Nem is emlékszem, mikor néztem utoljára filmet éjszaka, letöltve, laptopról. Mostanában az új munkám miatt eléggé elfáradok, plusz alig jön ki olyan alkotás, ami tényleg érdekel. Már csak az alapján nézek dolgokat, hogy kik szerepelnek bennük; illetve ritkábban a témakör alapján (erről majd februárban lesz még szó a blog születésnapja körül). 

Mi vonzott ehhez? David Tennant és Faye Marsay. Előbbit biztosan mindenki látta már valamiben (például abban az idióta Jessica Jones-sorozatban, amit nálunk is adtak/adnak?), utóbbi pedig szintén egy széria, a Trónok Harca révén tett szert nagyobb körű ismeretségre. Mindketten vonzó megjelenésű brit színjátszók, és összeköti őket egyik kedvenc sorozatom, a Doctor Who: David a 10. Doktort, Faye pedig a 12. Doktor első karácsonyi epizódjának egyik fontos szereplőjét játszotta. Vagyis ők ketten abban az univerzumban sosem találkoztak (ebbe bele lehetne menni, de most mégsem teszem), ám itt mégis sikerült együtt dolgozniuk. 

Rövid kitérő: A Ki vagy, Doki? a társadalmi igazságosság bajnokainak egyik idei áldozata, a főszereplőt ugyanis a jó kis Szellemirtók/Ósönsz Éjt mintára „nemátalakító műtétnek” vetették alá. Amikor a jelenlegi Doktor, Peter Capaldi bejelentette távozását, felröppentek a hírek arról, ki lesz az utódja, és a lehetséges hölgy-jelöltek közt elhangzott itt-ott Faye Marsay neve. Én nagyon szurkoltam neki, mert egyrészt tényleg tehetséges, másrészt szerintem rendkívül vonzó (például a mai Gel Gedók és Alíszia Vikanderek közt feltűnő, hogy van melle) és angol, tehát minden megvan benne, ami remek utóddá tette volna. Mégsem őt választották, hanem a teljesen jellegtelen Jodie Whittakert, akinek színészi kvalitásáról eddig mindössze a St. Trinian’s flúgos recepciósa árulkodott nekem, ez pedig korántsem volt lenyűgöző. [Utólag majd mekkora szám lesz, hogy A Fritton-arany legendájában két Doktor is benne van!] Viszont éppen David Tennant nyilatkozta róla, hogy remek színésznő – én mindenesetre kihagyom a 13. kalandjait, aki majd megnézi, számoljon be róla!

Vissza a témához! Tényleg, mi is a téma?

Olivia (Lucy Punch – milyen jó név ez!) 39 éves ügyész, sikeres, gazdag, [egyesek szerint] szép, és leszbikus. Együtt él a nála jóval fiatalabb, szertelen, „vívódó művész” Alexszel (F.M.), ám míg utóbbi tök jól elvan párja nagy lakásában, egész nap ökörködik; addig előbbinek hangosan tikk-takkol a biológiai órája – gyereket szeretne. Hosszas megbeszélés után Alex beleegyezik a dologba, Olivia pedig először önmagát veti alá mesterséges megtermékenyítésnek. Emiatt azonban összevesznek, és a fiatalabb lány ott marad a szomszédjukban lakó jóképű, macsó és komolytalan John (D.T.) buliján, ahol leisszák magukat és lefekszenek egymással. Hamarosan jön a nagy nap, mikor kiderül, hogy a megtermékenyítés sikeres volt, Olivia várandós lett – ám közben, hála az egyéjszakás kalandnak, Alex is. A helyzet csak tovább bonyolódik, mikor Johnt bevonják a babavárásba. Vajon mi lesz ebből? 

A kiindulási pontban ott egy jó vígjátéki ötlet, miközben a brit televíziózásban manapság oly nagy népszerűségnek örvendő baloldali értékeket közvetíti – vagy mégsem? Heteroszexuális férfiként sohasem gondolkodtam azon, mivel jár egy leszbikus párnál a gyerekvállalás, itt pedig tulajdonképpen el lehet vonatkoztatni ettől, hiszen az alap az, hogy van „az én álmom, hogy anya legyek és mintaanya leszek” karakter, aki együtt él a „szarok bele a világba, nekem ez így tök jó” karakterrel és bejön a képbe egy harmadik. A köztük lévő különbségek ekkor kiéleződnek, felüti a fejét a féltékenység, stb. A másik fő szál pedig a „két állapotos nő együtt él”, illetve „a terhesség minden jó és rossz velejárója, de inkább a rosszak”. Szóval bőven akad lehetőség arra, hogy megnevettessenek minket, már csak az a kérdés, hogy működik-e a dolog?

A válasz: mondjuk. Ez egy angol film, ezért furcsa, miért hasonlít annyira egy amerikai filmre. Konkrétan a Juno jutott eszembe róla, hiszen ott is egy extravagáns, fiatal csaj vár gyermeket, akit nem igazán akar. Itt ezt a szálat Alex testesíti meg, nála működnek a poénok, szimpatikus, kedvelhető és érdekes. Olivia viszont unalmas, a hozzá kapcsoló „viccek” szarok, és ő maga a drámai vonal. Mintha csak Jennifer Garnert látnám abból az említett másik moziból. Tennant kifejezetten különös választás volt, de elváltoztatott külsejével és remek játékával nagyon gyorsan kedvenc alakommá vált, szurkoltam neki, nevettem a poénjain. Szó szerint mind a három központi karakternek van egy néger haverja (Alex és John megosztoznak ugyanazon) és akad pár igazán amerikai érzésű mellékalak, mint Olivia testvére vagy a Biggles nevű bunkó nő. A szövegekben sok vulgaritást hallhatunk, a néznivaló viszont a jó ízlés keretein belül marad. 

Röviden: Ebben a filmben Alex és John érdekesek, az ő sztorijukat akartam látni. Lehet rajtuk nevetni és keseregni is (van egy igazán lesújtó esemény a film háromnegyedénél), együtt érezni velük, szurkolni nekik; de mindezt elrontja Olivia jelenléte. Azonban Lucy Punch olyan jól játszott, hogy képtelen voltam utálni az általa életre hívott szereplőt, bár az tény, hogy hidegen hagyott, ami vele esett meg. Hozzá köthetőek a legkínosabb pillanatok (a mélypont a reggeli a parkban Johnnal), de ez azzal magyarázható, hogy ő a dráma a vígjátékban. A bajom megint az, mint ami a One Percent More Humidnál: adott egy ízig-vérig élettel teli férfi és egy érdekes, vonzó nő, a kettejük kapcsolatára pedig simán fel lehetett volna építeni egy filmet, de valamiért beletettek egy taszító, érdektelen harmadikat is, aki elveszi az időt a másik kettő elől. Miért kell ez?

„Ha visszamehetnék az időben…” 

Pár szót még az alkotókról és a háttérszereplőkről: Az író-rendező Daisy Aitkens színésznő, aki eddig 14 helyen szerepelt és 2 rövidfilmet dirigált. (Az „attached director” mit takarhat? Hogy valójában nem ő rendezte, csak megjelölték?) Érezhető és érthető, hogy egy nő belelát a női fejekbe, Aitkens erőssége a párbeszédek írása, a rendezésben sincs igazán semmi kivetnivaló, csak az erőltetett „vicces” meg kínos pillanatok némelyike. Olivia apját a nagyszerű David Warner kelti életre, akit bizony nem kíméltek az évek, de külseje tökéletes ehhez a pici háttéralakhoz. Most pedig jöhetnek a Doctor Whohoz köthető emberkék! Akiket felismertem: Peter Davison (az 5. Doktor - Alex tanára) és Ingrid Oliver (a rajongói tábor megszemélyesítőjének szánt Osgood – szerencsétlen anyuka az üzletben). Mellettük volt még három ember, akik számomra lényegtelenek vagy még sose láttam az epizódokat, amikben szerepeltek: Nina Sonysa (a szülészorvos), Don Warrington (Olivia néger haverja) és Sarah Parish (Alex anyja). 

Érdekességek: Idézet az imdbről = „Kedvenc projekt és ’családi ügy’ a producer Georgia Tennant számára. Ez a film volt Georgia első produceri munkája, az író-rendező a legjobb barátja, szerepel benne a férje [David Tennant] és az apja [Peter Davison], és a pénzügyi hátteret is a Tennant-házaspár adta.” Ehhez hozzájön még, hogy az üzletben lévő randalírozó kölykök is az ő gyerekeik. Sem a srácok, sem Davison nem szerepelnek az imdb stáblistáján.

Ha már imdb: Miért nem lehet erre a filmre pontot adni? Az egy dolog, hogy már nincsen fórum, de ezek szerint az érzékeny témájú alkotásokra már a szavazást sem engedik meg, nehogy a csúnya „nácik” jöjjenek és látatlanban lepontozzák az értékes propagandát? A vicc az, hogy cikkem tárgya korántsem propagandisztikus, de mivel leszbikusokról van szó, akkor tilos pontozni? 

Vissza az érdekességekhez! Lucy Punch benne volt a bevezetőben említett St. Trinian’s-ben, valami Verity nevű karakterként – talán Annabelle régi sulijában láthattuk? Nem emlékszem rá. Aprócska poén, hogy amikor a rendező nevét kiírják, Alex feldönt egy vázányi virágot – a daisy jelentése százszorszép. Eddig elhallgattam (hehe), de a kísérőzene tök jó, remekül illik az eseménysorhoz, a zeneszerző Jack Goldstein. A stáblista után van még egy rövid bakiparádé, amiből úgy tűnik, hogy a szereplőket engedték improvizálni. Végül még egy imbds idézet: „2017 februárjában a főszereplő David Tennant megvásárolta egy magazin teljes hátsó borítóját az akkor még el sem készült film hirdetéséhez, felesége, Georgia Moffett születésnapjára, 38 ezer dollárért. A hirdetés célja a lehetséges befektetők és terjesztők figyelmének felkeltése volt, és a teljes kiadások negyedét jelentette.” Amennyiben hihetünk ennek az állításnak, akkor az egész buli csak 152 ezer dollárba került, ami hihető, hiszen Tennant nem kért sztárgázsit a feleségétől, talán a rendezőnő se akarta megkopasztani legjobb barátnőjét, Punch és Marsay pedig korántsem A-listás hollywoodi seggfejek, szóval nyilván beérték egy kisebb összeggel. Amúgy hivatalos bemutató még nem volt, a büdzséről se közöltek adatokat, wikipediás adatlap sincs, szóval az imdb meg maga a film az egyedüli forrásaim.

Összefoglalva: A You, Me & Him egy kellemes vígjáték, pár drámai fordulattal. Nem tudom pontosan, ki a célközönség, én jól szórakoztam rajta, de mivel az egész simán működne Olivia nélkül és a humor/tragédia néha az amerikai mosladékok színvonalát idézi, ezért mégsem tudok rá nyugodt szívvel maximális pontszámot adni. Azt ugye mondanom sem kell, hogy minimum 16 éven felülieknek ajánlott? 

Pontozás: 

imdb: Nincs és egyelőre nem is lehet pontozni. 

Szerintem: 4/5 

Hírek: 

- David Tennant jövőbeli érdekesnek látszó munkái: Bad Samaritan – „Egy rablópáros betörés közben véletlenül rátalál egy nőre, akit abban a házban tartanak fogva.” Kissé Vaksötét utánérzésem van, szóval azt hiszem, ezt megnézem majd. Vajon David a fogvatartó vagy az egyik tolvaj? Good Omens – Minisorozat nagy kedvencem, Terry Pratchett és az erősen nyomatott Neil Gaiman azonos című közös munkájából, ahol Tennant egy démont kelt életre, vörös hajjal:) Kíváncsi vagyok rá, mert a korábbi Pratchett-feldolgozások mind tetszettek. 

Még egy cikket tervezek, talán ebben az évben meg tudom valósítani, de nem biztos. Jövőre meg ki tudja, mi lesz ezzel az oldallal? 

Ja és még valami: Érdemes a végén elgondolkodni a cím jelentésén, ami megváltozik a játékidő alatt!

És ha már Biggles:

Kedves Olvasóim!

A héten a tvben listából nemrég eltávolítottam az AXN-t meg még egy csatornát, mert minden nap csak és kizárólag idióta sorozatok mennek rajta. Ennek kapcsán felmerült bennem a kérdés, hogy az itt megjelenő csatornák ajánlatain kívül még melyik tv-adók kínálatára lennétek kíváncsiak? Ha van ilyen, akkor írjátok meg kommentben és beleveszem a listába. Természetesen ezen adók műsorából is csak azokat a filmeket fogom ajánlani, amikről már született itt bejegyzés, 3-nál magasabb pontszámot kaptak és a jelenlegi ízlésem szerint ajánlanám őket másokat.

Ha valaki kommentel, annak előre is köszönöm!

Kedves Olvasóim!

December 18-áig tartó akció indul, melynek keretén belül kedvezményes áron vásárolhatjátok meg a Kék szemek című fantasy regényt tőlem, az írótól! A regény boltban nem kapható, 336 oldalas városi fantasy - modern környezetben játszódik, melyben megjelenik a mágia. 

A hátulján lévő ajánló szövege:
"Gem egy átlagos tizenhét éves lány átlagon felüli hobbival: odavan a misztikus-varázslatos dolgokért. Amikor azonban rátalál az igazi varázslatra, egy Eddie nevű drogfüggő elragadja tőle. A lány bosszút esküszik, miközben ijesztő változások mennek végbe a testében és az elméjében, ám nem ő az egyetlen, aki megmagyarázhatatlan erőre tesz szert - Eddie szintén fokozatosan átalakul. Mindketten kénytelenek elindulni közös végzetük felé, miközben egyikük sem tudja, mi vár rá az út végén. Halál vagy egy fantasztikus élet, amilyet még senki sem élt azelőtt?"

A regény első 100 oldalát itt el lehet olvasni: https://drive.google.com/open?id=0B3T9CA2rGtpxUUdLSFVQTjVwWlU

A regény hivatalos facebook oldala: facebook.com/GemKekSzeme

Kedvezményes áron most 1000 Ft-ba kerül, aki pedig Foxpost automatába rendeli, annak további kedvezmény jár, így mindössze 800 Ft egy példány. (Az ár nem tartalmazza a szállítás költségét, az még hozzájön!) Számlaadás van, de a számlaigényt kérem előre jelezni! Személyesen átvehető Székesfehérvár belvárosában. 

Megrendelés/egyéb információk: tomzameth@gmail.com

„Két fiatal nő kénytelen szembenézni múltbéli közös tragédiájukkal, amely mindkettejük életét örökre megváltoztatta.” Jól hangzik, nem? Megnéznétek-e azt a filmet, amit ezzel a szöveggel és a rejtélyes hangzású címmel (Egy százalékkal párásabb) próbálnak eladni? Én persze megnéztem, hiszen Juno Temple a főszereplője. 

Bár ezen az oldalon nem reklámoztam, de már pár hónapja enyém a világ legjobb Juno Temple rajongói oldala, a junotemple.us, emiatt minden vele kapcsolatos dolgot megnézek/elolvasok, hogy meg tudjam osztani. Így láttam a One Percent More Humid bemutatóját, ami első látásra a Kismadarak felnőtt változatának tűnt. Tegnap éjjel belevágtam és végezetül vegyes érzésekkel kapcsoltam ki. Jöjjön egy kis sztori, aztán fejest ugrunk a történetben visszatérő tóba:

Iris (J.T.) és Catherine (Julia Garner) régi barátnők, a nyári szünetben találkoznak szülővárosukban, ahová az egyetemről tértek vissza. Bulikat és hülyéskedést terveznek, ám terveikre árnyékot vet az a baleset, ami néhány hónapja történt és az akkor még háromtagú csajbanda egyikének, Mae-nek az életét követelte. A két szőkeség mindent megtesz, hogy elfelejtsék a tragédiát, ám rendkívül különös módokat választanak a felejtésre. Iris viszonyt kezd a nála kétszer idősebb, házas tanárával, Geralddal (Alessandro Nivola), Catherine pedig Mae bátyjával, Billie-vel kavar. Vajon mi lesz ebből? 

Röviden összefoglalom a történetet azoknak, akiket kevésbé izgat a hosszas tárgyalás: Az Iris-szálban két nagyszerű színész játszik, akik közt kitűnően működik a kémia, és ez a vonal önmagában elég lenne egy tartalmas drámához. A Catherine-szál unalmas, érdektelen, férfiszemmel nézve érthetetlen és Julia Garner olyan, mint a vasorrú bába leánykorában. A balesetes dolog pedig a semmiből indul, és sehová se vezet… 

Innentől kifejtem a véleményemet, szpojlerekkel: (Elöljáróban annyit, hogy a sok szex és meztelenkedés miatt ez mindenképpen csak 18 éven felülieknek való!)

Juno az első ember, akit megpillanthatunk, ezzel már elégedett voltam, de az első negyed óra rémesen unalmas, gyakorlatilag semmi sem történik. A sztori akkor indul be, mikor Gerald betér a kis szendvics-bárba, ahol Iris dolgozik, ettől kezdődik Temple és Nivola csodás összjátéka. A levegő csak úgy izzik közöttük, és Juno talán még sosem volt ennyire vonzó, mint itt. A megszokott hollywoodi elöl deszka, hátul léc lányok után kifejezetten felüdítő egy olyan nőt bámulni, mint ő, akin van hús, van feneke és vannak mellei, és ezeket nem fél megmutatni. Nevezzetek perverznek vagy infantilisnek, de párszor képtelen voltam a játékára figyelni, mert a testét bámultam – és mindezt úgy, hogy 5 éve rajongok érte és már többször láttam meztelenül. Úgy érzem, hogy Ms. Temple csábossága egy mára fokozatosan kivesző dolog, mert manapság a média megpróbálja megmondani nekünk, hogy mit találjunk szexinek, befolyásolják, hogy mire gerjedjünk; míg ő egyszerűen csak NŐ, tudja, hogyan legyen kívánatos és képes mindezt 100%-osan átvinni a vászonra.

Tehát Junoé a főszál, a mellékszál Julia Garneré. Nekem ő egyáltalán nem tetszik – a bőre szép, de ezen kívül semmi nőieset se tudtam felfedezni benne. Ráadásul akkora orra van, mint a templom kilincse, szerintem ő pontosan azt a szépséget reprezentálja, amit a média megpróbál ránk erőltetni. De mindegy, ez az én személyes preferenciám. Az már sokkal nagyobb gond, hogy sajnos képtelen voltam Catherine cselekedeteiben bármiféle logikát találni. Meg vagyok győződve róla, hogy ezt a szálat csak a nők értik, egy férfinéző mindössze értetlenül bámulhat. Lehetne agyalni azon, hogy vajon Billie minek dugja meg a „húga gyilkosát” több alkalommal – ha akarom, tudok találni rá magyarázatot. A legfőbb gond Garner vonulatával az, hogy a hölgy korántsem kiemelkedő tehetség, és ezen felül unalmas és számomra érthetetlen eseménysort kanyarítottak köré. Magyarul: Ami Catherine-nel történt, az se nem érdekelt, se nem tetszett.

A baleset nyilvánvaló a trailerből, de utólag kifejezetten zavar, hogy nincsen kiindulópontja. Ugyanis a két, még életben lévő lány folyton visszaemlékezik arra az éjszakára, amikor Mae meghalt, és a halott csaj egyrészt cuki, másrészt titokzatos, ám semmit se fogunk megtudni róla. Végülis igazán egyik főhőst se ismerjük meg, például Geraldról sokkal többet árul el a film, mint a tényleges központi karakterről, Iris-ról; ám örültem volna, ha a néző számára érdekessé teszik Mae-t. Mitől volt olyan különleges, miért kellene hiányolnom? Talán a nők ezt is értik… Aztán: „Autóbalesetet szenvedtünk, Catherine vezetett” – akkor megvan a felelős, nem? Később kiderül, hogy tényleg a rondábbik leány hibájából történt a tragédia, és az áldozat szülei beperelik az ő szüleit, de a film véget ér, mielőtt megtudhatnánk, mi az ítélet. Ezt se tudom felfogni: Adnak egy keretet, egy kiindulási pontot, ám a külső megfigyelőnek a veszteség korántsem annyira átélhető, mint mondjuk A szeretet könyvében Jennifer Garner figurájának halála; majd bemutatják, hogy a szerintem alapvetően antipatikus Catherine a felelős, de végül arra se derül fény, hogy akkor most megbűnhődik-e ezért vagy sem? Mire jó ez? 

Tény, hogy az író-rendező-producer Liz W. Garcia számára Mae halála csupán indítás, ez az, amivel okot ad a két hősnőnek, hogy végigjárják az utat, amit nekik szánt. A One Percent More Humid fókuszában az áll, hogy a két különböző lány miként próbálja feldolgozni a rémes eseményt, közben viszont ez a rémes esemény és maga Mae is lényegtelen. Számomra akkor lett volna élmény ez a film, ha megismerhettem volna a halott lányt, aki ezáltal szimpatikussá válik és hiányzik majd. Ekkor átéreztem volna Iris és barátnője érzéseit; és ha utóbbit netán csak egy picit kedvelhetővé tették volna, akkor szoríthattam volna érte, hogy mentsék fel. És igenis, kellett volna a lezáráshoz az ítélet, mert ha Catherine-t lecsukják, akkor Iris teljesen egyedül marad, ekkor kijelenthető lenne, hogy cikkem tárgya az ő életének összeomlását mutatja be, aminek végén mégis biztosak lehetünk benne, hogy fel fog állni a padlóról és továbblép. Szerencsére az utolsó jelenet bebizonyítja, hogy akárhogy is lesz, Juno figurája tényleg így cselekszik majd; Julia alakja pedig feldolgozza magában a fájdalmat, aztán elfogadja azt, ami vár rá.

„- Nem akarom, hogy bajod essen itt.

  - Azon már túl vagyok. Ennél rosszabb nem jöhet.” 

Pár dolog feltűnt még: Az összes főszereplő fehér, csupán egy lényegesebb fekete figura akad, Jack (Mamoudou Athie), aki különben egészen jó fejnek tűnik, de teljesen mellékes, és a sztorihoz semmit sem tesz hozzá. A kis, egy-két mondatos háttérfigurák szinte mind feketék (a bírónő, a srác az irodai légyott után, Alex), és baromira kirívó a füves kajáldás epizódnál a zöld hajú vásárló. Iris az elején elájul Gerald háza előtt, és azt mondja, már többször történt vele ilyen, de se korábban, se később nem fordul elő újra. Ez most akkor mi? (Angolul erre mondják, hogy plot device, akit érdekel, keressen rá itt oldalt idézőjelben, egy másik cikknél kifejtettem, mit takar.) A feleség elég különös figura, valami hihetetlen baromságnak hangzó akármit kutat, amíg a férje nyáron egy kisvárosban „ír”, miközben rajzanak körülötte az alulöltözött, szép, fiatal lányok. Ki csinál ilyet? Később, mikor a helyszínre érkezik, akkor az asszonyt játszó Maggie Siff brillírozik, de addig rendkívül idegesítő. 

Nehéz lenne eldönteni, hogy vajon a tanár nyomul a diákra, vagy fordítva, néha így, néha úgy tűnik, de valójában mind a ketten akarják a dolgot, miközben tudják, hogy helytelen. A játékidő elején, mikor Iris részeg, ott nagyon jó a homályosítás, de később ezt teljesen indokolatlan részeknél is alkalmazzák, például mikor Catherine elköszön a szüleitől, így elveszti a hatását. A lányok beszélgetéseiben vannak jó poénok, mondjuk a professzornak adott disznó gúnynevek:) Az utolsó félóra baromi fura, a semmiből jön egy „fordulat”, ami megváltoztatja a hangnemet, de ahogy feljebb írtam, sehová se vezet. Ezért aztán nincs befejezés se. Persze nem az eseménysor a fontos, hanem amit a karakterek éreznek, de férfiként ezt nehéz elfogadni. A cím magyarázata Iris egyik mondata, amely szerint, ha csak egy százalékkal nagyobb lenne a levegő páratartalma, akkor mind megfulladnánk. 

Szpojlerek vége

Érdekességek: Iris tükrén ugyanaz a Junot ábrázoló kép van, mint amit a színésznő a Meet Cute-ban eléget. Az úszás - ami visszaidézi a Merüléseket – jelenti a kapcsolatot Mae-jel, ez nyilvánvaló a végén, mikor nagy nehezen Catherine is rászánja magát, hogy bemenjen a tóba. A karakterek teljesen hétköznapian viselkednek, otthon mezítláb járnak, cigiznek, káromkodnak, sőt, az első szexjelenetnél Gerald felrohan a fürdőszobába kotonért. Ilyesmire egyetlen másik amerikai alkotásból sem emlékszem, pedig teljesen evidensnek kéne lennie. A stáblistában van egy Jesika Farkas (produkciós vezető), aki biztosan magyar felmenőkkel büszkélkedhet. 

Utólagos megjegyzés: Létezik belőle egy cenzúrázott és egy cenzúrázatlan verzió, én az utóbbit láttam, ebben több a szex, de így sincs benne profánság vagy ízléstelenség. 

Ez Liz W. Garcia (Döglött akták) második rendezése, az első az Életmentő volt, aminél ugyanígy producer-író-direktor feladatokat látott el és még az imdbs pontszáma is egyezik a Once Percent…-ével. Alessandro Nivola úgy tűnik sokszor tesz rossz lóra, korábban ugyanis olyan alkotásokban szerepelt, mint a rendkívül ostoba Ál/Arc, a pocsék Jurassic Park III, vagy a felejthető Amerikai botrány. A Mae-t alakító helyes színésznő neve Olivia Luccardi. Cikkem tárgyát a 2017-es Tribeca Filmfesztiválon mutatták be, ahol Alessandro Nivola elnyerte a Legjobb Férfiszínésznek járó elismerést. (A neten amúgy szinte semmin nincs erről a mozgóképről.)

Azt hiszem, hogy nem értettem meg ezt a filmet, azért, mert férfi vagyok, és a célközönség nyilvánvalóan a szebbik nem. Ennek ellenére a Temple-Nivola-páros alakítása és a köréjük szőtt cselekmény nagyon tetszett, mert van kezdete, van vége, akad konfliktus, a karakterek változnak közben, szoríthatunk értük, stb. Vajon Garcia képtelen volt felismerni, hogy ezzel a két remek színésszel csinálhatott volna egy tökéletes szerelmi drámát; vagy a sok egyéb baromságot azért rakta bele, hogy megnyerje a producereket és becsábítsa a nézőt a vetítésekre? Valószínűleg az utóbbi válasz a helyes, és ez elég siralmas…

Pontozás: 

imdb: 5.7

Szerintem: 4/5 (Ennél nagyobb levonást semmiképp sem érdemel, mert ami jó benne, az első rangú.)

2023-as megjegyzés: Másodszor magyarul láttam és az egyik dolog, amiért megérte megnézni, az Gáspár Kata szinkronja, irtó jól megy a hangja Junohoz! A következő dolog Catherine szála, ő ugyanis azért adja oda magát Billie-nek, mert ezzel akar vezekelni, így próbálja meg "kárpótolni" őt. Sajnos viszont a végén ráfázik arra, hogy meg is nyílik előtte. Mindkét női főhős többször felidézi, hogy nem tud együtt élni a bűntudattal, a baleset emlékével, ezt próbálják meg valahogy elfelejteni, túl akarnak jutni azon, amin szerintük nem lehet. Az idő biztosan begyógyítja a sebeket, de ők még túl fiatalok, hogy ezt tudják... A második nézésre mindenki egy kicsit szimpatikusabb lett: Iris a szerelembe menekül, őszintén és lángolva imádja a férfit, akit választ magának, de a választása teljesen rossz. Gerald magányos, mert a felesége sosincs vele és talán már nincs is köztük túl erős kapcsolat - mondjuk ezt cáfolja az utolsó jelenetük, ám szinte biztosra veszem, hogy a férfi már nem szereti a feleségét. Catherine mindenféle módon kínozza magát, valószínűleg éhezik, a combján nyomja el a cigarettáit és hagyja, hogy a fiú, aki gyűlöli, többször magáévá tegye. Ki is mondja: Azt szeretné, ha ő halt volna meg aznap Mae helyett; elhangzik, hogy kétszer is megpróbálta megölni magát - ugyanakkor látható, hogy ezzel valamiért Mae is próbálkozott! A lényeg azonban nyilvánvalóan az, ahogy a színészek megjelenítik a karaktereik lelkiállapotát, az érzéseiket, a vágyaikat, a szenvedésüket, ebben pedig a One Percent More Humid tökéletesen teljesít! 

Kis híján két évbe telt átolvasni és kijavítani az összes cikket, amiket az elmúlt 9 évben írtunk. Természetesen mással is foglalkoztam, mivel dolgozó ember vagyok és élem az életemet, ezért tartott ennyire sokáig. Nézzük hát az utolsó két év, a tavalyi és az idei korrekciójának eredményeit/érdekességeit!

