Fábri Zoltán most lett volna 100 éves, Örkény István, a kedvenc íróm, pedig 105. Kettejük közös munkája ez a gyönyörű dráma, amely filmre vitt, kiegészített és izgalmassá tett egy olyan novellát, amit egyébként nem szeretek. Cikkem tárgyát ebben az évben már láttam egyszer, és akkor azt gondoltam, hogy meg kell néznem újra ahhoz, hogy írhassak róla. Tegnap éjjel erre ismét lehetőségem adódott, így most már teljes nyugalommal megformálhatom a véleményemet.

„In memoriam Hannover István, 

szül. Budapesten, 1917-ben,

megh. 1951-ben, a váci fegyházban”

Van négy ember: A gátlásos, fiatal és csúnya Pelle Gyula (Gállfi László); a szépséges és szomorú Netti (Frajt Edit); a gazdag és idős ügyvéd, Kari (Kálmán György) és a politikai okokból bebörtönzött kommunista ifjúsági vezető, Pista (Balázsovits Lajos). Utóbbi kapcsolja össze az előző hármat: Pellével együtt raboskodtak, Netti a szerelme volt, Kari a pártfogója. Pista meghal a váci fegyházban, és ezzel elindítja egymás felé a többieket – Pelle egy sötét éjszakán becsönget az ügyvéd lakásába, ahol Netti nyit ajtót, és meglátja a magába zárkózó, a világ elől elbújni akaró fiatalemberben a halott szerelmét… 

Ahogy a nyitányban mondtam, nem szeretem ezt a novellát, de ahogy öregszem, úgy kezdem igazán megérteni, hogy miről szól. Ez az adaptáció tökéletes, mert minden benne van, amit Örkény szeretett volna elmesélni, ugyanakkor kiegészül Fábri mondanivalójával is. Bepillantást nyerhetünk a börtön cellájába, ahol az ’50-es évek terrortól terhes első éveinek nyomasztó hangulata telepedik ránk, de közben versek, elgondolkodtató mondatok és a szépség mindenféle képi formája kényezteti az elménket meg a szemünket.

„Nettiből csak nálam vizsgázhatsz.” – szpojler itt 

Pista végülis rendelkezik arról, hogy legbecsesebb földi kincsét, Nettit, ki örökölhesse: Legyen Karié, ő majd gondoskodik róla, tejben-vajban füröszti, hiszen egy ilyen asszony ennél kevesebbet nem érdemel. Ugyanakkor, amit elmesél Pellének, azzal önmagát emlékezteti arra, mi vár rá, ha egyszer kiengedik, és megpróbálja eligazítani a fiatalembert az életben, hogy ha majd egyszer kiszabadul, megtalálja a maga útját. Egyikük sem sejti, hogy Pista meghal a fogházban, és mindaz, amit átadott Gyulának, az Netti karjaiba vezeti őt. Vagy talán mégis tudta? Felismerte, hogy Pellének mekkora szüksége van – nem egy, hanem A – Nettire? Korábban ez sosem fordult meg a fejemben, mikor a novellát olvastam… 

Szpojler vége 

Örkény egyik nagy erőssége a sűrítés: Mialatt a jelenben, a cselekményben végülis alig történik valami, több évnyi eseménysort élhetünk végig a szereplők emlékein keresztül. A tágas, gazdagon berendezett lakás adja a helyszínt, ahol a két központi szereplő, Netti és Pelle interakciója folyik, s ebbe kívülről, telefonon meg emlékekben kapcsolódik be Kari; és mindent beleng Pista szelleme. A hatása akkora, hogy saját képére formálja egykori cellatársát, akinek emlékei közösek az asszonyéval, olyannyira, hogy a vége felé az egyik képen a múltbeli kis szigeten Pista ténylegesen átalakul Gyulává. Újabb fontos utalás, hogy a fiatalember igazi önálló életéről alig tudunk meg valamit, amit pedig mégis, azt csak a szavai támasztják alá, képek nem – akár igaz is lehet, de ez azt mutatja, hogy senki volt, mielőtt „Pista lett”.

