Egy film, melyben a címszereplőről nincs is szó – foglalta össze egy bizonyos személy számomra az alkotást, aki persze nem látta ezt a filmet...:D

Herendi Gábor miről is ismert? Valami Amerika, természetesen. Azon kevesek egyik vagyok, aki nem hogy utálja azt a filmet, inkább már annyira semleges számomra, hogy említésre sem érdemes, egyszerűen rejtély, hogy mi benne olyan nagyon jó. És olyan filmért fizetni, amit agyba-főbe dicsérnek, az esetek 98%-ban nem vagyok hajlandó. Viszont e két negatív tényező mellett – amiből az egyik a rendező személye, ami sokat nyom a latba –, akadt két pozitív is; az egyik, hogy ez azért mégis csak egy magyar film, én szeretem a magyar alkotásokat, igaz, hogy leginkább abból a korszakból, amikor még Vörös Október ruhákban jártak az emberek... A másik pedig  Nagy Ervin. Nyilván kell egy olyan főszereplő, akit az emberek – főként a női személyek – egyszerűen meg akarnak nézni. Nem érdekli őket, milyen filmről van szó, de őt látni kell. Szerintem ő abszolút ez a kategória. Azon felül, hogy jól néz ki, egyszerűen olyan a jelenléte, hogy lehetetlen mellette másra nézni.

Na, szóval, nézzük mit is láttam én tegnap 900 magyar Forintért. Történelmünknek abból a kis szeletkéjéből indul a történet, amiről egy átlag magyar ember megkockáztatom, hogy semmit nem tud; közvetlenül a szabadságharc leverése után járunk, a korszak szörnyű rémtetteit elhessegeti a törióra siettető mivolta az érettségi előtt kb. egy évvel. Néhány mondattal el szokták intézni a tanárok – tisztelet a kivételnek -, hogy aztán áttérjenek a kiegyezésre... Ami természetesen sok jót hozott, de nekem a hideg futkos a hátamon az említésétől a mai napig (akárcsak manapság az EU). Rögtön eltértem a tárgytól, ezért összefoglalnám, miért is olyan érdekes személyiség ez a Blaskovich Ernő gróf (Nagy Ervin), miért lehetett az életre keltése egy izgalmas színészi feladat.

1849-ben az apját (Rátóti Zoltán) nemes egyszerűséggel agyonlövi egykori jó barátja, báró Otto von Oettingen (Gáspár Tibor), a vád pedig az oly egyszerű és indoklás nélkül is elfogadható felségárulás. Ez olyan, mint ’56 után az „állam elleni szervezkedés”. Mindezt még gyerekfejjel nézi végig Ernő, aki így érthető okokból, apai minta és gyökerek nélkül egy igazi vesztes naplopóvá válik felnőttkorára. 25 évvel a gyilkosság és az ország Habsburgok általi romba döntésének kezdete után Ernő immár hatalmas adósságokkal rendelkezik, közben a Blaskovich-kúriában negyed évszázada az apja életét kioltó báró és annak lánya (Petrik Andrea) él. A fatert rendesen gyűlöli persze, a lánnyal meg minden bizonnyal 25 éve csipkelődnek, mert másnak ezt nem lehet nevezni. Tehát Klára irányába mégse úgy viselkedik, hogy „a te apád megölte az én apámat, viseld ennek következményeit”, de azért örülnek, ha a másik bajba kerül, vagy átvághatják egymást valahogyan. Mindketten kissé szarkasztikusan látják a világot, egyikük sem foglalkozik a jövővel, mást mutatnak a világnak, mint amilyenek valójában legbelül; de amíg a lány tudatosan teszi ezt, addig Ernő nem is nagyon tudja saját magáról, hogy kicsoda, vagy mire képes egyáltalán. Nagyképűen azt gondolja, ő minden tekintetben igazi főnyeremény. Ez a férfi és ez a nő igazából magának való és „tüskés” személyiséggel bír. Ernő viselkedésén ezt viszont csak a 60 és a halál között valahol tartózkodó vén madame látja a kupleráj zsivaján át; közli is vele, hogy neki egy olyan lány kell, aki szereti őt. Ez valószínűleg nem oldaná meg hősünk borzalmas anyagi problémáit, de azért elgondolkodik azon, vajon hol lehet ez a nő...