2016:

1. A Nosferatu, Eine Symphonie des Grauens vezeti a facebookos tetszikelés listáját, 4 ember nyomta meg az alatta lévő felfelé mutató ujjat formázó piktogramot. 
2. A legtöbb katt a rémes Regardez-re érkezett, összesen 4044...
3. A héten a tévébent egy lépéssel sikerült felgyorsítani. A linkeket azonnal bemásolom a listába, ezzel némi időt tudok spórolni (ha eszembe jut használni a módszert).
4. A Halálos fegyverről szóló pár sor sincs már meg... (Erről korábban esett szó, legalább három kisjegyzetem eltűnt az átdolgozás során.)
5. A szerkesztési nézetben a szavazások csak üres fehér kockákként jelennek meg - újabb csodás jellegzetessége a blog.hunak...
6. A szórenddel még mindig baj van, sokszor csak jóval a bejegyzések elkészülte után veszem észre, ha nem egészen magyaros a fogalmazásom...
7. Sokszor használok felesleges szavakat, amik jól hangzanak, de indokolatlan a jelenlétük.

2017:

1. Az év projektje az október 13-án, pénteken végrehajtott Péntek 13-felújítás. Ennek keretein belül a mai napig elkészült, hivatalos Friday the 13th-mozikat taglaló összes cikkemet átolvastam és átalakítottam. Ez azért fontos, mert egyszer régen már megtettem ugyanezt, és azóta direkt békén hagytam őket, gondolván, hogy rendben vannak, de sajnos tévedtem...
2. A 2016-nál említett szórendi gondok még mindig fennállnak...
3. A Resident Evil legutóbbi részét, a Kincsemet, a Muriel esküvőjét és az István királyt is 3 ember tetszikelte, így együtt állnak a képzeletbeli dobogó csúcsán. Azt sajnos képtelen vagyok ellenőrizni, hogy vajon ugyanaz a 3 személy volt-e aktív ezekben az esetekben vagy sem...
4. A legtöbb katt a Muriel esküvőjére érkezett (1886), második helyezett a Kincsem lett (1460). 
5. A legtöbb komment is a Muriel's Weddinghez érkezett (9 db). 
6. Újabb kis kellemetlen jelenség, hogy a Bruce Willis nevével fémjelzett Red 1-2-t csak úgy lehet előhúzni a linkeken keresztül, ha a cím után nyomok egy Space-t (a szimpla "Red"-re nem jön ki, csak a "Red "-re)...

Már csak annyi van hátra, hogy a rendszer bugyraiban megmagyarázhatatlanul felszívódott képfájlokat letöröljem.

Egyelőre nem tudom, mi lesz ezzel az oldallal. Jövőre valószínűleg jóval kevesebb szabadidő áll majd rendelkezésemre, ezt pedig előre láthatólag inkább regényírásra és élmények begyűjtésére fogom fordítani, mint filmekre. Ebből az évből még hátra van 2 hónap és másfél hét, úgyhogy valószínűleg az addig jövő, igazán maradandó élményt okozó mozgóképekről fogok teljes cikkeket írni, a többiről csak jegyzeteket. De mindez persze a jövő zenéje, szóval ki tudja, hogy s mint lesz 2018-ban...

Némi leltárazás után megszabadulnék egy rakás VOX Magazintól. 2010-2017 közötti számok, durván 30 vagy 40 darab. Egy részüket teleirkáltam, de csak az újabbakat. Ha valakit érdekel, akkor a jasonx@chello.hu email-címen elérhet! Székesfehérvári személyes átvételnél 0 Ft a költség, amennyiben postázva szeretné valaki, úgy a postaköltséget az átvevő fizeti (tudok számlát adni róla).

Anno nagyon tetszett az Underworld, ami jelentős mértékben annak köszönhető, hogy oda vagyok a World of Darkness-ért; és ez a film elég erősen lop onnan. (Állítólag a WoD meg Anne Rice-tól…) Szóval jött ez a mozi, amit itt forgattak Magyarországon, egyes szereplőknek magyar neve volt, láttunk magyar utcanév-táblákat, lövöldözést a metróban és így tovább; ráadásul mindent megadott, amit egy ilyen filmtől várna az ember. Jó csajok (Kate Beckinsale, Sophia Myles, Görög Zita), jó pasi (Scott Speedman), király gonoszok (Bill Nighy és Michael Sheen), ronda bestiák, fröcsögő vér, kard- és golyószóró-párbaj; plusz még a történetben is lelhettünk valami értelmet.

A második epizódra érezhetően visszaesett az alkotók kreativitása, ezt látványos szörnyekkel pótolták. Megkaptuk a vámpírok ősét és az első vérfarkast, plusz a két faj közös gyökerét jelentő halhatatlan Alexander Corvinus-t. Az akció jó volt, a látványra meg a dögökre se lehetett panaszkodni, ellenben a sztorira igen… 

A harmadik felvonás előzmény lett, melyből hiányzott a fő mozgatórugó, Kate Beckinsale. Helyére visszahozták nekünk Michael Sheent, Bill Nighy-t és pluszban jött Rhona Mitra, de sajnos ez édeskevésnek bizonyult. Miért? Mert A vérfarkasok lázadása azt mesélte el újból, amit már tudtunk az Underworldből, csak éppen hosszabban. Nyilvánvaló lett, hogy ki fog meghalni és ki nem, meg hogy mi lesz a végeredmény, és dacára annak, hogy a férfi főszereplők azért beleadták, amit lehetett, ez a rész már korántsem kötött le annyira. 

A negyedikből összesen három dolog maradt meg: India Eisley gyönyörű arca, az óriás vérfarkas és a másodpercekre nevetségesen beillesztett Scott Speedman. Csak egyszer láttam ezt az epizódot, úgyhogy semmire nem emlékeztem belőle. 

És akkor eljutottunk az ötödik etaphoz, ez a Blood Wars, ahol a kevésbé eredeti angol címet a magyarok szerintem tök jól fordították Vérözönre. (Igaz, az előbbinek a történet ismeretében van némi értelme, de mégis ostobán hangzik.) Szóval akkor tartsatok velem, ugorjunk fejest az élet levébe! 

Rövid „az előző részben” felvezetés után kiderül, hogy Selene (Kate Beckinsale) csupán arra vágyik, hogy rájöhessen, mi történt a szerelmével, az eltűnt Michael Corvinnal; és hogy biztonságban tudhassa hibrid lányukat, Eve-et, aki elbújt a világ elől és még az anyja se sejti, hol lehet. Ám utóbbit senki se hiszi el, ezért nyomában vannak a vérfarkasok; saját népe pedig először kivégeztetni, aztán előléptetni akarja. Szerencsére (?) megjelenik David (Theo James), hogy segítsen neki (de hogy miben, azt nem tudom), majd végül visszatérnek a vámpírok közé az öreg Thomas (Charles Dance) szavára. A vérszívókat vezető Tanács nagy csatára számít, ugyanis az új lycan-vezér, Marius (Tobias Menzies) ostromra készül ellenük. Csak Selene tudja kiképezni a megfelelő védőket – azonban nem számol azzal, hogy a háttérben többen is saját tervükhöz akarják őt felhasználni. Vajon mi lesz ebből? 

A legutóbbi Resident Evil után újfent sikerült összekalapálni valami olyat, aminek az eredeti felvezető filmhez már tényleg abszolút semmi köze nincsen. Igaz, hogy visszahozták Beckinsale-t, meg Charles Dance-t, de az összes többi szereplő rajtuk kívül teljesen érdektelen, lényegtelen és pocsék. (Kivételt képez az Alexia névre hallgató, fura külsejű vámpírlány, akit Daisy Head kelt életre, de ez csak az én személyes érdeklődésem:)) A legnagyobb gond az, hogy szó szerint úgy éreztem, mintha egy a közelmúltban készített Trónok Harca-epizódot néznék, amibe valahogy géppuskák kerültek, és mint ilyen, borzasztóan unalmas volt. Nézzük ezt egy kicsit bővebben! 

Charles Dance megjelenése már önmagában hozott némi GoT-hangulatot; ezt csak tovább tetézte, hogy a Tanács vezetőjét játszó Cassius-szal, vagyis James Faulknerrel szintén találkozhattunk abban a sorozatban Randyll Tarly-ként. De lesz még jobb is: a Marius-t életre keltő Tobias Menzies volt Edmure Tully, az északi ház pedig teljesen A Falat idézi, ráadásul van a halálból visszatérő karakter, fehér hajú fiatal nő, élőholtak serege és kardozás. Ezeken túl a megvalósítás ugyanilyen hasonló, hiszen rengeteg időt pocsékolnak idegesítő vagy béna figurákra (itt elsősorban Lara Pulver Semirájára gondolok, de a férfi főhős Theo James is ugyanilyen), felrúgják az eredeti kánont (Amelia így meg úgy), és a legérdekesebb fickók igazán buta módokon halnak meg. 

Szpojlerek itt 

Olyannyira nem voltak önálló ötletei a készítőknek (akikről még lesz szó), hogy gyakorlatilag megismétlik az első felvonás konfliktusait a negyedik rész visszaemlékezéseivel karöltve. Elsőként itt a magas rangú áruló vámpír (Semira), aki magához akarja ragadni a hatalmat, ezért szívesen kinyír bárkit, pedig éppen pusztulás fenyegeti az egész népét. Őt kíséri egy odaadó szerető (Bradley James Vargája – nevét valamiért a szinkronban Varának mondják), aki aztán végül ellene fordul. Ismét adott a két nép tagjai közti tiltott szerelem (Alexia és Marius), ahol a nő újfent fűbe harap. És még a kiinduló konfliktus is ugyanaz, hiszen Corvinus vére kell, ami viszont ezúttal Eve-ben (és Selene-ben) van. Egyébként azt elmagyarázhatná valaki, hogy ez a vér mitől ér olyan sokat, ha maga Alexander tök könnyen és gyorsan meghal, a vérszopók meg a lycanok amúgy is csak erőszak által távoznak az örök vadászmezőkre, és sem a két nagy őst, sem Semirát nem segíti meg, hogy bennük van, ha az ellenfelük Selene… 

Szpojlerek vége 

Ha azt mondom, hogy mit nekem az előző négy epizód, akkor se vagyok kint a vérözönből (hehe). Már az elején érthetetlen, hogy Selene minek harcol, ha értelmetlennek tartja ezt az egészet? Nem kutat, csak megy és öl, ráadásul belefáradt a csatározásokba, plusz ha akarja, akkor se tudja megtalálni Eve-et. (Személy szerint örültem volna Eisley kisasszony viszontlátásának, de ezt se adták meg nekem.) Marius-nak van egy titka, de erre valahogy semmi sem utal, aztán meg az egész átmegy a "kit érdekel"-kategóriába, tehát ebben sincs semmi eredeti. Tényleg mindenki egyetlen ütéstől/lövéstől meghal, egyedül David és Marius bírják a golyókat. Ezt tovább rontja a baromi rossz számítógépes animáció (azért a farkasok egészen jók), a gyagya zene (egyszer valami olyan szól, mintha egy barmó ’90-es évekbeli sorozatban lennénk) és a rendkívül fantáziátlan elmosódó lassítások sora. Extra adalék az olyan feltűnő meggondolatlanságok jelenléte, mint hogy a kapun besüt a Nap (ekkor Semira csodálkozik, hogy Selene és David miért nem égnek el), de egy utcányira még mindig sötét van, aztán amúgy se lesz nappal, csak valami félhomály; plusz a hősnő még a menekülés során se próbál meg kevésbé feltűnő lenni, ragaszkodik földig érő bőrkabátjához. No meg itt a „nagy fordulat”, aminek bekövetkezte az első említésétől nyilvánvaló, ez a vizes buli. Különben ehhez nem kellett volna valamiféle felkészítés, tanulás vagy szer? 

Azért akadnak pozitív dolgok, ilyen például a két gonosz halála: az egyiküknél tetszett David figyelem-elterelése, a másiknál pedig Selene egy Mortal Kombatbe illő kivégzést mutat be. (Újból kérdezem: Mi a francra jó Corvinus vére?!) Az pedig egyenesen üdítő volt, hogy annak ellenére, hogy a rendező nő és sok a női kulcsszereplő (Selene, Semira, Alexia, Lena, Amelia), sehol sincsenek a Hollywoodra oly jellemző erőltetett kisebbségi figurák. Én magam egyetlen feketét vagy ázsiait se láttam, ez azért irtó fura, mert az Underworld egyik ötletgazdája, Kevin Grievoux fekete; a messzi észak pedig egyértelműen valahol az orosz pusztaságban kell, hogy legyen, de sehol egy mongol külsejű vámpír. Erre a két dologra a magyarázat talán az, hogy a Blood Wars-t Csehországban forgatták, emiatt sok európai színészt béreltek fel hozzá, és hát tetszik, vagy sem, itt azért a lakosság jelentős része még mindig fehér. 

Pár szót a készítőkről: Az eredeti brigádból csak Len Wiseman maradt meg, aki producerként vett részt ebben a produkcióban. A rendező Anna Foerster azért érdekes, mert nő – ennek ugye alapvetően nem kellene érdekesnek lennie, de mégis az. Következzen néhány apróság a rezüméjéből! Segédrendező volt az I. E. 10 000-nél meg az Aeon Flux-nál, operatőr az Alien 4-ben, vizuális trükkökért felelős operatőr a Roland Emmerich-féle Godzillánál meg A függetlenség napjánál. Rendezőként sorozatokon dolgozott. Ezek után érthető, miért ilyen alacsony és sorozat-szerű a színvonal… A történetet és a forgatókönyvet elsősorban Cory Goodmannek köszönhetjük, aki emellett olyan bukások készítésében vett részt, mint Az utolsó boszorkányvadász meg A pap: Háború a vámpírok ellen – láthatjuk, honnan fúj a szél. Végül itt van még nekünk a sztorin dolgozó Kyle Ward, akihez a szintén kevésbé pozitív megítélésnek örvendő Machete gyilkolt köthetjük. Magyarul: Ezek az emberek kitűnően értenek ahhoz, hogy alacsony színvonalú, mitológiákat meghazudtoló, csak látványra kihegyezett szarkupacokat lapátoljanak össze. Az se segít, hogy a legfőbb férfi karaktert játszó Theo James a méltán lenézett A beavatott című mosladékból jött, és nyilvánvalóan csak azért kap szerepeket, mert valaki szerint jól mutat a vásznon… 

Érdekességek: Az északi házat vezető kopasz pasi az a Peter Andersson, aki az eredeti Millenium-trilógiában volt a perverz Bjurman. Ez Anna Foerster első mozifilmes rendezése. 

Pici szpojler

A befejezéskor Selene-t, Lenát és Davidet megválasztják az új Tanács tagjainak de ez egyáltalán nem derült ki számomra. A legutolsó, szupergyors jelenetben pedig sejthető, hogy mit láthatunk, de azért leírom, és ezzel megerősítem: A halálból visszatért Selene még a végső leszámolás előtt találkozott Eve-vel, aki elment hozzá. Fel lehet tenni a kérdést, hogy és akkor mi van, nos, fingom sincs:D 

Szpojler vége 

Az Underworld: Vérözön 35 millió dollárból készült és 81 milliót hozott vissza, a kritikusok utálták. A long islandi Newsday hírlapnak író Rafer Guzman szerint ez a széria leggyengébb és legvértelenebb darabja, amit harmadrangú speciális effektek és nehézkes harcjelenetek rontanak tovább. Meg kell hagyni, igaza van. 

Ez a film egy unalmas, érdektelen, szükségtelen folytatás. Gyakorlatilag semmi nincsen benne, amiért megérné megnézni.  

Pontozás: 

imdb: 5.8 (Kissé túlzás.) 

Szerintem: 2/5 (Beckinsale, Daisy Head, Charles Dance és a mondjuk 3 érdekes mozzanat miatt egyel felhúzom a pontszámát.) 

Hírek: 

- Anno felröppent a hír, hogy ez lesz az utolsó Selene-t tartalmazó felvonás, de nem kell aggódni, Len Wiseman megnyugtatott mindenkit, hogy jön a hatodik rész, amit már ebben az évben le is forgattak. Rettegve várom a végeredményt:D   

- Az évek óta készülő Kane & Lynch videojáték-feldolgozás forgatókönyvét Kyle Ward írja. 

- Kate Beckinsale következő érdekes (?) szereplése a Farming című drámában lesz: „Az író-rendező gyermekkorán alapuló Farming egy fiatal nigériai fiúról szól, akit a szülei átadnak egy fehér, brit családnak, hogy jobb jövőt biztosítsanak számára. Ehelyett a srácból egy fehér skinhead banda rettegett vezetője lesz.” Ez a bizonyos író-rendező pedig Adewale Akinnuoye-Agbaje. 

- Tobias Menzies újabb vámpíros izében bukkan fel. A Carmilla Joseph Sheridan Le Fanu klasszikus gótikus regényének modernizált feldolgozása lesz. (Ami amúgy már a The Moth Diaries képében létezik…) 

- Lara Pulver eddig is elsősorban sorozatokban szerepelt, és úgy tűnik, a jövőben folytatódik nála ez a trend. A mostanában kezdődött, de itthon még nem futó Philip K. Dick's Electric Dreams egyik részében láthatjuk majd legközelebb. 

- Charles Dance csupa marhasághoz adja a nevét a jövőben. Az első a Viy 2, ami talán a pár éve napvilágot látott Viy-újrázás folytatása; a másik a Godzilla: King of Monsters című akármi, amiben természetesen az emberek lesznek a főszereplők… 

- James Faulkner hamarosan Pál apostolt kelti életre a Paul, Apostle of Christban. 

Októberben folytatni fogom a javítást a 2016-ban született bejegyzések átolvasásával, végül talán az idei évben készült írásokat is átnézem. Ha ennek a végére érek, akkor valószínűleg lesz némi átalakulás, ahogy azt az előző javítási beszámolóban írtam.

Ez a kisfilm a semmiből jött. Egyszer csak hírt adott róla az IndieWire, aztán ott is volt a neten, és azóta bárki megnézheti (a bejegyzés végére belinkelem). A leírás és a plakát valami furcsát sejtetett (szó szerint) és úgy a játékidő feléig nem jöttem rá, mi ennek az értelme. Aztán viszont minden világos lett és fokozatosan egyre viccesebbé vált. 

Nick (Jon Bass) fura srác, ám a környezete is tele van finoman szólva érdekes emberekkel. Ezen a napon átmegy egyetemi évfolyamtársához, a szőke és cuki Danihez (Juno Temple), aki ígért neki néhány digitális cuccot a tanuláshoz. A fiú külső meghajtója viszont irtó lassú, több mint 3 órára van szükség az átmásoláshoz, és Nick inkább megvárná a dolgot. Ott helyben, Dani szüleinek luxuslakásán. A lány beleegyezik a dologba és szóba elegyednek, aztán kiderül, hogy a vendég tényleg fura, de a jó értelemben véve. Vagy mégsem?

A nyitány érdekes, már az első képsor tök jó, de ahogy Nickkel együtt átmegyünk A Cuki Szőkéhez (végülis ez lenne a legjobb magyar cím), kínossá válik az egész. Emberünk első pillantásra rémesen zavaró jelenség, és Danivel együtt úgy érezzük, összezártak minket vele. Utána lassan rájövünk, hogy van valami vonzó abban, hogy a férfi főhős teljes mértékben vállalja önmagát, ugyanennyire megbízik a lányban és megosztja vele azokat a dolgokat, amiket más biztosan elhallgatna. Persze közben ott motoszkál a fülünk tövében egy kis ördög, aki suttogva kérdezi: Vajon Nick direkt ilyen szar, lassú meghajtót vitt, hogy ráhajthasson a csajra, amíg tölt? Amikor kiderül, hogy Dani épp most vált szabaddá, akkortól kezd próbálkozni nála vagy eleve ez a szándék vezérelte? (Szerintem a válasz mindegyikre IGEN:)) 

„Ez csak sulis dolog.” 

Miután bizalmukba fogadják egymást, a néző ugyanúgy megkedveli a két központi szereplőt, és rájövünk, hogy mindenkiben van valami szokatlan, de ez tesz minket egyedivé. A Meet Cute azt üzeni, hogy bízz a többiekben, légy önmagad, légy fura; majd bemutatja, hogy ez miként sülhet el pozitívan. A poénok ülnek, mondjuk várni kell egy kicsit, ameddig jönni kezdenek; és nem az a vicces, ami történik, hanem amit elmondanak egymásnak, mert minden megelevenedik a néző agyában.

MÉRETES SZPOJLER ITT 

Az imdbn a műfaji megnevezések közt találjuk a horrort, ez korántsem véletlen, ugyanis egy „horrorisztikus” eseménysor adja a keretet. A kezdésnél a bolondnak látszó szomszéd lány cselekedetei vezetnek a végén a látszólag véres lezáráshoz, de aztán szerencsére minden jóra fordul. Összesítésben egy végső csavarra hegyezték ki az egészet, ami azonban akkorát üt, mint egy réz serpenyő. 

SZPOJLER VÉGE 

A Meet Cute-ot a központi duó viszi el a hátán és mindketten tökéletes választásnak bizonyultak. Aki már egy ideje olvassa az írásaimat, az tudja, hogy elfogult vagyok Junoval szemben, mert ő a kedvenc színésznőm, de itt úgy érzem, végre kitört abból a skatulyából, amibe Mozsárágyú szerint zárták: a problémás fiatal nőéből. Dani jó csaj, de teljesen hétköznapi. Utóbbi a főleg sorozatokban játszó Jon Bass legnagyobb előnye is, mert annyira átlagos, hogy azt nehéz szavakkal visszaadni. Nincs kockahasa, az arcát sosem láthatjuk viszont valami női magazin címoldalán és ehhez még hozzájön a játéka, ami pár testi jellegzetességével (pl. a fura fogai meg az apró szemei) együtt kiadja azt, ami Nicket egy kissé ijesztővé teszi.

A készítőknek hasonlóan nagy szerepük van abban, hogy ez az egész működik. Az író-rendező-producer Ben Smith (történetek utólagos kijavítója, egy sorozatban színész) és rendező-producer-társa, Megan McDonnell (második munkája, az első is ehhez hasonló) ugyanis felismerték, hogy ebben a sztoriban nincsen elegendő egy egész estés alkotáshoz, így egy nagyobb lélegzetű, 24 és fél perces rövidfilmként álmodták képernyőre. A hétköznapi, de éppen ettől jó szövegek, a hangulatos képsorok és a főszereplők nevettető anekdotái nekik köszönhetően működnek.  

Mivel ez a filmecske igencsak friss, ezért szinte semmi nincsen róla a neten, pl. az imdbn Juno még hiányzik az adatlapról. Külföldi kolleginám, Ana viszont észrevett egy kis érdekességet: A Henry cuccait elégető résznél a fotó, amit Juno a tűzre dob, egy valódi, privát fotója. Saját plusz információk: A ’meet cute’ egy filmes kifejezés, olyan jelenetet takar, amiben a jövendőbeli szerelmespár először találkozik (szó szerint cuki találkozást vagy találkozás cukivalt jelenti). A stáblista elején érdemes maradni, ugyanis ekkor oldódik meg igazából a konfliktus.

Ez egy tök jó kisfilm, bár az eleje fura, aztán kínossá válik, de végül minden értelmet nyer, és lassan igazán szórakoztatóvá válik. Úgy tűnik, Juno jó ízléssel választ ebben a műfajban, eddig még egyik hasonló munkájában se kellett csalódnom (nem úgy, mint a „nagyszerű” videoklipekben, amikhez az arcát adja). 

Az imdbn nincs még elég értékelése, tőlem 4/5-öt kap. 

imdbs pontszáma: 8/10

Hírek: 

- Juno Temple-től még ebben az évben láthatjuk a One Percent More Humidot (két barátnő szülővárosukban kénytelenek szembenézni egy sok évvel korábbi tragédia következményeivel) és a Wonder Wheelt (Woody Allen ’50-es években játszódó drámája, amiben Ms. Temple karakterének valószínűleg Justin Timberlake csapja majd a szelet). Valamint visszatér a tévéképernyőkre, a Philip K. Dick’s Electric Dreams egyik epizódjában. Jövőre érkezik az Unsane, mely egy teljesen iPhone-nal forgatott horror, ebben partnere Claire Foy; és a Pretenders, mely egy ’70-es évekbeli szerelmi háromszögről szól (rendező-fotós-színésznő).

Aki kíváncsi cikkem tárgyára, az itt megnézheti.

Befejeztem az utolsó két "normális" év cikkeinek felújítását - normális abból a szempontból, hogy régi fogadalmamhoz hűen minden egyes filmről írtam, amit láttam. Mindenfajta köntörfalazás nélkül lássuk az érdekességeket 3 illetve 2 év távlatából:

2014:

1. Az átokra 3156 klikk érkezett és ez tartja a facebookos kedvelések rekordját is, 5 embernek tetszik.
2.  A Heatstroke (vagyis Gyilkos sivatag) 2 teljes pontot zuhant 3 év alatt, 6.8-ról 4.8-ra. Mert tényleg rossz, én már akkor megmondtam!
3. Egy másik Maisie Williams film, Az érem két oldala viszont 0.9-et emelkedett!

Szerkesztési/fogalmazási problémák:

1. Hosszú ideje zavar, hogy az admin klikkjei is beleszámítanak a látogatottságba,. Ez nem feltétlenül ehhez az évhez tartozik, de tény, hogy a fejlesztőket teljesen hidegen hagyja. Ám 2017-ben ezt most kicseleztem; ugyanis csináltam egy vázlatban létező link-bejegyzést, amin keresztül megkereshetem a saját cikkeimet, és így elérhetem őket anélkül, hogy rájuk kellene kattintanom.
2. Mozsárágyú 2014-ben tért vissza, és azóta is szerzője az oldalnak, de csak nagyon ritkán ér rá bejegyzést készíteni. 
3. Sokszor olyan elírások, hibák vannak, amiket a blog.hu jelez, mégis benne maradtak a cikkekben...
4. "leginkább" és "segédproducer" - előbbi körülményes fogalmazás (pl. legjobb helyett "leginkább jobb"), utóbbi félrefordítás...
5. "maga", "maguk" - felesleges bonyolítás (a film helyett "maga a film" és ugyanez többesszámban)

2015:

1. Az Interkozmosz 34 embernek tetszik!
2. Az elvarázsolt dollár hihetetlen mennyiségű, 7400-as oldalletöltést produkált és 26 komment érkezett hozzá.
3. A Victoria 0.5 ponttal esett vissza, így ez produkálta a legnagyobb csökkenést. Az összes többi pontszám 2 év alatt alig mozdult el.

Szerkesztési/fogalmazási problémák:

1. A berakott linkek a szerkesztés során nem látszódnak-.- Ez újfent nem az adott évhez csatolható gond, de fennáll. Magyarul én, az admin, nem láthatom a cikkbe rakott linkeket. Látom, hogy ott van, de nem tudok belenyúlni, vagy megnézni, hogy mire mutat...
2. "X-Y-páros" így néz ki: "X- Y-páros" - ez valószínűleg a Word sajátossága.
3. :) -> J - na ezt nagyon utálom. Ha mosolypofit csinálok a Wordben, az automatikusan beteszi a saját mosoly-jelét, amit viszont a blog.hu nem tud értelmezni és valamiért J-re változtatja... 
4. "megírom a filmet" - régi, rossz fogalmazás, nem a filmet írom meg, hanem róla írok.
5. Sokszor fura szórendet alkalmaztam, de hiába, azért 9 év kellett ahhoz, hogy azt tudjam mondani, tényleg tudok magyarul írni, fogalmazni és magyar szórendet használni. Ez valóban nehéz, mert élő beszédben senki sem alkalmazza, és nagyon sok a rossz minőségű szöveg, amikben szintén angol szórendet, külföldi kifejezéseket, barmó fogalmazást, stb. használnak az "írók", szerzők...
6. A "magyar" címke lemaradt az összes ilyen típusú mozgóképről.
7. A 2016-os filmekből egy pár eltűnt, amikor átformáztam a kis jegyzeteket, így például semmi sincsen az Éjszakai rohanásról, pedig arról is írtam pár mondatot... Ez se ide tartozik, de megemlítem.
8. A héten a tvben elkészítésekor rohadtul irritáló, hogy 5-nél több linket egyszerre képtelenség betenni, mert van egy biztonsági token, ami egy idő után lejár, és akkor hiába vagy bent, mint admin, egyszerűen azt mondja, hogy "bocs, öreg, de amit az utóbbi X percben tettél, azt újracsinálhatod, mert lejárt az időd". Tök jó lenne, ha visszaszámlálna ez a szar és akkor a hülye szerkesztő tudná, hogy ténylegesen mennyi ideje van dolgozni...
9. "Mindenesetre" - képtelen vagyok leírni ezt a szót. Viccen kívül az összes esetben, mikor használtam, belecsúszott valamilyen hiba...

Most már csak a tavalyi évben készült néhány cikket kell átnéznem, meg talán az ideieket is elolvasom még egyszer; aztán döntök arról, hogyan tovább...