Míg a két P-betűs férfi valódi cellában raboskodik, ahol nincsen semmijük, senkijük és azt tesznek velük a fogva tartóik, amit csak akarnak; addig az asszony egy antik bútorokkal, művészeti értékekkel és idegenséggel teli, kényelmes, pazar lakásban érzi magát rabnak. Nettiről mindenki tudja, hogy mennyire szép, ő is tudja magáról; Gyulát pedig mindenki csúnyának tartja, ahogy ő saját magát. Netti szépsége (és Pista „jelenléte”) megszépíti Gyulát; az emlékek és a gondolatok szabaddá teszik a rab szellemét; a szerelem bebörtönzi a nőt. 

Kérdés, hogy lehet-e, egyáltalán szabad-e Örkényhez hozzátenni? 1981-ben az író már 2 éve halott volt, azonban még 1969-ben dolgozott együtt Fábrival az Isten hozta, őrnagy úr!-on. Szóval van, ami összeköti őket, és bár Örkény nem volt teljesen elégedett az Őrnagy úrral, a Requiem elkészültét örököse, Radnóti Zsuzsa mégsem akadályozta meg. És milyen jól tette! Fábri ugyanis egy örök szerelem történetében elmeséli a magyar szocializmus születését, megemlékezik a sötét Rákosi-korszakról, továbbgondolja, élettel tölti meg a „kísértet” Pistát, felemeli a novellát. Az eredeti Rekviemből (az író művét kv-vel, a mozgóképet qu-vel kell írni) kimaradt a kor ábrázolása; persze lehet érezni, hogy mikor történik ez az egész, de a direktor úr ténylegesen megmutatja, hogy miért vitték el Pistát (csak szavakkal), ahogy elvitték (de csak részlegesen), és hogy mi volt vele a börtönben. Ezek a nyomtatott oldalakon csak Pelle szavaiból, illetve Netti visszaemlékezéséből derülnek ki. 

Érdemes külön megemlékezni arról, ahogy a rendező és az operatőr Illyés György megjeleníti az emlékezetet. A képsorok sokszor darabosak, meg-megállnak, visszatérnek ugyanarra a pontra. A cselekmény minden visszatérésnél kiegészül egy-egy új mondattal vagy apró mozdulattal, ami az előbb még nem volt ott, mert az emlékező figura előtt homályban maradt. Pelle jobban emlékszik Pistára, mint Netti, valószínűleg azért, mert egy év a börtönben felér tíz évvel a szabad világban, és a fiatalember számára raboskodása alatt a művelt, tanító, jobbító szándékú Hannover Istvánnal eltöltött idő a legmaradandóbb élmény.

Egyes emlékeket képek jelenítenek más, másokat képek és hangok; néha hallhatjuk a két főhős gondolatait, láthatjuk a világot a perspektívájukból; sokszor pedig mindezek keverednek egymással. Például: Pista áll a vasúti hídon, háttal van nekünk, az elhaladó vonat szerelvényei közt rajzolódik ki az alakja, a kép megáll, és közben hallhatjuk Pistát beszélni, de amit mond, valahol máshol és máskor mondta. Mind a kettő Netti emléke, amik összemosódnak, és a nő szemszögéből láthatjuk, hallhatjuk őket. Ha már hallás: Két igen fontos, zavaró hang jön elő újra és újra, egyikük az ajtócsengő, a másik a telefoncsörgés. Mindkettő mást jelez, és mindig valami végzetest indítanak el. 

Van mit agyalni azon is, hogy mikor és miért alkalmazzák a külső nézőpontot? Az egész látnivalót a személyesség hangulata lengi be, viszont amikor kívülről látjuk az eseményeket, akkor egyfajta történelmi rácsodálkozást kapunk. A cellában, a kávézóban, a szépségszalonban és az utcán van csak ez, a többi alkalommal valaki felől, valaki szemén vagy emlékezetén át látjuk a dolgokat. A külső megfigyelő: maga a rendező. Sok kis részlet van, amikre a kamera ráfókuszál, és az előtte, utána lévő többi kép, meg a közben elhangzó szavak töltik meg őket jelentéssel. Ilyen a női kézben egy darab papír, a tálnyi friss körte, vagy a folyóparton heverő uszadékfa. Amit nem látunk, azt elképzeljük, pont, ahogy az író akarta: Amint Pista öltözködik; ahogy kihallgatják, ordítanak vele és megverik; mikor társai röhögve figyelik Pellét, amint az „erőszakot követ el”; stb. Az érzékletes leírás az egyik, a cselekmény indításának vagy végének bemutatása a másik eszköz a néző képzeletének megsegítésére. A Netti életéből vett extra jelenetek (a szépségszalonban, Kari estélyén, az illegális kommunista találkozón) mind arra szolgálnak, hogy bemutassák a kort, de közben érezhető, hogy szeretnék pozitív színben feltüntetni a szocializmus egyik mártírját. Ezzel, ebben a formában, semmi gond nincs, mert mellékszál, és nem ez a lényeg. 

Akkor micsoda? Egyfelől a Szerelem, ami megváltoztatja az embert, ami egy életre hozzáláncol valakihez, amiért mindig Őt keressük mindenkiben - itt láthatjuk, mekkora öröm, ha végre rátalálunk. Másfelől felteszik nekünk a kérdést, hogy vissza lehet-e térni a normális életbe a börtön után, vagy ha elvisznek tőled valakit? Lehet egyáltalán normálisan élni? Mit jelent ez a kifejezés? Aztán itt még filozofálgatunk, hogy mi az Igazság, mit tesz azzal, aki kimondja; mitől lesz valaki szép, és így tovább, de ha már szépség, beszéljünk inkább arról, hogy milyen szép is a Requiem! Az ekkor 25 éves Frajt Edit egy igazi csoda, elsőrangú választás volt, és bizony jól esik nézni őt a meztelen jeleneteiben. Ezek viszont nem öncélú, megbotránkoztató beállítások, hanem a múlandó, ám mégis örök Szépség előtti tisztelgés pillanatai. (Kis személyes megjegyzésem, hogy a novellában Netti egyedül igazán nagy szerephez jutó testrésze a lába, és szerintem Frajté korántsem olyan szép, de ez mindegy, mert összességében gyönyörű nő volt akkoriban.) Amúgy a meztelenség, az egyszer felhangzó káromkodás, meg az erőszakra való utalás miatt adják mindig ilyen későn ezt az alkotást…

„Majd téged is elvisz evezni valaki.” 

A csodás Nő mellé kapunk egy jóképű férfit, a remek Gállfi László azonban elhiteti velünk, hogy abban a világban bizony ő csúnya, a nők kerülik, stb. A Pistát életre keltő Balázsovits Lajos biztosan vonzó a hölgynézők számára, és mindenkit lenyűgözhetnek a nyár képei, a felmagasztosuló, repedezett zománcú lavór csendélete vagy az egyik szerelmi jelenet művészi árnyjátéka. Mindezt erős (digitálisan felújított) színekkel tárja elénk a kitűnő munkát végző Illyés György. A zenét egy egyszerű, visszatérő zongora-dallam képviseli, amit Vukán György szerzett, ezen kívül csak akkor van zene, ha a karakterek hallják valahol. 

Ahogy a film ide-oda ugrál az időben, az emlékek közt „vájkálva”, számos újdonságot mutatnak be az Örkény-novella ismerőinek. Ilyen az a (már említett) részlet, amikor Pistát elviszik az államvédelmisek, illetve a két teljesen új karakter, a harmadik cellalakó (György László) és a betegszobáról érkező rabtárs (Usztics Mátyás). A harmadik fickó képviseli a józan észt, a valóságot, aki mindig megmondja, hogy Balázsovits figurája hiába vár a bocsánatkérésre meg a szabadon engedésre, hiába hisz a nagy proletárforradalomban, mert pont a sajátjai árulták el, ők juttatták ide. Usztics alakja pedig beszámol arról, amiről Pelle nem tudhat: Pista utolsó óráiról. Illetve ezeken túl kiemelt szerep jut Netti futásának. Először sportból fut (de a győzelem szocialista győzelem), aztán azért rohan, hogy Pistát mentse (és az illegális kommunista barátait), végül pedig Karitól, az aranyketrecből kiszabadulva szalad (a takarítónő meg a vasutas kislánya kitör a burzsoázia rabságából). Ne feledjük, 1981-et írunk ekkor!