Ezek a borzalmas anyagi problémák kicsapongó életmódjának köszönhetőek, párbaj során majdnem fejét veszti, Klára közli vele, hogy a szemébe van írva, hogy örök vesztesként fogja végezni... A gyámja, vagy hű fegyverhordozójaként is aposztrofálható Hesp Róbert (Gyabronka József) sem tudja már kihúzni a bajból, utolsó mentsvárként egy mások által értéktelennek tartott kanca megszerzését tervezi. Ő Kincsem, akinek jól láthatóan gyengék az ízületei, ráadásul kanca, hát mire menne vele bárki. Ernő már a huszonnegyedik órában van a saját magáért induló mentőakcióban, ezért potom pénzösszeg bejelentésére fölteszi a kezét az árverésen, jelezvén, hogy neki igenis kell ez a göthös állat. A legszebb öröm a káröröm elve alapján azonban Klára „elorozza” előle, jelentős summáért.

Ő azonban képtelen betörni Kincsemet, az állat szabadságra vágyó lelke annyira ki akar törni új gazdája karámjából, hogy le is dobja az egyébként kis testi hibával már rendelkező és ezért a fájdalmat túl jól ismerő Klárát, majd elegánsan elvágtat az erdőbe. Az árverésről hazafelé tartó Ernő meglátja a gyönyörű állatot, utána ered és szinte azonnal intim kapcsolat szövődik kettejük között; úgy látszik, neki engedelmeskedik a ló. Visszaviszi von Oettingenék lopott birtokára a pacit, mondván mégse veszi el, ami a másé... A korántsem ember- és állatbarát báró pedig ott helyben agyonlőne szegény Kincsemet, ha Klára nem adná oda fillérekért Blaskovichnak. Nyilván egy csöpp lelkiismeret-furdalás készteti erre. De biztosan csak ez? Egyetlen szabályként megszabja a gróf, hogy Kincsemet nem lehet a hagyományos és fájdalmas módon betöretni, senki sem verheti meg őt. A ló meghálálja ezt a bizalmat, illetve azt, hogy egy kedves barátot is talál új otthonában; ő Shultz, a macska, aki dorombolásával leveszi mind a négy lábáról Kincsemet, és nyughatatlan személyisége helyére kerül, így Ernő megkezdheti a munkát annak érdekében, hogy versenylovat faragjon a későbbi magyar csodakancából...

Nem untatnám a viszonylag hosszúra sikeredett bevezető után azzal a tisztelt olvasót, hogy leírjam, mik a tények és mi a kitaláció a sztorit meg Kincsemet illetően, sok helyen lehet olvasni erről a csodálatos négylábúról, aki angol telivérként öregbítette országunk hírnevét. Inkább azt emelném ki, hogy egyszerűen fantasztikus a film vonalvezetése. Többször gondoltam közben, hogy nem lehet, hogy ez tényleg magyar földön, magyar pénzből készült! Félreértés ne essék, nem azért hittem ezt, mert olyan, mint egy hálivúdi kasszasiker-produkció, hanem mert olyan más. Kalandfilm, romantikus komédia, dráma, akció egyben és olyan vágások, meg zene és képi világ társul mindehhez, hogy le a kalappal! Nekem egyes-egyedül egy bajom volt vele, de az sajnos elég súlyos; a vége, a lezárás, az ott elhangzó párbeszéd, egyszerűen GAGYI! Tuti, hogy jobban meg lehetett volna csinálni. Egészen odáig patikamérlegen kimért adagokban szállította a nézők elé a film a poénokat, a szomorú jeleneteket, a lendületet, és ott egyszerűen azt éreztem, hogy mi ez? Ez... Ez mi? Miért fogytak el a ragyogó ötletek addigra? Vagy miért kellett giccsessé válni? Szóval ez az egy problémám akad, de odáig nagyon klassz volt!

