Nem is emlékszem, mikor néztem utoljára filmet éjszaka, letöltve, laptopról. Mostanában az új munkám miatt eléggé elfáradok, plusz alig jön ki olyan alkotás, ami tényleg érdekel. Már csak az alapján nézek dolgokat, hogy kik szerepelnek bennük; illetve ritkábban a témakör alapján (erről majd februárban lesz még szó a blog születésnapja körül). 

Mi vonzott ehhez? David Tennant és Faye Marsay. Előbbit biztosan mindenki látta már valamiben (például abban az idióta Jessica Jones-sorozatban, amit nálunk is adtak/adnak?), utóbbi pedig szintén egy széria, a Trónok Harca révén tett szert nagyobb körű ismeretségre. Mindketten vonzó megjelenésű brit színjátszók, és összeköti őket egyik kedvenc sorozatom, a Doctor Who: David a 10. Doktort, Faye pedig a 12. Doktor első karácsonyi epizódjának egyik fontos szereplőjét játszotta. Vagyis ők ketten abban az univerzumban sosem találkoztak (ebbe bele lehetne menni, de most mégsem teszem), ám itt mégis sikerült együtt dolgozniuk. 

Rövid kitérő: A Ki vagy, Doki? a társadalmi igazságosság bajnokainak egyik idei áldozata, a főszereplőt ugyanis a jó kis Szellemirtók/Ósönsz Éjt mintára „nemátalakító műtétnek” vetették alá. Amikor a jelenlegi Doktor, Peter Capaldi bejelentette távozását, felröppentek a hírek arról, ki lesz az utódja, és a lehetséges hölgy-jelöltek közt elhangzott itt-ott Faye Marsay neve. Én nagyon szurkoltam neki, mert egyrészt tényleg tehetséges, másrészt szerintem rendkívül vonzó (például a mai Gel Gedók és Alíszia Vikanderek közt feltűnő, hogy van melle) és angol, tehát minden megvan benne, ami remek utóddá tette volna. Mégsem őt választották, hanem a teljesen jellegtelen Jodie Whittakert, akinek színészi kvalitásáról eddig mindössze a St. Trinian’s flúgos recepciósa árulkodott nekem, ez pedig korántsem volt lenyűgöző. [Utólag majd mekkora szám lesz, hogy A Fritton-arany legendájában két Doktor is benne van!] Viszont éppen David Tennant nyilatkozta róla, hogy remek színésznő – én mindenesetre kihagyom a 13. kalandjait, aki majd megnézi, számoljon be róla!

Vissza a témához! Tényleg, mi is a téma?

Olivia (Lucy Punch – milyen jó név ez!) 39 éves ügyész, sikeres, gazdag, [egyesek szerint] szép, és leszbikus. Együtt él a nála jóval fiatalabb, szertelen, „vívódó művész” Alexszel (F.M.), ám míg utóbbi tök jól elvan párja nagy lakásában, egész nap ökörködik; addig előbbinek hangosan tikk-takkol a biológiai órája – gyereket szeretne. Hosszas megbeszélés után Alex beleegyezik a dologba, Olivia pedig először önmagát veti alá mesterséges megtermékenyítésnek. Emiatt azonban összevesznek, és a fiatalabb lány ott marad a szomszédjukban lakó jóképű, macsó és komolytalan John (D.T.) buliján, ahol leisszák magukat és lefekszenek egymással. Hamarosan jön a nagy nap, mikor kiderül, hogy a megtermékenyítés sikeres volt, Olivia várandós lett – ám közben, hála az egyéjszakás kalandnak, Alex is. A helyzet csak tovább bonyolódik, mikor Johnt bevonják a babavárásba. Vajon mi lesz ebből? 