Kezdetnek, bevezetés helyett hadd panaszkodjak egy picit! Évek óta semmi gondunk se volt a UPC-vel, most azonban, miután jó idő múltán ismét nézni szerettem volna a Cinemaxot a saját tévémen, kiderült, hogy azt egyszerűen nem lehet fogni. Normális esetben, amennyiben a csatorna hozzáférése tiltott, egy kék képernyő jelenik meg, ami tájékoztat erről. Itt más a helyzet, kiírja a soros programot, de a kép egyszerűen fekete. Se Cinemax, se Cinemax 2, de valamiért Sport 1 sincs… Két nap elteltével próbáltam telefonon panaszkodni, mire a kedves gépi hang mondja nekem, hogy az ügyfélszolgálat elképesztő mértékben terhelt, hívjam már őket később! Sosem fogom megérteni, hogy miért jó az, hogy előzetes bejelentés nélkül, egyik pillanatról a másikra kivesznek/betesznek csatornákat ide-oda. Leszarják, hogy mi az, ami az előfizetőnek kell, de azért mégis, mennyi időbe telne kiküldeni egy levelet/emailt? Utána meg persze panaszkodni se lehet telefonon, hanem majd csak ha fogod magad és elmész az irodájukba, ahol ugyanannyit várakozhatsz, tehát még az idődet is rabolják. Addig meg baszhatod a tévédet… A slusszpoén az, hogy a Cinemax 1-2 az HBO tartozéka, és mind a 3 HBO tökéletesen fogható. A Sport 1 meg már tényleg csak hab a tortán… [Utólagos szerkesztés: Kiderült, hogy a kábellel volt baj, és a UPC végül nagyon gyorsan és korrekten hatástalanította a problémámat. Fontos: Ha egy tévészerelő jön és felajánlja, hogy kicseréli a kábeledet, engedd meg neki, mert ha azt mondod, mint én, hogy "majd én veszek egyet, csak mondja meg, milyen kell", akkor rábaszol...]

No, de inkább vessük tekintetünket a hideg észak felé, Svédország irányába! Innen érkezett az Alena, amely két dolog miatt fogott meg. Elsőként a címével (szeretem a személyneveket, mint címeket, ezekből bármi lehet), másodsorban a helyszínnel (bentlakásos lányiskola). Minden adott egy jó filmhez, és végső soron megkaptam tőle, amit akartam.

A címszereplő (Amalia Holm) új iskolába kerül, ahol a legmenőbb, leggazdagabb, legszebb, stb. vezérlány az önmagát mindenkinél jobbnak tartó Filippa (Molly Nutley). Kezdetben a magának való Alena nem sok vizet zavar, ám hamarosan kiderül, hogy nagy tehetsége van a lacrosse-hoz, ráadásul felkelti a független, jó fej Fabienne (Felice Jankell) figyelmét is, aki rögtön barátkozni akar vele. Ez a két dolog rettentően feldühíti Filippát, így elmaradhatatlan „fogdmegjeivel” rászállnak az új lányra. Amaz viszont korántsem olyan védtelen, mint amilyennek látszik, ugyanis a legdurvább helyzetekben mindig megjelenik régi társa, Josefin (Rebecka Nyman), majd saját, durva módszereivel kihúzza Alenát a pácból. A rivalizálás, mely egyre jobban elmérgesedik, felkelti a többi diák és a tanári kar figyelmét, ám senki sem sejti, hogy az áldozatnak tűnő lány milyen sötét titkokat rejteget… 

Legtöbbször elkerülöm a skandináv térségből érkező dolgokat, mert most hihetetlen dömping van belőlük, de azért sokszor akadnak köztük jó dolgok (a Millenium-trilógia, Sötét zenék). Itt csak annyit tudtam, hogy feliratos lesz, lányiskolában játszódik, de ennyi elég is. A kezdés elég lassú, a történet klisének látszódik, és kb. fél óra után még csak sejtettem, hogy mi lehet a háttérben. A kulcs itt az iskolapszichológus, aki védi Alenát a többiektől, mert „borzasztó dolgokat élt át”. Ő az, aki miatt Filippa azt hiszi, hogy az új diák bolond. A szokott bentlakásos suli-klisé működik itt, vagyis az, hogy az önmagát a legtökéletesebbnek képzelő személy kénytelen szembesülni azzal, hogy van, aki jobb nála, nem fél tőle, stb. Mivel ezek után ezt az illetőt legyőzni úgysem tudja, így kénytelen más eszközökhöz nyúlni; bemocskolni és rávenni a közösséget, hogy vesse ki magából. És erre jön a csavar: Josefin.

Amikor először felbukkan, még nincs nagy jelentősége, de aztán rá lehet jönni, hogy jelkép: Annak a megtestesülése, ami miatt Alena ténylegesen kilóg a sorból. A film még arra is figyel, hogy kis nyomokkal lehorgonyozza az eseménysort a valóságban, emiatt az első 30 percben csupán a címszereplő „mentális betegségére” jövünk rá, és ezzel úgy látszik, hogy megoldottuk a rejtélyt, hiszen nyilvánvaló, hogy a korábbi iskolájában ezért történtek a rémes dolgok Alenával. 

SZPOJLEREK INNENTŐL 

Ez viszont mindössze a kiindulópont. Cikkem tárgya kb. innentől nagyszerűen váltogatja a műfaját, mialatt újabb és újabb fordulatokkal operál. Először kiderül, hogy Josefin nem valódi, hanem egy klasszikus bosszúálló kísértet. Ez a látszat elég sokáig megmarad, utána pedig jön a Carrie-t idéző buli-jelenet, amely azonban most visszafelé sül el. A lezárás előtt 20 perccel még teljesen biztosak lehetünk benne, hogy a ragaszkodó szellem hajtja végre a szörnyű tetteket, amíg aztán elérkezünk a hídhoz, ahol Josefin „öngyilkos lett”. Ekkor végre fellebben a múlt fátyla és kiderül, hogyan történt a tragédia, amely elindította Alenát a lejtőn, majd az is, hogy ki vagy micsoda az őt kísértő jelenés. (Segítek egy picit kitalálni: A sztori átmegy Hívatlan vendégbe.) Innentől aztán lehet agyalni azon, hogy a halott lánynak vajon anno igaza volt-e, mivel váltotta ki a címszereplő ezt a radikális lépést tőle, és hogy ténylegesen ki a hibás? Valamint egészen más megvilágításba kerül a jelenben lezajlott cselekmény - rájöhetünk, hogy Alena és Filippa mennyi szenvedést okozott másoknak… 

SZPOJLEREK VÉGE

Pár szót az alkotókról: A film Kim W. Andersson képregényén alapul. A rendező Daniel di Grado (tv-sorozatokat készít és nagyobb projektek segédrendezője) volt, aki az írásban is részt vett állandó partnereivel, Kerstin Gezelius-szal és Alexander Onofrival karöltve. 

Érdekességek: Az Alena egy szintén 2015-ös, azonos című 59 perces mozi újravágott változata, amely így 83 perces lett. A stábtagok és a szereplők egyeznek. Elég vicces, amikor Filippa azt mondja a két barátnőjének: „Tudjátok milyen alakok járnak oda, migránsok meg…” és az egyik csaj néger:D A cselekmény folytatódik a stáblista alatt, bár lényeges dolog már nem történik. A mondanivalóban benne van a gazdagok (Filippa) és a szegények (Alena) közti ellentét, az épelméjűség az őrültség közti átmenet (ki is itt az őrült?) végül a holtak hatása az élőkre (szó szerinti és átvitt értelemben). A készítési költségről meg a bevételről nem találtam adatokat.

Mindenféle módon értelmezhető az Alena: ügyesen összerakott kötelező körök sorozata, „már megint egy ilyen film”, kísértettörténet vagy egy bomlott elméjű lány mindennapjainak bemutatása. Bármelyik lehetséges - én azt mondom, hogy ez egy korrekt dráma, horror-elemekkel vegyítve. Megszokott, de mégis élvezetes, ezért nem érdemel levonást. 

Pontozás: 

imdb: 5.7 (Az 59 perces változat 5.1-et kapott.) 

Szerintem: 5/5

Az M3-on reklámozták ezt a filmet, pedig a Duna World adta. Most, hogy augusztus 20. közeleg, ideje emlékeznünk államalapító apostoli királyunkra, Szent Istvánra. Mert most nem csak a szocializmusban bevezetett új kenyér ünnepe van és nem csupán Magyarország „születésnapja”, hanem egyházi ünnepek sora. Szent István országfelajánlására, halálára és fiával, Imrével közös szentté avatására emlékezünk mostanában – és elgondolkodhatunk azon, hogy kereszténységre épült hazánk hová jutott, mióta sajnos kezdjük elfelejteni a fundamentumot, melyen a magyarság falai nyugodnak…

Nagy királyunk utolsó két napját nézhetjük meg ebben a tévéfilmben, amely Sík Sándor 1934-ben napvilágot látott tragédiáján alapul. István (Gálffi László) érzi, hogy az Úr hamarosan magához fogja szólítani, ám mivel évekkel korábban elvesztette fiát, a trónörökös Imrét, így most nehéz döntés előtt áll. Kire hagyja koronáját s vele nagy művét, a keresztény Magyarországot? Szíve szerint pogány, kicsapongó öccsét, Vazult (Cserhalmi György) választaná, de közben a papság a hithű, ám idegen Pétert (Hirtling István) támogatná. István e nehéz órákban csak önmagára és Istenre számíthat. Ki lesz hát a magyarok első embere, s milyen sors felé kormányozza majd népét? 

A 2013-as István, a szent király című elképesztő erejű kiállítás többszöri megtekintése óta nagyon közel érzem magamhoz első koronás főnket, azóta igyekszem minél többet megtudni róla. Elmondhatom magamról, hogy több ereklyéjét is láttam, álltam a sírjánál, a szentté avatásához használt szarkofágnál, sőt még meg is tisztítottam azt a helyet, ahol közel 40 éven át nyugodott. Államalapítónkat az a csapás érte, mely egy szülő számára a legkegyetlenebb: túlélte gyermekeit (nem Imre volt az egyetlen sarja), így képtelenné vált fiúágon tovább adni a hatalmat az Árpád-nemzetségben (amit mellesleg saját korában Turul-háznak vagy Atilla-háznak neveztek). Lehetne rajta filozofálgatni, hogy mi történik, ha Szent Imre herceg trónra lép, de róla annyira keveset tudunk, hogy lehetetlenség megmondani, milyen király lett volna… 

Sík műve a néző elé tárja István többé-kevésbé valós dilemmáját: Férfiágon a hozzá legközelebbi élő rokona megkeresztelt, mégis pogány, parázna, iszákos és vérszomjas, de fejedelemnek mégsem rossz; női ágon unokafivére buzgó keresztény, elsőrendű lovag, ám nem itt született, gyökerei más földbe ágyazódnak s a nép sem szereti. Vazul győzelemre vezetné a magyarokat, vissza az ősi útra, ám ezzel romba döntené az államot s a világot nemzete ellen fordítaná. Péter erős szövetségesekre lelne, biztos kézzel kormányozná az országot az egyházzal karöltve, ám Isten mellett a német-római császárnak is hűséget fogadna, ezzel feladná a magyarok önállóságát. „Oly nehéz a választás…” 

Az első, ami megfogott az a hangulatos egyházi zene, mely a nyitányt aláfesti. Sajnos nem tudom, mi az ének címe, de a történet szerint esti imádságként éneklik a papok, akikkel István együtt könyörög Istenhez. Ezek után a helyszín varázsolt el, az Esztergomi Vármúzeum. A gyönyörű középkori épületbelsők, a festett falak, az oszlopok és a boltívek tényleg visszaröpítettek a XI. század elejére, ráadásul a cselekmény szerint otthonomba, Székesfehérvárra. Innentől fogva Gálffi László fenomenális játéka tartotta fogva a figyelmemet. Külseje mellett - amely az idealizált Szent István-kép tökéletes hasonmása – lenyűgöző játékot mutat be. Megjeleníti a király vallásos „révületét”, rendíthetetlen hitét és erős akaratát; ábrázolja az országáért aggódó apostolt, a nyájáért szenvedő pásztort; meg a megtört szívű apát. Bár fiatalabb, mint ahány évet az uralkodó élt, meggyőz minket, hogy ő maga Szent István. 

Cserhalmi György és Hirtling István szintén remek teljesítményt nyújtanak, felébresztik a nézőben a szimpátiát két olyan történelmi alak iránt, akikre minimum kétes személyekként emlékezünk. A lázadó Vazul mint hitetlen, az ország ellensége maradt meg az emlékezetben; a rövid ideig uralkodó Péterre meg szinte senki sem emlékszik. Itt viszont azt látjuk, hogy előbbit – aki tényleg szereti a bort, a nőket és a viadalt – érdekli nemzete sorsa, ám nem tűrheti a keresztény rabigát, melyet „svábok és tótok” tettek a hon nyakába. Utóbbi letörné a pogányokat, megőrizné a hitet, betartatná az istváni törvényeket, de alárendeltté tenné a néhány évtizede még hódító, győztes, erős népet. A mindenhová elérő kereszténység leple alatt pedig pogánykodás rejtőzik s emiatt mind az egyik, mind a másik jelölt jó, de egyben rossz is…

Mai szemmel nézve meglepően kevés női szereplő akad. Szám szerint mindössze ketten vannak: Venczel Vera (Gizella, István felesége) és Bacsa Ildikó (Ilona, Imre özvegye). Utóbbi nagyon szép, előbbi szinte elsikkad, pedig mindent belead abban a néhány jelenetben, amit kapott. Középkori szempontból viszont ez a kevés női alak érthető, hiszen általában a férfiak alakították a történelem menetét, s inkább az ő tetteiket, jellemüket jegyezték le a nekik dolgozó krónikások. A mellékszereplők közt láthatunk néhány ismert szinkronszínészt: Kőszegi Ákos (Szalók), Kaszás Gergő (Sebős) és Mádi Szabó Gábor (Aba Sámuel). Illetve van egyetlen alakunk a Szomszédokból, Szoboszlay Sándor, aki az összes ottani szereplő által ismert építészt játszotta – ő az esztergomi érsek, neki csupán pár pillanat jut. A rendező Esztergályos Károly (Az ember melegségre vágyik) volt, a stáblistában pedig találtam két vicces nevű urat (sajnos a munkáik megjelölésére nem emlékszem): Zsömle László és Krautwurst Tibor. 

Érdekességek: A történetnek van egy 2001-es verziója, ez egy színházi közvetítés, ha egyszer adják, majd azt is megnézem. A cselekményt a Dies irae különböző részletei festik alá, ami többféle dologra utalhat. A vége felé, mikor István teljes királyi díszbe öltözik, a külseje a kalocsai fejereklyetartót idézi fel. A kezében tartott jogar és az Országalma az ő korában még nem léteztek, a Szent Koronán pedig még egyenes volt a kereszt. [Utólagos szerkesztés: Egyes források szerint a jogar már létezett, ám még nem volt uralkodói jelkép, csupán a lándzsa eltűnése után vált azzá; a keresztet pedig jóval István uralma után rögzítették a Szent Koronára.] Fura módon maga a király említi a „szent lándzsát”, mint a hatalom jelét Péternek, ám ebben a részben mégsem adnak neki lándzsát, pedig Istvánnak ez volt az uralkodási jelképe.

Néhány komment a port.hu fórumáról: 

Mélie írja: „A diákoknak látnia kell(ett volna), h általa jobban megértsék ezt a hatalmas dilemmát, a kor aktuálpolitikai problémáit! Nagyon világosan és jól körüljárta a kérdést, minden szempontot megvilágítva! (Talán csak Szabó Magda hasonló témájú darabja - Az a szép fényes nap - mélyebb...) (…) Gálffi Lászlónak nagyon jól állt a szerep, hitelesen tudta eljátszani! És persze Cserhalmi a másik nagyágyú, szintén. Kár, h Venczel Vera Gizellaként csak mellékszereplő. A helyszín szintén nagyon igényes volt, jó, h figyeltek erre is!” 

Egy mára már törölt felhasználó posztja: „Nagyszerű volt, szerintem is elfért volna a köztévé főműsoridejében ezen a napon. Eleve maga Sík Sándor drámája is ismeretlen, ami eléggé szégyen. A magyar drámairodalom élvonalában lenne a helye. Igaz, hogy nagyon kevés benne az akció, és nagyon sok a dikció -- gyakorlatilag minden a fejekben zajlik. Sokkal több figyelmet igényel a befogadása, mint amihez mondjuk a mai tizen-huszonéves néző hozzá van szokva. De ezek a párbeszédek nagyon át vannak gondolva és meg vannak írva. Gálffyn nem lepődtem meg, az ő neve garancia a színvonalra. Cserhalmit viszont nem szeretem alapból, és először kétkedve fogadtam őt, mint Vazult, de meggyőzött, remek volt ő is. (…) Őszintén szólva elképzelhetetlennek tartom, hogy ma elkészüljön egy ilyen jellegű tévéjáték... Lehet bármilyen ünnep, csak a konzervanyagokat veszik elő évről évre. Ezt viszont most láttam először, és érdemes volt megnézni.” 

Végül mérlegelő írása: ’Kevés eszközzel, mégis/vagy: épp azért nagyerejű, színvonalas rendezés – mélyen elgondolkodtató, szuggesztív, remek dráma (miért nem ismerjük jobban??!?) – Gálffi Szent Istvánja pedig csak a legnagyobbakhoz – pontosabban a legnagyobbakKAL mérhető! „10 pont”’ 

Az első megjegyzések 2011-ben születtek, aztán 2012-ben is, tehát feltehetőleg 5 év telt el a legutóbbi vetítése óta. Az eddigiek alapján egyértelmű, hogy mindenkinek tetszik ez a film, amely gondolkodásra késztet, szépen ábrázol és megidézi azt a Szent Istvánt, aki minden magyar szívében él. Augusztus 20-án, főműsoridőben kellene adni, mert méltó rá! 

Utólagos szerkesztés: Rendkívül érdekes a felajánlási jelenet, hiszen nem egészen úgy történik, ahogy azt az ember elképzelné, sőt, még csak nem is annak történik a felajánlás, akinek a hagyomány mondja...

Pontozás: 

Port.hu: 8.3 (2 hónap alatt 0.1-et csökkent.)

imdb: 8.5 

Szerintem: 5/5 (Sajnálom, hogy gyakorlatilag nincsenek használható képek belőle a neten...)

Megjegyzés: Pénteken láttam a Székesfehérváron immár hagyománnyá vált Koronázási Szertartásjátékot, amely idén III. Bélát idézte meg. Cikkem tárgyával az hozza kapcsolatba, hogy Hirtling István alakította a főszereplőt. Jó színész, szép orgánummal bír, de szerintem nem őt kellett volna választani…

Még egy megjegyzés: A történelmi hitelességhez hozzátartozik, hogy Vazul Istvánnak csak az unokatestvére volt, nem a fivére; a megvakíttatás Gizella királyné parancsára történt; az ólom-a-fülbe pedig megalapozatlan híresztelés. Szóval a szerző néhány dologban tévedett.

Ez a kedvenc színésznőm, Juno Temple első filmje. Ezen kívül iszonyatosan ritka darab, gyakorlatilag csak dvdn vagy videokazettán lehet hozzájutni, az interneten sehol sincsen fent. Szerintem túlzás nélkül mondhatom, hogy ebben az országban rajtam kívül ezt még senki sem láthatta. A költészet elég távol áll tőlem, bár próbáltam verseket írni, de csak nagyon kezdetleges, gyerekes izéket tudok készíteni, arra meg úgy hiszem, senkinek sincs szüksége. Ez a sztori nagyrészt a költészetről szól, de olyan formában mutatják be, hogy egy egyébként érdektelen eseménysor izgalmassá, humorossá és rendkívül látványossá válik! (Azt még hozzá akarom tenni, hogy Juno azért került be ebbe a műbe, mert az apja, Julien Temple volt a rendező, ugyanakkor már egy korábbi munkájába, a Vigo – Egy szenvedélyes életbe is bevitte, de a jelenetét végül kivágták.)

Az 1700-as évszázad legvégén járunk. A nagy francia forradalom híre végigsöpör Európán és Nagy-Britanniában megérinti a költő Samuel Taylor Coleridge (Linus Roache) lelkét a szabadság eszméje. Illegális újság-kiadással próbálja meg terjeszteni ezt az ideát és ezalatt összeismerkedik kezdő pályatársával, William Wordsworth-szel (John Hannah). A két poéta elhatározza, hogy közösen látnak munkához, együtt fognak megírni egy kötetre való verset, így összeköltöznek. Sam hozza a feleségét (Samantha Morton) és kisfiát, William pedig szabad szívű, művelt húgát, Dorothy-t (Emily Woof). Az alapvetően robbanékony elegybe vegyül még egy kis politikai üldöztetés, nagy adag féltékenység, és óriási mennyiségű ópium. Coleridge és Wordsworth barátsága rivalizálássá fajul, ami végül egy estélyen csúcsosodik ki, ahol megválasztják a következő költőfejedelmet és a tétet Lord Byron jelentős pénzösszeggel emeli. Vajon ki fog nyerni és melyikük válik - művei által - halhatatlanná? 

A pandemonium szó jelentése zűrzavar, a címben olvasható módon pedig a Milton-féle Elveszett Paradicsomban jelenik meg. A nyitány nagyon érdekes, a befejezésben lévő utolsó előtti jelenetsorral alkot keretet, mely a jelent ábrázolja. A pillanatnyilag testi és szellemi roncsnak tűnő Coleridge egy ajtón keresztül szó szerint belép a múltba, és innentől a film teljes egésze azt mutatja be, hogyan ismerkedik meg Wordsworth-szel, miként próbálnak együtt alkotni, valamint hogy a velük lévő két nő milyen hatást gyakorol rájuk.

A sztori figyelemre méltó, de sokkal érdekesebb a megvalósítás. Roache fantasztikusan jeleníti meg a karaktere őrületét, amit az ópium okoz, ezen kívül ő a fő narrátor, ám az események kommentálása helyett a valódi Coleridge verseiből olvas fel részleteket. Hannah néhol csatlakozik hozzá, de a hangsúly az előbbi figurán van. A nyitány eléggé unalmas, bár rögtön az elején felbukkan mindenki kedvenc animált lény-eljátszója, Andy Serkis; és ott van még a hőlégballonos rész, ami tök jó. Az éjszakai fagyról szóló vers megszületése szép jelenet, de hiányzik belőle a karakterek szájából kifújt, megfagyó levegő. 

Julien Temple filmográfiáját átnézve bárki megállapíthatja, hogy elsősorban zenei témájú és dokumentumfilmek készítésével foglalkozik, így az ő olvasatában (ez főleg a nyitánynál érzékelhető) a költők a XVIII. század rocksztárjai. A rendező nagyon ügyesen kombinálja a modern valóságot a múlttal: többször felhangzik egy utasszállító repülőgép hangja, kétszer láthatjuk is, Coleridge látomása a The Rime of the Ancient Mariner írásakor pedig egyértelműen a mai kor környezeti katasztrófái elleni felszólalás. Elgondolkodtató még a víz motívuma, ez az anyag gyakorlatilag mindenütt mindig jelen van.

Az eseménysor tartogat csavarokat, ezek előre nem láthatóak, és a néző is csak abban a pillanatban jön rá egyikre vagy a másikra, amikor a legfőbb karakter. Éppen ezért nehéz azt mondani, hogy erről vagy arról szól a Pandaemonium, ugyanis egy adott percben le lehet szögezni, hogy mondjuk Wordsworth alkotói válságát mutatja be és ennek összefüggését Coleridge-dzsel; aztán úgy látszik, hogy a nagy mű születését tárja elénk; és ha visszagondolunk az addig látottakra, minden esetben biztosnak tűnik, hogy tényleg ez a fő téma, minden, amit eddig láttunk, efelé mutat. 

„Nincs rajtuk cipő, fura a hangjuk… Biztos, hogy franciák.” 

2017-es szemmel nézve nehéz elmenni az első félóra feminista felhangjai mellett, azonban ebben a korban, ahol járunk, ez teljesen rendben van. Mind Sara (Sam felesége), mind Dorothy tesznek kis megjegyzéseket a nők egyenjogúságáról, ám ez hamar eltűnik, merthogy a fő cselekményszálhoz semmi köze. Temple gyorsan letudja a kötelező köröket, hogy aztán nyugodtan és hosszadalmasan (a játékidő több mint 2 óra) foglalkozhasson a számára igazán fontos dolgokkal: A szabadsággal, a költészettel és a drogokkal – azzal, ami a ’70-es évek punkrock világát is jellemezte, hiszen Julien bácsi innen jött. A figurák legalább háromféle tudatmódosító szert próbálnak ki, ezeket nagyszerű színészi játék és kameratrükkök jelenítik meg. A repülő borospoharas részlet nyilvánvalóan számítógépes animáció, látszik rajta, de egyébként a speciális effektek hiánya felüdítően hat a mai látványra kihegyezett izék után. Pedig azért van itt néznivaló, például az árboccá alakuló fa vagy Xanadu bejáratának megtalálása. Emellett gyakran visszatér a gyorsítás, de mintha mindig csak egy valami gyorsulna fel a világból, például egy elégő gyertya. 

Lehetne gondolkodni azon, hogy mi a jobb: Coleridge módszere (droggal teljesen tönkreteszi magát, de közben elképesztő műveket hoz létre) vagy Wordsworth-szé (másoktól szerzi az inspirációt, a végeredménye viszont kevésbé lenyűgöző); de az én véleményem az, hogy a lényeg az alkotás, nem az alkotó. Minden művet, legyen szó festményről, szoborról, novelláról, versről vagy regényről, önmagában kell elsődlegesen értelmezni. Utána lehet szó róla, hogy ki készítette, miért és hogyan készítette, kit vagy mit szolgált vele. Sajnos ez nem így működik, és a film rávilágít erre a kérdésre (bár csupán imbolygó gyertyafénnyel): számít-e az, hogy kicsoda a művész vagy, hogy miként hozza létre a műveit?

Az alapvetően nagyon komoly és súlyos témát sikerül olykor-olykor vidámsággal ellensúlyozni. Főként az első órában láthatunk, hallhatunk vicces dolgokat, hiszen a felszabadult karakterek jól érzik magukat együtt, ezért aztán viccelődnek egymással. Ahogy korábban mondtam, Linus Roache (Vikingek, Batman: Kezdődik!) elképesztő teljesítményt nyújt, ez a fazon rendkívül tehetséges, minden jelenete átérezhető, természetes, valós (többször David Tennant jutott eszembe róla). Az egyik csúcsjelenet az, mikor elmennek az árammal kísérletező tudóshoz, itt ugyanis Samnek 5 percen belül mindkét nőt sikerül megsértenie:D John Hannah (A Múmia-trilógia) ezúttal egy drámai szerepben mutathatja meg a tehetségét. Samantha Mortonnak (Különvélemény) örültem, az egyik karakter ki is mondja azt, mitől olyan érdekes a jelenléte:D Emily Woof külsőleg leginkább egy boszorkányra hasonlít, de a játéka elismerésre méltó. Két ismerős arc van a felnőttek közt: Dexter Fletcher – Davy (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső) és John Standing – a pap (V mint Vérbosszú). Mellettük ki kell emelni még Samuel Westet, ő a harmadik nagy költő, Robert Southey alakítója – hozzá kapcsolódik Juno Temple (a lánya, Emma – másfél óra után jelenik meg, szövege nincs) és a tesója, Leo Temple (a fia, Herbert). West alakja a végén válik igazán lényegessé.

Érdekességek: A rendezőről már esett szó, most beszéljünk kicsit az íróról: Frank Cottrell Boyce a Doctor Who 9. évadának egyik legjobb részét, az In The Forest of Nightot, valamint a 10. évadbeli egészen jó Smile-t írta. Érdemes maradni a stáblista alatt, az elején a stábtagok nevei egymás egy-két betűjével folyamatos láncot alkotnak, a második részének elején pedig Roach Coleridge jelmezében mászkál a modern Londonban „lassított gyorsítással”, Olivia Newton-John örökzöld slágerének felújított változatára. 

Ahogy a bevezetőben mondtam, a költészetet nem nekem találták ki, így a most következő Történelmi (vagy irodalmi?) arcképcsarnokban a két főszereplő költő és Dorothy életéből csak azokat a részleteket tárom elétek, amik a film szempontjából relevánsak, illetve érdekesnek találom őket.

Samuel Taylor Coleridge (1772-1834) 

Coleridge egész felnőtt életében szorongott és állítólag bipoláris depresszióban szenvedett, de ezt abban a korban még nem tudták felismerni. Folyton betegeskedett, többek közt reuma kínozta és a gyerekkori bajainak is maradtak nyomai, amik később megkeserítették a napjait. Ezekre szedte a laudanum nevű szert, ami ópiumot tartalmazott, ettől vált függővé. A Saraval kötött házassága boldogtalan volt, öt gyermekük született, de a férj fokozatosan meggyűlölte feleségét, 1808-ban elváltak. A filmben megjelenő The Watchman nevű kiadvány tényleg létezett, 1796-ban három hónapon át jelent meg. 

Coleridge és Wordsworth 1795-ben találkoztak. Nyomban összebarátkoztak és utóbbi a húgával együtt kibérelt egy házat, ami alig 5 km-re állt az előbbi otthonától. A Lyrical Ballads című közös kötetük 1798-ban jelent meg. William több verset írt bele, mint Samuel, de utóbbi egyik legnagyobb műve, az először itt közölt The Rime of the Ancient Mariner aratta a legnagyobb sikert. A két költő 18 hónapig együtt is élt, de Coleridge igen kellemetlen lakótársnak bizonyult, ugyanis ópiumfüggősége elhatalmasodott rajta, és éjszaka a rémálmai miatti kiáltozásával folyton felébresztette a Wordsworth-gyerekeket. Dorothy-nak kellett főznie rá, de neki se volt könnyű dolga, Samuel ugyanis rigolyás étkező volt, a tojást például teáscsészéből ette, só helyett pedig mindenre cayenne-i borsot szórt. 

