Németország. Ha valakinek ma ezt mondjuk, akkor talán elsőnek Angela Merkel és a menekültáradat jut eszébe, a Mercedes-Benz meg a BMW, esetleg a Bayern München focicsapat. De Németországhoz tartozik a történelem egyik leggonoszabb emberének kikiáltott Adolf Hitler is. Amikor megláttam a Cinemax kínálatában ezt a filmet, akkor valamilyen sci-fi-szerűségre gondoltam, nem arra, amit végül láttam. Az elején azt hittem, hogy nem szól semmiről és kis híján lekapcsoltam, de aztán… Aztán láttam, hogy bizony van itt miről elgondolkodni! 

Egy idős asszony, egy pedikűrös, egy rendőr, egy dokumentumfilmes nő, egy középkorú házaspár, egy remete és egy osztálykiránduláson lévő középiskolás csoport. Hétköznapi emberek, de mégis különösek, különlegesek. Mi köztük az összefüggés? Németország – Németország múltja, jelene és a titkaik, amik összehozzák őket…

Az első félóra alatt azon tanakodtam, hogy vajon mit akart ezzel az egésszel a készítők csapata? Aztán amint kiderült, hogy hová tart a kiránduló csapat, minden világossá vált – legalábbis egy bizonyos szemszögből nézve. Itt minden és mindenki összefügg egymással, de a lényeg ezeknek az embereknek az élete, amit kendőzetlenül tárnak elénk. 

Talán központi szereplőnek lehetne nevezni a Sandberg-családot, aminek négy tagja a fiú, az apa, az anya és a nagymama. Már a köztük fennálló viszonyról rengeteget lehetne értekezni: az apa utálja a saját fiát, az anya valószínűleg rosszul nevelte fel gyermekét; akiből aztán igazi szemétláda válik, a nagymamát pedig magára hagyják egy intézetben, ahol egyetlen társasága a hozzá járó pedikűrös. Vajon miért hanyagolja el az idős asszonyt a családja? Mi történt a férjével? Miért lett ilyen a kapcsolata a fiával? 

Ha már említettük a Sandberg-unokát, lássuk a kiránduló csapatot! Ott van a szemüveges fiú (Dominik) és a szemüveges lány (Natalie), akik képregényeket olvasnak, és folyton együtt lógnak. A már szóba került unoka (Maximilian), és a haverja (Jonas); akik az előbbi párost meg a tanárt heccelik. Szerintem Maximilian a családi háttere miatt olyan, amilyen, közben viszont tetszik neki Natalie. Jonas azért követi Maximiliant, mert olyan szeretne lenni, mint ő. Dominik pedig szerelemes Natalie-ba, de nem mondja el neki, aztán amikor látja, hogy a lány megcsókol egy másik fiút, akkor eltörik benne valami. Megpróbál kivonulni a világból, és éppen ennek a megcsókolt srácnak a szüleibe fut bele.

A rendőr és a filmes nő kapcsolata a film egyik leggyengébb pontja. Ez a nő egyáltalán nem érdekes, és bár értem én, hogy fontos kérdésekről van szó a szálukban, de igazából ők csak úgy vannak. Bár a fickón azért érdemes elmélázni egy kicsit: Más, mint aminek látszik; más akar lenni, mint aki; egy megértő társra vágyik, de rossz ajtón kopogtat. Furcsa titka a másság jelképe, de lehet, hogy csak egy különös, a kívülállók számára érthetetlen szubkultúra bemutatása? 

Közben meg ott az erdőben élő remete, aki magányosan tölti napjait, de aztán új barátra lel egy varjú képében. A madár és a férfi tökéletes harmóniában élnek egymással és az őket körülvevő erdővel – de hogy jön ez ide? Ez volna az ideális élet, amikor az ember nem sokban különbözik a vadaktól? Vártam, hogy mi lesz az összefüggés a többi szállal, és ez lett a legdurvább, leginkább mellbevágó pillanat: Ha ugyanis belerondítunk a természet egyensúlyába, az visszavág és bosszút áll, ráadásul az ártatlanokon. 

De - és itt most csúnya dolgok jönnek - nem lehet elmenni a mellékes mondanivaló mellett sem. Avagy lehetséges az Elborult világot értelmezni a náci ideológia utóhatásának dokumentációjaként is. Innentől kemény gondolatok és szpojlerek jönnek, úgyhogy akit zavar az ilyesmi, az ne olvasson tovább! 

VIGYÁZAT, PROVOKATÍV TARTALOM!

Hová tartanak a gyerekek? Megtekinteni egy emlékhellyé alakított haláltábort. A tanár egészen közel-keleties vonásokkal bír, a vele folytonos elmepárbajt vívó Maximilian pedig a hitleri eszméknek megfelelő, tökéletes árja külsővel bír. Az őt fanatikusan követő Jonas alacsony, barna hajú, barna szemű – egy alárendelt faj jelképe? Dominikra lehet mondani, hogy zsidó, Natalie pedig a német nő, akit a nemzetiszocialista eszme megérint – illetve ő a haláltábor túlélője. De egy fordított haláltáboré, mert ebben az esetben mindenki azt hiszi, hogy a lányt a tanár zárja be a hamvasztó kemencébe, pedig a valódi tettes Maximilian. A tanárt le is ültetik – náci propaganda, működés közben? Koncepciós perek? 

A remete és Dominik megpróbálnak kivonulni a társadalomból – utóbbi azután, hogy szíve választottja látszólag inkább az árjával tart, előbbiről viszont nem tudunk meg semmit. Honnan van a fegyvere? Mi űzte őt a vadonba? Háborús bűnös vagy bűntett áldozata? Az, hogy végül a fiú e férfi keze által hal meg, csak tovább bonyolítja a dolgot: Az egykori katona áll bosszút a felelősön? Nem csak úgy vaktában lő, gondosan kiválasztja a célpontját: a zsidót. Dominik kimondja, hogy a németek mindent megtesznek, hogy a hitleri Németországgal szöges ellentétben álló hazát hozzanak létre, ami azonban így csúnya, élhetetlen és unalmas lesz. Ezt jelképezi a panellakó, akit a filmes nő próbál megörökíteni. A fiú, aki felismeri, hogy Adolf Hitler, mint történelmi személyiség, a német néptől elválaszthatatlan; aki kész lenne elfogadni ezt a súlyos örökséget és ezzel együtt lépne tovább, szinte azonnal meghal. „A múltat végképp eltörölni?” 

A remete történetszálában benne van az istent játszó ember cselekedeteinek utóhatása, ami értelmezhető a magát Isten fölött állónak tekintő nemzetiszocialisták tetteinek utóhatásaként. A Sandberg-család pedig talán azt jelképezi, hogy a tökéletesnek tűnő német família csak egy álom, amit lehetetlenség megvalósítani. Külön érdekesség, hogy a Maximiliant játszó ifjú színész lengyel… Még valami: Lehetséges, hogy a két „perverz”, a rendőr és a pedikűrös azokat az embereket jelképezi, akiket annak idején Hitler igyekezett kiirtani, viszont láthatjuk, hogy ebben az (elborult?) világban ma már mindketten megtalálhatják a saját helyüket. A dokumentumfilmes pedig talán maga Leni Riefenstahl, aki a ’30-as években a náciknak dolgozott, aztán hosszú élete vége felé már Afrikában dokumentálta a bennszülöttek mindennapjait? 

Szpojlerek és ordas eszmék vége

Lássuk a színészeket, akik eljátsszák nekünk ezt a többrétegű történetet: A rendőr – Ronald Zehrfeld, a filmes nő – Sandra Hüller. Maximilian – Jakub Gierszal, az apja – Bernard Schütz, az anyja – Corinna Harfouch, a nagyanyja – Margit Carstensen. A pedikűrös –Michael Maertens, a remete - Johannes Krisch. Natalie – Carla Juri, Dominik – Leonard Scheicher, Jonas – Max Pellny, a tanár – Christoph Bach. Az író-rendező a korábban csak dokumentumfilmeket készítő Frauke Finsterwalder, a másik író a rendezőnő férje, Christian Kracht (neki sem ez előtt, sem ez után nem volt filmes munkája). 

Érdekességek: Az eredeti cím egy szóösszetétel, a német finster (sötét, vészjósló, komor) és az angol world (világ) elegyítése, szóval a magyar cím tükörfordítás. Azonban biztosan nem véletlen, hogy a rendezőnőt Finsterwaldernek („sötét erdei”) hívják, ennek okán lehetséges, hogy a Finsterworld azt jelenti: Finsterwalder világa vagy a világ, ami körbeveszi Finsterwaldert. Az is elképzelhető, hogy a direktor önmagáról mintázta a filmes csajt – vajon akkor a férje volt a rendőr modellje? Visszatérő motívum a cigaretta, amit az egyik karakter egy másiknak ad át, de mindig úgy, hogy meggyújtja, beleszív, és már amikor füstöl, akkor adja tovább. Ez talán a kapcsot jelenti az emberek között? A dal, ami keretet ad a történetnek a The Wind, Cat Stevens-től. Az Elborult világ kritikailag nagy sikert aratott, hat különböző díjjal jutalmazták, a készítési költségéről és a bevételéről azonban nem találtam adatokat. 

A port.hun írja benvenuto1: „Ebben a filmben maguk a németek mesélnek a német mentalitásról. Hiteles. Mások is ilyennek látják őket.” Lehetséges. De lehet, hogy mégse. Értelmezhető így; de úgy is, ahogy az elején írtam le; meg úgy is, ahogy a provokáló részben elemeztem ki. Hogy ez jó vagy nem jó, azt döntse el az, aki nézi! Gondolatébresztő, megmozgatta az agyamat, ugyanakkor a pedikűrös történetét idegesítőnek találtam és a cselekmény legelső fél órájában semmi se történik – szóval nem tökéletes, de első filmnek kiemelkedő teljesítmény Frakue Finsterwaldertől!  

Pontozás: 

imdb: 6.9 

Szerintem: 4/5

Ritkán nézek rövidfilmeket, mert kevéssel találkoztam, ami tényleg jó lenne, most azonban kikerülhetetlen volt, hogy megtekintsek hármat. Ezek azonban olyan művek, amikről szinte senki sem tudja, hogy léteznek és csupán egy személy erőfeszítéseinek köszönhető, hogy nem lettek az enyészeté.

Réber László (1920-2001) grafikus, illusztrátor, karikaturista és rajzfilm-készítő volt. Ha így elsőre nem ugrik be róla semmi, akkor elég, ha annyit mondok, hogy Lázár Ervin és Janikovszky Éva könyveit ő illusztrálta – ugye, hogy emlékeztek a rajzaira? Magyarországon elsősorban ezekkel a kedves, rendkívül egyszerű rajzocskákkal azonosítják őt, de közben dolgozott az Élet és Irodalom meg a Lúdas Matyi lapoknál, csinált szobrokat, metszeteket, kollázsokat, illusztrálta Örkény István, Kurt Vonnegut és még számos más szerző könyveit. És mindezek mellett a ’60-as években három rövid, szatirikus rajzfilmet is rendezett/rajzolt. Október 15-én a székesfehérvári Hetedhét Játékmúzeumban megemlékeztünk róla a hagyományos Réber-konferencián, ahol ezúttal elsősorban mozgóképes munkássága került terítékre. Jöjjön most ezeknek az alkotásoknak a taglalása, időrend helyett játékidőben növekvő sorrendben! 

I. Az ember, a föld és az űr (1967) 

Játékidő: 50 másodperc 

Nagyon nehéz lenne megmondani, pontosan miről szól ez a színes, igen gyors kis alkotás. Leginkább az maradt meg belőle, amikor egy rakéta kilő a Földről az űrbe és landol egy másik bolygón. Sajnos ennél többet nem igazán tudok róla mondani, meg kellene néznem még egy párszor, hogy megértsek belőle valamit… 

Pontot nem adnék rá.

II. Autókór (1964) 

Játékidő: 8 perc 

Az Autókór egy kollázs-technikával készült humoros, de még ma is aktuális filmecske. Hőse egy férfi, aki kénytelen naponta a zsúfolt buszon utazni a munkahelyére. Itt a lábára lépnek, oldalba könyökölik, szóval az út elég kellemetlen számára. De tudja, mi a megoldás: Kellene egy autó! Éjjel-nappal a gépkocsikról álmodik, a feje szinte autó-alkatrészekből áll, másra se gondol, másról se beszél.

Az egyszerű Réber-rajzok találkozása a valóságból kiragadott járművek és márkajelzések képeivel egészen érdekes világot teremt, amit nagyszerűen fest alá a háttérzene. A történet alapvetően a fogyasztói társadalom egyik legfőbb jóléti cikke, az autó „ellen” szólal fel – nem azt mondja, hogy haszontalan, hanem azt, hogy mennyi ember van, akinek fontosabb a kocsija minden másnál. A poénok egy része igen nyilvánvaló, de vannak kis rejtett utalások (például a „fiat” szó megjelenése a nő és a férfi párbeszédében), a cselekmény nagy része pedig – a végkifejletet látva egyértelműen – a hős fejében játszódik le. Ennek az embernek tényleg úgy tűnik, hogy ha lenne végre autója, akkor minden tökéletes lenne: megtalálná a párját, előléptetnék, szóval neki a slusszkulcs egyenlő a boldogság kulcsával. 

Ne feledjük, hogy a ’60-as évek elején járunk, amikor nem lehetett csak úgy bemenni egy szalonba és venni egy járgányt! Bizonyos márkák rendelkezésre álltak és az autót kérvényezni kellett, be kellett fizetni rá, aztán hosszú éveket várni, amíg végre kiutalták. Akkoriban nagyon nagy presztízsértékkel bírt, ha valakinek nyugati autója volt, illetve ha az itthon elérhető, elsősorban szovjet és német márkákból a drágább luxusmodellek valamelyikével rendelkezett. 

Ha belegondolunk, sokan még ma is úgy vannak vele, hogy legnagyobb kincsük, legértékesebb tulajdonuk az autójuk, ami elsődleges prioritást élvez. Magyarul: Réber a lényegre tapintott ezzel a kisfilmmel. Persze jó lehet, ha nem kell a benzingőzös buszpályaudvaron várakozni, vagy bezsúfolódni egy túlfűtött vasúti kocsiba, ám a gépjármű rengeteg pénzt és odafigyelést követel magának. A művész alkotótársaival egy korszakos problémára hívja fel a figyelmet, amit azonban így, 50 év távlatából is értelmezni tudunk. Hatása máig kitart, a poénjai szintén, tehát tök jó. Nekem nagyon tetszett! 

Érdekesség: Két rendező volt, az említett grafikusművész mellett a másik Imre István (Vuk; Frakk, a macskák réme; Gusztáv; stb.). 

Bár az imdbn fent van, de elegendő értékelést még nem kapott, így pontszáma sincs. 

Szerintem: 5/5 (A háromból ez a legjobb, legalábbis számomra!)

III. Eldorádó (1965) 

Játékidő: 10 perc 

Ez Réber leghosszabb alkotása, amiben szintén a fogyasztói társadalom elé állít görbe tükröt. Ezúttal négy dolgot állít pellengérre: A televíziót, a rádiót, a színes magazinokat és a telefont. Karikírozott, eltúlzott formában, de bemutatja, hogy ezek a tárgyak miként ejtik rabul a tulajdonosaikat, és hogyan építenek falakat az emberek közé. Láthatjuk, hogy a rádió szempontjából a hallgató csak egy pár fül; a tévé szemszögéből a néző egy pár szem; és végül a másik ember szemében maga az ember is leredukálódik arra, amit néz, hallgat vagy birtokol. 

Ez a mű az Autókór folytatásának tekinthető, ám kevésbé vicces, inkább elgondolkodtató. Réber ugyanazt a kollázs-technikát használta itt is, azonban most egy egész történet helyett inkább kis „példabeszédeket” kapunk a civilizáció legújabb vívmányainak túlzott használatáról. Viszont úgy gondolom, hogy a korábbi műnél jobban működik a mondanivaló, mivel humorosabb formába csomagolták – megmarad a poén, így jobban el tudunk gondolkodni rajta. 

Érdekesség: Varga Zoltán filmtörténész a konferencián elmondta, hogy a két hosszabb Réber-rajzfilm különleges abból a szempontból, hogy mindkettő tartalmaz egy-egy kis fölvezetést a főcím előtt. Ez pedig a műfajban teljesen szokatlan megoldás. Az Autókórnál megemlítette, hogy a művész munkáira egyébként is jellemző többféle értelmezési lehetőséget milyen jól aknázták ki; az Eldorádónál meg a filmes trükkök sajátos alkalmazása került szóba. Widengard Krisztina, Réber László lánya és a hagyaték gondozója elmondta, hogy ezek a filmek 16 mm-es szalagokon porosodtak a Magyar Televízió archívumában; ő viszont saját pénzén mindhármat digitalizáltatta – egyelőre hivatalos kiadásban ezek a művek még nem jelentek meg. Bár az imdbn sem Az ember, a föld és az űr; sem az Eldorádó nincs fent, további címek megjelennek Réber neve mellett: Élőszereplős alkotások = A nagy kék jelzés (1970 –grafikákat csinált hozzá), Az oroszlán ugrani készül (1969 - fotómontázsokat hozott össze ehhez), A varázsló (1969 - rajzokat rajzolt hozzá). Animációs rövidfilmek: Erdei sportverseny (1952), Kutyakötelesség (1953) és A kiskakas gyémántfélkrajcárja (1951). Az első kettőnél tervező, a harmadiknál „trace artist” volt, ez talán körvonalazót vagy előrajzolót jelent? Az Autókórnál ugyanez a megjelölése, plusz író és rendező. 

Összességében nekem az Autókór tetszett a legjobban. Az első inkább egy kísérleti filmecske, az utolsóban pedig a jó ötletek ellenére a humor nem annyira dominál, mint ahogy elvártam tőle. Ha csak a másodikat nézzük, elképzelhető, hogy ha több teret kap és marad ebben a szakmában, nagy rajzfilmes válhatott volna Réber Lászlóból. Így „mindössze” nagy grafikus és illusztrátor maradt:)

Manapság elvileg senki sem néz tévét, mert ott az internet, inkább letöltenek. Ugyanezért nem vesznek dvdket és blu-rayeket, ez meglátszik a fehérvári Media Markton, ami teljesen leépítette a filmrészlegét. Zenei cdkről már ne is beszéljünk! Ugyanakkor van egy csomó olyan film, amiről nem hallhatsz, nem tudhatsz meg semmit sehonnan, viszont a tévében leadják, és akkor megnézheted. Amióta két hónapja szereztem magamnak egy UPC-s „dobozt”, sokkal többet bámulom a televíziót, és sokkal több olyan alkotást látok, amikről vagy sosem hallottam, vagy egyszerűen nem érdekeltek annyira, hogy letöltsem őket. A Cinemax adta ezt, amiről most szó lesz. Elöljáróban azt kell tudni, hogy a Cinemax az HBO társcsatornája és olyan mozgóképek mennek rajta, amik a főcsatorna kínálatába valamiért nem férnek be. No, de elég a szócséplésből, hangerőt fel és csapjunk a húrok közé! 

1983-ban egy kis izlandi faluban történik egy szörnyű tragédia az egyik farmon: a tizenéves, metálzenét imádó Baldur leesik a traktorról és a betakarítógépbe zuhan, amit nem él túl. Húga, Hera, szemtanúja az eseményeknek és innentől végérvényesen megváltozik az élete. Elégeti az összes színes, lányos ruháját, elkezd bőrkabátot és zenekaros pólókat hordani, megtanul gitározni és innentől csak a metál érdekli… Öt évvel később a már felnőtt Hera (Thora Bjorg Helga) még mindig ott tart, ahol Baldur halálakor volt. Nem tanul, nem dolgozik, szinte egyáltalán nincsenek barátai, ráadásul folyton valami bajba kerül vagy botrányt csinál. A szülei (Halldóra Geirhardsdóttir – az anya és Ingvar Eggert Sigurdsson – az apa) élete is nehéz a baleset óta, pláne egy ilyen lánnyal, aki senkire sem hallgat, és csak kárt okoz. A közösségbe egy új, fiatal pap érkezik és majdnem egy időben vele visszatér egy régi, gyerekkori barát, aki mindig gyengéd érzelmeket táplált hősnőnk iránt. Vajon ezek az emberek megváltoztathatják Herát? És hová vezethet a lány útja, mi lesz vele, ha a dolgok így mennek tovább?

Mi vonzott ehhez a filmhez? Középiskolás koromban én is nagyon szerettem a metált, Ozzy-t és Alice Coopert hallgattam naphosszat, hosszú volt a hajam, feketében jártam – utóbbi szokásom még megvan, a többi már nem nagyon. De még mindig szívesen hallgatok rockzenét néhanapján és valamennyire egynek érzem magam a rockerekkel és a metálosokkal, pedig igazán sosem tartoztam közéjük. Viszont a rock az jó, a metál meg még jobb, szóval adott a zenei alap. Ehhez jön az európai készítés ténye, és Izland számomra messzi, idegen, kissé misztikus kultúrája, meg a különös nyelv, amit beszélnek. 

Az indító színes, nyári képsorokba szinte villámcsapásként hasít bele az elég grafikus módon ábrázolt tragédia, és innentől átmegyünk egy sokkal sötétebb, a szürke meg a fekete által uralt világba. Baldur halála mindenkit megviselt a családban, a szülők elhidegültek egymástól, Hera pedig teljesen magába fordult, miközben átalakult halott bátyja utánzatává. Nem sok értelmét látja az életnek, egész nap csak zenét hallgat, gitározik, vagy zenei lapokat olvas; aztán lerészegedik, és valami bajt csinál. Úgy tűnik, mintha örömét lelné a rombolásban, mintha igyekezne eltaszítani magától és elpusztítani mindent, ami normális; amilyenné ő képtelen válni. Gyerekkori játszópajtása, Knútur (Hannes Óli Ágústsson) aztán eljön hozzá, és látszik a srácon, hogy mennyire szereti Herát, ő azonban nem veszi komolyan – enged neki, de közben valójában mégse viszonozza az érzéseit. Külön érdekesség a pap (Sveinn Ólafúr Gunnarsson) figurája, aki igen közel kerül a hősnőhöz, ám közben más módon akarja megmenteni a lányt, mint ahogy ő várná.

Szpojler 

Az egyik emlékezetes jelenetben kiderül, hogy mi okozza a szülők közti rossz viszonyt: Az apa önmagát okolja Baldur haláláért, és azt hiszi, hogy a felesége ugyanígy gondolkodik, de aztán kiderül, hogy erről szó sincs és végül együtt, közösen el tudják engedni elveszett gyermekük emlékét. 

Szpojler vége 

Néhány „tréfán”, amit a lány elkövet, lehet röhögni, például mikor a vágóhídon metált bömböltet a birkáknak; máskor viszont csak csodálkoztam, hogy miért tesz ilyesmiket? Thora Bjorg Helga fantasztikus, dacára a belőle áradó szomorúságnak és negativitásnak, végig úgy érezzük, mintha Hera lenne az igazi áldozat, aki a legtöbbet veszítette el; és mintha végig neki lenne igaza mindenki mással szemben. Talán megtestesíti mindazt a lázadást, mindazt a feszültséget, ami ott rejtőzik bennünk, amit olyan szívesen kiengednénk, ettől lesz szimpatikus. 

Közben egy fura jellemfejlődés megy végbe, a hősnő elér a pusztítás legfelső szintjére, ahonnan már csak lefelé lehet menni; majd elmenekül otthonról, de aztán visszatér, szembenéz tettei következményeivel és megpróbál normálissá válni Knútur oldalán. De ebből nem lesz semmi, hiszen régi énje ismét felbukkan, amikor megjelenik nála három fiú, akik meghallgatták a demoját és együtt akarnak zenélni vele. Szóval ide-oda hullámzik a főszereplő jelleme, de semmi sem tudja igazán kizökkenteni abból a kerékvágásból, amibe testvére halála juttatta. Aztán a legvégén eljut oda, hogy a környezete végre elfogadja őt olyannak, amilyen, és innentől megtalálhatja a helyét a világban.

Pár szót a készítőkről: Az író-rendező-társproducer Ragnar Bragason volt, a nyomasztó alapzenét Petur Thor Benediktsson szerezte. Néhány érdekesség: A filmnek nincs főcíme. Angolul Metalheadnek nevezik a Málmhaus-t, ez egy szlengszó a metálrajongóra. A cselekmény nagy része elvileg 1989-ben történik – sehol egy mobil, Hera kazettás magnón meg lemezjátszón hallgatja a zenéket. Főleg Megadeth és Judas Priest szól a játékidő alatt. Thora Bjorg Helga eredeti neve Borbjörg Helga Borgilsdóttir. 2014-ben az itt látható alakításáért elnyerte az Izlandi Akadémiai Díjat Legjobb Színésznő kategóriában. A Sötét zenék kritikai tekintetben nagy siker volt, a főszereplőnő játékát mindenütt elismerték. Készítési költségről és bevételről nem találtam adatokat. 

Aki egyszer részese volt vagy még mindig részese a metálzene körüli kultusznak, az biztosan élvezni fogja ezt a filmet, de ajánlom az európai drámák kedvelőinek is! Mozsárágyú véleményét majd valószínűleg kommentként olvashatjátok a cikk alatt:)

Pontozás: 

imdb: 7.1 

Szerintem: 5/5 

Várható írások: Réber László rövidfilmjei.

Mi lehet érdekesebb élmény, mint megnézni a Victoriát egy Viktóriával? A hölgyet persze nem ismeritek, de én kezeskedem érte, a filmről meg a sztori után elmondom, hogy miért akkora szám: 

Berlinben vagyunk, egy éjszakai klubban, ahol egyedül mulat a címszereplő (Laia Costa). Összeismerkedik négy helyi fiúval, akik elhívják őt bulizni, a lány pedig velük megy. Jól elszórakoznak, ám aztán az egyik srác kidől, és a másik közli, hogy szükségük van egy negyedik emberre és ez nagyon fontos. De miért? Mindenesetre Victoria megkedveli a vidám társaságot, és úgy tűnik, segíthet nekik elrendezni egy komoly konfliktust, úgyhogy elvállalja, hogy sofőrként csatlakozik hozzájuk. Az este innentől elképesztő eseményekbe torkollik – van, akinek teljesen megváltozik az élete és van, akié véget ér…

Mielőtt tovább mennénk, két dolgot ki kell emelni: Ez egy német film és az a különlegessége, hogy több mint 2 órás, de egyetlen, folyamatos jelenetben vették fel, vágás nélkül. Tavaly ugyanezt ígérte a Birdman, de abban több vágás is van, ebben viszont tényleg egy sincs. Akinek felkeltettem a figyelmét, az menjen el a moziba, nézze meg, tényleg megéri! Aztán jöjjön vissza és olvassa el, amit írtam:) Akit meg ez nem érdekel, az nyugodtan olvasson tovább, de innentől SZPOJLEREK JÖNNEK! 

A sztori rém egyszerű, egyetlen mondatban össze lehet foglalni: A lány összeismerkedik a fiúkkal, elvállalja, hogy velük tart egy bankrablási kísérletben, ami sikerül, de utána menekülniük kell. 

Sajnos a VOX és Mozimánia előfizetéseimnek köszönhetően tudtam, hogy mi fog történni, így semmi sem ért meglepetésképpen, de még így is elmondható, hogy az izgalmas jelenetek baromi izgalmasak. A néző úgy érzi, mintha egy lenne ezekkel a srácokkal, akiknek végülis nincs igazi neve, nincs igazi személyisége sem, együtt mégis kitesznek valami különös entitást, aminek a szemlélődő a részévé válik. Ezért lehet aggódni értük, szurkolni nekik és reménykedni, hogy jól alakul a sorsuk. 

A lényeg a megvalósítás. Adott a négy fiú (Sonne – a józan ész, a főnök; Boxer – a keménylegény, az ösztönökre hallgató; Blinker – a laza, vidám arc és Fuss – aki ki van ütve), akikből aztán három lesz, és Victoria, meg a láthatatlan operatőr, aki mindenhová követi őket. Az első majdnem egy óra nagyon hangulatos, egy igazi éjszakai bulizás képei. Pici rablás, pici rendzavarás, de igazából semmi rossz, csak öt fiatal, akik kicsit kirúgnak a hámból. Érezhető, ahogy Sonne és a lány között kezdődik valami… Ezek után jön a fordulat, amikor az elkötött kocsival elmennek valahová, és itt felbukkan az alvilág. Az igazi gengszterek, nem a tévés klisék. Ekkor a néző szembesül az elképesztő felállással és kénytelen végiggondolni, ténylegesen először a film során, hogy „én vajon mit tennék?” A konfliktus ugyanis nem akkor kezdődik, amikor Victoria elmegy bulizni a srácokkal, hanem amikor kétszer egymás után vállalja, hogy vezeti a szeme előtt ellopott autót. Akkor ő a hibás? Ha nem megy velük, mindez meg se történik? Korántsem biztos… 

A bank utáni autós menekülés elképesztő, pedig csak annyit látunk, a kocsiból filmezve, hogy egy autó megy Berlin utcáin és a benne ülő négy ember egyszerre ordít és pánikol. Ezután jön a gyönyörű bulizós jelenet, ahol kellemes, nyugodt muzsika szól, és úgy tűnik, minden sikerült. De felbukkannak a zsaruk, lövöldözés, túszszedés következik és végül érkezik a lecsupaszított, minimalista befejezés. 

A Birdman esetében a folyamatosan szóló háttérzene, a természetfeletti képzelgések és a groteszk élethelyzetek miatt az egész egyben-veszem-fel elveszti az élét; a Victoriánál azonban minden valóságos és ekkor tűnik fel, hogy az igazi sztár itt nem Laia Costa vagy a fiúk, hanem az operatőr Sturla Brandth Grøvlen. Nagyon ritka az a pillanat, amikor észrevehetjük, hogy Grøvlen egy különálló személy, ez pedig varázslatos. Sajnos viszont akad néhány jelenet, ami indokolatlanul hosszú, még úgy is, hogy valós időben játszódik a cselekmény, ez kizökkenti a nézőt. Erre példa a zongorázás, ami fontos Victoria és Sonne kapcsolatában, de lehetett volna akár fele ilyen hosszú; illetve később a fogmosásos rész, valamint az autóban játszódó pillanatok is valamennyire ilyenek. A játékidő hossza tényleg csak ezeknél a kissé eltúlzott szekvenciáknál tűnik fel.

Álljon itt most a fiúkat alakító színészek névsora: Frederick Lau – Sonne, Franz Rogorowski – Boxer, Burak Yigit – Blinker és Max Mauff – Fuss. A srácok közül a ténylegesen spanyol, elsősorban sorozatokból ismert Laia Costa a legidősebb, 1985-ben született, a legtöbb bejegyzett filmes kredittel pedig Max Mauff bír, ez 50 szereplés. Az író-rendező-producer Sebastian Schipper volt, aki elsősorban színész, ez már a negyedik direktori munkája. Két írótársa Olivia Neergaard-Holm és Eike Frederik Schultz voltak, utóbbi játssza a csapost a klubban, akitől Victoria a vodkát veszi az elején. A zenét Nils Frahm szerezte. 

Érdekességek: A forgatókönyv mindössze 12 oldalas volt, a dialógusok legnagyobb része improvizáció. A teljes cselekményt „hibátlanul” harmadszorra sikerült felvenni, de ekkor is csak éppen hogy; ugyanis amikor a rablás után menekültek, Costa véletlenül elfelejtette, merre kell fordulnia az autóval és rossz irányba ment, egyenesen a stáb felé. Ekkor az összes fiú, plusz a kocsi csomagtartójában megbújó rendező is ordítozni kezdett, hogy rossz irányba megy, de Sturla Brandth Grøvlen hidegvérének köszönhetően nem látszódnak a stábtagok, akik mellett elmentek. Sebastian Schipper kiabálását az utómunka során kivágták. 

Pár megfigyelésem a cselekménnyel kapcsolatban: A gengszter, aki elvileg kőprofi, először odaadja a stukkereket, és csak utána mondja a fiúknak, hogy vegyenek fel kesztyűket. Ujjlenyomatok? Fuss-t, aki mit sem tudott a körülötte zajló eseményekről, bevarrják a semmiért, de legalább túléli a kalandot. A szállodai recepciós biztosan tud személyleírást adni Victoriáról és talán a főrosszfiú is emlékszik, szóval feltehetőleg elég gyorsan rátalál a rendőrség vagy a maffia, hiszen még útlevele sincs.

A Victoria készítési költségéről nem találtam adatokat, de valószínűsíthető, hogy mivel három nekifutás kellett, így több lett a végső kiadás, mint amennyit terveztek. Egyelőre a bevételéről sincs adat, de biztos vagyok benne, hogy szépen teljesít a kasszáknál. Az viszont tuti, hogy a kritikusoknak nagyon tetszett, a 66. Nemzetközi Berlini Filmfesztiválon Sturla Brandth Grøvlen Ezüst Medve-díjat kapott kiemelkedő filmművészeti teljesítményéért; a Victoria pedig a 2015-ös Német Filmdíj-átadó gálán hat kategóriában nyert: Legjobb Film, Legjobb Rendezés, Legjobb Operatőri Munka, Legjobb Zene, Legjobb Női Főszereplő, Legjobb Férfi Főszereplő (Frederick Lau). Laia Costa lett az első külföldi színésznő, aki elnyerte ezt a díjat. 

Összefoglalva: Ez egy intenzív, emlékezetes mozi. Rendkívül valóságos, adrenalin-növelő akcióval, szerethető szereplőkkel és fájdalmas befejezéssel. Amennyire tudom, a Cinema City Magyarországon nem vetíti, pedig illene. Sokkal inkább ezt kellene adni, mert szokatlan, európai és mégsem baromság. Aki teheti, nézze meg! 

Pontozás: 

imdb: 7.7 (2 év alatt 0.5-öt esett vissza.)

Szerintem: 5/5 (Pontlevonást nem adok neki, sőt, ha nem tudtam volna, mi fog történni, talán 6-ost is kaphatott volna.) 

Hírek:

- Olivia Neergaard-Holm írja a Shelley című horror forgatókönyvét, aminek azonban a sztori alapján nincs köze a Frankenstein írónőjéhez… 

Várható írások: Sötét zenék, Réber László rövidfilmjei.

Van néhány „rejtett” tévécsatorna, amit szerintem senki se néz, ezek egyike a FilmBox, ami nagyon fura mozikat ad és elsősorban önmagát ismétli. Viszont, mivel filmcsatorna, így a kínálatát hétről-hétre figyelem és kiszúrtam ezt, mint valami olyat, ami talán figyelemre méltó. Pár szót a történetről, aztán elmondom, mit tapasztaltam… 

Dennis (Christopher Gorham) könyvelőként dolgozik. Határozatlan, lényegtelen figura. Egy napon kiállhatatlan főnöknője rábíz egy nagyon fontos feladatot: meg kell kötnie egy szerződést a dúsgazdag özveggyel, Kathie-vel (Susan Misner). Egy véletlen baleset folytán a nő nemcsak hogy belemegy az üzletbe, de még marasztalja is Dennis-t, aki ekkor ismeri meg Kathie kisfiát, Jake-et (Ben Hyland). Jake példaképe a rettenthetetlen szuperhős, America Man, de semmi más nem érdekli. Mialatt a szerződés miatt többször is találkoznak, a főszereplő úgy dönt, szerez egy America Man-jelmezt és azt felöltve megpróbál hatni a kisfiúra, ám a számításait keresztülhúzza egy rabló, aki éppen azt a jelmezboltot készül kirámolni, ahol éppen Dennis vásárol. Hirtelen ötlettől vezérelve emberünk felölti America Man álcáját és szembeszáll a tolvajjal, másnap pedig már az újságok címoldalon közlik a csodás eseményt. Ezek után kiderül, hogy New Yorknak szüksége van egy igazi szuperhősre, és Dennis kelletlenül, de elvállalja, hogy reményt ad az embereknek. Vajon a hősi lét segít majd neki, hogy magára találjon, és esetleg összehozza őt Kathie-vel, vagy valami nagyon rossz vár rá az út végén? 

Rövid leszek: Az író-rendező Darin Backsteadnek volt egy jó ötlete, de megvalósítani, úgy, ahogy kellett volna, nem tudta. Akinek ennyi nem elég, az olvasson tovább, akinek elég, az ugorjon a Pontozáshoz!

A Valaki hőse arról szól, hogy nem kell szupererő ahhoz, hogy megments valakit. Dennis se egy különleges személy, de kedves, jó szándékú és ez éppen elég ahhoz, hogy begyógyítsa Kathie és Jake sebzett szíveit. Ugyanakkor azzal, hogy elvállalja a hősi „munkát”, sok száz, talán sok ezer embernek ad reményt, ami szintén szép teljesítmény – és mindezt emberfeletti hatalom nélkül teszi! Legalábbis ezt akarja üzenni/mutatni a film, a valóságban azonban túl sokat akar egyszerre és tele van felesleges maszlaggal. Innentől tehát jöjjenek a problémák, mert sajnos egy csomó van… 

Az első, hogy a szuperhősi vonal, ami elvileg kiemelné ezt a többi hasonszőrű romantikus vígjáték-dráma közül, teljesen elsikkad. Dennis motivációja az első akciónál világos és érthető, ám az erre érkező túlzottan pozitív reakció a néptől már nem az, de a végén azért rá lehet jönni, hogy miért lett ekkora szám America Man fellépéséből. 

SZPOJLER 

Azonban ekkor már azt is tudjuk, hogy a jelmezboltot (varázsfelszerelések boltját) birtokló gazdag üzletember áll a háttérben. Ő veszi rá a főszereplőt, hogy maradjon meg élő képregény-figurának, majd aztán lebuktatja. Hacsak nem az övé az America Man-márka, akkor semmit se ért el, csak kidobott egy csomó pénzt és összezavarta egy pasas életét. Az, hogy miért csinálta Dennis-szel ezt az egészet, még a magyarázata után se világos. Tehát értelmetlen az egész. 

SZPOJLER VÉGE 

Az előtérbe kerülő dráma-vonalban meg az egész kiindulási pont válik hiteltelenné azzal, hogy Kathie már az első találkozásukkor túl kedves és nyílt az emberünkhöz. Mi oka van megbízni benne? Ha ezt mégis elfogadom, akkor jön a rendező hibája, mégpedig, hogy nem mutat meg eleget a köztük kialakuló munkakapcsolatból, ami barátsággá válik. Az első tárgyalás után máris ugrunk oda, hogy Dennis csak úgy beállít és vizeslufi-baseballozni hívja Jake-et. A házvezetőnő simán beengedi, a gyerek megbízik benne, stb; de mi nem láthattuk, hogy mire alapozzák ezt a bizalmat. És ha már itt tartunk: Backstead valamiért megtette másodlagos, szinte Dennis-szel egyenrangú főszereplővé a házvezetőnőt. Miért? Minek kell egyáltalán ez a figura? Előre is elnézést attól, aki erre érzékeny, de az egyetlen ok, amit el tudok képzelni, az a híres egyesül államokbeli sokszínűségi direktíva. Magyarul: Az összes főszereplő fehér, ezért kell egy néger is. Ezt erősíti meg az a tény, hogy szinte minden háttéralak, járókelő, bámészkodó ugyanígy néger. Senki se értsen félre, nem az a bajom, hogy van egy fontos fekete szereplő, hanem az a bajom, hogy kiemeltek egy egyébként teljesen felesleges figurát és indokolatlanul sok szöveget/jelenetet/játékidőt adtak neki, amit lehetett volna akár a nő és a férfi kapcsolatának bemutatására fordítani.

Az alacsony költségvetéssel (erről egyébként konkrét adat nincs) magyarázható, hogy miért sorozatszínészeket alkalmaztak, ám a főnökasszonyt játszó Pamela Shaw egyszerűen borzalmas. A mellékszál, hogy a szemét főnök szívatja a főszereplőt, egyébiránt szintén érdektelen, és se nem vicces, se nem jó, szóval újabb felesleges adalék. Sajnos az ilyenek miatt elveszik a kisfiú története, ami egyébként szívhez szóló, és az anyuka sem lehet eléggé kidolgozott. Az igazán nagy probléma azonban a rendező személye: Darin Backstead (aki egyébként egy úr) ugyanis ezelőtt csak rövidfilmeket csinált. Ha ezt vesszük, akkor megbocsáthatóak dolgok, de számos olyan jelenet akad, ami egyszerűen rossz/rosszul komponált, illetve fölösleges. Az egyik ilyen, amikor a főnök behívatja emberünket. Itt fogtam magam és kimentem pisilni, aztán mire visszaértem, pont vége lett és később semmiben nem befolyásolt, hogy kimaradt az a szekvencia. Ez volt a példa a fölöslegességre. Rossz jelenetként említhető az, amikor Dennis és Kathie először találkoznak, illetve még az éttermes rész. Itt mutatkozik meg, hogy Darin bácsi nem ért az emberi kapcsolatok bemutatásához; meg az, hogy képtelen igazán jól összefonni a szuperhős-szálat a dráma-szállal. Még egy utolsó kis dolog: Christopher Gorham egyszerűen túl jól néz ki átlagos könyvelőnek. Túl kisportolt és jóképű, még csak klisé-szemüvege sincs. 

Érdekességek nincsenek (a wikipedian még lapja se létezik), úgyhogy jöjjön egy kis összefoglalás: A Somebody’s Hero jó alapötletből indul ki, vannak benne remek pillanatok, néha még vicces is; de az amatőr rendező-író teljesen tönkretette a végeredményt. Jóval hosszabb filmként vagy mini-széria formában, valaki más kezében ebből valami igazán nagyszerűt lehetett volna kihozni, így azonban az egész nem több a Ha/Ver gyerekbarát változatánál, amit ötvöztek egy átlagos drámával. 

Pontozás: 

imdb: 5.8 (2 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 3/5 (Nem nézném meg újra.) 

Várható írások: Victoria, Sötét zenék.

Tavaly marha nagy felhajtás volt ekörül a film körül, és bár se David Fincherért, se Ben Affleckért nem vagyok annyira oda, azért érdekelt, hogy vajon mi lehet ez? Egy jó kis csavaros történet mindig jöhet, pláne ha ilyen jó címe van (az eredetire gondolok, persze lefordítva már nem olyan izgi, annyit tesz, hogy „Elveszett lány”). Vasárnap volt az HBO-n a premier, úgyhogy megnéztem és most mesélek róla nektek… 

A jóképű Nick Dunne (B.A.) és szépséges neje, Amy (Rosamund Pike) ötödik házassági évfordulójukra készülnek. A külvilág számára tökéletesnek látszó párt alkotnak, ám akad, aki úgy tudja, számos probléma vet árnyékot boldogságukra. Egy napon Nick hazaérkezve a városból nem találja feleségét, a házukban pedig több jel is arra mutat, mintha a nőt elrabolták volna. Hamarosan rendőrségi nyomozás és médiakampány indul az elveszett Amy megtalálására, ám ezalatt a férj minden egyes nappal gyanúsabbnak, ingerültebbnek tűnik – a nyomok pedig gyilkosságra utalnak. Vajon Nick megölte élete párját, és ha igen, miért tette? Ha viszont nem, akkor mi történt igazából és hová lett Amy? 

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a Gone Girl jó film, de nem kiemelkedő. Persze most jöhet a rendezz hasonlót, írj hasonlót komment – a lényeg az, hogy nincs itt semmi, amit még nem láttunk korábban, kivéve a fura befejezést. A történet az első egy órában megfogott, hiszen izgalmas, ahogy egyre újabb és újabb nyomok kerülnek elő; ahogy Nick egyre jobban besározódik – 

Pici szpojler 

- valahogy pedig vagy Affleck remek alakítása vagy Fincher rendezése következtében a néző érzi, hogy nincs ez rendjén. Szerintem elég sokan meg leszünk győződve a nézés közben arról, hogy Nick ártatlan, legalábbis Amy eltűnését illetően. 

Szpojler vége

Három nézőpontból tekinthetjük meg öt nap eseményeit, utána pedig nagyobb időbeli ugrásokkal haladunk előre. Először azt láthatjuk, ami a férfi főszereplő körül történik, az eseményeket az ő szemszögéből, de mégis úgy, hogy a gondolatai, az érzései valamennyire rejtve maradnak előlünk. Ezt meg-megszakítják szemelvények Amy naplójából, a két nézőpont pedig egy irányba tereli a tv előtt ülőt, mégpedig a férj bűnössége felé. És aztán az első óra végén, mikor előkerül a fáskamrába zárt ajándékcsomag, akkor mondtam Mozsárágyúnak, aki itt volt a szobában, hogy „Most mi a túró lesz? Nyilvánvaló, hogy a pasi a gyilkos, de még egy óra hátravan.” Naná, mivel ekkor Fincher rendező úr előhúzza a kalapból a számomra leginkább a Mulholland Drive-ból ismert trükköt: felejtsd el, amit eddig láttál és tekintsd meg a valóságot! 

NAGY SZPOJLER ITT 

Akkor kb. 5 perc alatt bemutatják, hogy Amy megrendezte az eltűnését, mert bosszút akart állni Nicken – miért is? De mindegy, nem ez a fontos, hanem az, hogy innentől még mindig van 50 percnyi esemény… A férfi elkezdi harcát a manipulatív média és a nő ellen, mialatt utóbbi saját csapdájába sétál bele a gazdag középiskolai szerelménél. Ekkor jön az igazán váratlan fordulat, arra nem számítottam, hogy miként kerül ki ebből az aranyrácsos kelepcéből, utána meg következik a végjáték és a lezárás. 

SZPOJLER VÉGE

A legnagyobb hiba számomra a befejezés. Ameddig eljutunk oda, már nem tudjuk, kiben bízhatnánk, és az, akinek valószínűleg az oldalára állunk, semmit se tesz – tényleg nem tehet semmit? Ez a végkifejlet a nézőnek csalódás, nekem legalábbis az volt. 

Szerencsére a karakterek és az őket életre keltő színészek remekelnek. Nincs olyan közöttük, aki érdektelen lenne, mindannyian titkokat rejtegetnek, amiket meg akarunk ismerni. Ben Affleck és Rosamund Pike nagyszerűek, mindketten kettős alakítást nyújtanak, le a kalappal előttük! Jó volt még Neil Patrick Harris (a vagyonos Desi) és Carrie Coon (Margot); előbbinél egy pillanatra sem gondoltam, hogy ez az a pasi, aki abban a sorozatban játszik, amit mindenki imád. Ugyanez már nem mondható el a sztárügyvédet játszó Tyler Perry-ről, akiről azonnal az ugrott be, hogy ez az a surmó, aki a világot a Madea-szériával mérgezi önnön szórakoztatására. Ennél fogva nem tudtam őt komolyan venni, de ez az én hibám… Néhány ismerős arc a mellékszereplők közül: Sela Ward (Dr. House – itt Sharon, a „talkshowmadár”), Missi Pyle (pl. Galaxy Quest – a szőke nő a tévéből) és Patrick Fugit (Majdnem híres – a nyomozó társa). Az Andie-t alakító Emily Ratajkowsinak külföldön jelentős rajongótábora van, pedig még csak nemrég kezdte a színésznő-szakmát – elsősorban vonzó külseje miatt kedvelik, valószínűleg nem a tehetségéért. David Fincher volt a rendező, a forgatókönyvet saját 2012-es regényéből Gillian Flynn (az illető egy hölgy) írta, a producerek közt meg ott találhatjuk Reese Witherspoont. A zenét, amely nekem igazán csak a végefőcím alatt tűnt fel, ismét a direktorral együttműködő Trent Reznor-Atticus Ross-páros szerezte.

Érdekességek: Reese Witherspoon produkciós cége már a megjelenéskor megvásárolta a Gone Girl-regény filmjogait másfél millió dollárért. Reese úgy gondolta, a későbbiekben nem csak producerként vesz majd részt a munkálatokban, hanem főszereplőként is, ám aztán a David Fincherrel való beszélgetések során rájött, hogy nem ő a megfelelő ember erre a feladatra, ezért visszalépett. Van olyan, hogy az írók maguk készítik a műveikből a kezdeti forgatókönyveket, de aztán tapasztaltabb filmes szakemberek folytatják helyettük a munkát. Ezúttal viszont Gillian Flynnt nem cserélték le, mivel egyeztek az elképzelései a rendezőével. Flynn szkriptekből adaptált regényeket olvasott, Fincher és a Harry Potter-filmeken dolgozó Steve Kloves pedig tanácsokkal segítették őt. Az írási folyamat alatt Gillian a szövegeket elküldte Davidnek, aztán telefonon megbeszélték, hogy átdolgozzák-e őket, és ha igen, akkor hogyan. Volt olyan részlet, amit számos alkalommal átalakítottak, valami viszont már elsőre elnyerte végső formáját. 

Az egyik producer, Ceán Chaffin azt nyilatkozta, hogy a rendező minden jelenetet vagy 50 alkalommal rögzíttetett. Rosamund Pike-ra azért esett a választás, mert Fincher szerint az arca kortalan, ezzel eljátszhat a valódi koránál fiatalabb és idősebb nőket is. Ben Afflecket egy jellemző mosolya alapján választotta ki: képeket keresett róla a neten és ez a mosoly többször visszatért, David bácsi meg úgy érezte, ez jól visszaadja Nick Dunne karakterének esszenciáját. Ez Carrie Coon első moziban bemutatott filmje. Az ügyvédet eredetileg „egy Alec Baldwin-szerű” fickóként írták le, de nyilván a híres amerikai sokszínűség jegyében lett belőle fekete szereplő. Tyler Perry viszont azt mesélte a New York Magazinnak, hogy korábban sosem hallott sem a regényről, sem Fincherről, szóval úgy vállalta el a felkérést az ügynöke javaslatára, hogy nem is tudta, miről van szó. Ezt azért elég nehéz elhinni, hiszen a direktor úr készítette a rendkívül népszerű Hetediket és a Harcosok Klubját is, de ezek szerint Perry úr ezekről sem hallott még… Emily Ratajkowskit Affleck ajánlotta, referenciaként egy videoklipet (Robin Thicke: Blurred Lines) adott meg és úgy tűnik, ennyi elég volt.

Ben, mivel maga is rendező, egy nap le akarta tesztelni Finchert és picikét állított a kamera lencséjén, a direktor azonban észrevette, miután belenézett a felvevőgépbe. A Holtodiglanban volt az első alkalom, hogy Affleck teljesen meztelenül, szemből felvett jelenetet vállalt, mivel elmondása szerint európai hangulatú filmet akartak, ahol a szereplők nem tudják elrejteni a hibáikat. A forgatási szünetekben Nick életre keltője ’80-as évekbeli dalokat énekelgetett. Tyler Perry ezt hallva kitalált egy játékot kettejüknek: ő elkezdett egy véletlenszerűen eszébe jutó számot énekelni, Bennek pedig folytatnia kellett – és nem sikerült kifogni rajta, mindent tudott! Rosamund Pike és Neil Patrick Harris kettesben, két órán át próbálták el az ominózus ágyjelenetüket. Pike korábban egy Dóra, a felfedező-babát használt a gyakorláshoz. Rosamund hat kilót szedett fel és adott le három alkalommal, hogy érzékeltesse a karakterében végbemenő változásokat. Rengeteg hamburgert és malátát evett a hízáshoz, a fogyáshoz meg napi négy órát edzett egy profi ökölvívó segítségével, valamint szintén naponta negyvenkét perc alatt lefutott nyolc kilométert. Hozzá hasonlóan Affleck is láthatóan izmosabb lett a játékidő során, mivel ekkor már készült a Batman v Supermanbeli szerepére. Végül két érdekes név a stáblistáról: Buda (ő egy néger pasi, akit a repülőtéren láthattunk) és Joel Shock (biciklis/motoros hírvivő, a neve sokkot jelent). 

A Holtodiglan 61 millió dollárból készült és több mint 368 milliót hozott vissza. Ez lett David Fincher eddigi legnagyobb bevételű műve. A kritikusoktól nagyrészt pozitív visszajelzést kapott; huszonnyolc különböző díjat ítéltek oda neki. 

Jó volt, de korántsem érzem annyira kiemelkedőnek, mint amennyire mondják – de ugyanígy vagyok Fincher többi alkotásával is, szóval lehet, hogy bennem van a hiba? 

Pontozás: 

imdb: 8.1 (Irreálisan magas pontszám.)(2 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 4/5 (A közepétől minden feszültség kihal belőle, legalábbis számomra.) 

Hírek: 

- Az amerikai A tetovált lánynak jön a folytatása, amit ismét David Fincher rendez. (2017-ig nem készült el.)

- Gillian Flynntől mostanában jött ki a Sötét helyek, ami dacára a Gone Girl sikerének és a parádés szereposztásnak, elég gyorsan elsikkadt, itthon például semmit nem hallottunk róla. A következő Flynn-írás alapján létrejövő mozgókép, a Sharp Objects már csak tévére jön ki – lehet, hogy az írónő leszállóágba került? 

- Ben Affleck az elkövetkezendő 3-4 évben 5 különböző filmben alakítja Batmant; a most még cím nélküli önálló Batman-újrát pedig rendezi, írja és pénzeli is. (Vagy mégse.)

- Rosamund Pike egy izgalmasnak tűnő világháborús kalandfilmet, az HHHH-et erősíti majd. 

- Sela Ward A függetlenség napja 2-ben az amerikai elnök bőrébe bújik – női elnök? Csak nem bújtatott kampány Hillary Clintonnak? (Aki elbukott, ahogy ez a szemét is...)

- Tyler Perry bekerült a teljeséggel felesleges Tini nindzsa teknőcök 2-be (kit érdekelt egyáltalán az első a trailerek után…), viszont közben szintén szerepet nyert a Brain on Fire-ben, ami már sokkal izgibbnek tűnik: Ez az igaz történeten alapuló dráma egy fiatal nő megőrülését mutatja be, a főszerepben Chloë Grace Moretz-cel. (Előbbi behozott némi pénzt, talán az ifjú közönség miatt, utóbbi meg most is ott melegedik a Tesco polcain dvdként...)

Ezen a héten még biztosan jön tőlem egy újabb írás, de még nem döntöttem el, miről.

Minden hétvégén elkészítem A héten a tvben-listát, ami tartalmazza azokat a [jó] filmeket, amik szerepelnek itt az oldalon és olyan csatorna adja őket, amit mindenki tud fogni. Ez a lista egyrészt kedvcsináló/óva intő, másrészt az oldal öntisztító folyamatához is hozzájárul, mert általában az ide bekerülő cikkeket kijavítom. Mióta az HBO-t kivették a Fejér Megyei Hírlaphoz tartozó tv-újságból, azóta kénytelen vagyok a port.hu-t használni arra, hogy utánanézzek a mozicsatornák műsorának [2017 óta az említet újság értékelhetetlen, így már mindent a portról nézek ki...], ám ennek köszönhetően mindig találok valami érdekeset. A Tanárok így került elém, az egészen ismeretlen AMC csatorna kínálatában. Jókor adták, jónak tűnt, hát megnéztem. De mi is ez?

A Kennedy Középiskola látszatra átlagos suli, ahol minden rendben megy, de közben a felszín alatt súlyos gondok vannak. A problémák akkor bukkannak a felszínre, amikor az egyik volt diák bepereli az iskolát, mivel diplomás létére se írni, se olvasni nem tud. A tanári kart irányító Roger Rubell (Judd Hirsch) mindent megtesz, hogy az ügyből a lehető legjobban jöjjön ki az intézmény, ám elköveti azt a hibát, hogy az egykor idealistaként a diákokért harcoló kollégájának, Alex Jurelnek (Nick Nolte) adja a tanácsadói feladatot. Alex pedig felfigyel a problémás Eddie Pilikianre (Ralph Macchio), és miközben vele foglalkozik, egyre jobban feltűnik neki, hogy a rendszer, amit szolgál, a velejéig romlott, álságos és működésképtelen. Ez a tanár megpróbálja felkarolni tanítványait, de közben úgy érzi, hiába úszik az árral szemben, semmit sem ér el. Szerencsére mellette van egykori tanítványa, az ügyvédnő, aki a perben az iskola ellen harcol, Lisa Hammond (JoBeth Williams), aki arra ösztönzi Alexet, hogy ne adja fel. De közben a problémák egyre csak súlyosbodnak, még tragédiák is történnek – mit tehet itt vajon egyetlen ember?

A ’80-as években készült vígjátékoknak van egy leírhatatlan hangulata, ami mindig megfog, még akkor is, ha a kérdéses alkotás nem annyira jó. Ha egy akkoriban bemutatott művet néz az ember, rögtön felismeri, és nekem például mindig az ugrik be, hogy milyen más lehetett az élet akkor, mikor nem volt internet, számítógép meg okostelefon. A fiatalok walkmanen hallgattak kazettákat, kölcsönzött tékás videókat néztek, és a suli után játéktermekbe, táncolni meg görkorizni jártak. Ebbe a korba repít minket vissza a Teachers, ami azonban különleges, mert a rosszul működő, megreformálásra váró iskola témáját a másik oldalról, a tanárok felől mutatja be. Milyen más azt látni, hogy itt is vannak olyanok, akiket tönkretesz a rendszer, ők sem velejükig gonoszak, és aki mégis „rossz”, az is valamiféle felsőbb célt lát lebegni a szeme előtt, ez motiválja. 

A sztori problémája a rendkívül hosszú felvezetés. Az első egy órában csak azt láthatjuk, milyen gondok vannak, amikkel Alexnek és a srácoknak szembe kell nézniük. Néhol lehet nevetni, máskor elgondolkodni, de legalább az 55. percig kell várni, amíg főszereplőnk ténylegesen beindítja az események láncolatát. Persze átérezzük a helyzetet, de lehetett volna ugyanezt rövidebben is elénk tárni. Ezen kívül a komédia meg a dráma nincs igazán egyenlő arányban egymással, és vannak pillanatok, amikor a néző szinte tanácstalanná válik, hogy mit érezzen (pl. a haláleseteknél). Amikor viszont poén van, az a legtöbbször tényleg jó, és a Tanárok egyik karaktert sem akarja démonizálni, vagyis nincs egyértelműen negatív szereplő. Persze Rubell nem valami szimpatikus, de az ő szempontjait se nehéz megérteni. 

Utólag belegondolva a készítők egyszerre túl sokat akartak belevinni ebbe a filmbe. Egyfelől Alex és Lisa szerelme elég kevés időt kap, másfelől mind ez, mind pedig a tinik problémái (amiket legjobban Diane, Danny és Eddie jelképeznek) valahogy elsikkadnak a nagy fő cselekmény mellett. Persze mindegyik összefügg és hat egymásra, de a tumultus miatt egyik sem kap elegendő súlyt. Szurkoltam Jurelnek, de egyszerűen túl sok problémát kell megoldania, rajta a legnagyobb a nyomás: Ha el akarja érni, hogy a gyerekek tiszteljék, hogy segíthessen nekik; akkor szembe kell helyezkednie a kollégáival. Ők pedig azt várják el, hogy ne tegyen semmit, maradjon „a barátjuk”, de ha mégis lépne, akkor nem csak az állását, de a jó hírét is elveszítheti… Emellett a humor még inkább elveszi a komoly problémák élét, ettől valahogy a legfenyegetőbb dolgot sem érezzük annak, aminek kéne.

Nick Nolte-t fura ebben a szerepben látni, de gyorsan meg lehet szokni. Mellette ismert arc még a mellékszerepben feltűnő Morgan Freeman, meg Laura Dern (a diáklány Diane). Judd Hirsch-t például A függetlenség napjában láthattuk Jeff Goldblum karakterének apjaként; Ralph Macchio pedig az eredeti Karate kölyök. A tesitanárt játszó Art Metrano a Rendőrakadémia-sorozat Mauser hadnagya, a flúgos Danny-t életre keltő Cripsin Glovert pedig felnőttként láthattunk pár moziban (Willard, Charlie angyalai). Kiemelném még Richard Mulligant, aki az őrült Herbert Gowert alakítja, az egyetlen tanárt, aki Jurel mellett belopja magát a tanítványok szívébe. A rendező a szép filmográfiával bíró Arthur Hiller (Vaklárma, Száguldás gyilkosságokkal, Idegroncs-derbi, Hotel Plaza, La Mancha lovagja), az író az ezzel az egyetlen kredittel bíró W.R. McKinney. És az se elhallgatandó tény, hogy az aláfestő zenék nagyon jók – nekem legalábbis igen tetszettek – ezeket Sandy Gibson válogatta. 

Érdekességek: A történetet a producer testvérpár, Aaron és Irwin Russo találta ki. Irwin 10 éven át tanított New Yorkban, volt mire alapoznia. A vége stáblista alá bevágták a filmzenei album reklámját. A Tanárok készítési költségéről nincs adat, de 27 és félmillió dollárt hozott be, ami abban a korban elég szép summa volt. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott. 

Nekem tetszett, bár korántsem tökéletes. Visszaidézi a ’80-as évek hangulatát és zenéit, érdekes története van, de közben kicsit túl hosszú, kicsit túlzsúfolt. Aki szereti a középiskolai vígjátékokat/drámákat, az azért mindenképp adjon neki egy esélyt! 

Pontozás: 

imdb: 6 (2 év alatt 0.1-et nőtt.)

Szerintem: 4/5 

Hírek: 

- Judd Hirsch benne lesz a több mint biztosan fölösleges A függetlenség napja 2-ben. (Így van, eltűnt a süllyesztőben.)

- Morgan Freeman a 101. Ben-Hur-adaptációt erősíti majd. (Ez se érdekelt senkit.)

Várható írások: Meteo, Holtodiglan.

Biztosan mindenkinek van olyan gyerekkori/fiatalkori emléke, hogy látott egy filmet, amiről csak az maradt meg, hogy tetszett neki, meg még esetleg egy-két apróság. Én így voltam ezzel a művel, mindössze három dologra emlékeztem belőle: arra, hogy jó; hogy Philippe Noiret figurája mennyire tetszett és hogy a fiatal Sophie Marceau félmeztelen benne:P Úgyhogy amikor láttam egy akcióban mindössze 300 Ft-ért a D’Artagnan lányát eredeti dvdn, amire még extrák is kerültek, gondoltam, megrendelem. Eltartott egy darabig, amíg végre volt időm/kedvem megnézni, de örülök, hogy megvettem ezt a lemezt, mert az a ritka eset állt elő, hogy minden, amire emlékeztem, benne van és még most is jó! 

Athos, Porthos, Aramis és D’Artagnan – mind hallottunk már a híres Testőrökről. Most húsz évvel az utolsó kalandjuk után járunk, mikor már mindannyian megöregedtek, tétlenkednek, semmi izgalmas nem történik velük. Ám ekkor egy vidéki apácazárdában meggyilkolják a rendfőnöknőt – pont azon a helyen, ahol Eloise (Sophie Marceau) él. Ő azonban nem akárki, hanem a híres D’Artagnan harcias és gyönyörű lánya, aki rögtön bosszút esküszik az elkövető Vörös Hölgy (Charlotte Kady) ellen, akiről kiderül, hogy Crassac herceggel (Claude Rich) karöltve az ifjú Lajos király ellen készül merényletre! Eloise elindul, hogy figyelmeztesse az uralkodót és megkeresse rég nem látott apukáját, út közben pedig mellé szegődik a költő Quentin (Nils Tavernier), aki rögtön beleszeret a talpraesett hősnőbe. Ám a párizsi udvarban Eloise süket fülekre talál, így kénytelen rávenni D’Artagnant (Philippe Noiret), hogy hívja össze legendás bajtársait (Jean-Luc Bideau, Raoul Billerey és Sami Frey) és ismét rántsanak kardot a jó ügy érdekében. A nagyhírű muskétások szerencsére mindnyájan vállalkoznak egy végső, nagy hőstettre– pláne ha ennek végén pénz meg dicsőség is várja őket!

Korábban már két Három testőrös film szerepelt itt (A három testőr, A vasálarcos), ám ezúttal a történetet saját földjén filmesítették meg, kissé továbbgondolva. 20 év alatt a poénok nagy része semmit sem kopott; a szereplők (még a negatív alakok is!) szerethető, szimpatikus figurák; jó a zene, a látvány szép, az érdekes történet mellé pedig pár remekül kivitelezett akciójelenet társul. Az egyetlen dolog, amit e mű ellen fel lehetne hozni, az a hossza, mert picit több mint 2 órás, és van olyan jelenet, ami indokolatlanul hosszúnak tűnik (pl. a nyitó üldözés). Ennek ellenére nem unatkoztam alatta, sőt, egyre jobban érdekelt, hogy mi fog történni. 

Szpojler 

A kiinduló alap az, hogy Eloise és a bíboros is azt hiszik, hogy összeesküvés készül. Az egyik csapat egy mosodai listát, a másik egy szerelmes verset próbál megfejteni, de egyiknek sincs köze a tényleges áruláshoz, ami viszont létezik. 

Szpojler vége

Felüdítő, hogy most végre nem a bíboros a gonosz, és a rosszfiú Crassac sem egy velejéig romlott figura. Külön poén, hogy a veszélyben lévő király meg a pozitív figurák korántsem hibátlanok, szóval tényleg mindenki életszerű. Kimarad a klisévé vált muskétás-jelmondat és az is különlegesség, hogy a testőrök magázódnak. Van egy jó kis csavar a történetben, amire tényleg nem lehet számítani, és Marceau mellett még egy szép színésznőt (Maria Pittaresi) megcsodálhatunk a maga pucér valójában. 

Az alkotókról pár mondatot: A sztori Eric Poindron és Riccardo Freda ötletéből ered. Előbbinek máig ez az egyetlen filmes munkája, utóbbit pedig felkérték rendezőnek, de aztán lecserélték őt Bertrand Tavernier-re. Tavernier a rendezés mellett Michel Léviant-nal és Jean Cosmos-val (A lány és a farkasok) a forgatókönyv készítésében is részt vett. A kitűnő kísérőzenét Philippe Sarde szerezte. Sophie Marceau cuki, Charlotte Kady szexi, az urak pedig jó fejek, főleg Philippe Noiret és Claude Rich remekelnek a szerepeikben. Kiemelném még Gigi Proiettit (Mazarin bíboros) és Jean-Paul Roussillont (Planchet), előbbi jópofa, utóbbi vicces.

Érdekességek: Marceau két hónapon át vett vívás-leckéket a szerepéhez, figurája legtöbb kaszkadőrmutatványát ő maga végezte. A bemutató után a színésznő azt nyilatkozta, nem tetszik neki, hogy a film ennyire a testőrökre koncentrál a címszereplő helyett (pedig kb. ugyanannyi időt kapnak). Philippe Noiret még két alkalommal játszott a muskétásokról szóló filmekben: Az 1964-es Cyrano és D’Artagnanban XIII. Lajost, az 1989-es A testőrök visszatérnekben Mazarint alakította; utóbbiban ő volt az egyetlen főbb szerepben látható francia színész, ám a karakter, akit életre keltett, olasz. Noiret Bertrand Tavernier kedvenc színésze volt, gyakran dolgoztak együtt. A Quentint alakító Nils Tavernier a rendező fia. Claude Rich-t láthattuk az Asterix és Obelix: A Kleopátra-küldetésben, ahol ő a druida. A Porthos-t alakító Raoul Billerey még négy másik Három testőr-moziban szerepelt: A három testőr – 1953; A vasálarcos – 1962; D’Artagnan (tévés miniszéria) – 1970; valamint Les trois mousquetaires ou L'escrime ne paie pas – 1979. Utóbbiban ő volt Rochefort és Jussac, az előbbi háromban csak mellékszerepekben bukkant fel. A stáblista elején az összes főszereplő bemutatkozik, így könnyű őket beazonosítani, ez a módszer különben tök jó, kár, hogy már nem alkalmazzák. Cikkem tárgyának egyik angol címe Revenge of the Musketeers (A muskétások bosszúja). Végül egy megfigyelés tőlem: A nyitó üldözési szekvenciában a négeren nincsen bilincs, amíg az erdőben szalad, de miután beér a zárdába, hirtelen már van (Kiegészítés 2021-ből: Amikor fut, akkor a láncai mintha ketté lennének törve, később egyben vannak.). A D’Artagnan lányának készítési költségéről nincsenek adatok, az Egyesült Államokból 312 ezer dollárt hozott be. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott. 

A dvdről: Tekintve, hogy több mint 20 éves filmről van szó, már az pozitív dolog, hogy egyáltalán vannak extrák. A gond az, hogy ezek végülis ál-extrák: Van egy trailer és egy tv-spot (ami a trailer egy darabja), ezek rendben vannak. A Képgaléria egy videó, ami a filmből nagyjából időrendben, valamennyire véletlenszerűen összeválogatott kimerevített képkockákból áll – ez semmit sem tesz hozzá az élményhez. Az Így készült igen rövid, plusz van egy interjú Philippe Noiret-vel; mindkettő franciául, magyar felirat nélkül – aki nem érti a nyelvet, az ezekből se sokat fog majd fel... Ehhez még hozzájön, hogy a film igen halk, a menü viszont hozzá képest ordít. Szóval ez a kiadás jó is, meg nem is jó… 

Nekem tetszett, jól szórakoztam rajta és a hossza sem zavart. Aki szereti A három testőr-filmeket, a francia mozikat és/vagy Sophie Marceau-t, az nézze meg! 

Utólagos szerkesztés 2021-ből: Harmadszor néztem meg tegnap éjjel, és van néhány fura dolog, ami csak most tűnt fel. Az első, hogy bármennyire hosszú a játékidő, az események egy része mégis irtó gyorsan történik, például Eloise szinte pillanatok alatt megtalálja az apját, később meg egyből a megfelelő kastélyba mennek. Lehet, hogy a keresések során eltelik valamennyi idő, csak ezt nem lehet érzékelni. A szerelmi szál nagyon erőltetett, a hősnő és a költő szinte alig vannak együtt; az Athos-fordulat viszont remek, erre egyáltalán nem emlékeztem. A humor működik, a zene tényleg jó, de az akció-jelenetekben nincs vér és baromi nyilvánvaló, hogy amikor a kardoknak érintkezniük kellene az ellenfelekkel, akkor közel sincsenek hozzájuk. Külön kiemelném a magyar szinkront, ami tovább emeli a színvonalat. Összesítésben pozitív élmény ez a mozi, amit francia alapanyagból franciák írtak, aztán ők filmesítették meg. Végülis ez az ő történelmük/irodalmi örökségük. A pontozással továbbra is egyetértek. 

Pontozás: 

imdb: 5.9 (2 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5

Úgy veszem észre, hogy leszállóágban vannak az elgondolkodtató filmek. Sajnos ebben nagy szerepet játszanak az olyan alkotások, amiknek semmi értelmük nincs, és ezek elveszik az emberek kedvét attól, hogy elgondolkozzanak bármilyen mozin, amit láttak. Pedig szerintem jó dolog, ha kicsit foglalkozunk a sztorikkal, a látottakkal, meg azzal is, amit nem mutattak meg - én például két napig agyaltam a Prometheus-on, főleg azokon a kérdéseken, amiket felvetett. Egy filmnek nem feltétlenül kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy a néző gondolkodhasson rajta, de vannak alkotások, ahol a cselekmény meg a látottak továbbgondolása kifejezetten ajánlatos! Senkit sem szeretnék kioktatni, de ha megnézel valamit és utána végigpörgeted magadban, hogy mit is láttál, nagyszerű dolgokra jöhetsz rá. No, de most már rátérek a tárgyra!

Nagyon vártam a The Fallingot, mivel Maisie Williams eddigi filmográfiájában csupán a Heatstroke volt, amiben alig találtam valami pozitívumot. Bár Az érem két oldala korántsem annyira jó, van benne valami aranyos, amiért úgy érzem, még az idegesítő vonásai dacára sem lehet utálni; a Cyberbully és az ezen az oldalon nem elemzett mini-sorozat, a The Secret of Crickley Hall viszont kifejezetten óriásiak voltak! Ebben az esetben is úgy készültem, ahogy általában: Próbáltam a lehető legkevesebbet megtudni a szóban forgó műről, azonban belefutottam egy igen brutális szpojlerbe, ez jelentősen befolyásolta az élményt, amit cikkem tárgyának megtekintése adott; ám utána elég sokat gondolkodtam rajta és úgy döntöttem, nem hagyom ennyiben a dolgot. Windows Movie Maker segítségével végigtekertem a filmet, és számos rejtett részletet találtam benne, amik megváltoztatták a véleményemet Carol Morley rendezéséről. (Azért nem néztem végig még egyszer, mert az élmény még nagyon friss volt, és a szupergyors montázsokat meg képbevágásokat csak kimerevítve lehet igazán látni.) 

A The Falling ugyanis egy fantasztikus alkotás. Ezen a linken elolvashatjátok az elemzésemet róla, most viszont mélyebben alámerülök a lányiskola előtt lévő tóba, úszom egyet a nagy fa lehulló levelei közt és csak az tartson velem, aki látta a filmet és/vagy érdekli őt a téma! Innentől csupa szpojler jön! 

Ha jól megnézzük a nyitójelenetet, akkor ez valójában a teljes film után játszódik, vagyis amit ezek után látunk majd, az visszatekintés a múltba. Ez természetesen csak a második vagy a sokadik megtekintésre tűnik fel, de az itt következő dolgok legtöbbje ilyen lesz. Ebben a jelenetben Lydia kissé felhúzza a szoknyáját, a lábán egy kék véraláfutás látható – ez valószínűleg a nem túl gyengéd aktus eredménye, talán Kenneth övcsatja csinálta – újabb bizonyíték, hogy ez itt a jelen, ami mostantól jön, az a múlt.

A visszaemlékezést egy rendkívül gyors montázs nyitja, amiből rengeteg képet tudatosan biztosan nem fogunk fel. Itt felbukkan egy feszület és egy pentagram, utóbbi még egyszer visszatér. Utalás a természetfelettire és az Abbie-Lydia-Isten-Jézus-párhuzamra (erről még lesz szó). Ugyanitt megjelenik a visszatérő képsor, aminél egy kalapos, szürke zakós férfi és egy szőke nő a nagy fánál egymáséi lesznek. A nő nem annyira akarja, ez látszik. Kik ők? A nő Lydia anyja, a férfi Lydia rejtélyes apja. Bizonyíték: Amikor Lydia összetöri a vörös festékes tálat, abban a jelenetben az anyuka azt mondja Abbie-nek „olyan volt a hajam, mint a tied” – vagyis szőke. 

A biológiaórán a tojásban lévő vércsepp Abbie halált hozó terhességére utal. A tavon először két hattyú úszkál, majd csak egy van, utána ez is eltűnik. Először arra gondoltam, hogy ez a két madár a két barátnőt jelképezi, de a második még Abbie halála előtt szívódik fel – akkor talán az ártatlanságuk megtestesülései? Ahogy haladunk előre a történetben, a kisebb utalások egyre erősebben jelzik, hogy Lydia talán tényleg szerelmes Abbie-be, jóval többet érez iránta, mint barátságot. Ezt bizonyíthatja, hogy Lydiát nem érdeklik a fiúk (Kenneth-tel csak azért akar lefeküdni, mert Abbie is lefeküdt vele, így ha szexelnek, akkor „együtt lehetnek” a halott barátnő emlékével).

A betegeket azzal vádolják, hogy egymást utánozzák, ám Lydia nem láthatta, amikor Abbie remegett, így ezt a tünetet például nem produkálhatta utánzásból. A rajzórán látható az első igazi jelzés arra nézve, hogy tényleg természetfeletti történések zajlanak a háttérben, itt ugyanis mindenkinek megáll az órája. Az ájulás fertőző jellegére utal, hogy a két vörös hajú lány külön-külön, de mindketten azután ájulnak el, hogy ránéznek Lydiára (a vírushordozóra) – ő maga viszont jóval Abbie távozása után mutatja a tüneteket, szóval a lappangási idő minden egyes újabb fertőzöttel egyre kevesebb. A megmagyarázhatatlanságot erősíti, hogy a göndör vörös hajú olyan dolgokat lát, amiknek nem lehetett szemtanúja. Nála bukkan fel a keresztbe tett női láb is - ez a fő szálat átható szexualitás jele vagy utalhat Lydia vonzalmára a nők iránt? 

Minduntalan visszatérünk a nagy fához, ami a tó mellett áll, ez mindennek a középpontja. Itt fogant meg Lydia, itt tettek fogadalmat Abbie-vel és itt a legerősebb utóbbi szellemi jelenléte. Elképzelhető, hogy Lydia anyja ugyanabba a suliba járt, ahová a főszereplő. Lydia mindenkiben elvesztett „szerelmét” látja, az aktus során viszont Kenneth előtt is Abbie jelenik meg, ezért nem néz Lydia szemébe. Visszatérő elem a zöld színű alma – ez talán egy vallási utalás a bűnbeesésre? Akad egy újabb tünet, amit képtelenség csak úgy imitálni, ez az orrvérzés, bár ez sem mindenkinél jön elő. Van egy alig észrevehető kis jelenet, ahol Lydia egészen erotikus módon hajol oda a vérző orrú Susanhez. Itt ismét felmerül a kérdés, hogy Lydia a lányokat szereti-e, és ha igen, vajon összejött-e neki bármi bármelyikükkel? Abbie-vel valószínűleg nem.

Az ájulás-kór terjedéséhez talán hozzájárulnak az otthoni körülmények is, hiszen amennyire látjuk, a legtöbbjüknél otthon feszült a légkör. A film egyik csúcsjelenete, amikor a gyűlésteremben a reggeli ima alatt elszabadul a káosz – ekkor viszont a mindent kiváltó, mindenért okolt vírusgazda nincs is a teremben. Tehát azok, akik itt produkálják a tüneteket, nem az ő hatására teszik azt, amit. Lydia aztán besétál az egész közepébe, ott pedig a többi lány a keresztre feszített Jézus pózában emeli fel őt az ég felé, ahonnan Abbie visszanéz rá – vagyis Abbie a láthatatlan, a megmagyarázhatatlan, a teremtő erő, aki a betegséget elhozza a kiválasztottaknak, Lydia pedig az ő „leánya”/prófétája. Abbie ugyanakkor halálával mintegy megváltja szexuálisan elnyomott barátnőit („népét”), így szintén hasonlítható Jézushoz. 

Ahogy a cselekmény halad előre, egyre jobban érzékelhető, ahogy a testvéri szeretet (elsősorban a húgnál) átalakul; ezt támasztja alá, hogy Lydia egyértelműen féltékeny Susanre (pl. kórtermi jelenet). Az események középpontjában a főszereplőnőt találjuk, ő irányít mindent és mindenkit, akarva vagy akaratlanul, illetve elképzelhető, hogy Abbie rajta keresztül hat a még élőkre, ő kölcsönzi neki a hatalmát; esetleg a kettejük egyesüléséből jön ez az „erő”. Susan tudatosan próbál az elhunytra hasonlítani, ezt észben tartva érdemes elgondolkodni azon, hogy Kenneth vajon emiatt vet szemet rá vagy éppen rajta keresztül próbálna meg eltávolodni Abbie emlékétől, ami Lydia képében állandóan ott van körülötte? A vallási felhang tovább erősödik, amikor az eddigieket kombinálva rájöhetünk, hogy az, aki megtagadja a betegséget, az megtagadja Abbie-t (és Lydiát, vagyis „Istent és az ő prófétáját”); majd jönnek még bibliai alakok: A rajztanár betegségével közvetlen kapcsolat a felnőttekhez (a hívő), az irodalomtanár magának is hazudik az eseményekről (a tagadó), az igazgatónő teljesen szkeptikus (a hitetlen).