A kiindulási pontban ott egy jó vígjátéki ötlet, miközben a brit televíziózásban manapság oly nagy népszerűségnek örvendő baloldali értékeket közvetíti – vagy mégsem? Heteroszexuális férfiként sohasem gondolkodtam azon, mivel jár egy leszbikus párnál a gyerekvállalás, itt pedig tulajdonképpen el lehet vonatkoztatni ettől, hiszen az alap az, hogy van „az én álmom, hogy anya legyek és mintaanya leszek” karakter, aki együtt él a „szarok bele a világba, nekem ez így tök jó” karakterrel és bejön a képbe egy harmadik. A köztük lévő különbségek ekkor kiéleződnek, felüti a fejét a féltékenység, stb. A másik fő szál pedig a „két állapotos nő együtt él”, illetve „a terhesség minden jó és rossz velejárója, de inkább a rosszak”. Szóval bőven akad lehetőség arra, hogy megnevettessenek minket, már csak az a kérdés, hogy működik-e a dolog?

A válasz: mondjuk. Ez egy angol film, ezért furcsa, miért hasonlít annyira egy amerikai filmre. Konkrétan a Juno jutott eszembe róla, hiszen ott is egy extravagáns, fiatal csaj vár gyermeket, akit nem igazán akar. Itt ezt a szálat Alex testesíti meg, nála működnek a poénok, szimpatikus, kedvelhető és érdekes. Olivia viszont unalmas, a hozzá kapcsoló „viccek” szarok, és ő maga a drámai vonal. Mintha csak Jennifer Garnert látnám abból az említett másik moziból. Tennant kifejezetten különös választás volt, de elváltoztatott külsejével és remek játékával nagyon gyorsan kedvenc alakommá vált, szurkoltam neki, nevettem a poénjain. Szó szerint mind a három központi karakternek van egy néger haverja (Alex és John megosztoznak ugyanazon) és akad pár igazán amerikai érzésű mellékalak, mint Olivia testvére vagy a Biggles nevű bunkó nő. A szövegekben sok vulgaritást hallhatunk, a néznivaló viszont a jó ízlés keretein belül marad. 

Röviden: Ebben a filmben Alex és John érdekesek, az ő sztorijukat akartam látni. Lehet rajtuk nevetni és keseregni is (van egy igazán lesújtó esemény a film háromnegyedénél), együtt érezni velük, szurkolni nekik; de mindezt elrontja Olivia jelenléte. Azonban Lucy Punch olyan jól játszott, hogy képtelen voltam utálni az általa életre hívott szereplőt, bár az tény, hogy hidegen hagyott, ami vele esett meg. Hozzá köthetőek a legkínosabb pillanatok (a mélypont a reggeli a parkban Johnnal), de ez azzal magyarázható, hogy ő a dráma a vígjátékban. A bajom megint az, mint ami a One Percent More Humidnál: adott egy ízig-vérig élettel teli férfi és egy érdekes, vonzó nő, a kettejük kapcsolatára pedig simán fel lehetett volna építeni egy filmet, de valamiért beletettek egy taszító, érdektelen harmadikat is, aki elveszi az időt a másik kettő elől. Miért kell ez?

„Ha visszamehetnék az időben…” 

Pár szót még az alkotókról és a háttérszereplőkről: Az író-rendező Daisy Aitkens színésznő, aki eddig 14 helyen szerepelt és 2 rövidfilmet dirigált. (Az „attached director” mit takarhat? Hogy valójában nem ő rendezte, csak megjelölték?) Érezhető és érthető, hogy egy nő belelát a női fejekbe, Aitkens erőssége a párbeszédek írása, a rendezésben sincs igazán semmi kivetnivaló, csak az erőltetett „vicces” meg kínos pillanatok némelyike. Olivia apját a nagyszerű David Warner kelti életre, akit bizony nem kíméltek az évek, de külseje tökéletes ehhez a pici háttéralakhoz. Most pedig jöhetnek a Doctor Whohoz köthető emberkék! Akiket felismertem: Peter Davison (az 5. Doktor - Alex tanára) és Ingrid Oliver (a rajongói tábor megszemélyesítőjének szánt Osgood – szerencsétlen anyuka az üzletben). Mellettük volt még három ember, akik számomra lényegtelenek vagy még sose láttam az epizódokat, amikben szerepeltek: Nina Sonysa (a szülészorvos), Don Warrington (Olivia néger haverja) és Sarah Parish (Alex anyja). 