A laudanum-addikciója az 1800-as évek legelején vált a legdurvábbá, a válása után összeveszett Wordsworth-szel, elvesztette az életjáradéka jelentős részét és 1814-ben orvosi felügyelet alá helyeztette magát. Máig nem bizonyított, hogy az ópium miatt lett depressziós, vagy a már meglévő depressziójának erősödése miatt vett be egyre többet ebből az anyagból. A házasságában beálló problémák, a lidércnyomások, a betegségek, a Williammel egyre jobban kiéleződő helyzet, a függősége és a saját tehetségében való kételkedés miatt írta meg a Dejection: An Ode című művét, valamint egyre inkább a filozófiai tanulmányaiba temetkezett.

Gyakorló teológus is volt, de ez kimaradt a filmből; vallási témájú írásai jelentős hatást gyakoroltak az anglikánizmusra, hatása a mai napig érezhető. Élesen bírálta kortársai irodalmi ízlését, és azt hangoztatta, hogy az egyre nagyobb számú olvasni tudó ember ízléstelensége veszélyes magára az irodalomra, beszennyezi azt. (Ezzel egyébként mélységesen egyetértek.) Egy időben óraadó tanárként tanított egyetemeken, de instabil személyisége és a függősége együtt kiszámíthatatlanná tették. Sokat késett, az órái színvonala folyton ingadozott, olykor alig készült fel a témájából és többször bocsátkozott hosszú, nehezen követhető kitérő fejtegetésekbe. Az 1812. január 2-án tartott előadása a Hamletről viszont megváltoztatta a kritikusok hozzáállását Shakespeare darabjához, gyakorlatilag megmentette a mű hírnevét. Gondolatait a mai napig sokszor az eredeti szöveg mellé teszik magyarázatként. 

Három legismertebb műve: The Rime of the Ancient Mariner (a Magic: The Gathering kapcsán ezzel még én is találkoztam), Christabel és Kubla Khan. Az első és a harmadik a film sarokpontjait képezik. A Rime nagy hatást gyakorolt az angol nyelvre, innen származnak az alábbi szállóigék: an albatross around one's neck (albatrosz a nyakamban – nehezen megoldható probléma), "water, water everywhere, nor any drop to drink" (mindenütt víz, de egy csepp sem iható), "a sadder and a wiser man" (szomorúbb, de bölcsebb ember), "all creatures great and small" (minden lény a földön – egyesek szerint az ő „All things both great and small” [minden dolog a földön] sorából ered). A Christabelt zenei ritmusáért, nyelvi szépségéért és gótikus horror-történetéért kedvelik. A Kubla Khan egy ópiumos látomásból született, ám a Christabelhez hasonlóan befejezetlen maradt, emiatt romantikus aura veszi körül őket. Utóbbi esetében a szerző egy személyre hivatkozott, aki megzavarta őt a munkában s emiatt a látomás emléke szertefoszlott. Ezt a személyt úgy nevezte meg, hogy „a Porlockból jött ember” – ez az elnevezés az utókorban új életre kelt, így hívják azokat a váratlan látogatókat, akik érkezésükkel megzavarják a kreativitás pillanatait. Sok találgatás merült fel arról, hogy vajon ki volt a Porlocki ember - a filmben Wordsworth zavarja meg Coleridge-et. Mary Shelley kétszer is felidézi a Rime-ot a Frankensteinben (bevallom, nem emlékszem rá) és egyes leírásai is emlékeztetnek rá. Shelley apja ismerte a költőt, aki többször is járt náluk, Mary hallotta, ahogy saját maga idézett legendás alkotásából. 

Samuel Taylor Coleridge halálát szívelégtelenség okozta, amit egy tüdő-betegség súlyosbított, valószínűleg az ópium-függősége származékaként.

William Wordsworth (1770-1850) 

Nevedben a végzeted, a vezetékneve ugyanis azt jelenti, hogy „szavakra érdemes”, „szavak értéke”. A filmben is megjelenő Mary-vel, akit feleségül vett, még iskolás korában ismerkedett meg. 1791-ben járt a forradalmi Franciaországban és itt hatott rá a republikánus szellem. A Coleridge-dzsel közösen írt Lyrical Ballads (ami tényleg névtelenül jelent meg) fontos mérföldköve az angol romantikus költészetnek. William egyik fő műve a Lines written a few miles above Tintern Abbey ebben a kötetben látott napvilágot. Az 1798-as elsőt még három újrakiadás követte: 1800. (ekkor csak az ő nevét tüntették fel a borítón), 1802. (jelentős változtatásokat eszközölt rajta) és 1805. Szintén 1798-ban történt, hogy Dorothy, Wordsworth és Coleridge együtt utazgattak Németországban – utóbbira jótékonyan hatott az út, előbbiben csupán honvágyat ébresztett (talán erre utal a filmben az „egy éjszaka alatt írunk egy költeményt”-szekvencia). 

Egy évvel később William és húga visszatértek Angliába, Samuel hamarosan csatlakozott hozzájuk, és együtt a Tóvidéken telepedtek le, közel Robert Southey otthonához. Coleridge, Wordsworth és Southey együtt alkotják a Tavi Költők csoportját. Sokáig erősen élt az a hit, hogy William filozófiai nézeteit Samuel formálta, manapság viszont egyesek azt állítják, hogy előbbi gondolatvilága már az 1790-es években, kettejük találkozása előtt kialakult. 1810-ben a két költő összeveszett, ezért elsősorban Coleridge függősége tehető felelőssé; 1823-ban azonban Wordsworth ismét közeledni kezdett egykori barátjához, erőfeszítéseit 1828-ra siker koronázta, ekkorra ismét jó viszonyban lettek és megint együtt kezdtek utazgatni. Samuel 1834-es halála súlyos csapást mért Williamre. 

SZPOJLER ITT 

Ahogy láthatjuk, a „költőfejedelem” címet végül Southey nyeri el, ez tényleg így történt, azonban 1843-as halála után Wordsworth-szé lett a cím. Ez a kitüntetés tulajdonképpen az „állami költő” titulusát jelenti, emberünk visszautasította, mert úgy gondolta, már öreg hozzá. Az akkori miniszterelnök, Robert Peel viszont biztosította róla, hogy békében hagyják, írnia se kell, ezért mégis elfogadta és így ő lett az egyetlen, aki a cím birtokosaként nem írt „hivatalos verseket”. 

SZPOJLER VÉGE 

Wordsworth-nek barátjához hasonlóan több gyermeke volt. Dora lányának 1847-es váratlan halála után képtelenné vált leküzdeni az őt is elérő depressziót, és ekkor felhagyott a versírással. 1850-ben, súlyos mellhártya-gyulladás végzett vele. 

A Tavi Költők-korszakban főleg a halálról, a kitartásról, az elválásról és a gyászról írt; fő műve pedig a The Prelude, melyet haláláig úgy emlegettek, mint „a költemény Coleridge-hez”. A The Prelude személyes jellegű mű, mely a költő korai éveiről szól; többször átdolgozta és kiegészítette. Özvegye, Mary nevezte el és jelentette meg, ám alig lett némi visszhangja. Az utókor azonban hálával tekint rá és William mesterdarabjának tekinti.

Dorothy Mae Ann Wordsworth (1771-1855) 

Dorothy-t fiatal korában elválasztották Williamtől, 9 évig nem látták egymást. Miután ismét egymásra találtak, elválaszthatatlanok lettek és együtt is éltek. Kezdetben nagyon szegények voltak és gyakran kuncsorogtak használt ruhákat a barátaiktól. William és Mary 1802-ben házasodtak össze, a férfi húga velük maradt és (a filmben látottakkal ellentétben) nagyon jól kijött Mary-vel. Ő maga sosem házasodott meg. 1829-ben súlyos betegség támadta meg, amitől élete hátralévő részére képtelenné vált az önellátásra. 1855-ben halt meg, állítólag a testi leépülésen túl erős szenilitás sújtotta. (Utólagos szerkesztés: Viszont a film állításával ellentétben agóniáját nem az ópium okozta, igaz, hogy sehol se írják le, mi is volt pontosan ez a betegség...)

Virágkorában amatőr költő volt, írt novellákat is, de nem vágyott babérkoszorúra. Fő művei a naplói és a levelei. William teljesen szabadon használta fel a húga részletes, hangulatos természeti leírásait, de sosem jelölte meg őt inspirációként. Dorothy írt egy utazási könyvecskét a Tóvidékről, amely nem jelent meg, de testvére saját 1822-es azonos témájú alkotásába jelentős mennyiséget emelt át belőle, ismét csak a neve feltüntetése nélkül. Amióta viszont az irodalomkritikusok erősen érdeklődnek a női irodalmárok iránt, Miss Wordsworth munkái (főleg a Grasmere Journal nevű naplója) iránt megnőtt a kereslet, és folyamatosan publikálják alkotásainak gyűjteményes kiadásait.

Vissza a filmhez: A Pandaemonium 15 millió dollárból készült, a bevételéről nem találtam adatokat. Két díjat nyert (legjobb film, legjobb rendező). 

Nekem tetszett, mert érdekessé tett számomra egy témát és egy kort, ami teljességgel hidegen hagy. Jó színészi játékot láthattam, érdekes történetnek lehettem szemtanúja, és a pici Juno nagyon aranyos benne:) 

Pontozás: 

imdb: 6.6 

Szerintem: 5/5 (Azt a durván 2000 Ft-ot simán megérte.) 

Hírek:  

- Julien Temple ismét egy zenei témájú filmet készít: a Sexual Healing Marvin Gaye utolsó éveiről szól majd. 

- John Hannah-t legközelebb a Dark Glass című tükrös horrorban nézhetjük meg.

Kszeeeenedúúúú rovat:

Egyszer feliratkoztam valami filmes sajtóhírek-emailre, ami azóta is folyton küldi a számomra érdektelennél érdektelenebb közelgő premierekről a híreket; ám tavaly ugyanígy elküldték a Mindenki bemutatkozását. Akkor persze legyintettem rá, de utólag kiderült, hogy mekkorát tévedtem, úgyhogy most jó nagy késéssel, de még éppen időben adok hírt a Wellness-ről (innentől sajtóközlemény jön):

"A fiatal magyar rendező 16 perces filmjét az A-kategóriás szarajevói filmfesztivál versenyprogramjában nézheti meg a nemzetközi közönség. A régió és egyben a világ egyik legfontosabb filmes eseményét 2017. augusztus 11. és 18. között rendezik meg Bosznia-Hercegovina fővárosában. Magyarországon a Friss Hús rövidfilmfesztivál közönsége láthatta először a filmet idén márciusban a Toldi moziban.

A szarajevói filmfesztiválra idén több mint 500 filmet neveztek, a versenyprogramba azonban mindössze tíz alkotást válogattak be. A Wellness mellett egy másik magyar film, Kölcsey Levente Zabigyerek című alkotása is bekerült a válogatásba. 

A Wellness forgatókönyve Tóth Krisztina A váll története című novelláján alapszik. A film két nyugdíjas hölgy, Ilona és Teri kapcsolatának történetét mutatja be. A két nő évtizedek óta barátnők. Együtt töltik a vakációjukat egy wellness-szállodában, de a látszólag ideális körülmények ellenére sem tudják felszabadultan jól érezni magukat. A film végére a két nő megszokáson és kölcsönös elhallgatáson alapuló barátsága eljut addig a pontig, amikor mindkettejüknek felül kell vizsgálniuk, mit tudnak egymásról és önmagukról, és számot kell vetniük eddigi életükkel. 

A szarajevói fesztivál válogatásában a korábbi években olyan magyar rendezők mutatkoztak be rövidfilmjeikkel, mint Kárpáti György Mór, Nagypál Orsolya, Till Attila, illetve Zomborácz Virág. 

Az első szarajevói filmfesztivált 1995-ben rendezték meg azzal a céllal, hogy a négyéves háborús időszak után helyreállítsák a város korábbi pezsgő, nemzetközi kulturális életét. A fesztivál, amely az elmúlt több mint két évtizedben az egyik legfontosabb nemzetközi filmes eseménnyé vált, elsősorban a közép-kelet-európai régió filmművészetét állítja fókuszba. A filmbemutatók mellett szakmai, edukációs és tehetséggondozó programokat is kínál a régióból érkező filmkészítőknek, filmes szakembereknek. Minden évben világsztárok részvételével zajlik a fesztivál, visszatérő vendége például Angelina Jolie.

A Wellness az NMHH – Magyar Média Mecenatúra Programjának támogatásával készült. A film producere Csortos Szabó Sándor, gyártója a Budapest Film Produkciós Kft., fesztiváloztatásáért pedig a Daazo rövidfilmes portál felel."

"A rendező 

Szabó Virág 1988-ban született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem filmszakán diplomázott 2014-ben. Első rövidfilmjét, az Álmatlanságot meghívták a valenciai Cinema Jove fesztiválra. 2014-ben részt vett a Szarajevói Filmfesztivál tehetséggondozó programján, a Sarajevo Talentsen. Ugyanebben az évben az MTV számára rendezte a Lóti és Futi című gyereksorozat negyven epizódját. 

Rendezői koncepció

„A Wellness írása során két nyugdíjas nő kapcsolatára koncentráltam, akik évtizedek óta barátok. Pár napos közös nyaralásuk bár intenzív együttlét, mégis nélkülözi a másikkal való törődést és valódi empátiát. A főszereplők képtelenek szabadulni az évek során összegyűlt, ki nem beszélt problémáktól.
A történetben leginkább az érdekelt, hogy hosszú évek stagnálása után mi vezethethet el egy kapcsolatban oda, hogy felismerjük: ez így tovább nem folytatható. Vajon apró események hatására a barátnők ki tudnak-e mozdulni a korábbi állapotból, és egyáltalán van-e még valami, ami a megszokáson kívül összeköti őket?
A két nő hűvös viszonyát jól ellenpontozza a szállodai környezet harsánysága, életteli nyüzsgése és a tikkasztó nyári hőség. Ráadásul ehhez a fajta pihenéshez hozzá kapcsolódik a testi-lelki feltöltődés és megújulás képzete, melyet a szállodában nyaralók elérni igyekeznek és amelytől a főszereplők valójában egyre távolabb kerülnek. Ezt a szembenállást hivatottak érzékeltetni a statikus totálképek, amikben a szereplők a közegükkel ütköztetve jelennek meg.
Az ideális körülmények ellenére a két nőt problémáik és félelmeik továbbra is kísértik: a romló egészség miatt való szorongás, a gyerekeikért való aggódás és a magányosság érzése. Bár ezek az érzések bárki számára ismerősek lehetnek, mégis fontos volt számomra, hogy egy olyan korosztály tagjai legyenek a főszereplők, akik általában alulreprezentáltak a filmekben.” (Szabó Virág)"

Remélem, hogy ebből is lesz valami, és ha igen, akkor jó, hogy beszámoltam róla:)

Az ünnepi hét levezetéseképpen utánajártam 3 olyan Juno-filmnek, amikhez még nem volt szerencsém és az egyiket sikerült elérnem. Ha abból indulunk ki, hogy Ms. Temple eddigi filmográfiájában eddig összesen 3 rövidfilm szerepel, és ezekből az első, amit láttam, éppen a Swerve volt, akkor el lehet képzelni, mennyire magasan van a léc a többinek. Nos, a Henry nem éri el elődje színvonalát, de határozottan kellemes kis ujjgyakorlat Michael Bernardtól, aki már hosszú évek óta dolgozik az álomgyárban, mint operatőr. 

A 14 perces alkotás a címszereplő kisfiúról (Anton Starkman) és az őt egyedül nevelő anyukájáról (Alison Eastwood) szól. A lényege annyi, hogy a srác nagyon szeret színészkedni és híres szerzőktől idézni, ezt a tehetségét pedig arra használja fel, hogy elüldözze az anyukája körül felbukkanó udvarlókat. 

Ahogy feljebb írtam, Michael Bernard, aki az író, rendező és az egyik kamerás volt, operatőrként keresi a kenyerét, ezért már bőven rendelkezik tapasztalattal a felvevőgép mögötti világból. A Henry-ben nagyszerű atmoszférát teremtett, amit jó zenék festenek alá és a kisfiú mesterkedése egyszerűen vicces, annak ellenére, hogy igencsak horrorisztikus mutatványokat ad elő. A képi világ egészen egyedi, sokszor alkalmazza a ki-be homályosítás módszerét, ám néhány jelenetben a kamera annyira remeg, hogy az már túlzás. A történet teljességgel másodlagos, a lényeg igazából a színészi játék, az elmondott idézetek sora, a látvány meg a muzsika, amik együtt hozzák létre a hangulatot. Igen, ez a rövidfilm tulajdonképpen egy hangulat-pirula: kicsi, jóízű, könnyen lemegy a néző torkán és a hatása mindenképpen pozitív. 

Szpojlerecske 

A sztori annyira lényegtelen, hogy sajnálatos módon az eseménysornak nincs lezárása, így a felvetett problémát (a nő egyedül van) megoldatlanul hagyják, ezen túl a játékidő jelentős része (legalább 3 perc) a stáblistával megy el. 

Szpojlerecske vége

Az alkotóról/a szereplőkről: Juno 7:57 körül jelenik meg, egyetlen jelenetsor részese, de határozottan pozitív szereplő. A rendező sok videoklipen dolgozott, valamint pár felejthető B-kategóriás filmen. Ez Anton Starkman első szereplése, az American Horror Story nézőinek ismerős lehet. Alison Eastwood Clint Eastwood lánya, hallhattuk énekelni az Űrcowboyokban. A legidősebb udvarlót játszó Jason Beghe benne volt a Jelzőfényben – ott már közös jelenetük is akadt Junoval. A stáblistán találtam egy Janus Csoma nevű illetőt, ő talán idegenbe szakadt hazánk fia vagy egy ilyen leszármazottja.

Akit bővebben érdekel a Henry, az nézzen körül a hivatalos weboldalán, ahol meg is lehet tekinteni ezt az alkotást – azt mondom, megéri. Könnyű kis habcsók Junoval a tetején:D 

Pontozás: 

imdb: 7.5 

Szerintem: 5/5

Boldog 28. születésnapot Juno Temple-nek! 

Úgy másfél éve, mikor ezt bejelentették, megéreztem, hogy mennyire jó lesz, ugyanis ez a film angol, és összehoz két remek színészt, akiket Amerikában csak mellékszereplőkként ismernek, miközben mindketten fantasztikus tehetségek, csupán ritkán adnak nekik teret a kibontakozásra. Persze most hazabeszélek Juno miatt, de Timothy Spall esetében semmilyen okom nincs rá, hogy esetleg lódítsak.

Away – jelentheti azt, hogy el egy adott ponttól, messze, távol. Ez a történet két emberről szól, akik nem is lehetnének különbözőbbek, de az élet úgy hozza, hogy útjaik keresztezik egymást, majd végül szövetséget kötnek a világ ellen, amely nem fogadja be őket. Ria (Juno Temple) erőszakos, bűnöző pasija elől menekül, Joseph (T.S.) pedig csak szimplán minden elől. A sors akaratából segítenek egymáson – már csak az kellene, hogy Isten is megsegítse őket. A helyszínül szolgáló Blackpool olyan, mint egy életre kelt mese, de ennek a történetnek vannak árnyoldalai, ahol fegyverek, drogok és halálos veszély leselkedik. Vajon ki tudnak jutni innen úgy, hogy mindketten megtalálják a boldogságukat?

Igazából irtó nehéz erről a filmről írni, mert a hangulatát, a színészi játékot, a képsorokat lehetetlenség szavakkal visszaadni. Olyan, mintha a Kismadarakat keverték volna össze a Jelzőfénnyel, de Spall figurája teljesen egyedi ízt kölcsönöz a végeredménynek. Lehetne mondani, hogy láttunk már ilyet – darabokban talán ismerős innen-onnan, de összesítésben így még senki sem láthatta a részleteket egyben!

Pár jelenet tényleg vicces, mások felkavaróak és szomorúak, viszont annak ellenére, hogy a cselekmény súlyos témákra épül, a tényleges eseménysor magvát adó blackpooli korzózás egészen könnyed. Az elbeszélés nem lineáris, ide-oda ugrálunk az időben és néha nehéz követni, hogy mi mikor történt. Kis fogódzót ad Ria arcán a véraláfutás (amikor még nincsen rajta, az a múlt), illetve Joseph szakálla (a mosthoz legközelebbi jelenben levágja). Bár ezúttal semmiféle meztelenség nincsen (ami Junotól szokatlan:P), mégis látszik, hogy európai filmmel van dolgunk, ugyanis a szereplők isznak (van, aki vedel), cigarettáznak és káromkodnak, ahogy az igazi emberek. A kevés szereplőből, akiket az eseménysor mozgat, mindenki brit, és ha már britség, meg lehet figyelni pár érdekességet, amik abban az országban mások, mint nálunk: például Blackpoolban van emeletes villamos, a telefonfülkék ajtói pedig a telefon mellett vannak és nem azzal szemben. Az erőszakot egyébként elkendőzik, az esetek nagy többségében csak utalnak rá, vagy olyan szögből mutatják, hogy alig látható.

„- Nincs bennünk semmi közös!

  - De van. Mindketten elbaszottak vagyunk.” 

Van néhány fontos motívum, amiket érdemes megfigyelni: Joseph iszik, mint a kefekötő, de ahogy minél több időt tölt együtt Riával, úgy lassan már sosem látjuk többé inni a jelenben. A lány ugyanígy áll le a cigarettával. Lehet, hogy véletlen, de a két helyszínt (azt a várost, ahonnan a női főszereplő elindul és Blackpoolt) különböző madarak népesítik be, amik itt-ott folyton felbukkannak. Nagyon jó az aláfestő zene, különösen fontosak azok a dalok, amiket Ria hallgat. Amikor felteszi a fülhallgatóját, vele együtt átlépünk egy másik világba, mert azt halljuk és látjuk, amit ő. Többször alkalmaznak lassítást és elhomályosítást, amik a muzsikával együtt fantasztikus atmoszférát teremtenek. A két központi alak párbeszédében többször elhangzik a cím. Az időbeli ugrálás a Mementohoz hasonlóan sokkal érdekfeszítőbbé teszi a történetet. Az üzenetrögzítő szintén többször szerepet játszik. A tánc is visszatérő momentum: a nyitányban Joseph egyedül, részegen táncikál (itt a képsorok becsapósak, de ennek csak utólag lesz értelme); van egy nagyon hatásos, elhomályosított jelenet, melyben a lány egy takarítógéppel táncol arra a számra, amit a bejegyzés végére odateszek; és aztán ott a csúcspontot jelentő közös táncuk, ahol kiválnak a tömegből és az időből. A pisztoly „vándorútja” figyelemre méltó, majdnem az összes helyszínt bejárja. Tulajdonképpen még fordulatok is vannak, hiszen a „ki kinek tartozik hálával” aszerint alakul, hogy mennyit láttunk a múltból, amivel ellentétesnek tűnik a jelen.

Pici szpojlerek 

Juno szétver egy egész lakást, ez nagyon tetszett:) Ha végiggondoljuk és átrendezzük a múltbéli eseményeket, akkor érthető, hogy a lány miért kezd el érdeklődni a férfi sorsa iránt, ugyanakkor óriási szerepe van itt a véletleneknek. 

Szpojlerek vége

 „- Kedvellek.

  - Kedvelsz? Mi a fene ütött beléd?!”

Néhány szót az alkotókról: A rendező David Blair elsősorban sorozatokat dirigál, az író Roger Hadfield pedig korábban mindössze két rövidfilmet készített, ez az első egész estés alkotása. A rosszfiút (akit amúgy Daxnek hívnak, bár erre nem jöttem rá) Matt Ryan alakítja, Ria „húgát” meg a szerintem tök cuki Hayley Squires. A zenét Anne Dudley szerezte. 

Pár kis érdekesség: Junonak van egy tetkó a hátán, ez egészen friss lehet, korábbi filmekben még nem volt rajta. Hayley Squires szerepelt a Hercegnők éjszakájában, aminek az egyik főhőse eredetileg Ms. Temple lett volna, de aztán más kapta meg a szerepet. Az Away-t Chris Wright emlékének szentelték (sajnos nem tudom, hogy ő ki lehetett).

Tényleg képtelen vagyok visszaadni azt, hogy mitől ennyire jó ez a film, de azért megpróbáltam. Akik szeretik az angol mozikat, a drámákat és Junot vagy Timothy Spallt, azok semmiképp se hagyják ki – remélem, hamarosan viszontláthatom majd cikkem tárgyát magyar szinkronnal is! Ilyen mozgóképekre lenne szükségünk azok helyett, amiket a plázákban vetítenek… 

Pontozás: 

imdb: 6.4 (Magáért beszél.) (Pár hónap alatt 0.3-at esett vissza.) (2023-ban már 1.9-et csökkent...)

Szerintem: 6/5 

Hírek: 

- Pár napja röppent fel a hír, hogy Steven Soderbergh titokban leforgatott egy egész filmet az iPhone-jára. Eddig annyit lehet tudni róla, hogy a munkacíme Unsane (szójáték az őrület/épelméjűség szavakkal), a szereplők közül eddig csak Juno Temple és Claire Foy bizonyos.

- Timothy Spall a másik kedvencemmel, Maisie Williams-szel szinkronizál a Wallace és Grommit alkotógárdájának ősemberes animációs filmjéhez, az Early Manhez. 

- Matt Ryan a most készülő Constantine rajzfilm-sorozat címszereplőjének kölcsönzi a hangját.

- Hayley Squires benne lesz a Philip K. Dick’s Electric Dreams-ben, amelyben Juno és Timothy Spall is felbukkannak.

A Juno-hét lezárásaképpen a következő írás témája a Henry című rövidfilm lesz.

Itt pedig jöjjön a beígért dal:

Ismét jön a július 21, kedvenc színésznőm, Juno Temple születésnapja. Mint az utóbbi években oly sokszor, most is összeszedtem az elérhető filmjeit, hogy velük ünnepeljek. Előre vettem ezt, mert úgy gondoltam, nem lesz olyan jó, mint a másik kiszemelt alkotás – már csak azért se, mert utóbbiban Juno főszereplő, itt viszont csak mellékalak. Egyelőre úgy látszik, hogy a tippem bejött, de pontosan majd csak a hét végén tudok nyilatkozni erről. Úgyhogy inkább menjünk tovább! 

A cím szó szerinti fordítása: Amerika leggyűlöltebb nője. Ebből bármi lehetett volna, csakhogy ez a megnevezés egy valós személyhez kötődik. Mikor ezt megtudtam, lelkesedésem jelentősen csökkent cikkem tárgya iránt. Kellemes meglepetés volt viszont a stáblista elején a Netflix-logó, ugyanis a korábbi általam látott, náluk készült mozi, az iBoy, meglepően jó lett. Arra gondoltam, talán ezúttal is pozitívan csalódhatok. Sajnos tévedtem… 

A lényeg az, hogy a címben megjelölt nő tényleg élt, úgy hívták, hogy Madalyn Murray O’Hair (Melissa Leo alakítja), és azért gyűlölték ennyire, mert az USA-beli ateisták vezetője és szószólója volt – és, ahogy láthatjuk/hallhatjuk, bizony nem fogta vissza magát… Ez a valamivel több mint másfél órás dráma azt mutatja be, hogyan lett Madalyn az ateizmus nagykövete, miként hatott a környezetére és a rokonaira; illetve elénk tár egy bűnügyet is. O’Hairt, a fiát (Michael Chernus) és az unokáját (J.T.) ugyanis elrabolták. 

Először jöjjön egy objektív „elemzés”, pár sorban: Azt hiszem, kevesen vagyunk Magyarországon, akiknek egyáltalán van fogalmuk arról, ki volt a címszereplő, ennél fogva nyilván rendkívül kicsi az a közönség, akit egy ilyen film érdekelhet. A történet mégis egészen érdekes, az emberrablási rész pedig kifejezetten szokatlan, emiatt a maga furcsa módján szórakoztató. Ha eltekintünk attól, hogy mit képviselt Murray O’Hair, vagy, hogy az alkotók mit akarnak mondani (erről még lesz szó…), akkor megkapjuk ezt a sztorit egy látszólag haszontalan asszonyról, aki mindenhol, ahová megy, ellenségeket szerez magának, tönkretesz egy csomó életet, de közben átformál egy egész országot.

Melissa Leo, a Bill Jr.-t alakító Vincent Kartheiser, a Gary bőrébe bújt Rory Cochran és a Davidet életre keltő Josh Lucas mind fenomenálisak. Ez a négy karakter alakítja a film fő tengelyét. Bár Gary csak háttérszereplő, de még így is emlékezetes marad; Bill Jr. mellékszála elgondolkodtató és felkavaró; Josh Lucas-nak meg olyan hangja van, hogy szívesen hallgatnám órákig, ahogy beszél. Ki kell emelnem egy igazi színészlegendát is, akit sikerült megnyerni egy aprócska epizódszerepre: ez Peter Fonda, aki Harrington atyát játssza, bár alig jut neki idő. A kísérőzenék egy része jó, de mindenből csak részleteket hallhatunk, a látványvilágban viszont a sokszor alkalmazott, szerintem direkt rezgetett kézi kamera marhára zavaró. 

Eddig volt az objektív rész. Most jön a szubjektív, aki akar, olvasson tovább, de készüljetek fel SZPOJLEREKRE!

Na szóval: A Netflix, hiába népszerű, csak egy platform. Most már elkezdett saját gyártású filmeket csinálni, de mivel ez a hálózat az amerikai kontinensen kívül gyakorlatilag sehol se tudott megtelepedni, így a világ többi része sose hall a gyártmányairól. Ez az egyik oka, hogy az emberek nem beszélnek erről, a másik viszont sokkal egyszerűbb: Mégis kit érdekel ez? 

