Érdekes dolog végigkövetni, hogyan válik az ember valaminek a rajongójává. Most elmesélem, miként lettem Doctor Who-kedvelő: Az egész az HBO-val kezdődött. Ez a csatorna gyártotta és sugározta a Trónok Harcát, amit azért kezdtem el nézni, mert jónak tűnt. Ebben ismertem meg Maisie Williams-et, aki Arya Starkot játssza a mai napig, és mivel ez a figura megtetszett, kíváncsi lettem a színésznőre, majd a filmográfiájára. Tavaly, a felújítás óta 9. évadjánál járó Ki vagy, Doki? éppen soros epizódjai közül háromban fordult meg, mint a visszatérő Ashildr/Én nevű karakter. Már az első Maisie-s résznél (The Girl Who Died) annyira megfogott az egész, hogy gyorsan elkezdtem összeszedni a korábbi részeket, és elindultam a szériában visszafelé – kicsit buta ötlet volt. Mára végignéztem a 2005 óta készült és hozzáférhető majdnem minden epizódot, szereztem pólót, figurákat, kitűzőket, szóval nagyon tetszik a „Whoniverzum”. Bár, leginkább maga a figura, a cuccai és az elgondolás iránt rajongok, mert bizony szép számmal akadnak baromságok, idegesítő és túlerőltetett dolgok ebben az immár 54 éves sci-fi-drámában…
E rajongásom folyományaként döntöttem úgy, hogy az idei blogszülinapot a Doktorral töltöm. Elöljáróban annyit kell tudni, hogy a címszereplő (a Who igazából nem a neve) egy űrlény, egy Time Lord (szó szerint Idő-Úr, nem tudom, hogyan fordítják a magyar változatban), akinek számos élete és személyisége van. Mivel a sorozat nagyon régóta megy, így a hőst meg a környezetét azzal újítják meg, hogy minden alkalommal, mikor meghalna, regenerálódik: átváltozik, kap egy új testet, egy új viselkedési formát, másmilyen ruhákat és legalább egy kísérőt (companion). A szerencsés kiválasztott együtt utazhat a Doktorral időn és téren át az ósdinak tűnő, kék rendőrségi telefondoboznak álcázott TARDIS nevű űrhajón, miközben találkozhat a történelem nagyságaival, idegen civilizációkat ismerhet meg és persze megmentheti a világot. Minden egyes regeneráció után új széria indul, a különböző Doktorok „neve” pedig a sorszámuk, hogy éppen hányadikak azok közül, akik a figura bőrébe bújhattak. Jelenleg a 12. a soros (Peter Capaldi), akinek az új évada nyáron indul.
Az 1996-os Doctor Who tévéfilm, a 7. Doktor (Sylvester McCoy) utolsó színre lépése és a 8. Doktor (Paul McGann) leghosszabb képernyős szereplése. A 8. érdekes, ugyanis cikkem tárgya mellett csak egy rövidfilm hosszúságú epizódocskában látható, ám annál többször hallható hangjátékokban és animációs filmekben. Ismerkedjünk hát meg vele, lássuk, hogyan „született meg”:
A Doktor (McCoy) úton van szülőbolygója, Gallifrey felé, hajójában ősi nemezise, A Mester maradványaival. A gonosz Time Lord azonban még holtában is veszélyes, szelleme kiszabadul a hamvakat tartalmazó dobozból és összezavarja a TARDIS-t, ami így kénytelen kényszerleszállást végrehajtani. 1999. decemberének legvégén érkezik San Francisco utcáira, ahol földet érés után a szerencsétlen Doktort véletlenül lelövik. A kórházba szállítás után furcsa tüneteket produkál, kiderül, hogy két szíve van, ám az orvosok hiába küzdenek az életéért… Pár órával halála után azonban regenerálódik, és a hullaház fagyasztójából immár megújult testtel lép ki (Paul McGann), hogy aztán elinduljon megtudni, ki is ő, hogy került ide és mi történt vele. Közben viszont A Mester se tétlenkedik, ő is talál magának egy új korpuszt, a mentősofőr Bruce (Eric Roberts) személyében. Számára ez csak ideiglenes megoldás, szüksége van egy igazi Time Lordra, hogy beleköltözhessen – ilyen célpontból pedig csak egy akad a közelben. A Doktor egy földi doktornő, Grace (Daphe Ashbrook) segítségével veszi fel a harcot a félelmetes ellenféllel, aki időközben szintén segédkezet kap egy fiatal bandatag, Chang Lee (Yee Tee Tso) személyében. A tét viszont több mint egy földönkívüli halála, ugyanis A Mesternek szüksége van az Eye of Harmony nevű fantasztikus szerkezetre a terve végrehajtásához – ez pedig elpusztítja a Földet, hacsak valaki le nem állítja! Vajon az időutazó sikerrel jár, vagy elbukik, végleg meghal és vele pusztul otthonunk is?