Érdekességek: Idézet az imdbről = „Kedvenc projekt és ’családi ügy’ a producer Georgia Tennant számára. Ez a film volt Georgia első produceri munkája, az író-rendező a legjobb barátja, szerepel benne a férje [David Tennant] és az apja [Peter Davison], és a pénzügyi hátteret is a Tennant-házaspár adta.” Ehhez hozzájön még, hogy az üzletben lévő randalírozó kölykök is az ő gyerekeik. Sem a srácok, sem Davison nem szerepelnek az imdb stáblistáján.

Ha már imdb: Miért nem lehet erre a filmre pontot adni? Az egy dolog, hogy már nincsen fórum, de ezek szerint az érzékeny témájú alkotásokra már a szavazást sem engedik meg, nehogy a csúnya „nácik” jöjjenek és látatlanban lepontozzák az értékes propagandát? A vicc az, hogy cikkem tárgya korántsem propagandisztikus, de mivel leszbikusokról van szó, akkor tilos pontozni? 

Vissza az érdekességekhez! Lucy Punch benne volt a bevezetőben említett St. Trinian’s-ben, valami Verity nevű karakterként – talán Annabelle régi sulijában láthattuk? Nem emlékszem rá. Aprócska poén, hogy amikor a rendező nevét kiírják, Alex feldönt egy vázányi virágot – a daisy jelentése százszorszép. Eddig elhallgattam (hehe), de a kísérőzene tök jó, remekül illik az eseménysorhoz, a zeneszerző Jack Goldstein. A stáblista után van még egy rövid bakiparádé, amiből úgy tűnik, hogy a szereplőket engedték improvizálni. Végül még egy imbds idézet: „2017 februárjában a főszereplő David Tennant megvásárolta egy magazin teljes hátsó borítóját az akkor még el sem készült film hirdetéséhez, felesége, Georgia Moffett születésnapjára, 38 ezer dollárért. A hirdetés célja a lehetséges befektetők és terjesztők figyelmének felkeltése volt, és a teljes kiadások negyedét jelentette.” Amennyiben hihetünk ennek az állításnak, akkor az egész buli csak 152 ezer dollárba került, ami hihető, hiszen Tennant nem kért sztárgázsit a feleségétől, talán a rendezőnő se akarta megkopasztani legjobb barátnőjét, Punch és Marsay pedig korántsem A-listás hollywoodi seggfejek, szóval nyilván beérték egy kisebb összeggel. Amúgy hivatalos bemutató még nem volt, a büdzséről se közöltek adatokat, wikipediás adatlap sincs, szóval az imdb meg maga a film az egyedüli forrásaim.

Összefoglalva: A You, Me & Him egy kellemes vígjáték, pár drámai fordulattal. Nem tudom pontosan, ki a célközönség, én jól szórakoztam rajta, de mivel az egész simán működne Olivia nélkül és a humor/tragédia néha az amerikai mosladékok színvonalát idézi, ezért mégsem tudok rá nyugodt szívvel maximális pontszámot adni. Azt ugye mondanom sem kell, hogy minimum 16 éven felülieknek ajánlott? 

Pontozás: 

imdb: Nincs és egyelőre nem is lehet pontozni. 

Szerintem: 4/5 

Hírek: 

- David Tennant jövőbeli érdekesnek látszó munkái: Bad Samaritan – „Egy rablópáros betörés közben véletlenül rátalál egy nőre, akit abban a házban tartanak fogva.” Kissé Vaksötét utánérzésem van, szóval azt hiszem, ezt megnézem majd. Vajon David a fogvatartó vagy az egyik tolvaj? Good Omens – Minisorozat nagy kedvencem, Terry Pratchett és az erősen nyomatott Neil Gaiman azonos című közös munkájából, ahol Tennant egy démont kelt életre, vörös hajjal:) Kíváncsi vagyok rá, mert a korábbi Pratchett-feldolgozások mind tetszettek. 

Még egy cikket tervezek, talán ebben az évben meg tudom valósítani, de nem biztos. Jövőre meg ki tudja, mi lesz ezzel az oldallal? 

Ja és még valami: Érdemes a végén elgondolkodni a cím jelentésén, ami megváltozik a játékidő alatt!

És ha már Biggles: