Rovatok

Filmrajongó

Több mint 1000 bejegyzésből álló magyar nyelvű filmadatbázis, filmrajongóktól filmrajongóknak. Nem vagyunk kritikusok, nem vagyunk szakértők, csak két tv-néző, akik szeretik a filmeket:) Ha nem tudod, mit nézz este, vagy hogy megéri-e látni az adott filmet, keress rá (jobb oldalt a Kategóriák vagy A héten a tvben listában) és olvasd el a véleményünket róla! Erre a címre tudtok írni nekünk: tomzameth@gmail.com

Kategóriák

akció (151) áldokumentum (7) animációs (72) bekategorizálhatatlan (6) dokumentum (15) dráma (350) fantasy (146) háborús (20) hill (20) hírek (93) horror (202) kaland (80) katasztrófa (4) krimi (73) magyar (93) musical (11) néma (11) paródia (36) regényem (12) rövidfilm (14) sci fi (150) spencer (27) sport (39) szatíra (12) szuperhős (108) thriller (64) történelmi (42) vígjáték (495) western (12) zene (63)

Kék Szemek és A lány a tűzesőben Facebook Oldal

Friss topikok

2018.09.11. 10:07 Tévésámán

Bad Samaritan (2018)

bad_samaritan_2018_bdrip_x264-amiable_087.jpg

David Tennant a mai brit színjátszás egyik üde foltja. Leginkább a Ki vagy, Doki? 10. Doktoraként ismert a világban, ám közben fellép színpadon, szinkronizál és néhány remek filmben is játszik (pl. Viking vakáció). A Twitteren figyeltem fel a legutóbbi mozijára, aminek igen nagy feneket kerítettek, ez a Bad Samaritan, amiben David (a St. Trianian’s 2. után ismét) a fő rosszfiút alakítja. 

Sean (Robert Sheehan) és Derek (Carlito Olivero) sikeres ál-parkolófiúk: egy menő étterem előtt állva átveszik a vendégek kocsijait és elvileg leparkolják őket; gyakorlatilag azonban némi kutatás után felkeresik az autótulajdonosok házát, majd néhány értékes aprósággal távoznak. Ezúttal azonban rossz ra tesznek: A bőre alatt is pénzzel rendelkező Cale Erendreich (D.T.) hatalmas házában ugyanis Sean egy leláncolt, megkötözött lányra (Kerry Condon) talál. A srácnak megszólal a lelkiismerete, és mivel képtelen kiszabadítani a foglyot, minden lehetséges hatóságnál feljelenti Erendreich-et. Ő viszont a modern technika és briliáns, szadista elméje segítségével utánajár annak, ki tört be hozzá, majd szisztematikusan nekiáll lerombolni a pórul járt tolvaj életét. A jó útra térni akaró fiatalember azonban nem adja fel, egyedül száll harcba a gazdag gazfickóval…

bad_samaritan_2018_bdrip_x264-amiable_080.jpg

Nem árulok zsákbamacskát, ez egy jó film, de két hatalmas problémája van: Az első maga a kiindulópont, ugyanis ha csak egy mondatot olvasol el róla (a tolvaj, aki betör egy gazdag emberhez, véletlenül megtalálja az ott raboskodó nőt; elhatározza, hogy kiszabadítja és közben a rosszfiú ellene fordul), azonnal tudni fogod, mi a befejezés. Sajnos az ilyen mozik kizárólag így végződhetnek… A második, és ez már sokkal nagyobb gond, a Bad Samaritan szint egy az egyben Vaksötét

SZPOJLEREK ITT

Nagyon meglepődtem, hogy 20 másodpercnyi stúdiólogó (1 db cégé és különben tök jó) után rögtön a történetbe kerülünk. Ehhez még kis pozitívumként jön a szerintem nagyon vonzó Jacqueline Byers (aki a fiatal Rachel Weiszre hasonlít) vetkőzős jelenete – és még mindig csak az első 5 percben vagyunk. Aztán 11:40 körül jön egy olyan rész, ahol lehetetlen nem nevetni, de ahogy az autóban elhangzik, hogy „nincs otthon senki”, rögtön tudtam, mi következik.

bad_samaritan_2018_bdrip_x264-amiable_197.jpg

Derek koma igen komolyan veszi a betörést, kesztyűt és a cipőjét befedő műanyag „papucsot” húz; Sean azonban már nem erőlteti meg magát. Persze azt hiszi, hogy sose fedezik fel a lopást, de azért példát vehetne a barátjáról. Fontos szerepet játszik Cale Bentley-je, aminek fedélzeti számítógépe megjegyez mindenféle utat. Az író lustaságára vall, hogy ezzel megoldotta a főhős keresztes hadjáratának logisztikai részét, de megint el lehet gondolkodni: talán az elmebeteg antagonista direkt akarja, hogy a srác ráleljen… 

Furcsa, hogy Oliverot leszámítva az összes főszereplő brit, ugyanakkor a helyszín az Egyesült Államok. Condon és Tennant amerikai akcentust használ, ám az utóbbiról minden rajongója tudja, hogy skót, ezért igazán furán hat az USA-ban. Érdemes figyelni a ló motívum ismétlődését, erre később magyarázatot is kapunk – lehet, hogy jobb lett volna, ha nem rágják a szánkba a megoldást? A számomra legviccesebb jelenet az volt, amikor Sean bemegy az FBI-hoz. Az első gondolatom az volt, hogy az ügynök, akivel beszélni fog, tutira fekete lesz. Második: Vagy nő. Megjelent az ügynök és basszameg, egy fekete nő az:D Nem bírtam abbahagyni a röhögést…

Kanyarodjunk vissza Cale kocsijához! Számos kérdés merült fel bennem ezzel a járművel kapcsolatban: 1. Hogy tud észrevétlen maradni abban a negyedben, ahol a főszereplő lakik? (Amúgy még rendszáma sincs, szóval miért lehet forgalomban?) 2. Utóbbi hogy nem szúrja ki, hogy pont ez az autó követi? (Az érzelmi állapotával magyarázható, ám szerintem ekkor a szeme ki van hegyezve az Erendreich-re utaló nyomokra, tehát fel kellene ismernie.) 3. A pedáns, nagyon pontos rosszfiú figyelme elsiklik az anyósülés alatti drótvágó felett. Utóbbinak végül semmilyen szerepe nincs, számomra mégis hiteltelen, hogy ez a szerszám csak úgy bent maradhatott. 4. 1 óra 26-kor a slusszkulcs benne van az indítóban, holott alig fél perccel korábban láthattuk, ahogy Sean visszaviszi azt a házba.

bad_samaritan_2018_bdrip_x264-amiable_082.jpg

Vannak ijesztő pillanatok és a rablások bemutatása is felpumpálja a néző adrenalin-szintjét; ám a kitalálható dolgok sora sokat ront ezen. A „Kiviszlek”-rész például annyira nyilvánvaló… A végső leszámolásnál két olyan pillanat akad, ami über-baromság, az első az elvileg Katie névre hallgató lány menekülése; a második a Cale-nek állított csapda. Ezek egyszerűen hülye megoldások: az elsőért azért haragszom, mert kb. egy percig elhitetik a nézővel, hogy mégsem az lesz a befejezés, ami; a másodiknál meg a hősök egy mindkettejük számára ismeretlen terepen tudnak lesben állni, ami egyszerűen hihetetlen.  

SZPOJLEREK VÉGE

Az 1 óra 50 percnyi játékidőt elsősorban a nyomasztó atmoszféra és David Tennant fantasztikus játéka viszi el a hátán. Az alapvetően nyugodt és udvarias Cale lenézően, durván bánik a parkoló-fiúkkal; kedves, odaadó a nővel, akivel randizik, meg a barátaival; jeges és kimért az elrabolt lánnyal; ám néha előtör belőle a valódi, dühöngő őrült énje – Tennant mindezt rendkívüli természetességgel adja elő. Robert Sheehan szintén jó, teljesen hétköznapinak tűnik és bár maga sem az erkölcs megtestesülése, mégsem lehet utálni. Az arcában van valami egzotikus, és bár 30 éves, legalább 10-et letagadhatna belőle. A többiek közül számomra egyedül Jacqueline Byers emelkedik ki, szerintem tényleg nagyon szép és jól alakít, bár csupán mellékszereplő a nagy egészben.

bad_samaritan_2018_bdrip_x264-amiable_146.jpg

Az alkotókról: A rendező-producer az a Dean Devlin, akinek a nevéhez elsősorban A függetlenség napja 1-2 (segédrendező az elsőben, producer a másodikban), valamint az igazán színvonalas A titkok könyvtára köthető. Az író Brandon Boyce-ot láthatjuk is, mint a nagyorrú FBI-os górét; hozzá Az eminens története és a Let The Right One In sorozat köthető (utóbbinak semmi értelmét sem látom, de hát az új sorozatoknál már csak így van ez). Az egyetlen igazi érdekesség, amit cikkem tárgyával kapcsolatban találtam, annyi, hogy a Derek háza elől jelentkező riporternő valóban az egyik portlandi tévé munkatársnője, tehát igazi tévés, nem színésznő. Jó lett volna megtudni, mi a cím (Rossz szamaritánus) mögötti jelentés… A Bad Samaritan készítési költsége ismeretlen, 4.3 millió dollárt hozott be. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, a Rotten Tomatoes összefoglalása nagyon találó: „Hozza a műfajra jellemző maroknyi rémisztgetést és David Tennant játéka fenomenális; ám a rendezés korántsem kifogástalan, a történet pedig igencsak érdektelen.” 

bad_samaritan_2018_bdrip_x264-amiable_176.jpg

Valóban ez a lényeg: A sztoriból szinte minden sejthető, viszont a jó színészi játék meg a hangulat együtt fenntartják a figyelmet. 10. Doktor-rajongóknak kihagyhatatlan, elsősorban viszont azoknak ajánlom, akik nem látták a Vaksötétet! 

Pontozás: 

imdb: 6.4 

Szerintem: 4/5

Hírek: 

- David Tennantot hamarosan ismét egy negatív figura bőrébe bújva láthatjuk a Good Omens minisorozatban, ahol egy démont alakít. 

- Dean Devlinnek hála lesz egy újabb A függetlenség napja, bár már az előző se érdekelt senkit; illetve a Star Wars miatt most menő sci-fi hullámot meglovagolva bejelentették a következő Csillagkapu-mozit is.

Szólj hozzá!

Címkék: krimi thriller


2018.09.03. 11:33 Tévésámán

Goofy (A Goofy Movie, 1995)

goofy1.jpg

Vannak nagy kérdések a világban, amikre senki sem tudja a választ. Ezek egyike az, hogy vajon milyen állat Goofy? A többi Disney-hősről könnyű eldönteni, hogy mik, hiszen általában a nevükben van a fajuk (Miki egér), de neki csak ennyi van, hogy bolondos, dilis, és bár kutyának tűnik, talán mégsem lehet egyértelműen kutyának nevezni. A figura már 86 éves, 1932-ben debütált Miki egér oldalán és mindig egyfajta másod- vagy inkább harmadhegedűsnek számított a híres rágcsáló és Donald kacsa után. Éppen ezért nagy dolog, hogy pontosan 23 éve önálló filmet kapott, amelyről csak most tudtam meg, hogy egy sorozat folytatása. De a lényeg az, hogy akik hozzám hasonlóan a ’80-as évek végén születettek, azokkal közös élményünk ez a mozi, ami jelentős nosztalgia-hullámokat keltett bennem. Annak idején is az HBO-n láttam először és most is, mindkét alkalommal elszórakoztatott. Lássuk bővebben, miről szól ez az ízig-vérig Disney-alkotás! 

Max (Jason Marsden szólaltatja meg az eredeti szinkronban) középiskolás tini, az álma, hogy elnyerje a helyes Roxanne (Kellie Martin) tetszését, azonban alacsony önbizalma miatt úgy érzi, hogy sosem sikerülhet ez a terv. A nyári szünet előtti utolsó tanítási napon azonban fura haverjaival nagy dobásra szánja el magát és sikerül is bevágódnia szíve választottjánál, ám rögtön kénytelen lemondani az első randijukat, mert közbejön valami. Vagyis valaki, egészen pontosan Max apukája, Goofy (Bill Farmer); aki elhatározza, hogy elromlóban lévő apa-fiú kapcsolatukat egy hosszú, közös utazással akarja helyrehozni. A fia, más választása nem lévén, vele tart, ám közben kiagyalja, hogy miként fordíthatja a „tragédiát” saját hasznára: A remek horgászhely hírében álló Végzet Tava helyett Los Angeles-t veszi célba, ahol a legmenőbb énekes, Villanydrót fog fellépni. Maxnek be kell jutnia a koncertre, sőt, a színpadon kell állnia, hogy teljesíthesse képtelen ígéretét, amit Roxanne-nek tett. Vajon sikerrel jár? És mit fog ehhez szólni Goofy? 

goofy3.png

Ha rövid szeretnék lenni, annyit írnék, hogy a Goofy egy klisére épülő, kliséfigurákkal operáló, rengeteg éneklést és pár remek poént tartogató, teljesen ártalmatlan egész estés rajzfilm; amit a tradicionális rajzok, a kedves figurák meg az univerzális mondanivalók tesznek kellemes élménnyé. De nem akarok rövid lenni, úgyhogy tapossunk a gázpedálra, irány a széles láthatár! 

A kiindulópont az, hogy az egész világot a címszereplőhöz hasonlóan kutya-emberek népesítik be, de így is nagyon hasonlít a mi 1990-es éveinkre (tulajdonképpen 1993-ban játszódik a cselekmény). Nincsenek okostelefonok, internetfüggőség és celeb-imádat; van helyette házibuli, csínytevés meg kempingezés. Szóval ebben a világban él Max, akivel megpróbálhatunk azonosulni, hogy átéljük az első szerelmet, meg a „ciki az ősöm” jelenséget. Felnőttként nézve viszont valahogy sokkal jobban át tudtam élni Goofy helyzetét: Egyedülálló szülő; olyan, amilyen, de csupa szeretet és jó szándék; a gyereke viszont megtagadja, legszívesebben a létezését se ismerné el. Ehhez hozzájön, hogy a néző láthatja, ahogy Max a kezdetektől fogva nyitott kapukat dönget; ám a Goofy-örökség ellen harcolva próbál mindenáron menő lenni. A film egyik üzenete éppen az, hogy nem muszáj menőnek lenni, fogadd el önmagad, mert ez vonzóvá tesz.  

goofy2.jpg

A történet egy road movie, ami az egyik kedvenc műfajom. Az út, amire a két hős vállalkozik, csupán alkalom arra, hogy a készítők (Fábry Sándor után szabadon) elsüthessék a humor-patronokat; a lényeg nem az, merre mennek, hanem az, hogy együtt töltik az idejüket, akarva-akaratlanul tanulnak egymástól és egymásról. Tehát apa és fia közelebb kerülnek, ismét barátokká/bajtársakká válnak, akik mindent megtesznek a másikért. A felvezetés a sulival és a végén a koncert plusz a lezáró jelenet mindössze keretet képeznek ehhez, ahogy a mondás tartja: a cél lényegtelen, az út az igazán fontos. Tehát a két következő mondanivaló: az apa-fiú kapcsolat bemutatása és a közös utazás élménye

Ahogy a stúdiótól megszokhattuk, sok dal és geg tölti ki az érzelmesebb, drámai részek közti űrt. A zenék közül szerintem a már említett „Vár a széles láthatár” meg a végén lévő „I2I” a legemlékezetesebbek, a poénok közül pedig a Nagylábú és a walkman esete az abszolút csúcsjelenet:D A cselekmény kicsit túl gyors; ahogy korábban jeleztem, az út kisebb állomásai közül csupán néhány helyen történik igazán valami, a többin sebesen átsiklunk. Ezzel igazán semmi gondom nincs, de a lezárás igencsak elsietett, a koncertre való bejutástól a Roxanne-nél lévő végkifejletig villámokat megszégyenítő módon érünk el. Ez azért szomorú, utólag átgondolva, mert, ahogy telik az idő, úgy lesz egyre jobb a film hangulata. Még elnéztem volna egy darabig (mindössze 78 perces). Mielőtt tovább autókáznánk, jöjjön két saját megfigyelés, érdekességképpen: Villanydrót egy az egyben Michael Jackson (róla még lesz szó); a sátorozásnál Pete lakókocsija meg felidézte bennem Lázár Ervin Bab Berci kalandjainak egyik részletét, ahol egy kiejthetetlen nevű, nagyon gazdag ember ugyanígy „berobban” egy kis tisztásra a mozgó lakásával. Vajon ki kölcsönzött a másiktól? 

goofy4.jpg

A készítőkről: A rendező Kevin Lima korábban animátorként dolgozott a stúdiónál, később ő dirigálta a Tarzant és a Bűbájt; valamint íróként működött közre az Aladdinon. A történetet Jymn Magon (Balu kapitány, Kacsamesék, Gumimacik) találta ki, ezen kívül részt vett a forgatókönyv megírásában is. Utóbbi feladatra felvettek még néhány fickót: Chris Mathesont (a Bill & Ted-mozik egyik kitalálóját), Brian Pimentalt (aki ezen felül még „történet-felügyelő” [story supervisor] volt); valamint Curtis Armstrongot és John Doolittle-t (mindketten színészek). A szinkronhangok közül ismert név Wallace Shawn (az igazgató), Frank Welker (a Nagylábú) és Pauly Shore (Bobby). Mellettük ki kell emelnem, hogy Max énekhangja az az Aaron Lohr, aki a Kerge Kacsákban alakította Portmant; Villanydrót énekhangját pedig Tevin Campbell biztosította.

Érdekességek: Az A Goofy Movie előzménye az 1992 és 1993 között futó Dinka banda (Goof Troop) című sorozat. Elkészültéhez a Disney egykori vezérigazgatójának, Jeffrey Katzenbergnek a saját élménye adta az alapot, ő ugyanígy elment egy hosszú közös útra a lányával, hogy visszataláljanak egymáshoz. A történet megalkotásához Jymn Magon számos családi kirándulásról szóló filmet megnézett, köztük Griswaldék katasztrofális útjait. Az 1983-as Családi vakációban Audrey-t az a Dana Hill játszotta, aki a Dinka bandában Max hangját kölcsönözte (a film készültét már nem érhette meg, ezért lett helyette Jason Marsden). A rendező azt nyilatkozta, hogy szerette volna megmutatni Goofy érzelmes oldalát, ezzel élőbbé tenni az általában egydimenziós, csetlő-botló figurát. 

Cikkem tárgya 1993-ban készült, így még az előd-sorozat farvizén be lehetett volna mutatni, ám az utómunkálatok megcsúsztak, így az 1994-es premiert végül helyette Az Oroszlánkirály kapta. Összesítésben az elkészült alkotás 2 évet csúszott. Az imdbn valaki megszámolta, hogy ha kivennénk az összes dalbetétet, a teljes játékidő csupán 62 perc lenne. Max a történet idején 14 éves. Az évzárós énekléskor Roxanne pozíciója változik a teremben, hol elöl, hol hátul ül; ez azonban szándékos volt, mert ezzel azt akarták nekünk mutatni, hogy az ifjabb Goof csak őt látja a tömegből. Az igazgató Jymn Magon egykori dirijének karikatúrája, még a neve is egyezik vele. Villanydrót Michael Jackson, Prince és Bobby Brown keveréke (az utóbbit így névről nem ismerem, a középsőt pedig képtelen voltam felfedezni benne). Eredetileg Brown lett volna a hangja, ám drogproblémái miatt elesett a szereptől. Mégis írt néhány dalt a filmhez, amik kimaradtak belőle, de Forever című albumára felkerültek. Villanydrót olyan vegyvédelmi ruhát visel, mint amilyenben a Devo lépett fel a hetvenes évek végén. Az országúton elhúzó limuzinból kiintegető kesztyűs kéz Michael Jackson rajzolt másáé.

goofy5.jpg

Kevin Lima szólaltatta meg Lestert, az oposszumot; Brian Pimentalt meg háttérhangokként hallhatjuk. Bill Farmer 1987. óta Goofy hangja. Az eredeti szinkronban a címszereplőt egyszer George-nak nevezik, elvileg ez a valódi neve (George Goof), de a wikipedia szerint egyéb neveken is fellépett a rajzolt filmkockákon az idők során. Farmer elmondása szerint megszakításokkal együtt kb. 2 éven át rögzítették a szövegét. Első körben arra kérték, hogy a szokásos dinka hang helyett egy normális apuka-hangon szólaljon meg, ő erre azt mondta „arra senki se kíváncsi”

A Goofy készítési költsége ismeretlen, azonban csak az USA-ban több mint 35 millió dollárt hozott vissza. Hazánkban 1996. június 27-én mutatták be (a bolhapiacokon máig felbukkannak a hozzá kiadott McDonald’s-os Nagylábú figurák). A wikipedia szerint „szerény bevételt hozott”, a kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott. 2000 februárjában, egyből videóra, de kijött a folytatása, az An Extremely Goofy Movie (talán egyszer megnézem majd). 

Ez a rajzfilm teljesen ártalmatlan, egyetlen vágya, hogy szórakoztasson – már csak ezért is szeretetre méltó. A viccek egy része felnőttként nézve nem működik, de sok poén még mindig nagyon jó, a legjobb viszont egyértelműen a hangulat meg a nosztalgia-érzet, amit kelt. Ha annak idején kihagytad, akkor viszont lehet, hogy ma már korántsem nyújt majd akkora élményt számodra a Goofy – én ettől függetlenül ajánlom! 

Pontozás: 

imdb: 6.8 

Szerintem: 5/5 (Nincs szívem levonni tőle.)

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték animációs


2018.08.28. 19:27 Tévésámán

Stealing Silver (2018)

stealing_silver_24.jpg

Még mindig figyelemmel kísérem Maisie Williams munkásságát, bár a nevével fémjelzett munkák színvonala igencsak hullámzó. Kétségtelen, hogy van tehetsége, csak – ahogy szlovák barátomnak mondtam – mindig rossz lóra tesz. 

Az utóbbi néhány hónapban (leszámítva a bevándorlást támogató Twitter-kiírásait) azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy egy másik fiatallal karöltve megalkotott (értsd: pénzzel támogatott) egy Androidra készült alkalmazást, amely egyik regisztráló pályakezdő művészeknek segít megtalálni a másikat az alkotáshoz. Az ötlet érdekes, de bővebben nem akarok róla beszélni, mert a cikk szempontjából mindössze azért fontos, mivel Maisie saját produkciós cégén, a Daisy Chainen keresztül pénzeli az egészet. Pont, ahogy a Stealing Silvert. 

Ha az Olympic Ticket Scalper című Funny or Die jelenetecskét is beleszámítjuk, Ms. Williams eddigi rövidfilmjei akkor sem emelkednek felül a pöcegödör szintjén. Az Up On the Roof egy unalmas propaganda-darab, a Regardez-t pedig emberiség-ellenes bűncselekménynek tartom. Ezek miatt vonakodva ültem le cikkem tárgya elé, amely többértelmű címével (ezüstöt lopni) és a reklámozására használt képeivel valami olyasminek látszott, amit nem akartam látni. Jelen esetben azonban ebben rejlik a nagysága. Igen, végre itt egy Maisie-rövidfilm, ami nem szar, sőt! 

stealing_silver_28.jpg

Főszereplőnk egy fiatal nő (M.W.), akire a nővére fontos feladatot bíz: Az utcán velük szembeni házban lakó öregemberre (Ronald Pickup) kellene „vigyáznia” helyette. Az idős Udo elvileg rendes fickó, csak beteg, ezért jobb, ha valaki figyel rá. A leányzó vonakodva, de elvállalja a dolgot, ám az embere furcsa figura, tele titkokkal. Vajon mit rejtegethet, és mi lehet az a „doboznyi ezüst”, amit olyan nagyon keres? 

Ebbe a 20 perces kis alkotásba rengeteg dolgot sikerült belesűríteni, a legjobban viszont az tetszett, hogy pontosan azt éltem át a filmmel kapcsolatban, amit az elvileg Leonie névre hallgató főhősnő él át Udoval: Az előítéletekről van szó. Aki most felhördül, annak ajánlom, hogy nézze meg a Stealing Silvert, mert kellemes csalódásban lesz része – nekem legalábbis az volt. 

SZPOJLEREK INNENTŐL 

Már a legminimálisabb utánajárás azt a benyomást keltette bennem, hogy egy szokásos klisé áll a középpontban, és cikkem tárgya rá is játszik erre. Azt hiszem, direkt akarja, hogy ezt gondold róla, aztán elkezd terelgetni… A kiindulási pont az, hogy Udo öreg és német származású, tehát már élt a II. Világháború alatt. És egy doboznyi ezüstöt keres, amit eldugott valahová. Kinek mi jut erről eszébe? Jönnek a prekoncepciók: A fickó nyilván holokauszt-túlélő. Vagy egy bujkáló náci háborús bűnös. És ha egyik sem? A hősnőnek (ki tudja, miért…) egyből a második lehetőség ugrik be, én az elsőre tippeltem, majd elsodródtam a harmadik felé. 

stealing_silver_15.jpg

A játékidő feléhez közeledve kiderül, hogy mi az ezüst és hallhatjuk Udo visszaemlékezését a háborúról. Ezt szépen építették fel, ugyanis számomra nem egyértelmű, hogy pontosan mi történt, tehát mindenki a maga szájíze szerint értelmezheti a dolgot. A lényeg azonban a veszteség, ami őt érte: gyerekként az anyját, meglett férfiként a feleségét vesztette el… A cselekmény 13:22-nél éri el a csúcspontját, ugyanis az addig szinte teljesen érdektelennek tűnő Leonie ekkor felfedi saját titkát az idős férfinak, akiben rokonlélekre lel. Innentől fogva a lassú lezárás jön, mikor mindkét szereplő elfogadja azt, ami történt és továbblépnek – már amennyire ez lehetséges. Utólag nézve rájöhetünk, hogy Udo hobbija, a fotózás korántsem valami perverzitás; a hősnő arcát elcsúfító seb pedig feltehetőleg egy baleset következménye, viszont ezúttal szintén a nézőn múlik, miként értelmezi ezeket a dolgokat. Érdemes gondolkodni a gyerekszobán: kié ez a sok játék? Megkapó apróság, hogy milyen fontosak a történet szempontjából a fényképek, ám a sok közül csupán egyet láthatunk teljes valójában – ez az, ami tulajdonképpen megfordítja a filmet, a pont, ahonnan mindent másként nézünk majd. Talán ehhez kapcsolódik az a tény, hogy Maisie figurája minden nap ugyanazt a felsőt viseli, ami egyébként igen furcsán hat akkor, mikor egy öreg férfihoz megy át, akit (eleinte) nem ismer és nem is kedvel. Bevallom, azon tanakodtam, hogy vajon ez egy kis magamutogatás Ms. Williams részéről vagy tényleg van jelentősége az általa megformált alak szempontjából? A lezáró jelenet egy picit homályos, de elvileg rávilágít arra, hogy Udo fejével mégsincs minden rendben. 

Egyik külföldi ismerősöm is megnézte a Stealing Silvert, úgy, hogy figyelte azokat a dolgokat, amikre előtte rávilágítottam neki. Mind ő, mind én úgy véljük, hogy az öregember kommentje arról, hogy „manapság már nem mehetünk túl messzire az otthonunktól” értelmezhető az európai közbiztonság kritikájaként; illetve hasonlóan figyelemre méltó a kötelezően szerepeltetett fekete mellékszereplő szekvenciája. (Amúgy tényleg, az Egyesült Királyságban van egy rendelet, miszerint bármilyen filmet/sorozatot/izét csinálsz, abban kötelező szerepeltetni négereket. Ezt nem én találtam ki.) Ugyanígy mindkettőnket meglepett a 13:22-es fordulat, ami ezúttal megerősíti, hogy miért éppen Maisie-t választották erre a szerepre: a külseje miatt, mert még mindig sokkal fiatalabbnak látszik a tényleges koránál. Most először éreztem azt, hogy az alkotó (róla még lesz szó) nem azért kérte fel ezt a színésznőt, mert ő Arya Stark; a hírnév meglovagolása helyett a szereplőjét akarta egy tehetséges, kissé gyermeki vonásokkal bíró hölgyre bízni. 

stealing_silver_17.jpg

Ismerősöm meglátásai: „Amikor [Leonie] elrohan, hogy megtalálja [Udot] és csak úgy hirtelen rálel, az olyan fura volt. (…) Talán valamiféle elérhető férfit látott benne, akit nem talált meg a [13:22-es fordulat másik „elkövetőjében”] vagy a saját, elérhetetlen apjában. Semmi gusztustalan, csak egy kis töredéke annak, amire szüksége volt, valami, ami túlmegy a szánalmon meg a közös veszteség érzésén.” 

Még pár szót az előítéletekről: Manapság ezt a szót gyakorlatilag kisajátították a kisebbségek meg az ő pártfogóik, holott egy egyszerű férfinak is lehet egy fals ítélete egy hétköznapi nőről, akire rápillant, csak mert mondjuk a nő piros cipőt visel, vagy erős smink van az arcán. Ehhez semmiféle kisebbség tagjának nem kell lenni, az ember ugyanis így működik: ránézünk valakire és megítéljük, hogy pozitív hatása lenne-e ránk nézve vagy sem. Aki mást mond, az hazudik. Tehát a film szerintem tudatosan gerjeszt egyfajta előítéletet önmagával szemben, mielőtt látnád, hogy átélhesd azt, amiről szól. Aztán Leonie sem megfelelően kategorizálja az öreget, annak származása és pár apróság miatt; utóbbi meg a külseje alapján (meg mert nem a megszokott segítő) ítéli el a lányt, ugyanúgy hamisan. A film végére mindenki megbizonyosodhat róla, hogy tévedett, ez pedig egyfajta élményt nyújt és emiatt remek a Stealing Silver

SZPOJLEREK VÉGE 

A rendező-író Mark Lobatto alapvetően produkciós asszisztensként dolgozik Hollywoodban, de ez már a negyedik rövidfilm, amit írt és dirigált. Maisie társproducer volt, ahogy a Daisy Chainben vele együtt cégrészt birtokló Bill Milner (egykori pasija, együtt szerepeltek az iBoy-ban és a The Secret of Crickley Hallban). 

stealing_silver_09.jpg

Miután e műnek wikipedia-oldala még nincsen, az imdbs érdekességek tára pedig egyelőre üres vele kapcsolatban, így az utóbbi oldalon felbukkant rövid véleményből idéznék egy figyelemre méltó sort. rainabosniac írja: „A rendezés olyan, mint egy horrorfilmnél, ezt személy szerint oda nem illőnek találtam.” Lehet, hogy van benne valami, nekem ez nem tűnt fel. A készítési költségről semmi sincs sehol, és mint rövidfilm, a bevétele lényegtelen. 

Végre, megtört a jég, íme itt egy jó Maisie Williams-rövidfilm! Akit érdekel, az ezen a linken megtekintheti, csak 20 perc. (Angolul van.) 

Pontozás: 

imdb: 7.6 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Ennek az évnek a végén már szinte biztosan láthatjuk a jó pár éve (elvileg 2013-ban?) leforgatott Maisie Williams-rövidfilmet, a rendkívül biztatónak tűnő, sötét hangulatú Corvidae-t. Hosszú ideje várok rá, egyszerűen érzem, hogy nagyon jó lesz! 

Szombaton az HBO vetíteni fogja kiskamasz korom egyik nagy rajzfilmjét, amit majd megpróbálok megnézni; ezen felül kinéztem magamnak egy ígéretesnek látszó angol thrillert is, valamint hamarosan elkészül Mozsárágyú legújabb cikke; szóval figyeljétek a blogot, lesz mit olvasni szeptemberben!

Szólj hozzá!

Címkék: dráma rövidfilm


2018.08.05. 21:09 Tévésámán

Unsane (Tébolyult, 2018)

unsane_2018_1080p_webrip_x264-_yts_am_167.jpg

A kapitalizmus csodájaként ma már mindenféle szórakoztató dologból dömping van; ezért, ha el akarod adni a saját termékedet, valamilyen módon különlegessé kell tenned, hogy kiemelkedjen a tömegből. Erre szolgál például a mozikban a 3D-hatás. Steven Soderbergh pedig gondolt egyet, fogta a telefonját és titokban leforgatott vele egy egész filmet. A rendkívül találó nevű Unsane (szójáték: sane – épelméjű, un- - fosztóképző, insane - őrült) megnézése után három dolgot szögezhetek le: 1. Ebben az esetben a felvételt biztosító szerkezet nem csupán kampányfogásként szerepelt. 2. Ez a mű akkor is megállná a helyét, ha hagyományos módon készült volna. 3. Juno Temple még mindig kitűnő az elbaszott nők megformálásában. 

Sawyer (egy hölgyről van szó - Claire Foy) nem éppen boldog életet él. A kezdetekben egy rejtélyes dolog miatt folyton nyugtalan, ezért elmegy a közeli pszichiátriai intézetbe, hogy beszélgessen valakivel a problémájáról. A sikeresnek tűnő alkalom után azonban hirtelen bezárva találja magát egy rakás elmebeteg között. Hogyan és miért került ide? A dolgok pedig újabb fordulatot vesznek, mikor meglátja azt az arcot az ápolók közt, melyről azt kívánja, bárcsak sosem látta volna: Davidét (Joshua Leonard), aki elől évek óta menekül. De vajon tényleg ő az, vagy csupán Sawyer képzelgése az egész? 

unsane_2018_1080p_webrip_x264-_yts_am_194.jpg

Alapvetően sosem nézek pszichológiai thriller/horror mozikat – ennek nincs különösebb oka, csak legtöbbször érdektelennek tűnnek. Aki rendszeresen olvassa az írásaimat, annak viszont már nyilvánvaló, hogy Juno Temple miatt ültem le cikkem tárgya elé. Igaz, hogy csupán mellékszereplőt alakít, de a történet szempontjából fontos alakot, így legalább ezen a téren kielégítették az elvárásaimat. Claire Foy-ra még A postamester idején figyeltem fel, aztán később ő volt a legjobb dolog a Boszorkányvadászatban; manapság leginkább II. Erzsébet fiatal énjének megformálójaként ismerik a The Crown című szériából. A férfi főhős pedig egyike az Ideglelés fiataljainak, az azóta is főként horror-területen mozgó Joshua Leonard. Szóval ez így már elég jónak tűnt. 

Az Unsane két műfajt vegyít, a megbolondulás folyamatát bemutató borzongatást meg a követő (stalker) jelenséget ábrázoló thrillert. Soderbergh ügyesen vegyíti ezeket, a játékidő első felében a néző szinte biztosra veszi, hogy a fura nevű hősnő tényleg rászolgált a kezelésre; ám azután megmutatja, hogy bizony tévedünk – de mégsem.

unsane_2018_1080p_webrip_x264-_yts_am_0883.jpg

A háttérzene majdnem teljes hiánya és az iPhone-nal felvett képek egyedi világa megteremti a bizonytalanság, a veszély atmoszféráját. A telefon az apró mérete miatt sokkal közelebb tud kerülni a színészekhez, mint a megszokott, hatalmas kamerák, ettől az egész emberközelibb, átélhetőbb és közben klausztrofóbiát előidéző lesz. Mintha egy nagyon személyes biztonsági kamera felvételeit néznénk. Maga a helyszín sokkal kevésbé lehangoló, mint a hasonló stílusú mozgóképek klisé-kórházai, és a személyzet sem tűnik szadisták gyülekezetének. Tehát a realitásérzet fenomenális

A jól megírt dialógusokat kompetens, tehetséges színészek adják elő. Foy tökéletes erre a szerepre, Leonard arcjátéka különösen rémisztő (az egész képe mozdulatlan, de apró izmok mégis egyszerre mozognak rajta, fogalmam sincs, hogy csinálja), és kiemelkedik még a segítő szándékú Nate megszemélyesítője, Jay Pharoah, meg az anyukát alakító Amy Irving. A legtöbb esetben nincsenek kameratrükkök, mindössze az éjszakai meg a gyógyszeres részeknél; és mindenre kapunk valamilyen elfogadható magyarázatot. Remek dolog, hogy ha belehelyezkedünk valamelyik figura helyzetébe, onnan minden logikusnak tűnik úgy, ahogy ő látja; a nézőt pedig megajándékozzák a kívülálló, objektív szemlélés lehetőségével. Vagyis végső soron mi dönthet(nénk)ünk arról, kinek van igaza, s miért. 

unsane_2018_1080p_webrip_x264-_yts_am_0436.jpg

SZPOJLEREK ITT 

A zárójeles résszel azt akarom mondani, hogy mégsincs meg az értelmezés egyéni joga, hiszen a végére egyértelműen kiderül az igazság. Leszögeznék még egy dolgot, aztán mindenki gondoljon, amit akar, de az egész filmben nincs egyetlen pozitív szerepű fehér férfi sem. Az, aki nyilvánvalóan nem tartozik semmiféle kisebb népcsoporthoz, az David és hát ő aztán a legkevésbé sem szerethető alak… 

Van egy apró mellékszál, ami talán az USA egészségügyi helyzetének kritikája, de olvastam egy kommentet az imdbn, miszerint ennek semmiféle alapja nincs. Talán az egész csak arra szolgál, hogy legyen egy kiindulópont? Ez viszont nem magyarázza az olyan furcsa jelenségeket, mint hogy a kórterem koedukált; vagy, hogy a lekötözött ápolt a többiekkel egy légtérben van és végülis azt csinálhatnának vele, amit akarnak. Aztán itt a „mindenki benne van”-érzés, amit a két rendőr testesít meg, miattuk az elején úgy tűnik, hogy egy egész közösség játszik össze Sawyer ellen. (A kulcsszó a tűnik.) Ezek után azonban kapunk egy jelenetet, úgy a 25. perc tájékán, ahol megérthetjük, hogy a hősnő, akivel együtt kellene éreznünk, beteg, hazug és manipulatív. Szerintem ez egy remek fordulat. Vicces apróság az igazán kis epizódszerepben feltűnő ismert színész, aki egy magánnyomozót játszik; ezen kívül kiemelkedő a szökési jelenet a gumiszobában. Na, az ott igen kemény… A befejezéshez közeledve egyébként jön valamiféle kísérő hangeffektnek nevezhető zene. 

SZPOJLEREK VÉGE 

Sajnos két fontos fordulatot könnyen ki lehet találni, az egyik az anyukához, a másik Juno karakteréhez kapcsolódik. Ez részben amiatt van, hogy a cselekmény közepére mindenkinek leesik a tantusz, onnantól tudjuk, ténylegesen mi/miért történik a szemünk előtt; részben meg mert felvezetik nekünk a fordulatokat, csak figyelni kell. A megfejtés kulcsát egyébként már jóval korábban kezünkbe adják a „George Shaw” nyakában függő belépőkártyával – bevallom, nekem csak utólag esett le, hogy ez mennyire fontos és ténylegesen mit jelent. 

unsane_2018_1080p_webrip_x264-_yts_am_213.jpg

Pár szót a készítőkről: Steven Soderbergh a rendezés mellett álnéven operatőri (Peter Andrews) és vágói (Mary Ann Bernard) feladatokat is ellátott; tulajdonképpen a szponzoráláson meg a történet írásán kívül mindent ő intézett. Az előbbi kevésbé érdekes, utóbbit pedig a Jonathan Bernstein-James Greer-páros vállalta magára, akikhez egy maroknyi felejthető vígjáték kapcsolható. 

Érdekességek: A forgatás mindössze 10 napig tartott, a felvételek rögzítésére Soderbergh egy iPhone 7 Plus-t használt, és a FiLMiC Pro programot hívta segítségül a nagy felbontású megjelenítéshez. Ez a rendező első horror/thriller műfajú alkotása. A csoportterápiás résznél a háttérben, a tévében Steven bácsi korábbi munkája, a Szemből telibe megy. Juno figuráját Violetnek hívják, ez pedig a színésznő valódi középső neve. Az imdb szerint a korábban említett „lekötözött a többiek közt” dolog mellett van még két hiba az elmegyógyintézet megjelenítésében: 1. A 24 óra még valós idő, de a hét nap már nem, mert a jelenleg érvényes egyesült államokbeli törvény alapján bírósági meghallgatás nélkül senki sem tartható bent 72 óránál tovább. 2. A termekben hosszú zsinórokon függő lámpák; valamint a falon lévő, könnyen leszedhető és összetörhető óra mind fegyverként használhatóak, ezért egy valódi kórházban sosem láthatnánk őket. Az Unsane megközelítőleg másfél millió dollárból készült, eddigi bevétele kis híján 14 millió; a kritikusok szeretik. 

unsane_inst2.jpg

Végülis mindent megkaptam, amit vártam: A hősnő érdekes személyiség, a „gonosz” többféleképpen értelmezhető, a színészek kitűnően játszanak, a látvány is tetszetős; mindössze a műfaji váltás tesz rosszat az összképnek. Steven Soderbergh bebizonyította, hogy a mai technikai feltételek közt már minimális költségvetéssel lehet jó filmet csinálni; csak megfelelő gárdát kell összeszedni hozzá.  

2024-es kiegészítés: A St. Trinian’s 2 mellett ezt is megrendeltem tavaly a Media Markttól eredeti DVD-n 500 Ft-ért, de nyomasztó volta és Juno karakterének csúfos vége miatt sokáig tartott, mire leültem megnézni. Nem vagyok benne biztos, hogy pontosan hányszor láttam eddig, de most magyar szinkronnal tekintettem meg.

Az újranézés kifejezetten jót tesz cikkem tárgyának, mert ha tudod, mi van a háttérben, tehát már láttad egyszer, akkor teljesen érthetőek a hősnő reakciói az elején. Juno magyar hangja Németh Kriszta, aki nagyon jól illik hozzá, és hihetetlen, mennyire másképp nézett ki, mielőtt megváltozott! Nehéz elhinni, hogy csak simán csontsoványra fogyasztotta magát.

A sztoriban találtam pár kivetnivalót: 1. Nate az Nellie Bly. 2. David hogyan találja meg Sawyert éppen abban a kórházban? Alapból is ott dolgozik és véletlen, hogy pont ide zárják be? 3. A nő anyját mi alapján találja meg? Némi észrevehető reklám: Apple – belefér, mivel azzal vették fel, Google – ez valóságosabbá teszi az egészet, Nespresso (csak szóban hangzik el) és KIA (ez azért feltűnő, mert most a Fargo 5. évadában nagyon erős KIA-propagandát nyomnak).

Sajnos az eltelt kis híján 6 év alatt kiéleződött a szemem a rejtett mondanivalókra. Ezek lehetnek véletlenek is, de azért megemlítem őket: Az első néger szereplő a pszichológus, utána pedig a nővér a pultban. A következő ápoló szintén néger (akit a fehér hősnő bántalmaz), de az, aki „fellép Sawyer ellen”, az fehér; ráadásul akaratán kívül információval látja el Davidet. A főgonosz egy negyvenes éveiben járó, heteroszexuális, fehér férfi. A hősnőt kiütő injekciókat vagy az említett főnővér vagy a gonosz adja be, ők is mindketten fehérek. Az egyetlen abszolút pozitív alak fekete, pont mint az FBI-osokat vezető nő. A végére még becsempésztek egy kis homoszexualitást is, tehát tulajdonképpen minden benne van, ami „felvilágosult”…

A DVD-n a film mellett egy „Így készült” található, amiben Juno kb. 4 másodpercet van és csak ugyanazokkal a képsorokkal, amiket a filmben már láthattunk. Ebben a kb. 4 és fél perces videóban a technikai dolgok látszanak, de senki se mond semmit, az egyetlen igazán érdekes az, hogy az éjszakai hajszát nappal vették fel kék szűrővel. Furcsaság, hogy a magyar kiadás ellenére a magyar szinkron csak a 3. opció a menüben és léptetni kell egyet, hogy kiválaszthasd.

Összesítésben viszont elmondható, hogy az elmúlt évek semmit sem rontottak a Tébolyulton, még mindig nyomasztó és izgalmas!

Pontozás: 

imdb: 6.5 

Szerintem: 5/5 

Hírek:  

- Steven Soderbergh pénzével támogatja a Bill & Ted Face The Music című izét, ami a mostanában dívó „csináljunk egy folytatást egy X*10 éves filmnek” divatját követi. Én az eredetit se láttam… 

- Claire Foy alakítja a harmadik Lisbeth Salandert, a közelgő Ami nem öl megben; ez a Millenium-trilógiát kvadrológiává bővítő epizód. Másik, erősen propaganda-ízű, de azért még érdekesnek látszó munkája a First Man, melyben Ryan Gosling testesíti meg Neil Armstrongot. Miután az oroszok megcsinálták a Gagarin-filmet, az amerikaiak se maradhatnak ki a hősgyártásból, igaz? 

- Joshua Leonard figyelemre méltó közelgő mozgóképe a Depraved, mely egy modern Frankenstein-átdolgozásnak ígérkezik. Persze simán elcseszhetik, de az alapötlet érdekel. 

- Juno Temple filmográfiájából a Pretenders még mindig várja a bemutatóját. Közben kijött az Unsane-hez hasonlóan teljes titokban készült Tocsin, mely egy a Kajmán-szigeteken játszódó rövidfilm, de egyelőre semmit nem tudok róla. Közeleg az évi rendes Simon Pegg-alkotás is, mely ezúttal a korántsem vidámnak ígérkező Lost Transmissions című dráma, ebben Juno elvileg fontos szereplő. Ezen kívül bejelentették a feltehetően vagy nagy bukással vagy nagy sikerrel kecsegtető Crooks-ot, melyben Ms. Temple egy rablót alakít, aki a jelentős fogás után átveri társát és lelép a pénzzel; út közben összeáll egy zavart elméjű pincérnővel (Lena Headey) és együtt kell elkerülniük a bosszúszomjas egykori tolvaj kollégát, meg egy öregedő bérgyilkost, aki a lóvéra hajt. Valamint Juno ismét együtt dolgozik majd Julia Garnerrel a megtörtént bűnügyet feldolgozó Dirty John című sorozatban, ahol testvéreket játszanak. (A Tocsin elkészült, de senki sem látta és sehol sincs nyoma, egyszerűen fellelhetetlen; a Crooks 2024-ig nem valósult meg.)

Szólj hozzá!

Címkék: horror thriller


2018.07.17. 11:25 Tévésámán

Mary Shelley (2017)

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_317.jpg

Az életrajzi filmek mindig népszerűek, hiszen általában olyan emberekről szólnak, akikről hallottunk már, van hozzájuk valamilyen kötődésünk, ha más nem, mondjuk a suliban tanultunk róluk. Mostanában viszont az a trend, hogy teljesen jellegtelen figurákat próbálnak nagy hősökként beállítani (lásd mondjuk A számolás joga, Henrietta Lacks örök élete, stb.). Szerencsére jelen esetben más a helyzet, ugyanis a nagy horror-klasszikus rémek egyikének, Frankenstein szörnyének szülőanyjáról, Mary Shelley-ről van szó. Olvastam a Frankensteint, de kevés dologra emlékszem belőle, az biztos, hogy a teremtmény teljesen máshogy néz ki, mint ahogyan a köztudatban él, sokkal intelligensebb, stb. Cikkem tárgyához egyrészt ez vezetett el, másrészt Maisie Williams és Elle Fanning neve. Sokáig halogattam, hogy megnézzem, aztán most, hogy láttam, elég vegyesek az érzéseim vele kapcsolatban… 

A 16 éves Mary (E.F.) a híres filozófus/könyvárus William Godwin (Stephen Dillane) lánya. Napjait a munka mellett álmodozással tölti, a korszakban éppen csak szárnyait próbálgató gótikus horror-irodalom rajongójaként maga is próbálkozik az írással, ám mostohaanyja nem hagyja, hogy kibontakozhasson. Apja, a családi viszály elkerülése végett elküldi Mary-t Skóciába, egy ismerőséhez, ahol a lány megismerkedik a rendkívül vonzó költővel, Percy Bysshe Shelley-vel (Douglas Booth). Kettejük közt nyomban szerelem szövődik, ám a férfi korántsem az, akinek mutatja magát, a társadalom pedig rossz szemmel nézi a köztük formálódó érzelmeket. Hősnőnk meghozza a döntését és ez elindítja az úton, mely végül egy olyan műhöz vezet, mely túléli, s lekörözi Shelley összes írását… 

Sok olyan nagy irodalmi mű van, amiket lehetetlenség anélkül megérteni, hogy ismernénk az alkotóikat. Ilyenek például az egyperces novellák, ahol Örkény István hadifogságban eltöltött évei, a rendszer általi elhallgattatása vagy az a különös kettősség, hogy jómódú család fiaként szegény költőkkel barátkozott, mind-mind visszaköszönnek és segítik láttatni, mi a tényleges mondanivaló. Ennek a filmnek a lényege elvileg az, hogy bemutassa, mi áll a Frankenstein mögött, miféle érzelmek, események ihlették a halott emberek testrészeiből összeállított lény balladáját. A kulcsszó az elvileg. 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_257.jpg

„Olvasók nélkül az írások csupán egyszerű szavak egy lapon.” 

Az egész produkció már akkor megbicsaklik, mikor az általa ábrázolt angol történelmi személyt egy amerikai színésznő kelti életre. Ehhez hozzájön, hogy a rendezőnő szaúd-arábiai, a forgatókönyvet meg egy ausztrál írta. Ezekkel alapvetően semmiféle gond nincsen, ám tegyük hozzá, hogy az író Emma Jensen korábban egyetlenegy szkriptet sem adott ki a kezei közül, a direktor Haifaa Al-Mansour pedig nyilvánvalóan kirakatfigura. De még így sem biztos, hogy amit a gyengébbik nem eme képviselői együtt alkotnak meg, az rossz lesz. És korántsem rossz. Ámde… 

Ha csak simán nézzük, akkor a történet 2 évet ölel fel 2 órában a címszereplő életéből, bemutatja, hogy ki volt, mielőtt megismerte Shelley-t, ki lett belőle viharos viszonyuk eredményeképpen, valamint azt, hogy mindez miként vezet a világhírű regény elkészítéséhez. Közben viszont az első 40 perc egy hamisítatlan romantikus film, ami a régi korok szép szerelmét mutatja be. Ezután 40 percben láthatjuk, hogy a tündérmesének bizony van egy nagyon csúnya árnyoldala is, és tulajdonképpen az utolsó 40 perc foglalkozik a Frankensteinnel. Ezzel annyi a gond, hogy amennyiben férfi vagy, rohadtul unni fogod a felvezetést; ha a regény rajongója vagy, akkor másfél órát kell várnod, hogy ténylegesen rátérjenek; ha viszont feminista nézeteket valló nő vagy, akkor számos kis kedves utalást találhatsz arra, hogy a férfiak miként nyomják el „oldalbordáikat”, milyen szemetek meg gonoszak tudnak lenni, stb. És akkor most jön az a kérdés, hogy mi volt az alkotók szándéka ezzel a filmmel? 

SZPOJLEREK INNENTŐL 

Néhány „technikai” negatívum, elöljáróban: Egy teljes percen át csak stúdiólogokat mutogatnak nekünk, ami félpercnyi főcím után lép át a tényleges filmbe. Az angol Maisie Williams skót nőt játszik, nem mondom, hogy rossz, de nyilvánvaló, hogy őt, meg Stephen Dillane-t együtt azért tették bele ebbe az egészbe, hogy megfogják velük a Trónok Harca-rajongókat. (Dillane a tragikus sorsú királyt, Stannis Baratheont keltette életre a sorozatban; Williams Arya Stark ott, itt Isabel Baxter, a skót nemes lánya.) A 43. percnél láthatjuk Fanning figuráját a piacon, ahol krumplit rak a kosarába. Pár szemet betesz, aztán észreveszi az apját, odamegy hozzá, beszélgetnek, majd mindketten elsétálnak. A burgonyát senki sem fizeti ki és senki sem szól érte… Az esti képek borzasztóan sötétek, ami valósághű, de rossz nézni. (Ezen érdemes agyalni, mert a mesterségesen fényes éjszaka se jó, ám akkor legalább látszik, aminek látszódnia kell.) A befejezéskor lévő szeminárium nagyon suta, ugyanis bár Shelley bejelenti, hogy „biza, e könyvet nőm írta”, de az ekkor a szobába belépő írót mindenki figyelmen kívül hagyja, Percy sem mutatja be az összegyűlt szaktekintélyeknek, stb. (Lehet, hogy boldog egymásra találásuk után ez megtörtént, de a rendező nem mutatja meg, pedig itt lett volna az alkalom arra, hogy hősnője megdicsőüljön.) 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_049.jpg

A felvezetésből egyértelműen az derül ki, hogy a szép férfi (szó szerint elhangzik, hogy szép) meg a szép nő szerelméről van szó. Bár Mary olvasott és ismeri Shelley nevét, sőt még az arcát is, nem a költészete fogja meg, hanem a személyes találkozás. A versek sora csupán erősíti az érzéseit. Percy ismeri a lány anyjának meg apjának írásait, ehhez mérten nagy reményei vannak Mary tehetségét illetően, de nyilvánvaló (főleg a későbbiekből), hogy elsőre őt se a címszereplő elméje nyűgözi le. Erre a feladatra mind Fanning, mind Booth kiváló, és a legjobb pillanatok azok, amikor még nem egymáséi, de látszik rajtuk, mennyire vágynak a másikra. Ez tényleg tetszett. Az már kevésbé, hogy mindenütt rájátszanak a két központi alak szépségére azzal, hogy csupa kevésbé megnyerő külsejű vagy éppen visszataszító személyiségű alakkal veszik körbe őket. A Godwin-házban és később végig Elle-t Bel Powley kíséri, akiben van valami vonzó, ám biztosra veszem, ha egymás mellé állítanánk őket, Percy-hez hasonlóan majdnem mindenki az előbbit választaná. Skóciában meg Maisie van vele folyton, és itt is egyértelmű, hogy melyikük vonzóbb a többség számára. Shelley-vel szemben ott van Hogg, az uzsorások (?) meg még talán William Godwin is; később aztán felbukkan Lord Byron (Tom Sturridge), a romlottság netovábbja. Tehát 40 percen át a fizikai szépséget hangsúlyozzák, ez hozza össze és tartja össze a párocskát. [Külföldi haverom szerint Claire-nek a személyisége a taszító a filmben.] 

Tudom, hogy Shelley-t lehetetlenség nem liberális módon ábrázolni, ám feltűnőek azok a kis dolgok, amiket itt-ott elhintenek, a néző pedig tudatosan talán észre sem veszi őket. Ebben a részben az alábbi dolgok jönnek elő: A nők jogai (mondjuk ez jogos [hehe], hiszen a Frankenstein első közlése név nélkül történt, pont azért, mert egy nő írta és így nem akarták kiadni), a szabad szerelem (ez alapvetően nagyon szép, de amint a későbbiekben látjuk, aki ebben hisz, arra csak szenvedés vár), felszólalás a házasság ellen (kétszer), a tetteink következményeinek semmibe vétele (ez a fiatalság egyik sajátossága, ám itt még pozitívnak látszik a bemutatása, ami azért mégsem oké), illetve a templomi rész értelmezhető a vallás kicsúfolásaként. Ezek azonban a költő életének sajátosságai voltak, meggyőződését tükrözik. 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_251.jpg

Következik a konfliktus, a középső rész, ahol kiderül, hogy az álomszép szerelem korántsem az, aminek látszik. Itt remek a kis mellékszál, ami az előző részben indult, a halott anyáról, aki a szülés miatt vesztette életét. Mary-nek ugyanaz a neve és ugyanazt a hibát követi el, amit szülője… A „mit számít, mit gondolnak mások”-dolog egy ilyen korhű darabnál igenis fontos kellene, hogy legyen, mert ma már tényleg semmiféle szerelmi kapcsolatnak nincsen következménye (a kivételek erősítik a szabályt), akkor viszont mondjuk egy házasságtörés hatalmas bűnnek számított (és amúgy annak kellene lennie még mindig…). Irtó fura, hogy hirtelen a semmiből lesz pénz – ezt később megmagyarázzák, de ott és akkor hihetetlen, hogy Mary-t nem érdekli, honnan jött a lóvé. Az átmenet a felvezetésből a konfliktusba azt sugallja, hogy mindaz, amit a gerlepárnak ki kell állnia, az a bigott társadalom hibája – aztán rájöhetünk, hogy ez egy kicsit se igaz. A „mindenki mindenkivel” ma már teljesen lényegtelen, akkoriban viszont talán úri passzió volt (lásd: Lord Byront, aki megteheti, hogy felcsinál egy-két leányt, aztán gondoskodik a gyerekekről), és láthatjuk, hogy a hősnőt mindez taszítja, de vállalja az egészet a párjáért úgy, hogy ő maga kimarad belőle. 

Végezetül következik a lezáró rész, amelyben megszületik a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz. Vizuális szempontból a csúcs a két montázs-jelenet, az egyik a rémálom, a másik az írás folyamata. Ezek kiemelkednek a látványvilágból, amit a jelmezek, a muzsika, meg a szép természeti képek jellemeznek. Al-Mansour megkísérel hangulatot, atmoszférát teremteni, de könyvből olvasott, fantáziátlan módon, ami így sajnos mégsem sikerül. A képek kellemek, a szereplők kedvelhetőek, a zene megfelelő, de nincs mögöttük semmi. Nincs meg az a kis extra, amit Julien Temple-nek sikerült hozzáadnia a hasonló témájú Pandaemoniumhoz. Pozitív dolog dr. Polidori (Ben Hardy) alakja: egy igazi tragikus hős, fényes páncélú lovag, akit ellep a mocsok. Hardy kitűnően játszik, az alak, akit életre kelt, igazán szimpatikus. Azért ide sikerül betolni két bújtatott kis utalást: Claire (Bel Powley figurája) szomorkodásakor Mary tulajdonképpen azt mondja neki, hogy „meglátod, nincs szükségünk a férfiakra”, a kiadónál lévő rövid feminista monológot pedig egy tipikus öreg, őszülő, fehér bőrű férfinak mondja el a hősnő. Ez az ember jelképezi azokat, akik anno, meg még mindig elvitatják a Frankenstein szerzőségét a címszereplőtől. Érdekes módon viszont amikor az elutasító leveleket halljuk, ott van női hangon felolvasott is, ami azt jelenti, hogy nem csak a csúnya, gonosz, fehér férfi utasította el a regényt… 

SZPOJLEREK VÉGE 

„Hogyan tudnánk írni, ha oly hétköznapi dolgok kötnének le, mint a bevásárlás vagy a takarítás?” (Ezt meg tudom erősíteni saját példából.) 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_271.jpg

A rendező dicséretére válhat a Frankenstein megszületéséhez vezető folyamatos út bemutatása. Az író, olvasó Mary, aki folyamatosan készül arra, hogy alkothasson; magába szívja az élet tragikus meg szépséges dolgait/eseményeit; az összefüggések az elvesztett anya hiánya, az elvesztett gyermek, a tudomány, stb. között óriási! Bár ez végső soron a mellék-vonulat, ha figyelünk, láthatjuk az összes apróságot, amik majd visszaköszönnek a regényben. Aztán levonhatjuk a következtetést: nőként talán jobb elkerülni a költőket:)

És akkor most kanyarodjunk vissza a szpojlerek elé, ahol feltettem a kérdést, hogy mi volt az alkotók szándéka ezzel a filmmel? Az utolsó 20 perc ugyanis azt mondja, hogy a Frankenstein nem csupán azért nagyszerű, mert egy nő írta, hanem mert tényleg jó. Ennek ellenére 1931 óta, amikor megjelent a Boris Karloff-féle verzió, az emberekben a szörnyetegről egy rendkívül lebutított kép él, amely csupán nyomokban emlékeztet Mary Shelley regényére. Ennél fogva az ünneplés ezen a médiumon keresztül igencsak hamisnak hat… Ellenben ott van a nők jogainak kérdése: az, hogy megválaszthassák, kit szeretnek, kihez mennek hozzá; hogy azt a munkát csinálhassák, amit szeretnek, és ebből lehessen saját keresetük; illetve, hogy pusztán a nemük miatt ne érhesse őket intellektuális lekicsinylés. Ezekkel egyet lehet érteni, amennyiben az illető tényleg valami jó dolgot tesz le az asztalra.

Hogy egy picit elkanyarodjak az irodalom irányába, olvastam kitűnő regényeket, amiket nők írtak. Ilyen a The Earth Hums in B Flat (Mari Strachan), az Ítélet Könyve (Connie Willis) vagy a Rengeteg (Naomi Novik). Mind a három attól lesz olyan jó, hogy az írónő belehelyezkedik a hősnő szerepébe, megmutatja, milyen női szemmel a világ, de és ez nagyon fontos, a történetek érdekesek, a szereplők izgalmasak, a világok kidolgozottak. Ezeket nem azért adták ki, mert a szerzők nők, hanem mert tényleg jók, és az, hogy az adott író például a szabadidejében kivel és mit szeret csinálni, teljességgel lényegtelen. A teljesítmény az, ami meghatározó, nem a személy maga.  

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_250.jpg

Ha pedig ezzel a szemmel nézem, akkor képtelen vagyok azt mondani, hogy a Mary Shelley az írónő teljesítményéről szól. Benne van, hogy mi mindent visel el a szerelméért, ez beszél arról, milyen ember. Láthatjuk, hogy a vele szemben elfogult olvasók (a párja meg az apja) szeretik a kötetet, ám egyetlen kívülálló szavát sem hallhatjuk, nem mutatnak be vagy olvasnak fel részleteket belőle, vagyis ha a néző maga esetleg sosem olvasta a Frankensteint, nincs alapja a magasztalásnak. Ez önmagában aligha nevezhető hibának, hiszen miért akarnék megnézni egy olyan életrajzi filmet, ami egy olyan emberről szól, akiről sosem hallottam korábban? Nos, manapság ez gyakori dolog, hiszen például most van a mozikban a Gotti, korábban láthattuk az 1000. Winston Churchill-biográfiát, pár éve meg jött a Joy. Ezek közül kettőről hallottam már, és csak a középsőről van nagyobb ismeretanyagom. Akkor minek nézném meg a másik kettőt? Hát a főszereplő miatt. A Gottiban az öregedő John Travolta játssza a maffiózót; A legsötétebb órában a nemrég Hollywood kegyeibe visszafogadott Gary Oldman kelti életre az angol államférfit; a harmadikban meg Jennifer Lawrence bújik a totál ismeretlen feltalálónő bőrébe. Viszont ha ez nem adja el az árut, akkor valami más kell. Elle Fanning, bár ismert, nem A-listás sztár, a költségvetés meg nyilván túl kicsi volt egy kiöregedő egykori csillag felvételére, ezért a jófiú-pontokra apelláltak a készítők. És ez nem bizonyult elegendőnek… 

Érdekességek: Cikkem tárgya az Egyesült Királyság, Luxemburg és az USA közös produkciója. Az eredeti cím sokkal jobb volt, úgy hívták volna, A Storm in the Stars (Vihar a csillagokban, és ennek van értelme, mert aki megnézi, láthatja ezeket a képeket). Az ausztrál forgatókönyvíró egy amerikai producernek, Amy Baernek adta el a munkáját, aki társaival együtt kérte fel Haifaa Al-Mansourt rendezőnek. Utóbbi ezzel az első szaúd-arábiai lett, aki hollywoodi filmet rendezhetett. (Azt azért vitatom, hogy ez egyáltalán hollywoodi vagy sem.) Douglas Booth szerepelt A katedrális című mini-sorozatban, talán innen volt annyira ismerős. Tom Sturridge alakította a katonát, akihez a főszereplő hozzámegy a Távol a világ zajátólban (szegényt, úgy látszik, beskatulyázták negatív szerepekbe). Ben Hardy volt az X-Men: Apokalipszisben Angyal. Booth és Bel Powley a közös munka alatt összemelegedett, azóta is egy párt alkotnak. Jöjjenek érdekességek a filmben szereplő személyek valódi énjeiről, avagy Történelmi arcképcsarnok-rovat

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_055.jpg

Mary Wollstonecraft Godwin (1797-1851) 

Ahogy a nevét viselő moziban, Mary a valóságban is csecsemő volt, amikor az anyja meghalt. A feminista író-filozófus Mary Wollstonecraftnek született azonban még egy gyermeke, a házasságon kívüli Fanny Imlay. Ez a tény erőteljes negatív hatást gyakorolt az anyára. William Godwin egyedül nevelte a lányokat, aztán elsősorban anyagi érdektől vezérelve elvette a szomszédját (Mary Jane Clairmont), akinek már volt két gyermeke (Charles és a filmben is megjelenő Claire). Az apa maga tanította lányát, aki nem járt iskolába; azonban az elhunyt anya nézeteit figyelmen kívül hagyta e téren. William Godwin folyamatos pénzhiánnyal küzdött, ezt filozófus-hallgatók tanításával próbálta enyhíteni. 

1812 nyarán Mary-t apja Skóciába küldte, William Baxter házába. A filmben látottakkal ellentétben Baxternek négy lánya volt. Mind ők, mind a környezet pozitív hatást gyakorolt Mary-re. Hazatért, majd visszament, és a két skóciai „vakáció” közötti időben találkozhatott először Percy Bysshe Shelley-vel. Korrekt módon ábrázolják, hogy a fiatalember külseje fogta meg a lányt, és hogy érzéseik kölcsönösek voltak. Mary Percy-vel veszítette el a szüzességét, a legenda szerint az anyja sírjának közelében. 1814-ben együtt megszöktek, magukkal vitték Claire-t, Fanny-t azonban nem, pedig ő is menni akart. Shelley felesége, Harriet éppen állapotos volt, mikor ez történt. A párocska pénze elfogyott, Mary terhes lett, az apja pedig mindenféle segítséget megtagadott tőlük (és a leány ezt meglepődve vette tudomásul). A költő apja sem segítette őket – a viszonyuk gyakorlatilag mindenkit nincstelenné tett. 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_291.jpg

Claire és Percy valószínűleg összemelegdtek, miközben Mary a költő gyermekét várta, ez a háromszög konfliktusokhoz vezetett köztük. Shelley ekkor „felajánlotta” Thomas Hoggot, mint szeretőt a párjának, aki, a filmben láthatóval ellentétben, nem tartotta annyira égbekiáltónak ezt a dolgot, hiszen hitt a szabad szerelemben; ám mégsem állt kötélnek, mert Percy-t szerette. Hogg kezdetben taszította, később azonban flörtölt vele, aztán jó barátok lettek. 1816-ban a szerelmesek összeházasodtak, alig 3 héttel Harriet Westbrook, az első ara öngyilkossága után. Az addigra már elhidegült asszony állítólag egy félreértés miatt vette el önnön életét, mert azt hitte, hogy katonatiszt választottja ejtette, pedig valójában csak behívták és ezért nem kapta meg a leveleit, amire válaszolni se tudott. Az esküvő egyrészt azért kellett, hogy Percy magához vehesse gyermekeit (akkor már ketten voltak), másrészt, hogy megbékítsék William Godwint. Utóbbi sikerült, előbbi azonban nem, mert a bíróság, azzal az ürüggyel, hogy ateistaként Shelley „morálisan alulképzett” a nevelésre, elvette tőle a két kicsit. Az említett Fanny Imlay, aki rendkívül boldogtalan volt, szintén 1816-ban vetett véget az életének. Levelei utaltak arra, hogy mire készül, ám Shelley hiába utazott utána, már csak holtan talált rá – megmérgezte magát. Harriet vízbe fulladt. Mindkét ügyet eltussolták. 

A Frankenstein 1818-ban jelent meg először, akkor még név nélkül. Mary és Percy együtt dolgoztak a művön, viszont szinte lehetetlenség megállapítani, kinek mekkora része volt az egészben. Ugyanebben az évben első közös gyermekük, Clara meghalt, 1819-ben pedig szerelmük második gyümölcse, William is odaveszett. A Shelley-házaspár sokat utazott, kevés időt töltöttek egy-egy helyen, de mindenütt szereztek maguknak barátokat, sőt, követőket is, akik velük együtt költöztek ide-oda. Mary gyakran lebetegedett (ezt itt csak egyszer ábrázolják), a fizikai bajok mellett el kellett viselnie, hogy férje más nők után kajtat; ám közben megértette és elfogadta őt, ezért lelki szinten kárpótolta magát a körülöttük formálódó kör tagjaival. Olaszországban egy alkalommal halva született gyermeket hozott a világra, és olyan sok vért vesztett, hogy kis híján meghalt. Mindössze Percy lélekjelenléte segítette ki a bajból, a költő ugyanis beültette egy kád jeges vízbe. Orvosuk utólag megmondta, csak ez mentette meg az asszony életét. Az olasz Villa Magni nevű házban Mary ezen felül is rosszul érezte magát a túl sok velük együtt lakó miatt, meg azért, mert Shelley ekkor egy Jane Williams nevű nőnek udvarolt, hozzá írta a verseit is (erről még lesz szó).

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_300.jpg

Férje korai halála után (erről is írok még) apja fogadta be Mary-t és fiát, Percy Florence-t (őt bemutatom később). William Godwin környezetében intellektuális szempontból pezsgett az élet, de az özvegynek alig volt valami pénze, ezért nem tudott kedvére lubickolni a társadalmi életben. Még ekkor is viselte a bélyeget a Shelley-vel kötött házassága miatt. Percy apja, Sir Timothy Shelley, azzal a szándékkal, hogy az unokáját segítse, ajánlott neki némi járandóságot, ám cserébe el akarta venni a gyereket az anyjától, ami végülis nem sikerült. Mary mégiscsak kicsikart belőle némi pénzt, ám az após és a menye közti viszony olyan rossz volt, hogy sohasem beszéltek személyesen, csak az ügyvédeiken keresztül kommunikáltak egymással. (Egyébként Mary Clairmont és William Godwin hozzájuk hasonlóan a szolgálóikkal küldött üzenetekben beszélgettek, még külön házban is laktak, pedig nem utálták egymást.) 

Az 1820-as évek második felében Mary-t megérintette Szapphó szelleme: 1824-ben Jane Williams mellé költözött, nagyon szoros barátságot ápolt vele, életrajzírója, Muriel Spark szerint „kissé bele is szeretett”. (Vajon megértette ekkor a férje egykori érzéseit ugyanaz iránt a nő iránt?) 1827-ben hamis papírokat szerzett egy leszbikus párnak, hogy Franciaországba szökhessenek; illetve támogatott egy hozzá hasonlóan törvénytelenül született nőt, aki maga is fattyút hozott a világra és állítólag szintén „a másik irányba tekerte a kormányt”. Ezeket a segítő akciókat valószínűleg az anyja hatására követte el, ő ugyanis azt vallotta, hogy meg kell segíteni a társadalomból kitagadott nőket. (Naná, hogy ezt prédikálta, hiszen erre a sorsra jutott.) 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_150.jpg

Saját írásai mellett Mary nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy rendszerezze és folyamatosan megjelentesse elhunyt férje verseit – igaz, egy részüket megváltoztatta, hogy átmenjenek a kor „cenzúráján”. Élete utolsó évtizede kevés boldogságot hozott számára: Az 1840-es években három alkalommal is megpróbáltak pénzt kicsalni tőle, fenyegető levelek formájában; emellett meg kellett akadályoznia, hogy bárki kiadhasson egy Shelley-életrajzot, mert különben apósa megvonta volna tőle a járadékot. Végezetül folyton fejfájások és részleges bénulások tették pokollá a hétköznapjait, ami betudható annak a betegségnek, mely végül 53 évesen elvitte: az agytumornak. Egy évvel távozása után fia és menye kinyitották a személyes tárgyait tartalmazó fiókot az asztalában. Itt megtalálták Percy Florence gyerekként elhunyt testvéreinek hajtincseit, egy jegyzetfüzetet, amit Mary és férje közösen használtak és Shelley Adonais című versének egy példányát, amiben egy selyem-borítékban a férfi hamvainak egy része rejtőzött – állítólag a szíve, melyet a család barátja, Edward Trelawny mentett ki a halotti máglyáról. 

Saját korában Mary Shelley-t komoly írónak tekintették, bár a műveiben végigvonuló politikai tartalom felett átsiklottak. Fő témája a család szerepe a társadalomban és a nő szerepe a családban. Azt vallotta, hogy a család „nőies érzékenysége és könyörületessége” (az együttműködés és a szimpátia) nélkül a társadalom szétesik. Halála után már csak úgy emlékeztek rá, mint a Frankenstein szerzőjére meg Percy Bysshe Shelley feleségére. Ehhez hozzájárult a fia és menye tevékenysége, akik sok dokumentumot cenzúrázva adtak át az életrajzok készítőinek, vagy visszatartották őket. Mary maga is cenzúrázta Shelley általa összegyűjtött verseit, utolsó éveiben szinte kivonult a társadalomból. Ez és a hozzájuk közel állók elbeszélései (amikben háttérbe szorult) csak megerősítették ezt a hamis képet róla. A XIX. század során egykötetes íróként tekintettek rá, és csupán a század legvégén kezdték el újra felfedezni a Frankensteinen kívül született munkáit.

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_128.jpg

Mary egész életében radikális politikai elveket vallott, megkérdőjelezve saját apja és férje elgondolásait. Manapság a romantikus korszak egyik nagy alakjának tartják, irodalmi munkássága mellett nőként hangoztatott liberális nézetei miatt is. Elismeréséhez hozzájárult a pszichoanalitikusok és a feministák erőteljes érdeklődése. Lehet, hogy most elfogult vagyok, de ezt találtam a wikipedián és úgy gondolom, az előbbi közlésekhez hozzátartozik, hogy beszámoljak róla: „Gyermeke elvesztése felett érzett gyászát a The Fields of Fancy című novellájának írásában vezette le, mely később Matilda néven jelent meg. A történet egy fiatal nőről szól, akinek szépsége szerelmet ébreszt a saját apjában. A férfi végül önkezével vet véget az életének, nehogy átadja magát a vágyainak. Matilda hátralévő napjait lelki nyomorban tölti, mert felelősnek érzi magát az általa gerjesztett természetellenes szerelemért. A túlvilágon pedig büntetésben részesül, holott valójában semmit sem tett. Ez a partiarchális társadalom feminista kritikája.” Hát, ettől nem jött meg a kedvem Mrs. Shelley írásaihoz… 

Pár szót a fiáról: Sir Percy Florence Shelley (1819-1889) a pár harmadik gyermeke volt, az egyetlen, aki megérte a felnőttkort. Sikerült elnyernie egy kisebb nemesi címet, tagja lett a királyi elit yacht-klubnak, jól értett a politikához meg a törvényekhez, ám szülei irodalmi vénáját nem örökölte. Közkedvelt volt, 70 éves korában, gyermek nélkül halt meg. 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_155.jpg

Claire Clairmont (1798-1879) 

Mary-nél szóba került, hogy William Godwin két gyermeket hozott a Mary Clairmonttal kötött házasságba, az asszony szintén kettőt, majd aztán született egy közös fiuk is, William, így összesen öten voltak. A filmben csak hármat láthatunk, Charles és Fanny kimaradtak. Mindnyájukra hatottak Godwin „radikális anarchista filozófiai nézetei”. Ms. Clairmont eredeti neve Clara Jane volt, fiatal korában mindenki Jane-nek nevezte, a Clarat később kezdte használni, majd megváltoztatta, a romantikusabb hangzás miatt. Claire a valóságban sokkal impulzívabb, kiszámíthatatlan és érzelmileg túlfűtött volt. Mary-vel szemben ő járt iskolába, szóval papíron jobb oktatásban részesült mostohatestvérénél. Folyékonyan beszélt franciául, ezért vitték magukkal a szerelmesek – élete során összesen öt nyelvet sajátított el. Mary és Claire szinte végig jó viszonyban voltak, pedig voltak köztük súrlódások. A két Mary egymással való ellenségeskedése és William adósságainak halmozódása megkeserítették Claire életét. 

Miután hármasban elszöktek, Franciaországban és Svájcban kerestek menedéket. Byronnal levezés útján ismerkedtek meg, nem úgy, ahogy a filben mutatják. A férfinak tetszett a lány külseje, szép énekhangja és még a vallása is (római katolikus). Claire igen durván nyomult Byronra, akinek minden oka megvolt, hogy utálja, pedig fizikailag vonzó nő volt. Mikor terhes lett, a költő megmondta neki, hogy semmit sem akar tőle, de ő mégsem adta fel. A Byrontól született gyermek neve Alba lett, később Allegrának nevezték. Shelley nagyon kedvelte Claire-t. Mary viszont Allegra születésének idején haragudott mostohatestvérére, el is akarta küldeni az otthonából, mert valószínűsítette, hogy viszonya van a férjével – ez talán szerepet játszott abban, hogy Byron oldalára állt a gyermek-elhelyezés ügyében. A kislány egyik nevelőcsaládtól a másikhoz került, végül egy apácazárdában tanult, ahol azonban súlyos fertőzést kapott, melybe belehalt. Mindössze 5 évesen… Apja korábban alig foglalkozott vele, elvesztése azonban igazán megviselte őt. Az anyja Byront hibáztatta a gyermek halálért, ekkor végleg meggyűlölte a költőt. Shelley alig két hónappal a kislány után halt meg. Végrendeletében 12 ezer fontot hagyott Claire-re, amit az asszony azonban csak 1844-ben kapott meg. 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_260.jpg

Clairmont próbálkozott az írással, de nem sok sikert ért el. Egy elmélet szerint a Frankenstein Szerzőjének nevével megjelent 1830-as The Pole című novellát ő írta. Bizonyítékul a kutató Bradford A. Booth azt hozta fel, hogy Claire tudott lengyelül - ennek fontos szerepe van a történetben - Mary azonban nem. Ms. Clairmont jóval túlélte mostohatestvérét, Percy-t és Byront is, állítólag idősebb korára meggyűlölte a férfiakat. 

Percy Bysshe Shelley (1792-1822) 

Shelley gazdag családból érkezett, apja a parlament tagja, anyja földbirtokos volt. (Érdekes módon, akik igazán szegény családból származnak és nincs pénzük, sose hirdetik a liberalizmust olyan nagy hévvel…) A későbbi nagy költőnek nehéz gyermekkora volt, az osztálytársai folyton piszkálták. Az általános iskolában nagy érdeklődést és tehetséget mutatott a tudományok iránt (a film szerint ez Mary-ben jellegzetessége, holott a nő életéből erre konkrét példák nincsenek), vegetáriánus volt, gyakran követett el gondosan megtervezett, de ártalmatlan csínyeket az iskolában, ám barátokat nem sikerült szereznie. 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_166.jpg

A főiskolai évei alatt 1811-ben jelent meg név nélkül a The Necessity of Atheism (Az ateizmus szükségességéről) című pamfletje, melynek készítésében Thomas Hogg is részt vett. Felelősségre vonták őket, követelték tőlük, hogy tagadják meg ezt az irományt, de erre nem voltak hajlandóak, ezért mindkettejüket kicsapták. Egy 2006-ban megtalált verse, a Poetical Essay on the Existing State of Things (Verses esszé a meglévő dolgok állásáról) alátámasztja Hogg állítását, mely szerint az eltanácsolás politikai indíttatásból történt. Percy apja megpróbálta visszavetetni a fiát, akitől újfent azt kérték, határolódjon el a The Necessity…-től, amit ismét megtagadott, szóval mégse került be újból, ezzel megromlott a viszonya az apjával. 

Ezidőtájt Shelley az unokatestvérébe, Harriet Grove-ba volt szerelmes, de semmi sem lett köztük. Ekkor találkozott Harriet Westbrookkal, aki hozzá hasonlóan rosszul érezte magát a kollégiumban, levelezni, barátkozni kezdtek, és a fiatalembernek megesett a szíve a lányon. Lassan összemelegedtek. A Westbrook-család látszólag tiltotta szerelmüket, valójában viszont örültek, mert Percy jelentős vagyont örökölhetett. Az apja, Sir Timothy, viszont megvonta tőle a teljes támogatását és a színét sem akarta látni. Elvileg a frissen összeköltözött párral együtt lakott Harriet nővére, Eliza, akit a költő utált, és egy ideig Hogg is, akit azonban, miután rástartolt Harrietre, Shelley elzavart. (Később meg ő maga hívta el barátját, hogy legyen Mary szeretője…) 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_147.jpg

Emberünk már ekkor sem volt a monogámia elkötelezett híve, egy 28 éves hölgynek udvarolt a felesége háta mögött. Megszületett a kislánya, aztán még egy gyermek, de közben a viszonyuk megromlott. Percy azzal vádolta Harrietet, hogy csak a pénzéért ment hozzá, és az asszony az intellektuális kielégülést sem adta meg neki. A költő folytonos pénzzavarban volt, amit végül egyik anyai nagybátyjának adománya szüntetett meg időlegesen. Ekkortájt ismerte meg Mary Wollstonecraft Godwint, akibe azonnal beleszeretett. Leveleiben öngyilkossággal fenyegetőzött, hogyha érzései viszonzatlandok maradnak (korábban ekkori felesége neki ígérgetette ugyanezt). 1814-ben Mary, Claire Clairmont és Shelley (William Godwin egyik regényhősének nyomában járva) Svájcba menekült. A hátrahagyott Fanny, Mary idősebb féltestvére, szintén bele volt esve a „földöntúli, intellektuális külsejű” költőbe… Claire felhasználta a szerelmeseket, hogy társaságuk ígéretével magához csalja az akkorra tőle elhidegült Lord Byront. Két ember is nagy hatással volt az ifjú poétára: George William Tighe, a közgazdasági elemző, aki kémiai, biológiai (Frankenstein!), statisztikai és politikai ismeretekkel gazdagította; és Jane Williams, aki egy tengerésztiszt, Edward Ellerker Williams felesége volt. Percy és Edward jó barátok lettek, előbbi beleszeretett utóbbi feleségébe, akihez számos verset írt, óriási becsben tartotta. Egyik leghíresebb munkája, az Ozymandias úgy készült, hogy Shelley valójában sosem járt Egyiptomban, nem látta II. Ramszesz kőkolosszusait – az egyik szobor töredékes mellkasi része pedig alig valamivel a halála után került Londonba… 

1822-ben, 30. születésnapja előtt nem sokkal váratlan vihar csapott le rá tengeri útján. Hajója, a Don Juan, amit Byron építtetett számára, a borzasztó időben zátonyra futott, a fedélzeten lévő Percy Bysshe Shelley, barátja, Edward Ellerker Williams és egy 16 éves matrózfiú mind a vízbe vesztek. Testét a viareggioi tengerparton (Olaszország) a kor szokásainak megfelelően, a fertőzések elkerülése végett elégették – Edward Trelawny szemtanúi leírása szerint a holttest szörnyű állpotban volt, Byron végig sem tudta nézni a szertartást, szinte elmenekült a helyszínről. Halála másnapján a The Courier nevű angol újság ezt írta: „Shelley, a hitetlen versek írója megfulladt; most már tudja, hogy van-e Isten vagy nincs.” Az évek során több teória született arról, hogy mi történt azon a végzetes napon, a tengeren. Állítólag 1812 és 1813 között a brit titkosszolgálat politikai nézetei miatt megpróbálta meggyilkolni Percy-t – talán ők a felelősek a tragédiáért? Trelawny leírása szerint sem a költő, sem a matrózfiú nem kísérelték meg elhagyni a hajót, erre utalt, hogy rajtuk volt az összes ruha; Williams-nek azonban hiányzott az egyik csizmája, inge pedig a fejére volt húzva, vagyis megkísérelte ledobni az extra súlyt, hogy vízbe vethesse magát. Állítólag egy olasz halász halálos ágyán bevallotta Trelawny-nak, hogy saját hajóval nekiment a Don Juannak, mert  ki akarta rabolni, de az váratlanul, nagyon gyorsan elsüllyedt, ezért az akció meghiúsult. 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_323.jpg

Három gyermeke közül csak Percy Florence és Ianthe Elizabeth érték meg a felnőttkort, előbbiről volt már szó, utóbbi 62 évet élt, gyermekei fiatalon elhunytak. A költő másik fia, Charles tüdőbajtól szenvedett, halálát pedig villámcsapás okozta egy óriási viharban. Életében a költő elismert volt, ám a legtöbb kiadó visszautasította a műveit, mondván azok lázítanak a közrend ellen. Példa: Laon and Cythna; or, The Revolution of the Golden City (Laon és Cythna; avagy, Az Aranyvárosi Lázadás) – felszólalás a vallás ellen, a főszereplők vérfertőző kapcsolatban élnek. (Fura, hogy ez a kérdés ennyire népszerű volt akkoriban…) Shelley gazdasági és morális nézetei többek közt Karl Marxot is inspirálták. 

Lord Byron (1788-1824) 

Eredeti neve: George Gordon Byron – a Gordon jelen esetben vezetéknév. Az apja nagyon gyorsan elverte a család pénzét, aztán különváltak az anyjával, egy idő után pedig már sem az exfeleségét, sem a fiát nem tudta elviselni. George örökölte az anyja tüzes temperamentumát, ha éppen dühöngött, akkor viszont csöndben maradt. Egy alkalommal a fogaival elharapott egy porcelántányért, annyira mérges volt. Shelley-hez és Godwinhez hasonlóan ő is egymás után szeretett két olyan nőt, akiknek megegyezett a neve, jelen esetben - ahogy a filmbeli címszereplő apjánál - szintén két Mary-ről van szó. A másodikkal pedig, ahogy az Percy esetében, unokatestvéri rokonságban állt. 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_229.jpg

Születésekor Byron egyik lába lebénult, eldeformálódott, ez egész hátralévő életére megbélyegezte, de különleges cipőknek és gyakorlásnak köszönhetően úgy tudott járni, hogy alig lehetett észrevenni ezt a rendellenességet. A testi fájdalom mellett az okozott neki lelki problémákat, hogy tudta, ha időben és rendesen kezelték volna, kigyógyult volna e „kórból”. Gyerekként May Gray nevű dadája, később egy Lavender nevű orvos is bántalmazta, előbbi állítólag szexuálisan kihasználta és megverte, utóbbi szolgának használta. Anyja egyik udvarlója, Lord Grey De Ruthyn megkörnyékezte a már fiatalon szép, vonzó Byront, amit ő eltitkolt a világ elől. Egyik életrajzírója, Leslie A. Marchand azt állítja, ez később meghatározta a költő szexualitását. 

Percy Bysshe Shelley-hez hasonlóan bajkeverő volt az iskolában, egyszer például lázadást szított az új igazgató ellen. Ellentétben kollégájával, neki rengeteg barátja akadt, azonban szinte mind fiatalon meghaltak. Erre így reagált: „(…) valamiféle átok ül rajtam. Még egy kutyát sem tudok életben tartani, amit szerethetnék, s az viszontszerrtne.” Furcsa módon azt írta az iskolai éveiről, hogy „Képtelen vagyok résztvenni az itt és most oly mértékben dívó szabadelvűségben anélkül, hogy undorodnék tőle.” Ez az élete hátralévő részét ismerve igazán különös kijelentés. Még általános iskolásként örökölte a birtokait, innentől kedzve nagyúrnak szólították, és mikor ez először megtörtént, teljes sokként érte. 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_174.jpg

Fiatal felnőttként rengeteg adósságot halmozott fel, az anyja szerint „semennyire sem tisztelte a pénzt”. Híres volt szépségéről, fürtjeinek göndörségét éjszakára papírba csomagolva őrizte meg. Általában vegetáriánus koszton élt, néha napokig csak száraz kekszet és fehérbort fogyasztott. Néha azonban óriási tivornyákat rendezett, ahol csak úgy tömte magába a húsokat meg a süteményeket, aztán tisztítókúrára fogta magát. Nagyon szeretett sportolni, úszott, bokszolt és lovagolt, ám deformált lába mindegyikben hátráltatta, egy időben súlyproblémákkal küszködött. 

1813-ban 4 év után találkozott korábban nagyon szeretett féltestvérében, Augusta Leigh-vel. Állítólag románc szövődött köztük, melynek gyümölcse az 1814-ben született Medora nevű lány – ezt viszont sosem sikerült egyértleműen bizonyítani. 1815-ben Byron, hogy anyagi problémáit enyhítse, elvette feleségül a gazdag örökségre számot tartó Annabella Millbanke-et. Lányuk, Ada, még ebben az évben megszületett – őt később Ada Lovelace-ként ismerte meg a világ, briliáns matematikusként és Charles Babbage mellett az első számítógép-programozóként emlékszünk rá. Ez a házasság azonban korántsem volt boldog, mert a költő továbbra is kajtatott Augusta, meg mások iránt is. Felesége őrültnek titulálta, 1816-ban elhagyta és vitte magával a gyermeküket. Nem sokkal később törvényesen elváltak. Ez, a féltestvérével való állítólagos viszonya és adósságai arra késztették Byront, hogy elhagyja Angliát – sohasem tért vissza. 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_235.jpg

Utazgatni kezdett a világban, főleg a Földközi-tenger környékét célozva meg. Egyrészt a napóleoni háborúk miatt Európa nyugati fele zavaros, veszélyes környék lett (Shelley-éket ez nem zavarta), másrészt érdeklődött a görög, örmény, stb. kultúra iránt. Az utazás korábbi szerelme, Mary Chaworth (ő a második Mary) előli menekülést jelentett; valamint a költő remélte, hogy része lehet némi homoszexuális érintkezésben is. Bár főleg nőket hódított meg, a tanulóévei alatt akadt néhány férfi barátja, akikkel több mint bensőséges viszonyt ápolt… Olaszországban elcsábította a 22 éves Margarita Cognit, aki elhagyta érte a férjét és egy ideig együtt éltek; ám csúnya veszekedések mérgezték meg a kapcsolatukat, amik után Byron gyakran a gondolájában éjszakázott. Egyszer aztán elege lett és kidobta a nőt, aki bánatában vízbe fojtotta magát. 

A Lord hatalmas állatbarát volt. Egyetemi évei alatt, csak hogy a vezetőséget bosszantsa, egy szelidített medvét tartott, de voltak kutyái, macskái, lovai, majmai, különböző egzotikus madarai, valamint egy rókája, egy borza és egy kecskéje. Shelley leírása szerint: „Lord B. háztartásához a szolgákon kívül tíz ló, nyolc gigászi kutya, három majom, öt macska, egy sas, egy holló és egy sólyom tartozik; ezek a lovak kivételével mind a házban járkálnak, amely egyszer-kétszer fékezhetetlen veszekedéseiktől hangos; (…) a lépcsőházban most találkoztam öt pávával, két gyöngytyúkkal és egy egyiptomi daruval.” Kedvenc kutyáját, Boatswaint saját kezével ápolta, mikor veszettséget kapott és egyetlen percre sem félt attól, hogy hűséges társa esetleg megmarja. Sajnos nem járt sikerrel, és annak ellenére, hogy ekkor úszott az adósságokban, mégis gyönyörű síremléket emeltetett az ebnek a Newstead Abbey-i birtokán – ez volt az egyetlen alkalom, amikor építkezett e helyen. A síron lévő vers az egyik legismertebb alkotás, ami Byronhoz fűződik, ám ezt mégsem ő írta, hanem John Cam Hobhouse. (Erről még lesz szó.) 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_206.jpg

Byron nevéhez fűzhető az örmény-kutatás megteremtése és megismertetése a világgal; valamint az első híres, feljegyzett nyíltvizi úszás. 1810. május 3-án átúszta a hellészpontoszi szorost, ezzel Európából Ázsiába jutott. Manapság ezt tartják e sportág megszületésének és minden évben tartanak egy emlékversenyt, ahol a résztvevők leúszhatják a távot. Számomra igen kedves, hogy a költő hevesen ellenezte Lord Elgin pusztító/rabló tevékenységét, amit az athéni Parthenonon vitt véghez. Verses formában két alkalommal is tiltakozott ez ellen az aljas akció ellen. 

Igazán érdekfeszítő Donald Prell könyvének leírása, melyben beszámol arról, ahogy együtt hajózott Byronnal. A Sailing with Byron from Genoa to Cephalonia (Byronnal hajóztam Genovából Kefalóniába) elmeséli, hogy milyen hihetetlen összefüggés van a költő és az őt szállító hajó, a Hercules között. A Hercules-t alig néhány mérföldnyire attól a helytől bocsátották vízre, ahol Byron elvette Annabella Milbanke-et. Eredetileg Anglia és Kanada közt közlekedett, de aztán a kapitánya 1823-ban hirtelen úgy határozott, hogy Genovába megy vele. Elvitte Byront a görög szigetvilágba, ezek után visszatért Angliába és sosem úszott újból a mediterrán vizekre – a Lord pedig sosem ment vissza Angliába. 37 évesen, 1852-ben süllyedt el – a hajók születését a testük felépítésétől számítják, és ha hozzászámoljuk a fogantatást, akkor Byron is éppen ennyi idős volt, amikor elhunyt… 

Lord Byront tartják az első modern sztárnak. Önmaga volt az általa megteremtett byroni hős megtestesülése, a köznép oda volt érte, felesége szerint „Byrománia” söpört végig Nagy-Britannián. Tudatosan építette fel a világ felé mutatott énjét, reklámozta magát; akár egy mai rocksztár. Az általa rendelt képeken mindig úgy festettette meg magát, mint „a cselekvések emberét”, ezért, dacára a foglalkozásának, sosem láthatjuk tollal vagy könyvvel a kezében. Kezdetben imádta a rá irányuló figyelmet, de aztán elfordult rajongóitól, mikor elhagyta szülőhazáját. 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_290.jpg

A költő életének második felét Görögországban töltötte. A kultúra bölcsőjében két fiatal fiút is megkörnyékezett: A 14 éves Nicolo Giraud olaszul tanította a nála sokkal idősebb férfit, akivel szexuális kapcsolata is volt; a 15 éves Lukas Chalandritsanos pedig az inasa volt, akit mindenfélével elhalmozott, ám Lukas nem viszonozta az érzéseit, csak a pénzére pályázott. Utolsó versei neki szólnak. Byron részt vett a görög függetlenségi háborúban, amit az ottománok ellen vívtak, és bár mindössze a humanitárius szférában ért el sikereket - vagyonával segítette az áldozatokat, függetlenül attól, milyen vallásúak vagy nemzetiségűek voltak – a háború kimenetelét azonban nem tudta befolyásolni. A görögök mégis nemzeti hősként tekintenek rá. 

Éppen egy sereg vezetésére indult, amikor 1824-ben megbetegedett és a korabeli orvoslási módszerek, nevezetesen az érvágás nagyszerű gyakorlata csak rontotta az állapotát. Már éppen kezdett jobban lenni, amikor csúnyán megfázott, legyengült szervezete ezzel és az újabb érvágások megpróbáltatásával már nem tudta felvenni a harcot. Állítólag a rajta használt orvosi eszközöket sem sterilizálták (ha már sterilizálás, éljen 200. születésnapján Semmelweis Ignác!), ami szepszist okozhatott. Halála után testét bebalzsamozták és akarata ellenére visszavitték Angliába, a legenda szerint szíve azonban ottmaradt távozásának helyén, Missolonghiban. A Westminster Abbey, ahová a legnagyobb angolokat temetik, visszautasította porainak befogadását, mert „megkérdőjelezhető a moralitása”; ezért a Hucknallben lévő Szent Mária Magdolna-templomban nyert végső nyugvóhelyet. Koporsójához ezrek zarándokoltak el, a sírkövét borító márványlapot a görög király adta. Szomorú, de egyben vicces, hogy az említett kutyus, Boatswain sírja máig sokkal nagyobb és szebb, mint gazdájáé; egy időben az angol iskolások gyűjtést szerveztek, hogy méltó emléket állítassanak a költőnek, ebből aztán, ki tudja, miért, semmi sem lett… 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_285.jpg

Saját kezével írt önéletrajzát a kiadója, John Murray; és közeli barátai, Thomas Moore és az emíltett John Cam Hobhouse együtt elégették. Ez és az, hogy biszexualitásáról az örökségét gondozó alapítvány nyomására sokáig nem lehetett beszélni, több mint 150 évre eltorzították a róla kialakult képet. Mára az irodalom meg a képzőművészet egyik nagyságának tartják, ám hírneve és megbecsülése jóval nagyobb Anglián kívül, mint belül. Saját korában a világ legkiválóbb költőjeként tekintettek rá; Görögországban pedig akkora becsben tartják, amit egyetlen más külföldi sem tudott kiérdemelni és csak nagyon kevés görög. Egyfajta homéroszi hősként tekintenek rá, állandó jelzője a „megalos kai kalos”, ami azt jelenti: nagyszerű és jó ember. Nevének görögösített változata a Βύρων népszerű keresztnév, az Athénhoz közeli Vyronas-t az ő tiszetelére nevezték el így, halálának napja, április 19. pedig nemzeti Byron-nap. 

John William Polidori (1795-1821) 

A doktor Byron személyi orvosaként volt jelen Olaszországban, amikor egy esős éjjelen, német kísértettörténetek olvasgatása után a vendéglátó ötletére mindenki elkezdett dolgozni egy önálló rémmesén. A Lord sztorija a The Fragment (A Töredék), amit hamar abbahagyott, ám Polidori felhasználta saját munkájához a főszereplő Augustus Darvellt. Az elkészült mű a The Vampyre 1819-ben könyv formájában napvilágot látott, ám, ahogy a filmben láthatjuk, Byron neve alatt. Ez az első angol nyelvű modern vérszívós elbeszélés. A tényleges szerzőnek nagy bánatot okozott a tévesztés, a Lordot meg bosszantotta. A doktor viszont nem csupán a vámpír-mítoszhoz járult hozzá, hanem a Frankensteinhez is, 1816-os beszélgetése Shelley-vel ugyanis mély nyomot hagyott a költőben, aki aztán ezt (is, meg az általam korábban lejegyzett dolgokat) felhasználta a regényben. A fiatal, jóképű orvos 1821-ben önkezével vetett véget az életének, depressziója és súlyos szerencsejáték-adóssága miatt. Ciánnal mérgezte meg magát, viszont természetes halálnak vélték távozását. Az utókor azonban elismerte őt, manapság a modern vámpír-műfaj megteremtőjeként tekintünk rá. 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_303.jpg

Végül egy kis rejtély: 1819 februárjában, Nápolyban Percy Bysshe Shelley bejegyeztette Elena Adelaide Shelley születését az előző év decemberének végére. A kislány alig másfél évet élt, ám anyjának kilétét máig homály fedi. Shelley-ék egykori szolgálói, az olasz Foggi-házaspár tagjai azt állították, a gyerek anyja Claire Clairmont; Mary Shelley azt írta, hogy észrevette volna, ha Claire gyermeket vár; az pedig biztos, hogy ő egészségi állapota és közeli szülése miatt nem lehetett az anya. Felmerült, hogy a gyermeket Elise Foggi, a szolgálópár női tagja szülte, az apja pedig vagy Percy vagy Byron lehetett; esetleg Percy és egy ismeretlen asszony szerelmének gyümölcse; de az sem kizárt, hogy Shelley egy helyi árvát fogadott örökbe, hogy ezzel enyhítse szerelme fájdalmát az elvesztett gyermeke miatt. Tisztázatlan, hogy Mary valójában mennyit tudott erről a dologról… 

Vissza a fikcióhoz! A Mary Shelley gyártási költsége ismeretlen (személyes véleményem az, hogy biztosan nem fukarkodtak a pénzzel), ám mindössze 192 505 dollárt hozott vissza. Amennyire sejtem, most mégsem a kaszálás volt az elsődleges cél… A kritikusoktól vegyes értékelést kapott, a Rotten Tomatoes összefoglalója azt mondja, hogy „Leegyszerűsíti a címszereplő életét, klasszikus regényének nagyszerűségéből szinte semmit sem közöl, és ezzel aláássa a finom, korhű részletek által keltett hangulatot és Elle Fanning remek játékát.” 

mary_shelley_2017_720p_webrip_x264-_yts_am_325.jpg

Kénytelen vagyok egyetérteni velük. A Mary Shelley egy közepes dráma, ahol a hősnőt, mint szerelmes, harcos feministát ábrázolják ahelyett, hogy tiszteletben álló íróként, művelt és érdekes asszonyként vagy az angol romantikus alkotókör tagjaként mutatnák be. A külsőségekkel meg a játékkal semmi gond nincs, a hosszával és a készítés miértjével viszont már akad némi problémám. Kíváncsi volnék, hogy egy tapasztalt rendező meg egy hasonló kvalitású forgatókönyvíró, ne adj Isten, két férfi vajon mit hozott volna ki ebből az alapanyagból… 

Pontozás: 

imdb: 6.3 

Szerintem: 4/5 (Felhúztam a végső pontszámot, mert ennek a cikknek a megírása igazi kihívás volt, rengeteg új dolgot tudtam meg és nagyon sok munka van benne. A film igazán nem rossz, inkább egy kihagyott lehetőség, egy picit félremagyarázott adaptálás, ami talán inkább a hölgyeknek szól, mint nekem - ezért sem akarok túl szigorú lenni hozzá.)

Hírek: 

- Elle Fanning ismét magára ölti Aurora hercegnő szerepét a Demóna 2-ben, amiről már most meg tudom jósolni, hogy értelmetlen, középszerű és felejthető lesz.

- Maisie Williams a Trónok Harca-beli nővérét alakító Sophie Turner nyomába lépve X-Menné válik, az Új Mutánsokban ő alakítja Rahne Sinclairt vagyis Wolfsbane-t. (Úgy tűnik, a magyar neve az, hogy Farkas, ami végülis rendben van, mert farkasember; és a mostanság Farkasnak nevezett Wolverine eredetileg Rozsomák.) Másik, talán érdekesebb, bár korántsem eredeti közelgő filmje a Departures, melyben egy haldokló lányt alakít, aki Asa Butterfield figurájának oldalán talál magának szerelmet vagy barátságot, vagy valami ilyesmit. Ez már legalább a negyedik ilyen izé, viszont ezúttal valamennyi fantasy is lesz benne, legalábbis látszólag. De valószínűleg valami szemétdombra való young adult regényen alapul, szóval nincsenek vele szemben magas elvárásaim… 

- Stephen Dillane újabb életrajzi filmben játszik. Az Outlaw King a legendás Robert The Bruce életét mutatja be, akit Mary Shelley-hez hasonlóan egy amerikai színész alakít. Aki ezúttal Chris Pine… 

- Ben Hardy formálja meg az évek óta húzódó Freddy Mercury-biográfiában, a Bohém rapszódiában a Queen dobosát, Roger Taylort. Legalább akkor egy tehetséges ifjú már lesz a gárdában, de ez a mozi igazán pocséknak igérkezik…

Szólj hozzá!

Címkék: dráma történelmi


2018.07.01. 20:16 Mozsárágyú

Könyörtelen idők (1991)

konyortelen1.jpg

Sára Sándor történetmesélése mindig magával ragadja az embert, nincs ez másként e film esetében sem. Csak ajánlani tudom!

A rendező különösen érzékenyen nyúl közelmúltbeli témákhoz, melyekről általában tabu beszélni. Gondoljunk csak a 80 huszárra, melyben katonaszökevények szemszögéből ismerhetjük meg a Világos utáni magyar viszonyokat. A 2. Magyar hadsereg a Donnál címmel pedig 25 részes dokumentumfilm-sorozatot készített, aligha kell hangsúlyozni, miért volt ez nagy szó a ’80-as évek elején itthon. Sára nevét talán operatőrként ismeri inkább a nagyérdemű, például az általa fényképezett Szindbád képsorai mindenki agyába beleégtek, aki akár csak néhány jelenetet látott belőle. Most tárgyalt filmünk témában és látványban is hasonlóan emlékezetes a rendező életrajzában, akárcsak az említett példák.

1945-ben járunk, mindenki érzi, hogy a háborúból vesztesként fogunk kikerülni. Egy maroknyi dezertőr is tudja ezt, viszont élve akarják megérni a végét, ezért alaposan megtervezett módszerrel próbálnak a szovjet fronttól minél messzebb kerülni. Birtokukban van egy pecsét, mellyel hivatalosnak tűnő menetleveleket tudnak gyártani és egy hihető mesével az útjukba kerülő falvakban „elüthetik” az időt. Nem csak a fronttól, a biztos haláltól menekülnek ők, hanem a valóságtól is. Mindegyikük másként gondolkodik a hazajutásról, egy részük inkább optimista, egyesek borúlátóbbak. De egyvalamiben egyeznek: mindannyian ragaszkodnak valamihez vagy valakihez, ez segíti a lelki túlélést számukra. Nézzük is, kik ők:

konyortelen2.jpg

Az őrnagy, Menyus (Seress Zoltán) a vezetőjük, társai azt teszik, amit mond. Vagyis azt kellene. Ha belegondolunk, talán az ő lelkiismerete a legháborgóbb, hiszen egy személyben felel a „bandáért”, de a tisztségével teljes mértékben összeférhetetlen a dezertálás; ezek mind komoly bűntudatot és aggodalmat ébreszthetnek benne. A külső szemlélőnek viszont egyértelműen egy nagyon határozott, tiszteletreméltó alak, cseppet sem látszik olyannak, aki csak úgy lelép a kötelesség elől.

Cövek (Stohl András) épp az ellenkezője; egy erkölcstelen és gátlástalan fiatalember, aki minél nagyobb hasznot akar húzni mindenből, kétes eszközök árán, legyen szó pénzről, nőről, piáról, neki minden kell és minden azonnal. Valamikor talán ő is naivan azt hitte, van értelme a háborúnak, de az élet gyorsan „átnevelte”, rájött, hogy csak úgy boldogulhat, ha senkire nincs semmilyen értelemben tekintettel, egy haverja azonban akad a csoportban;

Őt Mihályfi Balázs alakítja. Neki csak egyvalami lebeg a szeme előtt; hazatérni a szerelméhez, egy férjes asszonyhoz, aki szereti őt. Ez élteti, eszébe sem jut, hogy ne sikerülhetne a terve. Ő is inkább optimista, akárcsak az előbb említett szereplő. Ezen felül olyan nyugisnak tűnik, aki tudja, hogy nagyon nagy a balhé, de valami csak lesz, és megfordul a szerencséje.

Amolyan példakép a legfiatalabb suhanc, Csaba (Őze Áron) szemében.  A szinte még fiú elbeszéli, milyen szörnyű volt a gyerekkora, hogy mindig csúfolták, soha nem sikerült neki semmi, ő testtartásában, tekintetében, hanglejtésében egyaránt azt közvetíti: itt vagyok, lőj csak rám, úgyse fogok hiányozni senkinek. De azért egy csöppnyi büszkeség van benne a családja okán és találkozik egy lánnyal is az egyik faluban, aki miatt látni kezdi az alagút végét.

Szarvas József játssza Schillingert, aki elsőre a leggyámoltalanabbnak és legesetlenebbnek tűnik, olyan idétlenül áll rajta az egyenruha is, meg bőrönddel(!) jár, mert nem jutott neki rendes táska. Megmozdulásaiból viszont kiviláglik, hogy egy egyenes, magát sokra tartó valaki, akinek mindig mindenről határozott véleménye van. A játékidő alatt nagyot „esik” önmaga szemében is, mint ember, pedig ő a pecsét megszerzője!

konyortelen3.jpg

Hőseink, vagy inkább antihőseink, keresztülmennek az országon, hol több, hol kevesebb szerencsével, mindegyikőjük a maga vérmérséklete szerint veszi ki a részét a csapatmunkából. Egy alkalommal az őrnagy lelép, így ismerhetjük meg a családi hátterét, egyedül az övére derül igazán fény. Nagyon fontos kis epizód ez a jövő szempontjából, az apját Jan Nowicki alakítja, aki Nagy Imre megtestesítője volt a Temetetlen halottban.

Összességében arról van itt szó, hogy mi minden történt a háborúban, amiről semmilyen történelemkönyv nem tesz említést az iskolában; amibe bele se gondolunk; hiszen végtére is mi a lényeg? Az, hogy a győztes vagy a vesztes oladalon voltunk-e. A győzteseknek nem kell magyarázkodni, a vesztesek meg viseljék a következményeket. Az egyénekről soha nincs szó. Hogy miként lehetett ezt ép ésszel túlélni? Számít-e az, hogy ki milyen állampolgár; jogom van-e elvenni tőle bármit is, ha rólam van szó; az én életemről és halálomról? Háborúban tényleg mindent szabad? A hazámért harcolok a végsőkig – létezik-e ilyen? A hazám fontosabb-e mint a saját életem? Fontos megállapítás hangzik el a filmben; mindenki elvisz mindent (értéket, ingó dolgokat) – aki győztes az azért, aki vesztes, az meg azért. A háború után előbújó emberek ezt tapasztalhatták is, mert konkrétan semmi nem maradt az országban, gondoljunk csak a Duna híd nélküli borzalmas látványára, vagy a későbbi padlássöprésekre, netán az Állatkert beszámolóira, miért is tűntek el azok az ártatlan állatok a már akkor is méltán híres zooból...

Tévésámán véleménye ebben az összeállításban olvasható.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar dráma háborús


2018.06.26. 11:16 Tévésámán

Halloween: Az átok beteljesül (Halloween: The Curse of Michael Myers, 1995)

halloween1.jpg

Középiskolás koromban elég sok horrort néztem, később durván egy éven át írtam cikkeket a Cinegore-nak, és ezalatt a termékeny időszak alatt ismerkedhettem meg a négy nagy horror-ikon egyikével, Michael Myers-szel (a másik három Jason Voorhees, Freddy Krueger és Bőrpofa). A Filmrajongó hasábjain van már cikk a Halloween-sorozat II., III., 4., 5. és 8. részről, valamint a Rob Zombie-féle újráról meg annak folytatásáról. A nyitó A rémület éjszakáját legalább kétszer láttam, és az a véleményem, hogy az idő jócskán eljárt felette, 2018-ban már senki sem fog megijedni tőle, ezért aztán nincs valami nagy kedvem ismét megnézni és írni róla. A II.-ből egyetlen képkockát sem bírok felidézni, a III. és két folytatása megvannak eredeti dvdn (csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a 4. és az 5. egyetlen, dupla-oldalú korongon), a 8. meg talán videokazettán? A lényeg, hogy Michael számomra sosem volt a legkedveltebb, de a felújított kettős mészárlását például imádom, és a negyedik epizód szintén nagy kedvencem. A mostani hatodiknak úgy álltam neki, hogy még nem láttam, úgyhogy kíváncsi vagyok rá. Utólag azt hiszem, ezt a két órát talán eltölthettem volna valami hasznosabbal is… 

(Mivel három éve láttam az ötödiket, ezért abból se sok maradt meg, szóval) A nyitányban rögtön bedobnak minket a mélyvízbe, ahogy egy földalatti, titokzatos helyen egy fekete hajú nő megszüli gyermekét, akit el akarnak venni tőle, ám a szülészorvos segítségével végül megmenti. Ám nyomában jár az ismert kezes-lábast és fehér maszkot viselő Michael (George P. Wilbur), hogy végezzen vele – de miért is? Hát mert ez a nő Jamie Lloyd (J.C. Brandy), az előző két epizód hősnője, aki a gyilkos szörnyeteg rokona, ezért halálos veszély leselkedik rá. Szerencsére az első részben látható (és általam teljesen elfelejtett) Tommy (Paul Rudd) és a jó öreg Dr. Loomis (Donald Pleasence) segítségére sietnek… Azaz sietnének, de elkésnek, így a főhősnő innentől Kara Strode (Marianne Hagan), akinek hasonlóképpen meg kell védenie gyermekét Michaeltől és a rémes szektától, ami a haddonfieldi rémhez hasonlóvá akarja őt formálni… 

Ebből egy egészen korrekt kis B-horrort össze lehetett volna hozni, de ez két okból nem sikerült: 1. A rendező igazán hozzá-nem-értőnek bizonyult. 2. A csodás Weinstein-bratyók (meg egy másik producer) ismét beleugattak a produkcióba, mint tették ezt például a Grimm esetében. Persze mindez csak utólag derült ki számomra, miközben néztem, csak az tűnt fel, hogy az első 50 perc mennyire ótvar. Első körben jöjjenek a saját meglátásaim, utána pedig az események mögé nézünk! 

halloween2.jpg

A Halloween III., bár rendkívül elrugaszkodik az előző kettőtől, önmagában, csak egyszer nézve kitűnő horror. Másodszorra már észrevettem, hogy mennyire lassú és milyen sok benne a butaság… A negyedik minden tekintetben óriási volt, nagyon tetszett, mondjuk, ki tudja, talán másodszorra már az se lenne annyira jó? Utána elérkezünk az ötödikhez és annak ellenére, hogy itt minden megvolt, ami az elődjét olyan jóvá tette, a dilettáns alkotók tönkretették a pozitívumokat és aztán elvitték a sztorit egy teljesen lehetetlen irányba (á lá Péntek 13. VIII. rész). 

A hatodik indításakor fogalmam sem volt, kiket nézhetek, de a készítők gondoltak rám, ezért mindenkit (vagy majdnem mindenkit) megmagyaráznak, hogy kik és honnan kellene emlékeznem rájuk. Szóval a fekete hajú újdonsült anyuka Jamie, az előző két rész hősnője. Oké. A vörös csaj viszont nem tudom, hogyan illik a képbe, lévén őt magát Lloydnak hívják, a szüleit viszont Strode-nak (Laurie Strode/Myers az eredeti főszereplőnő, tőle erednek a többiek, és valami olyasmi van itt, hogy a jelenleg a Myers-házban élő család feje az előzőleg itt lakó Strode-hapsi testvére). De mindegy is, a lényeg úgysem ez. 

Néhány pozitívum, elöljáróban: A szereplők káromkodnak, ami életszerűbbé teszi őket. Láthatunk egy pár szép női mellet (Mariah O’Brienét, egészen pontosan), ez mindig jó. És a cselekmény második fele, az utolsó 40 perc már tényleg felpörög, ekkor van a két legjobb jelenet, a pincés-mosógépes meg „a szemközti házban vagyok”. Ezek mindegyike olyan, amit elvárok egy hasonló korú és témájú alkotástól. Most viszont jönnek a negatívumok, és ebből aztán annyi van, mint késszúrás Michael áldozatain… 

SZPOJLEREK INNENTŐL 

Furcsa módon a szekta földalatti búvóhelyétől egészen a Myers-házig, szó szerint mindenhol mindenki ugyanazt a rádióadást hallgatja – még a világ végén lakó Loomis doki is. Ez egy ún. plot device, magyarul mód, hogy előre mozdítsuk a történetet, szóval jó, legyen. De az a félelmetesen életidegen ökörség, hogy a buszpályaudvaron, ami nyilván hajnalok hajnalán nyit, a telefonfülkétől egészen az alagsorban található vécéig vezető vérnyomok (amik amúgy még órákkal kifröccsenésük után sem tűnnek alvadtnak) senkinek sem tűnnek fel és nincsenek feltakarítva, azt képtelen vagyok elfogadni. Akkor persze a szekrényben elrejtett, hangosan síró csecsemő már csak hab a Torgyán.  

halloween3.png

Aztán: A mindenütt szóló rádióműsorból dr. Loomis megtudja, hogy Michael ismét elszabadult, ezért személyesen elmegy Strode-ékhoz, hogy figyelmeztesse őket. (Az csak most ugrott be, hogy honnan tudja, hogy laknak-e egyáltalán abban a házban vagy sem?) Ezek után kopogtatás/csöngetés nélkül bejut az otthonba, ahol az egyedül lévő anyukának megmondja, mi a pálya, majd lelép. Az, hogy a haverja (róla még lesz szó) miért nem csinál semmit, később átgondolva érthető, de Loomis kapcsolatba léphetne a rendőrséggel, az anyuka szintúgy és ebből mégsem lesz semmi. A teljesen váratlanul megjelenő doktor is jelképezi azt a hihetetlen barmóságot, hogy az összes szereplő megbízik a többiekben (ez sajnos a műfaj sajátossága), ezen kívül minden és mindenki pont ott és akkor van, ahol és amikor lennie kell. Például: a nyitott autó a benne lévő kulccsal; a segítő szándékú emberek a rádió előtt, mikor Jamie beszél benne; Michael a végén az operációnál (azt, hogy kin és mit operálnak, az nem derül ki), stb. Az abszolút csúcs viszont az, hogy bárhol, bármelyik helyszínen az összes ajtó nyitva van, még a szanatórium zártosztályán is. 

Akad itt két dolog, amit nem értettem: 1. Kara öccse meg a nője elmennek a házba, miután a rádiós pasi kijelenti, hogy a reklám után onnan folytatják az adást. Senki nincs otthon, áram sincs, egyedül vannak, de… Anyuka, apuka, nővér és kisfia bármikor visszajöhetnek, nem beszélve a rádiós emberről. Ez minimum 5 akármelyik pillanatban betoppanható „vendéget” jelent. Akkor mégis mi a fenének kezdenek pont akkor és pont ott dugni? Erre lehet magyarázatot találni, de olyan hiteltelennek tűnik. 2. Az említett operációnál Michael jön és egyszerűen kinyír mindenkit. Miért? Nála nincs értelme a motivációkat keresni, de a gonoszok, akik irányítani próbálják, hozhattak volna óvintézkedéseket erre az esetre, nem? 

Majd itt van három tényleg érdekes apróság: 1. Mrs. Blankenship (ezt én blenkönsipnek vagy blenkensipnek mondanám, a szinkronban blékensípnek nevezik…), a süket öregasszony volt az, aki fiatal korában Michaelre vigyázott azon a ’78-as Halloween éjszakán. Közte és Tommy közt nincs rokoni kapcsolat, a nő kiadja a házában lévő szobát/szobákat, ezért laknak egy fedél alatt. Jó lenne tudni, hogy tényleg szerepelt-e az első részben egy hozzá hasonló figura, illetve elgondolkodtató, hogy már akkor benne volt a szektában vagy csak később lépett be? 2. A szórakoztató média ismét (időrendben először) be akar menni a Myers-házba, hogy onnan borzongassa a publikumot. Ha minden igaz, a H20-ban ugyanez történik, csak akkor valóságshowt szerveznek a gyilkos egykori otthonába. 3. Maga a szekta. Igazán különös, hogy a bukott III. epizód vezérmotívumát visszahozták ebbe a részbe és pénzügyi tekintetben sikeresek lettek – de ne szaladjunk ennyire előre! 

Horror-nézői szemmel gyorsan elkönyveltem három megállapítást magamban és ebből mind a három bejött a végére: Apuka meg fog halni (övé a pincés halál), öcsi szintén elpatkol (ezt a gyilkosságot nem láthatjuk) és Loomis haverja, Dr. Wynn a gonosz (egyszerűen tök nyilvánvaló). Furcsa, hogy ezt a rosszfiút ugyanúgy hívják, mint Spawn első főellenfelét… 

A rendkívül fura befejező jelenet aligha volt számomra kielégítő. (Ennek a milyenségére viszont legalább megvan az ok, nem úgy, mint a korábban említett hetedik Friday the 13th-mozi esetében.) De hát a lehetőséget mindig nyitva kell hagyni egy újabb folytatáshoz, pláne ha már a hatodiknál járnak…

SZPOJLEREK VÉGE – egyelőre

A régi időkben azért ritkább volt az olyan mozgókép, ami azért pocsék, mert pocsék – ha értitek, mire gondolok. Itt se egy menthetetlen valamiről van szó, csak az elő- és utóélete tette olyan rosszá, amilyen… Nézzük hát, mi előzte meg a Halloween 6. részének elkészültét! 

halloween5.jpg

1990-ben, az 5. rész bemutatója utáni évben a producerek már akartak egy folytatást, de a copyright-jogok miatti bírósági procedúra eléggé elhúzódott, mire négy évvel később a Miramax végül hozzájutott a készítés lehetőségéhez. Ekkor jött a képbe az író Daniel Farrands (dolgozott dokumentumfilmen Jasonről, Freddy-ről és Ghostface-ről), a széria régi rajongója, aki hosszasan tanulmányozta a korábbi műveket, munkáját egy vaskos jegyzetfüzetben foglalta össze és mutatta be a pénzembereknek. Farrands azzal a szándékkal készítette el az eredeti forgatókönyvet, hogy összekösse az első két mozit a negyedik meg az ötödik felvonással (mint ismeretes, a harmadik kilóg a Michael-vonalból), ugyanakkor felderítse, végül megmagyarázza a rengeteg, 1978 óta halmozódó misztikus utalást, melyek segítségével megérthetjük honnan s miként szerezte Myers a hatalmát. A Dimension Films (a Miramax alrészlege) Donald Pleasence-szel karöltve el volt ragadtatva az egyelőre csak papíron létező cselekménytől, ezért aztán rögtön zöld utat adtak a 6. résznek. Az előzmények írói vajmi kevés segítséggel szolgáltak a forgatókönyvhöz, viszont a rendező Joe Chappelle, a producer Paul Freeman, majd végül a Dimension is belekontárkodott a sztoriba, amely végülis 11 átíráson esett át, ebből 10 még a munkálatok megkezdése előtt történt. 

Sajnos a problémák egyik fő oka a rendezésre felkért Joe Chappelle, aki saját bevallása szerint csak azért vállalta el ezt a munkát, mert így köthetett egy három filmre szóló szerződést a Miramax-szal. Róla azt kell tudni, hogy ez volt a második dirigálása, azóta elsősorban sorozatokat rendez. Farrands azt nyilatkozta, hogy Chappelle alig használt fel valamit az általa leírtakból, ráadásul teljesen megváltoztatta a cselekmény utolsó harmadát. Freemannel karöltve együtt, a forgatás alatt alakították át a befejezést. Paul Freeman mellett sem tudunk elmenni szó nélkül, ő ugyanis szinte kiskirályként irányította a munkát. Megesett, hogy fontos jelenetek leforgatása előtt hazaküldte a stábot, önhatalmúlag kihúzott jeleneteket, átformálta a szövegkönyvet meg az akció-szekvenciákat, plusz átvette az irányítást a második forgatási csoport felett. Az utómunkák során olyan szinten rontotta el a dolgokat, hogy a Miramax felülről avatkozott be és elrendelte új anyagok leforgatását. A stúdió, a producerek és a rendező teljesen szétszabdalták és elrontották a végeredményt, amit a résztvevők többsége utólag bojkottált is.

Cikkem tárgyának létrejöttét egyéb akadályok tovább nehezítették: A helyszínül szolgáló Salt Lake City-re váratlanul hóvihar csapott le, ezért a kint zajló dolgok helyett a bentieket kellett felvenni. Az akkoriban készülő Hellraiser 4 miatt 1 millió dollárnyit elvettek a rendelkezésre álló pénzből, aztán végülis két teljes film jött létre, amelyek bemutatásáért a produkciót vezető Nightfall cég és a Dimension harcba szállt egymással. Az első verzió bemutatója katasztrofális visszajelzéseket szült a teszt-nézőktől, ezért újravágták és friss jelenetekkel egészítették ki a Dimension-féle változatot, amely végül a herce-hurca után a mozikba kerülhetett. A címet Farrands adta, de csak viccből, a producer Moustapha Akkadnak viszont megtetszett, és tényleg, egy elátkozott forgatás volt az egész. 

Érdekességek: Ez az utolsó film, amiben Donald Pleasence szerepelt, ennél fogva az újrákig a karaktere utolsó felbukkanása is. A forgatás alatt rossz egészségi állapotban volt, az egyik jelenetnél látszik, hogy bottal ment. A legtöbb jelenetét Chappelle kivágatta, mondván unalmasak. Dr. Loomis-nak és Michaelnek nincsen közös pillanata a képernyőn. Két kivágott részlet fényt derít arra, hogy a doki plasztikai műtéteken esett át (a korábbi részekben csúnya sebekkel volt teli az arca), illetve, hogy a végén, a befejező képeknél az ő ordítását hallhatjuk, ám ez a magyar szinkronban nem érvényesül. Az újraforgatáson már nem tudott részt venni, mert addigra elhunyt. A The Curse of Michael Myers-t Pleasence emlékének szentelték. 

halloween4.jpg

Bár eddig még nem esett szó róla, de van még egy ismert arc a szereplők közt: Paul Rudd, akit manapság A Hangyaként ismernek az emberek. Ez volt az első filmje, ugyanis előbb forgatták le, mint az 1995-ben megjelent Spinédzsereket. A karaktere, Tommy Doyle tényleg benne van A rémület éjszakájában, ő az a gyerek, akire Laurie vigyázott aznap. Tommy-t eredetileg egy Brian Andrews nevű fickó játszotta, ám őt annak idején lehetetlenség volt megszerezni a szerephez, mert nem rendelkezett ügynökkel, így senki se tudta elérni. Egy okos komment az imdbn azt mondja, hogy Rudd figurája révén „ez az egyetlen Halloween, aminek pozitív férfi főhőse van”. Ez nagy baromság, lévén Loomis a III.-at kivéve eddig a pontig mindegyikben benne volt pozitív férfiként, plusz Tommy kb. egyenrangú Karaval. 

George P. Wilbur ezzel az alakításával az első olyan színész lett, aki egynél többször keltette életre Michaelt (rekordját 2009-ben Tyler Mane is felállította). Bár a haddonfieldi mészáros a cselekmény szerint a harmincas évei végén jár, Wilbur már 54 volt, mikor a maszk mögé bújt. Az újraforgatások alatt a szintén kaszkadőr A. Michael Lerner vette át a helyét, őt láthatjuk, mikor Myers a szanatórium folyosóin üldözi Karat, Tommy-t és a kis Danny-t. A fickó, akit a vörös lámpával megvilágított részben a rácsos ajtónál lebök, az a saját valódi apja. Wilburt azért sem hívták vissza, mert a stúdió egy kevésbé erőteljes felépítésű Michaelt akart – az imdbs komment szerint könnyen észrevehető a különbség, nekem viszont fel se tűnt. George bácsi azért kapott egy kis beugrási lehetőséget, belőle lett az egyik orvos az operációnál. A speciális effektekért felelős John Carl Buechler az ő fejére mintázta a maszkot, amit a Halloween 4. plakátja ihletett. 

Van még egy visszatérő alak, akit szintén nem ismertem fel, ez dr. Wynn, Loomis kollégája. Őt láthattuk az első részben, ahol Robert Phalen játszotta, ezúttal Mitchell Ryan bújt a bőrébe. 

SZPOJLER ITT 

Az ötödik rész végén felbukkanó férfi, a karján a tetoválással és az itt gyakorta visszatérő fekete ruhás fickó is Wynn. Egy kivágott jelenetben felvilágosítja Loomis-t, hogy Michael korántsem véletlenül csapott le, hanem amikor elindult, akkor az égen kirajzolódó Tüske-szimbólum parancsát követte. A jó doktor mindig visszavitte Michaelt az intézetbe, ahol aztán a gonosz ápolhatta és felkészíthette, hogy beteljesítse végzetét. Wynn volt az is, aki megtanította Myers-t autót vezetni. 

SZPOJLER VÉGE 

Az ekkor 17 éves Danielle Harris jelentkezett, hogy harmadszor is eljátszhassa Jamie Lloydot. Ügynöke tanácsára hosszas jogi procedúrába kezdett, aminek végén önállóvá nyilvánították, hogy így tovább tudjon dolgozni a forgatáson. Végül a forgatókönyv elolvasása és a Dimension hozzáállása miatt mégsem vállalta a feladatot. Az általa kért 5000 dollár helyett csak 1000-et voltak hajlandóak kifizetni neki, pedig az első verzió szerint Jamie csak a vége felé halt volna meg… Harris megismerkedett a helyére került J.C. Brandy-vel, akivel állítólag éppen az ő kilépése miatt bántak lekezelően az alkotók. 

Danny Strode-ot a Ragyogás Danny Torrance-éről mintázták, erre a filmre utal Kara diliházi szobájának száma is. A vörös hajú nő szüleit az eredeti producer párosról nevezték el Debrának (Debra Hill) és Johnnak (John Carpenter). Mrs. Blankenship neve a III. részre történő kikacsintás, ebben ugyanis elhangzik, hogy a női főhős apja egy Minnie Blankenshippel találkozik valahol. A Tüske tényleg mágikus jelkép, de nem kelta, hanem germán eredetű. 

Néhány rekord, amit Az átok beteljesül tart: Az egyetlen Halloween, aminek nincsen nyitó stáblistája és az egyetlen, amit ténylegesen a cselekménykor aktuális ősszel forgattak. Az első, aminek nincsen római szám a címében. Övé a legnagyobb nyitó hétvégi bevétel: több mint 7 millió dollár. Közte és elődje közt majdnem 6 év telt el, így ez lett a legnagyobb kihagyás két epizód közt. 

A történetbeli furcsaságokról: A nyitányban látható villódzó visszaemlékezés visszautal az előzmény befejezésére – kivéve, hogy az tök más. Tommy elvileg tudhat a kisbaba létezéséről, mert Jamie elmondja a rádióműsorban, csak nehezen ez hallható. A teljes képernyős kiadás szerint Mrs. Blankenshipnek van Tüske-tetoválása, de ez egyetlen másik kópián sem látható. A pincés jelenetben az elektromos kivégzés arra utal, hogy én a videokazettás verziót láttam a tévében.

SZPOJLER ITT 

Két olyan részletből, amik az általam látott kiadásból kimaradtak, kiderül, hogy Jamie gyermekének apja Michael, Karaé pedig talán John… 

SZPOJLER VÉGE 

Két ellentmondásos érdekesség: Beth, az öcsi szerelme. Ezt a figurát elvileg Denise Richards is el akarta játszani, a wikipedia szerint az alkotók visszautasították, az imdb meg azt állítja, hogy Richards mondta vissza a szerepet. Ehhez meg nincs hozzáfűznivalóm: „Edgar Wright, a film egyik rajongója rajtakapta a telkén festőként dolgozó Mariah O’Brient, aki az ő házába szervezett egy szereplők és alkotók találkozása partit.”  

halloween6.png

Végül a második verzióról: Ahogy korábban említettem, a Dimension nyerte meg az összezördülést, ami a bemutatandó darab körül zajlott. A másik volt az, amit a tesztvetítésen mutattak be a kiválasztottaknak, ez lett a későbbi Producer’s Cut. A cselekmény, a beállítások, a szövegek, szinte minden más benne, mint a filmszínházasban. Állítólag jóval kevesebb vizuális erőszakot tartalmaz, de koherensebb, világosabb, van eleje és vége. Néhány jelenetet áttettek belőle a tévés változatba, hogy meghosszabbítsák a játékidőt (erről pontosabb információm nincs.) 2014-ig a Producer’s Cut csak rossz minőségű kópiákon, kéz alatt terjedt a rajongók között, míg aztán kiadták blu-ray-en. Azóta még egy kiadást megért. Létezik még egy kevésbé híres Rendezői Változat is. 

A Halloween: The Curse of Michael Myers megközelítőleg 5 millió dollárból lett és ennek háromszorosát hozta vissza. A kritikusok viszont utálták. 

Amin nincs mit csodálkozni, hiszen Az átok beteljesül annyi sebből vérzik, mint Michael áldozatai. A se füle-se farka felvezetés és a nevetséges középső rész után jön néhány csúcs pillanat, az utolsó harmad igazi B-horror hangulatát azonban végül tönkreteszi a semmilyen lezárás. De legalább ezúttal a gyilkosságokat megmutatják… 

Pontozás: 

imdb: 5.0 

Szerintem: 3/5 

Hírek: 

- Jön az új Halloween-mozi! A pusztán Halloween névre hallgató alkotás közvetlenül az első rész után hátszódik, benne van Jamie Lee Curtis, az eredeti Laurie Strode, deeee… A bemutatója alapján érthetetlen, hogy pontosan mi ez és minek kell. 

-  Daniel Farrands rendezőként az alábbi előzményekfilmeket dirigálja majd: The Haunting of Sharon Tate (a Manson-gyilkosságok felvezetése), The Haunting of Nicole Brown Simpson (az O.J. Simpson-gyilkosságok előzménye) és The Amityville Murders (főleg ez tűnik érdekesnek, mert nem a kísértetjárásról szól, hanem az azt megelőző, különös DeFeo-mészárlásról). 

- Paul Rudd még legalább kétszer alakítja A Hangyát a közeljövőben. 

Még van egy cikkem Mozsárágyútól, amit megpróbálok minél előbb kitenni, ez, kolléganőm szokásához híven, egy régebbi, magyar filmről szól majd.

Szólj hozzá!

Címkék: horror


2018.06.10. 12:25 Mozsárágyú

Halhatatlan Kedves (Immortal Beloved, 1994)

beethoven1.jpg

"A zene magasabb rendű minden tudománynál és filozófiánál."

Nagyon könnyű átesni a ló túloldalára az életrajzi filmek esetében. Sok ilyen mozgókép nézhetetlen, mert rád akar tukmálni valami teljesen szubjektív nézőpontot, meg akarja mondani, hogy mit gondolj az adott személyről. Fölnagyítja, vagy csak kitalálja az esetleges negatív tulajdonságait és hatásvadász módon irányítja a néző gondolkodását. E film esetében szerencsére nem éreztem ezt, illetve lehet mondani, hogy könnyű dolga volt a készítőknek, mert már senki sincs életben, aki valaha találkozott Beethovennel, ezért beállíthatták akármilyennek. De szerintem ebben a műben sokkal inkább központi helyet kap maga a zene, az emberi lelket megszólító képességével és a világra való óriási hatásával. Amellett, hogy lényegében ez inkább egy szerelmi történet, mert azért kell valami, ami fenntartja a filmszerető ember figyelmét is. 

A cselekmény érdekes és egyenletesen halad a maga kis medrében, némi történelmi adalékkal fűszerezve. A film ide-oda ugrándozik Ludwig Van Beethoven (Gary Oldman) életében, a fontos szerepet játszó hölgyek elbeszéléseinek segítségével: A hallható zenétől megfosztott zseni 1827-ben fejezi be földi pályafutását és a hagyaték ügyében vita folyik. Anton Schindler (Jeroen Krabbé) - aki a valóságtól eltérően itt Beethoven közeli barátja - egy szenvedélyes levél alapján nem az elhunyt egyik testvérét tartja a jogos örökösnek, pedig amaz igényt tartana a járandóságára. A levél címzettje a Halhatatlan Kedves, kinek személye rejtély. Schindler a zeneszerző számára fontos hölgyek felkeresésével megkezdi az "azonosítását". 

beethoven4.jpg

Ludwig barátom személyiségének instabil volta remekül jelenik meg a filmben, Gary Oldman kitűnő választás volt. Több összetevőből dolgozott: Mint ismert, már egészen fiatalon, húszas évei közepén mutatkoztak Beethovennél a siketség jelei. Ez ugye már önmagában borzasztó hatással van az ember lelkiállapotára, pláne az övére, mivel a zenének élt. Itt jegyezném meg, hogy én magam is kisebb hallásproblémákkal küzdök, és a jelenet, melyben a néző betekintést nyer LVB hallásának állapotába - micsoda képzavar -, az számomra külön megrázó élmény volt, mert tudom milyen, amikor az ember egy rohadt vákuumban érzi az egész fejét és szinte csak azt hallja, amint egyre erősödik a saját pulzusa... De én nem szólok semmit, mert tényleg elhanyagolható dolog ez a tényleges idegi károsodáshoz képes. Ami már önmagában elegendő valamiféle személyiségtorzuláshoz abban a korban, melyben semmi esély nincs az ilyen betegségek kezelésére. Nála "segített" ennek előrehaladásában az alkoholizmus és különböző krónikus nyavalyák együttes fennállása, melyekről még ma sem tisztázódott, pontosan mik voltak. Családi problémák meg depresszió is szóba jön, ezekből, meg a korábban felsoroltakból kapunk egy Oldmannak fekvő összetett szerepet. Alakításában nehezen lehetne hibát találni, egyaránt lenyűgöző a "zenére megnyugvó" vén alkoholista és a bohém nőfaló megjelenítésében. 

beethoven3.jpg

A nők ábrázolásánál helyenként a készítők átformálták az eredeti alakokat. Megismerkedhetünk Erdődy grófnéval (Isabella Rossellini), aki még öregkorában is szerelmes hősünkbe. Vele egy kocsmában találkozik Schindler és vagy 1 percig csak magyar beszédet hallunk, mely szóáradat bepillantást enged a híres magyar vendégszeretet megnyilvánulási formáiba, illetve kiváló gasztronómiai utazásra sarkall emígyen; "Igyál!":D Valeria Golina - ő volt az Esőember tesójának barátnője - játssza Giuliettát, aki viszont szegény családból való, naiv, szinte elolvad a zord tekintetű és akkor már sikeres némettől. Johanna ter Steege alakítja Beethoven egyik sógornőjét, akire a férfi főhős már öccsével való esküvője előtt (azt meg kell említenem, ez egy másik tesó, nem az, aki halála után a javait akarja) nem kívánt személyként tekintett. És, akitől peres úton elveszi annak egy szem gyermekét, Karlt, majd annak hivatalos gyámja lesz.

A 3 merőben eltérő személyiségű nő mondhatni 3 különböző Beethovennel állt kapcsolatban. Az érzelmek és családi viszályok forgataga mellett közben kitör a francia forradalom, Napóleon megkezdi véres harcát Európa ellen, Beethoven újdonsült mostohafia pedig korántsem a vágyott nyugalom és a tehetséges tanítvány lehetőségét hordozza magában. Egyenes az út a teljes anyagi és mentális csőd felé Ludwigunknak. És mikor írta talán legismertebb művét a mester? Hát ekkor. És melyik az? 

Az Örömóda kérem, ami nem más, mint a IX. szimfónia záró tétele, mely méltó lezárása az életműnek. Amikor ez felcsendült, elkezdtem könnyezni. Nem is a film miatt olyan isteni az a jelenet, hanem, mert imádom LVB zenéjét, és úgy éreztem a befejezéskor, hogy nincs más értelme az életnek, csak zenét hallgatni és szerezni. Utóbbiban nagyon gyenge vagyok, így marad az előbbi és nekem ezt üzeni a Halhatatlan Kedves; zene nélkül valóban nem érdemes élni. Ahogy Máté Péter is gondolta. Szóval ekkorra már alig érdekelt maga a film, mert kiderül, kicsoda valójában a szerelem tárgya.

beethoven2.JPG

Gary Oldman marha jó. A hangja annyira jól esik az emberi fül számára, csak tovább fokozza a zenei élményt. Amitől féltem, hogy esetleg giccses lesz a film, szerencsére nem következett be, bár vannak benne unalmas részek, a nagyobbacska Karlt játszó gyerek meg egy igazi ripacs szerintem. De ennyi. 

Már nagyon régóta meg akartam nézni ezt, és azt hiszem azért tetszett olyan nagyon, mert imádom Beethovent. A lényeget nagyon jól elkapta; hogy ez az ember a zenének élt.

Szólj hozzá!

Címkék: zene dráma


2018.05.20. 18:32 Tévésámán

Az erdő harcosa (Forest Warrior, 1996)

forest-warrior1.jpg

Chuck Norris – ő az, aki beszélhet a Harcosok klubjáról, vagy aki elszámolt a végtelenig, kétszer is. Ki gondolná, hogy a most 78 éves amerikai akciófilm-sztár volt az egyik első itthon terjedő internetes meme? De a 2000-es évek előtt még nem így ismerték, hanem mint Walkert, a texasi kopót. A ’90-es években Chuck bácsi (vagy a testvére, Aaron) úgy döntött, hogy kissé átformálja a Norris névhez köthető kőkemény harcos képét, ebből született meg először a Szuperhekus kutyabőrben, aztán meg Az erdő harcosa. Előbbiről már értekeztem tavaly - aki elolvassa, rájöhet, hogy egyik régi, kedves filmem az őt sugárzó csatornának „köszönhetően” kellemetlen élménnyé vált – utóbbihoz részben talán ez hozta meg a kedvem, részben meg az, hogy a tévé már sose ad semmi jót, mindig csak ismétel, az új filmekből meg mindössze a fos jut el hozzánk rajta keresztül. De most már rátérek a tárgyra: 

Helyszínünk amerikai kisváros, mely egy hatalmas, erdővel borított hegy lábánál terül el. A helyiek mind ismerik a hegy szellemének legendáját; ő az, aki állítólag megvédi az itt élő állatokat, embereket és fákat, ám ezen a nyáron egy ötfős gyerekcsapatnak megadatik, hogy ténylegesen találkozzanak vele. Merthogy a szellem (C.N.) valóban létezik, és fantasztikus erejét ezúttal egy gonosz fakitermelő meg annak ostoba és rosszindulatú emberei ellen veti be. A srácok a maguk egyszerű módján igyekszenek megvédeni az erdőt a pénzéhes Thorne-tól (Terry Kiser), ám néha ők is segítségre szorulnak. Vajon sikerül kimenteni a csodás vadont a kapzsiság karmai közül? 

forest-warrior4.jpg

Röviden: Ez egy mese a természet szeretetéről, amit a szép képek és a korhoz képest jó speciális effektek tesznek szórakoztatóvá, ám sajnos korántsem tökéletes. A gond vagy a rendező Aaron Norris-szal vagy inkább a történetet író Ron Swansonnal és Galen Thompsonnal lehetett, ezt ma már nehéz kideríteni, mindenesetre előbbi kettő együtt dolgozott a Szuperhekus kutyabőrben-en is, és az mintha jobb lenne (ha éppen nincs szétszabdalva). Akkor lehet, hogy Swanson meg Thompson a hibás? Lépjünk tovább, inkább nézzük, miért gondolom, hogy ez a film nem az igazi! 

Gyerekként láttam először és akkor kellemes emlékeim maradtak róla, de a történetet teljesen elfelejtettem. Ez korántsem véletlen, ugyanis a cselekmény kissé összefüggéstelen, fura. A fő szálon az öt gyerek mozog, közülük azonban csak kettő emelkedik ki: Megan Paul – Austene (az egyetlen lány, végülis a főszereplő) és Josh Wolford – Logan (a legkisebb, benne volt a Lakat alattban). A másik három (a szőke, a barna hosszú hajú és a barna rövid hajú fiú) háttéralak, ahogy a felnőttek nagy része is. A nagykorúakhoz kötődik két szál, az egyik Austene apjának „tragédiája”, a másik a Thorne körül történő események sora. Az apát alakító Michael Beck valami elképesztően pocsék és az egész szála csupán fölösleges körítés, a nagy egész szempontjából lényegtelen, ráadásul vele kapcsolatban kihagytak egy ziccert a készítők (a sheriff régi történetét neki kellett volna adni). A főgonosz kezdetben a tipikus gátlástalan vállalkozó, ám ott a remény, hogy meg lehetne váltani, ez tetszett. A Williams nevű rendkívül rosszarcú főfavágó (John Dennis Johnston) kitűnő negatív vezéralak és tök jól játszik; ellenben a két ügyvéddel, akiket fogalmam sincs, minek tettek be. Thorne és köre úgy válik egyre nevetségesebbé, ahogy haladunk előre a sztoriban. 

forest-warrior2.jpg

A szellem nagyon király, a koncepciója, a képességei meg a külseje remek. Az azonban korántsem világos, hogy csak a lány látja őt a srácok közül vagy sem? Ez irtó fura, mert a negatív szereplők közül mindenki látja, a kissrác szintén, és az első harcnál még a három nagyobb fiú is. Később viszont van olyan jelenet, mikor az egyik fiú megkérdezi a csajtól, hogy miről beszél, mert nincs ott senki. Ehhez jön hozzá, hogy a gyerekek, bár hisznek a legendában, egyáltalán nem úgy reagálnak a szellem felbukkanására, ahogy kellene. Ez lehet a béna színészvezetés vagy a hülye forgatókönyv gondja, de elképzelhető, hogy mivel abban a részben a kicsik háttérszereplők, senkit se izgatott, hogy miként fogadják az életre kelő mítoszt. 

Pár szót az állatokról: A Norris figurájához köthető három erdei vad (sas, farkas és medve) mellett láthatunk kétféle borzot, baglyokat és kígyót; a főszereplő négylábú viszont egy medvekölyök, akit a filmben Kendőnek hívnak. A játékidő egy része az ő ügyetlenkedésének figyelésével telik, ez kétségkívül minden kiskorú nézőnek elnyeri a tetszését. Ezeken felül van még egy állatos dolog, ez pedig a Thorne magyar szinkronja által a befejezéskor elkezdett dalocska: Mint a mókus fenn a fán… Még egy kérdés, mielőtt rátérek az alkotókra: Miért kell a dinamitnak fél órás késleltetés? Szerintem 10 perc elég lenne, mert az erdő elég nagy ahhoz, hogy a tettes elbújjon. 

forest-warrior3.jpg

A teljes stábról elmondható (a gyerekszereplők kivételével), hogy együtt dolgoztak a Walker, a texasi kopón. Terry Kiser volt a Péntek 13. VII. részében a doktor, aki a hősnővel kísérletezik, tudtam, hogy ismerem valahonnan. Az egyetlen fekete szereplő, a boltos Mr. Madisont alakító Roscoe Lee Browne szintén ismerős volt, ám fogalmam sincs, honnan. William Sanderson nevét felismertem, de őt magát nem, még a karaktere nevének tudatában (Paul Carpio) se bírok visszaemlékezni rá, hogy hol van a filmben. Érdemes még megemlíteni Elya Baskint (Buster), aki a régi Pókemberekben Peter Parker szomszédját játszotta, illetve a producerek közt van egy Rebecca Norris – arról nincs adatom, hogy ő miként kapcsolódik a családhoz. 

Érdekességek: A szellem neve McKenna, de a nyitó legenda után többet soha senki nem szólítja így. A medvék hangjait Dave Mallow szolgáltatta. A wikipedia szerint a Forest Warrior egyből videokazettára jött ki. Utóbbi weboldalon az alábbi adatot találtam: „Ez a film 2011 vége óta leginkább arról ismert, hogy van benne egy jelenet, ahol Chuck (aki maga is mindenütt előforduló internetes meme) megállít egy láncfűrészt a puszta kezével. A jelenetet rengetegszer feltöltötték a YouTube-ra, több milliós nézettséget produkált, de lett belőle mozgó GIF is, amit internetes fórumokon használnak.” Bevallom, ez nekem újdonság, én a gyerekkori nosztalgia miatt néztem meg – legalább másodszorra. A bevételről meg a kiadásokról nincs adat, a kritikusoktól vegyes értékelést kapott. 

forest-warrior5.jpg

Hasonló érzéseim vannak, mint nekik. Az erdő harcosa jó ötleten alapul, a látvánnyal meg az akcióval semmi gond (a kaszkadőrök egyébként elsőrangú munkát végeztek), a gyerekek jópofák és a címszereplő is király! Sajnos azonban sztori alig van, a drámai része erőltetett, unalmas és akadnak buta dolgok a megvalósításban. Kiskoromban tetszett, most se volt rossz, csak olyan nagyon jó sem, viszont a mondanivalója meg a néha tényleg nevettető viccei miatt mégis ajánlom! 

Pontozás: 

imdb: 3.4 

Szerintem: 4/5 

Hírek: 

- Aaron Norris a producere az Egyszemélyes hadsereg című klasszikus Chuck Norris-akciófilm női változatának. Vajon kinek vagy miért kell ilyen?

Szólj hozzá!

Címkék: akció vígjáték kaland


2018.05.17. 12:49 Tévésámán

A Hanákné-ügy (1969)

hanakne1.jpg

Tegnap reggel felfedeztem az email-fiókomban egy értesítőt a port.hutól, ebben felhívták a figyelmemet arra, hogy végre adják a tévében ezt a filmet egy nézhető időpontban (korábban mindig hajnalban vetítették). Hogy miért érdekes egyáltalán A Hanákné-ügy? Egyrészt mivel Örkény István írta, másrészt mert a mondandója sajnos még az írás születése után több mint 50 évvel is aktuális…

hanakne2.jpg

Az újságíró Bakonyai (Gábor Miklós) éppen azzal kínlódik, hogy nincs miről írnia, mikor volt bajtársa felesége hívja, mert nagy a baj a belvárosi fodrász-szalonban, ahová a férfi felesége is jár. Tudniillik felmondott a takarítónő. A főhős először nem érti, miért akkora gond ez, de aztán lassan kiderül, hogy az üldözési mániás, idegbeteg, gonosz és lusta Hanáknén (Gobbi Hilda) múlik valójában minden. A fodrászat dolgozói Bakonyaihoz fordulnak, hogy oldja meg ezt az égető problémát – ám ez valami hihetetlenül nehéz feladat, valódi „világkérdés.” Vajon mit talál ki a zsurnaliszta, hogy megmentse a szalont meg a felesége frizuráját? 

A humoros felvezetésem és a történet groteszk tálalása alatt nagyon mély és súlyos mondanivaló rejtőzik: Arról van szó ugyanis, hogy itt a fizikai munka, a takarítás, amit senki sem hajlandó megcsinálni. Az a személy, akit viszont ezért fizetnek (és busásan megjutalmaznak) rosszul, felületesen végzi a feladatát, ha ugyan egyáltalán nekilát; egrecíroztatja és lenézi szakképzett kollégáit, ráadásul veszélyezteti a ténylegesen kiváló munkaerőnek számítók helyzetét. Bakonyai elismeri, hogy „egy tőkés társadalomban az igazgató már régen kirúgta volna” ezt a Hanáknét, de itt, a nagy szocializmusban (a ’60-as években járunk) bizony ezt lehetetlenség megtenni. Mert Hanákné szegény, idős, beteg asszony, akivel senki se törődik, hát akkor majd az állam gondját viseli, biztosítja, hogy legalább munkája legyen. Persze nem az államnak kell együtt dolgoznia vele. 

„Mindenkiből lehet Hanákné.” 

Teljesen világos, hogy valójában nincs szükség erre a vén hárpiára, ám ha kiteszik, nem jön helyette más. A munkát pedig el kell végezni, viszont mégse a fodrász, a kozmetikus vagy az üzletvezető mossa le ultrás vízzel a korlátot. De akkor ki? A hős újságírónak még tovább rontja a helyzetét, hogy a felesége ebbe a szalonba jár, így neki is meg kell felelnie azzal, hogy kisegíti őket; az egész galibát okozó szép, fiatal és szorgalmas Ilona meg az unokahúga, akit kimondatlanul, de mégis felelősnek tartanak a botrányért. A hab a tortán a szívesség, amivel Bakonyai Ilona felvételéért tartozik egykori bajtársának, az üzletvezetőnő férjének. Magyarul adott ez a tehetségtelen, rosszindulatú és haszontalan alkalmazott, akiről még a legfelső körökben is tudják, hogy csak hátráltat, mégis „szükség van rá”. A szocializmus diszkrét bája, mondhatnánk, ha nem lennének ilyenek még mindig mindenütt. Pedig elvileg már 29 éve vége annak a rendszernek…

hanakne4.jpg

Kevéssé ismert tény, de Örkény elég sok forgatókönyvet készített, mind a tévé, mind a rádió számára - az egyik legsikeresebb műve, a Tóték is eredetileg tévéjáték lett volna. A Hanákné-ügy novellaként született meg, abban a formájában nagyon sok részletben különbözik ettől, ám a filmes változat egy későbbi feldolgozásból jött létre, amit maga Örkény írt. Az első verzióban csupán a fő történetszál van, amit néhol a főszereplő gondolatai szakítanak meg; az átdolgozott és cikkem tárgyának formájában életre kelt második inkarnáció viszont tartalmaz egy érdekes mellékszálat: a képzelet szintjét. Ez a keretet meg a cselekmény összefoglalását segítő hegyoldali séta, aminek során Gábor Miklós karaktere mindig visszatér a semmi közepén álló kávézóhoz, ahol a csinos kisasszony egy pohár feketével meg tanácsokkal várja. Igen érdekes, hogy a képzeletében megjelenő tárgyakat emberünk képes átvinni a valóságba, így például áthoz egy csokor virágot a feleségének. Fontos még megemlíteni, hogy mindössze szóban, de megjelenik két olyan dolog, amik visszatérő témaként újra meg újra felbukkannak Örkény életművében. Az első a háború, ami konkrétan a II. Világháború – Bakonyai és a szalont vezető Januszné férje, Jóska, a frontról ismerik egymást, utóbbi ezért tett előbbinek szívességet azzal, hogy felvette Ilonát; előbbi meg emiatt kénytelen belefolyni a takarítónő ügyébe. A második a halál – Hanákné képzelgéseiben először elvágott torokkal, majd szíven lőve látja az újságírót a presszóban. 

Az író valószínűleg tudta, hogy az eredeti, lecsupaszított novellából nehéz lenne egy igazán életképes alkotást készíteni, ezért jött hozzá a kávézós képzeletbeli mellékszál, ám ez 12 percnyi furcsa, érdektelen felvezetéshez, majd egy hasonlóképp őrült befejezéshez vezetett. Persze ezekbe a szituációkba nagy gondolatokat rejtett el (például, hogy „aki dolgozik, annak nincs ideje nézelődni”), ám a tényleges cselekmény annyi, amennyi a szalonban meg a presszóban játszódik. De még ezekkel együtt is csupán 1 órás A Hanákné-ügy, és a befejezés, bár egészen más, mint a novellában, mégis ugyanaz: a nézőnek/olvasónak el kell gondolkodnia, hogy mit tenne ebben a helyzetben? Vajon jellemzően magyar mentalitás az, hogy ha valaki másé a felelősség, akkor nyugodtak vagyunk, még ha ez a valaki semmit se tesz és összesítésben hátráltat? Vagy ez valami szocialista dolog? Jobb a békesség, mint a gördülékeny, hatékonyan működő vállalkozás? 

Ha már szocializmus, még annyit hozzátennék, hogy bár nem sikerült megtalálnom az első változat dátumozását, a film 1968-ban készült, tehát az átirat legkésőbb abban az évben már létezett, és mivel a cselekmény a ’60-as években játszódik, valószínűleg a novella ennek az évtizednek a kezdetén született. Viszont alig néhány év leforgása alatt az író megszabadult két politikai jellegű megjegyzéstől. Az egyikben a főhős arról számol be, hogy Sz. (ez Jóska) a háborús időkben „szocialista ízű kijelentéseket” tett, emiatt kapta meg a fodrászati szövetkezet elnökségi posztját. A másik, bár indirekt módon, de arra utal, hogy az iskolázatlan, munkás címszereplő azért gyűlöli Rudi urat, a fodrászmestert, mert az a felsőbb osztály tagja, tanult, képzett és biztosan lenézi őt.

hanakne5.jpg

Néhány szót az alkotókról/szereplőkről: A rendező az a Horvai István, aki az 1991-es Rózsakiállítás című színházi közvetítést is dirigálta – ez szintén Örkény művén alapul, láttam, jó volt. A zenét a Szomszédok főcímét komponáló Hidas Frigyes szerezte. A már említett Gábor Miklós és Gobbi Hilda mellett az alábbi régi, híres színészek bukkannak fel a képernyőn: Psota Irén (a kávéfőzőnő), Béres Ilona (Ilona), Hacser Józsa (Madárka, a feleség), Tábori Nóra (Januszné) és Márkus László (Rudi úr). Kiemelném még a 3. képzelet-jelenetben megjelenő Horváth Gyulát (a Szomszédok Ócskás Gyulája, itt az üzemi pszichológus) és Velenczei Istvánt (Walther Matthau magyar hangja, az egyik elvtárs a központból). Utólag visszagondolva Hacsert és Táborit nem ismertem fel, mert csak öregasszonyként láttam őket korábban. A nyomtatott verzió leírását olvasva egyébként Psota tökéletes választás volt a szerepére, Gobbi viszont nem olyan, mint ahogy leírták őt. Ettől függetlenül az utóbbi és Gábor szavak nélkül eljátszott órás jelenete az egyértelmű csúcspont, rendkívül szórakoztató az öregasszony arcjátékát figyelni. Hilda néni egyébként óriásit alakít, ilyet ma már sehol se látni filmen. 

Különbségek a leírt forgatókönyv és a megvalósult film között: Bakonyai testes, háza a hegy tetején van (lehet, hogy ez így volt, de nem emlékszem rá). A hazaérkezésekor, az Ilonával való második beszélgetésekor, a fénykép készítése előtt és a bot varázserejének felismerésekor vannak kisebb részek, amik a történések meg a szövegek közül kimaradtak. Az orvosi vizsgálat valamivel hosszabb, mint a forgatókönyvben; néhány apró dolog még megváltozott (pl. Hanákné említi, hogy kirúgná Bolgárnét, akire se korábban, se később nincs utalás). 

Az erős túlzás lenne, hogy szeretem ezt a novellát, ahogy az se lenne igaz, ha azt mondanám, hogy szeretem ezt a filmet. Viszont mind a két változatában érdemes odafigyelni rá, mert lefesti azt a helyzetet, amibe könnyen bárki beleeshet: Mert aki rendesen és jól dolgozik, azt kikészítik; a fizikai munka sokaknak derogál; és mindig valaki másnak kell megoldania a problémát, amit az alkalmatlan, ostoba kolléga okoz, akihez mindenki másnak alkalmazkodnia kell. A kitűnő színészi játék és a vicces presszós részek miatt kiemelten ajánlom a megnézését; plusz végülis görbe tükörben, de bemutatja, milyen volt itt az élet úgy 50 évvel ezelőtt… 

Pontozás: 

port.hu: 8.6 

Az imdbn nincs elég pontja. 

Szerintem: 4/5 (A nyitány tényleg nem valami jó, a befejezés meg fura.) 

Az előző hétvégén sok dolgom volt, úgyhogy a beígért Mozsárágyú-cikk végül nem került fel, de majd ezen a hétvégén pótolom.

6 komment

Címkék: magyar dráma szatíra


2018.05.05. 23:40 Mozsárágyú

Nyomd, bébi, nyomd! (Baby Driver, 2017)

baby1.jpg

Csak a zenék miatt néztem meg. Egy főszereplő, aki egyfolytában zenét hallgat? Hát mondom, ez én vagyok, nekem ájpod nélkül is megy a fejemben mindig valami muzsika, plusz van egy kis fülzúgásom. 

Merthogy Babynek (Ansel Elgort) is van, de elég nagyfokú, orvosi nyelven tinnitus. Egyébként ez sok zenésznél kialakul. Ő egy gyerekkori baleset óta szenved tőle és ezt nyomja el az állandóan a fülesében szóló zene. Jó zenék ezek. Ha 2003-ban, Queen-rajongásom kezdetén valaki azt mondja, hogy a Sheer Heart Attack című, 1974-es album kezdő nótája egy filmben a fő jelenet alatt lesz, akkor elküldtem volna a francba az illetőt, de hát ez megtörtént ebben a filmben... Hihetetlen.

Na, szóval emberünk egy nagypályás bűnöző, a Kevin Spacey által alakított Doki "adósa", ha úgy tetszik, egy gyerekes csíny miatt: El akarta kötni az autóját ez az árván maradt kölyök, de olyan vagányul és hihetetlen vezetési képességekkel tette mindezt, hogy a gengszter bevette a buliba. A ballépésért viszont jó pár évig neki kell sofőrként részt venni a különböző rablásokban.

Eljön az a nap, amikor kvittek lesznek, vége a szörnyű melónak, a hős talán elkezdhet egy normális és legális életformát. Egy nevelőapja van (a valóságban is siket CJ Jones), senki más, de valahogy csak lesz. Eléggé kitalálható, hogy jön egy lány, Debora (Lily James), akivel együtt nekilendülhet a vágyott egyszerű és csendes életnek, de akkor mit néznénk a következő másfél órában? Nem lett volna nagy veszteség, ha semmit...

baby2.jpg

Doki nem úgy értelmezi a "kvittek vagyunk" kifejezést, mint Baby, ezért utóbbinak megint be kell szállnia egy járgányba, hogy rosszfiúkat, és egy rossz hölgyet fuvarozzon bűncselekmények során. Akik bent ülnek: Haver (Jon Hamm), a felesége, a Drága (Eiza González) és a rendkívül nyugtalanító becenévvel rendelkező Dili (Jamie Foxx). Egyik se ma kezdte, a legnagyobb nyugalommal képesek bárkit eltenni láb alól, ezt tudja Baby is, aki legszívesebben a nyugati part felé autókázna Deboraval. A csaj nevének első elhangzásánál egyébként megjegyzi a Baba, hogy van egy TREX dal, aminek ez a címe... Erre ő visszakérdez, hogy mármint T.Rex? :D Ezt nem igazán értettem, de jó volt. (Igaz, ez a dal még a Tyrannosaurus Rex nevű formáció szerzeménye, de ez nem nagy tévedés. A dalt is szeretem, nem hallottam ezer éve...)

Tehát csúnya meló van kilátásban, és be kell valljam, ennél a pontnál már eléggé unalmassá válik ez a film. Az elején, amíg csak pár perces szereplők voltak, pörgött és érdekes is volt, de ez a 3 gengszter annyira nem érdekelt, hogy már csak a zene tartotta bennem a lelket, hogy továbbnézzem... Lényeg, hogy a balhé rosszul sül el, a 3 utas sem pénzzel távozik a helyszínről, hanem esetleg egy csúnya szepszissel ott marad... Hahahaha. 

Nem az én stílusom a Baby Driver, és kicsit olyan gagyi például ez a Doki, aki egy stílusos fazon kellett volna, hogy legyen, de valahogy mégse az. Olyan semmilyen inkább. Mint kiderült, a leginkább gonosz gonosz ember az a Haver nevű alak, de ő se gyakorolt különösebb hatást rám. Ezt a színészt soha sehol se láttam, de nem is nagyon fogom többet asszem... Jamie Foxx karaktere idegesített egy csöppet. Ezek mind kliséfigurák voltak, klisé beszélgetésekkel. A főszereplőnek egy nagyon picit drukkoltam, hogy meg tudjon lépni, meg az azért vicces volt, amikor elvette a járgányt egy vénasszonytól, de még odaadta neki az anyósülésről a táskáját és azt mondta; "Ne haragudjon!". Ez jó volt.

baby3.jpg

Baby az erkölcsi és morális fertőben tehát a jót és tisztát jelképezi, amolyan westernhős-stílusban, tehát csöppet sem tiszta háttérrel. Célja megszabadulni a posványtól, melybe belekényszerítették annak idején. Hát jó, de tényleg csak a zene és a már említett Queen miatt érdemes továbbnézni, a végső leszámolás közben még el is bambultam egy kicsit, mert a hallanivalóra összpontosítottam. Az egyik jelentben meg a dal ritmusára dördülnek el lövések, az zseniális volt, el kell ismerni. 

És a zene, ami a lényeg, nagyon sokat dob a filmen, különben csak egy lapos akciófilm lenne. De! Nagyon idegesítő volt, hogy persze, azonnal ismernek a szereplők minden dalt, olyanokat, amik 3 évnél régebbiek... Ilyen nagyon ritkán van a valóságban. Nemhogy a szám címét, a szövegét, de előadóját se tudja az emberek 95%-a, ha valami olyasmiről beszélünk, ami nem orrvérzésig ömlik a kereskedelmi rádiókból! Ez utópia! Persze, Dolly Partont idéz a postás kisasszony ilyen mjúzikelszerű vigyorral a fején... Jajj. Olvastam valahol egy félmondatot, hogy ez olyan posztmodern musical valaki szerint, hát az! És a musicaleket nagyon rühellem általában. De tényleg olyan volt, egy zenés Bonnie és Clyde. 

A tempó az elején tényleg ütős, az autó jelenetek menők és az ember szeme csak cikázik ide-oda, ám később ez sablonos lesz. Meg már láttunk ilyet hány és hány filmben. Az ismétlődő jelenetsorok végülis jók, adnak még egy kis ritmust a dalokon kívül. És igazából az egész a ritmusról szól, ez szimpatikus benne. Vannak konkrét utalások más filmekre, és sok olyan epizód, ami nagyon hajazik valamire, vagy csak úgy csinálták meg, hogy ilyen érzetet keltsen... Nem tudom. De jó poén volt ezeket felfedezni. 

Nem volt olyan nagy szám, na. A zenék azok igen, szerencsére.

Szólj hozzá!

Címkék: zene akció


2018.04.29. 21:17 Mozsárágyú

Két félidő a pokolban (1961)

ket_felido1.jpg

„A foci szent dolog.” Még a munkatáborban is.

1944 tavaszán járunk valahol a mai Ukrajna területén. Már április van, de havas a táj, kevés a betevő falat, elkeseredett és csontra soványodott, egykor életerős férfiak dolgoznak a bányában, fogvatartóiknak engedelmeskedve. Akik magyarok, akárcsak ők. Belegondolni is szörnyű ebbe a kiszolgáltatott és igazságtalan helyzetbe. Az idén 100 éve született Fábri Zoltán [Tévésámán megjegyzése: a szöveg még 2017-ben készült] erre vállalkozott, kicsit a futball szemüvegén keresztül, és létrejött ez a film.