Elöljáróban csak annyit tudtam, hogy Roberts lesz a gonosz, McGann a Doktor és kész. Egy pici utánajárás során kiderült, hogy ez egy amerikai változat, és eme tény már rögtön az elején rendkívül nyilvánvalóvá vált. Minden ugyanaz, de mégis elképesztően más: A Mesternek kígyószerű képességei vannak, a címszereplő félig ember, a TARDIS belülről tök eltér a sorozatbelitől, és hangulat is furcsa. Az első fél órában, ameddig McCoy figurája kiszenved, alig történnek érdekes események. A sztori igazán onnantól indul be, miután a 8. kitör a hullaházból, megszerzi a ruháját és társul Grace-szel. A brit eredeti drámaisága helyett egy sokkal komolyabb, sötét tónus vegyül a nyitányba, hiszen a most futó részekben például soha nem fordulhatna elő, hogy a Doktort ilyen nyíltan, szinte kivégzés-szerűen lelövik. A „feltámadás” egészen kellemetlen, aztán elérkezünk Grace otthonába, és innentől McGann elkezd brillírozni. Fantasztikusan hozza vissza a Doktor komikus, szórakozott tudós-énjét, arisztokratikusan néz ki, de magas fordulatszámon pörög, szóval tök jó figyelni. Roberts-nek testhez álló az ördögi gonosz szerepe, bár a kabátját már-már túlzásnak érzem; valamint ez a kígyó-motívum számomra valahogy idegen (a régi Whoból még csak a William Hartnell-érában járok, lehet, hogy később megjelenik). Daphe Ashbrook megfelelő a szerepére, Yee Tee Tso teljesen érdektelen.
A történet elég egyszerű (ha Steven Moffatnak nincs köze hozzá, akkor ez elvárható), a poénok működnek, valamint számos utalást lehet felfedezni a korábbi Doktorokra és az elmúlt epizódokra. (Konkrétan a 2., a 3. és a 4. inkarnációkra, plusz az elsősorban hozzájuk, meg a 7.-hez köthető részekre.) Szóval, aki rajongó, az egy csomó ilyesmire felfigyelhet. Az már más kérdés, hogy egy olyan embert, aki életében nem hallott erről az egészről, vajon meg tud-e fogni az itt látottak sora. Nekem nagyon tetszett McGann teljesítménye, sajnálom, hogy a későbbiekben nem kapott több lehetőséget arra, hogy kibontakozhasson; illetve az itteni Mester sokkal jobb, mint a mostani (vagy az az előtti…); mindössze egy érdekesebb kísérő kellett volna a maximális hatáshoz!
Pár szót az alkotókról: A rendező Geoffrey Sax (az első percekben őt hallhatjuk a Dalekek hangjaként), aki később a Fehér zajt (nem láttam) és a 001 – Az első bevetést (Mozsárágyú szerint marhaság), plusz sorozatokat dirigált. Az író és az egyik producer Matthew Jacobs (Eszeveszett birodalom, Az ifjú Indiana Jones-széria) volt. McGannal találkoztam már az Alien 3-ban és az 1993-as A három testőrben (bevallom, kiment a fejemből), az itt látható mellett egy rövidfilmben (The Night of The Doctor), egy rajzfilm-sorozatban (Doctor Who: Shada), számos rádiójátékban és a tavaly elkészült Tale of a Time Lordban bújhatott a 8. bőrébe. Utóbbiban és az 50. évfordulóra készült „áldokumentum-álgerillafilmben”, a The Five(ish) Doctors Rebootban újból együtt dolgozott Sylvester McCoy-jal. Daphe Ashbrook és Yee Tee Tso mindketten sorozatszínészek, a későbbiekben szerepeltek Who-rádiójátékban, de az ittenitől eltérő figurákat keltettek életre. Érdemes megemlíteni még, hogy a Bruce feleségét megformáló Eliza Roberts Eric Roberts felesége, így az életben is egy párt alkotnak; a többször felbukkanó híradós bemondónők közül pedig (feltételezem, hogy) a szőkét Joanna Pirosnak hívják, szóval talán magyar felmenőkkel büszkélkedhet.
