a problémát kiküszöbölték, azonban a szerkesztői felületen most már csak arányosan lehet csökkenteni a fotók méretét, ezért nem szórakozom a kijavításukkal. Emléket állítanak a régi időknek…

A Filmrajongó indulásakor még egyből a szerkesztői felületre írtam a cikkeket, aztán később a Jegyzettömbbe fogalmaztam meg a szövegeket, amiket aztán áttettem a Wordbe. Ez a művelet elég hosszadalmas volt, főleg, mivel a Word „szétdobta” a mondatokat, amiket egyenként kellett újra összerakni, aztán megformázni. Erről jut eszembe, hogy volt pár cikk, ahol a betűtípus az utólagos szerkesztés során a szerkesztői felületen megváltozott, és nem illett össze az adott írások többi részével. Éveken át fogalmam se volt, hogy ezt miként lehet orvosolni, de most kiderült, hogy egyszerűen Wordbe át kell másolni a szöveget, és ott be lehet állítani a betűtípust. Pár helyen voltak még igénytelenül összerakott linkek, ezeket átszabtam, hogy illeszkedjenek a környezetükbe.

A kérdéses évben a Jöttünk, láttunk, visszamennénk mindkét részéről két írás született; valamint Mozsárágyú már ekkor értekezett a Mystery Menről, amiről a későbbi évek folyamán készítettem egy részletesebb bemutatót. Ezek direkt szerepelnek kétszer, kétféle szemszögből. Ezen felül a Szárnyas fejvadászról véletlenül két cikket írtam, ahogy A remény rabjairól is... Utóbbiról határozottan emlékszem, hogy nem jött elő a keresőben, amikor utánanéztem, hogy megvan-e már; az előbbinél viszont fel se merült, hogy már szerepel és csak most derült ki számomra…

Azonban ennek van egy pozitív vonulata is, mégpedig hogy megmutathatom nektek, miként változtak a munkáim az évek során. A következő linken elolvashatjátok a 2008-as A remény rabjait, itt a négy évvel későbbi, jóval részletesebb változatát; itt pedig ugyanígy az „eredeti” Szárnyas fejvadászt, majd az „újragondoltat”. Érdemes megfigyelni a pontszámok változását is!

A következő kérdés, amire a válaszotokat várom, az a szerzőtársammal kapcsolatos. Mozsárágyú a húgom, aki elől kezdetben eltitkoltam az oldalt, de amikor megismerte, ő is azonnal írni akart rá. Mindketten újságíró szakon végeztünk a Kodolányin, szóval megvan bennünk az íráskészség, ugyanakkor nagyon különböző az ízlésünk mozgóképek terén – ez kapóra jött számomra, mert kolléganőm megnézett és megírt olyan alkotásokat, amiket én nem. Cikkeink is rendkívül különbözőek, ő inkább az érzéseit, a film által benne keltett hangulatot ismerteti, míg én sok tényt, érdekességet közlök, és emellé csak mellékletként csatolom a véleményemet.

Íme, két példa, a már említett Jöttünk, láttunk, visszamennénk első része, amit mind a ketten „elemeztünk” saját látószögünkből: Mozsárágyúé és az enyém.

Húgom jelenleg a munkája miatt rendkívül kevés szabadidővel rendelkezik, de néha van olyan film, amiről kijelenti, hogy nagyon szívesen írna róla, ha volna rá módja. Felajánlottam neki, hogy bármiféle időkorlát nélkül, nyugodtan tegye ezt meg, aztán, ha egyszer készen lesz a cikke, akkor kirakom. 

Végül még egy szavazás, hogy legyen mit nézegetni: Anno úgy voltam vele, hogy egy nap akár három írást is kitettem, míg mostanában inkább heti egy vagy kettő a maximum. Igaz, ezek jóval részletesebb, kielégítőbb információforrások, mint a kisebb társaik. Mégis jó lenne tudni, hogy nektek mi tetszik jobban? 

Előre is köszönöm az összes szavazatot! 

Egyéb hírek az oldallal kapcsolatban: Az ebben az évben megnézett filmekről egy kis listát vezetek, amit majd az év végén, vagy valamikor azután közzéteszek. A következő hónapban valami mást fogok csinálni, így nem foglalkozom a javítással. Új cikkek sem fognak születni, kivéve a blog február 11-ei születésnapjára készülő szuper bejegyzést, ami egy igazán különleges, filmtörténeti mű egyedi kiadásáról fog szólni! Ezen felül reménykedem benne, hogy hamarosan nagy bejelentéssel térhetek majd vissza:) Szavazzatok és olvassátok el a 2008-ban készült írásokat, amik most már a lehető legjobbak! Február 11-én találkozunk!

Ha tömegközlöködéssel és egyedül utazom valahová, általában út közben mindig olvasok egy kis bulvársajtót. Ezen lehet röhögni, szörnyülködni és örülni annak, hogy engem a celebek világa nem érdekel. Ezen a héten budapesti utam során a Napi Mocsok hasábjain felfedeztem két cikket, ami eléggé felkeltette a figyelmemet, ezért úgy döntöttem, írok róluk, hátha van még olyan, aki hozzám hasonlóan nem hallott ezekről a dolgokról.

I. A Hősök-sorozat felújítása, a Heroes Reborn egyetlen évad után lekerül a képernyőkről.

Az eredetileg 2006 és 2010 között futó, négy évadot megélt Hősöket itthon a tv2 adta és nagyon nyomatták. Ez a sorozat, ha jól tudom, különleges képességű, köztünk élő emberekről szólt, szóval egyfajta X-Men-klónnak tekinthetjük. Azt nem tudom, hogy ténylegesen sikeres volt-e, én például senkit sem ismerek, aki anno nézte volna, de tudom, hogy mindenütt reklámozták és ennek köszönhetjük a rendkívül tehetséges Hayden Panettiere felbukkanását is. 

Éppen ezért marhára meglepő számomra, hogy a felújítása gyakorlatilag azonnal megbukott az USA-ban. Bár tény, hogy most a tv-sorozatok korát éljük, azt hittem, hogy a Heroes alapvetően nagyot kaszáló, nagy hírnévnek örvendő valami volt, és az utódja emiatt ugyanolyan sikeres lesz. (Lásd mondjuk a Better Call Sault és a Fear The Walking Deadet.) Nos, egyértelmű, hogy tévedtem. Lássunk néhány idevágó idézetet!

"A Heroes Reborn évadzárója a franchise végét is jelenti az NBC elnöke, Bob Greenblatt szerint, aki egy amerikai sajtóeseményen beszélt a széria végéről. Mint mondta, eleve egy évaddal, elinduló és lezáruló sztorival terveztek, de nem lett volna a kreátor, Tim Kring ellenére, ha lesz még folytatás - a nézettség azonban nem volt meggyőző." (Blikk, 2016.01.15., 10. oldal)

Magyarul: Szerettünk volna egy csomó nézőt és egy csomó pénzt, de a művünk senkit se érdekelt, szóval nem fogjuk folytatni. Ez a kidumálási próbálkozás annyira jó... (Nem beszélve a magyartalan, indokolatlan kreátor és franchise szavak használatáról.) Vajon hasonló sors vár-e a jóbarátok egy részesre tervezett speciális epizódjára is, amiről éppen ma írták meg, hogy Matthew "Bérgyilkos a szomszédom" Perry nem lesz benne? Remélem, hogy igen.

Még egy kis adalék az 8chan.net /tv/ részlegének ehhez kapcsolódó topikjából. Az alábbi hozzászólók mind névtelen felhasználók:

"Egyáltalán mi a francért próbálkoztak? Még Hayden Panettiere-t se tudták visszahozni."

"Úgy tűnik, megkísérelték összehozni azt, amit eredetileg is akartak, hogy minden egyes évadban egy új csapatnyi mutánsra összpontosítsanak (vagy csak ebben az egy évadban?). Viszont úgy tűnik, beraktak pár szereplőt a régi szériából, ami azt mutatja, hogy csak kaszálni akartak vele, amennyire lehetett."

"Nem vagyok meglepve. Ez a sorozat karácsony előtt közepes minőségűből valódi szemétté vált az évad második felére."

A kommentelők egyetértettek abban, hogy semmi értelme nem volt a sorozat újjáélesztésének, illetve senkit sem zavart, hogy a végeredmény aztán megbukott. És mindössze egyetlen hozzászóló akarta volna Hayden Pannettiere-t látni. Vagyis úgy látszik, rajta kívül vajmi kevés vonzereje volt ennek az egésznek. [Megjegyzés: Egyetlen részt se láttam belőle, de sosem érdekelt.]

II. Egy magyar hölgy pert nyert a Paramount Studios ellen, ami a Pain & Gain (Izomagyak) című filmjével meggyalázta testvére emlékét

A Bors 2016. január 15.-én megjelent számának 6-7. oldalán található egy nagy méretű cikk, ami beszámol erről az eseményről. A hazánkban Izomagyak néven is futó akció-vígjáték viszonylag nagy felhajtás nélkül tűnt el a süllyesztőben 2013-as premierje után, engem személy szerint egyáltalán nem érdekelt, ám ez az írás felhívta a figyelmemet arra, hogy az USA-beli filmesek (élükön Micheal Bay-jel) egy magyar milliomos és barátnője meggyilkolásából készítettek szórakoztatónak szánt filmet. Mivel a kérdéses alkotást nem láttam, így konkrét véleményt se tudok mondani, ám az utánaolvasás során az derült ki számomra, hogy Bay alkotása a rosszfiúk oldalára állítja a közönséget. 

A magyar vonatkozás már izgalmas; az pedig pláne, hogy a felperes Griga Zsuzsanna bebizonyította, hogy a hatalmas filmgyárak korántsem mindenhatóak, és egy egyszerű civil is nyerhet pert ellenük, amennyiben igaza van. Nézzünk pár idevágó idézetet az említett lap említett oldalairól:

"A Bors írt róla először, hogy a történet egy Amerikában élő magyar milliomos, Griga Ferenc haláláról szól." Az említett perelő hölgy Ferenc testvére.

(Griga Zsuzsanna) " Amikor értesültem a film készítéséről, írtam a Paramount stúdiónak, de egy durva válaszlevélben közölték, mivel Feri meghalt, semmi közöm az egészhez. Az előzetesekből aztán láttam, hogy viccet csináltak az egészből, és szinte teljesen elferdítették a tényeket, holott igaz történetként hirdették, ez szerepelt a film plakátjain és magában a filmben is."

"Griga Ferenc (...) előbb New Yorkban élt, autókat mosott, majd Floridába költözött, ahol szextelefonos céget alapított, amiből milliomos lett. Egy testépítőkből álló bűnbanda 1995-ben elrabolta a barátnőjével együtt, hogy pénzt zsaroljanak ki tőle. Grigát egy súlyzóval ölték meg, kedvesét halálra nyugtatózták."

(Rónai Péter, ügyvéd) "A főszereplő Mark Wahlberget azért pereltük be, mert kiadott egy táplálék-kiegészítő tablettát a film logójával. A sztárt végül nem büntette meg a bíróság, a Paramountot és Michael Bay rendezőt viszont elmarasztalta. Már kaptunk egy ajánlatot tőlük, amit nem fogadtunk el."

A Bors szerint a "film mérsékelt siker volt 2013-ban", a wikipedia szerint 26 millió dollárból készült és valamivel több mint 86 milliót hozott vissza. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott. Azt nem értem, hogy a Wahlberg elleni per mire volt jó, illetve azt sem, hogy mi értelme van Michael Bay-től azt várni, hogy bocsánatot fog kérni egy művéért. Eddig a négy Transformers-izéért sem kért bocsánatot senkitől...

Na, szóval úgy gondoltam, ezeket érdemes megosztanom veletek, mert az egyik magyar vonatkozású, és mindkettő bemutatja, hogy Hollywood sincs isteni hatalommal megáldva. Akinek van valamilyen hozzászólása a sorozathoz, vagy a filmhez, az bátran kommenteljen!

Boldog és Sikerekben Gazdag 2016-ot Minden Kedves Olvasómnak!

Néhány bejelentésem van a Filmrajongóval kapcsolatban. Az oldalon található több mint 1000 bejegyzés jelentős részét egynél többször soha nem olvastam el, így tele lehetnek hibákkal, tévedésekkel, illetve még levehették a hozzájuk tartozó youtube-videókat. Sőt, mivel úgy 2014 közepe óta a blog.hu átállt az alapvetően középre helyezett képes rendszerre, így a régi, balra húzódó képek sem állják már meg a helyüket.

Ennél fogva úgy döntöttem, hogy 2016. január 1-től "lezárom" az oldalt. Ez annyit takar, hogy ebben az évben felújítom az eddigi 7 év cikkeit, aktualizálom, kicsinosítom őket, hogy a jövőben minőséget képviselhessenek. Ameddig ez a munka tart, új bejegyzés csak abban az esetben lesz, ha valami olyat látok, amit mindenképpen meg akarok ismertetni veletek; illetve ha valami nagyon-nagyon tetszeni fog és ezt el akarom mondani.

Ezen kívül A héten a tvben-listára mostantól csak olyan alkotások kerülnek fel, amik legalább a 3-as pontszámot elérték és emellett valamennyire tetszettek is nekünk. Azt hiszem, mindenki jobban jár, ha csak olyan alkotásokat ajánlok a figyelmetekbe, amik szerintünk jók.

A javítási munkáról majd folyamatosan beszámolok, illetve talán készítek nagyobb összefoglaló bejegyzéseket (pl. összes írás 2011-ből vagy összes Bud Spencer-film, stb.).

Ez az egész nem tart majd annyira sokáig, mert egyrészt élvezem a feladatot, másrészt sok olyan bejegyzés van, amit már kijavítottam. Legrosszabb esetben is 7 évnyi termést 7 hónap alatt végig lehet járni, szóval az év második felében már biztosan jönnek új írások.

Az eddig ismertetett mozis kínálatból egyedül az X-Men: Apokalipszis az, amit biztosan megnézek majd. Ezen kívül tutira ígérhetem Juno Temple 2015-ben bemutatott, illetve jövőre érkező filmjeinek ismertetését - azt még nem döntöttem el, hogy februárban, a blog születésnapja, vagy júliusban, az ő szülinapja kapcsán. 

Szóval új bejegyzés most egy darabig nem lesz. Ha mégis, akkor az valami igazán nagyszerű dologról fog szólni! És ahogy mondtam, figyeljétek a híradó-összefoglaló írások érkezését!

Megjegyzés 2017-ből: Munka és regényírás mellett nem lehetett egy év alatt befejezni ezt az egészet, még csak most járok a végén és már október van...

Állandóan mindenki erről a filmről ugat, úgyhogy mi is megnéztük. A cikk további részében szpojlerek jönnek, úgyhogy aki még esetleg nem látta, az ne olvasson tovább! 

Történetet nem írok, hanem inkább ugorjunk egyből a lényegre: ez egy középszerű alkotás. Konkrétan 3/5. -1, amiért gyakorlatilag ugyanaz, mint Az Új Remény, és még egy -1, amiért semmit, de semmit sem magyaráznak meg! 

A hangulata jó volt és elszórakoztatott, nagy élmény volt a III. rész után ismét az óriási vásznon látni a nyitó Star Wars-feliratot; pluszban pedig a poénok meg a régi rajongóknak szánt kis utalások tovább emelték a színvonalat. Sajnálatos módon az új karakterek nem nagyon tesznek hozzá a végeredményhez, a régiek közül meg egyedül Han Solo (természetesen Harrison Ford) kap elegendő időt, hogy kibontakozhasson. De akkor nézzük is végig őket, a nagy öregeket, akik kis híján 40 éve segítik mesélni a messzi-messzi galaxis történeteit: Ford mellett visszatér Mark Hamill (Luke Skywalker) és Carrie Fisher (Leia Organa), valamint Peter Mayhew (Chewbacca) és Anthony Daniels (C-3P0). R2-D2 is felbukkan, de Kenny Baker ezúttal csak tanácsadóként vett részt a karakter megalkotásában, már nem ő bújik meg a jelmezben. Visszatérő kisebb karakterek: Warwick Davis (ezúttal egy Wollivan nevű alakot játszott, fogalmam sincs, ki ez), Tim Rose és Erik Bauersfeld Ackbar admirálisként, valamint Mike Quinn és Kipsang Rotich Nien Nunbként. Nagyszerű dolog, hogy az utóbbi két űrlényt pontosan ugyanazok az emberek mozgatták és szólaltatták meg, akik a régi részekben, ezen kívül bábuk meg maszkok segítségével jelenítették meg őket. És ha már az eredeti trilógia alkotóinál tartunk, emeljük ki, hogy a forgatókönyv egy részét Lawrence Kasdan, A Birodalom visszavág és A Jedi visszatér írója hozta össze; a zenét pedig újfent John Williams szerezte. 

Lássuk az új arcokat! A főszereplő Rey-t Daisy Ridley kelti életre, a jófiúvá avanzsáló egykori rohamosztagos Finnt John Boyega, a vagány űrpilóta Poe-t pedig Oscar Isaac testesíti meg. A jó oldalt erősíti még Lupita Nyong’o (Maz Kanata szinkronhangja) és Max von Sydow (az öreg pasi az elején a faluban). A rosszfiúk közt üdvözölhetjük Adam Drivert (Kylo Ren), Andy Serkis-t (Snoke) és Gwendoline Christie-t (Phasma kapitány); valamint szinkronként hallhatjuk Simon Pegget (a Rey-nek szemétért kaját adó Unkar Plutt) és Daniel Craiget (a rohamosztagos, akit a lány elmetrükkel manipulál); az egyik First Orderes tiszt pedig a Trónok Harcából meg Az útvesztőből ismert Thomas Brodie-Sangster. Lawrence Kasdan egyébként producer is volt, mellette a forgatókönyvért J.J. Abrams felelt. Abrams szintén beszállt a pénzével a produkcióba és ő volt a rendező; az íróként feltüntetett Michael Arndt művét azonban nem használták fel. Külön kiemelném pozitívumként a jakkui településen az itatóban szlopáló hatalmas disznót, amin Mozsárágyúval remekül szórakoztunk.:) 

Kis utalások az eredeti trilógiára: a Dejarik-holosakk, a Jedi gyakorlógömb, „döglött” lépegető, lázadó sisak, Vader szétvert maszkja.