A színészek szerintem óriásiak. Nagy Ervin sikeresen lép át a semmirekellő, szar alak megformálásból a felelősséget vállaló és egyenes ember figurájába – jó azt hinni, hogy ilyen tényleg lehetséges. Persze a nő miatt változik meg, és persze, hogy az egész a két főszereplő kibontakozó kapcsolatáról szól [Tévésámán megjegyzése: Valaki ugye, előre megmondta;)], de szerintem volt benne mélyebb mondanivaló, el is árulom nemsokára, számomra mi ez. A lóval való kapcsolat nekem egy elég hangsúlyos szál volt, hát ezekben a pici jelenetekben Nagy istenien alakít. A figura tényleg odáig van Kincsemért, tényleg belülről érzi, hogy ők egymáshoz valók, és hogy mindent meg tud neki adni ahhoz, hogy jól érezze magát, ezáltal szuper versenyzővé váljon, egész Európa rémévé.:)

Petrik Andrea szinte biztos, hogy azt a kritikát kapja mindenhol, hogy ronda (ami egyébként nem is igaz szerintem). Ez mégse kritika, ő így néz ki és pont ezért volt jó választás, mert nem az a fajta színésznő, akire azt mondjuk, micsoda szépség. Illett a szerepéhez ez a fajta „csúnyaság”, a hanglejtésében is mindig volt valami durva árnyalat, amivel érzékeltette, hogy ez a csaj konkrétan szarik a világra, a társadalmi előírásokra, szép sem akar feltétlenül lenni. De mondjuk marha jó ruhákba bújtatták, ami minden szereplőre igaz, olyan „steampunk” hatásként lehetne jellemezni.

Gáspár Tibor karaktere kegyetlen és jégszívű, kivéve, ha a lányáról van szó; ez is kettős szerep. Imádtam, ahogy előveszi a zsebéből a lapfésűt és megigazítja oldalt a haját, majd fölteszi a fejére a sisakot, vagy micsodát. Oettingen nagyon közeli embere a császárnak (Fekete Ernő), nagyon nagy terhek nehezülnek ezért a vállára – sok éppen a világverő Kincsem és gazdája Habsburg szempontból szerencsétlen sikerei miatt -, de a figuráját senki se fogja sajnálni egy pillanatra sem, legalábbis én nem tudtam. Többször elhangzik, hogy üzletben és háborúban mindent szabad, ő ezt az elvet követte sokáig, aztán, amikor Ferenc Jóska kér tőle valami olyasmit, mint amit Virág elvtárs kért szegény Pelikántól annak idején, akkor már átfutott a gondolat az agyán; lehet, hogy rossz vezérelvet választott. Végzetes jelenetében is fésülködik, ez szintén nagyon jó részlet!

Ferenc Jóska ábrázolása egyébként nem tetszett; tudom, hogy eleve legendák alapján „ismerjük” a császárt, és túlságosan pozitív alakként ábrázolják őt a mai napig, tehát közel se lehetünk biztosak abban, milyen is volt igazából, de szerintem súlytalan és semmilyen lett. Félelmetesnek és könyörtelennek akarták mutatni, de véleményem szerint inkább csak nagypofájú volt.

Scherer Pétert külön kiemelném, összesen 3 percet, ha szerepel, egy pénzhajhász „üzletkötőként”, de az fenomenális. Hát ő is egy jelenség. Gerlóczy-t (Keresztes Tamás), csak miután elolvastam, mit írtam, akkor jutott eszembe, hogy meg kéne említeni; elfelejtettem, ahogy annak a rendje, hogy ő is szerepelt, pedig egy gaz ellenlábas, de nekem olyan súlytalan volt, akár a császár. Jól alakította a színész, csak számomra unalmas figura, csak amolyan báb volt.