Ónodi II. (Sinkovits Imre), mindenkinek csak Dió, a munkaszolgálatosok amolyan meg nem nevezett „főnöke”. A többiek (legtöbbjük) adnak a véleményére, szeretik hallgatni beszámolóit a régi, csillogó futballista-évekről, svéd szőke ciklonokról, a szép múltról. Hirtelen haragú és karakán fazon, de a szíve a helyén van, így amikor kijelölik, hogy szervezze meg a Führer születésnapjára rendezendő mérkőzésen a németek ellen játszó csapatot, közli a frankót: vagy kiveszik a tagokat a bányamunkából és rendesen adnak nekik enni a felkészülés idejére, vagy nem lesz csapat.  A futball szentségét kiemelő sportoló, aki még a munkatáborban is igazi atlétának tűnik, kénytelen az általa csak csontvázaknak titulált bajtársaiból összeválogatni egy szedett-vedett bandát. Aki bekerül, az jól jár, legalábbis ezzel hitegetik egymást a meccs előtti napig, mikor is kiderül, nem biztos, hogy olyan jó lesz ennek a hirtelen elkezdődött sportkarriernek a vége...

ket_felido2.jpg

A film nagyszerűsége egyrészt természetesen óriási színészmoguljaink felsorakoztatásában rejlik, de igazából az olyan vonzó benne, hogy emberi. Mindig elgondolkodom a megnézetele után, hogy már megint eltelt 2 óra és fogalmam sincs ki és hol vagyok épp, ennyire beszív magába. Az elején szó szerint fázik a lábam, amikor Márkus László alakja mezítláb keresi a bakancsát a hóban. Amikor arról beszélnek, milyen éhesek, az én gyomrom is elkezd korogni, a végén szinte érzem az orromban a port, ami azon az iszonyatos focipályán felszáll egy-egy passznál. A Sinkovits tekintetétől megijedek, amikor valakinek megmondja a magáét, Garas Dezső arckifejezésétől meg összeszorul a szívem, ha azt mondja, hogy a gyerekeinek viszi haza a kis furulyát, amit hajvágásért kapott fizetségül. A végső jelenet mindig váratlan és ijesztő számomra, még ha kicsit esetlennek is mondható mai szemmel.

Izgalmas és egyben borzasztó belegondolni, mit válthat ki az emberből a háború, a kiszolgáltatottság: együttműködést, elidegenedést, szélsőséges agressziót vagy érthetetlen vidámságot. Bosszú, harag, együttérzés, kedvesség jön a legváratlanabb irányból. A megpróbáltatások hatására az egyén elállatiasodhat vagy megtalálhatja lelki békéjét. Fábri a filmjei többségében ezt vizsgálja; hogy az adott, a történelmünket nagymértékben meghatározó események milyen érzelmi hullámvasutat okozhatnak.

A legkülönbözőbb hátterű és természetű emberek a focimeccsen mindent elfeledve egy emberként szurkolnak a csapatnak és ez több szempontból szimbolikus jelentőségű: ott, a munkatáborban mindenki egy nemes célért küzd akár játékosként, akár szurkolóként. Itt most senki sem munkaszolgálatos, csak magyar ember. A film 1961-ben készült, amikor egyáltalán nem túlzásként állíthatom, egy szimpla vasárnap délután nagy történelmi jelentőséggel bírhatott; hiszen nyertünk vagy vesztettünk. A csapatunk és vele együtt mi is. A szürke és veszélyes ötvenes évektől kezdve az emberek többségének ez az egy szórakozása volt, amikor úgy érezhette, tartozik valahova, egy nemzet része. Egy meccsen mindenki kiüvölthette magából a feszültséget, örömittas mámorban úszhatott egy gólnál, elfelejthette, mi van a munkahelyen, milyen zűrök vannak a családban, lesz-e elég pénz a zsebében hónap végén. Ott és akkor csak a meccs számított. Így van ez a filmben is, kissé sarkítottan ez a magyarországi mindennapok megjelenítése. Épp ezért megrázó a végkimenetel...

ket_felido_a_pokolban_3.jpg

Nem lehet elég jelzőt találni az itt megjelenő színészek teljesítményére, egytől-egyig olyan férfiakról van szó, akikről az ember egyszerűen képtelen levenni a szemét, akár filmben látta, akár (annak idején) a színpadon (gondolom én), oda kellett figyelni rájuk, magyarul az isten is erre a pályára szánta őket. A már fent említetteken kívül láthatjuk Görbe Jánost, Rajz Jánost, Koltai Jánost, Gera Zoltánt, Velenczey Istvánt, Suka Sándort. Sinkovits Imréhez hasonló tehetség szerintem 100 évente egyszer születik, nem tudom őt eléggé dicsérni. Az író Bacsó Péter volt egyébként, szintén nem kis név a szakmában. Én akárhogy keresgélek, mégsem találok hibát ebben a filmben. Ülök, a kezeim a billentyűzet fölött arra várnak, hogy bármi objektívat és értékelhetőt írjak, de hát nem megy, mert csak azzal tudok szolgálni, hogy az érzelmeim szempontjából írom le, amit láttam.

[Tévésámán megjegyzése: Rövid véleményemet erről az alkotásról itt olvashatjátok.]

Szólj hozzá!

Címkék: magyar dráma


2018.04.24. 11:51 Tévésámán

A hamu alatt (1981)

Ezen a héten el voltam foglalva, szóval kihagytam 2 filmet, ezt azonban mindenképpen látni akartam, hiszen az egyik részlete kedvenc íróm, Örkény István novelláján alapszik. Nézzük akkor, mi ez az alig több mint egy órás tévéfilm! 

A hamu alatt öt szegmensből áll, öt magyar novella feldolgozásaként. Az első a címadó, melyben három idős hölgy eleveníti fel régi boldog emlékeit, ám közben előkerülnek az évtizedes sérelmek is. A második egy bérház udvarára visz minket, ahol kapunk egy kis bemutatót a mindennapi élet tragédiáiból. A harmadikban egy első osztályú kupéba ülhetünk be, ahol az ott utazó sovány férfinak meglepő élményben lesz része, miután egy kövér ember társul hozzá. A negyedik egy végzetes vonzerejű nő áldozatait mutatja be, az ötödik pedig azzal foglalkozik, hogy vajon mi marad utánunk, ha meghalunk? 

Az öt mű négy szerző munkáin alapul: Az A hamu alatt Krúdy Gyula, a Tragédiák a hátsó udvaron Barta Lajos, az A kövér ember Cholnoky Viktor, az A helyettes halott ismét Krúdy, végül a Meddig él egy fa? Örkény alkotása. Közülük mindössze az elsőtől meg az utolsótól olvastam eddig bármit, sőt, Bartáról eddig nem is hallottam. Sajnos, miként a rendkívül hasonló Az ember melegségre vágyik esetében, itt is igencsak hullámzó a színvonal. Nézzük az öt szegmenst kicsit részletesebben!

dajka.jpg

A címadó darabban a három idős hölgyet Komlós Juci, Dajka Margit és Makay Margit keltik életre. Utóbbi számomra nem volt ismerős, az előbbi kettőről viszont mindenki tudja, milyen kitűnő színésznők. Dajka most is uralja a vásznat, az ő figurája a főszereplő, bár ez korántsem egyértelmű a kezdetekkor. Viszont már az első alkalommal van közte és Komlós közt egy nagyon erőteljes tekintet-váltás, amiből rá lehet jönni, hogy mit fogunk megtudni a cselekmény végére. Sok dolgon lehet itt agyalni: a megszépülő emlékeken, a sosem múló lelki sérülések fájdalmán, illetve azon, mit jelent egy teljes élet. Ki az „értékesebb”: a büszke dédnagymama vagy az egyedülálló, magányos dáma, aki virágkorában falta az életet? Ez a rész nagyon jó.

lazar_kati.jpg

A második egy valószínűleg alacsonyabb színvonalú novellán alapul. Ezt csak feltételezem, abból, hogy sosem hallottam még az író nevét, valamint szerintem ez az egyik gyenge pontja cikkem tárgyának. A főbb szereplők Usztics Mátyás (a cipész), Lázár Kati (az artistanő), Udvaros Dorottya (a cipész felesége), Ujlaky Dénes (az artistanő szeretője) és a felismerhetetlen Böröndi Tamás (az artistanő élettársa). A sztori lényege talán az, hogy a szerelem vak vagy esetleg az, hogy a szép asszonyok csalfák is egyben. Az elsőre utal a cipész meséje a házasságáról és az a tény, hogy Ujlaky figurája úgy tűnik, sokadszorra próbálja kimenekíteni szíve választottját abból, amibe amaz hűtlensége eredményeképpen mászott bele. A második dolgot erősíti, hogy az éppen csak pár percig látható, de akkor nagyon mutatós Udvaros Dorottya és a tényleg igazán vonzó Lázár Kati olyan nőket játszanak, akik egyik férfi karjaiból a másikba ugranak. A cipész felesége mintha arra utalna, hogy szenvedett a tisztességes, de szegény munkás mellett (a férfi persze ezt teljesen másként látja), a szőke hölgy viszont tényleges bántalmazást szenved el a játékidő alatt. Kérdés, hogy vajon alaptalanul? Amúgy Usztics nagyszerűen játszik itt, a többiek kevésbé kiemelkedőek. Nekem a Tragédiák a hátsó udvaron azért nem tetszett, mert sehová sem jutunk el benne, sőt, minden csak rosszabb lesz.

bencze.jpg

A harmadik a legjobb az öt közül. A kezdetben csupán egy szokásos „egyik utas a másik agyára megy” szituáció igazán félelmetes, de egyben mulatságos fordulatot vesz, mikor kiderül, hogy pontosan kicsoda a címben szereplő kövér ember. A soványt Jordán Tamás, a kövért Bencze Ferenc, a kalauzt Szacsvay László keltik életre. Bencze tényleg remek, láthatóan nincs annyira meleg, de ő eljátssza, hogy izzad, hogy majd megsül; Jordán meg olyan képeket vág, hogy csak na. Itt nem maga a látnivaló, hanem a hozzá fűzött magyarázat teszi igazán szórakoztatóvá az eseménysort. Aligha mondható hétköznapinak, de éppen ettől lesz olyan jó.

andorai.jpg

A negyedik a legfurcsább, mert ebben csak a legvégére lehet valamennyire megérteni, hogy mit láttunk addig. Az érdekes monológok, a párbeszédnek nem nevezhető párbeszédek és a semmihez sem köthető szereplők együtt olyanná teszik A helyettes halottat, mint egy furcsa álom. Különös, hogy mennyire más ez és a nyitó darab, pedig mindkettő Krúdy alkotása. Ez a részlet viszont az elsőrangú színészek miatt válik élménnyé: a főszereplőt (aki elvileg író, de erre lehetetlenség rájönni) Andorai Péter alakítja, az előtte a halálba menőket Mensáros László, Garas Dezső és Őze Lajos keltik életre. A hőn áhított Szerafint pedig csak hátulról vagy távolról láthatjuk, őt Pataky Ágnes játszotta (a hangja több női hangból áll). Azt azért mégsem mondhatom, hogy ez a rész tetszett volna, olyan se füle, se farka az egész.

orkeny-istvan.jpg

Az ötödiket vártam a legjobban, hiszen ez az Örkény-adaptáció. A Meddig él egy fa? novella formában rövid, tömör, pont olyan, mint amit az író virágkorában készült műveitől elvárunk. Az üzenete világos, érthető, ám ebben az esetben sajnos valahogy mégsem működik. Az egész ott bicsaklik meg, hogy a nyomtatott formában létező „eladó” teljesen más, mint az itteni. „Élettel teli asszony volt, minden porcikája kerek”, álmélkodik, zavart – a szerepre kiválasztott Meszléry Judit ezek közül semmit se teljesít. A „vásárló” külseje nincs annyira meghatározva, de Olsavszky Éva túl fiatalnak hat. Ezeken felül olybá tűnik, hogy e két asszony gyanakodva, utálkozva nézi egymást, holott az előbbinek meglepettnek, tanácstalannak kellene lennie, utóbbinak érzelemmentesnek, kedvetlennek. Számomra az olvasásból nem maradt meg a háborús helyzet, amit csak a nyitánykor és a lezáráskor, egyfajta keretként említ az író; valamint elfelejtettem, hogy disznóvágásra készülnek. Mert ezek valahogy lényegtelenek, a lényeg az Élet (az „eladó”) és a Halál (a „vásárló”) találkozása; meg az őket megjelenítő nők erőfeszítései, hogy hagyjanak valamit az utókorra. A túlságosan realizált, előtérbe tolt keret, valamint a rossz színészválasztás még megbocsátható lenne; ám azt már nem értem, hogy miért kellett megváltoztatni a rák bejelentésének idejét. Ettől ugyanis még inkább olyan, mintha az öregebb asszony rátámadna a fiatalabbra, pedig semmi ilyesmi sincs. Az, hogy a fa se egyezik a leírttal, már csak hab a Torgyán, ám ez legalább érthető – ha már a helyszínen kívül semmi más nem stimmel, akkor ez miért egyezne? (Meg nyilván nehéz lett volna találni egy pont olyan növényt a valóságban egy pont olyan helyen.) 

Nézzünk pár érdekességet, mielőtt levonom a végső következtetéseket! A rendező és a forgatókönyv írója Horváth Z. Gergely, aki számos színdarabot vitt filmre. Dajka Margit és Makay Margit korábban is játszott együtt, ráadásul egy Örkény-feldolgozásban, ez az 1974-es Macskajáték – előbbi Orbánnét, utóbbi Paulát játszotta. Makay 98 évet élt, ez az utolsó előtti filmje. Komlós Jucin felül Szomszédok-utalás a második szegmensben Böröndi Tamás, aki a sorozat Csaba tanár urát alakította (és azóta se szerepelt mozgóképben); illetve Olsavszky Éva Kun Vilmos, azaz Dénes bácsi felesége volt. Ez Pataky Ágnes egyetlen filmszerepe és itt se látszik az arca. A statiszták nem szerepelnek a stáblistában, pedig volt néhány (például az első meg az utolsó darabban a szolgálónő és az öregasszony az ablakban). A 3. szegmensben említik városomat, Székesfehérvárt. 

Az öt kis részből a legjobb minden szempontból a középső: szórakoztató, érdekes és remekül játszanak benne. A másodikat nekem mindössze a szőke, telt Lázár Kati menti meg; a negyediket pedig csupán az ott felbukkanó legendás színészek teszik izgalmassá. Az utolsót baklövésnek tartom; de szerencsére az első feledteti az újabb kétes értékű Örkény-feldolgozást, mert sokban emlékeztet a Budai böjtre (ezt később alkotója átnevezte valami másra, de sehol se találom a második címét). 

Ha Az ember melegségre vágyikból kivágnák Az utolsó vonatot, innen A hamu alattot és A kövér embert, akkor a három együtt egy tökéletes filmet alkothatna. Így azonban cikkem tárgya egy közepes alkotás, amiben a három érdekes történetet a két érdektelen lerontja; az utolsó fél órában meg már semmi se működik igazán. Azért így is megéri látni, hiszen visszaidézi a régi korokat és azok nagy színházi alakjait. 

Pontozás: 

port.hu: Nincs elég pont. 

imdb: Nincs elég pont. 

Szerintem: 4/5 (Az egész annyira minőségi és színvonalas, hogy sajnálok tőle egynél több pontot levonni.) 

A következő egy-két hétben valószínűleg mással foglalkozom majd, így tőlem nem olvashattok semmi újat, ám Mozsárágyú rendelkezésemre bocsátotta az elmúlt 4-5 hónapban írt cikkeit, amiket folyamatosan adagolok majd.

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték dráma


2018.03.30. 21:21 Tévésámán

Wonder Wheel (2017)

wonder_wheel_0034.jpg

Woody Allen neve normálisabb helyeken még mindig jelent valami minőséget. Bár a nyolcadik X-ét taposó Mester utóbbi néhány munkáját nem láttam, ezt mindenképp meg akartam nézni, lévén az egyik főszereplő Juno Temple. Allen egyik jóval korábbi munkája, A Jáde Skorpió átka nagy kedvencem, ez összeadva Junoval jelenti a pozitívumokat. Ellenben Kate Winsletet sose kedveltem, James (nekem már csak James marad) Belushi oké, Justin Timberlake pedig sokkal jobb színészként, mint zenészként, ám ők hárman kevésbé izgattak. Ahogy maga a felállás sem érdekelt. Viszont utólag már azt mondom, érdemes volt látni a Wonder Wheelt – igen különös élmény.

Az 1950-es években járunk, New York Coney Island részén, amely egy hatalmas vidámparknak ad otthont. Itt él a lovas körhintát kezelő Humpty (J.B.) feleségével, a pincérnő Ginny-vel (K.W.) és annak előző házasságából származó fiával, Richie-vel (Jack Gore). Szegények, tengődnek és boldogtalanok, a férfi az alkoholizmus utóhatásaival küzd; a gyerek érzi, hogy baj van a felnőttek közt, lóg az iskolából és folyton felgyújt valamit; a nő pedig szeretőt tart: a strandon vízimentőként dolgozó Mickey-t (Timberlake). Amúgy is konfliktusokkal teli hétköznapjaikba érkezik Humpty felnőtt lánya, Carolina (Temple), aki megszökött gengszter férjétől és most új életet akar kezdeni. Egyrészt üldözik a maffiózók, másrészt megtetszik Mickey-nek – és innentől indul a valódi történet…

wonder_wheel_0527.jpg

A Wonder Wheel egy nagyon hangulatos nyitó stáblistával indul, amely felidézi a Jáde Skorpiót, és a régi időket – Allen mostanában visszafelé utazik az időben, nosztalgiázik, arra épít, hogy megteremti egy adott kor tökéletes lenyomatát. Ezután viszont a felvezető rész, onnantól, hogy belépünk a két nőt követve Humpty lakásába, átmegy egy színpadi előadásba. Hirtelen azt éreztem, hogy nem egy filmet nézek, hanem a teátrumban ülök a nézőtéren; a díszlet mellett a szövegek is ezt erősítették (a szereplők úgy beszélnek egymáshoz, mintha felolvasnák az alapkonfliktust egy papírról a nézőnek). Az események ekkor hihetetlenül gyorsan történnek, gyakorlatilag 5 év minden mozzanatát belesűrítették szóban ebbe a rendkívül zsúfolt szekvenciába, ahonnan Ginny-t követve szabadulunk ki. 

Ehhez az egészhez hozzájön Mickey narrátori mivolta: a fiatalember gyakran közvetlenül a nézőhöz beszél, általában úgy, hogy látjuk, ahogy mondja, amit mond, majd ezek után válik a cselekmény aktív részesévé. Ez a vonás valahogy elüt az egész alaphangulattól, és ötvözve az erőteljes színekkel Wes Andersont juttatta eszembe – aztán persze beugrott az Annie Hall, ahol Woody bácsi maga játssza ezt a narrátort. További érdekes mozzanatok késztetik gondolkodásra a nézőt: Az első, hogy Ginny színésznő volt, és ebben a szerepben Kate Winslet olyan, mint Michael Keaton a Birdmanben: mintha a saját lefelé ívelő pályájára reflektálna ezzel (ez persze csak részben igaz, hiszen azért még mindig ismert, keresett színésznő). Mickey katonaként szolgált (ez számomra feltűnő párhuzam Timberlake korábbi karakterével a Black Snake Moanból, ahol szintén ez a foglalkozása), majd ezek után író lett. Az író figura a narrátor – ez magára a rendezőre utal; ahogy a kis Richie filmek iránti szeretete is. A (volt) színésznő, az író és a vidámpark (egyik részének) üzemeltetője mind a szórakoztatóiparban dolgoznak; a moziba járó kölök és a pincérnővé avanzsáló felnőtt leány pedig a közönséget meg a közönséget kiszolgálókat jelkép(ezh)eti. [Plusz egy kis összefüggés Juno kapcsán: A Merülésekben Fiamma és itt Carolina ugyanazért izgalmasak/vonzóak. Mindketten szépek, fiatalok és sok dolgot megéltek; az irántuk érdeklődő személyek pedig mindkét esetben olyanok, akik a jelenlegi helyzetüknél sokkal többre vágynak.]

wonder_wheel_0314.jpg

A visszatérő zenék (szinte végig 2 dal ismétlődik) mellett a markáns színekkel operáló látványvilág (Vittorio Storaro a vezető operatőr), az alkohol meg a cigarettázás hozza vissza igazán az ötvenes éveket. A remek színészi játék (erre még kitérek) tovább emeli a színvonalat, ám az egész mégsem annyira életszerű, Allen papa ugyanis kihagyott egy rém fontos összetevőt: a káromkodást. Szerintem, ha a figurák néha odavágnának egy-két kurvaanyádat, attól sokkal életszagúbbá, valódibbá lenne a Wonder Wheel. Ellenben igen izgalmas, hogy a mostani sémától eltérően itt minden alkalommal a nő a hűtlen; ez felüdítően hat. A konfliktus azonban átlagos, a tragédia lehetősége benne van a levegőben és mindezt csak az teszi kiemelkedővé, hogy azon a helyen megy végbe, ahol elvileg mindenkinek jókedvűnek kellene lennie: a vidámparkban. Akad egy újabb visszatérő elem, amely figyelemre méltó, ez pedig az eső, amely mintha Mickey-t szolgálná. Az esőben elnéptelenedő parton találkozik először Ginny-vel; később mindig az eső idején szerelmeskednek a móló alatti homokon; majd később az égi áldás elől menekíti ki Carolinát az autóján. A direktor jól bánik a feszültséggel, ami általában a család otthonára koncentrálódik, ennek ellenére az egyik legizgalmasabb jelenet az, amikor a két verőlegény megáll a kagyló-bár előtt. Az itt látható megoldás elegáns és mégis kielégítő. Ugyanilyen szépen idézi elénk a randevú végét a pizzázónál. 

Feltehetném a kérdést, hogy végülis ki a főszereplő? Ginny, akihez mindenki kapcsolódik valahogyan, vagy Mickey, aki elmeséli az egészet? Nagyjából ők ketten vannak legtöbbet a vásznon, utánuk Humpty és Carolina megosztva, akik akadályt jelentenek a másik két alaknak. Utolsó helyen áll Richie, aki megkeseríti anyja életét, holott mindössze arra reagál, ami a családjában történik. És akkor – bár jelen esetben az érzelmek irányítanak a racionalitás helyett – jöhet még egy környi gondolkodás, de csak azoknak, akik már látták: 

SZPOJLER ITT 

Kinek a hibájából történik mindez? Ginny az ok, mert képtelen hűséges maradni? Humpty, amiért teljesen különbözik a nőtől, akit szeret, ráadásul nem tudja neki megadni, amire vágyik? Carolina, aki ha nem jön el, minden "rendben" maradt volna? Mickey, aki lecsap a védtelen asszonyra, aztán a szép, fiatal nőre? Szerintem senki sem hibáztatható, hiszen emberek vagyunk, és normális esetben törekszünk arra, hogy jobb legyen nekünk, a gyerekeinknek, a szeretteinknek, stb. Igazából ez hajtja a szereplőket – maga az Élet. 

SZPOJLER VÉGE

wonder_wheel_0882.jpg

Már kiemeltem a színek erejét, ehhez jön hozzá a helyszínt adó vidámpark túlzsúfolt, zajos mivolta, meg a korhű ruhák sora; így együtt teremtik meg a hangulatos néznivalót. Az összes figura hitelesen néz ki, és Juno tényleg elképesztően jól mutat ebben a miliőben, azokban a ruhákban. Kate Winslet szintén vonzó, de máshogyan, ő az elnyíló rózsaszál, akin még látszik, hogy milyen gyönyörű volt egykor. Belushinak a külseje miatt igazán nagyszerűen áll ez a szerep, nem beszélve Jack Gore-ról, aki azzal a tipikus amerikai rosszgyerek kinézettel bír:D A történet semmiképp sem nevezhető komplexnek, és a lényeg valójában az, hogy a szituációban a szereplők milyen érzelmekkel reagálnak egymásra. Mindannyian jelképeznek valamit: Ginny a 40 felé közeledő asszony félelmét attól, hogy majd jön egy másik, aki fiatalabb és szebb nála - ám közben ő maga is egy fiatalabbat és szebbet választ! Humpty a sokat szenvedett, 50 körüli munkás alakja, aki csupán egy normális családot akar, biztos hátteret szeretne adni a gyerekének, meg szeretné, ha viszontszeretnék. Mickey a szív és az ész párbajának megtestesítője; Carolinát már nehezebb behatárolni, ő talán a fiatalság szép, de tapasztalatlan formája. 

Pici szpojlerek ismét, avagy ellentmondások, érthetetlen dolgok: 

Woody Allen minden valószínűség szerint jobban érti a nőket, mint én; vagy talán tisztában van azzal, hogy a nőket senki sem érti, még ők maguk se tudják néha, mit miért csinálnak. Számomra nagyon fura, hogy Carolinának el kellene bújnia a világ elől, ehelyett egy nyilvános helyen dolgozik, ahol ezrek fordulnak meg hetente; esti iskolában tanul, ahol tutira feltűnő; és minden nap randizni jár váltott pasasokkal. Az egyiknek (Mickey-nek) pedig kitálal a múltjáról A-tól Z-ig. Ehhez hozzájön, hogy Ginny ugyanígy kitálal a lányról a vízimentőnek, holott inkább takargatnia kellene. (Az utóbbi valamennyire logikus, hiszen az asszony mindent megtesz, hogy szerelmét távol tartsa a férje lányától és ugyanez igaz visszafelé is.) Újabb furcsaság, hogy Humpty folyton azt mondja, Carolina milyen okos, Mickey azzal bókol neki, hogy mennyire tapasztalt az életben; és Temple alakja mégsem veszi észre, hogy Winslet figurája miként reagál minden egyes alkalommal, ha szóba kerül a férfi, aki mindkettejüket érdekli. Pedig kurvára feltűnő, és legalább háromszor beszélnek róla. (Az persze lehetséges, hogy a két hapsi csak kedveskedni akar a lánynak, aki valójában elég tapasztalatlan.) Még egy ilyen érthetetlen megmozdulás: Ginny megjelenik a körhintánál és pénzt kér Humpty-tól, hogy fizethesse Richie pszichiáteri kezeléseit. Az ura felvilágosítja, hogy nincs miből adni, a tartalékai arra vannak, hogy Carolinát taníttassa belőle. Ekkor a nő elővesz egy cigit és rágyújt, a férfi pedig meglepődik: „Dohányzol?” Ha pénz kell neki, mi a szarért kezdi szórni a gubát extra kiadásokra, mint a cigi?! [Tulajdonképpen ezek mindegyike megmagyarázható azzal, hogy a szív dönt az ész helyett.] 

Szpojlerek vége 

Még két dolgot szeretnék megemlíteni, mielőtt továbblépek: Az első, hogy az egyetlen figura, akinek nincs saját titka, az Humpty, ő az, aki tényleg mindenkinek jót akarna, és nem tehet róla, hogy mi folyik körülötte. Bár a többiek mellett háttérbe szorul, érdemes odafigyelni rá, mert olyan igazi, hús-vér fickó. A másik, hogy van néhány ismerős arc a háttérszereplők közt, de csak az egyiküket lehet felismerni, ez pedig David Krumholtz (Gyilkos számok, Serenity, Jégvihar). David meglepően kövér és mély hangú lett, kissé sokkoló látni, hogy az idő bizony nem kímélte. (A többiekről lesz még szó.) Az alkotókról annyit, hogy Allen írta a forgatókönyvet, és ez volt a második alkalom, mikor együtt dolgozott Storaroval (az előző a Café Society). 

Érdekességek: A cím utal a Coney Islanden álló óriáskerékre, ugyanakkor a figurák viselkedésére, gondolatvilágára is. Allen szerint = „Gyönyörű a kilátás a Wonder Wheel tetejéről, de valójában nem jutsz vele sehova. Van benne valami romantikus, valami szép, de közben hiábavaló.” A többi ismerős arc, akikről ígértem, hogy szó lesz = Debi Mazar (születésnapi vendég, legemlékezetesebb szerepe Kétarc goth nője a Mindörökké Batmanből) és Max Casella (Humpty horgász haverja, a Bakelitben Juno közvetlen főnökét alakította). Egyiküket se lehet megismerni. Ms. Temple-t a szereplőválogató Patricia DiCerto javasolta Woody bácsinak, aki gyorsan felvette, miután megnézett egy felvételt, amelyen játszik (azt nem írták, hogy konkrétan milyen videó volt ez). Vittorio Storaro egymással kontrasztot alkotó színeket használt a két női főhős megvilágítására: Ginny-t vöröses, narancssárgás fények veszik körbe (a Nap és a múlt), Carolinát a világoskék (a „varázsóra”, mikor a Nap már lement, de a Hold még nem jött fel; a jövő) emeli ki.

wonder_wheel_0715.jpg

Az egyetlen helyszín, ami igazából nem Coney Islanden volt, az Humpty lakása (talán ezért annyira más a hangulata, mint az ezen kívül zajló részeknek). A vidámparkban sok üzletet átalakítottak, hogy visszaidézzék vele az ’50-es éveket; a háttéralakok jelentős része pedig valódi, ebből a korból származó ruhákat viselt. Az igazi Wonder Wheel még mindig működik. Kate Winslet azt nyilatkozta, hogy „azt hiszem, ez volt a második legmegterhelőbb szerepem [vajon mi az első?], de maga az élmény tényleg elképesztő volt.” A Juno-oldal üzemeltetése közben számos kis üzenetet láttam a Twitteren, ez alapján „a nép hangja” azt mondja, hogy a két nő nagyszerűen alakít, a férfiak visszafogják őket, maga a film oké. (Arra most nem térek ki, hogy újabban a rendezőt miféle támadások érik.) Az első mozis bemutató december elsején történt, ami éppen Woody Allen születésnapja. 

Cikkem tárgya megközelítőleg 25 millió dollárból készült, bevétele azonban alig haladta meg a 15 milliót. A Screen International filmes weboldalnak író Graham Fuller szerint „Túlzás lenne azt mondani, hogy ez rögtön Woody Allen egyik klasszikus darabjává vált volna, de emlékeztet minket arra, hogy még érdemes számolnunk a készítőjével.” A Rolling Stone magazin újságírója, Peter Travers pedig megerősíti, amit magamtól is gondoltam: „A Wonder Wheel inkább érződik színpadi műnek, mint filmnek.” 

Összefoglalva: A főhősök alakítói mind nagyon jól teljesítenek, még Kate Winslet játéka is tetszett, pedig sose szerettem őt. A jelmezek, a látvány és a hangulat szintén elsőrangú; ám van három dolog, ami miatt mégis képtelen vagyok szeretni a Wonder Wheelt. 1. Nincs valódi befejezés – utálom az ilyet. 2. Inkább színdarab, mint film és emiatt, dacára az életszerűségre törekvésnek, mégis művinek hat. 3. Egyáltalán nem szórakoztató, pedig ezt elvártam volna Allentől. 

Végülis ez egy élmény - hogy pozitív vagy negatív, azt mindenkinek magának kell eldöntenie. Olyan sok jó dolog van benne, hogy lehetetlenség rosszat mondani róla; de mégis annyira más, mint amilyennek vártam; ezért nem adok rá pontot. Fogalmam sincs, hogy éreznék, ha fizetnem kellett volna érte, hogy lássam… 

Pontozás: 

imdb: 6.2 

2019-es megjegyzés: Tegnap este az HBO bemutatta ezt az alkotást magyar szinkronnal, ami tanulságos volt. Egyrészt az imdbn olvasható honosított alcímet nem használták hozzá, ezért ezt én is töröltem. Másodszorra most feltűnőbb volt, hogy Carolinát az FBI kényszerítette arra, hogy tanúskodjon, viszont akkor igazán adhattak volna neki védelmet. Észrevettem, hogy a tulajdonképpeni család ebben az esetben nem létezik. Se a férfi, se a nő nem hord eljegyzési gyűrűt; mindketten a saját gyerekükről úgy beszélnek, hogy "az én gyerekem", a másikét viszont "a te gyerekednek" titulálják; vagyis még csak az összetartozás árnyéka se vetül rájuk. A magyar szinkronban Winslet hangja kevésbé indulatos és hangos, mint az eredetiben, ez némiképpen a tompítja a karakter élét. Kérdéses, hogy ez jó vagy rossz, engem nem zavart. Sajnos úgy, ha tudod, mi fog történni, ez a film kínszenvedés. Lassú, elnyúló és mivel tényleg igazán csak Juno és James Belushi figurái érdekesek, ezért még unalmas is. A Kiss of Fire-től pedig megőrültem már a végére... Egyszer viszont ajánlatos megnézni, főleg a kevés szereplőt mozgató drámák és a színház kedvelőinek!

Hírek: 

- Kate Winslet szinkronizálni fog a régi, ismert rajzfilmen alapuló Moominvalley-ben; illetve elődeit (Sigourney Weaver, Glenn Close) követve részt vállal egy nagy költségvetésű CGI-klisétenger munkálataiban, ez az Avatar 2

A közeli jövőben tervezem minél több Terry Gilliam-film megnézését, a sorban első a Tideland, mást egyelőre nem tudok biztosra ígérni.

Szólj hozzá!

Címkék: dráma


2018.03.11. 11:07 Tévésámán

Viking vakáció (What We Did On Our Holiday, 2014)

viking1.jpg

Újabb David Tennant-mozi a láthatáron, aminek kivételesen a története is érdekesnek hangzott. Megérte érte fent maradni! 

A MacLeod-család (anya: Rosamund Pike, apa: D.T., nagylány: Emilia Jones, kislány: Harriet Turnbull, kisfiú: Bobby Smalldridge) útnak indulnak Skóciába, hogy megünnepeljék a nagypapa (Billy Connolly) 75. születésnapját. Azonban a szülők, Abi és Doug már külön élnek, válásukat tervezik; az egész kirándulásnak pedig csak az a célja, hogy fenntartsa a látszatot és a gyerekek még utoljára láthassák rákbeteg nagyapjukat. Lottie, Jess és Mickey azonban egy számukra váratlan eseménnyel kénytelenek szembenézni, amiben nem számíthatnak a felnőttek segítségére. Vajon miként reagálnak a helyzetre, amibe kerültek és mi lesz ennek a következménye? 

A film első fele arról szól, hogyan jut el az ekkor csak szóban létező család a Skót Felföldre, ezután következik Doug és testvére, Gavin (Bill Miller) közti összetűzések sora, amit a család többi tagja csak rosszabbá tesz, majd megtörténik a „nagy esemény”, végül a továbbiakban megtudhatjuk, hogyan reagál erre a világ. A felnőttek és a gyerekek világlátása közti hatalmas különbség bemutatása mellett a három különböző korú és nemű gyerkőc érdeklődési körei meg elképzelései megjelenítik az ifjúkor romlatlan őszinteségét, nyitottságát. Mindannyian kedvelhető, kedves karakterek, de a legjobb fej Jess, aki rendkívül izgalmas módon látja a világot. Mickey rajongása a viking kultúra iránt figyelemre méltó kis mellékszálat képez, Lottie pedig gyerekesen, de az igazságot keresi. Ők az igazi főszereplők.

viking2.jpg

Második helyen áll Billy Connolly, akinek viszont kb. csak olyan 30-40 perc jut, addig viszont egy olyan nagypapát kelt életre, akit biztosan bárki elfogadna. David Tennant a húzónév, de valójában mellékalak, Rosamund Pike viszont itt sokkal jobb mint a Holtodiglanban. (Ez nem csoda, mert ezúttal sokkal életszagúbb, igazibb karakterek meg párbeszédek vannak.) A szituáció sem rugaszkodik el annyira a valóságtól, mindenkinek vannak furcsa rokonai, mindenki volt gyerek és így bele tudunk helyezkedni a MacLeodok helyzetébe.  

A poénok szinte mind működnek, remekül szórakoztam rajtuk, ezen kívül elkápráztatott Skócia szépsége és gondolkodhattam az életről elhangzó keserédes, nagyon igaz megállapításokról, meg az ismerős szituációkról. A gyerekek tényleg kitűnően játszanak, a felnőtt színészekre sem lehet panasz. Utóbbiak közül még kettőt akarok megemlíteni név szerint: Amelia Bullmore-t (Margaret, Gavin felesége) és Celia Imrie-t (a gyermekfelügyeletes nő). Előbbi a család lényeges tagja, utóbbi pedig benne volt egyik kedvenc angol filmemben a St. Trinian’s 2-ben. Mindössze a gyártó BBC liberális propagandája volt zavaró számomra. (A tengerparton élő idős asszony leszbikus, aminek a történet szempontjából semmi értelme, néhány apró poént eredményez, de valójában tök fölösleges. Egyszerűen nem illik oda.) Lássuk az alkotókat: A What We Did On Our Holiday-t ketten rendezték: Andy Hamilton és Guy Jenkin, ők írták a forgatókönyvet is. Hamilton sorozatszínész, Jenkin pedig tévéfilmeket és sorozatokat rendez.

viking3.jpg

Érdekességek: Cikkem tárgya a BBC Outnumbered című sorozatán alapul (amit szintén Hamilton és Jenkin urak írtak/rendeztek). Billy Connolly-nál nem sokkal a forgatás kezdete előtt Parkinson-kórt és prosztatarákot állapítottak meg, ő azonban senkinek sem árulta el ezt, titkát megtartva végig csinálta a munkáját. Ezt tudva még fájdalmasabbnak hangzik az elhangzó „Legalább az Alzheimert megúsztad.” sor… Saját megfigyelésem, hogy Lottie neve a füzetén mintha e nélkül lenne, bár lehet, hogy rosszul láttam. David Tennant mellett, aki a 10. Doktort játszotta, még hárman vannak ebben a filmben, akik szerepeltek a Ki vagy, Doki?-ban: Celia Imrie a The Bells of St. Johnban, Ben Miller a Robot of Sherwoodban, Emilia Jones pedig a The Rings of Akhatenben játszott – mind a három nagyon jó rész, ajánlom őket! A Viking vakáció 3 és félmillió fontból készült és ennek több mint a dupláját hozta vissza (kb. 7.6 milliót), a kritikusoknak tetszett. 

Bár korántsem felemelő témákat pedzeget, humoros, kedves és szép film, megéri látni! 

Pontozás: 

imdb: 6.9 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- David Tennantot hatalmas műszakállal láthatjuk hamarosan a Mária skót királynőben Saoirse Ronan oldalán; valamint egy mániákus milliomosként a Bad Samaritanben. Utóbbi igazán izgalmasnak tűnik, kicsit a Vaksötétre hajaz, de sajnos nyilvánvaló, mi lesz a vége… 

- Rosamund Pike szinkronhang lesz a régi rajzfilmen alapuló Moominvalley-ben. 

- Ben Miller imdb-adatlapját böngészve kiderült, hogy lesz Johnny English 3… Minek kell ez? 

És hogy miért ez a magyar cím? Nézzétek meg, kiderül belőle!

2 komment

Címkék: vígjáték dráma


2018.03.09. 17:47 Tévésámán

The Sisterhood of Night (2014)

the-sisterhood-of-night-2.jpg

Nemrég belebotlottam egy fotóba, ami Kara Haywardot ábrázolta, a fura lányt a Holdfény Királyságból és meglepődtem, mert az eltelt néhány év alatt igencsak kikerekedett:1 Rákerestem a gógliban, és folyton előjött egy filmcím: Az éjszaka nővérei (kb. így lehetne lefordítani). Utánajártam és egészen érdekesnek tűnt, plusz benne van még a három részt megért, de már a másodikkal kifáradt Narnia krónikáiból a legkisebb leányzót alakító Georgie Henley is. Oké, adok neki egy lehetőséget, gondoltam - és jól jártam vele. 

A helyszínt adó amerikai kisváros középiskolájában a lányok egy rejtélyes társaságról beszélnek, aminek csak a kiválasztottak lehetnek tagjai. Vezetőjük a gazdag és szép Mary (G.H.), ő dönti el, ki kerülhet be és ki nem. Senki sem tudja, mit csinálnak a beavatottak az éjszakában… A magányos, egész nap az interneten lógó Emily (K.H.) nagyon szeretne beállni a rejtélyes Nővérek közé, de közben gyűlöli Mary-t, akivel folyton konfliktusba kerül. Nyitva tartja a szemét és egy éjjelen követi, majd megfigyeli a titkos társaság tagjait… Másnap a misén mindenki előtt megvádolja a fő-Nővért, hogy perverz és félelmetes dolgokat tesz az alárendeltjeivel az erdőben, a sötétség leple alatt. A szóbeszéd terjedni kezd, Mary-re és két legjobb barátnőjére (Catherine - Willa Cuthrell és Lavinia – Olivia DeJonge) boszorkányként kezdenek tekinteni, Emily népszerűsége pedig egyre nő. A megvádoltak azonban hallgatási fogadalmat tettek és azt senki kedvéért sem hajlandóak megtörni – sem a szüleik, sem az iskola-pszichológus (Kal Penn) nem járnak sikerrel a puhatolódzásban. A dolgok lassan kezdenek egyre inkább elharapódzni. Vajon tényleg sátánista kultusz működik a suliban vagy valami egészen más van a háttérben?

the-sisterhood-of-night-4.jpg

Ez a mozi abba a kategóriába esik, amikor a nyitány trágya, a többi viszont kitűnő. Az első 19 perc olyan, mintha egy sorozatot néznénk: van rejtélyes főcím, „ez történt eddig” felvezetés, de közben semmi lényegest nem látunk. Ez a rész azt hivatott ábrázolni, hogyan viszonyul egymáshoz Mary és Emily, illetve miként viseltetnek irányukba a többiek. A helyzeten csak ront Kal Penn felbukkanása, akinek a nevéhez olyan szemetek fűzhetőek, mint a Harold & Kumar-izék, ám 2014-ben járunk, ekkor talán még meg lehetett vele lovagolni a Dr. House farvizén keletkezett hullámokat. Őt viszont ellensúlyozza Laura Fraser, aki Lavinia anyját kelti életre. 