Dolgok, amiket direkt nem magyaráztak meg (bizony, mivel úgyis sikeres lesz, és úgyis jönnek a folytatások): 1. Finn hogyan tudja a kondicionálás ellenére nem meghúzni a ravaszt? Aztán miként dönt úgy, hogy átáll? 2. Poe hogy éli túl a zuhanást? Hogyan megy el Jakkuról? 3. Mi motiválja Finnt? Egész életében csak a rohamosztagos képzést ismerte, miért érdekli Rey sorsa, miért barátkozik össze Poe-val 20 perc együttlét után? 4. Rey csak úgy tudja használni az Erőt, mert csak? 5. Kylo, akit maga Luke Skywalker és Snoke is tanított, veszít a lány ellen, aki életében először fog fénykardot. Hogyan lehetséges ez? 6. A TIE-vadászban nincs létfenntartás, de hőseink maszk nélkül repülnek vele. Nem tud leszállni, de azért elindulnak vele le a Jakkura, ami egyébként egy az egyben megegyezik a Tatooine-nal. 7. A Köztársaság még létezik, de akkor a Birodalomnak tűnő First Order hogyan létezhet vele együtt? 8. Ha van Köztársaság, miért kell tőle függetlenül még egy Ellenállás is? Ez a két oldal egy célt szolgál, mégsem fognak össze? 9. Mint tudjuk, a rohamosztagosok képtelenek eltalálni bármilyen célpontot. Akkor a közülük való Finn mitől lett mesterlövész? 10. Mi motiválja Rey-t? Alapvetően ott akar maradni a Jakkun és várni azt, aki megígérte neki, hogy visszajön érte; mégis hirtelen irtó fontos lesz neki, hogy segítsen BB-8-nek, megtalálják Luke-ot és lázadjanak. Ott, a semmi közepén, egy totál lényegtelen bolygón mit érdekli őt a First Order?

Az új gonosz, Kylo Ren Darth Vader külsejét egyesíti Anakin Skywalker elkényeztetett kamaszos dühkitöréseivel, Maz megfeleltethető egy női Yodának, Rey Luke-nak, Poe Hannak, BB-8 R2-D2-nak; és egyedül Finn az, aki nem hasonlít valamelyik korábbi főhősre. A maszkos rosszfiú mellett a háttérben álló, először csak hologramon megjelenő nagyúr is visszatér (Snoke); szinte megismétlődik a kantina-jelenet; a First Order fegyvere meg egy felturbózott, immár harmadik Halálcsillag. Ha nagyon akarom, akkor Phasma meg Boba Fetthez hasonlítható. Szóval nincs új a Nap alatt… Egyetlen alkalommal igen nyilvánvaló propagandát állítanak elénk: vörös zászlók lengnek, a szürke ruhás ezredes üvöltve szózatot intéz az összegyűlt rohamosztagosokhoz, akik karlendítéssel éltetik. Na, honnan ismerős ez a képsor? 

Kis adalék a megértéshez, illetőleg az eddig felhozott kérdésekre egy lehetséges válasz korábbi vendégszerzőnktől, SickRattől: Finn Lando Calrissian fia. Ez magyarázhatja azt, hogy mitől lesz szabad akarata és lelkiismerete. Plusz lehet, hogy Lando Felhővárosban megtalálta Luke elveszett fénykardját és ő vitte el Mazhoz. 

Egyéb magyarázat nélkül maradt dolgok az 8chan /tv/ részlegének „idegesítő részletek Az ébredő erőből” részéről, Névtelen hozzászólóktól: 1. Rey tudja, hogyan kell lézerpisztollyal lőni és másodpercek alatt mesteri szinten kezd el bánni vele. 2. A végső párbajnál Kylo hagyja, hogy ellenfele nyugodtan meditáljon, nem lép közbe. 3. Hogyan találják meg a bolygónyi méretű Csillaggyilkos bázison Phasmát? 4. Finn saját bevallása szerint a takarítók közt dolgozott, de urai mégis éles bevetésre küldték. 5. Chewbacca külseje semmit sem változott az évtizedek alatt. 6. Kylo a Ren-lovagrend mestere, de mégsem fejezte be a képzését. 7. Finn pálfordulását bajtársa halála okozza, ám a későbbiekben mindenfajta érzés nélkül gyilkolja halomra azokat, akikkel néhány órával/nappal korábban még egynek számított. 8. Leia a visszatéréskor megöleli Rey-t, akivel ekkor találkozik először; Chewie-t viszont nem. 9. Az elképzelhetetlenül nagy Csillaggyilkos teljes pajzsát egyetlen kis képernyőről ki lehet iktatni. 10. Miként van az, hogy a takarítók közt dolgozó Finnt mindenki felismeri? Pláne úgy, hogy folyton maszkot kellett viselnie. 11. Rey-nek semmiféle tapasztalata nincs űrhajók irányításáról, mégis az első alkalommal mindenről tudja, hová való és mit csinál; fantasztikusan szlalomozik a lövedékek és törmelékek esőjében; hihetetlen mutatványokat hajt végre a Millenium Falconnal, majd végül megerősíti, hogy tényleg ez volt az első alkalma, mikor űrhajót vezetett. 12. Chewbaccát leginkább ölebként kezelik, és Han halála után nem ő kapja meg a Falcont, hanem Rey. 13. A főhősnő honnan tudja, hogy a Jedi elmetrükk egyáltalán létező dolog? Sosem látta korábban, hogy valaki ilyet csinál; ráadásul azt hitte, a Jedik csak a legendákban léteztek. 14. Finnről senki sem feltételezi, hogy kettős ügynök. Nem csak beavatják őt az Ellenállás terveibe, hanem hagyják, hogy beleszóljon és elküldik a Csillaggyilkosra. Bár alig ad okot arra, hogy megbízzanak benne, mégis megengedik neki, hogy átvegye az akció irányítását és eljuttatják abba a pozícióba, ahonnan tökéletesen tudja szabotálni az egészet.

Két negatív megállapítás ugyaninnen: I. „Az egész film, főként Kylo és Rey csak akkor értékelhető, ha a készítők ennek a két karakternek jelentős fordulatot terveznek (átállnak az ellenkező oldalra). Hiszen egy gonoszt úgy építesz fel, hogy megmutatod, mire képes; a hősnek viszont küzdenie kell.” [Aki látta, az tudja, hogy Rey semmiért se küzd meg, egyszerűen Luke-szintű képességeket kap a puszta levegőből.] II. „Ez a film egy vidámparki hullámvasút. Ha egyetlen pillanatra is elgondolkodsz rajta, az egész szétesik.” Két pozitív vélemény, az első az említett részlegről: „Kedveltem Snoke-ot. Szerintem jól nézett ki. Olyan Óz, a csodák csodája-érzést keltett. Mert kisebb, mint Yoda és csak a hologramja ilyen óriási.” Ez meg tőlem: Chewie sérülése az első csatában remek, mert ez mutatja, hogy ő is megöregedett. 

Elképesztően sokat lehetne még pofázni az érdekességekről, de egyszerűen se időm, se kedvem nincs hozzá, így ezt most mellőzni fogom. Akik nem tudnak angolul és emiatt számukra az imdb adattára elérhetetlen, azok próbálják meg beszerezni a decemberi VOX Magazint, abban rengeteg adat van erről a moziról! 

Végül az utolsó két fontos adat jön: Az ébredő erő 200 millió dollárból készült és eddig már több mint 1 billió dollárt hozott vissza – és még nagyon a vetítési időszak elején járunk! A kritikusok általánosságban kedvelték. 

Nekünk annyira nem tetszett. Bár szórakoztató volt, de annyi lehetetlenséget, megválaszolatlan kérdést és pénzszagot hagyott maga után, hogy mégsem tudjuk szívből szeretni. Ezért, ahogy említettem, 3/5-öt kap tőlünk. 

imdb pontszáma: 8.6 (2 év alatt 0.4-et csökkent, de többet kellett volna.)

Politika-rovat: Rey azért kap meg mindent, mert nő; Finn azért főszereplő, mert néger; Poe pedig 90%-os biztossággal nevezhető homokosnak. Ezt a szériát is sikerült tönkretenni a "feminizmus" és az "SJW"-mozgalom jegyében. Éljen!

Hírek: 

- J.J. Abrams pénzeli az alábbi produkciókat: Portal, Half-Life, Star Trek: Mindenen túl, Mission: Impossible 6, Star Wars VIII, cím nélküli Cloverfield folytatás. (Ebből 3 készült el eddig, a legutolsóban kiderül, hogy a szörnyek az űrből jönnek; az Űrszekerek irtó uncsi volt; a következő "Star Wars" meg jövőre jön...)

- Lawrence Kasdan az írója és producere a készülő önálló Han Solo-filmnek. (Ami biztos, hogy ostobaság lesz.)

- Harrison Ford állítólag benne lesz egy új Szárnyas fejvadászban, az ötödik Indiana Jones-ban és a Star Wars VIII-ban. (A középső nem készült el, a többi bemutatóra vár.)

- Mark Hamill szintén visszatér a Star Wars VIII-ban, valamint újfent megszólaltatja Jokert a Batman: The Killing Joke című animációs filmben. 

- Carrie Fisher is benne lesz a Star Wars VIII-ban. (Azóta meghalt, úgyhogy a IX.-ben már nem.)

- Simon Pegg harmadszor lép az Enterprise fedélzetére a Star Trek: Mindenen túlban; valamint szinkronként hallhatjuk a most már ötödik (?) Jégkorszakban. 

- Max von Sydow-t jövőre a Trónok Harcában látjuk viszont. (Elég keveset szerepelt...)

- Daisy Ridley, Adam Driver és John Boyega visszatérnek itt látható karaktereikhez a Star Wars VIII-ban. 

- Oscar Isaac szintén megint Poe-vá válik, de előtte még a félelmetes En Sabah Nurként bukkan fel az X-Men: Apokalipszisben, amit már nagyon várok! Az eljövendő múlt napjai végén látott fickó sem volt igazi Apocalypse-ként számomra, de örülök, hogy végül nem Logan Lermant választották a szerepre. (Láttam, írtam róla, tetszett.)

- Andy Serkis a Black Pantherben ugyanazt a figurát játssza, akit az Avengers 2-ben; valamint a motion capture technológiát felhasználva játszik a következő két Tintin-filmben, a War for the Planet of the Apes-ben és a Jungle Book: Origins-ben; utóbbit rendezőként is jegyzi. 

Ebben az évben már nem lesz több írás, de jövőre nagy változás várható a blogon, úgyhogy figyeljetek!

Boldog Karácsonyt minden kedves olvasómnak!

Ahogy a Glóriánál, most is az történt, hogy az emailembe belépve láttam a port.hu-s értesítőt, hogy este lesz egy Örkény István-művön alapuló film. Gondoltam, akkor nézzük meg, mondtam a családnak, hogy ez lesz, aztán közösen leültünk nézni. (Annyit még hozzáfűznék, hogy normális esetben elkerülöm az ATV-t, ez egy kivételes alkalom volt, bár a hónap elején adták az Isten hozta, őrnagy úr!-t is…) Annyit elöljáróban még meg kell jegyeznem, hogy az alapul szolgáló kisregény sosem tartozott a kedvenceim közé az Örkény-életműből, bár a jelentősége vitathatatlan. Nézzük, mi lett belőle a mozgóképes feldolgozás során! 

A történet középpontjában a Budapesten élő özvegy Orbánné (Dayka Margit) áll, akinek mindennapjait gazdag, külföldön élő, de betegsége miatt járásképtelen nővérének, Gizának (Bulla Elma) írt leveleiből és kettejük telefonbeszélgetéseiből ismerhetjük meg. Mindkettejüknek megvannak a saját problémáik, mindketten másként látják egymás helyzetét, Orbánné életét pedig még a szerelem is bonyolítja. 

Bevallom, utoljára középiskolás koromban olvastam a Macskajáték írott változatát, és akkoriban nem tett rám nagy hatást, így alig emlékszem, mi van benne. Itt, a filmváltozatban pedig a sokszor szerintem abszolút céltalan és oda nem illő művészkedés vette el a kedvem a sztoritól. Persze egy levél-regényt nem könnyű megfilmesíteni, ám számomra Makk Károly felvillanó izéi, színes lencséken és beszűkített „lyukon” keresztül mutogatott néznivalói, össze-vissza visszhangzó szövegei és a semmit mutató képei kifejezetten idegesítően hatottak. Lehet, hogy ez az igazi, legfelsőbb szintű filmművészet és az is lehet, hogy erről fogalmam sincs, de ezek a dolgok nem tetszettek benne, na.

Ellenben Dayka Margit nagyon jól játszik, miatta egyre jobban kezdett érdekelni, hogy vajon mi történik a figurájával, Erzsivel. A konfliktusai korántsem rendhagyóak, ám hajlott kora (60-as évei végén jár) mégis különlegessé teszi azokat, amiket átél. Mennyivel más a szerelem, mikor az ember fiatal és milyen más idősen! Még akár negyven év után is kiderülhet, hogy valakit nem ismerünk, vagy nem eléggé ismerjük, ám az érzései ellen senki se képes küzdeni. Giza sorsa viszont apróságokból bontakozik ki, nála jobban kell figyelni a kis részletekre, pláne ha kimaradt az alapul szolgáló írás. A nővérek próbálják szépíteni a valóságot egymás előtt, ám a néző előtt képtelenek titkolózni. Érdekes megfigyelni, hogy ki mikor és miről hazudik.

Külön kis mellékszálat képez az Erzsi szomszédjában élő Egérke (Törőcsik Mari), aki különös baráti-beosztotti viszonyban van a főhősnővel. A minden gondok gyökerét jelentő Paula (Makay Margit) viszont alig jelenik meg. A Nagy Őt, Csermlényi Viktort Balázs Samu kelti életre; valamint felbukkan még Piros Ildikó (a fiatal Erzsi), Szilágyi Tibor (az iskolaigazgató), Szirtes Ádám (nem tudom, kit játszott) és a beszédtanárnő A Tanúból (sajnos fogalmam sincs, mi a civil neve). A forgatókönyvet Makk Károly és Bacsó Péter írták, a rendező Makk Károly volt. 

Érdekességek: A cím egyrészt utal Erzsi és Giza oda-vissza levelezésére, másrészt a kórus bosszújára, harmadrészt Erzsi és Egérke nyávogós játékára. Örkény István 1963-ban írta a Macskajáték kisregény-verzióját, ami 1965-ben, folytatásokban jelent meg a Kortárs hasábjain. Egy évvel később a Jeruzsálem hercegnője című könyv lapjain látott napvilágot; a színpadi dráma-változat 1969-re készült el. A színházi premier 1971-ben volt. Az itt tárgyalt művön kívül Szabó István is készített belőle filmet 1983-ban. A Macskajáték imdb-adatlapján hibásan szerepel, hogy a film 1974-es, valamint az operatőr Tóth Jánost az írók közt tüntetik fel. Eredetileg Mezei Mária játszotta volna Gizát, ám a forgatás előtt egy nappal visszalépett a szerepléstől. A helyére érkező Bulla Elma már bizonyított a színpadi változat Gizájaként. Csermlényi Viktor szerepel Örkény egy másik művében, A hattyú halálában (és elvileg az Egy jól siekrült temetésben is), ami szintén a Jeruzsálem hercegnőjében jelent meg először. Makk Károly alkotását jelölték Oscar-díjra és Arany Pálmára, de egyiket sem kapta meg.

Végül két vélemény a port.huról; feketevipera írja: „A Macskajáték érdekes stílusú film, kicsit talán nehéz is befogadni. A "szürreális", az álomkép-szerűen megjelenő múltat és a meglehetősen lehangoló jelent ütköztető képek valami szokatlan jelleget biztosítanak a filmnek, Örkény sajátos stílusát ilyen formanyelvre lefordítva. A Macskajáték tipikusan olyan alkotás, hogy rá kell hangolódni, nem olyan film, amit bármikor és bárhol meg lehet nézni.” És egy magyarázat arra, hogy miért nem tetszett nekem a film, olangtól: „Ez a film nem "érdekes stílusú", hanem egy csodálatos remekmű. Korhatáros. Ki kellene tenni a karikát, hogy (60). Ez alatt a kor alatt nehéz azonosulni a film "stílusával", amely teljesen leköveti és hűen visszaadja az idős ember csapongó gondolkozását, emléktöredékeinek váratlan becsapódásait, a finom részleteken elidőzését. Mondhatnám - 62 évesen - így működünk mi, öregek. A távoli testvérhez való viszony, a rivalizálás, a fájdalmas emlékek föl-fölidézése, a beletörődés, belenyugvás, a maradék büszkeség összekotrása.... A legcsodálatosabb magyar filmek egyike.” 

Örkény története, Dayka Margit játéka és néhány megoldás tetszett; de összességében ez a látásmód, ez a művészi megközelítés nem nekem való. Mint film, nem tetszett, unalmasnak éreztem, céltalannak; de a hiba valószínűleg bennem van. 

Pontozás: 

port.hu: 8.4

FilmO: 3/5 (Ez inkább mutatja a fiatalabb korosztály véleményét, igaz, csak hárman szavaztunk, de mind 3-ast adtunk rá.)

imdb: 6.8 (2 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 3/5 

2017-es megjegyzés: Azóta volt szerencsém elolvasni a színdarabot és emiatt még kevésbé tetszik ez a film. Egyszerűen annyi mindent megváltoztattak (Giza sorsa, a befejezés, Csermlényi külseje) benne, hogy szinte rá se lehet ismerni! És akkor még nem beszéltem az 1977-es színházi közvetítésről. Na, az az igazi Macskajáték, Sulyok Mária és az itt is látható Bulla Elma előadásában; azonban érdemes megnézni az 1985-ös változatot is, amiben Psota Irén és Tolnay Klári szerepelnek. Mind a kettő sokkal jobb, mint Makk Károly alkotása, hűek Örkény írásához, viccesek és mégis tragikusak. 