Szép gesztus Fábritól, hogy a novella Pistájának irodalmi vonatkozását tovább erősíti, ezzel tulajdonképpen Örkény Pistát csinál belőle. Emberünk a cellájában verseket szaval, miután kihallgatói összeverik; a világirodalomról tanítja Pellét, és az egyik kulcsjelenetben, félholtan elmondja kiöltője egyik leghíresebb egypercesét (In memoriam dr. K.H.G.). A telefonbeszélgetés, mikor Kari Nettin keresztül vallatja Gyulát, egy az egyben a novellából került át, és ez annyira örkényi pillanat, hogy akaratlanul is felidéződött bennem a Macskajáték, miközben néztem. Az 1 óra 43 percnyi játékidőnek talán a 60%-át adja az eredeti Rekviem, a többi Fábri hozzáadott tartalma. 

A fókuszban lévők mind nagyon jól alakítanak, mellettük még a karhatalmat játszók érdemelnek kiemelést. Érdekesség, hogy valahol felbukkan a Barátok közt Magdi anyusa, Fodor Zsóka (sem az imdbn, sem a porton nincs feltüntetve, hogy kit játszott), illetve a Szomszédokos vonalat Frajt és Vukán György mellett a Mágenék „bejárónőjét” életre keltő Várhegyi Teréz (a fodrásznő az elején) erősíti. Egyébiránt a nemzetközi filmes portálon keresésre nem jön ki ez a film, Frajt Edit adatlapján találtam meg, és ott azt írják róla, hogy 1982-es, pedig a végén ki van írva, hogy 1981. Végül még egy mondatot a befejezésről: A szép nőket nem lehet leláncolni, aki megpróbálja, az (is) hoppon marad… 

Nagyon tetszett ez a film, mind a két megtekintése megérte, sőt, szívesen látnám harmadszor, negyedszer, vagy huszadszor is! Aki olvasta a novellát, semmiképp ne hagyja ki! 

Pontozás:

Port.hu: 8.4

imdb: 7.6 

Szerintem: 6/5

Utólagos szerkesztés: Újból végigolvastam a novellát, és számos kis apróságot meg pár nagyobb dolgot leltem, amikben különbözik az adaptációtól. 1. Netti papucs nélkül megy ajtót nyitni. 2. Pelle haja vörös, szeme zöld, bőre fehér, fogai rosszak, az anyajegye a bal arcán van. 3. A gyümölcsöstálon őszibarack van (én a filmbelit epernek néztem). 4. Nem egy, hanem másfél évig ültek együtt Pistával. 5. Pistán viharkabát van az evezésnél, "lumberjack" helyett. 6. Netti a vízben vetkőzik le. 7. Kari németek helyett svédekkel van a lokálban.

Pár extra észrevétel: A fodrász szerepel a novellában, de csak annyi, hogy a nő elment oda. Viszont az utazás Konstancába szintén onnan jött, ahogy Kari első mondatai is. Az említett férfi már nem ügyvéd, hanem a külkereskedelmi minisztériumnál dolgozik (egyszerűbb volt azt írni az elején, hogy ügyvéd, végülis Pelle úgy tudja). A kávézós futás szintén megjelenik Örkénynél, és innen tudtam meg, hogy amikor Pista átalakul Gyulává, akkor maga Gyula áll a fánál. A szakító/elváló telefonbeszélgetés sokkal rövidebb és egyszerűbb a novellában. A foltos arcú fiatalember a borítékért jön, ami egykori tanítómestere emlékiratait tartalmazza - elgondolkodtató, hogy tudhatja-e, hogy az ügyvéd felesége az Netti? Az olvasható verzió szerintem ennek az ellenkezőjére utal. A Rekviem 1960-ban íródott.