Az eddig említettek mellett ott van még az ismétlődő véres kéz motívuma, ez talán a szóban már korábban említett, házilag elvégzett abortuszra utal, vagyis könnyen lehet, hogy Abbie ebbe hal bele és nem a szülési komplikációkba. Megválaszolatlanul marad a rejtély a mellékhelyiség falánál: Ezt még Abbie kezdi el bontani, aztán Lydia félig lerombolja és kijelenti, hogy „itt van valami”, de sosem tudjuk meg, hogy ha tényleg van ott valami, akkor mi az. A főhősnő elméje lassan megbomlik, a cérna viszont végül valószínűleg akkor szakad el nála, amikor Susan bejelenti, hogy randizgatni kezdtek Kenneth-tel (vagyis így Susan „elveszi tőle Abbie-t”). Lydiából lesz a Lázadó, az Anarchista, aki szembeszáll a Renddel, a szabályokkal; mindegy hogy hol és mikor. Fokozatosan veszít el mindent, és úgy lesz egyre bátrabb, mert nincs mivel megállítani őt – ezért van gyakorlati hatalma, ezért félnek tőle a felnőttek.

A lezárásnál ismét kivonulhatunk a nagy fához, ami talán magába fogadta Abbie szellemét – lehet, hogy permanensen, de lehet, hogy csak ideiglenesen, hiszen a fogadalom úgy szólt, hogy „minden évben, ezen a napon találkozunk itt”, szóval talán éppen az évforduló napja van. Mindenesetre valószínűleg ő hozza vissza Lydiát a halálból. Itt van még egy nagyon fontos rész: Amikor az anya kimegy az éjszakába, akkor a fánál hirtelen megrohanják a saját emlékei és egyben Abbie jelenlétének morzsái. Ekkor jelenik meg egy mohával benőtt téglakupac, valamint egy korábbi étkezés képe, ahol Lydia egy ház alakúra vágott sajtszeletet tart – talán volt egy korábbi ház itt valahol, ahol az anya és a rejtélyes apa megismerkedtek? Talán ott laktak egy darabig? Vagy ez átvitt értelemben a nagy fára vonatkozik, ez a kiindulópont, az „otthon”, ahová mindannyian visszatérnek?

A befejezés után nekem nem volt egyértelmű, hogy kicsoda Lydia apja, ezt sosem tudjuk meg pontosan, de valószínűsíthető, hogy vérfertőzésből születhetett. Ez magyarázattal szolgálna a különcségére, az őrületre való hajlamára és arra, hogy talán tudat alatt ezért létesít természetellenes kapcsolatot a bátyjával – aki végülis csak a féltestvére. Utoljára pedig egy tisztán spekulációra épülő elméletet osztok meg, amit egy névtelen külföldi hozzászóló mondott nekem: „Az a srác (Kenneth) megőrzött egy tincset a hajából, amit egy kis dobozban tartott, szóval feltételezheted, hogy megpróbált valamilyen varázslatot csinálni vele. (Kenneth-től kétszer is elhangzik, hogy tud varázsolni, és lehet, hogy a pentagram is hozzá kapcsolható, bár a felbukkanásakor egyértelműen női kéz rajzolja.) Ez egy mágikus magyarázat lehet Pugh (Abbie) halálára.” Nekem ez az egész ott sántít, hogy a hajszálakat mintha a lány elhunyta után szedné össze a fiú, persze ez nem biztos, de akkor miért akarhatta Abbie halálát?

Utólagos szerkesztés: Nem hittem volna, de ez a film elért a magyar tévébe. Igaz, a Cinemax adta, ami az HBO előfizetéses társcsatornája, viszont szinkronizálták! Még így, a harmadik nézésre is találtam újdonságokat benne, szóval lássuk a magyarul Eszmélet névre keresztelt történet legfrissebb titkait! SZPOJLEREK INNENTŐL 

Fura módon 12-es karikával adták, egyszer 20:00-kor, másnap viszont 14 óra körül. A vérfertőzés és a szex-téma miatt legalább 16-ost adtam volna neki és későbbi időpontba tettem volna, de nem én döntöm el… Pár idézet: "Gondold el, mi mindent látott az időtől megfosztott fa!" (mondja Abbie a központi jelképre, a fára) "Anyám azóta utál, hogy megfogantam." "Csak a tudatos elme szabad." (Lydia) "Minden, ami élő, a Föld céljait szolgálja. Minden, ami halott, a Holdét." (ez valamilyen vers részlete, amit csomószor megismételnek) "Szakítani akarsz?" – Na, ez egy érdekes pillanat volt. Angolul elsiklottam felette, pedig nyilvánvaló, hogy Lydia barátságnál jóval többet érez Abbie irányába. Szlovák ismerősöm szerint „a fiatal lányok folyton párokat alakítanak és ’randiznak’, ez nem igazi kapcsolat, csak szociális dolog.” Abbie részéről talán tényleg az… 

Fontos jelkép a víz, ami legalább annyiszor tűnik fel, mint a fa, bár a jelentése homályos. Kenneth Dilifejnek hívja a húgát. Abbie már a suliban meghal, amikor összeesik; emlékére költészeti díjat alapítanak. Az anya sose megy ki a házból. „Erővonal” húzódik a suli alatt - talán ez van a vécében elkerített részen? Kenneth apja lelépett, Lydia azt hiszi, hogy az ő apja ez a pasi volt, és ezért terjeszti, hogy az anyja üldözte el az apját. Hogy ténylegesen miért ment el, azt nem tudjuk meg. A vörös hajú tanárnőt kirúgják vagy kilép? Terhes is lesz, valószínűleg attól a fiatal tanártól vár gyereket. Susanből Suzie válik és elveszik a prefektusi címét - "járnak" Lydiával? 

"Sose voltam beteg." - Lydia megjátszotta az egészet, de mégis járvány lett belőle! Tehát Abbie tünetei valódiak voltak, a többieké is, de az övé nem! Lydia erőszakból született. A sztori lényege a test és az elme felszabadítása. Szpojlerek vége

Köszönöm bárkinek, aki végigolvassa ezt a cikket, és reménykedem benne, hogy ezzel sikerül felkeltenem a figyelmet a The Falling iránt – szerintem megérdemelné! Kényes témája és különös mivolta végett úgy hiszem, hogy itthon vagy nem láthatjuk sosem, vagy csak az olyan előfizetői extra csatornák valamelyikén fog felbukkanni, mint a Cinemax, az éjjeli műsorsávban. Aki viszont tud angolul, az töltse le, nézze meg és mondja el, hogy igazam volt-e! (Eddig a legtöbben külföldön nem értettek egyet velem, de hátha találok valakit ebben a kis hazában, aki hozzám hasonlóan gondolkodik…)

Mint láthattátok, nem tudtam kipréselni magamból egy hét alatt azt a beígért két cikket, de mentségemre legyen szólva, hogy hétfő kivételével minden nap melózni kellett, és ez jelentősen elfárasztott... Ráadásul mostanában elég sokat olvasok, elsősorban könyveket, ami szintén elveszi a filmnézésre szánható időt. Ebben az évben már 27 könyvvel végeztem, ennek okán eszembe jutott, hogy megkérdezlek titeket:

Különben ezen a héten lesz öt szabadnapom, úgyhogy most majd nekiállok a munkának rendesen!

Ritkán szoktam reagálni arra, amit filmekkel kapcsolatban olvasok, de mivel csúsznak a beígért cikkek, ezért gondoltam, elmondom a véleményem valamiről, amit akárki elolvashatott kis hazánkban. Ugyanis már az újságárusoknál van az ehavi Mozimánia magazin. Aki nem ismerné, ez a VOX kistesója, ugyanaz a kiadójuk, csak más emberek dolgoznak a két kiadványon. A Mozimánia feladata elsősorban az, hogy kedvet csináljon az aktuális hónapban érkező új filmekhez; véleményeket nagyon ritkán közölnek, ezt meghagyják a nagy tesónak. Nézzük hát, miért érdekes ez a kiadvány! 

Címlapon a Batman Superman ellen – ami csak jövőre, fél év múlva kerül a mozikba. Miért kell akkor éppen most éppen erről írni a címlapsztoriban? Ez van a poszter egyik felén, a másikon meg Az útvesztő című izé második része. Ez nyilvánvalóan fizetett reklám, amit már megszokhattak a rendszeres olvasók, mert végülis a lapnak ez a dolga, de most több okból is idegesítő. 

1. Ebben a hónapban bemutatásra kerül a papíron igen jónak tűnő Víkend, egy ritkaságszámba menő új magyar thriller. Akit érdekel, olvasson utána, elég az hozzá, hogy nekem - akinek nem igazán szíve csücske a honi filmipar – felkeltette az érdeklődésemet, s itt most potenciált érzek. Úgy gondolom, lehetett volna kicsit jobban fókuszálni erre a műre a Batman v Superman helyett. Vagy valami másra, ami releváns 2015. szeptemberéhez. (2017-es megjegyzés: A Víkend nagyszerű film, ajánlom.)

2. Még most is egyik kedvenc rendezőmnek tartom Zack Snydert, akiről azonban manapság az egyhangú kritika nem tudja eldönteni, hogy támadják-e vagy sem? A Marvel képregényhős-dömpingje miatt a DC Comics iszonyatos pénzeket öl a kibontakozóban lévő Igazság Ligája filmuniverzum reklámozásába, és ennek egyik legfőbb szószólója Snyder úr, akit most hirtelen kedvelnek. Vagy csak nem utálnak. Számomra pedig ez egy kifejezetten rossz dolog, mert ő tényleg „látnok-rendező” volt, de már nem az. És miért nem? Azért, mert a földbe döngölték. 

Arról az emberről beszélünk, aki a legtökéletesebb képregényfilmet, a Watchmen Ultimate Editiont rendezte. Arról, aki milliókat kápráztatott el a 300-zal, és arról a férfiról, aki megalkotta „generációnk Brazilját”, a Sucker Punch-ot. A Hollywoodot irányító tőkések és fizetett bér-billentyű-koptatóik együttesen már a 2004-es Holtak Hajnala óta ütötték-vágták Snydert és műveit. „Fúúúj, miért futnak a zombik?”, aztán „Fúúj, a 300 miért nem történelmileg hiteles?”, majd „Fúúj, a Watchmen túl bonyolult!”, végül „Fúúúj, az Álomháború a világ legrosszabb filmje!”. Zack papa helyében bárki cudarul érezte volna magát, ráadásul a pénzügyi sikerek is elmaradtak (erről még lesz szó), ezért nyilvánvalóvá vált, hogy másként kell folytatnia azt, amit csinál. Illetve nem kellene, de rákényszerül. Mert mindegy, hogy összetett és agyalásra késztetőt vagy üres, de látványos, csak szórakoztatni akaró munkát csinált, mindig belekötöttek. 

És ekkor jött Az Acélember, amit mindenki várt. Egyrészt, mivel 2006 óta a rajongók szerettek volna egy új, rendesebb Superman filmet (nem mintha a Superman visszatér rossz lenne, sőt, bár ez az egyéni véleményem); másrészt mivel Snyder azért piszok jól ért a mutatós akciófilmekhez. Harmadrészt, mert a forgatókönyvet A Sötét Lovag-trilógiás Christopher Nolan írta. Tehát minden adott volt, hogy egy újabb mestermű kerüljön ki a szóban forgó direktor kezei közül. Ám a végeredmény egy 12-es karikás, űrlény megszállásos, ostoba módon a tökéletes jót képviselő isteni erejű lényt realisztikussá tenni próbáló unalmas, érdektelen és béna mozi lett. Amiből végleg kiöltek mindent, ami addig Snyder védjegye volt. Ezt a filmet akárki más meg tudta volna ugyanígy rendezni, szinte semmi köze a „valódi” Supermanhez, és annyira buta, hogy még nyomokban sem lehet ráismerni benne Nolanre. Nekem nagyon nem tetszett, de mégse ez a lényeg, hanem hogy rákényszerítettek egy egyedi látásmódú, különleges embert, hogy hagyjon fel mindennel, amit addig tett és álljon be a sorba. Ez pedig szerintem megbocsáthatatlan bűn. 

Lehet, hogy Snyder ezek után halálra keresi magát, de könnyen elképzelhető, hogy továbbra is közutálat tárgya lesz, mert az igazi Superman-rajongóktól már megkapta a magáét a Man of Steelért, és a túlzott szuperhős-felhozatal egyszer úgyis mindenkinek az agyára megy majd, azt pedig egy felől ő képviseli teljes mellszélességgel. Meg tudom érteni a döntését, de csak reménykedhetek, hogy az iszonyatos költségvetésű, csilivili látványfilmek közben visszatér majd a gyökereihez, és forgat néhány olyan remekművet, mint a Watchmen Ultimate Edition vagy az Álomháború Rendezői Változata… 

3. Maga a cikk a Batman v Supermanről. A szerző Nagy Dánieltől következnek idézetek: 

„Bár Az acélemberben is inkább a színészi játék volt erős, mintsem a történet, a közönség ’megbocsátott’ a direktornak.” Valóban? Az Acélembert éppen csakis akkor lehet élvezni, ha a néző egyáltalán nem gondolkodik rajta; míg a korábbi műveinél ez pont fordítva volt. Megbocsátott a közönség? Inkább mindenki örült, hogy olyat kap, amit jól meghirdetnek, szépen a szájukba rágnak, és aztán mindenki örül. Ki nem örült? Az, aki gondolkodott (én), meg az, aki egy Supermanről szóló Superman filmet akart látni. És kit érdekel a színészi játék, ha a sztori ennyire ostoba – gondolok itt bármire, ami a jégben talált hajó fedélzetén történik; a Superman-ruha eredetére vagy Jor-El digitális szellemére. 

„A 2011-es Álomháborúval ugyanis nem aratott túl nagy sikert, és sokan meglepődtek azon, hogy a Watchmen – Az őrzők, valamint a 2006-ban még újszerű képi világúnak számító 300 után egy meglehetősen pocsék módon megírt alkotással rukkolt elő.” Mi benne a pocsék? Bárkinek meg tudom mutatni, hogy van egy kb. 30 Word oldalt kitevő gyűjtésem félig magyar, félig angol nyelven, ami 80%-ban arról szól, hogy miként értelmezhetőek a Sucker Punch képsorai. 30 oldal, rengeteg ember számos nagyszerű és kevésbé nagyszerű gondolatával. Ez mégiscsak jelent valamit, nem? Ha ennyit lehet agyalni, ennyit lehet elemezgetni, akkor ez mégiscsak jól van megírva, nem? És még valami: A szimpla, mozis Álomháború sehol nincsen a Rendezői Változathoz képest. Aki véleményt akar formálni erről a filmről, az nézze meg a Rendezőit, mert az olyan, ahogyan eredetileg a mozikba szánták, csak a stúdió beleugatott. Már a tripla álomszintek, a valóság és az irrealitás egybemosódása, a karakterek valódi személyazonossága és a ténylegesen végbemenő események taglalása elegendő három másik filmhez. Nem fogadom el, hogy rosszul van megírva. 

Végül egy személyes megjegyzés: „Amikor rebootolnak egy szuperhősös franchise-t, rengeteg kérdés merül fel a rajongókban a karaktereket illetően. Batman esetében is sok olyan van, amire választ szeretnének kapni a fanok, például, hogy lesz-e eredettörténet?” Egy csak Magyarországon, csak magyar nyelven megjelenő újságba miért nem lehet használni a szinonimáinkat, a szép magyar kifejezéseket? Miért nem lehet azt írni, hogy „Amikor újraindítanak egy szuperhősös szériát” vagy „Amikor elölről kezdenek egy szuperhősös sorozatot”, a rajongók helyett pedig lehetne az imádókat vagy a kedvelőket használni, illetve a két mondat egybe forrasztása esetén elkerülhető lenne a rajongók kétszeres használata. Néha én is használok kintről vett szavakat, de csak akkor, amikor már tényleg indokolt, és magyarosítva (szkript, szpojler).

4. Ez megint félig személyes, félig objektív dolog. A 36-37. oldalon lévő Comicbukták (itt se lehetett képregényt írni) cikkben található egy táblázat – bár maga a cikk is elemezhető lenne, de a lényeg ugyanaz, hogy összesítik a Top 10 legnagyobb képregényből készült pénzügyi bukásokat. A dollárban mért veszteség áll a középpontban, de amikor megpillantottam a kilencedik helyen a minden tekintetben óriási és számomra örök kedvenc Pokolfajzatot, akkor mégiscsak úgy érzetem, hogy itt megint részrehajlás történik. Az író A.Gy. figyelembe sem veszi, hogy a listán szereplő alkotásokból ténylegesen mi az, ami jó és csak a tudatosan gerjesztett negatív szóbeszéd és/vagy a nézők meg nem értése miatt hasalt el; illetve, hogy mi az, ami ténylegesen rossz. A Pokolfajzatot, a Watchment és a Superman visszatért nem venném egy kalap alá a Macskanővel vagy a Zöld Lámpással. Legalább annyit megérdemeltek volna ezek a filmek, hogy egy zárójeles megjegyzést kapjanak, miszerint alapvetően nem rosszak, csak pénzügyileg képtelenek voltak teljesíteni a számukra előírtakat. 

Hát igen. Könnyen ugatok én, akit nem szorítanak határidők, főnökök és egyéb korlátok. Csak egy vagyok a több száz vagy több ezer blogger közül. Viszont a blog egyik legfontosabb értéke a véleménynyilvánítás, úgyhogy ezt a lehetőséget mégse hagyom ki. Aki nem ért egyet velem, az nyugodtan szóljon hozzá, legalább beszélgetünk egy kicsit!

Újabb hozzátoldás 2017-ből: A Dawn of Justice az utóbbi idők egyik legtöbbet szidott filmje lett. Gyakorlatilag senkinek se tetszett, elvileg sok pénzt hozott vissza, de hihetetlenül gyorsan eltűnt a süllyesztőben és azóta senkit se érdekel, mert már mindenki az oly csodás Wonder Womanre élvezkedik. És még valami: Ami belül üres, ami szar, azt nyomják a legnagyobb fokozaton minden csatornán. Ha valamit ennyire reklámoznak, akkor az a legjobb, ha feléje se nézel - lásd Transformers 5. Szóval igazam volt.

Kalandos úton ismertem meg a francia Léa Seydoux-t: Anno az HBO adta az Elhúztak a felnőttek, miénk a pálya! című filmet, ami nagyon tetszett; és ott figyeltem fel a cuki és remekül játszó Adéle Exarchopoulos-ra, akinek aztán világhírt hozott a fantasztikus Adéle élete, amelyben Seydoux volt a partnere. Ezzel az alkotással mindkettejüket megszerettem, szépek és tehetségesek, csak azt sajnálom, hogy nem tudok franciául, így képtelen vagyok eredetiben élvezni a munkáikat – sajnos nagy részüket nem szinkronizálták… Jelen írásom tárgyára a Media Markt dvd-leárazásán figyeltem fel, ám bizonytalan voltam vele kapcsolatban, és sajnáltam rá azt a 990 Ft-ot, ezért otthagytam. Szerencsére közben az elég egyhangú műsorral bíró FilmBox elkezdte sugározni, úgyhogy csak ki kellett fognom a megfelelő időpontot. A mozizáshoz csatlakozott szerzőtársam, Mozsárágyú, aki remek gondolatokkal gazdagította ezt a cikket, amit így közös művünknek is tekinthettek. 

A szépséges, fekete hajú Junie (L.S.) anyja halála után új iskolába kerül, ahol kezdetben csak az unokatestvérét ismeri. Ám hiába csöndes és visszahúzódó, külseje hamar feltűnést kelt. Hamarosan felbukkan első udvarlója, a kedves, érzelmes Otto (Grégoire Leprince-Ringuet); és felfigyel rá a fiatal, jóképű olasznyelv-tanár, Nemours (Louis Garrel) is. Az érzelmek örvényleni kezdenek Junie körül, ám a boldogságot elnyeli a széttört szívek tengere. Vajon ki kit választ végül és lesz-e olyan, aki elnyeri igazi választottját?

„Nem ismerjük az embereket, még azokat se, akiket szeretünk.” 