Lehet, hogy a hétvégén még összedobok egy dupla Bud Spencer-cikket, majd meglátjuk.

A művészet régi, bevett fogása, hogy valamilyen problémát gyerekek segítségével mutat be, így sokkal erőteljesebb hatást ér el, mint ha ugyanezt felnőttek tolmácsolnák felénk. Például vajon mennyire lenne durva a Battle Royale, ha iskolai osztály helyett mondjuk, egy vállalati közösség tagjai lennének a szereplői? Ugye, hogy már nem olyan érdekes? Nos, William Golding híres regénye egy csapat kiskamasz fiút szerepeltetve festi le, hogy milyen az, amikor az ember önmagából kivetkőzve, a társadalmi normákat maga mögött hagyva, szinte vadállattá alakul. Ennek második filmes feldolgozását láttuk most Mozsárágyúval. 

Egy katonai akadémiai osztály repülőgépe a tengerbe zuhan. A túlélő fiúk egy közeli trópusi szigetre evickélnek, ahol fel kell készülniük a huzamosabb ott tartózkodásra. Kezdetben mindenki gyerekként viselkedik, ökörködnek, siránkoznak, butaságokon rágódnak, közben a rangidős Ralph megpróbálja összefogni a csapatot. Ám az észérvei nem mindenkire hatnak, így például az erőszakra hajlamos, nagyhangú Jack is úgy gondolja, nem kell neki a „felettese” módszereiből, ezért kis vadászközösséget alakít. Hamarosan a srácok két táborra oszlanak, és lassan mindenki átszivárog Jack soraiba. Egyedül az okos, de túlsúlya miatt a többiek céltáblájává váló Röfi marad Ralph mellett, de ketten nem húzhatják sokáig. Pláne úgy, hogy közben a másik tábor ellenségnek kiáltja ki őket és még állítólag egy szörny is van a szigeten. Vajon hogyan alakul az elvadult fiatalok sorsa? Kimentik őket, és ha igen, mi marad meg az emberségükből? 

Ez egy klasszikus, brutális történet. A regényt még nem olvastam, a régi filmet se láttam, úgyhogy nem volt összehasonlítási alapom, sőt, most találkoztam először ezzel a sztorival. Bár az első húsz percet elég eseménytelennek találtam, kétségtelen, hogy van egy csomó pozitívum a Lord of the Flies-ban: Nagyon szép, élénk színek; jó zene és realisztikus látvány, hogy a külsőségeket említsem. A fiatal fiúk csoportdinamikáját és egymáshoz való viszonyát remekül mutatja be: ahogy cikizik egymást; ahogy inkább beállnak a sorba, csak hogy ne lógjanak ki a kortársak közül; ahogy a kisebbek felnéznek a nagyobbakra; meg ott van pluszban a tekintély kialakulásának két módja. Bár a Jacket alakító srác korántsem néz ki túl veszélyesnek, ez talán csak segíti, hogy még hitelesebb legyen a figura erőszakossága. Az ő tekintélye azon alapszik, hogy nyíltan csak Ralph és Röfi mernek szembeszállni vele, utóbbit azonban senki se veszi komolyan. A vadászok eredményei és az egyre növekvő hatalmuk pedig magukért beszélnek, ez egy idő után elnyomja a Ralph iránt érzett tiszteletet. Utóbbi tekintélye a korábban megszerzett rangján, felnőttes, ésszerű viselkedésén és alapvető kedvességén alapul. Hiszen kiáll a kicsúfolt Röfi mellett, próbál rendet teremteni és logikus szabályokat alkotni, de végül az elszabaduló ösztönöket egyedül már nem bírja kordában tartani. (Megjegyzés: A Cinemax felirattal adta a filmet. Az elején, ameddig egyenruhát hordanak, Ralph-ot „Uramnak” szólítják a többiek, de a feliratban ez egyszer sem jelenik meg. Pedig fontos, mert ezen keresztül is látszik, hogyan vesznek el a társadalomban értéknek számító dolgok a szigeten.)

SZPOJLEREK INNENTŐL 

Érdekes módon van egy felnőtt túlélő is, Benson kapitány, ő azonban végig nyögdécselve fekszik, aztán elszökik, míg a srácok alszanak, végül szörnyű véget ér. Ameddig még jelen van, egyesek bíznak benne, hogy visszanyeri az öntudatát, de Jack már akkor végezne vele. A másik érdekesség, hogy a nyugis Simon nevű fiú kétszer is valamilyen álmot lát (egyszer Benson ébredését, egyszer a sziget mellett elrepülő helikopter megsemmisülését), azonban ezeket semmilyen filmnyelvi eszközzel nem különítik el a valóságtól, ez pedig, főleg az első alkalommal, megzavarja a nézőt. Újabb figyelemre méltó vonás a szörny motívuma. Még a nagy Jack sem olyan bátor, hogy egyedül bemerészkedjen a barlangjába, és miután félig-meddig kiderül, hogy ez a félelmetes bestia kitaláció, a vadászok vezetője még mindig azt állítja, hogy bármikor jöhet. Mert szüksége van egy közös ellenségre az emberei számára, és miután a szörny már nem elég, a külön maradó Ralph-ot és Röfit pécézi ki magának. Utóbbi azért játszik fontos szerepet, mert egyedül az ő szemüvegével lehet tüzet gyújtani. A szemüveg maga szintén különleges utat jár be, érzékeltetve a beálló változásokat. Először kiderül, hogy fókuszlencsének használható, szóval új értelmet nyer. Azután eltörik, mutatva, hogy a barbárrá lealacsonyodottak semmit sem tisztelnek; végül elveszti eredeti funkcióját és tűzgyújtó szerszámmá alakul. Ekkor a vadászok már szinte fel sem fogják, hogy mi a szemüveg eredeti célja. 

A tragédiák persze elkerülhetetlenek egy ilyen szituációban. A vezérüket vakon követő, nem gondolkodó, ösztönök által hajtott, felfegyverzett tinik veszélyt jelentenek mindenre, ami él és mozog. Egymásra is. Kizárólag az ikrekben marad meg valami a korábbi életükből, ez látható, amikor két alkalommal falaznak Ralph-nak, a többiek azonban semmi ilyesmit sem mutatnak. Egy idő után már senkit se izgat, hogy kimentik-e őket valaha. Jack a kezdet kezdete óta azt hangoztatja, hogy örökre itt ragadnak, és vagy mindenki elhiszi ezt az elméletet egy idő után, vagy elfelejtik, hogy másfajta életet éltek korábban. Az érkező felmentő sereg helyett a másnapi vadászatot várják, az égbolt helyett a bozótost figyelik, mozgásra lesve. Hiszen az ember csupán egy intelligens állat, ám ha megvonják tőle a körülményeit, akkor kénytelen az esze mellett az ősidőkből megmaradt, elnyomott berögződésekre hagyatkozni. Ölj, vagy téged ölnek meg! Az erős fennmarad, a gyenge elbukik. Ebből adódóan több haláleset történik, de igazán csak az utolsó sokkol(hat)ja a nézőt. 

SZPOJLEREK VÉGE

Nézzük az alkotókat! A három legfőbb szereplő Balthazar Getty (Ralph; első szerepe, de máig aktív színész), Chris Furrh (Jack; az egyetlen mozifilmje) és Danuel Pippoly (Röfi, ő volt A Viharhegy Óriásában a haspók Zeke). A legjobb egyértelműen Getty. A rendező és vágó a leginkább természetfilmeket gyártó Harry Hook volt (ez meglátszik a végeredményen), a forgatókönyvet Jay Presson Allen (Kabaré) írta. A zenét Philippe Sarde szerezte. 

Érdekességek: William Golding regényét először 1963-ban filmesítették meg, akkor még fekete-fehérben. Cikkem alanya a második a könyvhöz hű feldolgozások sorában, de készült még egy amerikai és egy fülöp-szigeteki változat is, ezeknek azonban csak az alapötletük hasonlít Golding művéhez. Az 1990-es Lord of the Flies forgatása 1988-ban zajlott. A forgatókönyv eredetileg sokkal több káromkodást tartalmazott, de a stúdió ezek jelentős részét kihúzatta, mert a gyerekszínészek szüleit felháborította volna. Ralph felkötött keze nem a regényből került a vászonra. Balthazar Getty ugyanis pár héttel a kezdés előtt fára mászott, leesett és eltörte a csuklóját, ezért Hook belevitte a sztoriba az ifjú valódi sérülését. Nincs nyoma, hogy a játékidő során megölt számos állat vajon valódi volt-e, de nagyon úgy néz ki. Végezetül két hiba: A hatalmas, felfújható csónak, amivel a srácok kiúsznak a szigetre, az érkezésük után eltűnik és később sem játszik már szerepet. Röfi szemüvege pedig igazából nem alkalmas fókuszlencsének, mivel a kövér fiú rövidlátó, és a rövidlátóknak készült lencsék nem összegyűjtik, hanem szétszórják a napfényt. Ez a hiba azonban a regényben is benne van. A legyek urának készítési költségéről nem találtam adatot, bevétele kis híján 14 millió dollár lett. A legtöbb elemző szerint a ’63-as eredeti jobb, azt is mondják, hogy itt a színes látványvilág mesterkéltté teszi az egészet. Saját korában azt nyilatkozták róla, hogy az alapjául szolgáló, akkoriban majdnem 40 éves regény már elavulttá vált, és a kor emberének vajmi kevés borzongásra ad okot. Sajnos igaz, amit anno Roger Ebert írt: „minden nap történik olyan esemény az utcákon, ami sokkal borzasztóbb bárminél, mint amit a kis szörnyetegek művelnek Golding szigetén.” 

Mindenesetre azt mondom, hogy aki még hozzánk hasonlóan nem találkozott ezzel a történettel más formában, annak ez a feldolgozás is jó. Viszonylag lassú, az elején kissé eseménytelen, de gondolkodásra késztet. 

Pontozás: 

imdb: 6.4 

Szerintem: 4/5 (Aki mostanában nézi meg, annak már egyáltalán nem lesz annyira durva, sőt, már a saját korában sem volt az.) 

2017-es megjegyzés: Elolvastam a regényt és szerintem nagyon jó volt, valamint láttam a '63-as verziót is. Az itt tárgyalt, velem majdnem egyidős alkotás és elődje együtt adnák ki a könyv tökéletes feldolgozását.

Hírek: 

- Balthazar Getty benne lesz a készülő új Twin Peaks-sorozatban. A régi egyébként gyakorlatilag folyamatosan megy az M2-n, késő éjjel. 

Ja és még valami: A cím eredete nem derül ki a filmből.

A port.hun jártamban-keltemben akadtam rá erre a filmre, aminek még egyetlen értékelése sem volt. Bevallom, miután elolvastam Bram Stoker regényét, kicsit jobban elkezdett érdekelni Drakula története, és az itt tárgyalt mű a leírás alapján érdekesnek tűnt. Mondjuk a Film+ 2-ből gondolhattam volna, hogy talán mégsem jó ötlet vállalkozni rá… 

Bram Stoker (Wes Ramsay) feleségül kéri szerelmét, Elizabeth Murray-t (Kelsey McCann), ám a hölgy apja (Dan Speaker) nem hajlandó hozzáadni a lányát, csak azzal a feltétellel, hogy ha egy évig távol maradnak egymástól. Ha a szerelmük kibírja ezt a próbát, akkor egybekelhetnek. Bram meghúzza magát egy távoli helyen, Elizabeth pedig elmenekül Londonból, ám balszerencséjére a vasútállomáson összetalálkozik Drakula grófjával (Andrew Bryniarski), aki felajánlja neki a segítségét. Ám ebből hamar emberrablás kerekedik, így aztán a szerelmes ifjú és a bosszúszomjas apa útra kelnek Erdélybe, hogy leszámoljanak a gaz gróffal.

Ezt az alkotást nézve két dolog merült fel bennem: Michael Feifer vagy írni, vagy rendezni nem tud – esetleg egyiket se. Ezt az embert gyakorlatilag egy személyben terheli a felelősség a Dracula’s Guestért, és ez sajnálatos, mert több pénzből, egy normális forgatókönyvvel vagy egy jobb direktorral lehetett volna valami érdekeset csinálni. Ezt csak azért mondom, mert valóban létezik egy ilyen című novella Bram Stoker tollából, ami csak a halála után jelent meg, és állítólag a Drakula gróf válogatott rémtetteinek eredetileg törölt nyitófejezete lett volna. Sajnos a címen és néhány kis részleten kívül ennek a filmnek vajmi kevés köze van az irodalmi alapanyaghoz. A továbbiakban szpojlerek következnek, így csak az olvasson tovább, aki már látta, illetve nem akarja megnézni! 

A nyitásnál feltűnt a rendkívül fura képminőség, valami igen olcsó anyagra rögzítették a látnivalókat. Viszont már ekkor akadt valami, ami tetszett benne, ez pedig a régies beszédstílus, ami a regényre emlékeztetett. A gonosz megjelenéséig egy szimpla dráma bontakozik ki előttünk, és azt hiszem, ez a legerősebb rész. Azonban itt van két súlyos kérdés: Miért lett a történet főszereplője Bram Stoker, miért nem maradt Jonathan Harker, vagy lehetett volna egy teljesen új szereplő is; valamint miért lett Minából Elizabeth? De ezek csak apró részletek. Viszont azért az ember várja, hogy mikor lesz a csavar, a kikacsintás, hogy „hé, ő az író, majd figyeld a végén, mikor tollat ragad és megírja a történetét!” Hát ezt hiába várjuk…

Aztán következik a gróf első megjelenése. Ugye minden feldolgozás sarkalatos pontja, hogy ki és miként ábrázolja a vérszívót. Nos, Andrew Bryniarski félelmetesen néz ki, de igen-igen rossz színész. Tetszett, hogy a külseje úgy-ahogy követi a regényt (szakálla van és nagy orra), valamint a később Bőrpofát is életre keltő fickó óriási termete révén erőt sugároz. A magyar szinkronhangja, Varga Kolos, remekül teljesít, sokat ad hozzá a hatáshoz; de sajnos ez édeskevés. Bryniarski túlzottan színpadias, mesterkélt; ehhez még hozzájön, hogy a gróf bírja a napfényt, olyan dolgokat tud csinálni, mint a Jedik a Star Wars-filmekben, ezen kívül teleportál, hipnotizál, láthatatlanná válik, szó esik róla, hogy tud repülni és farkas helyett kutyává alakul. (Utóbbit valószínűleg azért, mert Feifer egyik specialitása a kutyás film, a másik a sorozatgyilkosos.) A figura újraértelmezéséhez hozzátartozik, hogy nem egy Drakula van, hanem több volt, ezért nevezik Drakula grófjának, és persze a felmenői is vámpírok voltak. Vért szívni csak egyszer láthatjuk, cserébe viszont kapunk némi vicces történelmi inkonzisztenciát, mikor a térképen újfent Romániát mutatnak, majd később Drakula azt mondja, hogy  „A székelyek meghódítják a világot!” Szintén új, de jó megoldás, hogy „Harker” helyett ezúttal „Minát” ejti foglyul, ráadásul a rosszfiú nem csak a vérére pályázik, hanem gyereket akar csinálni neki. (Hogy megszabaduljon egy évszázados átoktól és emberré válhasson? Ez a szál végül megoldatlan marad, nem tudjuk meg, mi történik a megerőszakolt Elizabeth-tel, és a méhében fejlődő sátáni magzattal.) 

Deeeeee ezeket még el tudnám fogadni művészi szabadságként, adaptációként, stb. Ám a történet annyira összefüggéstelen, értelmetlen és ostoba, hogy teljesen elnyomja a pozitívumokat. Haladjunk sorban: Először kapunk egy nyitó jelenetet, ami rögtön a dolgok közepébe vág, megtudjuk, hogy Malcolm (az meg ki?) halott, a vérszopó majdnem kétszer kioltotta Bram életét és megerőszakolta Elizabeth-et. Majd vissza egy hetet a múltba. Itt az a gond, hogy ezek után az egyetlen igazi meglepetés csak az összecsapott, érthetetlen és barmó végkifejletkor éri a nézőt, vagyis előre ellőnek minden fordulatot. Aztán: Hősünk egészen véletlenül ugyanott dolgozik, ahol Jonathan Harker és a megbízása is ugyanaz, találnia kell egy házat Drakulának. Aki a puszta levegőből, fényes nappal jelenik meg az ingatlanügynökségen. Itt még azért bizakodtam. 

Később Elizabeth elmegy a vasútra, ahol pénz nélkül próbál felszállni egy vonatra, ami Skóciába indul, de a kalauz nem engedi fel. Drakula véletlenül pont ott van, és kicsit megtépi a pasast, de ezek után hősnőnk és a vámpír nem szállnak fel a vonatra, hanem utóbbi külön bejáratú hintóján indulnak el. Oké. Ez belefér. Valaki viszont elmondhatná, hogy a pályaudvaros rész után hirtelen honnan tudja az inas, hogy Drakula elrabolta Elizabeth-et? Még ha a kalauz vallomást tesz, leírja a támadóját, akkor is a szemtanúk (ha voltak) annyit láthattak, hogy a lány önként száll be a hintóba, mert ez történt. Plusz valahogy mindenki ismeri Drakulát, csak Bram, Elizabeth és az ingatlanos pasi nem - a cselekmény végére derül ki, hogy honnan és miért, vagyis inkább akkor se.