Az állatok és trénereik előtt le a kalappal. Nagyon üdítően hatottak egy-egy jelenetben, a nézőtérről mást se lehetett hallani, csak, hogy jajjjjjjjdecukiiiiii, aaaaaaaaaóóóóóó:) Kitűnően mutatja a film az állatok határtalan szeretetét az ember iránt és a gyógyító, nyugtató lényük áradását. Jó volt nézni őket nagyon. É s hát ez hatásvadászat a köbön, hiszen a legutolsó szemétláda senkiháziakat is meg lehet venni egy kis jószág filmvásznon történő megjelenítésével, de sebaj. A zene mindig lényeges számomra egy filmnél, itt túl sok vizet nem zavar, de remekül kiszolgálja a látnivalót. Nagyon érdekes elegyet alkotott Hrutka Róbert (az ember, akiről régen azt hittem, az a neve, hogy Jamiewinchesterhrutkaróbert), amolyan népzenei ihletésű modern dizsidallamokat. Elhangzik a Radetzky-induló is, ha jól emlékszem kétszer.

Ami a mélyebb mondanivalót illeti, belőlem sikerült kiváltania a büszkeség érzését, hogy büszke vagyok a magyarságomra. Nyilván az elempé- és péem-szavazók most fröcsögnek e mondat láttán, de kit érdekel; annál a jelenetnél, ahol egy rakás üvöltöző, feltehetőleg német és osztrák származású magyar nemes előtt egy, a magyar nyelvet viccesen törő angol zsoké fordítva tartja a zászlónkat a nyert futam után és azt utasításra jó helyre fordítja, nem lehetett nem büszkének lenni. Az ottani eufória, a fura, kiegyezés utáni helyzet sajátosságainak ismeretében engem magával ragadott. Jól fogalmazta meg egy fórumhozzászóló, hogy olyasfajta reveláció lehetett ennek a lovacskának a diadalmenete az akkori időkben, mintha az Aranycsapat megnyerte volna a vb-t; velünk még számolni kell, akármilyen veszedelem is fenyegeti a hazát, akármilyen diktatúra jöhet, mi megmutatjuk! Kiegyezés? Lóf.szt! (Témánál maradva.) Megverünk minden német ajkú lovat!

Na, hát nem biztos, hogy a fő érzelem ez volt a nézőknél, mindenesetre lehetett örülni a happy endnek, ami, mint már mondtam, iszonyatos. Lehetett drukkolni az egyre szimpatikusabb fickóvá váló Blaskovich-nak, és nem vette önmagát túl komolyan a film, ez nagyon tetszett benne. Tele volt XXI. századi utalásokkal, amik kifejezetten megállták a helyüket, mert azt éreztem, hogy ezek csak poénok, amiket miért ne vethetnének be. A fanyalgók fanyalogjanak csak, én, aki tiszta szívből gyűlölöm a Mizu c. förmedvényt és annak előadójának produkcióit, mégis azt mondom, teljesen elfogadható volt két sorának röpke felvillanása, mert poén és ennyi.

A szokásos Szomszédok-rovatot még ideilleszteném; Gáspár Tibor Vágási Feri újságíró haverját alakította, akinek kínos poénjait talán ma már Horváth Ádám is sajnálja, Rátóti Zoltán pedig Csók hadnagyot játszotta a teleregényben, aki mindig ott termett, ahol a bűnt kellett üldözni.

Megállja a helyét ez a magyar filmek között bőven, én magam is meglepődtem, mennyire pozitívan csalódtam.  Jó magyar szokás szerint mindig, mindent azonnal „el kell ásni élve”, meg kell rá mondani, hogy nem jó, hogy szánalmas, de nekünk csak ez jutott, hogy mocskosul drága, stb. Én azt mondom, hogy a fizetett kritikusokat, akiknek a szőrszálhasogatás a munkaköri leírásukban is szerepel, figyelmen kívül kell hagyni. Üljön be rá mindenki, akit érdekel valami miatt és döntse el, mennyire érte meg kiperkálni a mozijegy árát!