Engem egyedül az vonzott, hogy a kiszivárgott képek alapján azt hittem, a ’60-as években játszódik, ám gyorsan kiderült, hogy nem, ugyanis alig 20 év telt el az eseménysor magvát adó emberrablás óta. Mindössze az öregasszony öltözött olyan furán és ez átragadt az unokájára meg a fiára is. A második csalódást az okozta, hogy fogalmam sincs, mit kellene éreznünk Madalyn irányába. Szeretnünk kellene? Szánjuk meg? Értsünk egyet vele? Gyűlöljük? A szabadság szép dolog, de a mai korban egyértelműen látszik, hogy az egyén szabadsága az emberiség egészének széthúzását eredményezi – tehát akkor most én, aki bár nem gyakorlom a vallásomat, katolikusnak vallom magamat, mit kezdjek ezzel a „hősnővel”? Ha megpróbálok elvonatkoztatni attól, amit képvisel, akkor se szimpatikus, mert káromkodik, faragatlan, nem akar dolgozni és szétzúzza a családját – ráadásul kétszeresen egyedülálló anya, tehát a gyerekeinek nincs apjuk se.

Lépjünk tovább, mert ez még mindig csak a hab a Torgyán. Ugyanis az egyik legelső szereplő, akit láthatunk és megismerhetünk, egy Roy nevű fekete fickó (Brandon Mychal Smith). Az elején gondolkoztam, hogy mit keres itt ez a pacák, valahogy elüt a környezettől, utána úgy voltam vele, hogy oké, mindegy, ne ítélj külső alapján, így néz ki, kész. Ez a figura azonban annyi negatív meglepetést tartogatott magában, ami egyszerűen felkészületlenül ért. Úgy 10:25-nél ugyanis Madalyn első akciója az, hogy 1961-ben elmegy tüntetni a feketék mellett egy étterem elé, ahová csak fehéreket engednek be. No, innentől kezdett Roy gyanús lenni. Aztán telt múlt az idő és mocskosul feltűnővé vált, hogy az egyetlen alak, akinek nemes érzései vannak, az egyetlen, akit egyáltalán érdekel az O’Hairek eltűnése, az ő. És utána ugrott a majom a vízbe: Érthetetlennek tetszett, mi Roy motivációja, de az is homályban maradt, hogy milyen viszony fűzi őt a címszereplőhöz. Ám lehull a lepel, s a nemes lelkű néger bevallja a borzasztó szakállat viselő újságírónak (Adam Scott), hogy meleg. Így van, tehát a homoszexuális, afro-amerikai hős azért támogatja a kereszténység állami szintről történő elüldözéséért küzdő asszonyt, mert az befogadta magához, mikor a szülei kidobták. Mert hát természetesen meg kellett, hogy hurcolják érte. Mindennek a legalja azonban az, hogy Roy 100%-osan fiktív figura, ő a kötelező kisebbségi egy fehérek uralta történetben, aki egy személyben képviseli mindazt, amit külföldön úgy hívnak, hogy „current year”, vagyis hogy homokos, nem fehér és így tovább. (Tegyük hozzá, hogy a szexuális beállítottsága a történethez semmit se tesz hozzá, nem látjuk a meleg pasijával, és azt se hallhatjuk, hogy leszólják, de még csak meg se verik. Szóval mit számít?) 

De ha én egy szemét bigott vagyok, akkor is, fel kell tennem ezeket a kérdéseket: Sajnálnunk kellene valamelyik figurát? Bármelyiküket? Azonosulnunk kellene velük, meg kellene értenünk őket? Mi volt a készítők szándéka? Minek ilyen filmet csinálni? Bill Jr.-ral együtt tudtam érezni, Davidnek és a csapatának pedig szurkoltam, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan érződött a levegőben lógó tragédia. És nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy a valóságban korántsem Robin, hanem Madalyn elképesztően elviselhetetlen természete miatt kezdték el legyilkolni őket.

Utoljára még két kis apró megjegyzés: Az egyik legnevetségesebb jelenet az, amikor Bill és a csaja fényes nappal dugnak az utcán álló, átlátszó üvegű kocsiban, és aztán mikor az anyja kijön, a srác teljesen pánikba esik, hogy megláthatja őket. Ilyen hülye emberek tényleg léteznek? Juno most negyedszerre hal meg a vásznon, korábban a Rémálom-szigetben, a Fekete misében és a Szarvakban érte el őt a végzet.

SZPOJLEREK VÉGE

Néhány szót a főbb szereplőkről: Rory Cochran (Gary) és Adam Scott együtt játszottak Junoval a Fekete misében, bár utóbbival közös jelenetük biztosan nem volt; Michael Chernus (aki a Mercy angyalaiból volt ismerős) pedig a Jack & Diane-ben szerepelt Ms. Temple oldalán. A csupán egy jelenetben felbukkanó nyomozót alakító Jose Zuniga a Zsaru pánikban emlékezetes puerto ricoi maffiózója (amúgy ő is nyilván a diverzitás miatt került be), a Danny-t életre keltő Alex Frostot meg az Elefántban láthattuk egészen fiatalon, szőke hajjal. Az író-rendező-producer Tommy O’Haver és a szintén író-szponzoráló Irene Turner korábban együtt készítették el a hasonló műfajú/témájú An American Crime-ot (ami mellesleg sokkal jobb ennél), a fő pénzelő a színésznő Elizabeth Banks volt. 

„Ha elég sokáig élsz, elveszted a hited az emberekben.”

Azt mondanom sem kell, hogy a dramatizálás során több dolgot megváltoztattak a valóságban megtörténtekhez képest. A két legnyilvánvalóbb: 1. Madalyn első nagy bírósági ügye nem az iskolai kötelező imádkozás ellen szólt, mert azt már 1962-ben egy másik illető kérésére eltörölték. Ő az ellen lépett fel, hogy ne kötelezhessék a gyerekeket, hogy olvassanak fel a Bibliából. 2. Davidet eredetileg betűszedőnek vették fel és később léptették elő irodavezetővé.

Érdekességek Madalyn O’Hairrel összefüggésben: 1919-ben Mays néven született és 1995-ben halt meg. 1963-ban nyerte meg a Legfelsőbb Bíróságot, hogy töröljék el a Bibliaolvasást az iskolákban, majd megalapította az Amerikai Ateisták szervezetét. A Life magazin 1964-ben nevezte el Amerika leggyűlöltebb nőjének. Billt azért hívják Ifjabb Billnek, mert az apja egy William J. Murray nevű katona volt, akivel Madalyn 1945-ben, II. világháborús önkéntes szolgálata alatt ismerkedett meg. A férfi házas volt, de nem akart elválni a szeretője kedvéért. Az ateista nő szintén házas volt, mégis gyorsan elvált az urától és felvette William nevét, pedig sose házasodtak össze. Az O’Hairt a második férjétől szerezte, akivel aztán megromlott a kapcsolatuk, de egészen az úriember haláláig papíron egy párt alkottak. 

Madalyn az Apollo-8 fedélzetén történt Genezis-felolvasás után a NASA-val szemben is pereskedni kezdett, ám ebben sikertelen maradt. Annyit azért elért, hogy az Apollo-11 útja során Buzz Aldrint külön megkérték a felettesei, hogy ne idézzen a Bibliából, viszont megengedték neki, hogy celebrálja az első úrvacsorát az űrben. 1978-ban O’Hair ismét akcióba lépett, ekkor az USA-dollárokról akarta levetetni az In God We Trust (Bízunk Istenben) feliratot, ez se sikerült. Az ateista vezér önmagát „militáns feministaként” írta le. (Ez is belefér a szpojlerben említett külföldi kifejezés hatókörébe…) 

David Waters eredetileg sikkasztott a szervezettől, és ezt megtudván Madalyn egy körlevélben elítélte őt, valamint feltárta bűnözői múltját - ezután tették ki a szűrét (a filmben ezt se így mutatták be). A valóságban Bill Jr. több alkalommal is közbenjárt a rendőrségnél az anyja érdekében, ám ugyanakkor korántsem nyom nélkül tűntek el, sőt. Az austini hatóságokat többen bírálták, amiért nem mutattak elég lelkesedést az O’Hair-ügyben. Érthetetlen okokból a valódi Gary-t kétszeres életfogytiglanra ítélték, ám felmentették az emberrablás vétsége alól; míg az utóbbiért elítélt David „mindössze” 80 évet kapott. Előbbi még mindig él, társa a 2000-es évek elején hunyt el, tüdőrákban (amúgy a film egyik pozitívuma, hogy a szereplők isznak, káromkodnak és cigarettáznak, mint a valódi emberek).

A The Most Hated Woman in America nem mozifilm, így a készítési költségéről nincs adat, bevétele pedig szintén nincs, hiszen csak a Netflixen debütált. A kritikusoktól vegyes értékelést kapott. A témájáról szóló idézetek a wikipediaról: „Az Amerikai Ateisták ma is aktív szervezet, melynek tagsága évről-évre nő. (…) A diákoknak nem tilos az imádkozás az állami fenntartású iskolákban, akár csoportosan is gyakorolhatják vallásukat, a per eredményeként viszont az iskolák nem kötelezhetnek minden egyes tanulót arra, hogy imádkozzanak.” 

Lehetne még írni arról, hogy mekkora összetartó erő a kereszténység, miért rossz és miért jó az ateizmus, vagy miért fontos az, hogy mindenki abban higgyen, amiben kedvét leli; de ettől most eltekintek. Nekem ez a film keveset nyújtott: remek színészi játékot láthattam, de túl kevés Junot; a főszereplővel és a mellette állókkal képtelen voltam együtt érezni; és ha nem vagyok gonosz, akkor azt se értem, minek kellett ezt egyáltalán megcsinálni? (Persze nyilvánvaló, de azért érdekelne, hogy a készítők/szponzorok mit mondanának erről…) 

Pontozás: 

imdb: 6.1 

Szerintem: 3/5 

Hírek:

- Juno Temple-t legközelebb a One Percent More Humid című drámában láthatjuk, ami két barátnőről szól, akik fiatal korukban elkövettek valami szörnyűséget, és most, sok-sok évvel később kénytelenek együtt szembenézni ennek következményeivel. (Nagyon jól hangzik!) Decemberben kerül a mozikba Woody Allen legújabb alkotása, az ’50-es években játszódó Wonder Wheel, melyben Juno elvileg egy fontosabb mellékszereplőt játszik – a történetről egyelőre még semmit sem árultak el. Közeleg a Pretenders is, ami egy szerelmi háromszög története, melynek tagjai egy fehér rendező, egy fekete fotós és egy színésznő. Utóbbi feltehetőleg Jane Levy lesz, de az is lehet, hogy Juno, bár kétlem… És jó hír, hogy dacára a Bakelit méltatlan bukásának, Ms. Temple visszatér a sorozatok világába a Philip K. Dick’s Electric Dreams-szel, mely egy lazán összefüggő, a címben említett író művein alapuló sci-fi, aminek elvileg minden epizódja egy-egy önálló sztori. 

- Elizabeth Banks a producere a talán két év múlva érkező Charlie angyalainak. Itt felmerül, hogy az előző kettő után minek egy harmadik, egyáltalán minek ez, és hogy van-e még valaki, aki látta/nézi az eredeti sorozatot? És ha igen, akkor ők lesznek-e a célközönség, vagy valami olyan trágyát hánynak majd elénk, mint a mostani Baywatch? (Meg is bukott, ma már senki se emlékszik rá.)

Következő írásom az Away-ről szól majd, amiről teljesen biztos vagyok, hogy jobb lesz, mint ez.

Úgy egy évtizede nagy divatja volt a Chuck Norris-vicceknek. Az ehhez hasonló jelenségeket azóta elnevezték, ez lett a meme (amit én magamban azért is memének mondok), szóval a jó öreg Texas Ranger meme-mé alakult. Korábban ebből a bizonyos Walker, Texas Ranger című sorozatból ismerte őt a világ, illetve számos akciófilmből, amikben a ’70-es, ’80-as években szerepelt. A ’90-es évek második felében Norris aztán ráállt a nagyobb gyerekeknek szóló műfajra, ebben a szellemben született a Top Dog és Az erdő harcosa (azt is meg kéne nézni).

Mielőtt tovább lépnénk, két dolgot előre el kell mondanom: Az első, hogy a korábban bemutatott Muriel esküvőjéhez hasonlóan ez is egy olyan film, amit kiskorunkban nagyon sokszor láttunk, így újfent a nosztalgia miatt ültünk le elé. A második pedig egy felháborító és sajnálatos eset: A csatorna, ami sugározta, a remek AMC megközelítőleg 10-15 percnyi teljesen véletlenszerűen kiválasztott jelenetet törölt e moziból – hogy miért, azt csak találgatni tudtuk. Először azt hittem, hogy a délutáni műsorsávból kivágják az erőszakos részeket, de tévedtem. A legvalószínűbb az, hogy mindössze bele akartak férni egy megadott időkeretbe, így a másfél órás film reklámokkal együtt lett másfél óra… Tehát sajnos ismét csak arról tudok beszélni, amit és ahogyan láttam.

Az angolul buddy copnak nevezett szórakoztató akció-műfaj lényege, hogy két rendőr, akik kezdetben utálják egymást, remek duóvá válnak és felgöngyölítenek egy esetet, miközben a néző izgulhat meg röhöghet. Ide tartozik a 48 óra, a Showtime és valamennyire az Éjszakai rohanás is, bár utóbbiban csak az egyik főszereplő a törvény őre, a másik egy „korrupt” könyvelő. Ennek a műfajnak az alműfaja a kutya-rendőr-páros sztorija, melynek alapjait valószínűleg a klasszikus Egyik kopó, másik eb fektette le. Ezt követte a Kutyám, Jerry Lee-széria és szintén erre épül a Szuperhekus kutyabőrben. 

Adott tehát a kemény nyomozó, Jake (Chuck Norris), akit visszahívnak a szervhez, hogy egy meggyilkolt kollégája ügyében nyomozhasson. Melléadják társnak a rendkívüli képességekkel bíró, nagyon cuki szőrmókot, Renot, aki a halott rendőr társa volt és ő az ügy egyetlen szemtanúja. (Turner & Hooch üdvözletét küldi a múltból…) A két remek adottságokkal megáldott és hasonlóan szőrös zsarunak egy terrorista-szervezetet kell lefülelnie, mielőtt robbantanának – nagyjából ennyi a lényeg. 

Nekem csak a kutyus cuki pofája és a film közepén hallható vicces dal maradt meg az egészből, Mozsárágyú kicsit többre emlékezett belőle. Ahogy a bevezetőben írtam, ez egy amolyan családi akciófilm és ha gyorsan a közepébe akarok vágni, akkor annyit kell elmondanom cikkem tárgyáról, hogy van annyira vicces, mint az Egyik kopó… és legalább olyan ostoba a története, mint egy rosszabb Jerry Lee-epizódnak. Szóval amolyan „legjobb pillanatok a kutya-rendőr-páros műfajból” alkotás. Gyerekként szórakoztató volt, most, felnőttként még mindig nevettünk rajta, de már korántsem érzem annyira jónak.

SZPOJLEREK INNENTŐL 

Feltűnő történeti hiányosságok, amiket magam vettem észre: A felvezetésben, de később is, elég nyilvánvalóan van(nak) hosszú hajú skinhead(ek). Tudom, hogy ez egy stílus, egy életvitel, de vicces, hogy hosszú haja van a bőrfejűeknek. Érthetetlen, hogy az első robbantásnál az elkövetők miért vannak biztonsági őr egyenruhában, miért mozognak és maradnak együtt? Pár perccel később a rendőrfőnök azt mondja a megölt nyomozóról: „biztos kiszúrta őket a tömegben” – hát én is kiszúrtam volna őket… Amikor a terroristák tervét akarják kitalálni, az elégett fotók miért nem jutnak eszébe senkinek? Kai Wulff karaktere minek marad a támadás helyszínén? Áll a tér közepén, mint akinek semmi dolga… Annyira életszerűtlen. Azt se értettem, hogy a gyerek minek kellett a végére? És honnan tudta, hogy hová kell mennie?

Ezen felül lehetetlenség elmenni amellett a tény mellett, hogy mennyire hihetetlenül ócska klisé a gonosztevők kiválasztása. Ki lehet a rosszfiú egy amerikai akciófilmben? Egy ruszki, egy német vagy esetleg egy ázsiai, de itt csak az első kettőből lehetett választani, ezért aztán az antagonistákat megtették német fasisztáknak… Ezek aztán náci karlendítést mutatnak be, a legkarakteresebb gonoszt egy tipikus klisénáci alakítja, és mindennek a tetejébe Mercedes-szel járnak… Az ázsiai fickónak pedig kínai rajz van a falán. 

SZPOJLEREK VÉGE 

Lássuk az alkotókat: Ez egy igazi „családban marad”-projekt, a rendező-ötletgazda ugyanis Chuck öccse, Aaron Norris; a másik ötletgazda Tim Grayem, Chuck szerzőtársa, akinek emellett mindössze egyetlen filmje van (találjátok ki, ki a főhős benne!), a forgatókönyvet meg az a Ron Swanson írta, aki kizárólag Norris-mozgóképeken dolgozott karrierje során (ő írta Az erdő harcosát is). 

Reno alakítóját Betty-nek hívták, tehát igazából valószínűleg lánykutya volt; őt láthattuk még Dennis, a komisz négylábú társaként. Említésre méltó alakok életre keltői még: Michele Lamar Richards – Boyette (sorozatszínésznő), Erik Von Detten – Matt, a kissrác, Clyde Kusatsu – a főnök (sok más mellett Egyik kopó, másik eb), Kai Wulff – a klisénáci (Oscar), Peter Savard Moore – a főgonosz gyáros, és Eric Norris – határőr, Chuck fia.

Érdekességek: A forgatáshoz megnyitották a san diegoi Balboa Park tornyát, ahová Orson Welles legendás Az aranypolgára óta egyetlen stábot sem engedtek be – a két film között 53 év telt el. A Top Dog 2000-ben kiadott dvd-verzióján az eredeti kísérőzenék egy részét valamiért megváltoztatták. Ez volt Chuck Norris utolsó mozikban bemutatott filmje, mielőtt megkezdte hosszú egyből videóra készülő alkotásai gyártását – aztán visszatért a filmszínházas művekhez, de 2012. óta nem szerepelt sehol. 

A Szuperhekus kutyabőrben 6 millió dollárból lett, de csak 5,1 milliót sikerült visszahoznia. A kritikusok támadták azért, mert túlságosan hasonló a Kutyám, Jerry Lee-hez és az Egyik kopó, másik ebhez. Viszont egy tragikus esemény is közrejátszott a pénzügyi bukásban. 1995. április 19-én, kilenc nappal a premier előtt történt ugyanis a máig is rekordméretű pusztítást okozó oklahomai robbantás, melyben 168-an haltak meg, kb. 700-an megsérültek és megközelítőleg 652 millió dolláros anyagi kár keletkezett. Ezek után érthető, ha az amerikaiak nem akartak bombagyáros terroristákról szóló filmet nézni…

Összességében a Top Dog vicces, de blőd. Felnőtt fejjel egyes jellemzői borzasztóan fárasztóak, ám a viccei még 22 év után is kacagtatnak. 

Pontozás: 

imdb: 4.1

Szerintem: 4/5 (A nosztalgia miatt a végső pontszámot felhúztam.)

Végül egy kis júrópáp – mivel az „énekes” rendkívüli módon hasonlít az egyik prominens gazfickóra ebből a filmből:

Egy kevésbé feldolgozott téma áll a középpontban, és én úgy éreztem, ha ez kitalált történet lett volna, akkor nagyon jó a film. Mindenhol azt olvastam, hogy nem a zsidóságon és szenvedéseiken alapul, de szerintem igen. És az a baj, hogy elvileg nem ez a fő mondanivaló, de a végére minden arra utal, hogy mégsem az egyetemes értelemben vett embertelenség és mások kíméletlen kihasználása volt a középpontban, hanem hogy konkrétan a magyarok milyen bűnöket követtek el a zsidók ellen. Szerintem.

Sajnos azt kell, hogy mondjam, ha nem lenne gyakorlatilag minden héten szó valamilyen formában arról, hogy mi történt a zsidókkal a koncentrációs táborokban, akkor lenne súlya ennek a filmnek – de így szerintem ez elsikkad. (Nem is olyan rég, a töri érettségin a Holodomorról, az ukránok tömeges elpusztításáról volt például szó – ki ismeri ezt kis hazánkban? Vagy a méltán híres On the Spot készítői micsoda szuper sorozatot alkottak meg különböző diktatúrák szörnyűségeiről, mint a Pol Pot vagy az Idi Amin fémjelezte rémuralom! Hát ezen volt mit nézni, szinte semmit nem tudunk ezekről az eseményekről!)

Voltaképp miről is van szó? Adott egy igazi kétszínű ganyéláda, a falu első embere, a jegyző (Rudolf Péter). Elég gyorsan „vágja” minden néző, hogy ő egy igazán undorító alak lehet, akinek nem számít, kinek tesz keresztbe, csak meglegyen a napi betevő szivarja, nézegethesse a csinos zsebóráját és mindenki neki engedelmeskedjen. A felesége (Nagy-Kálozy Eszter) egyetlen célja valahogy túlélni a napot, bizonyos tudatmódosító szerekkel ez kicsit könnyebb számára, úgy látszik, a valósággal valamiért nem akar foglalkozni.

Pedig nagy nap a mai, azaz 1945. augusztus 12.; egyetlen fiuk (Tasnádi Bence) megnősül. Ahogy mindenki más, a fiú is behódol apjának, aki mindent elintézett helyette eddigi életében, ugyanis meggyőződése, hogy a saját fia igazából egy senki. Amije van, azt mind neki köszönheti, nélküle életképtelen lenne. Úgy tűnik a gyerek ezt el is hiszi önmagáról, az ara (Sztarenki Dóra) meg azt tudja, hogy muszáj a pénzük miatt beházadosni a Szentes családba, különben inkább a szeretőjével (Szabó Kimmel Tamás) múlatja az időt – ő sem akar a jelennel foglalkozni, pláne nem a jövővel.

A forró nyári napon az egész falu megmozdul a lagzi miatt, nagyon jól láttatja a film a régi paraszti élet sajátosságait, ezek az emberek teljesen hétköznapiak, hitelesek. Az itt is jelenlévő „felszabadító” szovjet testvérek szintén feltűnnek, nagyon érzékletes, milyen kényszeres kapcsolatban állnak velük a helyiek. A háború után vagyunk, nehéz, pontosabban szar az élet, minden jel erre mutat. De az élet megy tovább, kopasztani kell a csirkét a lakodalomhoz, meg kell inni azt a lendületet adó pálinkát, hogy jobban menjen a munka.

Igazán fojtogató feszültség húzódik végig a film elején, ami megjelenítésében kicsit hasonlít a Volt egyszer egy vadnyugatra, kicsit az Ötödik pecsétre, az ember érzi, hogy itt valami készül... (A többször felbukkanó csodás jegenyesor meg nekem az Indul a bakterházat juttatta eszembe:)) Ez nagyjából a játékidő feléig tart, ugyanis akkorra válik szerintem mindenkinek nyilvánvalóvá - kivéve a szereplőknek persze -, miért is érkezett két zsidó a faluba. A két férfi, az idősebb (Angelus Iván) és a fiatal (Nagy Marcell) egy nehéz ládát hoz magával, állításuk szerint tele illatszerekkel, női holmikkal. Az állomásfőnök (Znamenák István) bepánikol; ezek meg mit akarnak itt? Azonnal elindul a faluba, hogy elújságolja Szentesnek. Kisebb utalásokból úgy tűnik, itt mindenkinek van valami takargatnivalója, senkinek sem tiszta a lelkiismerete, ezen a szép nyári napon mintha viharfellegek gyülekeznének...

A két zsidó gyalog indul meg a faluba, megtudjuk, hogy 1 óra az út így; ez pedig elég ahhoz, hogy megismerjük a titkokat, szembesüljünk azzal, hogy miként tették rá a kezüket a magyarok az elhurcolt zsidók javaira – és innentől kezdve engem alig érdekelt már a film, egyszerűen tudtam, hogy mi lapul a háttérben, de nem tetszett a kibontakozás. A színészek szerencsére fenntartották az érdeklődésemet, de tényleg azon kaptam magam, hogy azt nézem, milyen a ruhájuk, hogyan fogják a kezükben a piát, milyen tárgyak láthatók a háttérben... Ilyen azért ritkán van, hogy inkább a részleteket veszem észre egy film első megnézetelekor.

Rudolf Péter szerintem egy isten, nem is tudom, van-e aki nem imádja őt ebben az országban. Ilyen végletekig negatív szerepben én még nem láttam, szörnyű dagadt is lett meg kopasz a film kedvéért. Sokszor csak a tekintetével játszik, tehát szó szerint nem csinál semmit, csak néz, de az olyan, hogy szakdolgozatot lehetne belőle írni, annyi minden van a szemében. Jól áll neki ez a szörnyű alak, lubickolt a szerepben. A felesége karaktere viszont kicsit kihasználatlan maradt. Nem is voltak annyira természetesek a szájába adott mondatok, néhány alkalommal meg olyan szánalmas volt ez a nő, én az ilyen figurát egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni, mert nem érdekel, mi lesz vele, mit miért csinál. De ez valószínűleg Nagy-Kálozy Eszter érdeme, azonosult a szerepével ő is, maximálisan elhitette velem, hogy a jegyzőné egy szürke, szánni való nő, illetve azzá alakult férje mellett, meg a háború évei alatt. 

A mellékszereplőnek mondható karakterek valójában nagyon fontos fogaskerekek a szerkezetben, Szirtes Ági (aki megdöbbentően, egyre jobban hasonlít apukájára, Szirtes Ádámra), Szarvas József, Szabó Kimmel Tamás (annyira, de annyira rosszul áll a kezében a cigi, én még ilyet nem is láttam:D) figurái mind-mind érdekesek, ez a három ember, illetve a sorsuk alakulása jól összegzi, akkoriban milyen jövőre számíthattak az itt élők. Vagy szembenéztek a valósággal és valahogy túléltek, vagy a halált választották, esetleg az árulást, a biztos jövő érdekében mások kihasználását – megszoksz vagy megszöksz, mondhatnánk könnyedén. Az azért kiválóan érződik a filmen, hogy az élet 1945-ben sokkal nehezebbé vált, mint korábban bármikor, pedig akkor még világháború volt. Kerkay Ritát kiemelném, kicsi szerepe van, de abban szokás szerint nagyon jó, ő itt Székesfehérváron a Vörösmarty Színház társulatának tagja. Igaz, hogy ez amolyan „skatulya-szerep” neki, de jól hozza.

A filmet keretbe foglalja a vonat, ez nagyon tetszett – megérkeznek és eltávoznak vele a történet mozgatórugói. Az időjárás a szereplők életének kisiklásával (haha, ez is vonat-metafora) párhuzamosan halad egy hatalmas és mindent megtisztító vihar felé... Ez is egy gyönyörű metafora. Ezek miatt, plusz a színészek - főleg Rudolf - miatt nagyon is érdemes volt megnézni az 1945-öt, de maradt bennem egy kis fura érzés – nem volt meg a katarzis, amikor fölálltam a moziszékből. Elég nehezen írtam meg ezt a valamit, amit most olvas a T. Olvasó...

Essék szó még a zseniális Ragályi Elemérről, nem véletlenül megkerülhetetlen a fazon a filmművészetben. A zene, amit Szemző Tibornak köszönhetünk egyszerűen fantasztikus – erre is külön figyeltem, egyszerre volt „pendereckis” meg népzenéből táplálkozó. 

Egy szó mint száz – tudom, hogy mi volt a mondanivaló, jól is ábrázolják, de elsikkad. És nem azért mondom ezt, mert, hogy „biztos az ő családja nem volt érintett és semmit se tud az egészről”; hanem mert egyszerűen ezt adja a film. A végén megjelenő füst félreérthetetlen. Ez a lezárás, hát akkor mégis miről szólt valójában? Szeretném leszögezni, hogy se párttitkár, se elhurcolt zsidó, se horthysta tiszt, semmi hasonló személy nem volt a családomban, de! Bőven, ismétlem, bőven okoztak szenvedést a tisztelt komcsi elvtársak a felmenőimnek, nem is akármilyet – Erről mikor készül film????

Ebben az országban nem csak 10 millió szövetségi kapitány, de 10 millió olyan ember is él, akinek minden politika. Épp ezért, ebben az országban ez egy megosztó film, akármilyen díjakat nyert és akármilyen kiváló alakítások gazdagítják – minden politika, ezt tudomásul kell venni.

Gyerekként az ember sokszor néz olyan filmeket, sorozatokat, amiket nem ért(het) meg. Nekünk gyerekként ott volt az HBO, ami akkoriban még sok olyan mozit sugárzott, ami amúgy másként el se jutott volna az emberekhez, maximum akkor, ha moziban nézik meg vagy kikölcsönzik videokazettán. Igen, 1994-be repülünk most vissza, ami annyira régen volt, hogy alig emlékszem rá. Abban az évben kezdtem az iskolát, Mozsárágyú meg még bölcsis lehetett:) (Ovis, na.) Szóval ezek után pár évvel láttuk Muriel esküvőjét többször is az HBO-n, és most, amikor általában ez a csatorna már csak szemetet meg propagandát ad, akkor hirtelen megakadt a szemem ezen – csakhogy a Home Box Office helyett most az AMC filmcsatorna sugározta. Röviden: Gyerekkorunk egyik régi emléke ez, bár korántsem annyira meghatározó, mint mondjuk a Space Jam vagy a Jurassic Park, mégis egy darabka a múltból. És felnőtt fejjel nézve még érdekes meg vicces is volt! 