Események, amik számomra homályosak: Bram miért éjjel nézi meg a házat? Ez a házas dolog különben sehová se vezet, a gróf megbízást ad, a pali levadássza neki azt az épületet, aminek feltehetőleg a vámpír maga öli meg a tulajdonosát; de ezek után egyszer sem térünk vissza Londonba. Tehát ez a szál ugyanúgy félbemarad, mint a démoni gyermeké… Abban a kisvárosban vagy faluban, ahová Bram elvonul, Drakulának szintén van egy háza és emberünk tök véletlenül pont oda szállásoltatja el magát? Azon már nem lepődök meg, hogy a hintó, Elizabeth-tel, valahogy átkelt az óceánon, de utána, amikor együtt ülnek az asztalnál, akkor a lányt nem zavarja a gróf külseje? Addig ugyanis se karmai, se vámpírfogai nem voltak, ezek csak ott bújnak elő, de ő nem reagál rájuk. A csúcs viszont a franciaországi rész. Bram, ki tudja hogyan, megérkezik Franciaországba, mert azon és Németországon keresztül akar eljutni „Romániába”. És ott van egy ház, ahová bemegy érdeklődni a vonat felől, de se csomagja, se semmije nincs, ami arra utalna, hogy több napja utazik. És itt a házban lakik egy fura öregasszony meg egy ronda öregember és ezek tulajdonképpen patkányemberek, de az egész annyira zavaros, hogy az imdbs stáblista elolvasásáig fel se fogtam. Ülnek az asztalnál, beszélgetnek, innen-onnan kint és bent figyelik őket, a vendéglátók irtó furák, aztán Bram felkap egy kést, elszalad, a csöves külsejű alakok utána, aztán van némi verekedés, végül lehagyja őket. Ez mi a bánat volt? 

A németországi részlet valamennyire követi a címadó novella eseményeit, bár a kutya elég nevetséges, ráadásul a kaotikus képek még tovább terhelik a néző agyát. Ezt követően, a nyitó jelenet egy az egyben jön megint – ha nem 3 perces lenne, és akadna benne valami új, akkor lenne értelme ismét bemutatni, de így… Ekkor ismét megtörténik, hogy az egyik figura (jelen esetben Bram) olyan dolgokat tud, amiket semmiképpen se tudhat. Honnan veszi, hogy Malcolmot megölte valaki? Annyit lát, hogy fel van akasztva. Oké, a házban ott függ Drakula képe a falon, de ha mialatt ott lakott, ez nem tűnt fel neki, akkor azt se tudhatja, hogy övé a ház, tehát semmiféle alapja sincs arra, hogy a grófot összekösse barátja halálával. Egyáltalán mi az, ami miatt a teljes mértékben öngyilkosságnak tűnő akciót bűnténynek könyveli el? De ez még semmi, mert azt is tudja, hogy a francia patkányemberek szintén az erdélyi nagyúr bűvkörébe tartoznak, mikor erre szó szerint semmi se utal – a házban persze volt 2 patkány, de ez akkoriban mégse lehetett annyira ritka dolog. Oké, elismerem, ha kihallgatja a német katonákat, akkor rájöhet, hogy „a kutya, ami nem kutya” az valami földöntúli izé, de ha már itt tartunk, Bram honnan tudja meg, hogy Drakula vámpír? Kitől? Mikor? És miként jöhet rá, hogy akkor a kutya csakis ő lehet állat képében?

Azért a rosszfiút se kell félteni a hülye megoldásoktól: Amikor foglyul ejti Elizabeth-et a barlangban, azt mondja neki „Gondoskodnom kell rólad”, de se vizet, se ételt nem ad neki. Miféle gondoskodás ez? És aztán ezt a barlangot, ami állítólag annyira jól el van rejtve, hogy csak akkor találják meg, ha a gróf engedi, mindenki egyből megtalálja. Plusz kiderül, hogy ha innen indulva felfelé megy valaki, akkor a kastélyba jut ki, tehát a csajnak csak fel kellene kelnie és el kellene indulnia, hogy kijusson. Még valami: „A rács csak bentről nyílik” – de erre honnan jön rá? Drakula egyszer se nyitja ki. És milyen hülye börtönajtó az, aminek a rab felőli oldalon van a zárja? És a csaj miért nem próbálja meg kinyitni valahogy? 

Sajnos méghátra van a legmélyebb mélypont. Amikor ugyanis az apa, Murray admirális megérkezik, akkor Brammel együtt elkezdik üldözni az egyébként kívülről várkastélynak, belülről kriptának tűnő építményben a grófot, aki demonstrálja a Sötét Oldal erejét, majd kardpárbajt vív az admirálissal. Akiről kiderül, hogy halhatatlan vámpírvadász, végzett a vérszívó felmenőivel és véletlenül sem Van Helsing a neve. Sőt, a lánya örökölte tőle a halhatatlanságot! Murray úr annyira király, hogy ő is tud láthatatlanná válni, majd egy követhetetlen, amatőr módon koreografált csatában megöli Drakulát úgy, hogy elvágja a nyakát, aztán szíven szúrja. Karddal. És ezek után semmit, de semmit se magyaráznak meg, egyszerűen vége van a filmnek. 

Szpojlerek vége, érdekességek kezdete: Bram Stokert nem tűntették fel a stáblistában. Michael Feifer játssza az admirális kocsisát; és egyébiránt a forgatókönyv készítésén meg a rendezésen túl producer is volt. A tegnapi napon (december 9.) volt a magyarországi tévépremierje ennek a műnek, így az elsők közt láthattam itthon. Végezetül egy vicces név a stábból: Daniel Bonjour (a német katonák kapitánya). A Dracula’s Guest megközelítőleg 1 millió dollárból készült, más adatom nincs róla. 

Egy jó ötletből nagyon ótvar, összefüggéstelen zagyvaság készült, ahol a vámpírt összekeverik a Sith Nagyurakkal; az írót az általa megteremtett karakterrel és a nézőket a legelőkön nyammogó birkákkal. Voltak benne pozitívumok, de annyira sok a negatívum, hogy csak na. Jobban jártam volna, ha a Vészhelyzetet nézem az M3-on… 

Pontozás: 

imdb: 3 (2 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 2/5 

Ja és még valami: Az miért van, hogy az angol, egyes számú guest (vendég) szót magyarul vendégekre fordították?

Ez volt az utolsó „klasszikus” (Az acélembert megelőző) Zack Snyder-film, amit eddig nem láttam, így most, hogy adta a tévé, sort kerítettem a megtekintésére. Alapvetően csupán annyit tudtam róla, hogy baglyos animációs mozi és hogy erősen kilóg a rendező munkáinak sorából. Viszont egészen jó volt, így elmondható, hogy Snyder helyesen tette, amikor elvállalta a direktori felkérést a The Owls of Ga’Hoole esetében. De ki is azok az Őrzők?

Főhősünk a fiatal, álmodozó bagoly, Soren (eredetileg Jim Sturgess hangján szólal meg), aki oda van a Jégkarmok Csatájának ősi legendájáért. Mindig azt játssza testvéreivel, hogy ő a nagy harcos, Kire-i Lyze, bár a bátyja, Tuk (Ryan Kwanten) azt mondja, a történet nem is valódi és az Őrzők sem léteznek. Ám egy este mindketten leesnek a fáról, ahol a családi fészek van és elragadják őket a magukat Tisztáknak nevező gonosz baglyok. Soren és tesója választhatnak: rabszolgamunkát végeznek, vagy beállnak a harcosok közé. Jómadarunk természetesen kitart az elvei mellett, de egy öreg lázadó segítségével hamarosan ismét a szabadban találja magát, egy nagy küldetéssel: Meg kell találnia az Őrzőket, azokat, akikről egész életében álmodozott! Szerencsére odagyűlik mellé néhány segítőtárs, az apró Gylfie (Emily Barclay), az örökmozgó Kotor (David Wenham) és a költő Dereng (Anthony LaPaglia). Ha pedig sikerül eljutniuk Ga’Hoole híres fájához, onnan már csak egy szárnycsapás az, hogy megmentsék a bagolykirályságokat a félelmetes Vascsőrűtől (Joel Edgerton)!

Azon felül, hogy teljes legyen a Snyder-filmográfia, semmi nem vonzott ehhez, de gyorsan kiderült, hogy más, mint a mai animációs filmek. A madarak anatómiailag korrektek, mindössze talán a szemgolyóikat tették emberszerűvé. Fogásra a lábukat használják, mint a valódi baglyok, láthatjuk, ahogy zsákmányt ejtenek, felköhögik a fajukra jellemző köpetet és emellé még egy egész kis mitológiát is felépítettek nekünk. Persze ez a történet se új, egy már meglévő regénysorozaton alapszik (erről még lesz szó). A film cselekménye egyébként az ismert legkisebb fiú története, vegyítve egy kis fantasy-vel, természetfilmmel meg tanmesével a szeretetről. A legjobb az egészben talán ez a mitikus világ, hiszen ez feltételezi, hogy az állatoknak lehetnek hőseik, legendáik, apáról fiúra szálló tudásanyagaik. (Persze a fémmegmunkálás, a bányászat és a tűz használata már a hihetetlen kategóriába nyúlik át.)

Van itt még rivalizáló testvérpár, Jó és Gonosz örök harca, a barátság fontosságának hangsúlyozása, néhány poén és némi felnőtteknek szóló mondanivaló. A Tiszták ugyanis önmagukat felsőbbrendű fajnak tartják, úgy hiszik, nekik kell uralniuk a bagolykirályságokat. Az erre épülő kiválasztás meg a képességek helyett a fanatizmus preferálása pedig a Földön ismert kétféle nagy diktatúra sajátossága. A főszereplő nem annyira érdekes, viszont Gylfie-t és Derenget kedveltem, előbbi nagyon cuki, olyan ici-pici, utóbbi pedig humoros, erős, és intelligens alak. Hozzájuk hasonlóan kiemelkedett számomra a lázadó Dudu (sajnos az angol nevét nem tudom, így fogalmam sincs, ki a hangja) és a flúgos Ezylryb (Geoffrey Rush), mert mindketten sokkal többek, mint aminek látszódnak. Tetszett még az első igazi próba, a repülni tanulás, mert ebből meg az szűrhető le, hogy sok gyakorlással bárki lehet profi, nem csak az, aki istenáldotta tehetséggel születik. Természetesen a kliséket lehetetlen elkerülni: Árulás, a gonoszok egyenmaszkot hordanak, fárasztó humorzsák, és az állatok közti egyenlőtlen megkülönböztetés a készítők részéről (a denevérek például nem tudnak beszélni, ahogy a varjak se).

Kicsi szpojler

A holdkór csak úgy elmúlik? Erre végülis nem adnak választ… 

Szpojler vége 

Még szót kell ejteni a látványról, hiszen a rendezőnek ez az egyik védjegye. Az animáció rendkívül részletes, gyakorlatilag ki lehet venni a különálló tollakat a szereplők testén, az arcok barátságosak (kivéve persze a gonoszokét), a színek erősek, vibrálóak. Snyder Az acélember előtt mindenütt alkalmazta a rá oly jellemző lassításokat, itt tényleg sikerült jó pillanatokat kiválasztani hozzá, amik elősegítik a szépen animált néznivalók érvényesülését. Azt hiszem kijelenthető, hogy ha vannak nehezen hihető vagy gyenge részek Az Őrzők legendájában, az nem igazán a direktor miatt kerültek bele, hanem inkább az alapul szolgáló irodalmi művek miatt. Vagyis a Guardians of Ga’Hoole-sorozat miatt, ami a belőle létrejött mellékágakkal együtt 28 könyvre valót tesz ki. Az írónő Kathryn Lasky 2003-ban publikálta az elsőt és 2013-ban a legutóbbit – a hölgy producerként segédkezett a film készítésében. A kiinduló forgatókönyvet maga Lasky írta, ám aztán ezt nem használták fel. Helyette John Orloff (Hatalmas szív) és Emil Stern (Halálos gyengédség) közös munkájából lett a cselekmény. A már említettek mellett még az alábbi színészek hallhatóak az angol szinkronban: Abbie Cornish – Otulissa, Helen Mirren – Nyra (a gonosz királynő), Miriam Margolyes – Szisszen asszony, Richard Roxburgh – Boron (a jó király), Hugo Weaving – Noctus/Grimble (Noctus Soren apja, Grimble talán Dudu) és Sam Neill (Allomere).

Érdekességek: A megfilmesítési jogot már 2005-ben megszerezte a Warner. Amit láthatunk, az több mint 3 éven át készült. Minden az ősidőkben, Ausztráliában történik – a fura az, hogy a könyvekben Észak-Amerika a helyszín, és ennek megváltoztatását egyedül a fura ekidnah-nak nevezett sámán felbukkanása érzékelteti. Az ősidőket meg végképp semmi. Összesen 15 féle bagolyfaj egyedei bukkannak fel, ezek közül azonban jó pár nem él Ausztráliában – bár, ha a történelem előtti évezredekben járunk, akkor miért ne lehettek volna ott is? 

Ez Snyder első nem 18-as karikás mozija. Az animátorok egy bagolymenedékben figyelték meg a valódi állatokat, ez segített a figurák élethű megmintázásában. A nyitány során Noctus röptét láthatjuk, aki átszáll a Village Roadshow és a Warner Brothers logókon, ezzel egy kis izgalmat csempészve az egyébként unalmas stúdió-bemutatókba. Ezen felül a végefőcím is animált, ám ez sajnos a kereskedelmi tévék átka miatt nekem kimaradt. Allomere az egyetlen, aki nem szerepel a könyvekben, őt a forgatókönyvírók találták ki. Az Őrzők legendája 80 millió dollárból készült és 140 milliót hozott vissza. A valósághű ábrázolást, a szinkronszínészek teljesítményét, a fényképezést és a térhatású elemeket dicsérték a kritikusok; ám a történetet túl misztikusnak és mégis kiszámíthatónak ítélték. A Warnernél tervbe vették a folytatást, de ebből máig nem lett semmi. 

Összességében tetszett: Hozza azt, amit egy gyerekeknek szóló alkotástól vár az ember, de közben valósághűen ábrázolja az állati szereplőket és ezen felül teret enged Snyder sajátosságainak. Ugyanakkor annyira mégsem illik bele a rendező filmográfiájába, így igazából fogalmam sincs, kinek tudnám ajánlani. 

Pontozás: 

imdb: 7.0 

Szerintem: 5/5 

Hírek:  

- Zack Snyder írja a Justice League második részét; valamint rendezi azt, emellett az első részt és a Batman Superman ellent, amire nem vagyok kíváncsi. Ezeken túl még beszáll a pénzével a Suicide Squad, a Wonder Woman, a The Flash és az Aquaman munkálataiba. Ha jön egy Marsi Fejvadász-film, azt azért megnézem. (Nem fog jönni...)

- Nem rég távozott az élők sorából a kitűnő író, Terry Pratchett; valószínűleg emiatt készül majd a Sofőrök című animációs mozi az egyik Korongvilágon kívül játszódó írásából, aminek a forgatókönyvéért John Orloff felel. 

- Geoffrey Rush és David Wenham felbukkannak a Pirates of the Caribbean: Dead Men Tell No Tales-ben. A negyedik epizódot háromszor láttam, de elmarad az eredeti trilógiától, szóval érdekel, hogy mit tudnak még kihozni ebből az egészből. (Megbukott...)

- Sam Neill következő filmje a Freedom Flight, ami gyakorlatilag ugyanaz, mint amit mi is leforgattunk nemrég arról a magyarországi ’56-os gépeltérítésről. Vajon ez majd nagyobb sikert arat, mint a hazai verzió; illetve lesz-e annyi tisztesség a tengerentúliakban, hogy megemlítik, hogy már létezik egy feldolgozása a történetnek?

Hiába a számos tv-csatorna és az internet, vannak olyan filmek, amikről egyszerűen sehol sem hallhat az ember. Ilyen például a Defendor, amit először valamelyik nagyáruház polcán láttam meg, DVD-formátumban. Jó ideig szemeztem vele, de 1000 Ft-ot sokalltam érte. Aztán jött egy Alexandra kiadós akció, és 665-ért hozzájutottam ehhez meg a DoA-hoz. Azért az érdekel, hogy vajon miért maradt homályban ez a mozi, ha egyszer ismert színészek vannak benne, a történet érdekes és a végére nem válik baromsággá. Na, de lássuk, miről van szó – a poszter meg a cím ellenére sokkal több van benne, mint ami látszik! 

Arthur (Woody Harrelson) szellemileg kissé visszamaradott felnőtt. Egy építkezésen dolgozik forgalomirányítóként, imádja a képregényeket és van egy különös hobbija: Éjszaka fekete ruhát ölt, magára aggat egy csomó kacatot, felfegyverzi magát és Defendorrá alakulva elindul, hogy megvédelmezze az ártatlanokat a gonosztól. Küldetésének valódi célja ősi nemezise, Captain Industry felkutatása, csakhogy hősünknek fogalma sincs, hol lehet ez a gazfickó. Egy napon aztán megmenti a prosti Katerinát (Kat Dennings), aki pénzért hozzászegődik egyfajta segítőtársként, de még ő sem veszi komolyan Arthurt. Emberünk azonban belecsöppen az események kellős közepébe, mikor rászáll a helyi maffiavezérre, akiben felfedezni véli Captain Industry-t. De lehet-e esélye ennek a flúgos szuperhősnek a valódi keményfiúk ellen?

Talán a Watchmen volt az első alkotás, ami felvetette az emberfeletti erőt nélkülöző szuperhősök kérdését, akik ráadásul másban sem dúskálnak túlzottan. Filmek terén a Mystery Men, a Kick-Ass 1-2, a Sparks és a SUPER ugyanezzel a témával foglalkozik, ám mindig lehet egy friss csavart vinni az alaphelyzetbe, mindig akad valaki, aki újat tud mutatni ezen a téren. Ezúttal az elsősorban színész Peter Stebbings vállalkozott a különleges igazságosztó legendájának megteremtésére. Ő egy személyben a történet megalkotója, a forgatókönyv írója és a rendező. A jó ötlet viszont sokszor nem elég, pláne nem egy elsőfilmes direktor kezében (lásd Transzcendens, Hófehér és a Vadász). Szerencsére itt másként alakultak a dolgok. 