A készítésről: A Doctor Who 1963-ban indult, az ötlete Sydney Newmantől származott; majd 1989-ben, 26 év után szűnt meg (aztán 2005-ben indult el újból). A ’96-os film a producer Philip David Segal érdeme, aki az USA-ban született, de az Egyesült Királyságban nőtt fel, és gyerekkora óta rajongott a Doktor kalandjaiért. Biztosította, hogy a sztori és az események a már felépített univerzum keretei közt maradjanak, nem akart újrázást vagy átértelmezést forgatni. Annyira akarta ezt a projektet, hogy nyugodt szívvel gazemberkedett is a céljaiért: Akkoriban már valaki másnak a birtokában voltak az amerikai megfilmesítési jogok, és azért, hogy ez így maradjon, le akartak forgatni pár snittet Leonard Nimoy-jal a Doktorként, azonban Segal elárulta Nimoy-nak, hogy mire készülnek, így az Űrszekerek Spockja visszalépett, a jog pedig, mivel nem tudtak vele mit kezdeni, visszaszállt a BBC-re. Egy ideig aztán úgy volt, hogy Steven Spielberg is beszáll a buliba, de az elé tárt történet-ötlet túlságosan egy Indiana Jones-kópiának tűnt (nézzetek vissza az írónál említett példához!), ezért kilépett, ám Segal azt mondta a pénzügyi partnereknek, hogy Steven bácsi még bent van, ők pedig ezt garanciának vették.
Ez a film egy amerikanizált Who-sorozat pilotjaként készült a BBC, a Universal, a Fox csatorna és a 20th Century Fox összefogásában. A BBC a legendás Tom Bakert, a 4. Doktort akarta viszontlátni az idős karakterként – máig ő a figura ikonikus megformálója, plusz mellette szólt, hogy Amerikában ismerték/kedvelték. A producerek viszont mindenképpen McCoy-t akarták, mert a 7. Doktor szériája azelőtt ért véget, mielőtt méltóképp távozhatott volna a képernyőről. Az angolok féltek McCoy-t alkalmazni, mert szerintük vele kezdett mélyrepülésbe a sorozat, és az ő lelkén szárad a leállítás. Végül aztán megállapodtak a skót színész mellett, de kikötötték, hogy csak akkor jöhet, ha kevés ideig van a színen és a lehető legkevesebbet beszél – végül mindössze 11 mondat jutott neki… A The Movie az egyetlen része ennek a hosszú ideje futó tévés világnak, amit Európán kívül forgattak, és máig az egyetlen, ami Kanadában készült. A premier után még 9 évnek kellett eltelnie, mire elindult a rajongók által New-Whonak nevezett új éra, ami máig tart. A 9 év alatt mindössze egy animációs film (Scream of the Shalka) és egy híres/hírhedt paródia a Doctor Who and the Curse of Fatal Death jött ki – utóbbiban A Mestert Jonathan Pryce, a Doktort többek közt Rowan Atkinson, Hugh Grant és Richard E. Grant formálta meg (nekem nem tetszett). A film főszerepére felkértek két későbbi Doktort: az akkoriban kezdő Christopher Eccleston (9.) azért nem vállalta, mert azt gondolta, rosszat tenne neki, ha a karrierje elején rögtön hosszú távra elkötelezné magát; Peter Capaldi (12.) pedig úgy hitte, biztosan valaki mást választanának. A Mesternek Christopher Lloydot akarták, de a finanszírozók túl drágának találták a bért, amit kért, ezért vették fel helyette Eric Roberts-et – akinek végül jóval többet fizettek, mint amennyiért Lloyd vállalta volna…
A 8. azt a kulcsot használja a TARDIS-hoz, amit a 3. (Jon Pertwee) és a 4. használt egy darabig, de most mutatták meg először, hogy tulajdonképpen miként működik. McGann inkarnációja az egyetlen, aki nem néz szembe a Dalekekkel, és az első, aki megcsókolt egy nőt. Paul bácsit azért választottak ki, mert azon túl, hogy tehetséges és remek hangja van, még jóképű is – az elődeit/utódait furcsa vagy különleges külsejük miatt szemelték ki. A 8. haja paróka, ennek viselése kellemetlen volt a színésznek. A 7. eredeti jelmezéből csak a szalmakalap maradt meg, ami Sylvester McCoy tulajdonában volt; eltűnt viszont a jellegzetes kérdőjeles pulóvere meg a kérdőjelben végződő esernyője. Abban a jelenetben, mikor az idős időutazó bezárja ellenfele hamvait a ládába, McCoy véletlenül fordítva tartotta a figura ikonikus „fegyverét”, a szónikus csavarhúzót – az utómunkálatok során némi homályosítással elkendőzték ezt a hibát, pedig a sorozatban gyakran megesett.