Mozsárágyúnak már a film közben mondtam, hogy bajban leszek ezzel a cikkel, mert szinte lehetetlenség visszaadni, hogy mitől lesz jó a Francia szépség. Márpedig jó, és úgy jó, hogy alig van benne valami, miközben sokkal többet nyújt, mint egy átlagos amerikai mozifilm hasonló témában. Mi a téma? A fiatalok érzelmi élete, a Szerelem, a szépség, a vágy, a suli meg a fiatalság. De ez mégsem romantikus film és nem is vígjáték, hanem vegytiszta dráma, szinte az ókori alapokig visszamenően. A középpontban néhány fiatal férfi meg nő szerepel, és azt láthatjuk, miként kavarognak bennük és körülöttük az érzelmek. Nemours-nak például van egy nála fiatalabb diák szeretője, miközben az egyik idősebb tanár kollégájával is jár; Junie unokatesójáról meg kiderül, hogy meleg és miközben szeretne együtt lenni szerelmével, a korábbi fiúja még mindig bele van esve, így hármuk közül egyik sem lehet boldog.

Egyszerű? Leírva annak tűnik, de ha hozzátesszük a sötét színeket, a párizsi ősz hangulatát, az édes-bús dalokat meg a gyönyörű képeket, akkor máris egy tömény elegyet kapunk, ami vizuálisan megragad a néző agyában. Sokszor csak az arcok beszélnek, nincsen szöveg, csupán a pillantások árulkodnak az érzelmek viharáról – érdemes például kiemelni az első olaszórát, ahol Maria Callas-t hallgatják. Ismétlődnek a helyszínek, pár jelenet szinte ugyanolyan, közben mégis más; sok szereplő van, de igazán csak néhány fontos; a férfiak közül egyedül Otto külseje igazán jellegzetes, a többiek nagy vonalakban ugyanolyanok; végül pedig még azt se lehet teljes mértékben kijelenteni, hogy Junie a főhős. Többször is érezhető, hogy nem mutatnak meg dolgokat nekünk, de azok mégis megtörténhettek – a kevesebb ugyebár néha több. Azon is lehet agyalni, hogy a cím mire utal („A szépséges [személy]”), konkrét személyre, esetleg magára a Szerelemre?

SZPOJLEREK JÖNNEK 

Ha nagyon figyelünk, az említett Callas-dal előtt a srác, aki a lemezt felteszi, elmeséli az opera történetét, ez pedig előrevetíti a teljes cselekményt. Van egy pillanat, amikor a lány az osztályterem előtt görnyed, teljesen csöndben van és bentről biztosan nem látható. Halljuk, ahogy Nemours magyaráz, aztán hirtelen feltépi az ajtót, kiront a folyosóra és odalép hozzá. Honnan tudta, hogy Junie ott van? Átlát az ajtón? Hatodik érzék? Végezetül aztán az jön ki az egészből, hogy a két meleg srác egymásra talál és boldogok lesznek; a heterok közül viszont mindenki összetört szívvel vagy még rosszabb állapotban jön ki ebből az egészből. Hogy ez direkt van-e így, azt nem tudom, és abban se vagyok biztos, hogy az alkotók mit akartak ezzel üzenni, de valahogy fura. Na és az utolsó jelenetnél jöttem rá, hogy az egy évvel későbbi Merülések mennyire hasonlít a La belle personne-ra: Mindkettőben új, nagyon szép diáklány érkezik a suliba, a puszta jelenlétével bekavar egy csomó más diák életébe; aztán egy tanár beleszeret. Van egy másik tanuló, aki féltékeny erre a lányra; ő közben megpróbál az apjától segítséget kérni, de nem jár sikerrel. Végül aztán egy tanuló meghal, és a hősnő egy hajón hagyja maga mögött a sulit meg a tanárt, aki valószínűleg elveszíti az állását. És mindkettő európai alkotás. Persze közben nagyon különböznek egymástól, se időben, se térben nincsenek közel és még a szereplőik is eltérőek, de mégis, vajon ez több mint puszta véletlen? 

SZPOJLEREK VÉGE

Pár mondat az alkotókról: A forgatókönyvet Gilles Taurand és Christoph Honoré írták, utóbbi volt a rendező. A történet alapját az 1678-ban megjelent, Madame de La Fayette-nek tulajdonított La Princesse de Clèves című novella adta. A zenét Alex Beaupain szerezte. 

Érdekességek: A La Princesse de Clèves a szerző neve nélkül jelent meg, így nem biztos, hogy a fentebb említett hölgy tollából származik. 2006-ban, még elnökké választása előtt Nicolas Sárközy negatív megjegyzésekkel illette ezt a művet, ami a francia felsőoktatásban a kötelező tananyag részét képezte. Miután kijelentései elhangzottak (többek közt azt mondta, hogy nevetséges, hogy a köztisztviselői vizsgán ebből tesznek fel kérdést), az egyetemi oktatók úgy értelmezték szavait, mintha az irodalom-oktatás ellen szólalna fel, így hosszas kampányba kezdtek Sárközy ellen. 2009-ben nyilvános felolvasásokat tartottak egész Franciaországban a novellából, amelynek ezt követően az eladott példányszáma jelentősen megugrott. Christophe Honoré azzal a szándékkal csinálta meg a La belle personne-t, hogy maga is kifejezze ellenszenvét az elnök véleményével szemben. A cselekményt áthelyezte egy modern francia iskolába, miközben az alapjait megtartotta, így egyszerre idézi meg az írást és azt, hogy miért lett olyan híres. A Francia szépség tévéfilm. Az alapját adó novellát eddig emellett összesen öt alakommal vitték filmre; Grégoire Leprince-Ringuet és a kávézóban Junie-re mosolygó szép nőt játszó Chiara Mastroianni (aki mellesleg Marcello Mastroianni és Catherine Denueve lánya) mindketten játszottak ezekben (az úr a 2010-es, a hölgy az 1999-es változatban). Seydoux és Louis Garrel között csak két év korkülönbség van. A rendező felajánlotta Garrelnek, hogy kiválaszthassa, mit tanítson a karaktere, ő pedig az olasz nyelv mellett tette le a voksát. Honoré emiatt úgy gondolta, hogy a színész remekül tud olaszul, pláne mivel a menyasszonya is Itáliából származik; így eléggé meglepődött, mikor kiderült, hogy Nemours életre keltője alig tud pár szót ezen a nyelven. A tévéfilm jellegből adódóan a Francia szépség készítési költsége és bevétele ismeretlen. 

Örülök, hogy megnéztem ezt a filmet, sokkal több volt benne, mint amire számítottam és végre egyszer találtam valami olyat, ami Mozsárágyúnak is tetszett! Szép, tragikus és olyan „francia” – ha ezek alapján megtetszett, akkor ne hagyd ki! 

Pontozás: 

imdb: 6.8 

Szerintem: 5/5 (Kétségtelen, hogy csigaevő felebarátaink nagyon értenek a művészi mozgóképekhez, és itt egy újabb példa, hogy kis pénzből, de hozzáértők által összehozott alkotás lekörözi a nagy pénzből csinált csilivili szeméthegyeket.) 

Hírek:

- Léa Seydoux lesz az új Bond-lány, a közelgő Spectre című újabb 007-es filmben. 

Ezen a héten más cikk már nem jön, de legalább két írásnak már megvan az alanya: az egyik egy réginek nevezhető, szintén francia alkotás bemutatása lesz, a másik meg egy kötetlenebb, elgondolkodó értekezés egy már korábban ismertetett angol műről.

Bírom Jude Law-t, bár nem sok helyen láttam eddig, de még sosem okozott csalódást. Mikor anno felröppent a Dom Hemingway híre, valahogy éreztem, hogy na, ez jó lesz, majd lehet röhögni rajta. Plusz ugye Emilia Clarke is benne van, az még jobbá teszi. Vasárnap éjjel pedig pont jó időben adták, egy unalmas munkanap és weboldal-szerkesztgetés után tökéletes volt. No, de mi is ez? 

Dom (J.L.) tizenkét év után szabadul a börtönből. Elindul, hogy bevasalja a tartozásokat az adósaitól; megkapja a jutalmát, amire már túl régóta várt és ismét közel kerülhessen a lányához (E.C.). Azonban semmi se jön össze neki, úton-útfélen keresztbe tesznek neki és úgy látszik, hiába a nagy önbizalom meg a nagy arc, a nagy lóvé valaki másé lesz. De talán vannak fontosabb dolgok is az életben, mint a pénz… 

Mindenki látott már legalább egy brit gengszteres filmet, ezeket főleg Guy Ritchie-vel azonosítjuk, de a műfaj nem csak belőle áll. Mindenesetre ezúttal egyfajta kifordítását nézhetjük meg ennek az egésznek, hiszen a főszerepben ezúttal 20 és 30 közötti pasasok helyett az ötödik X-en túljutott, idősödő „nehézfiúk” vannak; a címszereplő pedig úgy viselkedik, mintha még mindig csak feleannyi éves lenne. Rögtön az első jelenetben van egy durva poén, és már ekkor hallhatjuk, hogy Dom igazán nagyon mocskosan beszél – ehhez még hozzájön az erőszak meg pár félpucér hölgy is, a karika viszont csak 16-os mert a vér nem fröcsög. Ameddig kijön a börtönből, addig kissé erőltetettnek tűnik a mozi, onnantól viszont beindul; ám amikor már azt hisszük, minden oké, a rendező-író Richard Shepard olyan csavart csinál, ami nem csak a hőseinek fájdalmas. Domra viszont még egy csúnya meglepetés vár a sztori vége felé, ami szintén eléggé váratlanul jön – ez a két esemény határozza meg az egész filmet, de mivel annyira eltérnek az alaphangulattól, így sajnos a Dom Hemingway eléggé hullámzó alkotás lett. De legalább a befejezés pozitív. 

Emellett viszont egy kiváló vígjáték, hiszen izgalmas történetét remek zene kíséri, sokszor lehet jókat röhögni a főhős tahó magatartásán meg az elképesztő szövegein, és dacára, hogy ez a figura mentes szinte mindenfajta pozitív tulajdonságtól, mégis szurkolni fogunk neki, mert csak azért harcol, ami jár neki. Persze van egy rendkívül fontos dolog, amit a nézőnek el kell fogadnia, mégpedig hogy a címszereplőt alakító színész jóval fiatalabb, mint a karakter maga. Ám ugye a színészet lényege abban rejlik, hogy egy fiatal is el tud játszani egy időset, Jude Law pedig remekel itt – külön poén, hogy a börtönviselt alaknak a börtönviselt Stohl András a magyar hangja, bár valószínűleg nem emiatt választották őt. Ha elfogadjuk, hogy Law itt 50 felett van, akkor semmi gondunk nem lesz, de ha ezen képtelenek vagyunk túljutni, akkor inkább válasszunk más mozit! Persze ha továbblépünk, akkor is akad némi gond, mert legalább két alkalommal (az első jelenetnél meg az Ivana-monológnál) maga a karakter válik túlerőltetetté, és azt hiszem, Law meg Shepard nem igazán érezték, hogy mikor kellene egy picit visszavenni, vagy pedig direkt hagyták, hogy Dom elszabaduljon, hogy még inkább taszítóvá váljék a néző számára. Ez viszont visszafelé sül el, mert ugyan eléri a célját, de a film színvonalát rontja. 

Három színészt emelnék még ki a már említett kettőn túl: Az első Richard E. Grant, aki Dickie-t, Dom legjobb barátját alakítja. Bár a fókusz nem rajta van, a karakterén érződik, hogy mennyire sokrétű, hány titkot rejteget magában, ő Dom lelkiismerete és a jelenléte hitelesebbé teszi a főszereplőt. A második Demian Bichir, aki a megbízó Ivant alakítja – nagyon hasonlít egy fiatalabb Brian Coxra, és remekül játszik. A harmadik meg Kerry Condon, aki Melody-t kelti életre, és nagyon cuki:) Az említett rendező és író Richard Shepard mostanában főleg sorozatokon dolgozik, régebben azonban több filmet is készített; a zenét Rolfe Kent szerezte. 

Érdekességek: A történet fejezetekre van bontva, mint egy könyv, mindegyik fejezet külön címmel bír. Visszatérő elem a vörös szín, a vörös falfelület/ajtó/stb. Az egyetlen dolog, ami hülyeségként feltűnt, az volt, hogy a nagyhatalmú, szupergazdag maffiafőnök Ivan villájában egyetlen testőr sincs, de még a környéken sincsenek emberei. Ez valahogy életszerűtlen. Jude Law 14 kiló hájat szedett magára a szerephez, ezt úgy érte el, hogy napi 10 doboz Coca-Colát ivott. Evelyn énekhangja tényleg Emilia Clarke-é. A Dom Hemingway készítési költségéről nem találtam adatot, viszont USA-beli bevétele mindössze 1 300 000 dollár lett. A kritikusoktól vegyes fogadtatásban részesült, a Rotten Tomatoes szerint „Jude Law-n látszik, hogy mennyire élvezi a Dom Hemingway címszerepét, de a nézők számára ez a direkt rámenős gengszter dramedy kevésbé szórakoztató a vászon túloldaláról nézve.” 

Nekem tetszett, bár a hullámzó hangulata és a néha túlerőltetett központi alakja nem válnak a hasznára. Megnézése után meglepődtem, hogy vajon miért tűnt el ez a mozi ennyire gyorsan a süllyesztőben, hiszen korántsem annyira rossz; sőt, a műfaján belül üdítően hat. Talán egy hozzá hasonló, de a karakterrel ténylegesen egyidős főszereplővel operáló eszmei folytatás megérdemelné, hogy létrejöjjön! 

Pontozás: 

imdb: 6.2 

Szerintem: 4/5 (Lehet, hogy angolul mondjuk jobb…) 

Hírek:  

- Jude Law állítólag visszatér Dr. Watsonként a mozivásznakra a Sherlock Holmes 3-ban, valamint újból Guy Ritchie-vel dolgozik egy történelmi kalandfilmen, a Knights of the Roundtable: King Arthuron, ami a Kerekasztal Lovagjainak legújabb feldolgozása lesz. (Utóbbi lett a King Arthur, ami csúnyán megbukott.)

- Demian Bichir bejutott Quentin Tarantino The Hateful Eightjébe. (Ez nagy siker lett.)

- Emilia Clarke a nem túl jó eredményt produkáló ötödik Terminátor után más vizekre evez: következő munkája, a Voice from the Stone „egy hitchcocki tündérmese az 1950-es évek Toszkánájából”. 

Várható írások: Francia szépség.

Ahogy azt a The Moth Diaries bevezetőjében említettem, van valami a bentlakásos lányiskolákban játszódó filmekben, ami azonnal megfog. Legyen szó horrorról, mint az előbb említett mű; vígjátékról, mint a Vadócka vagy drámáról, mint a Merülések; már maga a környezet tartogat egy csomó lehetőséget. Az elszigeteltségben mindenféle rejtély meglapulhat, a szigorú szabályok ideális céltáblái a lázadásnak és a hosszú ideig összezártságban élő fiatal nők között mindig akadnak érdekes karakterek, szép arcok és tragikus háttértörténetek. Éppen ezért nagyon vártam a The Fallingot, ahol ezúttal a Trónok Harcából ismert Maisie Williams mellett járhatjuk végig egy ilyen szigorú leánynevelő intézet folyosóit (igaz, ő és társnői ezúttal nem laknak bent, de a lényeg ugyanaz). A jó kritikák és az általam észlelt pozitív visszhang alapján azonban nem ezt vártam…

A filmről készült mélyreható elemzésem itt olvasható.

1969. A tizenéves Lydia (M.W.) és Abbie (Florence Pugh) a legjobb barátnők, előbbi furcsa, szeretetre éhes, meg nem értett; utóbbi pedig szépséges, kreatív és vonzó. A végzet hamarosan eléri Abbie-t, mikor váratlanul teherbe esik, komplikációk lépnek fel nála és meghal. Lydia egyedül marad, közben körülötte és benne is egyre több furcsa folyamat veszi kezdetét. Hamarosan a helyszínül szolgáló suliba járó lányok között terjedni kezd egy ijesztő betegség, amitől folyton elájulnak; mindenkinek fokozatosan tönkremennek az idegei; közben pedig a lassan megőrülő hősnőnknek meg kell küzdenie hőn szeretett barátnőjének elvesztésével, az anyja iránt érzett gyűlöletével, a tanárai ellenszenvével és az egyre jobban elhatalmasodó, beteges vágyaival. Az ájulási kórt meg kellene állítani, de a veszélyre figyelmeztető diákot senki se veszi komolyan, pedig halála előtt Abbie is produkálta a tüneteit. Vajon mi lesz a szerencsétlen fertőzöttekkel és Lydia megbomló elméjével?

Hol kezdjem… Sajnos belefutottam egy súlyos szpojlerbe egy külföldi weboldalon és bár már volt némi elképzelésem arról, mit fogok látni, mert olvastam egy interjút Maisie-vel a Dazed & Confused magazinban, mégis emiatt már az elején rájöttem, mi fog történni a végén. Mármint nem a befejezéskor, hanem az előtte lévő kulcsjelenetben. Ez eléggé elrontotta az élményemet, de hát ez van.

A The Fallingot 3 részre lehetne felosztani: Lydia problémái, az ájulás-kór és Abbie. Ameddig Abbie él, a dolgok viszonylag normálisan folynak, de van egy csomó apró jel, ami utal rá, hogy baj lesz. Mindenkinek vannak fura kis megmozdulásai, aztán jön a nagy bejelentés, hogy a lány terhes, és megkezdődnek nála az ájulások. Az, hogy meghal, végülis nem annyira szpojler, mert ebből indul ki minden. Az események középpontjában Lydia áll, ő ugyanis szinte eggyé akart válni Abbie-vel, akinek a nemléte annyira megviseli, hogy szó szerint beleőrül, ám az őrülete ragályos – ebből lesz a betegség. A film azon része, ami a betegséggel foglalkozik, egyértelműen a legjobb és legérdekesebb. Mi lehet ez a kórság? Hogyhogy nem mindenki kapja el? Miként terjed? Mi a végstádiuma? Gyógyítható? Viszont már a cselekmény elején ott a válasz a kérdésekre, ami azonban mégsem igazol semmit.

„Mindenki három ember: Az, akinek hiszi magát; az, akinek mások hiszik és az, aki valójában.” 

NAGY SZPOJLER ITT 

A lényeg a testi szerelem: Abbie elveszti a szüzességét, terhes lesz, és az alapvető tünetek ennek tudhatóak be. A halála után a belé szinte szerelmes Lydia ugyanazokat a tüneteket kezdi produkálni, ám a körülötte lévő lányok közül van, aki egyenesen immúnis a kórra, ennek pedig van egy nagyon egyszerű (nem hivatalos) magyarázata: Ők mind szüzek még, ahogy Lydia is. Tehát aki már szexelt, az nem kapja meg a betegséget. De van ennél egy sokkal mélyebb magyarázat… 

SZPOJLER VÉGE 

Lydia alapvető problémája az, hogy nem tudja, kicsoda; valójában csak Abbie közelében érzi valakinek magát, és amikor ezt elragadja tőle a Sors, akkor összeomlik. De már korábban is tele volt gondokkal, hiszen nem ismeri a saját apját és az anyjával (Maxine Peake) való szörnyű viszonyát sem képes megmagyarázni. Barátnője halála után minden, ami rá emlékezteti, kinccsé válik, olyan dologgá, amit meg kell szereznie, és itt indul a szerintem elég beteges mellékszál, aminek főszereplője Kenneth (Joe Cole), hősnőnk bátyja… 

ÚJABB SÚLYOS SZPOJLER 

Abbie lefekszik Kenneth-tel, miközben Lydia kint várakozik rájuk. Ez súlyos törést okoz a kisebbik lányban, aki, miután Abbie meghal, természetellenes vágyat kezd érezni a saját testvére iránt. A durva az, hogy ezt ő is viszonozza; végül lefekszenek egymással, ám az anyjuk megszakítja az aktust. A film megnézése után nem értettem, miért éppen vele szexel Lydia, de másnap megkérdeztem a twitteren az író-rendező Carol Morley-t, aki pár órával később válaszolt: „Szia! Hogy közelebb kerüljön Abbie-hez – mert ő (Kenneth) közel volt hozzá – és ezzel megpróbálja visszaszerezni, visszahozni őt.” Ez mindjárt más megvilágításba helyezi az eseményeket, viszont nem magyarázza, hogy a fiú miért megy bele a játékba. Mindesetre a Trónok Harcával közös vonás ez a vérfertőző kapcsolat.