A véderő különlegessége, hogy elsőként ábrázol visszamaradott szuperhőst, Arthur ugyanis kb. egy tízéves gyerek szintjén van agyilag. Éppen emiatt lesz a cölibátusa, a drogokkal szembeni gyűlölete és a motivációja (meg akarja bosszulni az anyja halálát) sokkal érthetőbb, ettől válik a figura kedvelhetőbbé. Az alacsony költségvetés miatt a film csupán érzékelteti, hogy a színhelyül szolgáló városban elharapódzott a bűnözés meg az erőszak, de ez igen hiteles lett. A realizmus egyébként jellemző a Defendorra, alig van benne olyasmi, amin hitetlenkedni lehetne (talán a darazsas dolog, meg a kocsiba épített „fegyverzet” ilyen). Munkájából kifolyólag és mivel egy raktárban lakik, elfogadható, hogy Arthur hozzá tud jutni azokhoz a cuccokhoz, amiket használ, meg hát ért hozzájuk; plusz semmi igazán szokatlan felszerelése sincs. Ebben az esetben még a jelmez elkészítése is hihető, mert csak egy fekete póló meg némi ragasztószalag kell hozzá. A sztori egy ideig érdektelennek, komolytalannak tűnik, pedig nincsen humorra kihegyezve, inkább a dráma dominál benne. A legjobb viszont a befejezés lett, ahol Stebbings meglépte azt, amit a többiek korábban nem mertek. (Ezt a lépést egyébként Mark Millarnak illett volna alkalmaznia a Kick-Ass-nél…)

Woody Harrelson nagyszerűen teljesít, abszolút hitelesen formálja meg Arthurt és ténylegesen átváltozik Defendorrá: más hangon kezd beszélni, magabiztosnak, erősnek tűnik és van egy remek pillanat, amikor elmeséli, miért kell neki ez az alteregó. Kat Dennings nekem nem tetszik, az igazi hangja pedig már-már elviselhetetlen, mint valami nyávogó macska, számomra ő volt a film leggyengébb pontja. Pault, Arthur főnökét és barátját Michael Kelly alakítja, a kissé bolondnak tűnő korrupt zsarut pedig Elias Koteas kelti életre. Kiemelném még Sandra Oh-t, a pszichiátert, mert ez a színésznő először kapott olyan szerepet, amiben nem irritáló; valamint két arcot, akit már láttam korábban: Alan C. Petersont – a maffiafőnök (Álomháború) és a hülye nevű Dakota Goyot – Jack (Vasököl). 

Érdekességek: Stebbings 2005-ben írta a forgatókönyvet, aztán sokáig házalt vele, de mivel eléggé kevert műfajú, ezért sehol se kellett. Végül egy kis stúdió lehetőséget adott neki. A rendezőt Arthur kezelőorvosaként láthatjuk a kórházban. A készítők szociális munkásokat kértek fel, hogy segítsék Dennings-et a karaktere minél élethűbb megformálásában. Furcsa hibaként az egyik jelenetben benne maradt, hogy Harrelson jól hallhatóan Defendert mond Defendor helyett – talán nem maradt pénz az újraforgatáshoz vagy senki se vette észre? A véderő 4 millió kanadai dollárból lett, az USA-ban mindössze 44 ezer USA-dollárt hozott vissza. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, bár a főszereplő alakítását mindenütt dicsérték. 

A Defendor egy különleges alkotás, ami tud újat mutatni ebben a lerágottnak tűnő szuperhős-alműfajban. A címszereplő motivációja érdekes, és bár a cselekmény komolytalannak tűnik, mégis nagyon komoly film válik belőle, ami aztán nem megy át önmaga paródiájába, mint a SUPER vagy a Kick-Ass. Nagy meglepetés volt számomra, úgyhogy ajánlom! 

Pontozás: 

imdb: 6.8 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Woody Harrelson két folytatást erősít jövőre, az egyik a Szemfényvesztők 2, a másik a War for the Planet of the Apes – ezt meddig lehet még húzni? (Előbbi megbukott, utóbbi azóta még egy részt kapott és a válasz: Bármeddig...)

- Kat Dennings szinkronizálni fog a Croodék 2-ben. Örülnék egy animációs filmnek, ami nem kap folytatást…

A ’90-es években és a 2000-es évek elején még nagy népszerűségnek örvendtek az arcade (játékterem) nevezetű helyek, ahol aprópénzért lehetett különböző lövöldözős meg verekedős játékokat játszani. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a bunyós játékok az egyik legmeghatározóbb élményt adták a generációmnak, elég csak a véres Mortal Kombatre, a már akkoriban is lenyűgöző grafikájú Soul Caliburre, vagy a Tekken-szériára gondolni, csak hogy azokat említsem, amikkel játszottam. De itt van még a Street Fighter vagy a Dead or Alive – és az eddig felsorolt címekben a Soul Caliburt kivéve közös, hogy készült belőlük legalább egy film. Annak ellenére, hogy sosem játszottam a főleg női karakterekre épülő DoA-val, a film valahogy mégis érdekelt. A tévében gyakran adják, de sosem tudtam/akartam igazán megnézni, viszont nemrég 665 Ft-ért hozzájutottam dvdn. Nem vártam túl sokat, ahhoz képest elképesztően jó volt, de vegyétek ezt a kijelentést szkeptikusan, mert imádom a rossz filmeket:) 

Adott három szép és veszélyes hölgy: Kasumi, a klánjából kitagadott nindzsa hercegnő (Devon Aoki); Tina, a profi pankrátor (Jaime Pressly); és Christie, a tolvaj/bérgyilkos (Holly Valance). Mindhárman meghívást kapnak a DOA harci versenyre, ahol a győztes jutalma a dicsőség mellett 10 millió dollár! Azonban a lányoknak az izmos férfi ellenfeleken kívül hamarosan a versenyt szervező Donovannel (Eric Roberts) is fel kell venniük a harcot, a pénzéhes játékmester ugyanis valami gonosz dologban sántikál. Szerencsére néhány lelkes pasas a lányok segítségére siet, így együtt már szembeszállhatnak a bajnokság mögött álló ármánykodóval. Ám a megmérettetés neve nem véletlenül Élve vagy Halva – kérdés, ki fog így és ki fog úgy kikerülni belőle? 

Az amerikai szlengben van egy catfight nevű kifejezés, ami azt takarja, hogy csajok verik egymást. A férfiak pedig ezt általában szeretik nézni:P Nos, a DoA ezt lovagolja meg - elképzelhető, hogy a lányoknak meg az tetszhet benne, hogy pár női karakter laposra veri a pasikat. Az Élve vagy halva receptje nagyon egyszerű: vegyél pár dögös bigét, egy csomó király verekedős jelenetet, adj hozzá néhány „vicces” karaktert, pár melákot, egy B-kategóriás húzónevet, majd az egészet öntsd fel ronda számítógépes grafikával és helyezd bele egy már létező rajongótáborral bíró univerzumba! Talán senki sem fog meglepődni, ha a producerek közt meglátja Paul W.S. Anderson nevét…

Mind a három főhősnőt egy-egy felvezető harcban ismerhetjük meg, ahol kiderül a motivációjuk. Kasumi a bátyját keresi, aki tavaly a DOA-n tűnt el, állítólag meghalt, de a lány nem hiszi el ezt. Férfi társa Hayabusa, aki vigyázni próbál rá, meg van egy lila hajú Ayane nevű csaj, aki ki akarja nyírni, mert a hercegnő a klánja elhagyásával shinobi (klán nélküli nindzsa) lett. Tina be akarja bizonyítani a világnak, hogy a színjátéknak titulált pankráció ellenére tényleg képes harcolni. Őt az apja, Bass követi, bár hogy miért, az nem igazán világos. Christie meg a szeretőjével, Max-szel együtt a pénzre hajt. 

Kasumi nyitánya egy wuxia-film részlete is lehetne – azonban a lány a későbbiekben sosem „repül”. Ayane egy tipikus anime-szereplő, hiteltelen, érdektelen, unalmas, ront Kasumi szálán, ami egyébként a legjobb; mert a hercegnő az egyetlen, aki tényleg hiteles. (Plusz nekem ő tetszik a legjobban:P) Tina a humoros vonalat képviseli, de nem ő a vicces, hanem a körülötte történő események sora - neki meg ott van az idióta Zack, aki rá akar hajtani. A legbénább Christie. A karakter túl tökéletes, túl szép, ennél fogva totál átélhetetlenné válik. Ehhez még hozzájön a seggfej Max; a rendkívül ostoba pisztolyos-melltartós nyitó rész és az, hogy lenyomja Helenát (róla még lesz szó), aki egymaga elbánik ötven őrrel. Christie semmilyen módon nem szolgálja a cselekmény előre juttatását, egy ostoba amerikai karakter, akivel lehetetlenség azonosulni. Számomra ő rontotta el a teljes élményt… 

Mivel az eredeti játékkal sosem játszottam, ezért újból előáll az a helyzet, hogy csak a látottak alapján tudok ítélkezni. Tehát nem vakít el a rajongás, viszont helyette elvakít a logika. A meghívóknál már lehet homlokot ráncolni, ezek ugyanis dobókésekhez hasonló izék, amik odarepülnek a főszereplőkhöz. Ki, honnan és hogyan dobja őket? Christie-é egészen elképesztően gyagya módon érkezik, a karakter reakciója teljesen életidegen; Tináé meg a nyílt tenger közepén, a semmiből bukkan elő. Utána újabb meglepetés, hogy a szigetre érkezve próbatételképpen ejtőernyővel kell kiugraniuk a repülőből és mindenki tud ejtőernyőzni. Ahogy haladunk előre, láthatunk néhány érdekesnek látszó figurát, ilyen például a Kill Bill 2 mesterére meg a Soul Calibur Edge Masterére emlékeztető Gen Fu, meg az izomagyú Bayman; ám őket egyáltalán nem ismerjük meg. Előbbi eltűnik, utóbbiról semmit se árulnak el nekünk. A poénkodás néha tényleg jól sül el, de az olyan állatságok, mint a Max vs. Bayman „meccs”, az agyamra mentek. 

Szerencsére Christie-t kiegyensúlyozandó, az először csak műsorvezetőnek tűnő Helena is beszáll a verekedésbe. Ő pedig cuki, kedves és érdekes karakter. Mellé előjön egy klisé figura, a számítógépes szakember Weatherby, akin azonban egy gramm felesleg sincs, a fogai vakítóan fényesek, és az egész programozói voltát elintézik annyival, hogy szemüveges és zavarba jön Helena közelében. Ha már számítógép: a futurisztikus technika néha tök jó ötleteket generál, ilyen például a versenyzők órája, ami jelzi, hogy ki lesz a következő ellenfelük; vagy a véráramukba juttatott nanorobot-armada, ami a szervezőknek mutatja az ütéseket, a sérüléseket, stb. 

Pici szpojler 

Máskor viszont marhaságok jönnek elő, ilyen Donovan titkos fegyvere, a mozdulatokat előrejelző szemüveg. Ebben az volt a leginkább idegesítő, hogy a három lány és Hayabusa meg az elveszett tesó mind látták, hogy Donovan ezen keresztül „kapta meg az erejét”, de annyi esze egyiknek sincs, hogy megpróbálja leverni az arcáról vagy széttörni a szemüveget… 

Szpojler vége 

Az ötletes kiválasztás meg a sérülésjelző rendszer mellett tetszett, hogy érthetőek a szabályok, a véletlenszerű harcok mögött van elgondolás és sok különböző pályán néznek szembe egymással a harcosok. A párviadalok tényleg nagyon látványosak, a legjobbak talán Tina harcai; a későbbiekben pedig több az egy ellen meccseket is nézhetünk, ezekből a legkirályabb Helena csatája az őrökkel, de a végső harc Donovan ellen se rossz. 

Még egy apró szpojler 

A négy lány, a hozzájuk verődő három fiú (Bass kiesik a versenyből), plusz Hayate (Kasumi bátyja) és Ayane együttesen kilenc főszereplőt ad ki, és ezek közül egy sem hal meg a játékidő folyamán. Ha jól számolom, akkor egyébként összesen két haláleset van, a végén a Buddha komplexummal együtt ugyanis felrobban a szervező meg Bayman is. 

Szpojler vége 

Nézzük a színészeket! Devon Aokit a Sin City eredeti Mihojaként ismerhetjük például, de közben modell és háromgyerekes édesanya is. Nekem az ő játéka tetszett a legjobban, nagyszerűen harcol, jól néz ki és bár alig mutat érzelmeket, ez se áll rosszul neki. Jaime Pressly filmográfiájában nem találhatunk ehhez hasonló szerepeket, de remekül teljesít, hitelesen kelti életre a szőke, de korántsem üresfejű Tinát. Holly Valance viszont tehetségtelen, ripacskodó, a karaktere rosszul megírt, egyszerűen szar. A többiek közül kiemelkedő Sarah Carter (Helena) és Kane Kosugi (Hayabusa); a Bass-t alakító Kevin Nash-t láthattuk például a Csontdarálóban meg az első Megtorlóban; a visszatérő kalózvezér pedig az a Robin Shou, aki a Mortal Kombat-mozik Liu Kangje volt. A rendező A szállító 1-2-t jegyző, akció-koreográfia-szakértő és színész Corey Yuen; a forgatókönyvet J.F. Lawton (Micsoda nő, Úszó erőd), meg Adam és Seth Gross (semmi jelentős) írták – úgy képzelem, hogy ami gagyi, azt az utóbbiaknak köszönhetjük. A zenét az ismert DJ, Junkie XL szerezte. 

Érdekességek: Ez Holly Valance első főszerepe. Robin Shou és Kane Kosugi mindketten fejenként három verekedős játék adaptációban vett részt. Shou a Mortal Kombat és a DoA mellett felbukkant a Street Fighter: Chun-Li legendájában; Kosugi az itteni szerepén túl a Street Fighter Zeroban szinkronizált, a Tekken: A Man Called X-ben pedig meg is jelent. 

Az első Dead or Alive-játék 1996-ban jelent meg. A sok női karakter (aprólékosan megrajzolt cicikkel) mellett a széria érdekessége a különleges blokkolási rendszer (lásd a videót a bejegyzés végén). A ’96-os epizódban mutatkozott be a filmben megjelenő Kasumi, Tina, Hayabusa, Ayane, Bass, Bayman, Gen Fu, Jann Lee, Leifang és Zack; Helena és Leon a második, Christie a harmadik részben szerepelt először. Kasumi neve ködöt jelent japánul, ő a sorozat főhőse a kezdetektől. Christie haja a játékban fehér. Bayman orosz, Helena francia, Zack pedig civilben DJ, alakját Dennis Rodmanről mintázták. A filmben az első nap harcai teljesen olyanok, mint amilyenek a játékban vannak, a bemondónő hangját egy az egyben onnan emelték át. A pályákat tényleg szét lehet verni; a kézilabda-szekvencia pedig egy különleges DoA-mellékjáték, a 2003-as Deddo oa Araibu Ekusutorimu Bichi Bareboru előtti tisztelgés. 

A dvdről: Ez egy nagyon egyszerű magyar kiadás, a beállítások és a jelenetválasztás mellett csak három unalmas film három unalmas trailerje került rá extraként. 500 Ft-nál többet nem ér meg, én a 665 forintomért viszont kaptam plusz egy lemezt, ami majd szintén előbb-utóbb sorra kerül. 

A DoA 21 millió dollárból lett, de csak 7 és félmilliót hozott vissza, a kritikusoktól mindenütt egyöntetű negatív megítélés érte. Viszont a Film Threat weboldalnak író Michael Ferraro cikkében kiemelte, hogy azon ritka játék-feldolgozások egyike, amik ténylegesen követik az alapul szolgáló termék történetét. A széria rajongói ennek ellenére dühösek a készítőkre a szereplőválasztás, a figurák megváltoztatása és sok fontos figura kihagyása miatt – igazuk van, ugyanis az idióta Maxre és az érdektelen Weatherby-re elég sok idő megy el, de egyikük sincs benne a játékokban. 

Ahogy már mondtam, mindenfajta elvárás nélkül ültem le a képernyő elé, éppen ezért meglepően jónak találtam cikkem tárgyát. Látványos harcok, dögös nők, pár jó poén, és a Paul W.S. Anderson bűvkörében elvárható ökörség együtt szórakoztató, agykikapcsolós akciómozit alkot. Aki szerette a Mortal Kombatet, annak tetszeni fog! 

Pontozás: 

imdb: 4.8 

Szerintem: 4/5 (Christie karaktere elég sokat ront rajta.) 

Ezen a héten még feltehetőleg sorra kerül a Robert Downey Jr.-féle A bíró, illetve várható még az emlegetett másik dvd, amiről egyelőre nem nyilatkozom többet. Itt pedig megnézhettek egy harcot az ötödik DoA-játékból, ahol Kasumi méri össze erejét Christie-vel: A videót sajnos levették.

Tegnap unalmamban megnéztem az emailjeimet és láttam, hogy a port.hu üzeni, lesz éjjel egy Örkény István-művön alapuló film. Rögtön megváltoztattam a napi filmnézési tervemet, hogy láthassam.

Ha kedvenc íróm neve kerül említésre, a legtöbbeknek az egyperces novellák, a Tóték, a Macskajáték, vagy az Isten hozta, Őrnagy úr! ugrik be. Örkény viszont számtalan más írást is készített, például a Glória alapját adó azonos című kisregényt, amit színdarab formába Sötét galambként dolgozott át. Mindkettőt 1957-ben írta, a kisregény csak jóval később, 1972-ben jelent meg először nyomtatásban, ebből lett a film, amit láttam…

Glória nővér, civilben Tar Ilona (Zsurzs Kati) az 1950-es években él egy zárdában. A kommunizmus szelleme azonban bejárja Európát és emiatt a rendet, melynek tagja, feloszlatják. A 26 éves lány kénytelen visszatérni a való életbe, ahol 12 éve nem járt. Naiv, jólelkű, de tettre kész, kedvessége és szépsége hamar felkelti a férfiak figyelmét. Ide-oda sodródik, majd kiköt egy kis településen, ahol a helyi kocsmában kap állást – itt ismeri meg a tisztességesnek látszó Rimanóczit (Körmendi János), aki mindent megtesz, hogy elnyerje a lány szerelmét. Ő pedig egyre gyorsabban halad azon az úton, hogy Glóriából Ilonka váljon belőle. Vajon megtalálja majd a helyét a világban, és ha igen, boldog lehet-e?

Első találkozásom ezzel a címmel a Lázár István tollából született Örkény-monográfiában volt. Amiket ott olvastam, az alapján a mű nem érdekelt, később szereztem egy igen vaskos kötetet, amiben benne van, de egyelőre még sok más könyvvel együtt vár a sorára. Mivel ilyen hirtelen jött az ötlet, hogy megnézem a Glóriát, így fel se készültem belőle, semmit se tudtam róla.