A kórházi díszlet később felbukkant az X-aktákban, az 1 millió dollárból felépített TARDIS-belső viszont eltűnt – az irányítópultja ma egy rajongónál van, a többi része felszívódott. Ha megnézzük a pultot, azon számos földi eredetű komponenst lehet felfedezni, ez a vonás később visszaköszönt a modern éra kezelőfelületein. Hasonlóképpen megjelent a 2005 óta kezdődött korszak elején az itt látható időalagút-effekt, amit az 1974-1980-ig tartó éra lezárása ihletett. Ron Grainert, aki a híres Doctor Who-betétdal szerzője, nem tüntették fel a stáblistán, pedig az ő motívumait hallhatjuk. A cselekmény arra épül, hogy a Doktor félig ember – ezt később több platformon, több elmélettel próbálták megmagyarázni. A Mester öreg változata benne lett volna a filmben, Gordon Tipple alakította, még egy nyitó monológot is rögzítettek vele, de végül szinte teljesen kivágták (azt hiszem, csak az ördögi szemek maradtak meg belőle) – Tipple-t mégis feltüntették a stáblistán. Ez a legendás rosszfiú már korábban megpróbálta felhasználni az Eye of Harmony-t, de addig az a TARDIS belseje helyett Gallifrey-en volt, ezt a változtatást utólag senki se tudta megindokolni. Máig vita tárgya, hogy ténylegesen minek kéne nevezni ezt a mozit – Doctor Who, Doctor Who: The Movie, Doctor Who: The Television Movie? Elterjedt rövidített neve, a TVM ebből az utóbbiból lett. Az USA-ban bemutatott TVM 89 perces, a korabeli angol alakja viszont csak 85 – utóbbiból másfél percnyi túlságosan erőszakosnak ítélt tartalmat kiszedtek vetítés előtt. Az egyesült királysági premier még egy szomorú dologban különbözött az egyesült államokbelitől: Egy ajánlásban, amit az éppen akkor elhunyt Jon Pertwee-nek szenteltek. Cikkem tárgyából készült egy regény, amit aztán később Paul McGann olvasott fel az audiobook-formátumhoz.
A Doctor Who: The Movie 5 millió dollárból lett és még az is nyilvános, hogy ki mennyit fizetett – a Fox 2 és félmilliót, a BBC televíziós részlege 300 ezret, a maradék 2.2 milliót pedig a Universal és a BBC nemzetközi részlege adta össze. Az USA-beli nézettsége nagyon alacsony lett (5.6 millióan látták), ez túl kevésnek bizonyult egy sorozathoz; Angliában azonban 9.1 millióan ültek le elé, ekkora nézősereget az 1982-es Time-Flight: Part One című rész óta nem tudott produkálni; az ottani közönség 75%-a pozitívan értékelte a végeredményt. Nem úgy a Radio Times-nak nyilatkozó Gary Gillatt író, aki szerint a TVM „túl sok felesleges utalást tartalmaz” a háttértörténetre; és „bár nagyon szórakoztató, a rendezése stílusos és kitűnően játszottak benne, A film talán túlzottan olyanná akart válni, amilyen a Doctor Who volt, ahelyett, hogy megmutatta volna azt, hogy mivé lehet”. Ennek ellenére az 1996-os Saturn-díjkiosztón megnyerte a legjobb tévés bemutatónak járó elismerést.
Nekem végülis tetszett, bár az eleje rendkívül szokatlan, a sorozat hangnemétől eltérő. Ezek után aztán mégis beindul és izgalmas, jópofa kaland lesz belőle – pont olyan, amilyennek a címadó eredetit szeretem. Szóval üsse az Eye of Harmony egyik lezáró oszlopa, de megkapja az 5-ösét!
Pontozás:
imdb: 6.4
Szerintem: 5/5
Hírek:
- Sylvester McCoy egy ígéretesnek tűnő új paródiát, a The Inspector Chronicles: Untitled Motion Picture About a Space Traveler Who Can also Travel Through Time-ot erősíti ebben az évben.
- Eric Roberts imdb adatlapján 60 készülő vagy bemutatásra váró film található:O
Ezzel zárul az ünnepi hét, de az elkövetkezendőkben jönnek 2016 további filmjei!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.