A felvezetés során ismerkedünk meg a négy főhősnővel: hárman a Nővérek alapító tagjai, egyikük pedig a leleplezőjük. Majdnem mindegyikükben van valami fizikai furcsaság: Mary-nek igen tekintélyes álla és kiguvadó szeme van, Emily arca teljesen szabálytalan, Catherine pedig leginkább egy Buddha-szobrot juttathat eszünkbe. (Nem azokat a kövér istenségeket, akiket mi Buddhának hívunk, hanem a ténylegesen a vallásalapítót ábrázolókat.) Egyedül Lavinia rendelkezik átlagos külsővel, őt a visszahúzódó, szürke kisegér személyisége teszi különössé. A négy lány számos titkot őriz, mindegyiküknek van egy-egy kis mellék-konfliktusa a főszál cselekménye mellett: Mary-nek a szerelem, Emily-nek a feltűnési vágy, Catherine-nek és Laviniának pedig az édesanyjukkal van problémájuk. 

A történetben váltakozik egy narrátor meséje (igazából nem jöttem rá, hogy ő ki, de harmadik személyben beszél a többi lányról), a média által bemutatott féligazságok és hazugságok hada, valamint a tényleges események sora. A televíziónak felvett interjúk és tudósítások nagy része elüt a környezettől, ezek olcsó megoldást kiabálva kissé kizökkentik a sztorit a medréből, ám a terelés elsőrangú, a néző sosem lehet teljesen biztos abban, hogy ki mond igazat.

the-sisterhood-of-night-4.png

„Hallgatási fogadalmat teszek.” 

Végig agyalhatunk azon, hogy a Nővérek boszorkányok-e, és nagyon tetszett, hogy van benne egyfajta megfoghatatlan misztikum, amit pusztán a titkolózás okoz. Az ember kíváncsi, a nők pedig még kíváncsibbak, szóval ez tökéletes konfliktus egy szinte kizárólag női szereplőkre épülő alkotásnál. A drámai, borzongató légkörbe néhány vicces pillanat is vegyül, hiszen végülis egy ifjúsági filmről beszélünk, valamint érdemes még kiemelni azt, hogy a The Sisterhood of Night jól mutatja be a tömeghisztéria terjedését, a hamis információk meg a rosszindulat hatását egy közösségre. Emily után ugyanis több lány szintén kitálal az állítólag velük történt szörnyűségekről, a szülők tanácstalanok, a gyerekek pedig rászállnak a „sátánistákra”. Erre még rátesz pár lapáttal a túlbuzgó helyi fotóriporter és a hírekre éhes tévécsatorna, valamint a tény, hogy a konfliktusban résztvevők még gyerekek és nincsenek teljesen tisztában a tetteik súlyával vagy következményeivel.

the-sisterhood-of-night-3.jpg

Kiemelkedő mellékszál Emily blogja, amely egyfajta internetes lavinát indít el, és egészen más hatást ér el vele, mint amire számított. Ez, keverve Catherine Tajvanról (?) származó családjának a többiekénél kissé részletesebb bemutatásával felüdítő élménnyé teszi a filmet; mert tényleg szóba kerülnek fontos dolgok, amik sorsdöntőek lehetnek egy középiskolás lány életében, és elkerülik a kliséket. A sztori kulcsmomentumok felé haladva épül fel, ilyen például a templomi vádaskodás, a rádióinterjú vagy a Halovén (tudom, hogy nem így kell írni) éjszakáján megeső történések sora; ezek közt pedig a hősnőket láthatjuk, akiknek a „boszorkányper” így vagy úgy, de beárnyékolja amúgy sem teljesen felhőtlen életét. Hogy az egyetlen igazán szembeszökő negatívumot se hallgassam el: A felvezetésnél igazán értelmetlen, hogy Emily azt kívánja, bár Mary elmenne vagy lebetegedne, vagy bevenné őt a csapatba. Micsoda kifordított logika ez? A nők tényleg így gondolkodnának? 

Pár szót az alkotókról: A rendező-producer Caryn Waechter a filmkészítés szinte minden területen kipróbálta magát, ez volt az első egész estés rendezése. A forgatókönyvet a teljesen kezdő Marylin Fu írta, aki feltűnik egy apró mellékszerepben a képernyőn, ő a szellemnek öltözött illető az utcán. A sztori Steven Millhauser (A mágus) novelláján alapul. Millhauser ugyanígy megjelenik előttünk, a drámatanárként. A zenét a The Crystal Method és Tobias Enhus szolgáltatták.

kara_hayward5.jpg

Érdekességek: Georgie Henley játékát mindenütt dicsérték a kritikusok. A fiatal színésznő saját készítésű, névre szóló süteményekkel lepte meg a make-up-csapatot a forgatás végén. Ez Olivia DeJonge első egész estés filmje. A főszereplő neve megegyezik Arthur Miller Salemi boszorkányok című drámájának hősnőjének nevével (Mary Warren) – mindkét történetben boszorkánysággal vádolják meg a szereplőket. A film elkészültét a Sandy hurrikán hátráltatta. A The Sisterhood of Night 1 millió dollárból lett, a bevétele ismeretlen, a kritikusoknak mindenütt tetszett. 

Nekem szintén elnyerte a tetszésemet. Ha túljutunk az első 20 percen, garantáltan érdekes, izgalmas élményben lehet részünk – és azért a csajok se rosszak benne:1 

Pontozás: 

imdb: 6.3 

Szerintem: 5/5

Szólj hozzá!

Címkék: thriller dráma


2018.02.28. 21:00 Tévésámán

Münchausen báró kalandjai (The Adventures of Baron Munchausen, 1988)

baron-munchausen_poster.jpg

Előbb ismertem Terry Gilliamet rendezőként, mint Monty Python-tagként, és az ő egyik (talán legfontosabb) alkotása, a Brazil vezetett ahhoz, hogy elindítsam ezt az oldalt és filmekről kezdjek írni. Majdnem az összes egész estés rendezését láttam már, ezért múlt hónapban megvettem az egészen friss, leárazott könyvét, a Gilliamesque-et. Mielőtt elkezdem olvasni, meg akarom nézni a kimaradt darabokat a filmográfiájából – ehhez kapóra jött a Cinemax 2, amely tegnap délelőtt adta cikkem tárgyát. Vágjunk is bele, mint a Báró Henry Salt műorrába! 

Az 1700-as évek legvégén járunk, egy osztrák városban, ahol éppen fellép egy angol színész-társulat, akik a híres nagyotmondó, Münchausen báró kalandjait mesélik el látványos, színes előadás keretében. A második felvonás elején azonban megjelenik egy díszes ruhát viselő, karddal hadonászó öregember, aki azt állítja magáról, hogy ő a valódi Münchausen, és átveszi az irányítást a darab felett. Ha ez még nem lenne elég, a törökök megjelennek a város körül és ostromolni kezdik, az ágyútűz véget vet az előadásnak. A káosz és pusztulás közepette a társulat vezetőjének kislánya, Sally (Sarah Polley) megmenti az öregembert a Haláltól, és szemtanúja lesz egy kis demonstrációnak, ami után immár biztosra veszi, hogy ez a férfi tényleg Münchausen báró (John Neville)! A város korrupt elöljárója (Jonathan Pryce) miatt az ostrom akadály nélkül folyik, és Sally rádöbben, hogy egyedül a Báró és varázslatos képességű szolgái tudják megmenteni ezt a helyet a megsemmisüléstől. Igen ám, de a szolgálók szétszéledtek a világban, meg kell őket keresni, hogy még egyszer, utoljára felvegyék a harcot a törökökkel és újabb legendás tettet hajtsanak végre! De ez nem is lesz olyan egyszerű, hiszen el kell hinni hozzá, hogy léteznek óriások vagy, hogy el lehet utazni a Holdra egy léghajóval. Szerencsére Sally még gyerek, neki talán könnyebben fog menni, hogy higgyen a Bárónak…

baron-munchausen-feature.png

Semmit sem tudtam erről a filmről, mielőtt leültem megnézni, és a Münchausen-történetekből is csak arra emlékeztem, mikor meglovagol egy ágyúgolyót. Ez, a Brazil és az Időbanditák tulajdonképpen trilógiát alkotnak, „A Képzelet Trilógiáját”, mely bemutatja a Férfi három korszakát (Time Bandits – gyermek, Brazil – felnőtt, Munchausen – idős), és azt, hogy milyen hatással van rájuk a képzelet. A rendező szavaival: „Mindegyik társadalmunk őrületéről és furcsán felépített szervezetéről szól, meg arról, hogyan próbálunk ebből elmenekülni, bármilyen eszközzel. (…) Közös bennük, hogy bemutatják a harcot a fantázia és az emberek által érzékelt valóság között.” Ezen felül összeköti még őket Jack Purvis, az ismert törpe színész jelenléte, aki mind a háromban benne van, kisebb-nagyobb szerepekben: az Időbanditák egyike, majd plasztikai sebész, végül itt Gustavus, aki képes szélvihart kelteni a leheletével. 

Közben viszont ott a nagyon egyértelmű hasonlóság a Doktor Parnassus és a képzelet birodalmával: a színház, amely kaput nyit az irrealitásba. Itt a felvezetést biztosítja a teátrum, ahol a szedett-vedett társaság előad néhányat a Báróról szóló mesékből, és érdekes módon maguk a színészek nem tudják, hogy amit bemutatnak, az a valóságban gyökerezik. A Parnassus-nál éppen fordítva van, ott az előadás a valóság és az nyit utat a képzeletbe. A Munchausen elég hosszadalmas (kb. 40 percnyi) nyitányában a tényleges valóságból (a város, amit készülnek lerohanni) belépünk a színdarabba (miközben láthatjuk, mi folyik a színfalak mögött), és miután az igazi Báró fellép a világot jelentő deszkákra, átugrunk a valóságban lévő színházi előadáson keresztül a képzelet birodalmába. Gilliam ekkor, pont, mint a Brazilnál, visszarepíti a szereplőket meg a nézőket a tényleges realitásba, és ugyanúgy, ahogy annál, itt is megfeledkezünk erről a lépéséről…

baron-munchausen_6.jpg

Az igazi izgalmak akkor kezdődnek, mikor címszereplőnk és a potyautas kislány felszállnak a díszletekből és női alsóneműből készített léghajón a fellegek közé. Innentől fantasztikusabbnál fantasztikusabb tájakra vetülünk, mindenütt van egy vagy több a Báró szolgái közül, akiket össze kell szedni a nagy csatához. Ők pedig: Bertold (Eric Idle), a leggyorsabb ember; Albrecht (Winston Dennis), a legerősebb ember; Adolphus (a forgatókönyvet is író Charles McKeown), a sasszemű mesterlövész és az említett Gustavus (Purvis), aki a legnagyobb hadtesteket is el bírja fújni. De azért a Bárónak se kell szégyenkeznie, hiszen képes megfiatalodni, majd újból megöregedni; díszes kabátja belső zsebében látszólag végtelen mennyiségű friss virág van elrejtve és boszorkányosan bánik a karddal. Ezt az öt, félig a valóságban, félig a képzeletben élő személyt a valóságból származó Sally akarata mozdítja előre, gyermeki erőszakossággal emlékeztetve őket arra, hogy van fontosabb dolguk is, mint teát szervírozni egy istennek vagy kártyázni egy hal gyomrában. 

Nézzünk meg még néhány fontosabb mellékalakot! Jonathan Pryce egészen kitűnő az elöljáró szerepében, akit fekete-fehér ruházata, az őt kísérő irattömegek és irreális elvárásai egészen azokhoz a figurákhoz teszi hasonlatossá, akik ellen a Brazilban harcolt. Az isteni szekvenciában találkozhatunk a fenomenálisan alakító Oliver Reeddel (a pasi, akit számítógéppel rajzoltak meg a Gladiátorban), ő Vulcant, vagyis Héphaisztoszt kelti életre (a tűz és a kovácsok sánta istene, fegyverek gyártója); és a 18 éves, elképesztően szép Uma Thurmannel, aki az isten feleségét, Venus-t, vagyis Aphroditét játssza (a szerelem és szépség istennője). Mindkettejüket nagyon könnyű felismerni, talán az a legjobb rész a „hihetetlen földek” közül. A Holdon megismerhetjük az uralkodó párt, aminek férfi tagja Robin Williams kettős szerepet játszik, a test és az elme vágyait megformálva, ez a legszürreálisabb rész. Ismerős lehet még az első negyed órában felbukkanó hősies tiszt, akit tettei felsorolása után vérpadra küldenek, őt Sting alakítja; valamint a társulatot vezető Henry Salt is, akinek bőrében Bill Patersont találhatjuk, a tudóst, aki a Doctor Who második világháborús részében „feltalálja” a Dalekeket. Végül van még két érdekes szereplőnk: Peter Jeffrey, a Szultán és Valentina Cortese, a Hold Királynője/Violet.

baron-munchausen_5.jpg

A történetnek nagyon erős háború-ellenes alaphangja van. A Báró, saját elmondása szerint egy személyben felelős a török-osztrák háború kirobbanásáért, a városra irányuló ostrom szolgál a konfliktus forrásaként, Vulcan pedig tömegpusztító fegyvert készít. Mellékzöngeként a szerelem és a testiség is jelen van, mind a Holdon, mind a tűzhányó belsejében; sőt, még káromkodást is hallhatunk. A Gilliamnél megszokott törpe szereplő(k) mellett újból van óriásunk (korábban a Brazilban láthattunk egy gigászi szamurájt), a nagyszerűen kinéző istenek mellett pedig érdemes kiemelni még a bábuval megjelenített Halált, amely éles rikoltásával, vörös hajával és kaszájával igazán rémisztő. Gyermeki szemmel nézve akad még pár félelmetes részlet, például az üldözés a Holdon; és több karakternek lecsapják a fejét. Vagyis itt remekül keveredik a valóság véres jellege a képzelet szépségével. Az előbbi a mai ifjúsági filmekből legtöbb esetben hiányzik… 

A több mint 2 órás játékidőből nem jut arányosan az összes felvonásra: Az említett bevezető kb. 40 percet vesz igénybe, Eric Idle karakterének kiszabadítás a Holdon még majdnem ugyanennyi, majd hasonló léptékű Albrecht és a tűzhányó, Adolphus és Gustavus viszont egy helyen vannak, ami kb. negyed óra, majd a végső csatára sem jut sokkal több. Érezhető, hogy Terry bácsi kivételezett Eric bácsival – ez érthető, mert mindketten Pythonosok voltak, és végülis szükség van Bertoldra, mint a vicces segítőtársra, de a felvezető képzelt kalandban is ő van a középpontban; végül pedig kevésbé lesz fontos szerepe a harcban, mint a többieknek. A mesterlövésznek és a törpének nem maradt elég idő a személyiségük kidolgozására, így ők végülis üres lapok. Szóval Idle-ből egy kicsit túl sok van. 

A látványvilág nagyon szép, de a rendező védjegyeként komor és kicsit ijesztő is. A mesebeli lények mind elsőrangúak, sokkal jobban mutatnak, mint a mai számítógéppel rajzolt szörnyek. (Felmerült bennem, hogy ha az animáció olyan drága, akkor vissza lehetne térni a régi modellekhez, bábokhoz és maszkokhoz, olcsóbb és szebb lenne, nem?) Érdemes figyelni a város és a képzeletbeli helyszínek közti ellentétre, például a Holdon fekete az égbolt, de mégsem tűnik olyan veszélyesnek, mint az éjszakai utcák a Földön. A humor a legtöbb esetben működik, a királyi pár ágyjelenetének leleplezésén például jót nevettem, és a befejezés igazán szép, felemelő érzést nyújt. (Másképp, mint ez, de a Brazil is lenyűgöző élményt biztosított, az Időbanditák viszont valahogy nem működött…)

baron-munchausen1-318.jpg

Érdekességek: A rendező-író Terry Gilliam benne van a filmben, ő az énekes a hal gyomrában. Charles McKeown korábban részt vett A Képzelet Trilógiájának középső darabjának, valamint a Doktor Parnassus forgatókönyvének írásában is (nem véletlen a hasonló színházas motívum). John Neville-t elsősorban mellékszerepeiből ismerem: Osztály, vigyázz! – a főhős apja, Az ötödik elem – a tábornok, X-akták – Az Ápolt Körmű Férfi. Sarah Polley végig nagyon ismerős volt, aztán, mikor megláttam a nevét, rögtön rájöttem, honnan: a Zack Snyder-féle Holtak Hajnalából. Eric Idle ismét bevethette a muzikalitását, ő írta a szöveget és a zenét a Szultán által előadott A hóhér inasához. Winston Dennis szintén benne van a Trilógia mindhárom darabjában, bár az arca csak itt látszik: ő a szamuráj a Brazilban, és bikafejű harcos az Időbanditákban (utóbbira nem emlékszem). Ez Jack Purvis utolsó egész estés filmje. Valentina Cortese 2018-ban tölti be 95. életévét! A kísérőzenét, mely főleg a stáblisták alatt érvényesül, Michael Kamen szerezte.

A Szultán tokaji borral kínálja meg a Bárót – kíváncsi vagyok, hogy ezt a szinkronosok tették-e bele? Mindesetre az már kevésbé hízelgő, hogy a Bécsből hozatott császári bort aztán finomabbnak találja… Ebben a részben láthatjuk, hogy a török kincstárnok keresztet vet, amikor rájön, hogy átverték: ez egy történelmi utalás, ugyanis az Ottománok gyakran seregeikbe olvasztották a megszállt népek tagjait, akik, bár áttértek az iszlámra, hasonlóan rémisztő helyzetekben önkéntelenül ilyen mozdulatokat tettek. A Báró lovát Bucephalus-nak hívják, pont, ahogy Nagy Sándor paripáját. Másik mitológiai utalás a kutyája neve (amúgy én nem jöttem rá, hogy az övé a kutya, mert mintha korábban jelent volna meg?), Argos, így hívják Odüsszeusz ebét is az Iliászban. Mikor emberünk elhagyja a várost, azt mondja Argos-nak, hogy „maradj!”, amikor visszatér, a kutyus kijön elé, hogy üdvözölje – pont, mint névrokona görög gazdáját. A hős minden hölgynek rózsát ad, kivéve a végén Sally-nek, neki egy mezei virágot dob.

baron-munchausen61029.jpg

John Neville színpadi színészként dolgozott, ez előtt utoljára 1970-ben szerepelt mozgóképben. Főként azért vállalta a szerepet, mert nagy Monty Python-rajongó volt. Az arcára feltett méretes orrprotézis miatt (ami egyébként teljesen természetesnek hat) se olvasni, se enni nem tudott rendesen. Sarah Polley számára kellemetlen élményként maradt meg ez a forgatás: „Szereztem egy pár sérülést… Annyira veszélyes volt! Körülöttem mindenfelé robbanások történtek, amik szörnyű élményt nyújtanak egy gyereknek, mindegy, hogy ártalmatlanok-e vagy sem. Egy csomó ideig kellett jéghideg vízben lennem, hosszú-hosszú órákon át dolgoztunk… Kimerítő és veszélyes volt.” Az egyik ágyúst Michael Polley, Sarah apja játszotta. 

Sting azért szerepelhetett, mert akkoriban Gilliam szomszédja volt. Ez Uma Thurman első filmje, de nem az első, amit bemutattak. Az első próbafelvétele után felvették. A férjét alakító Oliver Reed, aki hírhedt volt alkohol-problémájáról, számos alkalommal lerészegedett a forgatáson és megpróbálta elcsábítani a szép színésznőt (arról nem szól a fáma, hogy sikerrel járt-e, de kötve hiszem). Robin Williams-et azután vették fel, hogy elfogyott a pénz (erről még lesz szó), ő azonban ingyen vállalta a szereplést. Még a stáblistában se szerepel a neve, Ray D. Tutto álnéven írták ki, ami az olasz „Re di tutto” mondat angolosítása, melynek jelentése: Mindenek Királya. (A karaktere így mutatkozik be a filmben.) Miután Williams repülőgépe leszállt a helyszínt nyújtó Angliában, rögtön ment is forgatni és elvégezte a feladatát, nagyrészt improvizálta a szövegét. Christopher Lambert kapott egy szerepet, a jeleneteit rögzítették, de a végső változatból kimaradt. Michael Palinnek felajánlottak egy kis epizódszerepet, de ő visszautasította, erre az alakításra ugrott be helyette Gilliam. 

A forgatókönyv első változata még azelőtt elkészült, hogy a Brazilt bemutatták volna. A Holdon lett volna egy város, de mivel elfogyott a pénz, ennek csupán a rajzai készültek el, viszont lapokra felszerelve belőlük lett a mozgó csapda, amit a király a Bárónak állít. A Munchausen volt az első Európában kiadott Columbia-DVD, és az első film, amit a volt Monty Pythonosokból álló Prominent Features finanszírozott. A végestáblista után látható érdekes kiírás (miszerint ez a mű nem egyezik az 1942/43-as változattal) azért kellett, mert az azt birtokoló jogtulajdonos szerint a ’88-as mozi ennek az újrázása és pénzt követelt.

terry-gilliam-interview1.gif

A költségvetési és forgatási problémákról 

Ahogy korábban a Trilógia második darabját és később a Grimmet, úgy a The Adventures of Baron Munchausent is számos nehézség hátráltatta megszületésében – újfent a stúdió részéről… Különböző okokból folyton halasztani kellett a munkálatok megkezdését: A díszlet nem lett kész időben, majd a felépítésére használt daru rádőlt, ezek összesen 2 héttel tolták el a forgatás indulását. A várost Olaszországban építették fel, itt gondot okozott, hogy az angol meg az olasz nyelvű stábtagok nehezen értettek szót egymással, és az időjárás miatt csak éjszaka lehetett forgatni. A spanyolországi helyszínen (ahol gondolom a sivatagban meg a tengerparton játszódó részeket vették fel) a süvítő szél hátráltatott, majd pedig a spanyol reptéri munkások sztrájkja, ami miatt a jelmezeket tartalmazó szállítmány elakadt. Az induláskor megközelítőleg 23 (vagy 30) millió dolláros büdzsé már akkor túllépte a keretet, mikor még semmit sem vettek fel, az első héten pedig mindössze 17 percnyi anyagot tudtak rögzíteni. 

Az igazi gondot az okozta, hogy a gyártó Columbiánál teljes vezetőségi váltás történt, és az új csapat mindent le akart állítani, el akart lehetetleníteni, amihez az elődjének köze volt. Ennek részeként a reklámozására nem költöttek semmit, és Amerikában nagyon kevés helyen mutatták be. Ehhez még hozzájött egy negatív sajtókampány, amit a korábbi vezetőt, David Puttnamet utáló ember és annak cége generált. A producer, Thomas Schühly szavaival: „Az volt a gond, hogy a megállapodásaink csak szóban köttettek, és David Puttnamet kirúgták… A Columbia új főnöke, Dawn Steel azt mondta, nem érdekli, mit ígért nekünk Puttnam.” A rendező nyilatkozta ezt a helyzetről: „Tény, hogy mikor végre valahára bemutatták, mindössze 117 kópiát csináltak belőle az amerikai piacra – ez olyan, mintha be se mutatták volna. 117 tekercs!... egy művészfilm is 400-at kap. Végülis annak lettünk az áldozatai, hogy a Columbia Tri-Start eladták a Sony-nak, és annak idején csakis az érdekelte őket, hogy a kimutatások jók legyenek. Nem csak mi szenvedtük meg ezt, de mi voltunk a legkirívóbb példa. És az történt – csak hogy rendesen befejezzem a történetet -, hogy egy fillért se költöttek egyetlen olyan filmre sem, amit még az előző rezsim kezdett meg – a Puttnam-rezsim. Mindenütt ellehetetlenítették a filmeket, és végül a könyvelés csudajól nézett ki.” Még egy idézet Eric Idle-től a forgatásról: „Tényleg borzalmas élmény volt és még a visszaemlékezés is rosszul esik. (…) A Munchausenig nagyon pozitív voltam Terry Gilliam filmjei kapcsán. Ne szerepelj bennük! Nézd meg őket, amint lehet, de soha ne szerepelj bennük, mert a forgatásuk kibaszott őrület!” Most pedig néhány szót az igazi Báróról – merthogy tényleg létezett!

bruckner_munchhausen.jpg

Történelmi arcképcsarnok-rovat: Hieronymus Karl Friedrich, Freiherr von Münchhausen (1720–1797) 

Münchausen az Orosz Birodalom oldalán harcolt lovas tisztként az orosz-török háborúban (1735-39), és 1760-ban vonult vissza az aktív szolgálattól. Innentől fogva vált ismertté a német arisztokrácia körében elképesztő történeteiről, amiket nagy tehetséggel mesélt, sok nemes ment el meglátogatni őt, hogy hallhassák. Egy fültanú szerint „lovagiasan, a katonai dolgokra fókuszálva, de csupa furcsasággal megtűzdelve mesélt (ebben itt nem vagyok teljesen biztos, lehet, hogy nem ezt jelenti a „without any concession to the whimsicality of the man of the world”), úgy, mintha amiket elmond, teljesen természetesek lennének.” Mégsem tartották hazugnak, mert, ahogy egy másik tanú leírta, hihetetlen meséi arra szolgáltak, hogy „kigúnyolja a környezetében a fantasztikumra oly nagyon epekedőket”

A báró szóbeli történeteit elsőként egy névtelen szerző publikálta írásban, 1781-ben, németül. 1785-ben az ellentmondásos író, Rudolf Erich Raspe fordította angolra a kötetet, ami azonban igazi hírnevet egy évvel később szerzett, mikor a költő Gottfried August Bürger „kölcsönvette” és kiegészítette, majd ismét németül adatta ki. Raspe egyetemi tanulmányai alatt találkozott Münchausennel és talán még meg is látogatta őt, hogy személyesen hallhassa a történetek egy részét. Az 1785-ös kötet szerzői név nélkül jelent meg, és sokáig mindenki Bürgernek tulajdonította. A tartalmat tekintve, mivel az igazi báró sosem jegyezte le élménybeszámolóit, nem tudhatjuk, mennyi származik ténylegesen tőle; de az bizonyítható, hogy számos olyan népmesei elem van a könyvben, ami már a XVIII. század előtt létezett. Münchausent felháborították a nevét viselő fiktív alakról szóló sztorik, ezért jogi úton akart kárpótlást kapni, de Raspe sosem ismerte el, hogy ő lenne az író… 

Még két érdekesség: I. 1794-ben a báró elvette feleségül a nála 57 évvel fiatalabb Bernardine von Brunnt. Ez már magában is figyelemre méltó, de a hölgy a házasságkötés után rendkívül gyorsan „beteg lett”, majd egy fürdővárosba utazott, hogy ott „kúráltassa magát”. Ám az akkori pletykák szerint táncolni és ismerkedni járt, majd 9 hónappal a „kúra” után leánygyermeknek adott életet, akit a báró nem ismert el sajátjának. Utolsó néhány évét a fantáziadús nemesember a válási procedúrával és gyerektartási perekkel volt kénytelen tölteni… II. A könyvbe gyűjtött történetek első filmes feldolgozását 1911-ben Georges Meliés készítette. 

baron-munchausen_abm.jpg

És most vissza a filmhez! Állítólag több mint 46 és félmillió dollárt emésztett fel a produkció, ám a direktor szerint sosem érte el a 40 milliót. USA-beli bevétele mindössze 8 millió dollár lett, de a kritikusoknak nagyon tetszett, és négy Oscarra jelölték. [A Legjobb Smink kategóriájában a Miss Daisy sofőrjével szemben vesztett…-.-] 

Összefoglalva: A történet fordulatos, a poénok legtöbbje működik, a látványvilág nagyon szép, a szereplők érdekesek, a befejezés pedig nagyszerű. Méltó párja a Brazilnak, sajnálom, hogy az Időbanditák meg a Doktor Parnassus nem lettek ennyire jók. 

Pontozás: 

imdb: 7.2 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Terry Gilliam ebben az évben állítólag végre tető alá hozza évtizedes projektjét a The Man Who Killed Don Quixote-t, amelyben Jonathan Pryce lesz a la manchai lovag, a címben szereplő másik pasi pedig Adam Driver. 

Várható írások: Sisterhood of the Night.

Szólj hozzá!

Címkék: fantasy vígjáték dráma


2018.02.18. 20:36 Tévésámán

In the Dark Half (2011-2012)

in_dark_half.jpg

Hadd kezdjek egy kis panaszkodással: A nagyszerű UPC ismét kivett egy érdekes tv-csatornát a műsorból, ezúttal a Sundance Channel esett áldozatul a szanálásnak. Írtam nekik egy emailt, hogy megkérdezzem, miért nem értesítik az előfizetőiket, visszaírták, hogy a számla mellé jött egy tájékoztatás. A számla mellett semmi se volt a borítékban, de biztos nekik van igazuk… Amúgy a Sundance sok figyelemre méltó filmet sugároz, ott láttam meg ezt is, a műsorújságban. Sajnos sose bírtam megnézni, mert vagy irtó későn adták vagy túl fáradt voltam, hogy megnézzem. Csütörtökön végre minden összejött, 22:50-kor bekapcsoltam a tévét és az az adó eltűnt… 

Akkor most térjünk a tárgyra! Az In the Dark Half azért kezdett érdekelni, mert két ígéretes színész alakítja a főszereplőket: Jessica Barden és Tony Curran. Pár szót arról, hogy kik ők: Barden fiatal színésznő, a Távol a világ zajátólban figyeltem fel rá, ahol a „hősnő” szolgálóját alakította; de benne volt a Hanna – Gyilkos természetben (vele barátkozik össze a címszereplő), és A homárban is (ő az orrvérzéses nő). És visszatérő szereplő a népszerű Londoni rémtörténetekben – így már csak rájöttök… Nagyon megtetszett a külseje, úgyhogy reméltem, hogy itt láthatom, vajon van-e mellé igazi tehetsége (a felsoroltakban főleg mellékalakokat játszik).

490369_full.jpg

Szakmai szempontból hasonló helyzetben van Tony Curran, akit főleg kétes hírnevű hollywoodi mozikból ismerek: A Szövetségben ő a láthatatlan Skinner, a Penge II-ben nem emlékszem, kit játszott, az Underworld 2-ben pedig a vámpírok ősatyját alakította. Ezekből a szerepekből jegyeztem meg jellegzetes arcát, de Jessicával ellentétben Tony bácsinak a tehetségéről is meggyőződhettem az új Doctor Who egyik legjobb epizódjából, a Vincent and The Doctorból, amelyben a híres festőt, Van Gogh-ot kelti életre. A 2005-ben újraélesztett széria egyik, ha nem a legjobb része ez, amit azóta se sikerült felülmúlni. (Elnézve, hogy merre halad ez az egész, nem is fogják, mert nem akarják. Én a legutóbbi karácsonyi felvonás után lezártam magamban az egészet, nekem ott vége lett a Ki vagy, Doki?-nak.)

A két főszereplő személyén túl csak a sokat mondó cím (A sötét oldalon – A sötét időszakban) volt. Ha így ültem volna le megnézni, talán erősebben hatott volna rám, de a fent említett körülmények miatt kénytelen voltam beszerezni egy digitális kópiát. Ezért belefutottam egy pici szpojlerbe és ráadásul olyan példány jutott, ami 2-3 percenként hanghibát produkált… De inkább ugorjunk fejest a misztikummal átitatott angliai kisvárosi mindennapokba! 

490368_full.jpg

Marie (J.B.) 15 éves lány, egy omladozó házban lakik az anyjával, és fura szokások jellemzik. Szomszédjában a vadász Filthy (T.C.) él, aki egyedül neveli a kisfiát. Egy rémes estén, mikor az apa éjszakai vadászaton van, Marie vigyáz a kis Seanra, akit reggelre holtan találnak. Senki sem tett vele semmit, és mégis kihunyt az élete lángja. Az apa az alkalmi bébiszittert akarja vádolni, aki magában meg van győződve róla, hogy közvetve, de tényleg ő a hibás ezért a szörnyűségért, ám ezen kívül is akadnak megoldandó problémái, amik mind a városka határában álló dombhoz kapcsolódnak. Vajon Marie tényleg el van átkozva, ahogy hiszi – és ha igen, miatta halt meg Sean? 

Szeretem az ehhez hasonló történeteket, amiket már az elején áthat a természetfeletti események lehetősége, de közben nagyon sokáig lehetetlenség rájönni, hogy tényleg van itt valami megmagyarázhatatlan a háttérben, vagy nincs? Nagyon sokáig az a központi kérdés, hogy mi történt egyáltalán a kissráccal, és – ahogy Filthy is tudni akarja – ki okolható ezért? A legtöbbször Marie szemszögéből látjuk az eseményeket, így talán jobban érhető, mitől olyan furcsa ez a lány, akinek az anyja azzal foglalkozik, hogy felújítás címszó alatt szétveri a házukat; a szomszédjáról azt terjesztik, hogy megölte a saját asszonyát; a barátai meg igazi seggfejek. És végülis a pasassal ugyanolyan könnyű együtt érezni, pedig az alkotók mindent megtesznek, hogy ellenszenvessé tegyék őt – még a neve is azt jelenti, hogy mocskos, piszkos. 

tony-curran.jpg

Két dolog tartja fenn igazán a néző figyelmét: Az egyik Marie visszatérő rémálma, amit a múlt esetenként felvillanó emlékei egészítenek ki; a másik Sean halálának összefüggése mindezzel. Vajon tényleg valamiféle földöntúli hatalom munkálkodik a háttérben? A bristoli szélfútta erdő, a lepusztult otthonok és a különös események együtt kitűnő atmoszférát teremtenek, amely magában hordozza a tragédia lehetőségét, de közben mégis rendkívül érdekes. Nagyon minimális, észrevehető számítógépes grafikát is alkalmaztak, de ez csupán két jelenetben van, és ezért semmit sem von le az összhatásból. A legrosszabb jelenet viszont közvetlenül az elején van, mikor Marie „barátai” csak úgy beállítanak és mindent felforgatnak – a padláson lévő dolog egyébként sehova sem vezet, nem tudom, minek kellett bele. Ezt ellensúlyozandó a befejezéskor van egy egészen váratlan csavar a lány látomásos szálában, a lezárás pedig a maga módján pozitív

Barden szinte végig ugyanazt a kétségbeesett kifejezést használja, de az arca nagyon jól illik ehhez a szerephez, amit szerintem a fiatal színésznő, a forgatókönyv és a rendezés együtt tölt meg élettel. (Amúgy Marie egyik húzása kitalálható volt, de ez a műfaj sajátossága.) Curran szintén kitűnő választásnak bizonyult külső adottságok terén, és első rangú kontrasztot sikerül teremtenie a karaktere bizalmatlanságot sugárzó arca, munkája meg hírneve és a tényleges személyisége között. Végülis a játékidőnek csupán kisebb része az övé, de ott kiemelkedően alakít. Fontos mellékszereplők még: Alfie Hepper – Sean, Lyndsey Marshal – Marie anyja és Simon Armstrong – Steve. (Utóbbiról csak a legvégén derül ki, hogy mennyire fontos.) A rendező Alastair Siddons összesen két dokumentumfilmet és egy forgatókönyvet mondhat magáénak ezen a munkáján felül. Az író Lucy Catherine viszont számos gagyi sorozaton dolgozott, ám neki is ez az egyetlen egész estés filmje. 

jessica_barden_london_critics_circle_film_1ppts4mwr2sl.jpg

Pár érdekesség: Ez Alfie Hepper egyetlen filmszerepe. Lyndsey Marshalt valószínűleg az írónő hozta magával, mivel korábban együtt dolgoztak A vámpír, a vérfarkas és a szellem című akármin. Tony Curran mellett egy apró epizódszerepben felbukkan még egy jellegzetes arcú figura a Doctor Whoból: Adjoa Andoh, aki itt patológus; ott pedig Martha anyja és a 2. évad első részében a fő macskapáca. Nagyon érdekes, amikor Sean búcsúztatásán a koporsóvivők a vállukon viszik a koporsót, de a kezükkel nem fogják meg. Végül két kis extra adat az imdbről: „A rendezőt európai horrorfilmek inspirálták.” „Ez az első egy három részes, mikro-költségvetésből készült film-trilógiának, amit Bristolban forgattak az iFeatures égisze alatt. A másik kettő az 8 Minutes Idle és a Flying Blind.” – Mindkettő 2012-ben készült. Az In the Dark Half 300 ezer fontból lett, bevétele ismeretlen, vegyes értékeléseket kapott. 

Bár vannak kis hibái, a történet, karakterek és a jó színészi játék megfogtak. Nekem tetszett. 

Pontozás: 

imdb: 5.5 (Nem tudom, miért kapott ennyire keveset.) 

Szerintem: 5/5 (A végét és a csavart se láttam előre, így nincs szívem levonni tőle.) 

Hírek: 

- Alastair Siddons írja az új Tomb Raider forgatókönyvét – ötletem sincs, mire alapozták a bizalmat nála. Engem mondjuk abszolút hidegen hagy, de majd megy körülötte a felhajtás, mint most a Fekete Párduc körül…

Más téma: Több szabadidőm lesz, mint amire számítottam, úgyhogy az év első felében (ami nem a sötét fele:P) talán több bejegyzést írok majd.

Szólj hozzá!

Címkék: thriller dráma


2018.02.11. 17:49 Tévésámán

10. születésnapi bejegyzés: 2017. és az akkor látott legjobb filmek

Ezen a héten sok dolog történt, tehát nem tudtam megnézni valami különleges alkotást erre a kerek évfordulóra. Gondolkoztam, mégse jutott eszembe semmi, ami ide illett volna, ezért blu-ray-t se rendeltem úgy, mint tavaly. De ezúttal is összeírtam, mi minden történt az oldalon, úgyhogy lássuk 2017-et számokban:

2017_evszam.jpg

Összesen 32 bejegyzést írtunk Mozsárágyúval.

Az év legsikeresebb posztja minden tekintetben a Muriel esküvője lett: 1978 kattintás érkezett rá, 3 ember tetszikelte a Facebookon és 9 kommentet generált. 

A kaptár: Utolsó fejezet, a Kincsem és az István király szintén 3 Facebookos tetsziket szedett össze.

2017. legerősebb napja: 05.15. volt, ekkor 964 látogató 1111 lapletöltést hozott össze. (A Kincsem miatt.)

2017. leggyengébb napja: 10.29., amikor 13 látogató 13 oldalletöltést csinált. (Az utolsó ekkor elérhető bejegyzés 21-én készült, a javítási folyamat befejezéséről szólt.)

A blog követőinek száma: 33.

2008-as indulásunk óta 768 314 lapletöltést tudhatunk a magunkénak - hangsúlyozom, hogy az oldalt soha, sehol sem hirdettem.

A valaha volt legerősebb nap 2015.04.19. volt, ekkor 7199 lapletöltés történt. (Az elvarázsolt dollárnak köszönhetően.)

A 10 év alatt leglátogatottabb cikkeim a következők: A Mulholland Drive értelmezési lehetőségeiről - 9988 letöltés (te jó ég, ennek ebben az évben meglesz a 10.000. olvasója:O), Kontroll - filozófiai elemzés - 8048 letöltés és Az elvarázsolt dollár 7495 letöltés.

Most pedig jöjjenek a legjobb filmek, amiket tavaly néztünk meg!