Végülis ez egy dráma, ami szólhat: A beilleszkedésről, arról, hogy milyen kívülállónak lenni. A vallásosság kihalásáról. A szocialista értékrend és a klerikális életmód összeütközéséről. Az ember esendőségéről. A világ romlottságáról. És így tovább… Lássuk kicsit kibontva ezeket a gondolatokat! Glória idegen a saját családjában, a többiek gyakorlatilag nem ismerik. Egy ideig a nevére sem hallgat, hiába Ilonkázzák le, meg se hallja, az anyját idegesíti az életmódja; első alkalmazója meg halálra egrecíroztatja, csak mert megteheti és ő tűri. Isten említésére mindenki elhidegül tőle, olyan is akad, aki faképnél hagyja. Ugyanakkor a két író (Örkény és a forgatókönyvet jegyző Zsurzs Éva) mellőzi azt a klisét, amikor a vallásos ember meghasonlik és elkezdi az Urat hibáztatni mindenért; illetve azt, amikor a Teremtőt kérleli, hogy váltsa jobbra a sorsát. Az átlagemberek Ilonka körül szinte mind érzéketlenek és az ő szemében romlottak – van, aki viszont csak annak tűnik. A legtöbb férfi könnyű prédának tekinti őt, az egyetlen, aki mégsem, Rimanóczi, nos, ő meg családos ember, szóval nem jobb a többinél.

Nagyon finom utalások vannak arra, hogy miként avatkozik bele az ’50-es évek kemény szocializmusa a hősnő életébe. Az első, amit alig lehet észrevenni, az a bátyja, Sándor tartózkodása tőle – Sándor ugyanis párttag, sőt, jó helyen ülő elvtárs, akinek kifejezetten rosszul jönne, ha kiderülne, hogy a húga apáca volt. A második, sokkal nyilvánvalóbb, Kun Vilmos jelenete, ahol Ilonka műszaki rajzolónak jelentkezik. Ez egyébként az egyik igazán örkényi pillanat a műben, a másik a zárda kiürítése, mikor meg sem várják, hogy a nővérek távozzanak, már hozzák is be a tanszereket meg az olajoshordókat, mert ezentúl raktár lesz az épületből.

Aztán ott vannak a férfiak Glória életéből. Igen jó, különleges választás volt Körmendi Jánost szerződtetni Rimanócziként – bár a regényt még nem olvastam, általa a filmben ez a karakter rendkívüli kettősséghez jut. Ugyanis ezt a színészt szerintem senki sem azonosítja gonosztevők megformálójaként, mindenkinek humoros jelenetek, nevettető pillanatok ugranak be róla, és ha nem figyelünk, akkor még szimpátiát is érezhetünk Körmendi figurája iránt. Hiszen, ugye, a felesége őrült, és ránézésre a pasas szándékai tényleg tiszták. Ám van egyetlen pillanat, egyetlen nagyon lényeges kis részlet, ami fölött könnyen elsiklik a néző és nekem szintén csak egy félnapnyi gondolkodás és utánajárás után ugrott be, hogy ez a jelenet mennyire fontos. Ez a kocsmában történik, amikor felbukkan és elzavarja Szerednyey Béla kis epizódszereplőjét - ez mutatja meg, hogy milyen igazából és hogy a később látott mézes-mázas, kedves úriember csak a látszat. Ellenben az összes szereplő elhiszi a látszatot, aztán Ilonka végül saját kárán tanulja meg, hogy kicsoda igazából ez a csábító, amikor enged neki.

Az apácából kocsmárosnővé lett központi alak mellett felbukkanó második jelentős férfi a Hosszú, akit Koncz Gábor játszik. Bár ez a nagyhangú, erőszakosnak és faragatlannak tűnő fickó nem pályázik Glória kegyeire, mégis gyakran találkoznak, hiszen az otthonát jelentő leányszálláson összebarátkozik szobatársnőivel és közülük az egyiknek a szeretője eme úr. Nála meg éppen fordítva van, mint Rimanóczinál: gazembernek tűnik, de közben sokkal rendesebb a többi férfinál. Egyébként Koncz Gábor játéka fenomenális, a szövege nagyon vicces és egy eredeti, életszagú, emlékezetes alakká formálja a szereplőt, akit életre kelt. A harmadik, egyben utolsó, egy névtelen, akit újabb Gábor, mégpedig a Harsányi játszik. Ilonka – innentől már csak Ilonkaként – ugyanis egy tejgazdaság egyetlen, magányos tehenésznőjévé válik és ez a pasas jön minden nap a tejért. Persze ő is könnyű prédának nézi címszereplőnket, többször ráhajt, de aztán mindig pofára esik, ezek után a nő és a férfi elkezdi vívni csöndes háborúját. De – és ez egy nagyon szép vonulat a cselekményben – gyakorlatilag a tejszállító az egyetlen ember, akivel Ilonka találkozik és az egyetlen, akihez kötődhet. Ez végül kiteljesedik, amikor a sofőrt tragédia sújtja, és a tehenészben felébred az egykori apáca; majd a láng elhamvad és a hamuból újjászületik valódi asszonyként, a férfi oldalán. Ez itt, a végén értelmezhető úgy, hogy a két utolsó embert látjuk a világ végén (vagy a kezdetén?), az öreg Fejes bácsi (a tehenészet tulajdonosa) maga az Isten, ők ketten a szolgái: a részeges Ádám és a bizonytalan Éva…

Még valamit érdemes kiemelni, az utat, amit a központi figura bejár. Ez a szép, kedves lány ide-oda sodródik, keresi a helyét, tenni akar és helyesen élni. A zárdából, ahol Istennek tetsző módon létezett, kijut a valóságba, alkalmazkodnia kell, lassan áttér a világi létre, de a régi szokásokat, értékeket magával viszi. Azonban miután bűnbe esik (elveszti a szüzességét), már hiába megy vissza a rendfőnöknőhöz, aki lakásán kis menedéket tart fent egykori nővérei számára, mert itt se találja meg a helyét. Se a normális életbe, se a kolostoriba nem tud visszailleszkedni, ezért keresi meg a kettő ötvözetét a világvégi tanyán. Glóriából, a szentből, Ilonka, az esendő lesz…

Pár szót a készítőkről: Az említett forgatókönyvíró, Zsurzs Éva volt a rendező, hozzá fűzhető például az Abigél és a Beszterce ostroma; a hosszú, szép snitteket pedig az elismert operatőrnek, Ráday Mihálynak köszönhetjük. Nézzük az ismertebb, fontosabb szereplőket! Zsurzs Kati a rendezőnő lánya, azonban bebizonyítja, hogy nem ezért lett belőle kedvelt színésznő – a hangját különben nagyon szeretem, olyan kellemes hallgatni. Az apácák közt találjuk Venczel Verát, Fónay Mártát és Komlós Jucit, külön kiemelném a rendfőnöknőt játszó Lukács Margitot méltóságteljes, nagyszerű alakításáért. Olyan, mint egy igazi királynő, hatalmat, eleganciát, szépséget sugároz. Ilonka anyja Berek Kati, a családtagjai közt ott van Kulka János, hajjal és bajusszal:). A már említett mellékalakok mellett felbukkan még a leányszálláson Földessy Margit és Máthé Erzsi, láthatjuk Balázs Pétert, Hunyadkürthy Istvánt (az Ötvös Csöpi-filmek jellegzetes arcú gaztevőjét) és valahol még Lang Györgyi is benne van, de nem vettem észre. Ketten felbukkannak a Família Kft.-ből: Bod Terézt, a nagymamát a kocsmában láthatjuk, Dzsupin Ibolya, vagyis Kövérné meg, ha minden igaz, akkor a Hosszú nője, de ez nem 100%. Valamint a Glória egy Szomszédok-találkozó, a híres teleregényből az alábbi emberkék bukkannak fel: Komlós Juci (Lenke néni), Kulka János (Mágenheim), Báró Anna (a reszelős hangú kacatárusnő), Kun Vilmos (Dénes bácsi), és Zsurzs Kati is benne volt, mint Etus erdélyi barátnője.

E filmnek egyáltalán nincs wikipedia oldala, az imdbn se írnak róla semmit, mindössze annyit találtam róla, hogy egyenesen televízióra készült. Érdekességként Lázár István Örkény István című könyvéből jön néhány adat. 212. oldal: Glóriához hasonlóan „(…) 1957-ben kellett újrakezdeniük sokaknak az életet, akik korábban a maguk nem egyházi, de ahhoz sokban hasonló dogmatizmusának, merev regulájának ’szerzetesi’ fegyelmében éltek, cselekedtek, gondolkodtak.” Ez volt az év, amikor Kádár János hatalomra kerülésével megkezdődött a nevével fémjelzett korszak, ami felváltotta a Rákosi-éra erőteljes személyi kultuszát. „Glória tapasztalati az 1950-es évek első felének hétköznapjaiban: ugyanaz, amit Örkény részben megírt, részben nem írhatott meg (…) Egyformán próbál mindenkit megérteni: a fiatal, regulájához hű és az újhoz túlságosan is hamar alkalmazkodó apácát egyaránt, a Glóriát meggyalázó és a Glóriát végül is meghódító, köznapi asszonnyá tevő férfit egyaránt.” A Sötét galamb színdarabként megbukott, mert amikor íródott és még aktuális lett volna, akkor nem mutatták be, mikor pedig végül, majdnem 20 évvel később, 1970-ben műsorra tűzték, már elvesztette frissességét, mondanivalójának erejét. A regényt utólag elhomályosítja a Macskajáték, a Tóték és a Pisti a vérzivatarban, plusz ártott neki a sok idő, ami eltelt a megírása és a megjelenése között.

Én magam úgy érzem, hogy nem tudom kellőképpen értékelni a Glóriát. Ezért pontszámot nem kap, szöveges értékelést pedig nyújtsanak helyettem a port.hu-s hozzászólók! Lympha: „Akik nem ismerik, azoknak annyit tudok írni a filmről, hogy jó értelemben véve egyszerű, elgondolkodtató.” Nelli Szunics: „Sallangmentes, elgondolkodtató, megható.” olahmiki1959: „Jó lenne minél több ilyen felemelő filmet látni, - bár lehet, hogy ehhez Örkény István, és Szabó Magda kaliberű írókra, forgatókönyvírókra lenne szükség, - de nagyon...:)))”

Pontozás:

imdb: 7.2 (2 év alatt 0.4-et emelkedett.)

port.hu: 8.7 (2 év alatt 0.2-t csökkent.)

Utólagos hozzátoldás: Azóta elolvastam a Sötét galambot, amely egy bizonyos ponttól nagyon más, mint a mozgóképes változat, a lezárása pedig teljesen eltérő. Nem tudom, hogy utólag visszatekintve így a kettő közül melyik változat tetszett jobban, de azt hiszem, hogy az itt tárgyalt film pozitívabb élményt nyújt, mint a színdarab. 

Ezt a blogot soha, sehol nem reklámoztam, ám lassan 8 év kitartó munkájának gyümölcseként néha mégis elképesztően magas látogatottságot produkál egy-két bejegyzés. Még ennél is nagyobb dolog történt nemrég, de mielőtt ezt elmondom, inkább beszéljünk erről a kisfilmről! 

Bánhegyi Béla, a rendezője, írója és zeneszerzője még 2012-ben keresett meg egy emaillel, melyben annyit kért, hogy számoljak be e hasábokon a forgatás kezdetéről. Eleget tettem a kérésnek, aztán bizonyos időközönként, mikor egy-egy mérföldkőhöz ért (trailer elkészülte, a kísérőzene véglegesítése, stb.), mindig megüzente, hogy áll. Én pedig továbbítottam az infokat nektek. Nemrég megnéztem a kész művet, amely egy évvel a premierje után a vimeo.com oldalon kapott helyet (a link majd jön, ahol megnézhetitek). De miről is szól? 

Az 51 éves Bandi (Szőke András) megszállott sci-fi rajongó. Egyedül él, nincsenek barátai, ám az űrrel való olthatatlan szerelme kitölti minden percét. Az Interkozmosz ennek a férfinak egy vasárnapját mutatja be, avagy betekintést enged egy magányos különc furcsa kis világába… 

A 21 perces játékidő alatt fekete-fehér képeket láthatunk, amit nagyszerű, a régi időket idéző szintetizátor-muzsika fest alá. A helyszínül szolgáló Taliándörögd pusztuló, régi házai, a szélfútta mezők, a repedezett betonút és a hatalmas telekommunikációs antenna együtt egészen érdekes ellentétet alkotnak. De ugyanezt erősíti Bandi otthona is, egy parasztház, ami belül tele van műszaki dolgokkal. A gyakorlatilag Isten háta mögött élő, magányos férfi egy teljesen szokatlan hobbit választ magának, ami ráadásul lakókörnyezetétől – ha csak nem vesszük az antennát magát – totálisan elüt. De talán éppen ebben rejlik a magyarázat… 

Szerintem ugyanis Bandi menekülni szeretne. Az élete unalmas és eseménytelen lenne, ha nem zsúfolná tele megszállottsága tárgyának imádatával. Amatőr rádiósként bújja a zörejjel teli adókat, látogatja és behatóan vizsgálja a gigászi távközlési monstrumot, a pincéjében pedig egy igazán különleges, titkos kis zugot rejteget, ahol teljesen átadhatja magát az univerzum csodálatának. Ugyanakkor feltételezhető, hogy boldogtalan, hiszen egyedül van rajongásával, pedig ha egy városba születik, ott sok magához hasonló érdeklődésű emberrel találkozhatott volna. Ha ugyan akart volna. Mert az is elképzelhető, hogy feltétlen tisztelete a végtelen űr iránt abból ered, hogy a földi létet elképzelhetetlenül pirinyónak és jelentéktelennek találja a Nagy Egészhez képest. Az ember csupán egy porszem, melyet az Idő szele elsodor – mi ez az örökké táguló kozmoszhoz, a több milliárd éves csillagokhoz meg gázfelhőkhöz képest, amik mindig voltak és mindig lesznek? 

Bandi története a magány bemutatása. Az, ahogyan mi látjuk őt, egyfajta keveréke annak, amit ténylegesen átél, meg annak, amit csak hozzágondol. Néha – például egy filmrajongók számára igencsak ismerős autó felbukkanásakor – nem biztos, hogy a dolog tényleg megtörténik, illetve ha igen, akkor is egy része feltételezhetően képzelgés. A hosszan kitartott, látszólag eseménytelen snittek az eseménytelenséget hangsúlyozzák; a remek muzsika viszont egy perce sem teszi unalmassá a másként teljesen érdektelen történéseket (lásd pl. a fogmosást). Nekem egyetlen rész maradt teljesen homályos, ez a lezárás, ahol a nézőnek kell eldöntenie, vajon mit lát a képernyőn? Az alkotók közül érdemes megemlíteni Horváth Szilárdot, aki operatőr és forgatókönyvíró is volt, valamint a zenét szolgáltató The Outsiders-t (Bánhegyi Béla fantomzenekarát?). 

Érdekességek: Bandi foglalkozása elektronikai gépszerelő, ezért (is) van tele a háza ilyen cuccokkal. A leírás szerint 15 éves kora óta álmodozik arról, hogy bejut a lezárt távközlési telepre. Az Outsiders Bandi kedvenc zenekara. Az Interkozmosz önköltségen készült. Egy idézet magától a rendezőtől: „Az IKM valóban nem sci-fi, szerintem is inkább egy monodráma. A legfontosabb, hogy főhősünk nem kér a kinti beteg, rohanó világból, ezért amikor csak lehetséges, a képzelőerejét hívja segítségül, a néző számára pedig nem mindig egyértelmű hogy most épp az általunk ismert valóságot látja, vagy Bandi univerzumában jár.” 

Hogy jobban megértsem, mit láttam, illetve jobban vissza tudjam adni a filmet nektek, megkértem Bélát, hogy válaszoljon néhány kérdésemre. A vele készült interjú következik most, némi szpojlerrel, így csak az olvasson tovább, aki már látta a művet – aki nem, az ugorjon a bejegyzés végére, a linkhez, ahol megtekintheti!

Mennyire alapul személyes élményeiden az alkotás? Ami Bandi körül megjelenik, az olyan, mintha a gondolataidat látnánk az életről?

Sok személyes élményem visszatükröződik a filmen: a magány érzése, a vágy, hogy megismerjem a megismerhetetlent, az alkotás iránti szenvedélyem, a félelmekkel való szembenézés és azok legyőzése... 

Hol található a helyszín, a romosnak tűnő falu és a hatalmas antennák?

A filmet Taliándörögdön forgattuk, de nem szeretném, ha bárkit is megtévesztene az a pár filmkocka. Nagyon kedves emberek élnek ott és igazán szép vidék! 

Szőke Andrásra a külseje miatt esett a választásod? Számomra kissé meglepő, hogy ebbe az alapvetően komoly hangvételű alkotásba egy olyan színészt választottál, aki elsősorban nevettető, vígjátéki emberként ismert.

A válasz egyszerű: nem tudtam mással elképzelni ezt a filmet. András ott él Taliándörögdön, ezért a kötődése is adott a faluhoz és a Földi Űrtávközlési Állomáshoz. Alkotóként jellemző rám a melankólia és ezt megéreztem Andrásban is. 

A DeLoreanes dolgot nem igazán értettem. Csupán véletlen, hogy pont egy ilyen autó veszi fel Bandit és az ajtó kinyílásának hangját ő képzeli oda vagy itt valami többről van szó?

Ahogy már korábban utaltam rá "amikor csak lehetséges, a képzelőerejét hívja segítségül"... Valaki felveszi hazafelé, de nem valószínű, hogy egy DeLorean :) 

A befejezés is rejtély számomra. A pincében lévő vetítőterem egy miniatűr planetárium, vagy valamilyen csodás módon a főszereplő tényleg ki tud ülni a székével a kozmoszba?