A címszereplő (Toni Collette) egy aprócska ausztrál városban, Porpoise Spit (Delfin Köpet:D) lakik. Felnőtt, de nincs munkája, a barátai utálják, a szüleivel és számos testvérével él egy nagy házban. Tulajdonképpen csak annak köszönheti a mindennapi betevőt, hogy az apja (Bill Hunter) a város egyik első embere, az anyja (Jeanie Drynan) pedig rendkívül békés természetű. Muriel nagy álma, hogy hozzámenjen valakihez, számára ez az egy cél létezik, ám a pasik nagy ívben elkerülik. Egy különösen rémes nap után kap egy kitöltetlen csekket a szüleitől, akik így akarják segíteni az új munkájában, ő viszont fogja magát és elutazik egy luxus nyaralóhelyre, ahol egykori „barátai” mellett összefut régi iskolatársával, a szókimondó és vagány Rhondával (Rachel Griffiths - a megszólalásig hasonlít Juliette Lewis-ra), akivel aztán összefog, hogy mindketten új életet kezdhessenek. Ám a Sors folyton közbeszól, mindig történik valami, ami akadályt gördít a hősnő elé, aki végül visszás módokon, de mégiscsak megkapja, amit akar: oltár elé vezeti egy magas, izmos úszó (Daniel Lapaine). Az immár Mariellé lett Muriel azonban bele se gondol abba, hogy cselekedetei miként hatnak a környezetére, a családjára és Rhondára. Vajon ha mindenen és mindenkin keresztülcsörtet, attól még lehet boldog? 

Manapság nagy divat lett „vesztesnek” lenni, de ha megnézzük ezt a filmet, láthatjuk, hogy régen az emberek nem propagálták azt, hogy mennyi fogyatékosságuk van, legyen szó bármiről. A központi szereplőt itt már azért is megszólják, mert „kilencvenvalahányban a hetvenes évek zenéjét hallgatja”, a testalkata Claudia Schifferé helyett inkább Kiszel Tündéére emlékeztet, rosszul sminkeli magát, fura fülbevalókat hord meg a haját se a legújabb divat szerint vágatja. Ezek miatt senkinek sem kell - ugyanilyen helyzetben vannak a testvérei, akik csupán háttérszereplők, de az ő sztorijaikból ugyanúgy lehetne filmet csinálni. 

A második legfontosabb alak Rhonda (akinek a nevét magyarban valamiért Rodának ejtik). Rachel Griffiths-ről még a második blikkre is azt lehet mondani, hogy ő Juliette Lewis, ezt tovább erősíti a karakter külseje és magatartása. Ő mindenben ellentéte Murielnek: vidám, megragad minden alkalmat a szórakozásra; és ami a szívén, az a száján. Semmitől sem riad vissza, igazi vagány. Rhonda élete azonban egyik napról a másikra összeomlik egy váratlan tragédia miatt, ennek folyományaképpen fordul a kocka és immár neki lesz szüksége az addigra nevet változtatott Marielre. Griffiths figurája jelképezi azt, hogy a hősnő felvállalja önmagát, és ahogy lefelé (szó szerint) gurul a lejtőn, úgy változik meg teljesen a címszereplő. 

A harmadik helyen áll Muriel anyja, Betty, akit Jeanie Drynan fantasztikusan formál meg. Igaz, hogy itt még a legkisebb mellékszereplők is óriási teljesítményt nyújtanak, de ő mégis kiemelkedik. Ahogy konkrétan elhangzik, „Betty a családjáért élt”, és ha vetünk egy pillantást rájuk, érthető, hogy mitől érezheti néha azt, hogy az élete kudarc. Vagyis alapvetően ez sose jutna eszébe, de a környezete mindig eszébe juttatja. Míg Muriel azon sápítozik, hogy senkinek hiszi magát, addig az anyja tényleg senki, se ideje, se lehetősége nincs arra, hogy legyen valaki, vagy tegyen valamit. Összesen három jelentős tettet hajt végre a teljes játékidő során, ezek egyike a kert felgyújtása, a másik kettőről inkább hallgatok, mert ezek szpojlernek minősülnének. Szóval Betty alakítója tényleg elsőrangú teljesítményt nyújt, ennek a karakternek a története az egész cselekményben a legnagyobb tragédia. 

A negyedik, végső soron az anyával egyenrangú alak az apa, Bill. Bill Hunter már jellegzetes külsejével körvonalazza Muriel apját, aki példa arra, hogy mindegy, kik a felmenőid, az életben mégiscsak önmagadra számíthatsz. Az apa megbecsült tagja Porpoise Spitnek, mindenki tartozik neki egy-két szívességgel, és ez jól jön a hősnőnek, mikor el kell rendezni a gondokat, amiket okoz. Ugyanakkor Bill eme tulajdonsága talán felróható azért, hogy Muriel végső soron nem érzékeli (lehet, hogy képtelen érzékelni?) azt, hogy a döntései miként hatnak a családjára. Az apa akarata kihat mind az anyára, mind a leányra – érdekes lenne végiggondolni, hogy vajon ő lenne-e a kiindulópontja mindennek, de ezt most mégsem fogom megtenni. 

Általánosságban elmondható, hogy a központi szereplők legtöbbje teljesen hétköznapi kinézetű, egyedül a manapság plázacicának nevezhető Tania (Sophie Lee) és a férje, valamint a fentebb említett David kivételek, ők szépek és vonzóak (már akinek), de a néző mégsem velük fog azonosulni. 23 évvel ezelőtt még sokkal könnyebb volt találni egy szereplőt, aki hasonlít rád, mint manapság, ugyanakkor a Muriel’s Wedding legnagyobb teljesítménye az, hogy megkedveltet velünk egy olyan személyt, akit a valóságban sosem kedvelnénk, hiszen hazudik, lop, csal; mégis szurkolunk neki, pedig megérdemelné, hogy elbukjon – vagy mégsem? A körülményei áldozata lenne? Ezen szintén lehet agyalni. Emellett újra (?) felbukkan az általam nagyon rühellt klisé, miszerint a vesztes lány levágatja a haját, hogy „győztessé” váljon. Miért nem láthatunk soha olyat, hogy egy női figura úgy változik meg, hogy megnöveszti a haját? (Most kapásból beugrik a Fehér leander, de abban ez csak egy kis mellékszálon történik meg.) Érdekes visszásság, hogy míg a slampos, fura Murielt talán senki sem kedvelné, addig a művi Marielt már biztosan többen elviselnék a környezetükben, ám ő korántsem önmaga, tehát végső soron így nem lehet boldog. 

Az egyik (az utókorból nézve talán A) legfontosabb vonásról még szót sem ejtettem, ez pedig a zene, amit nem ám akárki szolgáltat, hanem a legendás ABBA, mégpedig eredeti felvételekkel. A legtöbb kulcsmomentumnál az ő dalaik szólnak, központi szerepben van a Dancing Queen, de hallhatjuk még a Waterloot, a Fernandot és az I Do, I Do, I Do, I Dot is. Az ABBA-val egyidős, de kevésbé nagy slágerek szintén elhangzanak a játékidő során, és ez a tény a mai néző számára (sehol nincs számítógép vagy löködős telefon) még régebbinek tünteti fel a filmet, mint amilyen. A másik dolog, amit ki kell emelnem, hogy ez a mozgókép némely pillanatában a saját kategóriáján belül, de talán még a korához képest is meglehetősen vulgáris. Bár ténylegesen kevés dolgot mutatnak meg, annál többször beszélnek róluk, és ahogy fentebb szóba került, Rhonda bizony nem fogja vissza magát, ha káromkodni kell. Ezek és még sok más dolog egyértelműen olyan alkotássá teszik cikkem tárgyát, ami a legkevésbé sem gyerekeknek való, de annak idején azért mindenki nézett ilyesmit kisebb korában, sőt, biztosan most is nézik őket. 

Végül két aprócska személyes megjegyzés: Talán nem csoda, ha az egyetlen jelenet, amire 100%-os pontossággal emlékeztem, az, amelyikben a fura randi még furább befejezésekor a „szerencsés fickó” letépi Murielről a felsőjét:P Emellett a hősnő külsejében felettébb emlékeztet általános iskolai „szerelmemre”, bár ő barna hajú volt és határozottan szép arcú, de kissé duci, és van egy farsangi képünk, amin olyan ruha van rajta, mint amit Muriel visel a film elején:) 

Érdekességek: Az író-rendező a csajos filmek nagy szakértője, P.J. Hogan (Egy boltkóros naplója, Álljon meg a nászmenet!), a zeneszerző Peter Best volt. Toni Collette 18 kilót szedett fel a szerepéhez. Az anyuka albumában olyan fotók szerepelnek, amik a családtagokat alakító színészek valódi gyerekkori fotói. Bill Hunter egyszerre dolgozott a Muriel esküvőjén és a Priscilla, a sivatag királynőjén. Mindkét karakteréhez másképp kellett kinéznie és Ausztrália két különböző pontján folyt a két forgatás. Mind a két elkészült mozi nagy siker lett és fontos szerepet játszik bennük az ABBA muzsikája. Az említett svéd csapat elsőre megtiltotta, hogy használják a szerzeményeiket, de aztán másodszorra a rendező személyesen repült el hozzájuk kérlelni őket. Ekkor mégis engedtek, azzal a feltétellel, hogy a film bevételeinek egy része a zenekaré lesz. Jól döntöttek, a befolyó összegből ugyanis fedezni tudták egy színpadi show költségeit és ebből jött létre végül a Mamma Mia!. Cikkem tárgyának filmszínházas verziójában a karaokee-s résznél a háttérben látható volt egy Wonder Woman és egy Robin, a manapság elérhető verziókban azonban csak Robin látszik és ő is csak egy kis ideig. Ezt a filmet itthon 1995-ben mutatták be. 

A Muriel esküvője 9 millió dollárból lett (elvileg ez amerikai dollár), aztán 57 és félmilliót hozott vissza! A kritikusok mindenütt pozitívan értékelték, 12 különböző díjat nyert. Bekerült az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyvbe is, melyben többek közt ezt írják róla: „nem sok filmnek sikerül együtt érzékeltetnie az ifjonti derűt a borúval és balsejtelemmel.” Valamint megerősítik, hogy az évek alatt kultfilmmé vált. 

Nekünk tetszett. Alapjáraton szomorkás dráma, amin azonban sokat és jót lehet nevetni, közben viszont számos szívfacsaró pillanatnak is szemtanúi lehetünk. Szóval mi ajánljuk! 

Pontozás: 

imdb: 7.2 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Ebben az évben (2017) mutatják be a Muriel esküvőjének musical-változatát. 

- Toni Collette egyik közelgő mozija érdekesnek hangzik. Ez a Please Stand By, melyben „egy fiatal, autista nő elszökik a nevelőjétől, hogy beadhassa kéziratát egy író-versenyre.” Ez az író-lány Dakota Fanning lesz. 

A következő írást majd Mozsárágyútól olvashatjátok, egy nemrégiben bemutatott magyar alkotásról.

Megtörtént eset alapján – sokszor olvashatjuk ezt a kissé elcsépelt szöveget, az ilyen filmek általában csak helyenként találkoznak a valósággal, és inkább a szenzációhajhászás a céljuk. Ennél azonban tényleg megtörtént esetről van szó, csak kicsit körítettek valamit a valósághoz. Nagyon fontos történelmi időben játszódik, rengeteg érdekességgel és kiváló ötlettel fűszerezve.

Hősünk Hackspacher Béla (Gáspár Sándor) targoncavezető. 5 éves tervek dicsőítésétől, a gaz imperializmus pocskondiázásától hangos a pesti utca az ötvenes években, otthon meg folytatódik a kilátástalanság, a szürke hétköznapok legyűrése.

Béla életében 1956. október 23. különleges napnak ígérkezik, e napon tervezi ugyanis fölvenni a totó-főnyereményt! A szerencse melléállt – hogy egy klasszikust idézzek; „Mi az hogy! Nagyon is!”; az utolsó percben érkezett a totózóba, a nagy sietségben pedig az egyik meccshez – osztrák B válogatott-magyar B válogatott – 1-est ír 2-es helyett! Javítani nem lehet, csak ha X-re írja át (az mégiscsak tisztességesebb eredmény). És pontosan emiatt telitalálatot ér el, az akkor még 12-es rendszerben működő szerencsejátékon.

A család rettentően izgul, hiszen a jó matekos kislány kiszámolja, hogy bizony az apa 100 évnyi kemény melóval tudna csak megkeresni ennyi pénzt – több mint félmilliót! Remek jelenet, amint a társbérlő „hivatásos” hölgy többször is visszakérdez hallván az elképzelhetetlen összeget; „Az mennyi?” Belegondolni is szédítő, hogy Rákosi érájában milyen hatással lehetett ez az esemény az egyszeri dolgozó lelkére, elméjére...

Elérkezik hát ez a bizonyos keddi nap - Hackspacher ünneplőben, oldalán a családdal az akkori média képviselői szeme láttára átveszi a nyereményt. A szociálista magatartás megköveteli hősünktől a mértéktartó viselkedést, melyről néhány mogorva ávós is gondoskodik egy csinos fekete Pobeda belsejében, ami kint várja az újdonsült félmilliomost. Béla szorosan magához ölelve a pénzt tartalmazó műbőr-jellegű táskát talán éppen azon gondolkodik, hogy milyen messze is lehetnek az Andrássy út 60-tól, amikor hirtelen kisebb tömegnyi ember állja körül, majd meglendíti a járművet, a bent ülő rendfenntartók óriási ijedelmére. Követelik „foglyuk” szabadon bocsátását, az egyik tiszt ezért gyorsan ki is löki H. urat az emberek közé, majd elszelel az autó. De hát mi van itt? Kérdezheti magában Béla, és csak az útjukba kerülő Sztálin-szobor („Bazmeg, ez a Sztálin-szobor!!!") akadályozza meg a „felszabadítókat” abban, hogy belenézzenek a táskába.

Derék targoncásunk gyorsan kapcsol és nemsokára vele együtt az egész ország: itt nagyon nagy baj van! Mit kezdjen most a lóvéval? Hova vigye? Egyáltalán vigye-e? Beváltsa-e? Mi a frász folyik egyáltalán?

November 4-ig aztán kicsit lenyugszanak a családi kedélyek, a feleség (Szirtes Ági) persze folyamatosan azon az állásponton van, hogy le kell utazni a rokonokhoz Naményba, nincs mese. Itt nem maradhatnak. Béla egy, a semmiből felbukkanó „kedves” rokon (Kaszás Géza) hatására elindul, hogy aranyra váltsa a nyereményt. Útközben a rokont, Pistát lelövik, Béla hazatérve pedig látja, hogy a család elutazott. Csak a már említett társbérlő, a Rózsika van otthon. Vajon mit hoz így a jövő? Győzött a forradalom óriási veszteségek árán, ő tele van pénzzel, amit nem tud elkölteni, a család sehol... a telitalálat mintha kicsit célt tévesztett volna?

Összességében a filmben a különböző hatások keverése viszont egyértelműen telitalálat. Egyszer abszurd csasztuskával megtámogatott jeleneten lehet vihogni, másszor meg csontig hatolóan szomorú és ijesztően ismerős, amit mutatnak. A forradalom ebben a filmben is amolyan háttérként szolgál egy család életének megismerésében, akárcsak a Szamárköhögés esetében. Talán maguk a szereplők is úgy gondolják, hogy majd csak vége lesz ennek a felfordulásnak és megindul az ország valami jobb és élhetőbb világ felé, de mindannyian tudjuk, hogy ebben az esetben rosszul „totóztak”. 

Az egyik rendező Kardos Sándor, akit elsősorban operatőrként (A legényanya, Hídember, Eldorádó) jegyez a szakma - ennél a filmnél is ő volt a kamera mögött. A másik Szabó Illés, aki meg forgatókönyvíróként tevékenykedett például a Kisváros sorozatban, ő írta a film alapjául szolgáló azonos című könyvet. Szerintem kiváló elegyet hoztak létre a megtörtént eseményből, a pesti legendáriumból és a képzeletből; a végeredmény egy sajátosan magyar film, amit csak mi értünk és ettől olyan jó. Hol a világon történhet meg máshol az, hogy valaki a főnyereményének jelentős részéből újranyittatja a harcok miatt bezárt kocsmát és a prímás vonójába a lehető legnagyobb címletű papírpénzt helyezi folyamatosan? A nép tódul befelé, pillanatokra elfelejti, micsoda roppant tragédiák zajlanak a környezetükben és Megáll az idő – csak hogy egy másik, '56-ból táplálkozó kitűnő filmet is említsek.

Különleges hatású az a jelenet, melyben egy vékonyka fiatal lány (Illényi Katica hegedűművész), hátán egy géppisztollyal belép a csehóba, átveszi a cigánytól a hegedűjét és szomorú szemmel megsíratja a hegedűt. Ebben a kis részletben sűrűsödik talán össze legjobban az, amit '56-tal kapcsolatban mindig megemlítenek mindenhol; boldog 13 nap volt minden szörnyűségével együtt ez az október vége-november eleje. Nekem mindig összeszorul a gyomrom, amikor látom ezeket a suhancokat fegyverrel a kezükben, a becsületkasszát a kirakatban, a vidéki városokban a hatalmas tömeget – ez a jelenet ezeket a képeket juttatta eszembe. (Tévésámán megjegyzése: A becsületkasszára többször is vethetünk pillantást, természetesen Béla ebbe is fizet egy „kicsit”.)

Nézzük a szereplőket. Gáspár Sándor egy igazi profi, neki minden szerep jól áll, ez is. Eleinte olyan szürke és kisszerű a Bélája, de a film végén már egy sokkal árnyaltabb képet kapunk róla, kicsit talán bele is látunk a lelkébe, egy szimpatikus fazonná válik, akinek az ember kíváncsi a jövőjére; érdekes is belegondolni, vajon mi lett vele, rendbe jött-e az élete? Az igazi Béláról sem tudni semmi konkrétumot, belevész a múltba a története...

Szirtes Ági a szokásos odaadással játssza a feleségét. Mindig a legrosszabbra készül, a gyerekek miatt nem is kérdés számára, hogy lépni kell, ő nem lát esélyt a jobb világra. Vele szemben Kaszás Géza azokat a figurákat képviseli, akik mindenben, még a kilátástalan helyzetekben is lehetőséget látnak, ő menne is ki Amerikába szerencsét próbálni, veszítenivalója nincs, és csak jobb jöhet ezután. Béla szürke egérként talán pont e két típus között helyezkedik el, de ez a hatalmas pénzösszeg „bezavar”, telitalálatként romba dönti addigi életét, hát még október 23.! Lehet, hogy személyiségének rejtett részletei felszínre sem kerülnek, ha nincs ez a pénz, ami miatt nem is lép sokáig semerre, nem tesz semmit.

Szalay Marianna alakítja Rózsikát, aki csupa meglepetés a filmben. Valójában ő egy kis gyertyalángként jelenik meg Béla életében, ami persze ki van téve a környezet, a történelem kisebb-nagyobb szélmozgásainak – olyan pislákoló gyertyaláng, mint a forradalom Magyarország számára. Párhuzamként értelmezem a kettőt, de nem akarom lelőni a poént.

Törőcsik Mari az anyós, akárcsak a Szamárköhögésben. Egy szentfazék, aki mindenben Isten akaratát látja megnyilvánulni, ő talán tudja, hogy egyszer, persze jóval a halála után, elrendeződnek a dolgok az országban, a „sajnálatos októberi események” majd más kontextusban jelennek meg sok-sok év után, hiszen az Isten így akarja. Ő tehát megint egy más világnézetet képvisel.

Kisebb szerepekben feltűnik Szabó Győző, Csuja Imre, Kránitz Lajos, Gesztesi Károly. Utóbbi kettő okán pedig jöjjön a

Szomszédok rovat: Kránitz Lajos Taki taxis haverját alakította sok éven át, Gesztesi pedig egy kultikus autóbaleset-jelenetben játszott egy nagypofájú, antipatikus fiatalembert.

Tévésámán észrevétele, hogy az orosz tank, mely a semmiből jelenik meg ugyebár november 4-én hajnalban, szintén telitalálatot ér el – ez azonban cseppet sem pozitív találat, hősünk életét - és megannyi honfitársáét más tankok - örök életre megváltoztatja. (És még annyit hadd fűzzek hozzá, hogy a Telitalálatnak van egy pici székesfehérvári vonatkozása, ugyanis a visszatérő ÁVO-s tisztet a helyi színháznál elsősorban rendezőként működő Bagó Bertalan alakítja.)

Egy film, melyben a címszereplőről nincs is szó – foglalta össze egy bizonyos személy számomra az alkotást, aki persze nem látta ezt a filmet...:D

Herendi Gábor miről is ismert? Valami Amerika, természetesen. Azon kevesek egyik vagyok, aki nem hogy utálja azt a filmet, inkább már annyira semleges számomra, hogy említésre sem érdemes, egyszerűen rejtély, hogy mi benne olyan nagyon jó. És olyan filmért fizetni, amit agyba-főbe dicsérnek, az esetek 98%-ban nem vagyok hajlandó. Viszont e két negatív tényező mellett – amiből az egyik a rendező személye, ami sokat nyom a latba –, akadt két pozitív is; az egyik, hogy ez azért mégis csak egy magyar film, én szeretem a magyar alkotásokat, igaz, hogy leginkább abból a korszakból, amikor még Vörös Október ruhákban jártak az emberek... A másik pedig  Nagy Ervin. Nyilván kell egy olyan főszereplő, akit az emberek – főként a női személyek – egyszerűen meg akarnak nézni. Nem érdekli őket, milyen filmről van szó, de őt látni kell. Szerintem ő abszolút ez a kategória. Azon felül, hogy jól néz ki, egyszerűen olyan a jelenléte, hogy lehetetlen mellette másra nézni.

Na, szóval, nézzük mit is láttam én tegnap 900 magyar Forintért. Történelmünknek abból a kis szeletkéjéből indul a történet, amiről egy átlag magyar ember megkockáztatom, hogy semmit nem tud; közvetlenül a szabadságharc leverése után járunk, a korszak szörnyű rémtetteit elhessegeti a törióra siettető mivolta az érettségi előtt kb. egy évvel. Néhány mondattal el szokták intézni a tanárok – tisztelet a kivételnek -, hogy aztán áttérjenek a kiegyezésre... Ami természetesen sok jót hozott, de nekem a hideg futkos a hátamon az említésétől a mai napig (akárcsak manapság az EU). Rögtön eltértem a tárgytól, ezért összefoglalnám, miért is olyan érdekes személyiség ez a Blaskovich Ernő gróf (Nagy Ervin), miért lehetett az életre keltése egy izgalmas színészi feladat.

1849-ben az apját (Rátóti Zoltán) nemes egyszerűséggel agyonlövi egykori jó barátja, báró Otto von Oettingen (Gáspár Tibor), a vád pedig az oly egyszerű és indoklás nélkül is elfogadható felségárulás. Ez olyan, mint ’56 után az „állam elleni szervezkedés”. Mindezt még gyerekfejjel nézi végig Ernő, aki így érthető okokból, apai minta és gyökerek nélkül egy igazi vesztes naplopóvá válik felnőttkorára. 25 évvel a gyilkosság és az ország Habsburgok általi romba döntésének kezdete után Ernő immár hatalmas adósságokkal rendelkezik, közben a Blaskovich-kúriában negyed évszázada az apja életét kioltó báró és annak lánya (Petrik Andrea) él. A fatert rendesen gyűlöli persze, a lánnyal meg minden bizonnyal 25 éve csipkelődnek, mert másnak ezt nem lehet nevezni. Tehát Klára irányába mégse úgy viselkedik, hogy „a te apád megölte az én apámat, viseld ennek következményeit”, de azért örülnek, ha a másik bajba kerül, vagy átvághatják egymást valahogyan. Mindketten kissé szarkasztikusan látják a világot, egyikük sem foglalkozik a jövővel, mást mutatnak a világnak, mint amilyenek valójában legbelül; de amíg a lány tudatosan teszi ezt, addig Ernő nem is nagyon tudja saját magáról, hogy kicsoda, vagy mire képes egyáltalán. Nagyképűen azt gondolja, ő minden tekintetben igazi főnyeremény. Ez a férfi és ez a nő igazából magának való és „tüskés” személyiséggel bír. Ernő viselkedésén ezt viszont csak a 60 és a halál között valahol tartózkodó vén madame látja a kupleráj zsivaján át; közli is vele, hogy neki egy olyan lány kell, aki szereti őt. Ez valószínűleg nem oldaná meg hősünk borzalmas anyagi problémáit, de azért elgondolkodik azon, vajon hol lehet ez a nő...

Ezek a borzalmas anyagi problémák kicsapongó életmódjának köszönhetőek, párbaj során majdnem fejét veszti, Klára közli vele, hogy a szemébe van írva, hogy örök vesztesként fogja végezni... A gyámja, vagy hű fegyverhordozójaként is aposztrofálható Hesp Róbert (Gyabronka József) sem tudja már kihúzni a bajból, utolsó mentsvárként egy mások által értéktelennek tartott kanca megszerzését tervezi. Ő Kincsem, akinek jól láthatóan gyengék az ízületei, ráadásul kanca, hát mire menne vele bárki. Ernő már a huszonnegyedik órában van a saját magáért induló mentőakcióban, ezért potom pénzösszeg bejelentésére fölteszi a kezét az árverésen, jelezvén, hogy neki igenis kell ez a göthös állat. A legszebb öröm a káröröm elve alapján azonban Klára „elorozza” előle, jelentős summáért.

Ő azonban képtelen betörni Kincsemet, az állat szabadságra vágyó lelke annyira ki akar törni új gazdája karámjából, hogy le is dobja az egyébként kis testi hibával már rendelkező és ezért a fájdalmat túl jól ismerő Klárát, majd elegánsan elvágtat az erdőbe. Az árverésről hazafelé tartó Ernő meglátja a gyönyörű állatot, utána ered és szinte azonnal intim kapcsolat szövődik kettejük között; úgy látszik, neki engedelmeskedik a ló. Visszaviszi von Oettingenék lopott birtokára a pacit, mondván mégse veszi el, ami a másé... A korántsem ember- és állatbarát báró pedig ott helyben agyonlőne szegény Kincsemet, ha Klára nem adná oda fillérekért Blaskovichnak. Nyilván egy csöpp lelkiismeret-furdalás készteti erre. De biztosan csak ez? Egyetlen szabályként megszabja a gróf, hogy Kincsemet nem lehet a hagyományos és fájdalmas módon betöretni, senki sem verheti meg őt. A ló meghálálja ezt a bizalmat, illetve azt, hogy egy kedves barátot is talál új otthonában; ő Shultz, a macska, aki dorombolásával leveszi mind a négy lábáról Kincsemet, és nyughatatlan személyisége helyére kerül, így Ernő megkezdheti a munkát annak érdekében, hogy versenylovat faragjon a későbbi magyar csodakancából...

Nem untatnám a viszonylag hosszúra sikeredett bevezető után azzal a tisztelt olvasót, hogy leírjam, mik a tények és mi a kitaláció a sztorit meg Kincsemet illetően, sok helyen lehet olvasni erről a csodálatos négylábúról, aki angol telivérként öregbítette országunk hírnevét. Inkább azt emelném ki, hogy egyszerűen fantasztikus a film vonalvezetése. Többször gondoltam közben, hogy nem lehet, hogy ez tényleg magyar földön, magyar pénzből készült! Félreértés ne essék, nem azért hittem ezt, mert olyan, mint egy hálivúdi kasszasiker-produkció, hanem mert olyan más. Kalandfilm, romantikus komédia, dráma, akció egyben és olyan vágások, meg zene és képi világ társul mindehhez, hogy le a kalappal! Nekem egyes-egyedül egy bajom volt vele, de az sajnos elég súlyos; a vége, a lezárás, az ott elhangzó párbeszéd, egyszerűen GAGYI! Tuti, hogy jobban meg lehetett volna csinálni. Egészen odáig patikamérlegen kimért adagokban szállította a nézők elé a film a poénokat, a szomorú jeleneteket, a lendületet, és ott egyszerűen azt éreztem, hogy mi ez? Ez... Ez mi? Miért fogytak el a ragyogó ötletek addigra? Vagy miért kellett giccsessé válni? Szóval ez az egy problémám akad, de odáig nagyon klassz volt!

A színészek szerintem óriásiak. Nagy Ervin sikeresen lép át a semmirekellő, szar alak megformálásból a felelősséget vállaló és egyenes ember figurájába – jó azt hinni, hogy ilyen tényleg lehetséges. Persze a nő miatt változik meg, és persze, hogy az egész a két főszereplő kibontakozó kapcsolatáról szól [Tévésámán megjegyzése: Valaki ugye, előre megmondta;)], de szerintem volt benne mélyebb mondanivaló, el is árulom nemsokára, számomra mi ez. A lóval való kapcsolat nekem egy elég hangsúlyos szál volt, hát ezekben a pici jelenetekben Nagy istenien alakít. A figura tényleg odáig van Kincsemért, tényleg belülről érzi, hogy ők egymáshoz valók, és hogy mindent meg tud neki adni ahhoz, hogy jól érezze magát, ezáltal szuper versenyzővé váljon, egész Európa rémévé.:)

Petrik Andrea szinte biztos, hogy azt a kritikát kapja mindenhol, hogy ronda (ami egyébként nem is igaz szerintem). Ez mégse kritika, ő így néz ki és pont ezért volt jó választás, mert nem az a fajta színésznő, akire azt mondjuk, micsoda szépség. Illett a szerepéhez ez a fajta „csúnyaság”, a hanglejtésében is mindig volt valami durva árnyalat, amivel érzékeltette, hogy ez a csaj konkrétan szarik a világra, a társadalmi előírásokra, szép sem akar feltétlenül lenni. De mondjuk marha jó ruhákba bújtatták, ami minden szereplőre igaz, olyan „steampunk” hatásként lehetne jellemezni.

Gáspár Tibor karaktere kegyetlen és jégszívű, kivéve, ha a lányáról van szó; ez is kettős szerep. Imádtam, ahogy előveszi a zsebéből a lapfésűt és megigazítja oldalt a haját, majd fölteszi a fejére a sisakot, vagy micsodát. Oettingen nagyon közeli embere a császárnak (Fekete Ernő), nagyon nagy terhek nehezülnek ezért a vállára – sok éppen a világverő Kincsem és gazdája Habsburg szempontból szerencsétlen sikerei miatt -, de a figuráját senki se fogja sajnálni egy pillanatra sem, legalábbis én nem tudtam. Többször elhangzik, hogy üzletben és háborúban mindent szabad, ő ezt az elvet követte sokáig, aztán, amikor Ferenc Jóska kér tőle valami olyasmit, mint amit Virág elvtárs kért szegény Pelikántól annak idején, akkor már átfutott a gondolat az agyán; lehet, hogy rossz vezérelvet választott. Végzetes jelenetében is fésülködik, ez szintén nagyon jó részlet!

Ferenc Jóska ábrázolása egyébként nem tetszett; tudom, hogy eleve legendák alapján „ismerjük” a császárt, és túlságosan pozitív alakként ábrázolják őt a mai napig, tehát közel se lehetünk biztosak abban, milyen is volt igazából, de szerintem súlytalan és semmilyen lett. Félelmetesnek és könyörtelennek akarták mutatni, de véleményem szerint inkább csak nagypofájú volt.

Scherer Pétert külön kiemelném, összesen 3 percet, ha szerepel, egy pénzhajhász „üzletkötőként”, de az fenomenális. Hát ő is egy jelenség. Gerlóczy-t (Keresztes Tamás), csak miután elolvastam, mit írtam, akkor jutott eszembe, hogy meg kéne említeni; elfelejtettem, ahogy annak a rendje, hogy ő is szerepelt, pedig egy gaz ellenlábas, de nekem olyan súlytalan volt, akár a császár. Jól alakította a színész, csak számomra unalmas figura, csak amolyan báb volt.

Az állatok és trénereik előtt le a kalappal. Nagyon üdítően hatottak egy-egy jelenetben, a nézőtérről mást se lehetett hallani, csak, hogy jajjjjjjjdecukiiiiii, aaaaaaaaaóóóóóó:) Kitűnően mutatja a film az állatok határtalan szeretetét az ember iránt és a gyógyító, nyugtató lényük áradását. Jó volt nézni őket nagyon. É s hát ez hatásvadászat a köbön, hiszen a legutolsó szemétláda senkiháziakat is meg lehet venni egy kis jószág filmvásznon történő megjelenítésével, de sebaj. A zene mindig lényeges számomra egy filmnél, itt túl sok vizet nem zavar, de remekül kiszolgálja a látnivalót. Nagyon érdekes elegyet alkotott Hrutka Róbert (az ember, akiről régen azt hittem, az a neve, hogy Jamiewinchesterhrutkaróbert), amolyan népzenei ihletésű modern dizsidallamokat. Elhangzik a Radetzky-induló is, ha jól emlékszem kétszer.

Ami a mélyebb mondanivalót illeti, belőlem sikerült kiváltania a büszkeség érzését, hogy büszke vagyok a magyarságomra. Nyilván az elempé- és péem-szavazók most fröcsögnek e mondat láttán, de kit érdekel; annál a jelenetnél, ahol egy rakás üvöltöző, feltehetőleg német és osztrák származású magyar nemes előtt egy, a magyar nyelvet viccesen törő angol zsoké fordítva tartja a zászlónkat a nyert futam után és azt utasításra jó helyre fordítja, nem lehetett nem büszkének lenni. Az ottani eufória, a fura, kiegyezés utáni helyzet sajátosságainak ismeretében engem magával ragadott. Jól fogalmazta meg egy fórumhozzászóló, hogy olyasfajta reveláció lehetett ennek a lovacskának a diadalmenete az akkori időkben, mintha az Aranycsapat megnyerte volna a vb-t; velünk még számolni kell, akármilyen veszedelem is fenyegeti a hazát, akármilyen diktatúra jöhet, mi megmutatjuk! Kiegyezés? Lóf.szt! (Témánál maradva.) Megverünk minden német ajkú lovat!

Na, hát nem biztos, hogy a fő érzelem ez volt a nézőknél, mindenesetre lehetett örülni a happy endnek, ami, mint már mondtam, iszonyatos. Lehetett drukkolni az egyre szimpatikusabb fickóvá váló Blaskovich-nak, és nem vette önmagát túl komolyan a film, ez nagyon tetszett benne. Tele volt XXI. századi utalásokkal, amik kifejezetten megállták a helyüket, mert azt éreztem, hogy ezek csak poénok, amiket miért ne vethetnének be. A fanyalgók fanyalogjanak csak, én, aki tiszta szívből gyűlölöm a Mizu c. förmedvényt és annak előadójának produkcióit, mégis azt mondom, teljesen elfogadható volt két sorának röpke felvillanása, mert poén és ennyi.

A szokásos Szomszédok-rovatot még ideilleszteném; Gáspár Tibor Vágási Feri újságíró haverját alakította, akinek kínos poénjait talán ma már Horváth Ádám is sajnálja, Rátóti Zoltán pedig Csók hadnagyot játszotta a teleregényben, aki mindig ott termett, ahol a bűnt kellett üldözni.

Megállja a helyét ez a magyar filmek között bőven, én magam is meglepődtem, mennyire pozitívan csalódtam.  Jó magyar szokás szerint mindig, mindent azonnal „el kell ásni élve”, meg kell rá mondani, hogy nem jó, hogy szánalmas, de nekünk csak ez jutott, hogy mocskosul drága, stb. Én azt mondom, hogy a fizetett kritikusokat, akiknek a szőrszálhasogatás a munkaköri leírásukban is szerepel, figyelmen kívül kell hagyni. Üljön be rá mindenki, akit érdekel valami miatt és döntse el, mennyire érte meg kiperkálni a mozijegy árát!

Itt az utolsó felvonás a tavaly általam látott filmeket taglaló sorozatból. Az év végére megjött a kedvem a cikkíráshoz, illetőleg az itt következő öt alkotás mindegyike gondolatokat ébresztett bennem, így ezeknél kicsit többet vetettem a virtuális lapokra, mint a korábbiak esetében. Lássuk akkor, hogy miket néztem utoljára 2016-ban! (Ahogy az előző esetben, most is szimpla betűvel vannak az egy évvel ezelőtti gondolataim, dőlttel a friss megjegyzéseim.) 

Amerika Kapitány (Captain America, 1990) 

Nagyon sok dologban egyezik az „újkori” Captain Americával, de borzasztó sok az eltérés is. A sztori rendkívül ostoba, teljesen logikátlan események történnek benne (például az egykori titkosszolgálati főhadiszállásról 46 éven át senki sem viszi el a doktornő kulcsfontosságú információkat tartalmazó noteszét), az akciójelenetek jelentős része sötét, lassú és érdektelen, de az itteni Vörös Koponya sokkal ijesztőbb meg karakteresebb, mint a Hugo Weaving-féle. Az pedig kifejezetten egyedivé teszi ezt az alkotást, hogy inkább dráma, mint akciófilm, kevésbé vígjátéki, mint a mai társa. Egyébiránt szinte teljesen ismeretlen gárda csinálta ezt a mozit, mindössze két korábban látott arcot fedeztem fel: Bill Mumy-t a Babylon 5-ből (bár csak sejtem, hogy ténylegesen kit játszott) és Ned Beatty-t, aki talán a Supermanes szereplései révén jutott be ebbe a produkcióba. Végülis jónak nem jó, de rossznak se rossz ez az „ősi” képregény-adaptáció… 

A portos keresést követően kiderült, hogy van egy még régebbi, itthon is ismert változat, ami 1979-es, ennek folytatása is készült. Az itt tárgyalt 27 éves mű azonban aligha hozta meg a kedvemet az elődjéhez… 

imdb: 3.3 

Port.hu: 4.4 (Vicces egymás mellett ez a két szám. Azért ennyire nem volt rossz.) 

Looper – A jövő gyilkosa (Looper, 2012) 

Nagyon más, mint amire számítottam. Joseph Gordon-Lewitt arcát eltartott egy ideig megszokni, Emily Blunt viszont ismét nagyon jól nézett ki. Bruce Willis egészen érdekes ebben a tulajdonképpen negatív szerepben, és még csak az sem igazán mondható, hogy főhős lenne. Kitűnő ötlet a szemen keresztül becsöpögtetett kábítószer, de ugyanakkor rejtélyes, hogy a fiatal én miért fordul az öreg ellen, miért nem talál más kiutat – meg se próbálnak együttműködni. Fura, hogy Seth időskori énje „elpárolog”, Joe-é viszont megmarad. Hogyhogy? Az se világos, hogy miért nincsenek zsaruk ebben a világban és hogy a fiatal Joe-nak miért van a ragtapasz a fülén? A csúcs viszont ez az egészen irreális szexjelenet. Azért összességében a Looper tetszett, főleg a végén felvetett kérdéssel. 

imdb: 7.4 

Port.hu: 7.3 (Nemzetközi konszenzus.) 

Megint 48 óra (Another 48 Hrs., 1990) 

Jó volt, de nem ér fel az elődjéhez. A poénok még mindig ütnek, ám a zene már kevésbé király, ezt azonban több csöccsel ellenzik. A sztori sehová se vezet, kiveszett a régi izgalom és a rosszfiúknál se tudtak mit kitalálni. Ezen kívül a lecserélt szinkronhangok is rosszat tettek a műnek és Nick Nolte valahogy összement az eltelt évek alatt. Érdekes, hogy Jack új autója röfögő hangokat hallat, és olyan vetkőző nős tolla van, mint nekem:) Ja és hát a címnek sincs értelme, mert ezúttal nincs határidő… 

A 48 óra 2016. egyik legjobb filmje volt, gyakorlatilag tökéletes példája annak, mit jelent az igazi akciófilm. Éppen ezért voltam kíváncsi a folytatására, de ezen nagyon érezhető, hogy a fantasztikus eredeti ötlet csak egyetlen filmre volt elég, a másodikat már színtiszta pénzéhség szülte. A színészek meg az effekt-mesterek persze mindent megtettek azért, hogy az újabb felvonás élvezhető legyen és összesítésben sikerrel jártak, ám az első epizód olyan magasra tette a lécet, hogy egy jó sztori híján azt megugrani lehetetlenség. Lényegében ez az, ami hiányzik innen, egy király történet, mert minden más megvan. 

imdb: 5.8 

Port.hu: 8.6 (Nagyon elszállt ez a hazai pontszám, a külföldiek lényegesen jobban látják a helyzetet. Persze valószínűleg megint beleszól a magyar értékelésbe a nosztalgia…) 

Több, mint sport (We Are Marshall, 2006) 

A kiindulása ugyanaz, mint a Unitednek, csakhogy ezúttal amerikai filmet látunk és amerikai foci áll a középpontban. A játékidő elég hosszú, több mint két órás, ezalatt a katasztrófát túlélőket, a hamvaiból újjászülető csapatot és úgy-ahogy a város újrakezdését is láthatjuk. A kiemelt szerepekben rengeteg híres színészt találunk, kifejezetten örültem Kata Maranak és Ian McShane-nek, kár, hogy olyan keveset vannak képernyőn. Ez viszont nem mai film, még azelőtt készült, hogy Matthew McConaughey-ből „az Oscar-díjas” lett volna, ezért, bár ő az egyik főszereplő, a hangsúly mégis az akkoriban futtatott Matthew „Lost" Foxon van. Külön érdekesség, hogy a magyar névvel bíró Jack Lengyel edzőt a kitűnő Kaszás Attila szólaltatta meg, akit tényleg élmény hallgatni ebben a szerepben. Ez a film összesítésben egy eléggé hatásvadász dráma. Sok szereplőt mozgat, de a hangsúlyt mégsem teszi egyik vagy másik oldalra (játékosok – edzők - szurkolók), ezért nehéz megmondani, hogy ki a tényleges főszereplő. Az előtérbe tolt valós alakok közül senki sem lett igazi sportcsillag, ezért elmarad az emlékezetes hős kiemelkedése, míg a Unitedből Bobby Charletonra mindenki emlékezni fog. Azért jó volt, csak picit túl hosszú. 

imdb: 7.1 

Port.hu: 8.6 (Az amerikaiakat nyilván szíven ütötte ez a tragédia a múltban, így érthető a relatíve magas pontszám, de hogy itthon miért kapott ennyit, arról fogalmam sincs.)

A kertbérlő (The Lady int he Van, 2015) 

Éppen Maggie Smith 82. születésnapján néztem meg ezt az érdekes drámát, amiben egy a törvény elől menekülő, a kocsijában lakó öregasszony beköltözik egy homokos író kertjébe. A történet kettejük kapcsolatáról szól, meg arról, hogy miként hatnak/próbálnak hatni a másikra. Smith nagyszerű benne, és bár szinte végig sejthető Ms. Shepard titka, mégis fenntartotta a figyelmemet a cselekmény. Mindössze az író figurája nem tetszett, számomra érthetetlen ez a megkettőződés, ha mellé még monológot is mond. Öröm volt egy apró szerepben felfedezni Claire Foy-t. Összességében azért jó ez. Utólagos szerkesztés: De durva! Ez az Alan Bennett az a pasi, aki a The History Boys-t írta! 

Ez az önéletrajzi ihletésű mű bemutat egy valóságban is megtörtént eseményt, hiszen ahogy az utolsó sorból kiderül, a férfi főhős Alan Bennett tényleg létezik. Ha ő a valóságban is olyan, amilyennek itt ábrázolják, akkor remek példa arra, hogy egy művészt nem kell feltétlenül emberileg vonzónak találnunk ahhoz, hogy elismerjük a munkásságát, nekem ugyanis kifejezetten antipatikus az itteni inkarnációja. Ellenben a The History Boys igazi filmélmény volt számomra, és A kertbérlő szintén megér egy estét, szóval a fickó művei tetszenek, őt magát mégse bírom, de erre nincs is szükségem.  

imdb: 6.7

Port.hu: 7.2 (Úgy látszik, nekünk minden egy kicsit jobban tetszik, mint a külföldieknek.)

Végül egy kis helyzetjelentés: Ebben az évben a hangsúlyt ismét a regényírásra helyeztem, így egyelőre nem sokat foglalkoztam a múltbéli cikkek javításával. Ellenben mivel már elég kevés van hátra, szinte biztos, hogy ebben az évben be fogom fejezni a nagy munkát. 2017-ben eddig kb. öt olyan alkotást néztem meg, amiket korábban még nem láttam, és őszintén szólva teljesen elvesztettem az érdeklődésemet a mai filmek iránt. Azért biztosra ígérhetem a rendes évi Juno Temple-felhozatal bemutatását, és talán majd elkezdem a régi kollekcióm feldolgozását is, ha éppen írni támad kedvem. 

Tegnap végigsétáltam a helyi plázán és megnéztem a mozis kínálatot. Volt egy film, amiről soha nem hallottam korábban és kettő, amit megnéznék, ha mondjuk a tévé adná őket; az összes többi viszont hidegen hagyott. Az utóbbit éreztem az ehavi Cinemania Magazin tartalomjegyzékének átfutásakor is… De ez csak egy amolyan helyzetjelentés. Lássuk inkább azt, hogy miért néztem meg ezt, amiről itthon nyilvánvalóan senki sem hallott! 

Pár évvel ezelőtt rajongtam Chloe Grace Moretz-ért, hiszen ameddig tini volt, olyan remek mozikban játszott főbb szerepeket, mint a Ha/Ver vagy a Let Me In, de ahogy idősödött, úgy kezdtek sorakozni a rezüméjén az egyre szarabb izék (Movie 43, Az 5. hullám, Ha maradnék), ráadásul még az izgalmasnak tűnő alkotásai se lettek jók (felújított Carrie, Kick-Ass 2). Elsősorban ez a romló teljesítmény fordított el tőle, és úgy érzem, igazam van, mikor azt mondom, jobban jártam, hogy az utóbbi 4 évben egyetlen filmjét se néztem meg. Hogy jön ez most ide? Nos, 2012-ben felbukkant Chloe készülő munkái közt egy izgalmas cím: The Devil and the Deep Blue Sea (Az ördög és a mély, kék tenger). Semmit sem lehetett tudni róla egy darabig, aztán kihirdették férfi főszereplőnek Jeffrey Dean "Járkáló Halottak Főgonosza" Morgant, és hogy a sztori azt taglalja, miként segít egy férfi egy hajléktalan lánynak tutajt építeni, hogy azzal a csaj átkelhessen az óceánon. A történet talán kevésbé vonzó, de akkor ez még a színészek miatt érdekesnek tűnt. 

Aztán telt-múlt az idő és kiderült, hogy Chloe elhagyta a produkciót, aztán Morgan is kiszállt, és mivel a rajongásom megszűnt, így elfelejtődött a Sátán nyílt vízi kalandja. Ám utána pár évvel később ismét felbukkant, egy időközben új kedvencemmé vált hölgyemény, Maisie Williams imdb adatlapján. No, röhögtem a markomban, hogy az immár érdektelenné vált Moretz helyett az éppen ismertsége csúcsán álló Williams-et kérték fel, aztán jöttek a képek a produkcióból, és valahogy úgy voltam vele, hogy oké, ez lesz, de mivel Jason Sudeikis (A Komédiás helyére érkező férfi főhős) neve semmitmondó volt számomra, ezért a The Devil… mégsem került a megnézendőim listájának csúcsára. Később tovább romlott a helyzet, mikor alig egy hónappal (?) a premier előtt a címet megváltoztatták, ez pedig sose pozitív jel. A hosszú és érdekes névből így lett a semmitmondó, látszólag egy romantikus valamit takaró The Book of Love (A szeretet könyve). Múlt héten szlovák barátom felvilágosított, hogy már le lehet tölteni, és mivel a FilmO-nak még mindig tartoztam egy darab havi felvitellel, ezért úgy döntöttem, megnézem ezt és így két legyet ütök egy csapásra. Akkor vágjunk bele, nyissuk ki a címadó könyvet:

Henry (Jason Sudeikis) jól kereső építész, magánemberként viszont átlagos, kissé nevetséges illető. Szinte mindenben ellentéte gyönyörű feleségének, Penny-nek (Jessica Biel), aki éppen első gyermekükkel várandós. Penny próbálja buzdítani a férjét, hogy legyen néha kicsit merész, kicsit őrült, de nem ér el látványos sikert nála. Azonban minden megváltozik, mikor az asszony egy tragikus autóbalesetben életét veszti… Henry lába alól kicsúszik a talaj, mindenütt elhunyt szerelmét látja, mígnem eszébe jut az utolsó ígéret, amit neki tett. Megfogadta, hogy segítséget nyújt annak a furcsa, hajléktalan-külsejű lánynak, aki folyton a házuk körül sertepertél és elhordja a felújításból hátramaradó faanyagot. A férfi rájön, hogy a zárkózott, nehéz sorsú Millie (Maisie Williams) tutajt akar építeni, és mindent megtesz, hogy segíthessen neki, de a lány nehezen bízik meg benne, féltve óvja titkait. Lassan végülis megtanulnak bízni egymásban, ugyanis több a közös bennük, mint azt elsőre hitték volna, és Millie őrült terve közös vállalkozás lesz, amibe bevonják a Henry házának felújításán dolgozó két munkást (Orlando Jones és Richard Robichaux) is. Épül a vízi jármű és a két sebzett lélek gyógyírt lel fájdalmára – de vajon miként reagál majd a világ erre a szokatlan barátságra, ami fokozatosan romba dönti emberünk gondosan felépített egzisztenciáját? 

Ez a kis híján két órás dráma majdnem elvérzik az elején, ugyanis az első fél óra borzasztóan unalmas, plusz telerakták érthetetlen ökörségekkel. Aztán mégis beindul a sztori, a színészek brillíroznak, kialakul egy sajátos hangulat a képernyőn, de hiába a jó kiindulási ötlet és a nagyszerű játék, ha a forgatókönyv béna. A The Book of Love sajnos klisékből építkezik, szinte minden előre látható, de azért van benne néhány működő poén meg egy-két emlékezetes jelenet. Ennyit röviden, most kicsit hosszabban kifejtem a dolgot. 

Amerikai független filmről beszélünk, és bár tényleg ásításra ingerlő a nyitány, megfogott benne, hogy a szereplők hétköznapi nyelven beszélnek, tehát káromkodnak, szlenget használnak. Henry meg Penny sosem járkálnak otthon cipőben, és azok a visszaemlékezések, amikből kirajzolódik a nő figurája, tényleg nagyszerűen lefestik őt. Sudeikis az elején kicsit töketlenkedik, a főhős kiinduló formájában eléggé életidegen, tipikus „USA-vesztes” alak, csakhogy mégsem az, mert van egy csomó pénze, szép háza, gyönyörű felesége. Viszont ahogy elveszíti a fényt az életéből, úgy válik egyre reálisabbá, átélhetővé ez a Henry, és emberünk belead mindent, hogy ezt hihetővé tegye. Biel, bár nagyon keveset láthatjuk, szintén remekel, azt hiszem, Penny-t bármelyik férfitársam szívesen elvenné feleségül, és őszintén tudjuk sajnálni özvegyét, amiért egy ilyen csodás társat veszített el. A pár kapcsolatát kitűnően ábrázolja ez a két színész, aranyos poénkáik és a köztük lévő kémia a film egyik legjobb pontját képviselik.

„- Megőrültem?

  - Az egész világ megőrült.” 

A most is maximális teljesítményt nyújtó Maisie Williams amerikai akcentussal beszél, viszont tény, hogy a mindenütt hajléktalannak titulált Millie csak azzá válik, nem így indul. Biel karakterének halála után fokozatosan ő lesz a női főhős, ám a közte és a férfi főszereplő közti kapcsolat felépülése igazán csak utólag válik érthetővé, az elején nagyon fura minden. Például miért engedelmeskedik Henry a lánynak? Azért a két, színészi szempontból csúcsjelenetben (a forró csokoládésban és a kórháziban) mindketten nagyon jók, utóbbiban főleg Maisie emelkedik ki. A Trónok Harcának Aryaja itt a feltörekvő generációt képviseli, Jessica és Jason a felnőtteket, valamint van még két nagyszerű karakterszínész a hatvanas generációból: Mary Steenburgen (Julia, Penny anyja) és Paul Reiser (Wendell, Henry főnöke). Előbbi egy látszólag negatív, kiállhatatlan öregasszony (szegény rettentően megöregedett az utóbbi pár évben, felismertem, de reménykedtem, hogy mégsem ő az); utóbbi pedig egy kissé túlságosan pozitív alak. A szereplőgárda gyenge pontja a pusztán szórakoztatási (?) vagy korrektségi szempontból jelenlévő munkás-páros, a magyaroknak az örök Evolúciós Orlando Jones, és a mellé beosztott Richard Robichaux. A fekete fickó szimpatikus, de rendkívül zavaró, hogy Dumbass-nek (Seggfej) hívják; a fehér fazon pedig franciául beszél, állítólag nem ért angolul, de bármit kérdeznek tőle vagy mondanak neki, arra azonnal reagál. Én csak egyszer nevettem rajtuk (a füves jelenet kifejezetten kínos), és azt se értem, hogy Henry miért talál ilyen gyorsan támaszra Dumbass-ben, miért nincsenek barátai, ismerősei, rokonai, akiket segítségül hívhatna? Az se világos, hogy akkor most őket fizetik, és azért jönnek, vagy puszta emberbaráti szeretetből – hősünk hosszú időn át otthon dekkol, de ezek szerint van mit a tejbe aprítania, különben nem engedhetné meg magának ezt az egészet.

Van egy-két pillanat, ami annyira nevetséges… Mikor Henry besurran Millie fészerébe, akkor teljesen érthetetlen, miért hagyja nyitva az ajtót, és miért kezd el fennhangon olvasni az ott felejtett naplóból, mikor teljesen egyedül van? Az említett könyv elvileg a címadó dolog lehet, de erre nem igazán vezetnek rá minket és az se világos, hogy végülis ki írta (ha a végén figyelünk, Millie elmondja, hogyan került az apjához, de ennek mi az értelme, ha a lapok ekkor még üresek voltak?). Juliát nagyon utáltam, de ilyennek kellett lennie, viszont annyira várható volt, hogy majd tesz valamit a két hős ellen, ám ez csak látszat értékű, sehová se vezet, ahogy az se, hogy a lehető leginkább klisé-pillanatban bukkan fel a részeges nagybácsi. Sajnos az összes fordulat kiszámítható, az egyetlen félig meglepő a fényképes, de a magyarázatán senki se lepődik majd meg. Az utolsó félórában a hangulatot még giccsesebbé és nyálasabbá teszi a mindenütt egekig magasztalt zeneszerző, Justin Timberlake betétdala, valamint az olcsó tengeri animáció a halakkal meg a naplementével. A végkifejlet félig várható, számomra a katarzis elmaradt. Pici megfigyelés a végére: Dacára Millie életstílusának, a baseballmez, amit kap, végig makulátlan marad; sőt, a lába is tökéletesen simára borotvált. Reális… 

SZPOJLER ITT 

Ez nem teljesen saját gondolat, de el lehet töprengeni rajta, hogy akkor ténylegesen ki a felelős a balesetért, aztán Millie utcára kerüléséért/a bosszúra szomjazó nagybácsiért; majd mérlegelni, hogy azt kapják-e, amit érdemelnek? 

SZPOJLER VÉGE 

Pár szót az alkotókról: Az író-rendező-producer a beszédes nevű Bill Purple (Lila Vili), akinek ez az első egész estés filmje, korábban sorozatokon dolgozott, produkciós asszisztens volt, rezüméjének legjelentősebb részét pedig segédrendezői munkássága teszi ki. Hasonlóan „impozáns” filmográfiát mondhat magának a másik író, Robbie Pickering, aki Jessica Biellel együtt pénzével támogatta a produkciót.

Érdekességek: Az eredeti főszereplő trióból csak Biel maradt meg. Jason Sudeikis-t a hazai közönség a Förtelmes főnökök 1-2-ből ismerheti, legfontosabb szerepe viszont a még mindig futó Saturday Night Live-ban van. A már említett Timberlake-nek ez az első zeneszerzői munkája. Összesen 20 producert találunk a stáblistán. Az imdbn Robert nevű felhasználó írja, hogy az egyik filmfesztiválos premieren látta cikkem tárgyát és a vetítést követő kérdezz-felelek során Jessica Biel azt mondta, hogy a forgatókönyv 26 átíráson ment keresztül… A The Book of Love készítési költségéről nincs semmilyen info a neten, de a bevételről se, alapvetően negatív a megítélése, ám olyan kevesen látták, hogy ez aligha mérvadó. 

Az imdbs értékelők szerint ez egy Jason Sudeikis „platform-film”, ami arra szolgál, hogy megmutassa, ez az alapvetően vígjátéki színész képes a drámázásra is. Ezen felül a készítők valószínűleg szerették volna megnyerni maguknak a Trónok Harca rajongói tábort Maisie szerepeltetésével, kérdéses, hogy ez mennyire sikerült. Sajnos a The Book of Love csupán egy egyszer nézhető, érzelmektől túlcsorduló darab, amit sem az atmoszférája, sem a kifogástalan színészi gárdája nem tud megmenteni a középszerűségtől.  

Pontozás: 

imdb: 5.9 (0.2-t emelkedett pár hónap alatt.)

Szerintem: 3/5 (Hangsúlyozom, hogy ez elsősorban a 26 átírás hibája.) 

Szerkesztés: A tévépremier május 26-án lesz az HBO-n.

Hírek: 

- Maisie Williams hamarosan visszatér a képernyőkre Arya Starkként a Trónok Harca 7. évadában, ám sokkal érdekesebb a már most bizonyosan készülő filmjeinek sora. Az első a Stealing Silver című rövid alkotás - az eddigi összes, amiben benne volt, elviselhetetlenül kínos szemétnek bizonyult, de talán ez majd változtat a helyzeten. Következik a Departures, ami a Csillagainkban a hiba-hullám sokadik újabb meglovagolása – legalább arra jó lesz, hogy Ms. Williams újfent bebizonyítsa, milyen jól játszik beteg szereplőket. Ezt követi a Mary Shelley, melyben csak mellékszereplő (érdekesség, hogy készül egy másik film is a Frankenstein írónőjéről, aminek éppen az Arya nővérét életre keltő Sophie Turner a főszereplője); majd az Early Man, mely a Wallace & Grommit-csapat ősemberes mozija, itt szinkronizál. 

- Richard Robichaux szerepet kapott a teljesen fölösleges, a stúdiók és pénzemberek hozzá nem értését bizonyító Ocean’s Eightben (aki nem tudná, mi ez: csak nőkből álló Ocean’s Akármennyi).