SZPOJLER VÉGE

Figyelemre méltóak még a tanárok karakterei: Az igazgatónő (Monica Dolan) megpróbál tudomást sem venni a kórról, azt hiszi, hogy kitaláció; az egyik idősebb tanárnő (Greta Scacchi) súlyos titkot rejteget és érzi, hogy a betegség valódi probléma, de szembeszáll a fertőzöttek igazával, közben lassan felmorzsolódik; a fiatal művészettanárnő (a különös nevű Morfydd Clark) pedig áldozatául esik a kórnak. Miért nem akarják elfogadni, hogy a veszély valós, még akkor se, amikor egyikük megbetegszik? Vagy talán tudják, amit tudnak és bíznak benne, hogy előbb-utóbb a lányok abbahagyják egymás utánzását? De lehet-e ilyesmit megjátszani?

ÚJABB SZPOJLER 

A The Fallingban végig ott van egy nagyon elegánsan érzékeltetett alig valós természetfeletti aspektus, egészen pontosan Abbie szelleme, jelenléte. Talán ő szabadítja fel és őrjíti meg Lydiát meg a többieket, ebből lesz az ájulósdi. Persze a felnőttek nem hiszik el, a lányok meg nincsenek teljesen tudatában az egésznek, ám az utolsó jelenetsorban Lydia anyja „találkozik” Abbie jelenlétével – vagyis az tényleg létezik! Erre utal az is, amikor a fiú, aki rájuk ordít a fánál, elesik a biciklijével, látszólag a semmibe ütközve. Amikor az orvosok megmagyarázzák, hogy az egész csak hisztéria („a rendetlenkedő méh” okozta) volt, az még nem vet véget Lydia kálváriájának, egészen addig, amíg meg nem tudja az igazságot az apjáról, és aztán egy „öngyilkossági kísérlet” után talán végleg elengedi halott barátnőjét. Az anyja viselkedése teljesen érthetővé válik, miután elárulja, ki volt Lydia apja és ez utólag visszagondolva csak fele olyan betegessé teszi a szexjelenetet. 

SZPOJLER VÉGE

A film elején lévő szupergyors montázs-pillanat meg a végén előtörő horror-hangulat egyfajta ismétlődő motívum, és míg az első arra figyelmeztet, hogy a laza felvezetés ellenére ez nem egy könnyű kis akármi lesz, addig az utolsóban kiteljesedik a mondanivaló egyik fele: Az élet megy tovább, az embereket el kell fogadni olyannak, amilyenek, és nem mindenki hibás azért, amilyen állapotban van. Amellett persze nem lehet elmenni, hogy az egész központjában a testi szerelem áll. Már a 11. percnél szóba kerül a szex, több jelenetnek egyértelmű szexuális felhangjai vannak, és azt hiszem, hogy az előbb leírtak mellett a The Falling azt is üzeni nekünk, hogy a szex kell az élethez, jó, fontos és mindenki számára szabad dolog. (Éppen ezért gondolom, hogy Magyarországra valószínűleg sosem fog eljutni. - Ebben tévedtem.) Vannak visszatérő képek: a tó, a falevelek a tavon, a hattyú, de mintha ezek egy idő után eltűnnének. A képek, amiket láthatunk, lenyűgözőek, a természet és a fiatalság szépségének emlékművei; az ájulások egy része nagyon vicces, sokszor váratlan és meglepő; az alaphangulat komor, a végén kifejezetten rémisztő, de aztán minden megoldódik.

„…every orgasm is like a small death… a black out…” 

Az író-rendező egy személyben Carol Morley, aki eddig két dokumentumfilmet, két rövidfilmet és egy Edge című nagyjátékfilmet csinált. Florence Pugh énekesnő és dalszerző, nekem már a beszédhangja is tetszik, de a játékidő alatt hallhatjuk énekelni és az se rossz; ez az első filmje. Kiemelném még a hosszú, vörös hajú Susant alakító Anna Burnettet, aki cuki és tetszett a játéka. A cselekményhez remekül passzoló, szokatlanul megvágott zenét Tracey Thorn szerezte, a muzsikát csak a forgatás befejezése után kezdték el felvenni. 

A The Falling 750 ezer angol fontból készült, hazájában 359 ezret hozott vissza, az USA-ban a múlt héten mutatták be, valamint most vált elérhetővé VOD-n. A kritikusoknak mindenütt tetszett, bár nem tartják tökéletesnek. A The Independent brit weboldalnak író Geoffrey Macnab ezt írta róla: „Carol Morley The Fallingja csábító és felkavaró, csodálatosan megcsinált és nagyon finom dolog, ami igazán érdekfeszítő módon egyesíti magában a melodrámát, a beavatási rítusokat (a felnőtté válást) és a természetfeletti elemeket.” 

Meg kell hagyni, ehhez hasonló filmmel még sohasem találkoztam. A sztorija nagyon jó, a karakterei hús-vér emberek, a hangulata leírhatatlan és bár vannak benne dolgok, amik nem tetszettek, tény, hogy elképesztő alkotás. Nem tudom, kinek lehetne ajánlani, mindenesetre az angolul jól tudó, szokatlan drámákat és/vagy Maisie Williams-et kedvelők nézzék meg! 

Pontozás: 

imdb: 5.5 (Úgy látszik a nép tetszését nem sikerült megnyernie.)(2 év alatt 0.3-at csökkent.)

Szerintem: 5/5 (Biztosan megnézem újra valamikor.) 

Hírek: 

- Maisie Williams következő filmje a jövőre érkező The Devil and the Deep Blue Sea, amiben egy hajléktalan lányt alakít, aki hajót épít, hogy eljusson egy szigetre; de még ez előtt újfent találkozhatunk vele a Ki vagy, Doki? két részében is, ahol egy titokzatos karaktert játszik. (Ezeket mind láttam, előbbiről írtam is.)

- Greta Scacchi a The White King című sci-fiben szerepel majd, ami Dragomán György regényéből készül. 

Ezen a héten még valamit megnézek majd, de még nem biztos, hogy mi lesz az.

Ha egy film sok pénzt hoz be, folytatása készül. Nem akkor, ha sikeres, nem akkor, ha szeretik, és nem akkor, ha jó, hanem akkor, ha kaszál. Persze, a mozi-ipar üzlet – de a filmművészet önmagában mégsem az… Mindenesetre adott nekünk a 2007-es 300, ami világhírűvé tette Gerard Butlert és Zack Snydert, és mivel szép summát termelt, a producerek gondolták, hogy csinálnak neki második részt. Egy teljesen lezárt, önmagában tökéletes történetnek, aminek ráadásul a főszereplője meghal… Ha ehhez hozzátesszük, hogy az egyedi látásmódját a (szerintem teljesen megalapozatlan) negatív visszajelzések hatására feladó Snyder visszautasította a rendezői pozíciót a következő epizódnál, és Butler sem tért vissza; helyükre pedig két totál tehetségtelen fickót szerződtettek, akkor várható volt, hogy a végeredmény enyhén szólva rossz lesz… Nézzük, hogy tényleg így van-e: 

Ha a 300 nézése közben felmerült benned, hogy Xerxész (Rodrigo Santoro) vajon miért lett olyan, amilyen és hogy miért pont a görög városállamokat pécézte ki magának; akkor örülhetsz, mert ebben a részben kiderül, hogy az egész világhódító háborút egy görög király, Themisztoklész (Sullivan Stapleton) indította el, tudtán kívül a szépséges, de romlott Artemisia parancsnok (Eva Green) kezére játszva. A manapság leginkább a gazdasági csődjéről ismert állam ókori megfelelője azonban széthúz és nem hajlandó összefogni, úgy látszik, hiábavaló volt a spártai Háromszázak áldozata; Themisztoklész mégis úgy dönt, megkísérli megállítani Xerxész gigászi hajóhadát, még mielőtt az partot érhetne, így elejét véve az inváziónak. Ám küldetése öngyilkosságnak látszik és látszólag hűséges alattvalóin kívül senki sem hajlandó követni őt a forrongó tengerre. Vajon végül sikerül győznie, vagy követheti Leonidászt a sírba?

Aki már unja a szövegáradatot, amit rendszerint produkálok, annak egy gyors felvezetés a lényegről: Ebben a filmben szinte semmi sem működik, az egész idejétmúlt, értelmetlen és unalmas. Lássuk kicsit bővebben, miért írom ezt: 

Az oké, hogy a 300 az amerikai Frank Miller képregényén alapul, az viszont megtörtént, valóságos történelmi tényekre építkezik. Itt meg az a helyzet áll elő, hogy a görög történelemre alapuló, de még meg sem jelent amerikai képregényt egy izraeli rendező álmodja filmre egy ausztrál és egy francia főszereplésével, amerikai pénzből. Nevetségesen hangzik, nem? A direktor Noam Murro korábban a sokak által utált Zseni az apámat rendezte eddig, egyébként pedig reklámokat készített; és finoman fogalmazok, amikor azt mondom, hogy helytelen döntés volt őt alkalmazni Snyder helyett. Utóbbi persze nem ért rá, mert éppen Christopher Nolannel karöltve eladta magát Az Acélemberrel Hollywood urainak; de azért íróként és producerként részt vett A birodalom hajnalában. Ez a tény egyébként nem látszik a végeredményen. Miller szintén befektette pénzét ebbe a produkcióba, és névlegesen kapott írói megjelölést (erről még szót ejtek). A forgatókönyv másik elkövetője a 300-at is író Kurt Johnstad - ki tudja, mi az, amit neki és mi az, amit Snydernek köszönhetünk a szkriptből. 

De ha félretesszük az inkompetens rendezőt meg a sztorit (amivel még nem végeztem), akkor se lenne gond, amennyiben lenne egy Gerard Butler-kaliberű színész a főszerepben, de ez sincs meg, helyette ugyanis megkapjuk Sullivan Stapletont, akit az általam teljesen ismeretlen Válaszcsapás című sorozatban és az elrontott A Sötétség Leplében láthatott a magyar közönség. Azt, hogy mennyire jóképű, állapítsák meg a hölgyek, de az tuti, hogy a játéka marhára egysíkú és unalmas. Themisztoklész totál érdektelen, és a mellé adott bajuszos pofa, a veterán meg annak túlbuzgó fia se érdekesek. Velük szemben ott van a szépséges Eva Green, aki ezúttal mintha visszafogná magát, meg Rodrigo Santoro, aki sajnos háttérbe szorul. Az egész film két legérdekesebb karaktere Xerxész (akinek az eredettörténetét megoldották annyival, hogy besétál egy medencébe normális férfiként, aztán kijön onnan a már ismert szado-mazo-piercinges óriásként) és a szintén visszatérő perzsa követ (Peter Mensah), akiről megtudjuk, hogy a legkiválóbb kardforgató, meg Artemisia nevelője is volt, mielőtt küldöttnek állt volna; és ez elég szar, ha hozzávesszük, hogy mennyi új karaktert vonultatnak fel előttünk. De nem kell pánikba esni, mert visszatér néhány kisebb szereplő az első részből! A már említett követ és az istenkirály mellett újból itt van Gorgó királynő (Lena „Cersei Lannister” Heady), a félszemű Dilios (David Wenham), meg a torzszülött „spártai”, akinek viszont még a nevét se tudom. Ők azonban nem tesznek hozzá túl sokat a filmhez – önhibájukon kívül. Ugyanis a sztori unalmas.

Szpojlerek itt 

Az, amit leírtam korábban kedvcsinálónak, nem lenne rossz, ha: 1. Lenne egyetlen karakter, akiért szoríthatnánk - a számomra érdekes uralkodó távol marad a csatáktól, a követ végzetét meg mindenki ismeri. 2. Ha nem mutatnák, hogy Leonidász erkölcsi győzelme hosszú távon szart se ért. 3. Ha nem tudnánk, hogy Themisztoklész okozta mindezt a pusztítást. 4. Ha nem látnánk, hogy Athén romba dől, miközben emberünk még mindig a víznél harcol. 5. Ha a befejezés katarzist okozna. Ezekből sajnos semmit se adnak meg nekünk. 

Szpojlerek vége 

Ehhez még hozzá kell tenni, hogy az előzményt akkora sikerre vivő látványvilág a Sin City 2-höz hasonlóan itt se működik, mert már láttuk; a lassítások öncélúak és az esetek 60%-ában indokolatlanok; plusz az erőszak egyetlen alkalommal üti meg egy átlagos Trónok Harca-epizód színvonalát (ez alatt azt értem, hogy egyetlen halál van, ahol felszisszentem, az összes többi brutalitást rezzenéstelen arccal néztem végig). A 2 órás játékidő dacára az első fél óra hihetetlenül elsietett, és mivel számomra a végső csata a pocsék karakterek miatt érdektelen maradt, így szubjektíven azt mondhatom, hogy az utolsó fél órában meg nem történik semmi. A nyitó harc és az első jelenben játszódó között 10 év telik el, de mindenki ugyanúgy néz ki, mint korábban; nincsenek szörnyek (amik vannak, azok sincsenek), minden harcos mesterlövész és az összes szereplő végig egyféle arcot mutat. Az se tetszett, hogy a CGI annyira erőteljes, hogy a teljesen valóságos elemek, pl. a szereplők, sokszor rajzoltnak, szimulációnak tűnnek. Tegyük hozzá, hogy a Rise of an Empire folytatás; de egy része ugyanakkor játszódik, mint a 300 és még előzmény is! Három az egyben, kár, hogy harmadannyira jó, mint az első rész. (Megjegyzés: A magyar szinkronban az Artemisiát megszólaltató színésznő olyan, mintha tinilány lenne, és ez zavaró, oda nem illő…) 

De azért vannak itt jó dolgok: Amikor először megyünk ki a tengerre, olyan, mintha ott lennénk a görögökkel a tajtékzó hullámok között; a valóságosan patakzó vér felüdítően hat a sok PG-13-kategóriás izé után; Junkie XL zenéje nagyon hangulatos és odaillő és jó az ősi becsület bemutatása, a „tankhajó”, meg az „öngyilkos merénylő búvárosztag”. No meg két részre osztva, de ismét láthatjuk azt a legendás pillanatot, ami memeként immár 8 éve kísérti az internetet.

Pár dolog, amit nem értettem: Úgy tűnik, a jófiúk csak azért félmeztelenek, hogy jól nézzenek ki, meg hogy meg lehessen őket különböztetni a talpig páncélba és feketébe öltözött megszállóktól. De ha már feláldozzák a védelmet a mozgékonyság meg a menőség érdekében, akkor Artemisia rohamánál miért nincs egyiküknél se ott az egyetlen védőfelszerelésük, a pajzs? Ha már védőfelszerelés: A perzsák páncélzata papírból van? Aztán: miért a legjobb kardforgató lesz a követ? Xerxész helyében én megtartottam volna ezt az embert, hogy tanítsa/vezesse a katonáimat… Végül egy naiv kérdés: Történelmileg mennyire hiteles a faltörőkos-akció a görög hajók részéről? Lehetséges volt ez az ókorban, tényleg használták ezt a technikát a hajózó népek? 

Érdekességek: Mint már említettem, a film elvileg Frank Miller Xerxes című képregényén alapszik, ám a gyakorlat mást mutat. A két mű nagyjából egy időben keletkezett, az 5 részesre tervezett olvasnivalóból viszont elvileg eddig csak 2 szám van meg, de még azokat se adták ki. A cselekmény történelmi magvát az artemisiumi és a szalamiszi tengeri csaták adják. A forgatókönyv első változatában Xerxészre és harci cselekedeteire koncentrált volna, ám később több változtatáson esett át, míg végül Themisztoklészra hegyeződött ki. (Ha van egy ilyen elképesztő karakterük, akkor miért kellett a róla szóló mesét lehúzni a wcn?) Bár az események jelentős része a vízen vagy a víz közvetlen közelében megy végbe, a forgatás szárazon zajlott le, a rendező szerint ez nagy szabadságot nyújtott. Az egész filmet stúdióban vették fel, zöld háttér előtt, Bulgáriában. A görög hajó megtöltött egy egész stúdiót, a perzsa gálya viszont háromfelé vágva, három különböző helyen fért csak el (a hajók közül egyetlen egy sem látszik valóságosnak, szóval kár volt az erőfeszítésért).

Gerard Butler Leonidásza benne lett volna A birodalom hajnalában, ám a színész nem vállalta a felkérést, mondván „ez nem neki való” – vajon a meme-mé változás miatt döntött így vagy a béna alapanyag okán? Az egyik producer azt nyilatkozta, hogy egy csomó ismert színész jelentkezett Themisztoklész szerepére, ám ők elhajtották ezeket a jóembereket, mondván az első részhez hasonlóan egy relatíve ismeretlen arcból akarnak sztárt csinálni (ez a húzás se jött be). Noam Murro elmesélte, hogy amint Sullivan Stapleton besétált a válogatásra, tudta, hogy csakis ő lehet a főszereplő és kijelentette, hogy senki mást nem hajlandó alkalmazni (nagy ötlet volt). Stapleton elsőre elbizonytalanodott, hogy vajon sikerül-e neki összehoznia a „300 külsőt”, de mint látható, sikerrel járt. A rengeteg edzés mellett a felvételek ideje alatt szinte kizárólag joghurtot fogyasztott, hogy ne hízzon egy grammot sem. Artemisia szerepére ugyanígy egyetlen lehetséges jelölt volt, Eva Green – a kezdetektől csakis őt akarták, és a készítők szerencséjére a hölgy éppen ráért. Eva saját bevallása szerint régi álmát válthatta valóra ezzel a szereppel, ami az első akcióhősi munkája lett és ő is elég sokat gyakorolta a kardforgatást, mivel nagyon lelkes volt a szereppel kapcsolatban. Rodrigo Santoro napi 6 órát töltött a sminkeseknél, mire feltették rá a szerepéhez szükséges komplikált jelmezt; ám a sok ékszer és piercing eléggé törékeny volt, így vigyáznia kellett rájuk, ez pedig akadályozta a mozgásban. A hosszas sminkelés alatt Hérodotoszt olvasott, ami állítólag sokat segített neki a karaktere megformálásában. Mivel Xerxész több mint két méteres, így a „mindössze” 189 cm magas Santorot számítógépes effektekkel nagyobbították meg, ennek viszont az lett az ára, hogy a színész minden jelenetében egyedül állt a greenscreen előtt és szinte semmiféle interakció nincs közte és kollégái között; ám utólag azt mondta, hogy már az első résznél megszokta ezt a módszert, szóval tudott alkalmazkodni. 

Néhány történelmi tévedés Paul Cartledge-től, a Cambridge-i Egyetem görög kultúra szakos professzorától: Sem Dareiosz, sem Xerxész nem volt jelen a marathóni csatánál (ez a nyitó harc), ebből következik, hogy előbbi nem ott halt meg. Artemisia tényleg élt, ám hadvezér helyett királynő volt; nem jutott árvaságra; ellenezte a tengerszorosokba való behajózást és túlélte a görög-perzsa háborút. A spártai flotta mindössze 16 csatahajót küldött a görög hajóhadba, ellentétben azzal a több százzal, amit a film végén láthatunk. 

A 300: A birodalom hajnala 110 millió dollárt emésztett fel, majd 337 milliót hozott vissza. A kritikusok kedvelték az akciójeleneteket és Eva Green játékát, de a cselekményt meg a túlerőltetetten fröcsögő vért már nem. 

Nekem nem tetszett. A rossz rendező képtelen irányítani a jó színészeit, a sok tehetségtelen központi karaktert megformáló új arc se segít; emiatt a sztori unalomba fullad, amin a hosszú játékidő csak tovább ront. Fölösleges, pénzhajhászó folytatás, nem éri meg megnézni… 

Pontozás: 

imdb: 6.2 (2 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 2/5 

Hírek: 

- Sullivan Stapleton még egy filmre szerződött és Noam Murro azt mondta, hogy lát lehetőséget a folytatásra, úgyhogy attól tartok, lehetséges, hogy jön még egy 300… (2017-ig mégse jött.)

- Jövőre landol Zack Snyder eddigi legnagyobb dobása, a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala. Zack bácsi ezzel, valamint a Wonder Woman és az Aquaman filmek pénzelésével készíti elő a két részesre tervezett Justice League mozit, amiben íróként is részt vesz. Emellett még a még be sem mutatott, de már vegyes megítélése Suicide Squadban producerkedik. (Behozta a pénzt, siker lett, még nincs kész, még nincs kész, megbukott.)