2017. legjobb filmje Tévésámán szerint: Away

2017. legjobb filmje Mozsárágyú szerint: Látástól vakulásig

Látástól vakulásig

Requiem

Away

orion.jpg

Orion – Aki király akart lenni (Orion: The Man Who Would Be King, 2015)

Hihetetlen dokumentumfilm, ami bemutat egy embert, akit szinte senki sem ismer, pedig minden megvolt benne, hogy hatalmas sztárrá váljon. Ő volt Jimmy Ellis, a magas, jóképű férfi, akinek elképesztő hang szólt a torkából. Csak éppen ez a hang rendkívül hasonló volt egy olyan énekeséhez, akit mindenki ismert, imádott: Elvis Presley-éhez… Az Aki király akart lenni számos módon értelmezhető, benne van a sztárkultusz bemutatása, egy zenész pályaképe, a marketing-gépezet elemzése, és a mi lett volna ha? Mi lett volna, ha Elvis sosem lép színpadra? Mi lett volna, ha Orion sosem veszi le a maszkját? Mi lett volna, ha Jimmy Ellis sosem veszi fel Orion maszkját? Félelmetes belegondolni, hogy a világon talán van egy olyan személy, aki ugyanazzal a tehetséggel bír, mint te és tulajdonképpen mindkettőtök sikere csak azon múlik, hogy ki léphet először a rivaldafénybe kettőtök közül… Örülök, hogy megnéztem ezt a filmet, pedig nem vagyok Elvis-rajongó. Mégis érdekelt, és legalább megismerhettem ezt az érdekes embert, ezt a különös sorsot, ezt a varázslatos hangot, amit mindenki ismer, de mégis talán senki sem hallotta még soha…

imdb: 7.1

port.hu: 10 (Az én szavazatomból:))

tizennegy_vertanu.jpg

Tizennégy vértanú (1970)

Másodszorra találkoztam egy Nemeskürty István írásán alapuló alkotással, és újfent meg kell állapítanom, hogy a professzor egyszerűen, közérthetően, rendkívül felkészülten próbálta megismertetni velünk vérzivataros történelmünk lapjait. Október 6-án a magyarság a levert 1848-49-es forradalom és szabadságharc kivégzett mártírjaira emlékezik, azonban a cím mégsem egészen azt takarja, amire az átlagember gondolhat. Az aradi tizenhárom és gróf Batthyány Lajos mellett ugyanis volt még valaki, aki szintén a császáriak bosszúvágyának áldozata lett, mégpedig Kazinczy Lajos, a nyelvművelő Kazinczy Ferenc fia. Ez a több mint 40 éves film rajta kívül megismertet a nézővel néhány olyan, kevéssé köztudott dolgot, mint hogy Haynau többször is kért kölcsön Kiss Ernőtől, hogy Poeltenberg Ernő lovag volt, vagy hogy Vécsey Károly császári kamarás rangot is kapott. Szóba kerül a nemzetek és országhatárok feletti szabadság eszménye, amelyért megéri dicstelen kezek által dicső halhatatlanná válni; illetve felmerül egy érdekes dilemma, nevezetesen az, hogy egy több nemzetből álló birodalom katonájaként kihez vagy mihez kell elsődlegesen hűséggel tartozni? A számos kiváló színész (szerintem a legjobb Szabó Gyula) és a fekete-fehér képek igazán nagyszerű atmoszférát teremtenek és bár a magyarok számára október 6. gyásznap, ez a mű mégis szép. Érdemes megnézni!

port.hu: 9.1 (Teljesen egyetértek.)

imdb: 7.7 

Ez volt tehát 2017. és az eltelt 10 év bemutatása számokban. Reméljük, hogy 2018-ban is kitartotok a Filmrajongó mellett, köszönjük az összes kattintást, olvasást, tetszikelést és kommentet, csak így tovább! 

Szólj hozzá!

Címkék: hírek


2018.02.10. 23:56 Tévésámán

Szülinapi hét IV. - Végre, jó filmek!

Ezek tetszettek a tavalyi felhozatalból. Idei megjegyzések dőlt betűvel, minden más 2017-es.

okay_maisie19.jpg

Aranyhaj és a nagy gubanc (Tangled, 2010)

Emlékszem, hogy anno, még a Jégvarázs előtt ez volt az a Disney-mese, ami köré a legnagyobb felhajtást kerítették. Gondoltam, most, hogy az HBO visszanyúlt hozzá és leadta, megnézem. Remekül szórakoztam: a poénok jók voltak, az állatok viccesek, a mellékszereplők meg jópofák; a két főhős karakteres, érdekes, valódi személyiségként hatott. A történet eléggé egyszerű, de egyértelmű, hogy a legtöbbször az ilyen moziknál nem ezen van a hangsúly, hanem a látványon, a humoron és a szórakoztatáson. Ezekből mindent megkaptam, de a játékidő alatt akaratlanul is felidéződött bennem a Merida, a bátor. Furcsa, hogy mind a kettőben göndör haja van a boszorkánynak – vajon miért? A poénos lovak (vicces állat-kísérők), a lelassított nagy ugrás, plusz a lovaglás az erdőn át egy az egyben benne vannak a később megjelent skót királylány történetében. Ugyanakkor rendkívül fontos megjegyezni, hogy a Tangledben megjelenik a vér és a halál, ami rendkívül szokatlan egy manapság készült animációs filmben. Az egyetlen dolog, amit nem értettem, az a szülők „némasága”, vajon miért nem szólalnak meg egyszer sem? Összesítésben tetszett, kedves és szórakoztató nyitánya lett ennek az évnek.

Azóta már sorozat is készült belőle.

imdb: 7.8

port.hu: 8.5 (599 szavazatból, ilyet se láttam még.)

 

Házibuli 2 (La Boum 2, 1982)

Gondolkoztam, hogy megnézzem-e, mert az első nem tetszett igazán, de ez sokkal jobb volt! A felnőttek ezúttal tényleg csak mellékszálat jelentenek, a hangsúly Vic-en van. A poénok nagyszerűek, a zene is kevésbé giccses, külön tetszett a Samanthára kihegyezett jelenetek sora. Érdekes, hogy megint az apa figurája keveri a szalámit a házasságban, illetve kiemelkedő még az anyuka víziója Vic táncosi jövőjéről, melyben a 16 éves Sophie Marceau cigarettázik, még füstöt is fúj ki a száján. Két pillanatot (a strihelésről és az Aznavourról) látva rájöttem, hogy egyszer régen már láttam ezt. Az a lényeg, hogy sokkal királyabb, mint az előző rész, jól szórakoztam rajta.

imdb: 6.2 (Ezek a hülye amerikaiak nem tudják, mi a jó.)

port.hu: 9.1 

 

Adolf, a festő (Urban Myths - Hitler the Artist, 2017)

Rövidfilm a fiatal Adolf Hitlerről, aki festő akar lenni, ám sorozatos kudarcok érik őt mindenhol, miközben szobatársa és gyerekkori barátja, August Kubizek egyre feljebb kerül a művészi ranglétrán. Egyiküket a Trónok Harcának emlékezetes Ramsay Boltonja, Iwan Rheon játssza, a másikat a Harry Potter-filmek Ron Weasley-je, Rupert Grint. Ez a félórás mű remekül festi meg a ma ismert Hitler fiatalkori portréját, aki képtelen embereket ábrázolni vásznain vagy társaságban viselkedni. Rheon brillírozik a szerepében, rendkívül érdekes lenne őt egy egész estés moziban látni a Führerként. Maga a történet kb. egy hónapot ölel fel, komolyzene festi alá az eseménysort és párszor igazán jóízűen lehet nevetni a későbbi náci vezér megnyilvánulásain. Kiderült, hogy ez egy sorozat (Urban Myths) része, nem önálló alkotás. Tetszett, hogy a Nézd, ki van itt!-tel ellentétben végig megmaradt a fő karakter komoly alaphangja, ráadásként érzékelhető, hogy ő maga azt hiszi, minden, amit tesz, tökéletes és a többi ember cselekszik/gondolkodik rosszul. Azt azért botorság lenne kijelenteni, hogy a sztori történelmi tényeken alapszik, de biztosan felhasználták hozzá az igazi August Kubizek visszaemlékezéseit. Szórakoztató és érdekes volt, rövidsége is mellette szól. Érdemes látni!

imdb: 7.1 (Maga a sorozat 7.6-ot kapott.)

port.hu: 8.0 (Erre mindössze 2 szavazat jött.)

 

A martfűi rém (2016)

Érdekes téma, érdekes megvalósításban, tőlünk, nekünk. Nagyon fontos, hogy beszéljünk arról, mi zajlott itt az ötvenes években, és ez a film egy különösen izgalmas, valós eseménysort idéz fel, az első magyar sorozatgyilkosét. Az erőszak elég durva, bár korántsem mutatnak meg mindent; a drámai, lassú részek és az akció váltakozása megfelelő; ugyanakkor elég sok szereplőt és mellékszálat mozgatnak az alkotók. Vannak jó fordulatok, és a néző tényleg szurkol, hogy elkapják végre a tettest. Különösen jó volt a Bótát játszó Anger Zsolt, aki bár mellékszereplő, mégis a legjobb teljesítményt nyújtja. Pár alkalommal van egy-két fura bevillanás, de ezektől függetlenül A martfűi rém fenntartja a figyelmet és végig érdekfeszítő marad. Tudunk mi jó filmeket csinálni, ez és a Víkend együtt számomra azt mondják, hogy a jövő a magyar thrilleré.

Angol címe: Strangled, vagyis Megfojtva. (Utólagos megjegyzés: Az első, dokumentáltan létező magyar sorozatgyilkos Kiss Béla és nem ez a fickó.)

port.hu: 8.1

imdb: 7.2

 

Vaksötét (Don't Breathe, 2016)

Érdekes, fordulatos thriller. A vakság az egyetlen fogyatékosság, amihez valamiféle misztikus tulajdonságot társítunk, ez a film pedig erre épít. Jane Levy egészen cuki, az álnéger nem volt szimpatikus, de ezt a sztori elintézte, a másik srác, hát, ő meg rábaszott. Van néhány igen jó fordulat, de az ijesztgetések maximum csak moziban működhetnek (én tévében néztem), ezen kívül a sztori számos barmóságot tartalmaz. A teljes sötétség a pincében viszont nagyon király megoldással látható a néző számára, Stephen Lang pedig hátborzongató alakítást nyújt. A végeredményt jónak találtam, tulajdonképpen ez a klasszikus kísértetházas klisé felújítása.

Az eredeti cím jelentése: Ne lélegezz! 

imdb: 7.1

port.hu: 8.2 (Akkor ezek szerint ami kint 0, az nálunk 1...)

 

A kollégium (The Dorm, 2014)

Tűrhető kis tv-horror, amiben a drága számítógépes animáció helyett régi trükköket alkalmaznak, a látvány helyett pedig az érdekes történet kárpótol. A főszereplő lány olyan, mintha Hillary Swank és Alicia Vikander összeolvasztása lenne, a 18-as karikába viszont egy pár csöcs már nem fért bele… A vicc az épület neve (Usher Hall), de a sztori mégsem vérfertőzésről szól, hanem egy egészen friss ötlet van benne. Végig fenntartotta a figyelmemet, és a befejezése egészen más, mint amire számítottam – ugyanakkor szerettem volna egy pozitív lezárást… Korántsem kiemelkedő darab, de megállja a helyét, ráadásul remek példája annak, hogy ami 50 éve működött, az ma is működik, ergo nem csak CGI van a világon.

imdb: 4.1 (Ez ennél sokkal jobb.)

port.hu: 5.3 (Mondom, hogy így van, mindenre automatikusan +1 pontot adunk.)

 

Aguirre, Isten haragja (Aguirre, der Zorn Gottes, 1972)

Érdekes alkotás. Az első 20 percét eléggé untam, de aztán egyre izgalmasabb lett. Bemutatja a hódító háború árnyoldalait, pedig nincsenek benne csaták. Láthatjuk az ember küzdelmét a természettel, amit mindig az utóbbi nyer. Tanúi lehetünk a „civilizált”, modern európaiak bukásának a dél-amerikai őserdőben. Furcsa módon sem a felvezető szöveget, sem a címet nem fordították le, sőt, még a vége stáblistában sem hallhatunk hangalámondást. Figyelemre méltó mellékalak a pap, aki a naplót írja, hiszen jelképezi mindazt, amiért a középkori egyházat sokan még ma is megvetik. A főhőst játszó Klaus Kinski igazán erre a fura, őrült szerepre termett, de Aguirre nem egy tébolyodott elmebeteg, csupán a hatalomvágytól megittasodott vezér, aki mindent magának akar. Alapvetően hideg és lelkiismeret nélküli, gyakran mintha dührohamai lennének. Ő ennek a kis expedíciónak a Hitlere, a csúcs az, mikor egyszerűen félrelöki az útjából a lovat:D A szép képeket kellemes, amatőr pánsíp-játék festi alá, amit a csapattal tartó perui indián játszik. Az egyetlen dolog, amit nem mutattak meg, az a kivégzett egykori parancsnok titka: mi lehetett a kezében? Ennek a filmnek van egy párja, az is egy személynév című, azt is Werner Herzog rendezte, annak is Kinski a főszereplője. Talán majd megnézem egyszer.

imdb: 8.0

port.hu: 8.7 (Majdnem megvan az 1 teljes pont különbség...)

 

Könyörtelen idők (1992)

Ránézésre érdekesnek tűnt és tényleg jó volt. A fekete-fehér, talán kissé direkt régies látványvilág ötvözve a ma is ismert arcok fiatal változataival egészen különleges, ellentmondásos atmoszférát hozott létre. Az öt főszereplő mind különálló személyiség és tényleg el lehet képzelni, ahogyan a hozzájuk hasonló valódi fickók bujkáltak/menekültek a háború alatt. „Nem gonoszok. Csak katonák. Az egyik azért viszi el, mert elveszítette a háborút, a másik azért, mert megnyerte.” – Nagyon súlyos és igaz gondolatok ezek, mert a II. világháború nem kizárólag arról szólt, hogy a hős amerikaiak partra szállnak és legyőzik a gonosz népirtókat. Sokkal több tragédia történt annál, mint amit manapság propagálnak; sokkal több embernek ment tönkre az élete, és számolatlanul estek áldozatul a kivonuló vagy a bevonuló megszállóknak. Erről nagyon fontos beszélni, mert évtizedekig elhallgatták; és el kell gondolkozni azon, amit Sára Sándor műve felvet, hogy vajon a dezertálásért kivégzett magyar harcosok ki ellen vétettek: A nyilas diktatúra, a pusztító német hadsereg zabolázatlan maradványa vagy a szovjet hordák ellen? Mert hogy saját hazájuk ellen nem, ez nyilvánvaló… E film hőseinek lehet szurkolni, pedig ők sem minta-magyarok; és aztán el lehet gondolkodni rajta hogy mi vajon mit tettünk volna a helyükben?

port.hu: 8.2

imdb: 7.4 (...)

 

Vaiana (Moana, 2016)

Anno nagyon tetszett a Merida, a bátor; amit háromszor is láttam, úgyhogy gondoltam, ez is jó lesz. Tényleg az volt, a hősnő cuki, a félisten jópofa, néhány poén igazán kacagtató, az effektek szépek és a természetfeletti lények királyak. A sztorival annyi bajom van, hogy gyakorlatilag mindent az Óceán intéz el, az első ellenfelet talán túl könnyen lenyomják és valahogy egyes dolgok pillanatok alatt megoldódnak (pl. Maui alakváltoztató problémája). Mindenesetre kellemes érzésem lett tőle, szóval nem csalódtam benne, sőt!

imdb: 7.6

port.hu: 8.1 (Na jó, most csak egy fél pont:D)

 

Emlékezz! (Remember, 2015)

Érdekes, fordulatos, izgalmas dráma-thriller, ami attól lesz olyan jó, hogy a főszereplője egy nagyon öreg ember, aki ráadásul szellemi leépüléstől szenved. Christopher Plummertől fantasztikus játékot láthatunk, és kevés dologra lehet rájönni, csak sejthetjük ezt-azt. Ráadásul végső soron ezúttal tényleg el lehet vonatkoztatni a holokauszttól, ha akarunk, mert az csupán a keret.

imdb: 7.4 (Csak?)

port.hu: 7.7 (Konszenzus.)

 

Két félidő a pokolban (1961)

Ebben a filmben minden benne van, ami II. világháborús, de magyar. „A foci szent dolog”; a nyilasok nem viselnek nyilaskeresztet, de Árpád-sávot igen; a háborúban elveszett család; visszaélés a hatalommal; és a mindenféle társadalmi osztályba tartozók szenvedése. A nyilas tisztek egyike kimondja azt, ami minden rendszerben érvényes (nincs ezzel a pasassal semmi baj, csak éppen nem tart velünk); a főhős kezdeti magatartása jelképezi, hogy nemzetünk igazi sportja mennyire fontos mindenkinek (még a szabadságnál is fontosabb?); illetve hogy mennyire lealjasul mindenki egy embertelen környezetben. Márkus László figurájában felrémlik Örkény híres Bubija; Szendrő József ismét egy szélsőjobboldali gazembert játszik; és nagyon érdekes Velenczei István háttérben lévő olimpikonja, meg a fagyott lábú válogatott kapus. Lehetetlenség elmenni amellett, hogy innen lopták az amerikaiak a The Longest Yardot, ugyanakkor a 303 magyar film… szerint az ötlet a valóságon alapul. Számomra az egyetlen hátrány a nagyon hosszúnak tűnő játékidő (valamivel több, mint 2 órás), viszont minden egyéb vonásában tetszett. Remek film, ami finoman ábrázolja a legdurvább dolgokat.

port.hu: 8.8

imdb: 8.2 (Ezt talán kintre is mi szavaztuk meg.)

 

Rongyos Szövetség (Tryapichnyy soyuz, 2015)

Érdekes, vicces, kicsit drámai, kicsit szürrealisztikus, picit tahó kortárs orosz vígjáték. A mostani fiatal oroszoknak van valamiféle egészen elképesztő világnézetük, felfogásuk az anarchiáról, arról, hogy mindennek pusztulnia kéne, és mindannyian keresnek valami náluk nagyobb célt. Ezt már megtapasztalhattam regények formájában (ZSD – Avagy kié Oroszország?, Mert mi jobbak vagyunk), és most filmen is. Az egész mód, ahogy élnek ebben a nagy semmiben, ahogy próbálják kifordítani a világot a sarkaiból, elpusztítani a kapitalizmus jelképeit, stb. valahogy szinte felfoghatatlan egy európainak, pedig nem vagyunk annyira messze tőlük. Ennek a filmnek vannak nagyon vicces részei, és az életszagú dolgok jól keverednek a valóságtól elrugaszkodott képsorokkal. Azt hiszem, megmutatja, milyen lehet fiatal felnőtt férfinek lenni Oroszországban, és örültem a befejezésnek, mert van, és mert nem tragédia. Sőt, tulajdonképpen csoda történik:) Szóval jó volt.

imdb: 6.4

port.hu: Nincs értékelés. (Keveseknek van otthon Cinemax csatornája.)

 

6A (2016)

Nagyon érdekes, feszült hangulatú „valóságshow”, melyben egy szülői értekezletre elhívnak 3 lányt az osztályból, akiket minden gondért felelősnek tartanak. Felnőttek a gyerekek ellen, szülők a tanár ellen, szülők egymás ellen, és titkok, minden mennyiségben. Nincsen zene, felvezetésnek azt látjuk, ahogy a 3 lány megérkezik a suli épületébe (egyikük egyedül, a másik kettő az anyjával), ezután kezdődik is az értekezlet. A hangsúly a szövegen van, a beszédből hallható az érzelem és a reakció, a színészi játékot elfedik a furcsa képek. Általában nem azt a személyt látjuk, aki beszél, hanem a többiek arcát, és igazán csak a vége felé történik jelentős esemény, addig mindössze emberek ülnek körben és hol hangosan, hol halkan beszélnek. Furcsa, hogy igazából semmi sem oldódik meg, a néző sem lesz igazán okosabb attól, amit átél, és végső soron a konfliktus nyitva marad. Ugyanakkor a lényeg az interakciókon, az összhatáson és a helyzeten van, hiszen végülis mindegy, mit mondanak, azt egy olyan nyelven teszik, amit biztosan nagyon kevesen értünk itthon. Aztán ha egy pillanatra elszakítjuk a tekintetünket a feliratozástól, akkor a tónus, a hangerő, és az arcok játéka rabul ejthet. Intenzív élmény a 6A, de korántsem kellemes. 

imdb: 6.3

port.hu: Nincs értékelés. (Hiába, ha nem szuperhősökről szól, akkor kit érdekel?)

 

Innentől dokumentumfilmek jönnek.

Anya gyilkos kincse (Mommy Dead and Dearest, 2017)

Igazán nyomasztó hangulatú dokumentumfilm, amiben azért érezhető egyfajta erős mesterkéltség. Egy megdöbbentő és elgondolkodtató esetet mutat be mindenfajta szemszögből. Végülis arról szól, hogy ha valaki fejben elbaszott és ezt a gyerekén éli ki, akkor annak sosem lesz jó vége. Persze ilyenkor lehet találgatni, hogy akkor honnan indult ez az egész, ki a felelős végső soron; de sokkal izgalmasabb elgondolkodni azon, hogy mi van akkor, ha az igazi áldozat nem az, akit meggyilkolnak, illetve, hogy mi „jogosíthat fel” valakit az ölésre? És megbocsáthatunk-e ennek a valakinek?

imdb: 7.4

port.hu: 8.0 (Egyetlen szavazatból.)

 

Slenderman – Az internet réme életre kel (Beware the Slenderman, 2016)

2015-ben két hatodikos amerikai kislány megpróbált meggyilkolni egy harmadik leányzót, mondván Slenderman parancsolta ezt nekik. Ez a dokumentumfilm felderíti, hogy egyikük skizofrén, a másik magányos és hiszékeny volt. Előbbinek ugyanilyen betegségben szenved az apja, a családja mégsem vett tudomást a tüneteiről, amiket a kislány megpróbált elmondani nekik, sosem vizsgáltatták ki; az utóbbinál meg a szülei kifejezetten örültek, hogy végre talált magának egy barátot. Úgy érzem, hogy a magányos csaj is egyfajta áldozat itt, végülis a beteg szintén, de megint vissza lehet vezetni az egészet arra, hogy a szülőkben fel se merült, hogy esetleg kivizsgáltassák a gyereküket, és aztán mindent ez okozott. Az utóbbi két dokumentumfilm erre utal: ha az anyád egy idióta vagy elmebeteg, akkor elbaszott gyilkossá válsz.

imdb: 6.3 (Vajon az előző miért kapott annyival többet?)

port.hu: 7.0 (Négy szavazat.)

 

I Knew It Was You – John Cazale újrafelfedezése (I Knew It Was You: Rediscovering John Cazale, 2009)

Ebben az alig 40 perces kis műben kollégák, barátok, családtagok és rendezők emlékeznek meg arról a férfiról, aki életében mindössze 5 filmben szerepelt, de ezek mindegyikét jelölték a Legjobb Film Oscarjára. Számomra Cazale legemlékezetesebb szerepe a Kánikulai délutánbeli, A Keresztapákat olyan régen láttam, hogy alig emlékszem rájuk; a másik kettő (A szarvasvadász, Magánbeszélgetés) pedig még hátra vannak a megnézendőimből. Ez a kis emlékezés feleleveníti őt, megmutatja, hogy a tehetsége olyan mértékű volt, hogy már a puszta jelenléte miatt a körülötte lévők is sokkal jobban játszottak; és hogy olyan szerepeket alakított tökéletesen, amiket senki más nem akart volna. Mindig mellékalakként láthattuk, de mégis ellopta a jeleneteket a főhősöktől. Számomra csupán az visszatetsző, hogy valamiért a producer Brett Ratner megszólaltatta Philip Seymour Hoffmant meg Sam Rockwellt is, holott nekik vajmi kevés közük van a témához. Ugyanígy kilóg a sorból Steve Buscemi, de ő nagyon közel áll ahhoz, hogy a modern John Cazale-nak tekinthessük, szóval vele nincs gond. Amúgy Ratner maga is belepofátlankodott a filmbe, és Hoffmannal meg Rockwellel együtt súlytalan hozzászólásai vannak. Az I Knew It Was You nem annyira lehengerlő, mint az Orion; és nem olyan szívbe markolóan szép, mint a Puskás Hungary; de úgy érzem, méltó ahhoz a személyhez, akiről szól. Rövid, ahogy az ő élete, lényegre törő és érdekes.

Az Orionról holnap lesz szó.

imdb: 7.9

port.hu: 8.0 (Ismét egyetlen szavazat alapján.)

 

Jig (2011)

Dokumentumfilm az ír tánc versenyszerű formájáról. 10-21 éves korig bemutatnak nekünk néhány versenyzőt, fiúkat, lányokat, a világ minden tájáról. Van köztük, aki szimpatikus, olyan is, aki nem, néhányukért tényleg szorítottam (Broganért, Johnért és Joe-ért). A 10-11 éves korosztálynál nem örültem az eredménynek, mert látszott, hogy itt a pénz győzött, de érdekes, hogy az egyetlen nem fehér versenyző, aki olyan magabiztos és szintén gazdag volt, hogy lebőgött. Külön kiemelném az orosz hölgyeket, akik csak mellékszerepet „játszanak”, de szimpatikusak, jó fejek, nekik is szurkoltam. Szóval ez a filmecske egy olyan témát jár körbe, ami teljesen hidegen hagy; de bemutatja egy verseny indulóit, a küzdelem mögötti embereket és a sportot, ami összefog egy csomó fiatalt a világ legkülönbözőbb pontjairól – ezért mégis tetszett. Azt viszont elmagyarázhatná valaki, hogy minek kellenek ezek az ocsmány parókák…

imdb: 6.7

port.hu: 10 (Egy szavazatból. Amúgy ennyire azért nem jó.)

 

Enron – A legokosabb fickók a teremben (Enron: The Smartest Guys in the Room, 2005)

Ez egy elég régi, 12 éves dokumentumfilm az évszázad vállalati csalásának hátteréről. Filmes szempontból rendkívül érdekes, hogy bemutatják, Arnold Schwarzenegger kormányzóvá választásában nagy szerepet játszott a Kaliforniát sújtó, az Enron által indukált áram-krízis. Az, hogy az ifjabb Bush benne volt ebben a buliban, még csak nem is meglepő. A film egyik esztétikailag legfeltűnőbb jellemzője a remek zene, nagyon jól válogatták össze a kísérő dalokat az egyes fejezetekhez. A végső mérleg az, hogy ebben a csalásban mindenki részes volt, és ameddig folyt be a pénz, senkit sem zavart, hogy tulajdonképpen átverik, meglopják egymást és embertársaikat. A cég összeomlásával megközelítőleg 60 ezer (!) dolgozó [a wikipedia szerint 20 ezer] vesztette el a munkahelyét, nyugdíját; közben a felső vezetők közül mindössze egy érezte magát olyan szinten bűnösnek, hogy önkezével vetett véget az életének. A többiek közül az egyik meghalt, a másik kettőt lecsukták [de azért külön érdemes elolvasni Andrew Fastow wikipedia lapját, azért ez nem semmi]…

imdb: 7.7

port.hu: 10 (Megint egy ember szavazott. Talán jobb a Jignél, de nem 10/10.) 

 

How To Dance In Ohio (2015)

Már korábban meg akartam nézni, de akkor a Sundance adása egyszerűen megállt a tévémen… Most, hogy láttam, végre elmondhatom, miről szól, mert az érdekes címén (Hogyan táncoljunk Ohioban?) és a műfaji megjelölésén (áldokumentumfilm) kívül más nincs róla a port.hun. A lényege az, hogy bemutat néhány magasan funkcionáló autistát, akik mind ugyanabba a terápiás intézetbe járnak. Két legfőbb szereplőnk Jess és Marideth, különböző korosztályú lányok, akik számára a világ rengeteg kihívást tartogat. Láthatjuk, hogyan készülnek az iskolába/munkahelyre, mit csinálnak a szabadidejükben, szóval megismerhetjük őket. Közben pedig a fő „cselekményszálat” egy bál jelenti, amit az intézet szervez. Minden felbukkanó alak erre készül, és ez lesz a végén a nagy csúcspont. Érdekes volt látni ezt az egészet, de elgondolkodtató, hogy vajon mennyi belőle a tényleges dokumentum és mennyi a fikció? Ezen felül elgondolkodtató, hogy milyen viszonyban állnak ezek az emberek az animével – de ez már csak az én véleményem. Nem volt annyira fantasztikus és lehengerlő, mint az Orion, de azért örülök, hogy láthattam – a vége nagyon pozitív érzéseket keltett bennem.

imdb: 7.9

port.hu: Nincs értékelés. 

+ iBoy, Doctor Who: The Movie, MindenkiAlena, István király, Pandaemonium, Henry, Muriel esküvője

Holnap a tényleges szülinap alkalmából a 2017-ben látott legjobb filmek jönnek!

Szólj hozzá!

Címkék: hírek


2018.02.09. 22:37 Tévésámán

Szülinapi hét III. - Majdnem teljesen jó mozik tavalyról

Az itt következőkre változó okok miatt, de 4/5-öt adnék. A 2017-ben leírtakat az idei évben hozzátoldott szöveg dőlt betűvel követi. 

fhooooooooooooooooooouuuuuuuuuuuuurrrr.jpg

A keményfejű (Renegade, 1987)

Bár idén már 30 éves leszek, még mindig akadnak olyan Bud Spencer és Terence Hill-filmek, amiket sose láttam. Ez is egyike volt az említetteknek és éppen annyi idős, mint én magam vagyok. Terence bácsi ismét E.B. Clutcherrel (alias Enzo Barboni) dolgozott, főszereplőtársa saját fia, Ross Hill volt; a gonoszt pedig a tavaly elhunyt, szerintem rendkívül tehetségtelen Robert Vaughn alakította. A keményfejű zenéje remek, a sztori eleje kicsit unalmas, utána viszont beindul és egy vicces kis road movie-vá válik. Sajnos az utolsó félórára nagyon leül a hangulat, a cselekmény több sebből vérzik, és a teljes játékidőből legalább 15 percben szó szerint semmi sem történik, csak azt látjuk, ahogy a két hős kocsikázik, vagy ahogy felvonulnak a befejezéskor elég fontossá váló motorosok. Ez egy amolyan Best of Terence Hill-válogatás, de ugyanakkor érződik rajta, hogy az égkék szemű Mario bácsi felett lassan kezd eljárni az idő – szerencsére erre kihegyeztek néhány poént. Itt a lényeg az, hogy az idősödő filmcsillag át akarta adni a stafétabotot a fiának, ebből azonban sajnos semmi sem lett, ugyanis az ifjú Ross három évvel később, mindössze 16 évesen elhunyt egy autóbalesetben és ez lett rövid karrierjének egyetlen főszerepe. Azért egészen pozitív élményt nyújtott számomra ez a filmecske – úgy hiszem, Will Smith is valami ilyesmit szeretett volna kihozni A Föld utánból, csak belebukott…

imdb: 6.3 (Érdemes elolvasni az előző bejegyzést, hogy lássuk, azokra mennyit adtak a kintiek.)

port.hu: 9.1 (A magyarok nagyon elfogultak Hillel és Spencerrel, de ha objektívek vagyunk, és ránézünk a külföldi pontszámra, láthatjuk, hogy ez sose ért ennyit...)

 

Brooklyn (2015)

Kellemes kis romantikus dráma, amiben láthatjuk Saoirse Ronant hányni és fosni:D (Persze nem premier plánban.) Meg hogy zsíros a bőre. A szállásadónő asztala körül remek poénok hangzanak el, és a „féktelen bulik” is viccesen hatnak, de sajnos a sztori végét könnyű kitalálni. Jó volt, kedves, ugyanakkor felmerül egyetlen aprócska kérdés: Ezt a filmet miért most kellett leforgatni? Ma már nehéz elmenni amellett, miként értelmezhető az, hogy a lány, aki elhagyja az otthonát, hogy egy civilizáltabb helyre kerüljön, ott kint megtalálja a boldogságát, majd később még az otthonáról is lemond, csak hogy maradhasson… Utólagos hozzátoldás: Tony családjában talán egyetlen igazán olaszos arc van. És hát maga a színész egyáltalán nem olasz, hanem orosz zsidó származású.

Öt vagy tíz évvel ezelőtt semmi gondom nem lett volna ezzel a sztorival, most azonban propaganda-íze van, ezért nem kaphat maximális pontszámot.

imdb: 7.5

port.hu: 8.5 (Miért?)

 

Halálos fegyver 4 (Lethal Weapon 4, 1998)

Remekül szórakoztam, bár ez egy korántsem hibátlan alkotás. Akadnak megmagyarázhatatlan jelenetek (AK-47 a víz alatt is működik, 2 vonat egymás után), borzasztóan irritáló pillanatok (a fogorvosnál és a szülésnél), de vannak tök jó poénok (Chris Rock ellensúlyozza Joe Pescit), a verekedések meg a lövöldözések pedig ismét királyak. Sajna a fordulatok egy része kitalálható, és a szereplők elég sokára veszik észre azt, ami nyilvánvaló. Külön tetszett a mobiltelefon-ellenes kirohanás, ami ma aktuálisabb, mint valaha; valamint a Kőkemény igazságból az igazgatót játszó pasi felbukkanása, aki a Szomszédok Kenéz elvtársának hangján szólal meg:) Azért érdemes elgondolkodni rajta, hogy mennyire hasonló ez és a T4XI

Dacára annak, hogy ez egy negyedik rész, még mindig sokkal többet tudtak kihozni belőle, mint manapság egy másodikból. Igaz, hogy itt már nyoma sincs az első epizód halálosságának, mégis jobb szórakozást nyújt mai hasonló kaliberű kollégáinál. 

imdb: 6.6

port.hu: 9.0 (Úgy látszik, hogy ha valami megjelent videokazettán, az minimum 8-ast érdemel.)

 

A legyek ura (Lord of the Flies, 1963)

Tavaly láttam a ’90-es évekbeli változatot, aztán elolvastam a regényt is. Az említett, korban hozzánk közelebbi inkarnációnál írták az imdbn, hogy a régebbi jobb, hatásosabb. Nos, a regény ismeretében kijelenthetem, hogy ez nem teljesen igaz. Bár a ’90-es évekbeli színes, részletes és kendőzetlenül ábrázolják benne az erőszakot, mégis teli van dolgokkal, amik a könyvben nem szerepeltek, valamint sokszor unalmassá válik. Ebben a változatban azonban minden irtó gyorsan történik, számos esemény, motívum kimarad William Golding írásából, ám van benne néhány igencsak remek vonás, ami kenterbe veri későbbi utódját. Az első és legfontosabb a gyerekek elvadulásának bemutatása. Itt az erőszak helyett a puszta vadság dominál, és nagyon szép filmnyelvi jelképe az elállatiasodásnak a szereplők ruházata. Amíg Röfi az egész cselekmény alatt magán hordja a teljes iskolai egyenruhát, térdzoknistól; addig Ralph-on szintén rajta van, de már szakadozik le róla, hiszen ő képes alkalmazkodni; a többiek pedig levetkőznek, csak a nadrágjukat hagyják meg vagy annyit se, rongyokat és növényekből font ágyékkötőket viselnek, befestik magukat. A csúcs Jack arcának változása, ahogy a sapkáját lecseréli az arcfestésre, majd tollakat (?), végül az egész képét befedő maszkot visel. Ugyanezt a célt szolgálja a kis Percival bemutatkozása, amit fokozatosan elfelejt, ahogy egyre inkább elveszti emberi mivoltát, ez a legvégén lesz egy fantasztikus motívummá. Való igaz, hogy a fekete-fehér erőteljesebbé teszi a képi világot, ám a folyamatosan szóló háttérzene rengeteget ront az egészen, egyáltalán nem illik oda; az elsietett felvezetés miatt meg egészen a tengerparti öldöklésig kevés az izgalom. Az igazán nagyszerű feldolgozás olyan lenne, ami a későbbi verzió részletességével mutatja be a gyerekeket és a szigetet, elénk tárja a legbrutálisabb pillanatokat is; de benne van a ’63-as eredeti formai és filmnyelvi megoldásainak sora, a srácok elvadulásának lefestése; mindezt pedig csak a sziget hangjai festik alá. Egyszer talán elkészül…

Elsőnek a '90-es verziót láttam, utána olvastam a könyvet, aztán néztem meg ezt. Talán ha a korábbit nem látom, csak a könyvet olvasom, akkor más lenne a véleményem; a regény ismerete nélkül pedig megint másként értékelném ezt. Szóval ismét itt a kérdés, hogy nézzünk-e olyan filmeket, amik könyvekből készültek; és ha igen, akkor a könyv elolvasása előtt vagy után? 

imdb: 7.0 (Ez nyilván a művészi jellegnek szól.)

port.hu: 8.5 (Ezt viszont nem tudom, minek szól...)

 

Pszichiáter a világ ellen (Mad to be Normal, 2017)

Baromi hülye ez a magyar cím… [Angolul valami olyasmit jelent, hogy Hülye lennék normálisnak lenni.] Szóval David Tennant ismét egy doktort játszik, csak ezúttal ember, skót és radikális gyógyító módszereket alkalmaz. Ez a film egy amolyan lazán összefűzött jelenetsor, ami lineárisan halad, ám mialatt néztem, úgy éreztem, hogy valahogy mégis inkoherens az egész. A főszereplő érdekes és az őt alakító Tennant remek teljesítményt nyújt, a betegek közt szintén vannak figyelemre érdemes alakok, de egyikükre se jut idő. Vagyis inkább nincs idő a betegségükre, mert a fókusz egyértelműen Laing doktoron van. Mindenképpen olyan mozi ez, amit érdemes látni, főleg, ha az ember érdeklődik a mentális zavarok iránt – viszont irtó furcsa is.

imdb: 6.6 (Szarjunk A szolgálólány meséjére!:D)

port.hu: 8.5 (Végülis a színészek nagyon jók, de történet alig akad. Szerintem ez nem érdemel ennyit.)

 

Woyczeck (1979)

Sokáig vártam, hogy láthassam végre, de utólag azt kell mondanom, hogy a magyar verzió jobb. Ez talán közelebb áll a színdarab-töredékhez, ami a történet alapja, de nem igazán adja vissza azt, ami szerintem a lényeg, a kisember értelmetlen életét, amit mások tönkretesznek, mindazt a szenvedést, amin keresztül megy. Az itteni címszereplő katona, tehát parancsoknak engedelmeskedik – a magyar a vasúton dolgozik, szóval kevésbé parancs-orientált. A németnek van egy bajtársa, akivel beszélgethet; az orvos csupán egyetlen jelenetben kínozza, ahogy a kapitány is – itthoni kollégájának sokkal többet kell kiállnia velük szemben. (Ha jól emlékszem…) Nagyon érdekes, hogy itt a kapitány kevésbé tűnik bűnösnek abban, hogy mi lesz Woyczeckkel, és sokkal nagyobb részben hibás a doktor, aki belehajszolja az őrületbe. Ennek csupán a tetejére jön a szép, csalfa asszony; ám míg a német nő valamiképpen érdeklődik a német „hős” iránt, addig a magyar nyíltan gyűlöli a „párját”. Herzogot elsősorban a gyilkossághoz vezető út érdekli, de Klaus Kinski karaktere inkább háborodott, semmint kiszolgáltatott. A kocsmai résznél, ahol a szerető inzultálja, bizony látszik, hogy tehetetlen; Kováts Lajos azonban el tudta volna intézni Gáspár Sándort – ha akarja. Kováts tűr, némán, egy apokaliptikus pokolban; Kinski egy színpompás, muzsikaszóval átitatott, festői környezetben, monológok során át bolondul meg, elsősorban a féltékenységtől és csak másodsorban azért, mert szórakoznak vele. Hallhatunk néhány nagyon izgalmas gondolatot („minden ember egy szakadék és elszédül, aki belenéz”), a címszereplő alakítója pedig lehetetlenül intenzív előadást nyújt; de mégis, a magyar sokkal nyomasztóbb, durvább és megjeleníti azt, ami innen gyakorlatilag teljesen hiányzik: az értelmetlenséget. Helyette megkapjuk a gyilkosság utóéletét és a „hős” dicstelen végét, ám mindez csak utalás – befejezetlen, ahogy az eredeti mű is az. Most már csak a Fitzcarraldot kell látnom és akkor teljes lesz a Herzog-Kinski-filmográfia…

Itt megint az a helyzet, hogy egy korábbi találkozásom a történettel "megrontja" az élményemet. De ha nem lenne Szász János lenyűgöző erejű munkája Kovács Lajossal, akkor valószínűleg hidegen hagyna maga a Woyzeck is. (És ez persze nem kapott Oscart...) Herzog mást akart elmesélni, mint Szász - hozzám talán egyszerűen honfitársam meséje áll közelebb. Művészi szempontból lehetne elemezgetni a kétféle látnivalót, de erre most nem vállalkozom. Szóval a német adaptáció csak azért csúszik le az 5-ös dobogóról, mert a magyar kiszorítja onnan. 

imdb: 7.2 (A magyar ugyanennyit kapott.)

port.hu: 7.8 (A miénk 8.4. Ugye, mennyivel más, ha mi nézzük, mint ha kint nézik? Ők sose fogják megérteni.)

 

Nemzetidegenek

Rövid alkotás az ’56-os szabadságharc egyik mártírjáról, Herhoff Györgyről. Mialatt még élő húga elmeséli György élettörténetét, egy tök jó, modern, számítógépes animációban, kissé a Tintin figuráira emlékeztető rajzok segítségével megtestesülnek a szavai. Ez a része remek, érdekes, szép és igaz. Ugyanakkor van egyfajta keret, melyben „nyomoznak”, hogy kiderítsék, miért kellett a központi alaknak 4 évet lehúznia a börtönben. Ez pedig végül nem derül ki, és mivel a férfi meghalt a szabadságharcban, ezért utólag – elnézést kérek – úgy érzem, hogy lényegtelen is. Kiszabadult és utána elment a forradalomba, harcolt és életét adta hazájáért, emlékét ma is őrzik azok, akik tudják, mennyire fontos volt minden csepp elhullott vér abban a szörnyű, de szép októberben, s novemberben. Szóval a film kerete érdektelen, mert nincs vége – erről a készítők nem tehetnek – a közepe, a veleje viszont kitűnő. Ezért érdemes látni.

Ha csak a hölgy beszélt volna az animációval, ez akár 6-ost is kaphatott volna.

port.hu: 6.7 (Végre értjük, hogy ami nem igazán jó, az nem igazán jó. Az imdbn nincsen fent.)