Szeretem az alternatív történelmet, hiszen olyan remek dolgok születnek belőle, mint mondjuk a régi Red Alert-játékok, a Fatherland című film vagy éppen a cikkem alapját adó könyv. Nézzük is akkor, hogy ki van itt (újra): 

Az író Timur Vermes 1967-ben született német anyától és ’56-os emigráns magyar apától. Zsurnalisztaként és szellemíróként (olyan személy, aki ismert alkotók stílusában képes írni) kereste a kenyerét, első regénye az Er ist wieder da, ami 2012-ben jelent meg hazájában, Németországban és 2013-ban itt nálunk. Azóta több mint 1 millió kötetnyit adtak el belőle és 27 nyelvre fordították le. Akinek a poszterből még nem derült ki, hogy miről szól, annak itt egy kis ízelítő: 

2011, Berlin: Egy koszos, beépítetlen telken középkorú férfi fekszik egy pocsolyában, rajta hosszú, szürke katonaköpeny, csizma, egyenruha, mellette tányérsapka hever. Magához tér, lassan feltápászkodik és elindul. Utolsó emléke az, hogy egy kis szobában van a feleségével, kezében a pisztolya, ám – ahogy hamarosan kiderül – mindez 66 éve történt! Ez az ember ugyanis Adolf Hitler, aki talán a Sors akaratából életben maradt és eljutott a mai világba. Vajon hogyan reagál az egykori Führer a modern Németországra? Mihez kezd majd benne? És hogyan vagy miért került ide egyáltalán? 

Hitlert mindenki ismeri, a 20. század leghíresebb alakjainak egyike (ha nem a leghíresebb), több ezer könyvet, filmet, ismeretterjesztő sorozatot csináltak róla, de van belőle akciófigura, a nevével értékesített bor és így tovább. A német diktátor kifizetődő, hálás téma, mert annak ellenére, hogy születése óta több mint 100, halála óta több mint 70 év telt el, még mindig szinte minden nap írnak, beszélnek róla. Hogy kik, miért és hogyan, az most lényegtelen. Szóval Vermes úr fogta az NSDAP első emberét és megtette őt a régi jó „figura bekerül egy helyre, amihez meglepő módon alkalmazkodik, aztán megváltoztatja azt” főhősévé; az eseménysort pedig belső monológként, a „hősön” keresztül élhetjük át. A Nézd, ki van itt rendkívül olvasmányos, a fejezetek épp elég hosszúak, a benne foglaltak pedig hol tényleg igen viccesek, hol érdekesek, ám mindenképpen elgondolkodtatóak. A múlt héten értem a történet végére, immár másodszor olvastam el és be kell valljam, az első alkalomból csak egyetlen dolog maradt meg és az is hibásan. Azóta viszont 4 évnyi megszerzett történelmi tudás birtokában egészen más szemmel jártam végig ismét az utat, amit Hitler a külvárosból indulva tesz meg, de még így is annyi minden volt benne, aminek érdemes utánajárni, hogy csak na! 

SZPOJLEREK JÖNNEK A REGÉNYHEZ 

Most feltűnt, hogy az ébredésekor viselt ruházata valahogy irreális, ugyanis a valóságban 1945. április 30-án a bunkerében ölte meg magát, és biztos, hogy se a köpenye, se a sapkája nem volt rajta. A függőségei eltűnnek, az egészsége megjavul, nincsenek dühkitörései, és sokkal jobb állapotban van, mint amilyennek a szemtanúk meg a történészek leírták. Ezeket meg lehet magyarázni azzal, hogy tényleg meghalt, ám egy idealizált verziójában reinkarnálódott – de a benzin a ruháiban mindezt keresztülhúzza… Nagyon különös módon a szövegben egyszer szerepel egy héber eredetű kifejezés (tohuvabohu – zűrzavar, rendetlenség), elképzelhető, hogy ez beépült a német nyelvbe, de számomra nagyon idegen, hogy Hitler használja. Kérdés, hogy ez az eredeti szövegből származik, vagy esetleg a fordító tette bele? Ugyanilyen furcsa az alábbi mondatrész: „a feladatára alkalmatlan Dönitz” – Dönitz admirális Hitler utódja volt, akit a Führer maga nevezett ki a végrendeletében. Persze lehet, hogy utólag könyveli el, hogy rossz döntést hozott, de ez se teljesen egyértelmű. Fura, hogy ebben az egyben belátja a tévedését, míg mindenkor máskor kb. tévedhetetlennek tartja önmagát. Gondolkodtam azon, hogy ismerheti-e a rágógumit, mert említi, hogy látja azt a titkárnője szájában. Nos, igen, a II. Világháború alatt az amerikai katonák a fejadagjukkal kaptak rágót is, amit aztán a helyi lakossággal cseréltek el mindenfélére. De 1944-ben Hitlert érdekelhette ez a lényegtelen információ, sőt, eljuthatott-e egyáltalán hozzá? A könyv végén pedig akad egy figyelemreméltó párhuzam Adolf és Michel Tournier A Rémkirályának főszereplője, a „szintén náci” Abel Tiffauges között: mindketten szeretik nézni a játszó gyerekeket, míg nekik maguknak nincs gyerekük. Utolsó megjegyzés: Az Európai Bizottság támogatta ennek a könyvnek a megjelenését. Aki elolvassa, az utána végigrághatja magában, hogy vajon miért? 

SZPOJLEREK VÉGE 

Egyszóval ez egy jó könyv. Hogy mi volt az író célja vele, vagy mit üzen a regény, azt döntse el mindenki maga, most inkább térjünk rá a filmre! 

2014, Berlin: Egy panelház előtti szűk kis parkban ébred fel a férfi, akinek jellegzetes arcát mindenki ismeri. Piszkos, tépett egyenruhájában kibotorkál a Brandenburgi kapuhoz, ahol a turisták meg a járókelők fotózni kezdik, mert azt hiszik, hogy látványosság. Nagy nehezen elér egy újságárushoz, aki színésznek nézi és befogadja magához. Nem tudhatja, hogy ő tényleg az igazi Adolf Hitler (Oliver Masucci)… 

Közben a szerencsétlen rendező-aspiráns Sawatzki (Fabian Busch) elveszti az állását a myTV kereskedelmi adónál, ám aztán otthon felfedezi, hogy utolsó leforgatott anyagában ott van ez a figura, aki teljesen olyan, mint Hitler. Elindul hát, hogy megtalálja őt és mikor szembesül vele, halálra röhögi magát, az egykori Führer ugyanis akaratán kívül rendkívül viccessé válik a 21. században demagóg dumájával és a közismert történelmi alak tökéletes imitációjával – ez könnyen megy neki, mivel önmagát adja. Sawatzki mindent feltesz egy lapra, leforgat vele egy kalózfilmet és beviszi korábbi munkahelyére, ahol az önelégült Sensenbrink (Christoph Maria Herbst) meglátja a lehetőséget a Vezérben arra, hogy megbuktassa a föléje rendelt Bellini asszonyt (Katja Riemann). Arra viszont sem ők, sem a tévé tulajdonosa nem számít, hogy Hitler óriási sikert ér el a szórakoztató showban, amibe beleteszik. Népszerűsége egyre nő, de vajon hová vezet ez? Felhasználhatják Adolf Hitlert mások a saját céljaik elérésre, vagy ő fog mindenki mást manipulálni, miközben a nézők röhögnek? 

Számomra még nagyon friss a könyv-élmény, mindenre emlékszem belőle és ebből a szempontból ez a film csalódás volt. Az egy dolog, hogy a történetet több helyen megváltoztatták, a főszereplőt pedig olcsó gegekre pazarolták el, de egészen az utolsó jelenetsorig nincs meg benne az, ami a regényben minden egyes bekezdésben érezhető: Hitler komolysága, hidegvére és könyörtelen előretörése a csúcsig. Bár a kulcsfontosságú momentumok jelentős része bekerült a mozgóképbe (a televízió meg az internet felfedezése, a show feletti hatalomátvétel, az átlagemberek reakciója Hitlerre), sok dolog kimaradt; illetve az eredetileg belső monológként játszódó eseménysort, amit csak Adolf nézőpontjából látunk, kiegészítették Sawatzki rendkívül kibővített, átalakított mellékszálával. Masucci játéka egyébként kifogástalan, de több ponton is eltér a külseje az általa játszott alakétól, ő ugyanis alacsony volt, kék szemű és az arcbőre se volt ennyire ráncos. Profilból viszont a hasonlóság elképesztő. 

SZPOJLEREK ITT avagy könyv a film ellen: 

Praktikus okokból 2011 helyett 2014-ben járunk, ugyanakkor ez a dátum gyakorlatilag semmit se ad hozzá az eredeti felálláshoz. A regényben Sensenbrink egy lényegtelen, tehetetlen háttéralak, akit Hitler és Bellini minduntalan lefőz, néha mégis akadnak jó ötletei; most viszont ő az első számú rosszfiú, hiszen el akarja távolítani az „emberi főhős” Sawatzkit, a tehetséges Bellinit, és magát Hitlert is, akit a néző ugyanúgy megkedvel, ahogy az olvasó. Krömeier kisasszony, aki a regényben Hitler titkárnője és fontos segítője, itt egy az egyben Sawatzki szerelme, kb. ennyi szerep jutott neki, de legalább a külseje remek. A második számú főhős a nyomtatott oldalakon egészen másmilyen, tehetséges, jóvágású, a munkaköre a tévénél tisztázatlan. Ő lesz a Vezér első számú támogatója és jobbkeze, „az új Goebbels”. A pergő képeken teljesen másmilyen: alacsony, vézna, vesztes. A műsorvezető, akihez Wolf bácsit (így nevezteti magát a regényben) beteszik, valójában egy török, Ali Wizgür, aki azonban ugyanolyan humorban utazik, mint itteni kópiája, Witzigmann. Viszont ezúttal túl gyorsan háttérbe szorul, nem érezhető eléggé, hogy új társa fokozatosan átveszi tőle a fő attrakció szerepét és Hitler beszédeit se dolgozták ki eléggé. A saját műsora pedig teljesen eltűnt, ahogy a nagyon lényeges Bild-szál is… Frau Bellini az egyetlen szereplő, aki tulajdonképpen teljesen megegyezik mindkét inkarnációjában. A figurák neveit megváltoztatták, mindannyian az őket játszó színészek keresztnevét viselik. 

Az új világ felfedezése Vermes művében hosszadalmasabb folyamat eredménye, ugyanitt a névtelen újságos nagyobb szereppel bír. Ő az, aki több napra befogadja Hitlert, ruhát és ételt ad neki, sőt, ő hívja fel rá Sensenbrink és Sawatzki figyelmét. Az is fontos a könyvben, hogy miért büdös az egyenruha, ugyanis benzin van rajta, merthogy az öngyilkosságot elkövetett Führer meghagyta az embereinek, hogy a testét égessék el – itt csak szimplán bűzös. A filmben az újságos nem annyira szimpatizál a központi alakkal és kevésbé érdeklődő, korábban több napos együttélésük ezúttal csak egy napig tart, a Vezér később se megy vissza hozzá, a ruháit pedig a mosodástól kapja. Wolf bácsi gondolatait narrációként hallhatjuk, de a leírt monológból több helyen párbeszéd lett. Kis extra plusz pont jár a szemüvegért – kevésbé közismert tény, de Hitler erősen rövidlátó volt, nyilvánosság előtt viszont sose viselte a szemüvegét. A könyvben csak egyetlen helyen kerül szóba ez a vonása, mikor azt mondja, hogy egy bizonyos módon kell gépelni a beszédeit, különben nem tudja elolvasni, itt viszont az újságosbódéban a lapok tanulmányozásakor felteszi az okuláréját. Sawatzki gerillafilmje teljesen a mozis banda találmánya, a könyvben az időutazó az Ali Wizgür Showba kerül és utána kezdi el járni az utcákat, de mindössze egy alkalommal hagyja el ténylegesen Berlint. A fiatal rendező teljes háttere ugyanilyen módon jött össze. A tévés dolog egy teljes, hosszú fejezetet tesz ki, itt pillanatok alatt vége van, az újságos pedig a nyomtatott verzióban semmit se kér Hitlertől, mert megjelenik egy közös kép róluk a Bildben, ami után tódulnak hozzá a vásárlók. 

Számomra kifejezetten taszító és irritáló az a néhány nyilvánvalóan tévésorozat-szintű, erőltetett geg, amiket Hitler végrehajt: Levetkőzik a tisztítóban, lelő egy kutyát, szemetel és elalszik az egyik jobboldali politikussal folytatott beszélgetés során. Ezeket az igazi Führer sosem követte volna el, ahogy a regényben szereplő sem – a könyvben nincs is nála a pisztoly… A Bild-szál és a sörfesztivál eltüntetésével kiveszett a rendkívül fontos média-kritika, ami bizonyos fokig visszatér a kutyás botránnyal, de az annyira ostoba… Pozitívum viszont Krömeier nagymama fő jelenete, ami rendkívül erőteljes és sokkal hitelesebb reakció, mint ami a könyvben van. Végül egy kis gondolati Möbiusz-lépcső: A filmben Hitler megírja a könyvet, amit megír a könyvben, ami maga a regény, és a film, ami abból a könyvből készült, ebben a filmben készül.:) 

SZPOJLEREK VÉGE 

„Ha elítél, el kell ítélnie egy egész népet. Németország engem választott!” 

A rendező-író David Wnendt (Nedves tájak – Készen állsz Helenre?), a másik író Mizzi Meyer (egy számomra ismeretlen német sorozat készítője); a forgatókönyvet (a szintén sorozatos) Johannes Boss és Marco Kreuzpaintner (semmi érdekes) készítették. Állítólag Timur Vermes részt vett a szkript megalkotásában, de ezt sem a stáblista, sem az imdb nem támasztja alá. A színészek teljesítménye remek, néhányukat a fontosabb karakterek miatt még meg kell említeni: Franziska Wulf – Krömeier kiasszony, Michael Kessler – Witzigmann és Gudrun Ritter – Krömeier nagymama (Hanna – Gyilkos természet). Utóbbi két jelenetben szerepel összesen, de a második igazán elementáris hatású, anélkül, hogy szájbarágós lenne. Néhány megfigyelés: Sawatzki filmje kandi-kamera jellegű, az ekkor látható emberek nem színészek, Masucci és Busch tényleg körbeutaztak Németországban egy operatőrrel és ekkor rögzítették ezeket a képsorokat, ahol a dialógusok meg az átlagpolgárok reakciói is teljesen improvizáltak. (Elgondolkodtató, hogy mennyire pozitívan fogadják „Hitlert”, szinte alig akad negatív visszajelzés.) Az anti-náci felhang erőteljes, de mégis finoman, a megszokottól eltérően tálalják, ugyanis itt a nézőnek/olvasónak a feladata megérteni az üzenetet – legalábbis a könyvben, a filmben viszont az egyértelműen nevetséges jelenetek és az igencsak hatásos, egészen sokkoló lezárás azért megkönnyítik az ember dolgát. Az én kópiámnak elég fura angol felirata volt, sokszor a fordító elfelejtett egész mondatokat, olykor valami tök más nyelv szavait tette bele, és megpróbálta a németek szájából elhangzó angol kifejezéseket németként értelmezve átalakítani, ami érdekes eredményekhez vezetett. (Plusz az ert, vagyis a hímnemű egyes szám harmadik személyt gyakran itnek fordította, ami a semleges nemet jelöli – ha már úgyis ez a téma, akkor elő a nyelvtani nácizmussal!) 

Kihangsúlyoznám, hogy amint azt egy kolléga a FilmOn említette, a színvonal meg a hangulat eléggé hullámzó. Kezdésnek az ébredés után a myTV-sek háttere jön, aztán az improvizált interjúcsokor, majd visszatérünk a forgatókönyvhöz – egyébként a valódi embereket felvonultató szekvenciáknál a képminőség is más. Az utolsó kb. 40 perc pedig teljesen elrugaszkodik a könyvtől, történik egy (negatív) fordulat, majd azután még kettő és ez az utóbbi kettő marhára célba talál, mert a regény olvasóit is meglepi majd. Pluszban érdemes megfigyelni a „3 hónap múlva” felirat utáni részt, ami egy az egyben A bukás híres részletének rekreálása, csak másképpen. 

(A képen Oliver Masucci.) Néhány érdekesség a netről: Sawatzki szobájában látható egy Vissza a jövőbe-poszter, ami utalás arra, hogy Hitler megérkezik a múltból a számára a jövőt jelentő korunkba – az említett film rajongói észrevehetik azt is, hogy Sawatzki ruhája rendkívül hasonlít Marty McFly-éra. A regény audiobook-változatát Christoph Maria Herbst tolmácsolásában hallhatjuk, a színész egyébként eljátszotta a Führeren alapuló „Hatlert” a Der Wixxer és a Neues vom Wixxer című filmekben. Michael Kessler szintén a Vezér bőrébe bújt a Switch és a Switch: Reloaded című izébizékben. Fabian Busch szerepelt A bukásban, mint náci tiszt, Katja Riemann pedig Eva Braunt keltette életre a Goebbels und Geduldigban. Az Er ist wieder da megközelítőleg 3.3 millió dollárnak megfelelő euróból jött létre, majd 25 és félmillió dollárnyit hozott be. Saját országában bankot robbantott a mozipénztáraknál. 

„Az idő pont megfelelő nekem.” – mondja Adolf Hitler az utolsó képeken. Ebből mindenki kihallhatja, amit akar. 

Pontozás: 

imdb: 7.1 

Szerintem: 4/5

Ezen kívül még egy van hátra a tavalyi évet taglaló rövid kis bejegyzéseket ömlesztve tálaló cikkekből. 2017-ben eddig kb. 6 filmet néztem meg és már március van. Hiába, az utóbbi két év megmutatta, hogy jó alkotást mostanában szinte csak akkor lehet találni, ha valami olyat nézel meg, aminek 0 hírverése volt. Pici megjegyzés, ami most ugrott be: Nemrég jártam Athénban és érdekes módon a görög fővárosban sehol nincsenek a metroban vagy az utcán vagy bárhol kiplakátolva az éppen aktuális, kurvasok pénzből készült látványtrágyák. Meg kell mondanom, hogy nagyon kellemes végigmenni úgy egy modern nagyvároson, hogy nem jön szembe egy ilyen, vagy a Fox csatornán sugárzott lószarok valamelyike 5 méteresre nagyított formában. Ja és még valami: Számomra elképesztően érthetetlen, hogy vannak 25+ éves emberek, akik még mindig rajonganak a szuperhős-mozikért, elmennek a filmszínházakba és kifizetik a pénzt azért, hogy újra és újra megnézzék ugyanazt. Na, mindegy, akkor vágjunk bele, szokásos formula, a dőlt betűs megjegyzés idei, a többi tavalyi: 

Legenda (Legend, 2015) 

Ez nem a Tom Cruise-Tim Curry-fantasy, hanem a Tom Hardy-Tom Hardy-Emily Browning-dráma. Egyre jobban kedvelem Hardy-t, aki ebben a filmben tényleg megmutatja tehetségét, hiszen egy ikerpár tagjait kelti életre, akik teljesen különböznek. A sztori a ’60-as években játszódik Angliában, így a zene remek, és a cselekmény érdekes, de miután a hangsúly a gengszterekről áthelyeződik a szerelmi vonalra, a Legend elveszti az erejét. Viszont Emily Browning újfent elképesztően szép és Hardy-val remek párost alakítanak, összeillenek. Külön öröm volt mellékszereplőként látni Chazz Palminterit, Kevin R. McNally-t a Karib-tenger kalózaiból és Christopher Ecclestont, a 9. Doktort a Doctor Whoból. Utóbbi kettő azért eléggé megöregedett az elmúlt években… Szóval a színészek jók, a zene remek, a hangulat kitűnő, de az egész valahogy mégis ellaposodik a végére. Mindenesetre intenzívebb élmény volt, mint a Fekete mise – Tom bácsinak nem kell öt kiló makeup ahhoz, hogy ijesztő legyen. 

Sajnálom ezt a művet, mert tényleg lehetett volna belőle egy szórakoztató krimi-dráma, de ehelyett a végére szerelmi drámává laposodott, amivel alapvetően semmi baj nem lenne, ám én valami mást szerettem volna látni. 

imdb: 7.0 

Port.hu: 7.1 (Azért ez ennyire nem volt jó.) 

Furcsa pár (Odd Couple, 1968) 

A második részt nagyon kedvelem, de az elsőt csak most láttam. Az eleje nagyon unalmas volt, egészen addig az, amíg Felix odaköltözik Oscarhoz. Onnantól viszont remek poénok hada jön – kifejezetten vicces ez a régi magyar szinkron, mert akkoriban itthon még ismeretlen volt a chips meg a shake, így előbbit rósejbninek, utóbbit tejes szódának vagy valami ilyesminek nevezik. Azért a „dupla randit” elég kínos nézni, de összességében jó film ez. 

A második rész teljesen új kontextusba került most, hogy láttam az elsőt. Ha ugyanis önmagában nézed, akkor tök jó, mert végülis olyan, mintha A szomszéd nőjének két öregje utazna keresztül fél Amerikán – de amint itt az összehasonlítási alap, kiderül, hogy gyakorlatilag szinte minden hiányzik belőle, ami az elsőt azzá tette, ami. A magyar szinkron azonban újfent emeli a színvonalat, mert a folytatáshoz is Szilágyi Tibor és Zenthe Ferenc szólaltatta meg Matthaut és Lemmont. Az elsőről annyit, hogy azok a pillanatok a legjobbak, amikor csak a két főhős van színen, a többi kicsit lapos, néha fájdalmas. Gondolom ennek is baromi magas pontszáma lesz… 

imdb: 7.7 

Port.hu: 9.2 (Ahogy megmondtam. Amúgy mi A szomszéd nője országa is vagyunk, talán ennek szól a hazai értékelés?)

A király halála – II. Lajos élete és rejtélyes halála (2016) 

Most van a mohácsi csata 490. évfordulója. Ennek alkalmából készült ez az egyórás, félig fiktív, félig dokumentumfilm. A készítők arra keresték a választ, hogy hol, hogyan és miért halt meg II. Lajos király? A színészek, helyszínek, díszletek és jelmezek szépek; a beszéd talán kifogásolható valamelyest; de az igazi gond az, hogy nem tudták eldönteni, mit akarnak létrehozni. Ennek legnyilvánvalóbb, szó szerinti megtestesülése az elég hülye frizurát viselő Kálloy Molnár Péter, aki a narrátor; de ugyanakkor mai ruhában jelenik meg a XVI. századi jelenetekben is (a szereplők nem látják); valamint ott sétál a történelmi helyszíneken, megmutatva, hogy miként néznek ki manapság. Ez a kevertség rossz, viszont az ismeretterjesztés jó. Továbbá nem tetszett, hogy sokszor ugyanazokat a jeleneteket ismétlik, csak más szögből; az viszont határozottan remek, hogy városom, Székesfehérvár megjelenik – ám a három alkalomból csak egyszer lehet felismerni… Szóval érdekes volt, szép, de furcsa. 

Most olvasom a port.hu-n hogy „egy 2005-ös film egyfajta remake-je lehet, a rendező és a főszereplő narrátor azonos.” Két furcsaság is akad itt, az első, hogy a hozzászólások alapján a nézőknek annyira nem tetszett, de mégis pozitív magyar értékeléssel bír; a második, hogy fent van az imbdn, de eddig túl kevés szavazatot kapott ahhoz, hogy pontszáma lehessen. Utólag belegondolva azt hiszem, itt a kezdeményezést kell értékelni, azt, hogy az alkotók beindítják a kíváncsi néző fantáziáját, aki aztán önállóan kutatva eldöntheti, kinek hisz a fiatal uralkodó titokzatos elhunytával kapcsolatban… 

Port.hu: 7.9 (A tartalmától eltekintve, a megvalósítást vizsgálva ez túlzás.) 

Jó utat, Charlie Brown és vissza se gyere [Bon Voyage, Charlie Brown (and Don’t Come Back!), 1980] 

Egy picit unalmasabb volt, mint ez előző, de tetszett. Ma már nem lehetne megcsinálni, hogy Snoopy elmegy a kocsmába és egész éjjel mulatozik. 

imdb: 7.4 

Port.hu: 9.0 (3 szavazatból. Oké, nosztalgia, hagyományos animáció, de ez tényleg nem volt ennyire jó.) 

A szállító: Örökség (Transporter: Refueled, 2015) 

Nem érhet fel az elődeihez. Még ha elhiszem Ed Skrein figurájáról, hogy végigcsinálta az elit kommandós kiképzést, harcolt egy háborúban, dolgozott az orosz gengszternek és aztán még mindig maradt ideje megalapozni ezt a mostani bizniszét; akkor is maradnak válaszra váró kérdések. Miért az oroszok a hunyók már megint? A nő miért nem tudja azt mondani, hogy 3 személyt kell szállítani? Miért ennyire szájbarágós a történetmesélés? Az egyetlen igazán jó rész a reptéri váróban történő kocsikázás, de ezen felül az akció követhetetlen, a figurák közül csak az apa érdekes, szóval az egész hülyeség. Viszont legalább izgalmas és érdekes volt. Ja és még valami: Ha az apja ennyire jelentős gyengeség, akkor miért nem használta ki valaki korábban? 

Ez egy olyan újra, ami elférne a blogon az eddigi 3 rész mellett, de valahogy nem vagyok rá kíváncsi még egyszer…

imdb: 5.1 

Port.hu: 5.3 (Végre valamit reálisan látunk.)

Halálos fegyver 2 (Lethal Weapon 2, 1989) 

Az akció jó volt, a poénok ütöttek, Joss Ackland érdekes választásnak bizonyult a főgonosz szerepére. Nem tetszett az erőltetett Leo-karakter és hogy előhúzták a rasszizmus-kártyát. Azt meg végképp nem értem, hogy 1. Teljesen mellékes, hogy hőseink hány emberrel végeznek? Számukra nincsenek következmények? 2. Mi a bánatért van a rakás pénz mellett egy feltöltött kocsi abban a konténerben?! Azért a Halálos fegyver 2 szórakoztató és ez a lényeg. Kíváncsian várom a harmadikat… 

Újból az történik, hogy az első epizód után, ahol még komoly dolgok voltak, a hangsúly áthelyeződik a humorra. Richard Donner azonban képes volt még a negyedik felvonásra is megtartani a kitűnő akciót, és a remek főszereplő páros mellett ez a titka ennek a szériának. Sajnos ilyesmi ma már nem készülhet… 

imdb: 7.2 

Port.hu: 9.3 (Oké, de azért tényleg, ezek az emberek nem érzik, mit jelent egy maximális pontszám?) 

Halálos fegyver 3 (Lethal Weapon 3, 1992) 

Attól féltem, hogy Joe Pesci idegesítő karaktere főszereplő lesz, de annak ellenére, hogy harmadikként írták ki, csak néhány beugrás jut neki. Viszont minek kellett egyáltalán visszahozni? A sztori amúgy rendben van, de sok bugyuta, a valóságtól elrugaszkodott dolog történik (például mindig pont akkor és pont ott vannak, ahol balhé lesz), és a játékidő legalább 20%-át az teszi ki, hogy három vagy több ember egyszerre ordít, amit nehezen lehet szórakoztatónak nevezni. Mindenesetre az akció jó volt, a poénok megnevettettek, szóval elszórakoztatott. Azt hiszem, ez jobb, mint a második rész. (Egyébként ebben a szinkronban még lehet hallani néhány remek magyarosított fordulatot, amihez hasonlót a mai „szakemberek” már képtelenek produkálni.) 

imdb: 6.7 

Port.hu: 9.3 (Megint?) 

A tó (De Vijver, 2014) 

Rövid horror – nem tudtam, hogy csak 20 perces lesz… A kislány szimpatikus, a nagynéni gyanús, az anya titokzatos és az első ijesztés a vízzel nagyon jó. A fordulat igen meglepő, bár az nem teljesen világos, hogy a hozzá kötődő karakternek mi a motivációja. A zene, a képi világ és a színészek együtt remek borzongatós hangulatot teremtettek, szóval jó volt. 

Elég sokáig kellett keresnem, mire megtaláltam a bonyolult eredeti címe miatt. A csodás port történelmi filmnek titulálja, pedig egyáltalán nem az. Különben brazil barátom mutatott egyszer egy hasonlóan jó rövid sci-fit, amiben 2 nő van egy űrállomáson, ami fel fog robbanni, de kaptak egy vészhelyzeti időugró szerkezetet, amivel visszamehetnek megakadályozni a katasztrófát. Sajnos egyikünk se emlékszik, mi volt ennek a címe, de ha valaki felismeri, írja meg! 

imdb: 5.5 

Port:hu: 6.0 (És ez miért kapott ilyen alacsony pontszámot?) 

Holt költők társasága (Dead Poets Society, 1989) 

Jó volt, de nem annyira nagy szám. A lezáró jelenet tetszett, de a tragédia már előre borítékolható. Csak annyi volt a kérdés, hogy kit érint majd? A History Boys majdnem ugyanezt a témát sokkal jobban, szebben és érdekesebben járja körbe.

Ugyanaz van ezzel, mint az Interjú a vámpírral esetében: A fanatikus rajongók nyomják a gombot. Feltételezem, a magyar pontszám ismét a 10-est veri majd. 

imdb: 8.0 

Port.hu: 9.5 (Megmondtam…)