A többség eddig arra tippelt, hogy űrhajó, de igazából egy speciális házimozi-rendszer, amelyet valóban meg akartunk alkotni a filmhez, de hamar be kellett látnunk, hogy túl nagy fába vágtuk a fejszénket: a vetített térnek egyszerre 3 különböző nézőpontból kellett volna megjelenni. 

A figurád azért akar az űrbe jutni, hogy maga mögött hagyja azt az életet, ami teljesen sivár, unalmas és érdektelen?

Nem erről van szó, hiszen Bandi a saját világában boldog, egyszerűen csak a maga módján szeretné elérni a csillagokat... 

Számomra kétszeresen is fantasztikus élmény volt az Interkozmosz. Egyrészt, mivel segíthettem a reklámozásában a magam egyszerű módján és ezt Béla megjutalmazta azzal, hogy többek mellett az én nevemet is kiírta a stáblista Köszönet-rovatába; másrészt, mivel nagyszerű dolog, hogy megnézek egy művet és aztán én, a mezei blogger, közvetlenül beszélhetek a készítővel az információs szupersztrádán – aki ráadásul válaszol a kérdéseimre:) 

Maga a mű megérdemel egy nézést, mivel csak 21 perc, így mindenkinek belefér az idejébe. Ezen a linken megtekinthetik az Interkozmoszt, itt elérhetitek a neki szentelt angol nyelvű honlapot, itt pedig meghallgathatjátok a rendező által kreált zenéket. 

Pontozás: 

Szerintem: 5/5 

Ezen a héten számos film lesz a tévében, úgyhogy legalább még egy írással biztosan jönni fogok! 

Ja és még valami: Amennyiben ezt az interjút, vagy annak részleteit szeretnétek felhasználni, akkor forrásnak jelöljétek meg a Filmrajongó blogot!

Itt egy mozi, amit először gyerekként láttam, és emlékeztem rá, hogy nagyon tetszett. Mivel észrevettem, hogy megint adni fogják, ezért úgy alakítottam a napom, hogy megnézhessem. Szerencsére ezúttal az emlékek nem csaltak meg és remekül szórakoztam! Nézzük is, mit takar ez a cím: 

Helyszínünk egy amerikai kisváros. Beköszönt a tél, és mint mostanában olyan gyakran, inkább nyárias idő van. Ám kis főhősnőnk, Natalie (Zena Gray) bízik benne, hogy hamarosan havazni fog. Vágya pedig valóra válik, amikor egyetlen éjszaka alatt annyi fehér áldás hull az égből, hogy hószünetet rendelnek el az iskolákban. És egy hószüneti napon bármi megtörténhet! Natalie elindul barátaival, hogy megfékezze a környék rémét, a Hótolót (Chris Elliott); a leányzó bátyja, Hal (Mark Webber) mindent bevet, hogy meghódítsa Clare-t (Emmanuelle Chriqui), a suli legszebb lányát; közben pedig meteorológus apjuk (Chevy Chase) megpróbálja elérni, hogy az ő időjárás-jelentése legyen a legnézettebb a városban. Vajon melyikük éri el végül a célját?

„Következő hírünk: Az ember, aki beperelte önmagát, és nyert!” 

Minden gyerek szereti a havat, de azt hiszem, hogy azok a felnőttek, akik nem felejtették el teljesen a gyerekkorukat, szintén várják, hogy mikor kezd hullani a téli csapadék. És mint ilyen, a hó áldásos háttér, remek helyszín számos filmhez. Itt most az ifjúság három képviselője jelenik meg, akik három különböző problémát tárnak elénk (a harmadik a legkisebb tesó, de őt nem érdemes név szerint kiemelni). A nagyfiú a szerelmet kergeti, ami valójában már egy ideje ott kopogtat az ajtaján, csak ő elsiklik felette. A kislány elhatározza, hogy megmenti a világot, ami számára erre a kisvárosra korlátozódik; a legkisebbik tesó meg csak ki akar jutni a szabadba, hogy végre együtt havazzon az anyukájával. Mindegyiküknek le kell gyűrniük valakit, hogy győzzenek: Halnek Clare korábbi udvarlóját, Natalie-nak a Hótolót, a picinek meg az anyukáját – vagy inkább az anyuka munkáját. 

A Snow Day felhívja a figyelmet arra, hogy erős akarattal, kellő elszántsággal és néhány jó baráttal még a legelérhetetlenebb cél is megvalósítható! Valamint arra, hogy az életben számos egyszerű örömforrás van, amik mellett rohanó világunkban elmegyünk, pedig milyen jó együtt játszani a tesóval, vagy valami nagy kalandot átélni egy kedves személlyel! Továbbá, hogy a becsületes, lelkiismeretes munka elnyeri méltó jutalmát, illetve, hogy egy napra bárkiből lehet szívrabló, szuperhős vagy remek szülő. Klisék? Azok, de ettől még igazak…

„Készülj, ázsiai habzóbor-piac!” 

Szerintem a legjobb történetszál Natalie-é. Izgalmas, látványos és gyerekként ki ne szeretett volna ehhez hasonló hőstettet végrehajtani? Külön kiemelném azt a részt, amikor a kislányt elkísérő akciófigura társaival együtt életre kel, és lelkesítő beszédet mond. Itt nagyszerű stop-motion-jeleneteket láthatunk, ahol a figura jelképezi azt, akiről mintázták; azt, akinek Natalie gondolja őt és közben egy percre sem válik túl valóságossá, végig játék marad. Hal hadjárata akár egy önálló szerelmes tinifilmnek is beillene, annak minden sziruposságával együtt, a befejezése viszont aranyos. Jól kifigurázza a kívül szép, de belül üres lányokat és fiúkat, plusz a koripályás rész fergeteges, hiszen az üzemeltetőt Iggy Pop kelti életre, aki wct takarít és „kripta-zenét” nyomat, óriási!:D Chevy Chase mint húzónév került ide, bár a karrierje akkoriban már elindult lefelé a lejtőn. De hát ilyen a világ, változik a humor, változik az emberek ízlése, és hát Chase bácsi sem lehet örökké fiatal. Sajnos az ő szála a leggyengébb, itt ütközik ki leginkább az az erőltetett amerikai humor, amire a normális európai egy bizonyos életkor fölött egyszerűen nem vevő. Az anyuka szála elsősorban a felnőtteknek szól, aranyos, de feledhető. 

Nézzük most a készítőket! A rendező Chris Koch (Pete és kis Pete, Modern család), az írópáros Will McRobb és Chris Viscardi (Cincin lovag, Ren és Stimpy, Pete és kis Pete) voltak, róluk még lesz szó. A már említettek mellett kiemelném még a szereplők közül Schuyler Fisket (Lane - cuki), Katharine Isabelle-t (Clare egyik barátnője – ismert sikolykirálynő), és Damian Youngot (az igazgató – egy visszatérő poén-elem rá épül).

„A szerelem az, ha valakit akár 10 percig is elviselsz magad mellett.” 

Érdekességek: Koch, McRobb és Viscardi nem véletlenül dolgoztak együtt ezen a munkán, ugyanis a Hóból is megárt a sok eredetileg a Pete és kis Pete-sorozat mozifilm-változata lett volna. Ám aztán ez mégse jött össze, így az ötletet megtartották, de új karaktereket írtak hozzá és önálló történetté varázsolták. A magyar szinkronban két nagyon béna dolgot fedezhetünk fel. Az egyik, hogy az igazgató angolul principal, ezt azonban a fordítók érthetetlenül principálisnak fordították. Gyerek legyen a talpán, aki tudja, mi az a principális – ettől azt hiszem a visszatérő poénja is gyengül, mert érthetetlenné válik, miért dobálják őt állandóan. A másik, hogy Clare-t a volt palija Klári macinak szólítja. Igazán adhattak volna az angol nevű szereplőknek angol becenevet… 

Chris Elliott sokaknak ismerős lehet, nos, ő a szintén havas tájon játszódó Idétlen időkigben az operatőr. Meg kell még említenem, hogy az apuka „ellenfelét” alakító John Schneider Hazárd megye egyik eredeti lordja volt anno. Chevy Chase azt nyilatkozta a forgatásról, hogy elviselhetetlen volt a hideg, +1 fokban kellett dolgozniuk – hah, itt Magyarországon mi ezt meg sem éreznénk! A "nagy fagy" viszont elégtelennek számított az igazi hóhulláshoz, így a trükkmestereknek kellett havat előállítaniuk. Ez később kapóra jött, ugyanis a forgatási helyszín közelében bankrablás történt, viszont a két tolvaj nem tudta, hogy arrafelé film készül. Menekülés közben, legnagyobb meglepetésükre, belehajtottak egy hatalmas műhóbuckába, ennek „segítségével” a nyomukban lévő zsaruk – a filmesek csodálkozó pillantásaitól kísérve – hamar elkapták őket. Chase karakterének munkahelye egy valódi stúdió, ami a kanadai Edmontonban található. Akkoriban a helyi meteorológus ugyanezt a táblát és hasonló módszereket alkalmazott az időjárás-jelentéshez, sőt, a két hírolvasó nem is színész, hanem valódi tévés. A Snow Day 13 millió dollárból lett, összesen 62 500 000-et hozott vissza, azonban a kritikusok utálták. 

Nekem viszont tetszett, évekkel ezelőtt meg most is, mert egy jópofa vígjáték, elsősorban gyerekeknek. Bárcsak esne már a hó! 

Pontozás: 

imdb: 5 (Azért ennél jobb volt!)(2 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 5/5 (Vannak gyengébb részei, de ezek nincsenek túlsúlyban, így megbocsáthatóak.) 

Hírek: 

- Iggy Pop két figyelemfelkeltő moziban játszik jövőre. Az első a The Sandman, amely egy látszólag a halálból visszatért sorozatgyilkosról szól; a második a Gutterdammerung, amiről nem tudom elmondani miről, szól, de a trailerje nagyon brutális és lehengerlő, érdemes rákeresni a youtube-on! 

Várható írások: Interkozmosz – exkluzív extrával!

Sportközvetítéseket sosem nézek, de nagyon szeretem a sportfilmeket. Ezekben annyi pozitív dolgot és izgalmat lehet találni! Viszont már idejét se tudom, mikor láttam utoljára ilyen mozit, úgyhogy most örülök, hogy találtam egyet. Senkit ne tévesszen meg a gyagya magyar cím, a Hokipalánta egy tök jó ifjúsági sport-vígjáték-dráma! 

A történet három jéghokis tini és az őket támogató három szülő körül forog. A tehetséges, ám magába forduló Janeau (Antoine-Olivier Pilon) apjával (Normand Daneau) új városba költözik. Viszonyuk elég rossz, alig beszélnek egymással, a srác dühös a világra, amiért az anyja meghalt. A második Julie (Alice Morel-Michaud), akinek minden vágya, hogy a legjobb női kapus váljon belőle. Anyja (Édith Cockrane) igyekszik támogatni, de úgy, hogy a lánya jövőjét is figyelembe vegye. Végül pedig ott van Joey (Rémy Goulet), a csapatkapitány, a legjobb játékos; akit pedig az apja (Claude Legault) hajszol a végsőkig, hogy tökéletes centert faragjon belőle. 

Julie beviszi Janeau-t a helyi Hiúzok névre hallgató csapatba, ahol azonban a többiek nem fogadják annyira szívesen. Az új fiú kétségkívül rendkívüli a pályán, de emiatt gyorsan ellenségre talál a miatta második legjobbá váló Joey-ban, aki főleg az otthoni nyomás miatt telepszik rá. Közben a Hiúzok kijutnak a Québec-i Ifjúsági Világbajnokságra, ám a belső viszályok a gyerekek és a szülők között kikezdik a csapatot. Vajon van így esély a győzelemre?

Aki hozzám hasonlóan a ’90-es években gyerekeskedett, az biztosan látta a Kerge Kacsák-sorozat valamelyik részét. Ez hasonlít rá, de kanadai francia, és a fókusz egészen más ponton van, mint az amerikaiaknál. Itt elsősorban a gyerekek egymással meg a felnőttekkel való viszonya a fontos, az iskola teljesen háttérbe szorul, és csak helyszínként van jelen. Érdemes figyelni az ok-okozati összefüggéseket, meg a kis mellékszálakat. Például ott van a második kapus, Éric (Gabriel Verdiér), aki fél a korongtól: izgalmas nézni, ahogy a játékidő alatt fokozatosan győzi le a szorongását és egyre jobbá válik. 

Pici szpojlerek 

Nagyon tetszett, hogy nem csinálták meg azt az égbekiáltó baromságot, ami a Kerge Kacsák 2-ben van, miszerint a nagyon tehetséges kapust szinte alig szerepeltetik, helyette a tehetségtelenebb, nagypofájúbb, de az előző részből ismert srácot állítják be – a készítők, nem az edző. Itt a tehetségesebb kapus (Julie) tényleg lesérül, de aztán megkapja a lehetőséget, hogy védjen a nagy meccsen. Ő azonban tisztességes lesz önmaga és a másik hálóőr (Éric) felé; inkább a kispadon marad, bevallva saját gyengeségét és átengedi a lehetőséget társának, aki a csapattal együtt jutott el idáig. Szintén jó húzás, hogy teljesen kimarad a szerelmi szál: Bár érezni lehet, hogy Janeau és Julie nagyon kedvelik egymást, de csak jó barátok lesznek; meg az egyke szüleikből se alakul pár. Amint kiderül, hogy mi Joey apjának igazi motivációja, az is rögtön sokkal hitelesebb lesz, hogy miért gyötri a fiát; nem beszélve Joey pokoljárásról, amikor a többiek levegőnek nézik. Ez egy nagyon szépen felépített, remekül kivitelezett fejlődéstörténet. Nem egyik percről a másikra történik, hogy mindenki megbocsát neki, és ő se hirtelen válik jófiúvá a taplóból. 

Szpojlerek vége

Bár a főszereplő lány és az anyja kapcsolata annyira nincs felépítve, a két fiú és a két apa közti viszonyt kitűnően csinálták meg. Lassan, fokozatosan lesz mindenki csak egy picit jobb ember, de nincsenek látványos pálfordulások vagy klisék. A drámai alaphangot ellensúlyozzák a vidám pillanatok, van egy csomó az ifjúságra tök jellemző dolog. Tetszett, hogy párszor káromkodnak, hogy a fiúk milyen bunkók, ahogy egymást cikizik, mert ez mind a valóság hiteles ábrázolása. És mindezek mellett még a sport rész se kutya! Edzésekből elég keveset látunk, a meccsekből a legfontosabb részeket nézhetjük meg, a játékidő második fele pedig a döntőé, amit teljes egészében elénk tárnak. 

Nagyobb szpojlerek 

Sajnos azt a klisét viszont mégsem bírták elkerülni, hogy az ellenfél ne az orosz válogatott legyen, akik, ahogy a Kerge Kacsákban a döntős ellenség, most is nagyobbak, erősebbek náluk. A digitális tabella, amely a csapatok előrejutását mutatja, utólag visszanézve a döntő után hiteltelen lesz, mert nem csak hogy a Hiúzokon kívül egyetlen másik brigád sincs, akiknek fantázianevük lenne (mindenkit a városa jelöl); hanem még az oroszok 14-3-as és több mint 20 gólos győzelmei után a végső megmérettetésen látott teljesítményük is megkérdőjelezhetővé válik. Ja, igen, itt jön még egy klisé, amit már láthattunk az USA-beli változatokban: Az ellenfél az első félidőt toronymagasan nyeri, de aztán a „jófiúk” összekapják magukat, „szívvel és lélekkel játszanak, élvezik a sportot” és hopp, megnyerik a meccset. Örülök, hogy végül győztek, de titkon sóvárogtam, hogy hátha itt is realisztikus lesz a Les Pee-Wee 3D és hőseink elbuknak… Érdekes lett volna. 

Szpojlerek vége

Még két dolgot akarok kiemelni, mielőtt továbblépünk. Az egyik a játékidő. Míg a Mighty Ducks-nál 3x1,5 óra állt a filmesek rendelkezésére egy sztori több részes elmesélésre, addig itt 1x2 óra van. Szóval ez a film hosszabb, de jóval részletesebb, szebben felépített élmény. A második Guy Nadon, az edzőt, Mike-ot alakító fickó. A gyerekek mind nagyon jók, a felnőttek közül viszont igazán csak ő emelkedik ki. Lássuk a készítőket! Különös csapat jött itt össze: A rendező Éric Tessier főleg tévésorozatok epizódjait dirigálja; a háromfős forgatókönyvírói társaságból pedig egyik tag sem főállású szkript-alkotó. Emmanuel Joly-nak alig van ezen kívül más kapcsolódása a mozgóképek világához, Jean-Sebastién Poirier színész, Martin Bouchard pedig technikusi feladatokat szokott ellátni. Mindhármuknak ez az egyetlen máig jegyzett forgatókönyvük. Fura, hogy hozzá nem értő mivoltuk ellenére mennyivel jobb végeredményt hoztak össze, mint USA-beli hasonszőrű kollégáik hasonló esetekben… 

Érdekességeket sajnos nem találtam, de azért ide is akad pár gondolatom. Feltűnt, hogy mennyire sok céglogó van az elején, egészen pontosan két percen át csak stúdiók és produceri kompániák jeleit bámulhatjuk a kezdésnél. A betétdalok marhajók, kár, hogy nincs adat róluk a neten… Végül egy megjegyzés az imdbn lévő egyetlen szöveges értékelésből. A kanadai tsimmen1868 írja: „Ez csak egy rendkívül pontos betekintés a hokis szülők életébe, bemutat mindent, ami jó és mindent, ami rossz benne.” Tehát akár így is lehet nézni. A Hokipalánta készítési költsége 8 300 000 kanadai dollár volt, bevételéről nem találtam semmit. 

Nekem nagyon tetszett: Érdekes, izgalmas, életszerű helyzetekkel és szereplőkkel, jó színészekkel, elsőrangú zenével meg pár vicces poénnal. Aki kedveli a sportfilmeket, az ne hagyja ki! 

Pontozás: 

imdb: 6.5 

Szerintem: 5/5 (Szívesen látnám újra!) 

Hogy mi lesz a következő írásom témája, az még egyelőre nem biztos, de a közeli jövőben várható Bánhegyi Béla rövidfilmjének, az Interkozmosznak a bemutatása.