 

Baseball barátok (61*, 2001)

Kellemes, szép, kissé giccses és nagyon hosszú sport-dráma. Az eleje összecsapott és unalmas, de miután átérünk 1961-be, rögtön sokkal jobbá válik. Most azt láthatjuk, hogy miként élik meg a játékosok a sikert és a kudarcot, miközben a média, a közönség meg a magánéletük is közbeszól. Érdekesség, hogy a rendező a humoros szerepeiről ismert Billy Crystal, műve viszont korántsem vígjáték. A hosszú játékidő alatt először az egyik, majd végülis a másik barát lesz a főszereplő, és az utóbbit alakító, számomra teljesen ismeretlen Barry Pepper tök jó teljesítményt nyújt. Érdemes kiemelni, hogy a magyar szinkronban Rékasi Károly szintén megdolgozott a karakter életszerűbbé tételéért, ugyanis remek vidéki akcentussal beszéli végig ezt a több mint 2 órát. A két sztár-baseballos családi élete, múltja és a csapat teljesen háttérben marad, a lényeg a testi-lelki megpróbáltatásaik sora, az, ahogyan szembenéznek az akadályokkal, meg persze a nagy rekord, az egy idényben ütött legtöbb hazafutás. Elgondolkodtató, hogy akik Roger ellen szurkolnak, miért teszik, hogy mekkora hatalma van a kimondott vagy ki nem mondott szavaknak az újságírók kezében, és hogy valaki mitől vagy miért válik igazi legendává. A játékidőt mondjuk 15 perccel megdobó keretre viszont szerintem aligha volt szükség, emiatt válik a 61* (az angol cím ilyen egyszerű, tényleg van benne csillag) giccsessé. De még így is jó, aki kedveli a sportfilmeket, annak ajánlom!

imdb: 7.8 (A patriotizmus miatt?)

port.hu: 6.7 (Reálisabb, de ahogy az amerikaiak nem érthetik a mi Woyzeckünket, úgy mi se érthetjük igazán az ő hazafias sportjukat.) 

+ Nézd, ki van itt; You, Me & Him; Meet CuteKincsemSzuperhekus kutyabőrben, One Percent More Humid

Holnap jönnek a maximális pontszámú alkotások 2017-ből!

Szólj hozzá!

Címkék: hírek


2018.02.08. 20:45 Tévésámán

Szülinapi hét II. - Közepes filmek, amiket tavaly láttam

Avagy minőségi trágya Hollywoodból - ezekre 3/5-öt adnék. Sima betűkkel a 2017-es megjegyzéseim jönnek, dőlttel a mostani toldások.

3.jpg

Deadpool (2016)

Néha vicces és jó, máskor unalmas. Sok esetben átlépik a határt, ameddig még tényleg király lenne a dumák/poénok sora, más meg alapvetően se működik. A kiszólásoknak se mindig van értelme. Azért elszórakoztatott, de attól, hogy felrúgja a műfaja szabályait, még szuperhős-film marad…

Lehetetlenség komolyan venni azokat az embereket, akik azért imádják ezt, mert hogy ilyennek kellett volna lennie minden szuperhős vagy X-Men-mozinak, mert ők így is elmentek megnézni az összes többit, és meg fogják nézni a következőeket, a Fekete Párducot meg ennek a folytatását, dacára annak, hogy képregény formájában le se szarták őket... Ha a Deadpool tíz évvel ezelőtt készült volna el így, akkor talán még meg is tapsoltam volna, de ma már annyira immúnisak vagyunk az erőszak mindennemű ábrázolására, hogy ezzel senkit se lehet elkápráztatni, a 16 éven aluliakat célzó szexuális poénok szánalmasak, a többi együtt meg nem tesz ki egy egész filmet. 

imdb: 8.0 (Nevetségesen magas pontszám.)

port.hu: 7.3 (Örülök, hogy nem mentünk itthon 8 fölé.)

 

Star Trek – Mindenen túl (Star Trek: Beyond, 2016)

Az első rész tetszett, megvettem dvdn is, bár leárazva. A második se volt rossz, a harmadik viszont valahogy nagyon gyorsan eltűnt a színről. Azért kíváncsi voltam, vajon milyen lehet? Hát az első félórája irtó unalmas, aztán jönnek az új ellenfelek, akik jól néznek ki és a fegyvereik odavágnak, Bones doki szórja a poénokat, a fehér hajú űrlény-lány is tetszett; de azért van mibe belekötni: Hogyan tudják kezelni a Föderációsok azokat a fegyvereket és űrhajókat, amiket most látnak először (például Uhura egy támadója ellen annak társát használja fel fegyverként)? Uhura és Sulu hogyan tudnak szabadon járkálni a börtönben? Nincsenek bezárva, vagy a náthás űrtörpe engedi ki őket, esetleg direkt nyitnak nekik egérutat? Ezeken kívül nehéz figyelmen kívül hagyni a kitalálható fordulatokat és a Star Wars-utalásokat (szörcsögve lélegző főgonosz, a tervrajzon középen kirajzolódó Halálcsillag-alakzat). Azért elszórakoztatott, de nem fogom sajnálni, ha ez lesz az utolsó epizód…

Sophia Boutellát az Isten is ilyen szerepekre teremtette, Karl Urban meg hülyéskedhetett egy kicsit; Idris Elba szörnye viszont csak addig érdekes, ameddig felfedik a valódi személyazonosságát, onnantól unalmassá lesz. És ezen kívül nincsen benne semmi - persze lehet, hogy az eredeti sorozat rajongóinak tetszik, én csak a mozifilmeket néztem meg az Űrszekerekből, tehát fogalmam sincs, hogy ez mennyire "trekes". Azt hiszem, hogy J.J. Abrams-nek ideje lenne példát vennie George Lucas-ról és visszavonulnia...

imdb: 7.1 (Azért ennyire korántsem jó...)

port.hu: 7.1 (Nemzetközi konszenzus.)

 

Morgan (2016)

Egy tök jó ötletből a végére nagy baromság lesz. A főszereplő Kate Mara elképesztően ellenszenves, nagyon megutáltam a játékidő alatt és a történet meg a készítők is részrehajlóak voltak vele szemben. Ahogy kijön a börtönéből, az igazi baromökörség, mert ha ő kijön így, akkor Morgan is ki tudott volna; a végső leszámolásnál meg ahogy túléli, hogy felnyársalják… Dühítő! Nem beszélve arról, hogy a teszten a doktor direkt provokálja Morgant, addig baszogatja, amíg elszakad nála a cérna. A legidegesítőbb az egészben viszont a befejezés, mert erre az ostoba, kiszámítható fordulatra építették fel az egészet! De jól esett viszontlátni Rose Leslie-t, aki remek volt és Anya Taylor-Joy szintén rendkívül pozitív befolyást gyakorolt rám. Sajnálom, hogy mi lett a vége, mert amúgy tetszett volna, így viszont…

Talán megirigyelték Christopher Nolantől a nagy csavarokat, és ők is ilyet akartak csinálni? Nos, nem jött össze... 

imdb: 5.8 (Na, végre egy valamennyire reális értékelés!)

port.hu: 6.9 (Valahogy nekünk jobban tetszik a szar, ha csillog.)

+ A szeretet könyve, 1945A kaptár: Utolsó fejezet, The Most Hated Woman in America

Holnap folytatódik a felsorolás...

Szólj hozzá!

Címkék: hírek


2018.02.06. 21:55 Tévésámán

Szülinapi hét I. - 2017. legfurább és legpocsékabb filmjei

10_exactly_ten.jpg

Ebben az évben immár tíz éves lesz a blog. Visszatekintve, anno kb. senki voltam, kiforratlan személyiséggel, mindenféle tudás és tapasztalat nélkül, viszont sok idővel rendelkeztem. Ráértem, plusz lelkesedtem, ez a kettő együtt elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megszülessen az oldal. Fennállása óta egyetlen fillért sem költöttem rá, de bevételem sem származott belőle; sosem hirdettem sehol, ám párszor a blog.hu kiemelte a cikkeimet, így aztán néha sikerült igen szép letöltés-számot produkálni. 

Mostanra az időm kevesebb lett, ráadásul már másképpen viszonyulok a szabadsághoz, amit ez ad, és megpróbálom hasznosan tölteni. (Mellékesen pedig tíz évet öregedtem...) A lelkesedésem kb. A Galaxis Őrzői első része után fogyatkozott meg, azóta valójában szinte minden film hidegen hagy, amit mozikban játszanak, ritka kivételekkel. Továbbra is kitartok kedvenceim (Juno Temple, Maisie Williams és az újonnan érkező David Tennant) mellett, ha ők valamiben szerepelnek, azt megnézem, amúgy csak dokumentumfilmek és érdekesnek látszó izék elé ülök le. 

2017-ben kevesebb, mint 50 olyan alkotást láttam, amikhez korábban még nem volt szerencsém, ebben a bejegyzésben az év legfurább mozgóképét meg a legértékelhetetlenebbeket vesézem ki. Ahogy tavaly, most is először jön az egy évvel korábbi feljegyzésem, utána esetleg mostani kiegészítés, dőlt betűvel, illetve pontszámok az imdbről, a port.huról és saját kútfőből.

025.jpg

Nem tudnám lepontozni

Radírfej (Eraserhead, 1977)

Ez meg mi a bánat volt…

David Lynch - ennyi elég? Azóta tudom, hogy ez a fiatal férfi apává válástól való félelmét mutatja be a maga groteszk, torz és ijesztő módján. Nagyon-nagyon nyomasztó volt, nem szívesen látnám újra. Érdekességnek annyit, hogy van magyarázat a címre és ez nincs összefüggésben a főhős fura hajával.

imdb: 7.4

port.hu: 7.9

p03vjg1w.jpg

Értékelhetetlenül ortó valamik 

A nő, akit szerettem (Freeheld, 2015)

Ez a film bebizonyítja, hogy Ellen Page immár nem más, mint egy szócső, és ebben a minőségében az, amit tesz, filmes szempontból értékelhetetlen. Engem személy szerint nagyon zavar az igazi igazságtalanság, ezért megértem, hogy Laurel kálváriájáról fontos beszélni, mert ez hozzá tartozik a méltányossághoz, DE ennyi édeskevés. A harmadik számú főszereplő, Michael Shannon lejátssza a két női főhőst, a karaktere sokkal érdekesebb és izgalmasabb, mint Laurel és Stacie, a történet pedig baromi unalmas. Miért? Mert nyilvánvaló a végkifejlet, még akkor is, ha nem nézünk utána. Semmi meglepő nincs, az a néhány jó jelenet pedig önmagában túl kevés ahhoz, hogy elvigye a hátán az egész alkotást. Ellent még a hangjául választott Bogdányi Titanilla is lekörözi, pedig őt nem is lehet látni! Ezen kívül miért érezzek szánalmat egy olyan személy iránt, aki saját magának okozta a tüdőrákot, mivel állandóan dohányzott? Julianne Moore-nak nem sikerült ismét kasszíroznia a beteg-szereppel, a Steve Carrell által megjelenített alak meg önmagában bizonyíték arra, miért utálja annyi ember a melegeket… Sokaknak lehet köze ahhoz, amit itt láthatunk, de ebben a formában; objektíven, személyes érintettség nélkül nézve ez így rossz. A szereplőket nem tudtam megkedvelni, képtelenség együtt érezni velük, stb. A szomorú az, hogy Page még a pénzével is támogatta ezt. Sajnálom, hogy feladta a karrierjét azért, hogy szócsővé változzon…

Propaganda, a rosszabb fajtából. 

imdb: 6.5 (Baromság, ennek kb. a felét érdemli.)

port.hu: 7.7 (Komolyan?! Mi a bánat...)

Szerintem: 1/5

 

Szalagavató (Prom Night, 2008)

A port szerint horror, a teletext szerint sci-fi, valójában ez egy „belépő szintű” horror. A legfőbb baja az, hogy rém unalmas, bár a gyilkost alakító pasi jól játszik, de a figura üres és érdektelen, ahogy a többiek is. A 15-ös karikás besorolás miatt a gyilkosságokból semmit se mutatnak meg, a cselekmény pedig gyakran kitalálható (pl. a kettes számú barátnő halálát már akkor borítékoltam, mikor először megjelent). Sok dologban rendkívül ostoba a Prom Night, ilyen a tettes külseje (Charles Manson); az áldozatok halálának oka (mindig egyedül vannak egy szobában); vagy a civil ruhás detektív, aki álcázni akarja magát, de az övén van egy baszottnagy, csillogó jelvény… A helyszín és a látottak többször is a Hitman: Contracts-et juttatták eszembe, az ijesztéseket jumpscare-rel (ijesztő hanghatás + hirtelen képi hatás + a szereplő felsikolt) oldják meg minden egyes alkalommal. A beleerőltetett propaganda kifejezetten zavaró volt, de azért akadtak nagyon jó dolgok. Ilyen a fiúk reakcióinak sora („nem is biztos, hogy te nyersz”); a végén a direkt a Rémálom az Elm utcábant idéző ismétlődő jelenet; vagy a módszer, ahogy a gyilkos kijut a hotelből. Összesítésben viszont pocsék volt, nem ajánlom.

imdb: 3.9 (Magáért beszél.)

port.hu: 5.5 (Ez is miért kapott ennyit, érthetetlen. Túl sok hülye fér hozzá az internethez itthon?)

+ Underworld: Vérözön

Hamarosan folytatódik a felsorolás, a közepes értékű látottakkal. 

Szólj hozzá!

Címkék: hírek


2017.12.28. 17:43 Tévésámán

Requiem (1981)

requiem1.jpg

Fábri Zoltán most lett volna 100 éves, Örkény István, a kedvenc íróm, pedig 105. Kettejük közös munkája ez a gyönyörű dráma, amely filmre vitt, kiegészített és izgalmassá tett egy olyan novellát, amit egyébként nem szeretek. Cikkem tárgyát ebben az évben már láttam egyszer, és akkor azt gondoltam, hogy meg kell néznem újra ahhoz, hogy írhassak róla. Tegnap éjjel erre ismét lehetőségem adódott, így most már teljes nyugalommal megformálhatom a véleményemet.

„In memoriam Hannover István, 

szül. Budapesten, 1917-ben,

megh. 1951-ben, a váci fegyházban”

Van négy ember: A gátlásos, fiatal és csúnya Pelle Gyula (Gállfi László); a szépséges és szomorú Netti (Frajt Edit); a gazdag és idős ügyvéd, Kari (Kálmán György) és a politikai okokból bebörtönzött kommunista ifjúsági vezető, Pista (Balázsovits Lajos). Utóbbi kapcsolja össze az előző hármat: Pellével együtt raboskodtak, Netti a szerelme volt, Kari a pártfogója. Pista meghal a váci fegyházban, és ezzel elindítja egymás felé a többieket – Pelle egy sötét éjszakán becsönget az ügyvéd lakásába, ahol Netti nyit ajtót, és meglátja a magába zárkózó, a világ elől elbújni akaró fiatalemberben a halott szerelmét… 

Ahogy a nyitányban mondtam, nem szeretem ezt a novellát, de ahogy öregszem, úgy kezdem igazán megérteni, hogy miről szól. Ez az adaptáció tökéletes, mert minden benne van, amit Örkény szeretett volna elmesélni, ugyanakkor kiegészül Fábri mondanivalójával is. Bepillantást nyerhetünk a börtön cellájába, ahol az ’50-es évek terrortól terhes első éveinek nyomasztó hangulata telepedik ránk, de közben versek, elgondolkodtató mondatok és a szépség mindenféle képi formája kényezteti az elménket meg a szemünket.

requiem2.jpg

„Nettiből csak nálam vizsgázhatsz.”szpojler itt 

Pista végülis rendelkezik arról, hogy legbecsesebb földi kincsét, Nettit, ki örökölhesse: Legyen Karié, ő majd gondoskodik róla, tejben-vajban füröszti, hiszen egy ilyen asszony ennél kevesebbet nem érdemel. Ugyanakkor, amit elmesél Pellének, azzal önmagát emlékezteti arra, mi vár rá, ha egyszer kiengedik, és megpróbálja eligazítani a fiatalembert az életben, hogy ha majd egyszer kiszabadul, megtalálja a maga útját. Egyikük sem sejti, hogy Pista meghal a fogházban, és mindaz, amit átadott Gyulának, az Netti karjaiba vezeti őt. Vagy talán mégis tudta? Felismerte, hogy Pellének mekkora szüksége van – nem egy, hanem A – Nettire? Korábban ez sosem fordult meg a fejemben, mikor a novellát olvastam… 

Szpojler vége 

Örkény egyik nagy erőssége a sűrítés: Mialatt a jelenben, a cselekményben végülis alig történik valami, több évnyi eseménysort élhetünk végig a szereplők emlékein keresztül. A tágas, gazdagon berendezett lakás adja a helyszínt, ahol a két központi szereplő, Netti és Pelle interakciója folyik, s ebbe kívülről, telefonon meg emlékekben kapcsolódik be Kari; és mindent beleng Pista szelleme. A hatása akkora, hogy saját képére formálja egykori cellatársát, akinek emlékei közösek az asszonyéval, olyannyira, hogy a vége felé az egyik képen a múltbeli kis szigeten Pista ténylegesen átalakul Gyulává. Újabb fontos utalás, hogy a fiatalember igazi önálló életéről alig tudunk meg valamit, amit pedig mégis, azt csak a szavai támasztják alá, képek nem – akár igaz is lehet, de ez azt mutatja, hogy senki volt, mielőtt „Pista lett”.

orkeny_requiem.jpg

Míg a két P-betűs férfi valódi cellában raboskodik, ahol nincsen semmijük, senkijük és azt tesznek velük a fogva tartóik, amit csak akarnak; addig az asszony egy antik bútorokkal, művészeti értékekkel és idegenséggel teli, kényelmes, pazar lakásban érzi magát rabnak. Nettiről mindenki tudja, hogy mennyire szép, ő is tudja magáról; Gyulát pedig mindenki csúnyának tartja, ahogy ő saját magát. Netti szépsége (és Pista „jelenléte”) megszépíti Gyulát; az emlékek és a gondolatok szabaddá teszik a rab szellemét; a szerelem bebörtönzi a nőt. 

Kérdés, hogy lehet-e, egyáltalán szabad-e Örkényhez hozzátenni? 1981-ben az író már 2 éve halott volt, azonban még 1969-ben dolgozott együtt Fábrival az Isten hozta, őrnagy úr!-on. Szóval van, ami összeköti őket, és bár Örkény nem volt teljesen elégedett az Őrnagy úrral, a Requiem elkészültét örököse, Radnóti Zsuzsa mégsem akadályozta meg. És milyen jól tette! Fábri ugyanis egy örök szerelem történetében elmeséli a magyar szocializmus születését, megemlékezik a sötét Rákosi-korszakról, továbbgondolja, élettel tölti meg a „kísértet” Pistát, felemeli a novellát. Az eredeti Rekviemből (az író művét kv-vel, a mozgóképet qu-vel kell írni) kimaradt a kor ábrázolása; persze lehet érezni, hogy mikor történik ez az egész, de a direktor úr ténylegesen megmutatja, hogy miért vitték el Pistát (csak szavakkal), ahogy elvitték (de csak részlegesen), és hogy mi volt vele a börtönben. Ezek a nyomtatott oldalakon csak Pelle szavaiból, illetve Netti visszaemlékezéséből derülnek ki. 

Érdemes külön megemlékezni arról, ahogy a rendező és az operatőr Illyés György megjeleníti az emlékezetet. A képsorok sokszor darabosak, meg-megállnak, visszatérnek ugyanarra a pontra. A cselekmény minden visszatérésnél kiegészül egy-egy új mondattal vagy apró mozdulattal, ami az előbb még nem volt ott, mert az emlékező figura előtt homályban maradt. Pelle jobban emlékszik Pistára, mint Netti, valószínűleg azért, mert egy év a börtönben felér tíz évvel a szabad világban, és a fiatalember számára raboskodása alatt a művelt, tanító, jobbító szándékú Hannover Istvánnal eltöltött idő a legmaradandóbb élmény.

requiem3.jpg

Egyes emlékeket képek jelenítenek más, másokat képek és hangok; néha hallhatjuk a két főhős gondolatait, láthatjuk a világot a perspektívájukból; sokszor pedig mindezek keverednek egymással. Például: Pista áll a vasúti hídon, háttal van nekünk, az elhaladó vonat szerelvényei közt rajzolódik ki az alakja, a kép megáll, és közben hallhatjuk Pistát beszélni, de amit mond, valahol máshol és máskor mondta. Mind a kettő Netti emléke, amik összemosódnak, és a nő szemszögéből láthatjuk, hallhatjuk őket. Ha már hallás: Két igen fontos, zavaró hang jön elő újra és újra, egyikük az ajtócsengő, a másik a telefoncsörgés. Mindkettő mást jelez, és mindig valami végzetest indítanak el. 

Van mit agyalni azon is, hogy mikor és miért alkalmazzák a külső nézőpontot? Az egész látnivalót a személyesség hangulata lengi be, viszont amikor kívülről látjuk az eseményeket, akkor egyfajta történelmi rácsodálkozást kapunk. A cellában, a kávézóban, a szépségszalonban és az utcán van csak ez, a többi alkalommal valaki felől, valaki szemén vagy emlékezetén át látjuk a dolgokat. A külső megfigyelő: maga a rendező. Sok kis részlet van, amikre a kamera ráfókuszál, és az előtte, utána lévő többi kép, meg a közben elhangzó szavak töltik meg őket jelentéssel. Ilyen a női kézben egy darab papír, a tálnyi friss körte, vagy a folyóparton heverő uszadékfa. Amit nem látunk, azt elképzeljük, pont, ahogy az író akarta: Amint Pista öltözködik; ahogy kihallgatják, ordítanak vele és megverik; mikor társai röhögve figyelik Pellét, amint az „erőszakot követ el”; stb. Az érzékletes leírás az egyik, a cselekmény indításának vagy végének bemutatása a másik eszköz a néző képzeletének megsegítésére. A Netti életéből vett extra jelenetek (a szépségszalonban, Kari estélyén, az illegális kommunista találkozón) mind arra szolgálnak, hogy bemutassák a kort, de közben érezhető, hogy szeretnék pozitív színben feltüntetni a szocializmus egyik mártírját. Ezzel, ebben a formában, semmi gond nincs, mert mellékszál, és nem ez a lényeg. 

Akkor micsoda? Egyfelől a Szerelem, ami megváltoztatja az embert, ami egy életre hozzáláncol valakihez, amiért mindig Őt keressük mindenkiben - itt láthatjuk, mekkora öröm, ha végre rátalálunk. Másfelől felteszik nekünk a kérdést, hogy vissza lehet-e térni a normális életbe a börtön után, vagy ha elvisznek tőled valakit? Lehet egyáltalán normálisan élni? Mit jelent ez a kifejezés? Aztán itt még filozofálgatunk, hogy mi az Igazság, mit tesz azzal, aki kimondja; mitől lesz valaki szép, és így tovább, de ha már szépség, beszéljünk inkább arról, hogy milyen szép is a Requiem! Az ekkor 25 éves Frajt Edit egy igazi csoda, elsőrangú választás volt, és bizony jól esik nézni őt a meztelen jeleneteiben. Ezek viszont nem öncélú, megbotránkoztató beállítások, hanem a múlandó, ám mégis örök Szépség előtti tisztelgés pillanatai. (Kis személyes megjegyzésem, hogy a novellában Netti egyedül igazán nagy szerephez jutó testrésze a lába, és szerintem Frajté korántsem olyan szép, de ez mindegy, mert összességében gyönyörű nő volt akkoriban.) Amúgy a meztelenség, az egyszer felhangzó káromkodás, meg az erőszakra való utalás miatt adják mindig ilyen későn ezt az alkotást…

requiem4.jpg

„Majd téged is elvisz evezni valaki.” 

A csodás Nő mellé kapunk egy jóképű férfit, a remek Gállfi László azonban elhiteti velünk, hogy abban a világban bizony ő csúnya, a nők kerülik, stb. A Pistát életre keltő Balázsovits Lajos biztosan vonzó a hölgynézők számára, és mindenkit lenyűgözhetnek a nyár képei, a felmagasztosuló, repedezett zománcú lavór csendélete vagy az egyik szerelmi jelenet művészi árnyjátéka. Mindezt erős (digitálisan felújított) színekkel tárja elénk a kitűnő munkát végző Illyés György. A zenét egy egyszerű, visszatérő zongora-dallam képviseli, amit Vukán György szerzett, ezen kívül csak akkor van zene, ha a karakterek hallják valahol. 

Ahogy a film ide-oda ugrál az időben, az emlékek közt „vájkálva”, számos újdonságot mutatnak be az Örkény-novella ismerőinek. Ilyen az a (már említett) részlet, amikor Pistát elviszik az államvédelmisek, illetve a két teljesen új karakter, a harmadik cellalakó (György László) és a betegszobáról érkező rabtárs (Usztics Mátyás). A harmadik fickó képviseli a józan észt, a valóságot, aki mindig megmondja, hogy Balázsovits figurája hiába vár a bocsánatkérésre meg a szabadon engedésre, hiába hisz a nagy proletárforradalomban, mert pont a sajátjai árulták el, ők juttatták ide. Usztics alakja pedig beszámol arról, amiről Pelle nem tudhat: Pista utolsó óráiról. Illetve ezeken túl kiemelt szerep jut Netti futásának. Először sportból fut (de a győzelem szocialista győzelem), aztán azért rohan, hogy Pistát mentse (és az illegális kommunista barátait), végül pedig Karitól, az aranyketrecből kiszabadulva szalad (a takarítónő meg a vasutas kislánya kitör a burzsoázia rabságából). Ne feledjük, 1981-et írunk ekkor!

requiem5.jpg

Szép gesztus Fábritól, hogy a novella Pistájának irodalmi vonatkozását tovább erősíti, ezzel tulajdonképpen Örkény Pistát csinál belőle. Emberünk a cellájában verseket szaval, miután kihallgatói összeverik; a világirodalomról tanítja Pellét, és az egyik kulcsjelenetben, félholtan elmondja kiöltője egyik leghíresebb egypercesét (In memoriam dr. K.H.G.). A telefonbeszélgetés, mikor Kari Nettin keresztül vallatja Gyulát, egy az egyben a novellából került át, és ez annyira örkényi pillanat, hogy akaratlanul is felidéződött bennem a Macskajáték, miközben néztem. Az 1 óra 43 percnyi játékidőnek talán a 60%-át adja az eredeti Rekviem, a többi Fábri hozzáadott tartalma. 

A fókuszban lévők mind nagyon jól alakítanak, mellettük még a karhatalmat játszók érdemelnek kiemelést. Érdekesség, hogy valahol felbukkan a Barátok közt Magdi anyusa, Fodor Zsóka (sem az imdbn, sem a porton nincs feltüntetve, hogy kit játszott), illetve a Szomszédokos vonalat Frajt és Vukán György mellett a Mágenék „bejárónőjét” életre keltő Várhegyi Teréz (a fodrásznő az elején) erősíti. Egyébiránt a nemzetközi filmes portálon keresésre nem jön ki ez a film, Frajt Edit adatlapján találtam meg, és ott azt írják róla, hogy 1982-es, pedig a végén ki van írva, hogy 1981. Végül még egy mondatot a befejezésről: A szép nőket nem lehet leláncolni, aki megpróbálja, az (is) hoppon marad… 

Nagyon tetszett ez a film, mind a két megtekintése megérte, sőt, szívesen látnám harmadszor, negyedszer, vagy huszadszor is! Aki olvasta a novellát, semmiképp ne hagyja ki! 

Pontozás:

Port.hu: 8.4

imdb: 7.6 

Szerintem: 6/5

Utólagos szerkesztés: Újból végigolvastam a novellát, és számos kis apróságot meg pár nagyobb dolgot leltem, amikben különbözik az adaptációtól. 1. Netti papucs nélkül megy ajtót nyitni. 2. Pelle haja vörös, szeme zöld, bőre fehér, fogai rosszak, az anyajegye a bal arcán van. 3. A gyümölcsöstálon őszibarack van (én a filmbelit epernek néztem). 4. Nem egy, hanem másfél évig ültek együtt Pistával. 5. Pistán viharkabát van az evezésnél, "lumberjack" helyett. 6. Netti a vízben vetkőzik le. 7. Kari németek helyett svédekkel van a lokálban.

Pár extra észrevétel: A fodrász szerepel a novellában, de csak annyi, hogy a nő elment oda. Viszont az utazás Konstancába szintén onnan jött, ahogy Kari első mondatai is. Az említett férfi már nem ügyvéd, hanem a külkereskedelmi minisztériumnál dolgozik (egyszerűbb volt azt írni az elején, hogy ügyvéd, végülis Pelle úgy tudja). A kávézós futás szintén megjelenik Örkénynél, és innen tudtam meg, hogy amikor Pista átalakul Gyulává, akkor maga Gyula áll a fánál. A szakító/elváló telefonbeszélgetés sokkal rövidebb és egyszerűbb a novellában. A foltos arcú fiatalember a borítékért jön, ami egykori tanítómestere emlékiratait tartalmazza - elgondolkodtató, hogy tudhatja-e, hogy az ügyvéd felesége az Netti? Az olvasható verzió szerintem ennek az ellenkezőjére utal. A Rekviem 1960-ban íródott. 

2 komment

Címkék: magyar dráma


2017.12.23. 19:43 Tévésámán

You, Me & Him (2017)

ymh-babylifeline.jpg

Nem is emlékszem, mikor néztem utoljára filmet éjszaka, letöltve, laptopról. Mostanában az új munkám miatt eléggé elfáradok, plusz alig jön ki olyan alkotás, ami tényleg érdekel. Már csak az alapján nézek dolgokat, hogy kik szerepelnek bennük; illetve ritkábban a témakör alapján (erről majd februárban lesz még szó a blog születésnapja körül). 

Mi vonzott ehhez? David Tennant és Faye Marsay. Előbbit biztosan mindenki látta már valamiben (például abban az idióta Jessica Jones-sorozatban, amit nálunk is adtak/adnak?), utóbbi pedig szintén egy széria, a Trónok Harca révén tett szert nagyobb körű ismeretségre. Mindketten vonzó megjelenésű brit színjátszók, és összeköti őket egyik kedvenc sorozatom, a Doctor Who: David a 10. Doktort, Faye pedig a 12. Doktor első karácsonyi epizódjának egyik fontos szereplőjét játszotta. Vagyis ők ketten abban az univerzumban sosem találkoztak (ebbe bele lehetne menni, de most mégsem teszem), ám itt mégis sikerült együtt dolgozniuk. 

you_me_and_him_1_086.jpg

Rövid kitérő: A Ki vagy, Doki? a társadalmi igazságosság bajnokainak egyik idei áldozata, a főszereplőt ugyanis a jó kis Szellemirtók/Ósönsz Éjt mintára „nemátalakító műtétnek” vetették alá. Amikor a jelenlegi Doktor, Peter Capaldi bejelentette távozását, felröppentek a hírek arról, ki lesz az utódja, és a lehetséges hölgy-jelöltek közt elhangzott itt-ott Faye Marsay neve. Én nagyon szurkoltam neki, mert egyrészt tényleg tehetséges, másrészt szerintem rendkívül vonzó (például a mai Gel Gedók és Alíszia Vikanderek közt feltűnő, hogy van melle) és angol, tehát minden megvan benne, ami remek utóddá tette volna. Mégsem őt választották, hanem a teljesen jellegtelen Jodie Whittakert, akinek színészi kvalitásáról eddig mindössze a St. Trinian’s flúgos recepciósa árulkodott nekem, ez pedig korántsem volt lenyűgöző. [Utólag majd mekkora szám lesz, hogy A Fritton-arany legendájában két Doktor is benne van!] Viszont éppen David Tennant nyilatkozta róla, hogy remek színésznő – én mindenesetre kihagyom a 13. kalandjait, aki majd megnézi, számoljon be róla!

you_me_and_him_1_116.jpg

Vissza a témához! Tényleg, mi is a téma?

Olivia (Lucy Punch – milyen jó név ez!) 39 éves ügyész, sikeres, gazdag, [egyesek szerint] szép, és leszbikus. Együtt él a nála jóval fiatalabb, szertelen, „vívódó művész” Alexszel (F.M.), ám míg utóbbi tök jól elvan párja nagy lakásában, egész nap ökörködik; addig előbbinek hangosan tikk-takkol a biológiai órája – gyereket szeretne. Hosszas megbeszélés után Alex beleegyezik a dologba, Olivia pedig először önmagát veti alá mesterséges megtermékenyítésnek. Emiatt azonban összevesznek, és a fiatalabb lány ott marad a szomszédjukban lakó jóképű, macsó és komolytalan John (D.T.) buliján, ahol leisszák magukat és lefekszenek egymással. Hamarosan jön a nagy nap, mikor kiderül, hogy a megtermékenyítés sikeres volt, Olivia várandós lett – ám közben, hála az egyéjszakás kalandnak, Alex is. A helyzet csak tovább bonyolódik, mikor Johnt bevonják a babavárásba. Vajon mi lesz ebből? 

A kiindulási pontban ott egy jó vígjátéki ötlet, miközben a brit televíziózásban manapság oly nagy népszerűségnek örvendő baloldali értékeket közvetíti – vagy mégsem? Heteroszexuális férfiként sohasem gondolkodtam azon, mivel jár egy leszbikus párnál a gyerekvállalás, itt pedig tulajdonképpen el lehet vonatkoztatni ettől, hiszen az alap az, hogy van „az én álmom, hogy anya legyek és mintaanya leszek” karakter, aki együtt él a „szarok bele a világba, nekem ez így tök jó” karakterrel és bejön a képbe egy harmadik. A köztük lévő különbségek ekkor kiéleződnek, felüti a fejét a féltékenység, stb. A másik fő szál pedig a „két állapotos nő együtt él”, illetve „a terhesség minden jó és rossz velejárója, de inkább a rosszak”. Szóval bőven akad lehetőség arra, hogy megnevettessenek minket, már csak az a kérdés, hogy működik-e a dolog?

you_me_and_him_1_147.jpg

A válasz: mondjuk. Ez egy angol film, ezért furcsa, miért hasonlít annyira egy amerikai filmre. Konkrétan a Juno jutott eszembe róla, hiszen ott is egy extravagáns, fiatal csaj vár gyermeket, akit nem igazán akar. Itt ezt a szálat Alex testesíti meg, nála működnek a poénok, szimpatikus, kedvelhető és érdekes. Olivia viszont unalmas, a hozzá kapcsoló „viccek” szarok, és ő maga a drámai vonal. Mintha csak Jennifer Garnert látnám abból az említett másik moziból. Tennant kifejezetten különös választás volt, de elváltoztatott külsejével és remek játékával nagyon gyorsan kedvenc alakommá vált, szurkoltam neki, nevettem a poénjain. Szó szerint mind a három központi karakternek van egy néger haverja (Alex és John megosztoznak ugyanazon) és akad pár igazán amerikai érzésű mellékalak, mint Olivia testvére vagy a Biggles nevű bunkó nő. A szövegekben sok vulgaritást hallhatunk, a néznivaló viszont a jó ízlés keretein belül marad. 

Röviden: Ebben a filmben Alex és John érdekesek, az ő sztorijukat akartam látni. Lehet rajtuk nevetni és keseregni is (van egy igazán lesújtó esemény a film háromnegyedénél), együtt érezni velük, szurkolni nekik; de mindezt elrontja Olivia jelenléte. Azonban Lucy Punch olyan jól játszott, hogy képtelen voltam utálni az általa életre hívott szereplőt, bár az tény, hogy hidegen hagyott, ami vele esett meg. Hozzá köthetőek a legkínosabb pillanatok (a mélypont a reggeli a parkban Johnnal), de ez azzal magyarázható, hogy ő a dráma a vígjátékban. A bajom megint az, mint ami a One Percent More Humidnál: adott egy ízig-vérig élettel teli férfi és egy érdekes, vonzó nő, a kettejük kapcsolatára pedig simán fel lehetett volna építeni egy filmet, de valamiért beletettek egy taszító, érdektelen harmadikat is, aki elveszi az időt a másik kettő elől. Miért kell ez?

you_me_and_him_1_203.jpg

„Ha visszamehetnék az időben…” 

Pár szót még az alkotókról és a háttérszereplőkről: Az író-rendező Daisy Aitkens színésznő, aki eddig 14 helyen szerepelt és 2 rövidfilmet dirigált. (Az „attached director” mit takarhat? Hogy valójában nem ő rendezte, csak megjelölték?) Érezhető és érthető, hogy egy nő belelát a női fejekbe, Aitkens erőssége a párbeszédek írása, a rendezésben sincs igazán semmi kivetnivaló, csak az erőltetett „vicces” meg kínos pillanatok némelyike. Olivia apját a nagyszerű David Warner kelti életre, akit bizony nem kíméltek az évek, de külseje tökéletes ehhez a pici háttéralakhoz. Most pedig jöhetnek a Doctor Whohoz köthető emberkék! Akiket felismertem: Peter Davison (az 5. Doktor - Alex tanára) és Ingrid Oliver (a rajongói tábor megszemélyesítőjének szánt Osgood – szerencsétlen anyuka az üzletben). Mellettük volt még három ember, akik számomra lényegtelenek vagy még sose láttam az epizódokat, amikben szerepeltek: Nina Sonysa (a szülészorvos), Don Warrington (Olivia néger haverja) és Sarah Parish (Alex anyja). 

Érdekességek: Idézet az imdbről = „Kedvenc projekt és ’családi ügy’ a producer Georgia Tennant számára. Ez a film volt Georgia első produceri munkája, az író-rendező a legjobb barátja, szerepel benne a férje [David Tennant] és az apja [Peter Davison], és a pénzügyi hátteret is a Tennant-házaspár adta.” Ehhez hozzájön még, hogy az üzletben lévő randalírozó kölykök is az ő gyerekeik. Sem a srácok, sem Davison nem szerepelnek az imdb stáblistáján.

you_me_and_him_1_103.jpg

Ha már imdb: Miért nem lehet erre a filmre pontot adni? Az egy dolog, hogy már nincsen fórum, de ezek szerint az érzékeny témájú alkotásokra már a szavazást sem engedik meg, nehogy a csúnya „nácik” jöjjenek és látatlanban lepontozzák az értékes propagandát? A vicc az, hogy cikkem tárgya korántsem propagandisztikus, de mivel leszbikusokról van szó, akkor tilos pontozni? 

Vissza az érdekességekhez! Lucy Punch benne volt a bevezetőben említett St. Trinian’s-ben, valami Verity nevű karakterként – talán Annabelle régi sulijában láthattuk? Nem emlékszem rá. Aprócska poén, hogy amikor a rendező nevét kiírják, Alex feldönt egy vázányi virágot – a daisy jelentése százszorszép. Eddig elhallgattam (hehe), de a kísérőzene tök jó, remekül illik az eseménysorhoz, a zeneszerző Jack Goldstein. A stáblista után van még egy rövid bakiparádé, amiből úgy tűnik, hogy a szereplőket engedték improvizálni. Végül még egy imbds idézet: „2017 februárjában a főszereplő David Tennant megvásárolta egy magazin teljes hátsó borítóját az akkor még el sem készült film hirdetéséhez, felesége, Georgia Moffett születésnapjára, 38 ezer dollárért. A hirdetés célja a lehetséges befektetők és terjesztők figyelmének felkeltése volt, és a teljes kiadások negyedét jelentette.” Amennyiben hihetünk ennek az állításnak, akkor az egész buli csak 152 ezer dollárba került, ami hihető, hiszen Tennant nem kért sztárgázsit a feleségétől, talán a rendezőnő se akarta megkopasztani legjobb barátnőjét, Punch és Marsay pedig korántsem A-listás hollywoodi seggfejek, szóval nyilván beérték egy kisebb összeggel. Amúgy hivatalos bemutató még nem volt, a büdzséről se közöltek adatokat, wikipediás adatlap sincs, szóval az imdb meg maga a film az egyedüli forrásaim.

you_me_and_him_1_221.jpg

Összefoglalva: A You, Me & Him egy kellemes vígjáték, pár drámai fordulattal. Nem tudom pontosan, ki a célközönség, én jól szórakoztam rajta, de mivel az egész simán működne Olivia nélkül és a humor/tragédia néha az amerikai mosladékok színvonalát idézi, ezért mégsem tudok rá nyugodt szívvel maximális pontszámot adni. Azt ugye mondanom sem kell, hogy minimum 16 éven felülieknek ajánlott

Pontozás: 

imdb: Nincs és egyelőre nem is lehet pontozni. 

Szerintem: 4/5 

Hírek: 

- David Tennant jövőbeli érdekesnek látszó munkái: Bad Samaritan„Egy rablópáros betörés közben véletlenül rátalál egy nőre, akit abban a házban tartanak fogva.” Kissé Vaksötét utánérzésem van, szóval azt hiszem, ezt megnézem majd. Vajon David a fogvatartó vagy az egyik tolvaj? Good Omens – Minisorozat nagy kedvencem, Terry Pratchett és az erősen nyomatott Neil Gaiman azonos című közös munkájából, ahol Tennant egy démont kelt életre, vörös hajjal:) Kíváncsi vagyok rá, mert a korábbi Pratchett-feldolgozások mind tetszettek. 

Még egy cikket tervezek, talán ebben az évben meg tudom valósítani, de nem biztos. Jövőre meg ki tudja, mi lesz ezzel az oldallal? 

Ja és még valami: Érdemes a végén elgondolkodni a cím jelentésén, ami megváltozik a játékidő alatt!

És ha már Biggles:

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték dráma


süti beállítások módosítása