Németország. Ha valakinek ma ezt mondjuk, akkor talán elsőnek Angela Merkel és a menekültáradat jut eszébe, a Mercedes-Benz meg a BMW, esetleg a Bayern München focicsapat. De Németországhoz tartozik a történelem egyik leggonoszabb emberének kikiáltott Adolf Hitler is. Amikor megláttam a Cinemax kínálatában ezt a filmet, akkor valamilyen sci-fi-szerűségre gondoltam, nem arra, amit végül láttam. Az elején azt hittem, hogy nem szól semmiről és kis híján lekapcsoltam, de aztán… Aztán láttam, hogy bizony van itt miről elgondolkodni! 

Egy idős asszony, egy pedikűrös, egy rendőr, egy dokumentumfilmes nő, egy középkorú házaspár, egy remete és egy osztálykiránduláson lévő középiskolás csoport. Hétköznapi emberek, de mégis különösek, különlegesek. Mi köztük az összefüggés? Németország – Németország múltja, jelene és a titkaik, amik összehozzák őket…

Az első félóra alatt azon tanakodtam, hogy vajon mit akart ezzel az egésszel a készítők csapata? Aztán amint kiderült, hogy hová tart a kiránduló csapat, minden világossá vált – legalábbis egy bizonyos szemszögből nézve. Itt minden és mindenki összefügg egymással, de a lényeg ezeknek az embereknek az élete, amit kendőzetlenül tárnak elénk. 

Talán központi szereplőnek lehetne nevezni a Sandberg-családot, aminek négy tagja a fiú, az apa, az anya és a nagymama. Már a köztük fennálló viszonyról rengeteget lehetne értekezni: az apa utálja a saját fiát, az anya valószínűleg rosszul nevelte fel gyermekét; akiből aztán igazi szemétláda válik, a nagymamát pedig magára hagyják egy intézetben, ahol egyetlen társasága a hozzá járó pedikűrös. Vajon miért hanyagolja el az idős asszonyt a családja? Mi történt a férjével? Miért lett ilyen a kapcsolata a fiával? 

Ha már említettük a Sandberg-unokát, lássuk a kiránduló csapatot! Ott van a szemüveges fiú (Dominik) és a szemüveges lány (Natalie), akik képregényeket olvasnak, és folyton együtt lógnak. A már szóba került unoka (Maximilian), és a haverja (Jonas); akik az előbbi párost meg a tanárt heccelik. Szerintem Maximilian a családi háttere miatt olyan, amilyen, közben viszont tetszik neki Natalie. Jonas azért követi Maximiliant, mert olyan szeretne lenni, mint ő. Dominik pedig szerelemes Natalie-ba, de nem mondja el neki, aztán amikor látja, hogy a lány megcsókol egy másik fiút, akkor eltörik benne valami. Megpróbál kivonulni a világból, és éppen ennek a megcsókolt srácnak a szüleibe fut bele.

A rendőr és a filmes nő kapcsolata a film egyik leggyengébb pontja. Ez a nő egyáltalán nem érdekes, és bár értem én, hogy fontos kérdésekről van szó a szálukban, de igazából ők csak úgy vannak. Bár a fickón azért érdemes elmélázni egy kicsit: Más, mint aminek látszik; más akar lenni, mint aki; egy megértő társra vágyik, de rossz ajtón kopogtat. Furcsa titka a másság jelképe, de lehet, hogy csak egy különös, a kívülállók számára érthetetlen szubkultúra bemutatása? 

Közben meg ott az erdőben élő remete, aki magányosan tölti napjait, de aztán új barátra lel egy varjú képében. A madár és a férfi tökéletes harmóniában élnek egymással és az őket körülvevő erdővel – de hogy jön ez ide? Ez volna az ideális élet, amikor az ember nem sokban különbözik a vadaktól? Vártam, hogy mi lesz az összefüggés a többi szállal, és ez lett a legdurvább, leginkább mellbevágó pillanat: Ha ugyanis belerondítunk a természet egyensúlyába, az visszavág és bosszút áll, ráadásul az ártatlanokon. 

De - és itt most csúnya dolgok jönnek - nem lehet elmenni a mellékes mondanivaló mellett sem. Avagy lehetséges az Elborult világot értelmezni a náci ideológia utóhatásának dokumentációjaként is. Innentől kemény gondolatok és szpojlerek jönnek, úgyhogy akit zavar az ilyesmi, az ne olvasson tovább! 

VIGYÁZAT, PROVOKATÍV TARTALOM!

Hová tartanak a gyerekek? Megtekinteni egy emlékhellyé alakított haláltábort. A tanár egészen közel-keleties vonásokkal bír, a vele folytonos elmepárbajt vívó Maximilian pedig a hitleri eszméknek megfelelő, tökéletes árja külsővel bír. Az őt fanatikusan követő Jonas alacsony, barna hajú, barna szemű – egy alárendelt faj jelképe? Dominikra lehet mondani, hogy zsidó, Natalie pedig a német nő, akit a nemzetiszocialista eszme megérint – illetve ő a haláltábor túlélője. De egy fordított haláltáboré, mert ebben az esetben mindenki azt hiszi, hogy a lányt a tanár zárja be a hamvasztó kemencébe, pedig a valódi tettes Maximilian. A tanárt le is ültetik – náci propaganda, működés közben? Koncepciós perek? 

A remete és Dominik megpróbálnak kivonulni a társadalomból – utóbbi azután, hogy szíve választottja látszólag inkább az árjával tart, előbbiről viszont nem tudunk meg semmit. Honnan van a fegyvere? Mi űzte őt a vadonba? Háborús bűnös vagy bűntett áldozata? Az, hogy végül a fiú e férfi keze által hal meg, csak tovább bonyolítja a dolgot: Az egykori katona áll bosszút a felelősön? Nem csak úgy vaktában lő, gondosan kiválasztja a célpontját: a zsidót. Dominik kimondja, hogy a németek mindent megtesznek, hogy a hitleri Németországgal szöges ellentétben álló hazát hozzanak létre, ami azonban így csúnya, élhetetlen és unalmas lesz. Ezt jelképezi a panellakó, akit a filmes nő próbál megörökíteni. A fiú, aki felismeri, hogy Adolf Hitler, mint történelmi személyiség, a német néptől elválaszthatatlan; aki kész lenne elfogadni ezt a súlyos örökséget és ezzel együtt lépne tovább, szinte azonnal meghal. „A múltat végképp eltörölni?” 

A remete történetszálában benne van az istent játszó ember cselekedeteinek utóhatása, ami értelmezhető a magát Isten fölött állónak tekintő nemzetiszocialisták tetteinek utóhatásaként. A Sandberg-család pedig talán azt jelképezi, hogy a tökéletesnek tűnő német família csak egy álom, amit lehetetlenség megvalósítani. Külön érdekesség, hogy a Maximiliant játszó ifjú színész lengyel… Még valami: Lehetséges, hogy a két „perverz”, a rendőr és a pedikűrös azokat az embereket jelképezi, akiket annak idején Hitler igyekezett kiirtani, viszont láthatjuk, hogy ebben az (elborult?) világban ma már mindketten megtalálhatják a saját helyüket. A dokumentumfilmes pedig talán maga Leni Riefenstahl, aki a ’30-as években a náciknak dolgozott, aztán hosszú élete vége felé már Afrikában dokumentálta a bennszülöttek mindennapjait? 

Szpojlerek és ordas eszmék vége

Lássuk a színészeket, akik eljátsszák nekünk ezt a többrétegű történetet: A rendőr – Ronald Zehrfeld, a filmes nő – Sandra Hüller. Maximilian – Jakub Gierszal, az apja – Bernard Schütz, az anyja – Corinna Harfouch, a nagyanyja – Margit Carstensen. A pedikűrös –Michael Maertens, a remete - Johannes Krisch. Natalie – Carla Juri, Dominik – Leonard Scheicher, Jonas – Max Pellny, a tanár – Christoph Bach. Az író-rendező a korábban csak dokumentumfilmeket készítő Frauke Finsterwalder, a másik író a rendezőnő férje, Christian Kracht (neki sem ez előtt, sem ez után nem volt filmes munkája). 

Érdekességek: Az eredeti cím egy szóösszetétel, a német finster (sötét, vészjósló, komor) és az angol world (világ) elegyítése, szóval a magyar cím tükörfordítás. Azonban biztosan nem véletlen, hogy a rendezőnőt Finsterwaldernek („sötét erdei”) hívják, ennek okán lehetséges, hogy a Finsterworld azt jelenti: Finsterwalder világa vagy a világ, ami körbeveszi Finsterwaldert. Az is elképzelhető, hogy a direktor önmagáról mintázta a filmes csajt – vajon akkor a férje volt a rendőr modellje? Visszatérő motívum a cigaretta, amit az egyik karakter egy másiknak ad át, de mindig úgy, hogy meggyújtja, beleszív, és már amikor füstöl, akkor adja tovább. Ez talán a kapcsot jelenti az emberek között? A dal, ami keretet ad a történetnek a The Wind, Cat Stevens-től. Az Elborult világ kritikailag nagy sikert aratott, hat különböző díjjal jutalmazták, a készítési költségéről és a bevételéről azonban nem találtam adatokat. 

A port.hun írja benvenuto1: „Ebben a filmben maguk a németek mesélnek a német mentalitásról. Hiteles. Mások is ilyennek látják őket.” Lehetséges. De lehet, hogy mégse. Értelmezhető így; de úgy is, ahogy az elején írtam le; meg úgy is, ahogy a provokáló részben elemeztem ki. Hogy ez jó vagy nem jó, azt döntse el az, aki nézi! Gondolatébresztő, megmozgatta az agyamat, ugyanakkor a pedikűrös történetét idegesítőnek találtam és a cselekmény legelső fél órájában semmi se történik – szóval nem tökéletes, de első filmnek kiemelkedő teljesítmény Frakue Finsterwaldertől!  

Pontozás: 

imdb: 6.9 

Szerintem: 4/5

Ritkán nézek rövidfilmeket, mert kevéssel találkoztam, ami tényleg jó lenne, most azonban kikerülhetetlen volt, hogy megtekintsek hármat. Ezek azonban olyan művek, amikről szinte senki sem tudja, hogy léteznek és csupán egy személy erőfeszítéseinek köszönhető, hogy nem lettek az enyészeté.

Réber László (1920-2001) grafikus, illusztrátor, karikaturista és rajzfilm-készítő volt. Ha így elsőre nem ugrik be róla semmi, akkor elég, ha annyit mondok, hogy Lázár Ervin és Janikovszky Éva könyveit ő illusztrálta – ugye, hogy emlékeztek a rajzaira? Magyarországon elsősorban ezekkel a kedves, rendkívül egyszerű rajzocskákkal azonosítják őt, de közben dolgozott az Élet és Irodalom meg a Lúdas Matyi lapoknál, csinált szobrokat, metszeteket, kollázsokat, illusztrálta Örkény István, Kurt Vonnegut és még számos más szerző könyveit. És mindezek mellett a ’60-as években három rövid, szatirikus rajzfilmet is rendezett/rajzolt. Október 15-én a székesfehérvári Hetedhét Játékmúzeumban megemlékeztünk róla a hagyományos Réber-konferencián, ahol ezúttal elsősorban mozgóképes munkássága került terítékre. Jöjjön most ezeknek az alkotásoknak a taglalása, időrend helyett játékidőben növekvő sorrendben! 

I. Az ember, a föld és az űr (1967) 

Játékidő: 50 másodperc 

Nagyon nehéz lenne megmondani, pontosan miről szól ez a színes, igen gyors kis alkotás. Leginkább az maradt meg belőle, amikor egy rakéta kilő a Földről az űrbe és landol egy másik bolygón. Sajnos ennél többet nem igazán tudok róla mondani, meg kellene néznem még egy párszor, hogy megértsek belőle valamit… 

Pontot nem adnék rá.

II. Autókór (1964) 

Játékidő: 8 perc 

Az Autókór egy kollázs-technikával készült humoros, de még ma is aktuális filmecske. Hőse egy férfi, aki kénytelen naponta a zsúfolt buszon utazni a munkahelyére. Itt a lábára lépnek, oldalba könyökölik, szóval az út elég kellemetlen számára. De tudja, mi a megoldás: Kellene egy autó! Éjjel-nappal a gépkocsikról álmodik, a feje szinte autó-alkatrészekből áll, másra se gondol, másról se beszél.

Az egyszerű Réber-rajzok találkozása a valóságból kiragadott járművek és márkajelzések képeivel egészen érdekes világot teremt, amit nagyszerűen fest alá a háttérzene. A történet alapvetően a fogyasztói társadalom egyik legfőbb jóléti cikke, az autó „ellen” szólal fel – nem azt mondja, hogy haszontalan, hanem azt, hogy mennyi ember van, akinek fontosabb a kocsija minden másnál. A poénok egy része igen nyilvánvaló, de vannak kis rejtett utalások (például a „fiat” szó megjelenése a nő és a férfi párbeszédében), a cselekmény nagy része pedig – a végkifejletet látva egyértelműen – a hős fejében játszódik le. Ennek az embernek tényleg úgy tűnik, hogy ha lenne végre autója, akkor minden tökéletes lenne: megtalálná a párját, előléptetnék, szóval neki a slusszkulcs egyenlő a boldogság kulcsával. 

Ne feledjük, hogy a ’60-as évek elején járunk, amikor nem lehetett csak úgy bemenni egy szalonba és venni egy járgányt! Bizonyos márkák rendelkezésre álltak és az autót kérvényezni kellett, be kellett fizetni rá, aztán hosszú éveket várni, amíg végre kiutalták. Akkoriban nagyon nagy presztízsértékkel bírt, ha valakinek nyugati autója volt, illetve ha az itthon elérhető, elsősorban szovjet és német márkákból a drágább luxusmodellek valamelyikével rendelkezett. 

Ha belegondolunk, sokan még ma is úgy vannak vele, hogy legnagyobb kincsük, legértékesebb tulajdonuk az autójuk, ami elsődleges prioritást élvez. Magyarul: Réber a lényegre tapintott ezzel a kisfilmmel. Persze jó lehet, ha nem kell a benzingőzös buszpályaudvaron várakozni, vagy bezsúfolódni egy túlfűtött vasúti kocsiba, ám a gépjármű rengeteg pénzt és odafigyelést követel magának. A művész alkotótársaival egy korszakos problémára hívja fel a figyelmet, amit azonban így, 50 év távlatából is értelmezni tudunk. Hatása máig kitart, a poénjai szintén, tehát tök jó. Nekem nagyon tetszett! 

Érdekesség: Két rendező volt, az említett grafikusművész mellett a másik Imre István (Vuk; Frakk, a macskák réme; Gusztáv; stb.). 

Bár az imdbn fent van, de elegendő értékelést még nem kapott, így pontszáma sincs. 

Szerintem: 5/5 (A háromból ez a legjobb, legalábbis számomra!)

III. Eldorádó (1965) 

Játékidő: 10 perc 

Ez Réber leghosszabb alkotása, amiben szintén a fogyasztói társadalom elé állít görbe tükröt. Ezúttal négy dolgot állít pellengérre: A televíziót, a rádiót, a színes magazinokat és a telefont. Karikírozott, eltúlzott formában, de bemutatja, hogy ezek a tárgyak miként ejtik rabul a tulajdonosaikat, és hogyan építenek falakat az emberek közé. Láthatjuk, hogy a rádió szempontjából a hallgató csak egy pár fül; a tévé szemszögéből a néző egy pár szem; és végül a másik ember szemében maga az ember is leredukálódik arra, amit néz, hallgat vagy birtokol. 

Ez a mű az Autókór folytatásának tekinthető, ám kevésbé vicces, inkább elgondolkodtató. Réber ugyanazt a kollázs-technikát használta itt is, azonban most egy egész történet helyett inkább kis „példabeszédeket” kapunk a civilizáció legújabb vívmányainak túlzott használatáról. Viszont úgy gondolom, hogy a korábbi műnél jobban működik a mondanivaló, mivel humorosabb formába csomagolták – megmarad a poén, így jobban el tudunk gondolkodni rajta. 

Érdekesség: Varga Zoltán filmtörténész a konferencián elmondta, hogy a két hosszabb Réber-rajzfilm különleges abból a szempontból, hogy mindkettő tartalmaz egy-egy kis fölvezetést a főcím előtt. Ez pedig a műfajban teljesen szokatlan megoldás. Az Autókórnál megemlítette, hogy a művész munkáira egyébként is jellemző többféle értelmezési lehetőséget milyen jól aknázták ki; az Eldorádónál meg a filmes trükkök sajátos alkalmazása került szóba. Widengard Krisztina, Réber László lánya és a hagyaték gondozója elmondta, hogy ezek a filmek 16 mm-es szalagokon porosodtak a Magyar Televízió archívumában; ő viszont saját pénzén mindhármat digitalizáltatta – egyelőre hivatalos kiadásban ezek a művek még nem jelentek meg. Bár az imdbn sem Az ember, a föld és az űr; sem az Eldorádó nincs fent, további címek megjelennek Réber neve mellett: Élőszereplős alkotások = A nagy kék jelzés (1970 –grafikákat csinált hozzá), Az oroszlán ugrani készül (1969 - fotómontázsokat hozott össze ehhez), A varázsló (1969 - rajzokat rajzolt hozzá). Animációs rövidfilmek: Erdei sportverseny (1952), Kutyakötelesség (1953) és A kiskakas gyémántfélkrajcárja (1951). Az első kettőnél tervező, a harmadiknál „trace artist” volt, ez talán körvonalazót vagy előrajzolót jelent? Az Autókórnál ugyanez a megjelölése, plusz író és rendező. 

Összességében nekem az Autókór tetszett a legjobban. Az első inkább egy kísérleti filmecske, az utolsóban pedig a jó ötletek ellenére a humor nem annyira dominál, mint ahogy elvártam tőle. Ha csak a másodikat nézzük, elképzelhető, hogy ha több teret kap és marad ebben a szakmában, nagy rajzfilmes válhatott volna Réber Lászlóból. Így „mindössze” nagy grafikus és illusztrátor maradt:)