- Kurt Johnstad írja az Aquaman forgatókönyvét, a címszereplő Jason Momoa lesz.

- Eva Greent Tim Burton követekező filmjében, a Miss Peregrine's Home for Peculiar Childrenben láthatjuk legközelebb. (Kb. senkit se izgatott.)

- Lena Heady a könyv formában már hírhedtté vált Pride and Prejudice and Zombies című opust erősíti. (Minden héten adja a tévé, mégse bírom rávenni magam, hogy megnézzem...)

- Rodrigo Santoro felbukkan a legnagyobb brazil focista, Pelé életrajzi filmjében, valamint a (tök fölösleges) új Ben Hurban, ahol Jézust alakítja. Istenkirály, aztán Isten fia, a következőkben Santoro már biztos teljes értékű isten lesz! 

- David Wenham bekerült a viszonylag érdektelenségben készülő A Karib-tenger kalózai 5-be; valamint szinkronhangként szerepet kapott a Blinky Bill The Movie-ban. A velem egyidős generáció biztosan emlékszik erre a koalás rajzfilmre, ami Ausztráliában játszódott, vajon hogyhogy most elővették? Talán akkor lesz egyszer Tazmánia-film is? (Jack Sparrow 5. kalandja méltán hasalt el minden tekintetben...)

Nagy előrelépés történt nálam, ugyanis szereztem egy UPC-boxot, így immár tudom fogni az összes csatornát, amit a szolgáltató kínál, így a jövőben jóval több filmet tudok majd megnézni. Különben rohadtul késő van és a képszerkesztőm is szórakozik velem, szóval, ha valami hiba van a cikkben, az ezért van… 

Várható írások: The Falling. 

Ja és még valami: A cím nem Perzsiára utal, a befejezéskor, ha figyelmes vagy, megtudhatod, hogy valójában mi is az a „birodalom”. 

Muzsika rovat – A Black Sabbath örök érvényű War Pigs-e egy érdekes remixben hangzik el a stáblista elején, amit itt meghallgathattok:

Woody Allen megosztó filmes, az emberek általában imádják vagy gyűlölik a munkáit. Az utóbbi években nem nagyon alkotott maradandót, ám a múltban remek alkotások kerültek ki a keze alól, saját kedvencem tőle A Jáde Skorpió átka. Egyik korai, kis híján 40 éves mozija az Annie Hall, aminek az a különlegessége, hogy a mai napig ez az egyetlen vígjáték, amely megkapta a legjobb filmnek járó Oscart. Akkor ez vajon azt jelenti, hogy ez a világ egyik legjobb vígjátéka? Nos, a történet ismertetése után elmondom, hogy mit gondolok erről… 

Alvy Singer (W.A.) egy new yorki stand up comedy-előadó, aki keresi a helyét a világban. Elérkezik a 40. születésnapja és ekkor visszatekint élete nagy szerelmére, Annie Hallra (Diane Keaton), és megpróbál rájönni, miért mentek szét végül. Közben bemutatja nekünk az életét, meg a nagy kérdéseket, amik foglalkoztatják, mialatt azon tanakodik, hogy vajon mi a szerelem lényege, mi az értelme, és hogy egyáltalán minek az?

Ha lényegre törően akarom összefoglalni, akkor ebben a filmben szinte semmi nem történik 2 órán keresztül, csupán a szereplők beszélgetnek, de Allen olyan nagyszerű technikai ötleteket vitt bele, amik még ma is tök jók, ráadásul sok remek zsidóvicc van benne – neki szerintem megbocsáthatjuk, ha kifigurázza a zsidókat -, ám a hangulata hamar megváltozik. Az első fele kétségtelenül egyedi, humoros és úgy-ahogy érdekes, ám a második felére mindez kiveszik belőle. Persze ehhez hozzájárul, hogy az elején a kapcsolat kialakulását és virágzását mutatja be, utána meg azt, ahogyan tönkremegy, ezekből pedig egyértelműen következik, hogy az első része kellemesebb élmény a néző számára.

Számomra leginkább az egyedi, szokatlan megoldások tetszettek. Alvy a narrátor szerepét is betölti, de sokszor kilép az adott jelenetből, ahol éppen van és elkezd közvetlenül a nézőhöz beszélni. (Az angolban ezt „breaking the 4th wall”-nak hívják, de a magyar szakkifejezés számomra ismeretlen.) Emlékezetes példa erre a mozis sorban állási jelenet, és mivel az egész cselekmény Alvy fejében játszódik, így az ehhez hasonló dolgok nem meglepőek. Két szekvencia akad, mikor a beszélgetőpartnerek nincsenek a képen, csak a hangjukat halljuk, később meg jön egy olyan rész, mikor belehallgathatunk Annie és Alvy gondolataiba. Különleges még az a néhány részlet, mikor hősünk másokkal és a nézővel együtt utazik a saját múltjába; sőt, még van egy rövid rajzfilm-betét is. A legjobb viszont az, hogy Alvy véletlenszerűen odalép járókelőkhöz az utcán és velük beszéli meg a gondjait, ráadásul ezek az illetők, mintha csak a saját gondolatainak/belső énjének kivetülései lennének, mindig őszintén válaszolnak és tisztában vannak emberünk problémáival, pedig most találkoztak először. Ugyanígy van, amikor a járókelők hirtelen megszólítják őt és tanácsot adnak neki, a csúcspont viszont az iskolapadba való visszautazás, ahol a gyermek Alvy a táblához megy, miközben a felnőtt önmaga megjelenik a helyén és dumálni kezd a gyerekekkel meg a tanárral, de csupa felnőtt témáról. 

Woody bácsi a szokásos figuráját adja elő (emellett író és rendező volt), aki kedveli, az most se csalódik majd benne. Diane Keaton cuki és Annie olyan fura, érdekes lány, szerintem bárki szívesen megismerkedne/összebarátkozna vele. Kisebb szerepben felbukkan néhány ma már igen ismert, de akkor még kezdő színész: Jeff Goldblum (vendég a partin), Christopher Walken (Duane), Shelley Duvall (Pam), Beverly D’Angelo (színésznő a tévében) és Sigourney Weaver (Alvy párja a mozi előtt, csak messziről látszik, nincsen szövege). Három híres, de nem színészettel foglalkozó ember szintén felbukkan a képeken: Marshall MacLuhan (filozófus, önmagát játssza), Truman Capote (író, önmaga hasonmását kelti életre) és Paul Simon (Tony-t, a híres producert alakítja). A történet megírásában Allent szerzőtársa, Marshall Brickman (Rejtélyes manhattani haláleset, Hétalvó) segítette.

Érdekességek: Az alapötlet szerint gyilkosság lett volna a középpontban, aminek az elkövetőjét keresik, a szerelmi szél pedig ezzel párhuzamosan futott volna. Ez végül nem került be ide, de később átalakult a Rejtélyes manhattani halálesetté. A két író Manhattan utcáin sétálgatva találta ki a sztorit. Brickman szerint Allenre azok a dolgok hatottak a legjobban, amiket Alvy is átél: betöltötte a negyvenet és elkezdett félni a saját halálától; ezek mellett pedig direkt döntött úgy, hogy a humort háttérbe szorítja „az emberekről szóló történet” javára. Számos dologban egyezik a fiktív karakter megalkotójával: Mindketten stand up comedy-előadóként keresték a kenyerüket (és ugyanazokat a poénokat mondják); Allen járt Diane Keatonnel, aki Alvy barátnőjét játssza (Keaton megerősítette, hogy legalább részben a tényleges kapcsolatukon alapul a fiktív románcuk), pl. az iskolai időutazásnál a táblára felírt december 1. Woody bácsi szülinapja, és a konkrétan megjelenő 1942. december 1.-én 7 éves volt, vagyis éppen iskolás-korú. Szóval még egyidősek is. Ennek ellenére a rendező tagadja, hogy tényleg önmagáról mintázta volna hősét: „Az emberek a fejükbe vették, hogy az Annie Hall önéletrajzi volt, és nem tudom meggyőzni őket, hogy nem volt az.” Diane Keatonnak szintén sok közös vonása akadt saját karakterével: A figurát egyenesen neki írták, a két nő ugyanazokat a ruhákat viselte és még a nevük is egyezik (Keatont eredetileg Diane Hallnak hívták, a beceneve pedig Annie volt). Diane azt nyilatkozta, hogy ez a kedvenc szerepe, nagyon sokat jelentett számára és hogy még ma sem zavarja, ha azonosítják vele. Annie külseje meghatározó divathullámot teremtett a ’70-es évek végén – állítólag maga a színésznő találta ki az összeállításokat, de a jelmeztervező Ruth Morley-nak biztosan volt beleszólása a dologba, sőt, a híres divattervező Ralph Lauren is magáénak vallotta az „Annie Hall külső” megteremtését. 

Kezdetben 3 millió dollárt szántak a forgatásra, de a költségek végül 4 millióra rúgtak. A hullámvasút alatt álló ház tényleg létezett, Coney Islanden állt és Kensington Hotelnek hívták, a felette ívelő vidámparki látványosságot pedig Villámcsapásnak. 2000-ben mindkettőt lebontották. A stáb tagjai közül többen állították, hogy a rendező rosszul bánt velük, köztük például MacLuhannel is. Talán ezt támasztja alá az a tény, hogy Allen 200 statisztát trombitáltatott össze Coney Islandre, akik órákig álltak készenlétben a kedvéért, ő azonban egész nap nem dolgozott semmit. A sorban állós részt egyetlen hosszú snittben vették fel. A kokainos poén teljesen véletlenül történt, ám a tesztvetítésen a közönségnek annyira tetszett, hogy benne hagyták a végső változatban, és forgattak hozzá némi körítést, hogy jobban beleilljen a cselekménybe. Hasonlóan spontán pillanat volt, mikor a Robot alakító Tony Roberts a kocsiban ülve a fejére tette a kapucniját, amin egy zöld szemvédő éktelenkedett. Amit Woody bácsi ekkor kérdez, az nincs a forgatókönyvben. Sok jelenet nem került be a filmbe, így például az sem, amikor egy közlekedési lámpa „utasítja” Alvy-t, hogy szerezze vissza Annie-t; ezt viszont a direktor annyira giccsesnek találta, hogy le se forgatta, ám évekkel később visszaköszönt az L.A. Story – Az őrült városban.

Annie-t biztosan Diane Keatonről mintázták, de az, hogy Chippewa Falls-ban született, az Allen egy korábbi barátnőjére, a népdalénekes Judy Henske-re utal. A forgatáson a rendező összejött a csak egyetlen jelenetben szereplő Stacey Nelkinnel. A cselekményhez keretet ad a két vicc, amit Alvy narrátorként mesél el. A stáblista és a főcím alatt egyáltalán nincs zene, de a játékidő többi részében se nagyon van – ez Ingmar Bergman hatása. A pszichiáteres duplajelenet technikai bravúrja, hogy nem osztott képernyőt látunk, hanem egy szobát, amiben a két szettet felépítették egymás mellé és egy vékony fallal elválasztották őket. A mozis sorban állás előtt két pofa elkezdi „zaklatni” Alvy-t, és mikor Annie végre megjön, az eredeti szövegben a hős azt mondja szíve hölgyének, hogy „Itt állok a Keresztapa szereplőivel.” A két pacák közül az egyik, Rick Petrucelli, tényleg szerepelt az említett Godfatherben, de a poén az, hogy Diane Keaton is. 

Megfigyelhető, hogy helyszíntől függően hogyan változik a látványvilág: Manhattanben felhős ég, szürkeség; Los Angeles-ben forró napfény; az álomszerű időutazásos jeleneteknél pedig ragyogó színpaletta figyelhető meg. David Halle szociológus szerint a film intellektuális téren szembeállítja egymással LA-t és NY-ot, előbbit negatívabban ábrázolva. Manhattan filmszínháza klasszikus és külföldi filmeket vetít, míg a kaliforniai B-mozikat; ugyanakkor Alvy hazai terepe olyan, mint ő maga („borús, klausztrofóbiás, szociálisan elhidegült, de ugyanakkor intellektuális menedék is, tele feszültséggel”), míg LA Annie számára a szabadság jelképe. Rob saját műsora alá műröhögést kever – ennek bemutatása Hollywood kritikája. Az író Christopher Knight szerint az egész cselekményt Alvy tapasztalatai határozzák meg: „Általánosságban azt, amit megtudunk Annie-ről és a kapcsolatukról, azt mind Alvy-n keresztül láthatjuk, aki tolakodó módon képes megállítani a cselekményt és kilépni belőle, hogy könyörögjön a néző jóindulatáért [magyarul hogy a saját oldalára állítsa a nézőket].” Pszichoanalitikus, zsidó-centrikus és modernista szemlélettel még tovább lehetne cikkem tárgyát elemezni, de én megelégszem ennyivel.

Az Annie Hall, mint már említettem, 4 millió dollárt emésztett fel, de több mint 39 milliót hozott vissza. A kritikusok saját korában és ma is odavannak érte: négy Oscart kapott (Legjobb Film, Legjobb Rendező, Legjobb Eredeti Forgatókönyv, Legjobb Színésznő) és ugyanennyi BAFTÁt (ugyanazokban a kategóriákban). Diane Keaton ezek mellé még elnyerte a Legjobb Színésznőnek járó Golden Globe-ot. Az Amerikai Filmintézet a Top 10 legjobb romantikus film közül a 2.-nak választotta, a 4. legjobb vígjátéknak és minden idők 31. legjobb amerikai filmjének. 1992-ben bekerült az USA Nemzeti Filmarchívumába, meg benne van az 1001 film amit látnod kell mielőtt meghalsz című könyvben. 

Woody Allen viszont nem tartja kiemelkedőnek saját művét. Azt mondja, nagyon messze van attól, amit elképzelt: „A filmnek arról kéne szólnia, mi zajlik egy pasas agyában… Senki sem értette meg, mi megy végbe ott. Mindenkit csak a köztem és Diane Keaton közti kapcsolat érdekelt. De engem nem ez izgatott… Végül le kellett egyszerűsítenem a filmet magamra és Diane Keatonre, és erre a kapcsolatra, szóval igen elégedetlen voltam vele.” A rendező többször visszautasította a folytatás elkészítését, mondván „Ha folytatást akarnak csinálni, az csak a pénzéhség miatt van, szóval nekem nem nagyon tetszik ez a dolog.” 

Ez egy érdekes és vicces film, de korántsem tökéletes. A különleges megoldásai és a központi témája miatt örökérvényű, ugyanakkor mai szemmel nézve kissé lassú, eseménytelen, plusz minél közelebb kerülünk a végéhez, annál unalmasabb lesz. Viszont Alvy Singer azt üzeni nekünk, hogy a szerelem „irracionális és őrült és abszurd”, de mégis kell az Élethez, és ezt fontos megjegyeznünk! 

Pontozás: 

imdb: 8.1 

Szerintem: 4/5 

Hírek:

- Woody Allen jelenleg egy még cím nélküli 6 részes miniszérián és egy ugyanígy név nélküli egész estés filmen dolgozik. 

- Diane Keaton szinkronhang lesz a Némó nyomában folytatásában. Kedves magyar forgalmazók! Hogyan lett a Finding Dory-ból, ami Megtalálni Dórit jelent Szenilla nyomában?! És MIÉRT? 

- Sigourney Weaver újból megjelenik James Cameron dübörgő Avatar-dömpingjében, de ami sokkal izgalmasabb, hogy elvállalta az új Alient is. Kár, hogy azt Neill Blomkamp fogja rendezni… (Ezekből semmi se lett.)

- Christopher Walken valamelyik A dzsungel könyvében lesz asszem szinkronhang? 

- Jeff Goldblum visszatér az új Függetlenség Napjában, ami Independence Day: Resurgence névre hallgat. Kérdés, hogy erre ki kíváncsi? (Válasz: Senki. El is tűnt, olyan gyorsan, ahogy jött.)

Vannak legendás párosok a filmtörténetben, mint mondjuk Jack Lemmon és Walter Matthau, Gene Wilder és Richard Pryor vagy Terence Hill és Bud Spencer. Nekünk, magyaroknak is vannak ilyen legendáink, mint Scherer Péter és Mucsi Zoltán vagy Szőke András és Badár Sándor. Ugyanakkor ebbe a kategóriába sorolhatjuk a Kern András-Garas Dezső-párost is, pedig ők nem dolgoztak olyan sokszor együtt, főszereplőként pedig még ritkábban alkottak párt. Mi végre hát a legendás hír? Nézzük meg… 

András (Kern András) és Ede (Garas Dezső) évek óta lépnek fel zenés bohóckodásukkal a budapesti éjszakában, ám egy napon előbbi úgy dönt, hogy kiteszi társát a produkcióból, helyére pedig egy fiatal, vonzó színésznőt (Udvaros Dorottya) állít be. Ede, szembesülve a tényekkel, már-már túlzott nyugalommal távozik a helyszínről, de aztán megkezdődik a huzavona, a harc az egykori partnerek között. Minduntalan egymásba botlanak, folyton a másikat kajtatják, miközben elvileg gyűlölik egymást és mindkettejük élete fokozatosan darabokra hullik. Közben a tévé beválogatja közös produkciójukat a nagy szilveszteri műsorba. De ki fogja előadni – és kivel?

„Egyedül nem megy…” 

Egyszer nagyon régen már láttam ezt a filmet, a visszatérő motívumként újra meg újra felhangzó betétdala ugyanis marhajó, ezért kíváncsi voltam, vajon milyen a mű, amiben elhangzik. Anno nagyon nem tetszett, de most, idősebben, tapasztaltabban már láttam, mi a jó benne.  

Először is ugye a dal, az Egyedül nem megy. Ez egy vidám, vicces szám, nagyszerű szöveggel, és érdemes megnézni a jelenetet is, amit Ede és András, majd András és Bogárka (a színésznő) adnak elő rá. Ahányszor elhangzik a dal, mindig más a szövege, de a lényege ugyanaz; és amellett, hogy az első felállásnál barátságról, a másodiknál „barátság extrákkal”-ról szól, elmondja a Ripacsok lényegét, folyton emlékezteti a nézőt a központi dilemmára: Egyedül nem megy… 

A második a látvány és a hangulat. Ragályi Elemér, a nagyszerű operatőr, fantasztikus fény és árnyék kontrasztokkal mutatja be az éjszakai Budapestet, ami a Ripacsok legfőbb helyszíne. Neonfények és utcai lámpák sugarai vetülnek a részeges, furcsa és őrült karakterekre; árnyak ostromolják az éjjel erődítményeit, melyekben együtt mulat az elmeorvos és a lecsúszott színész, az amerikai western-sztár és a fiát ünneplő nyugdíjas munkásnő. Valahol elhangzik egy „elvtárs” és hirtelen a néző rájön, hogy mégiscsak 30 év telt már el, pedig az éjszaka nem sokat változott Budapesten… A főváros mocskos utcáinak ismerős hangulata azonnal megragad bárkit, aki magyarnak született, és úgy érezzük, mintha ott ülnénk a söntésben András mellett, mintha a piszoárnál éppen mellettünk tántorogna Ede, vagy mintha a kislány a mi fejünkhöz csapkodná a pöttyös labdát.

Itt meg kell említenem, hogy a Ripacsok rendkívül hullámzó, már-már kaotikus alkotás. A jeleneteket mintha csak a véletlen rendezte volna egymás mellé, szerintem simán felcserélhető lenne a sorrend, semmit se veszítenénk el a történetből. Van egy csomó értelmetlen, abszolút káoszba fulladó, fura pillanat; például a rendkívül idegesítő zongoratanárnős rész; a tévéfelvételnél, mikor az asszisztensnő végigsodródik az egész stúdión a kavalkádban; vagy amikor Ede a gyerekeivel öltözik. Meg lehet bennük találni az értelmet, vagy, hogy a rendező mit akarhatott velük mondani, de miközben néztem, arra gondoltam, hogy „ez most mi a franc volt?” Az említett három szekvencia kivágása semmit se rontana a végső produktum színvonalán, és szerintem a mondanivalót sem kurtítanánk meg – bár, az öltöztetős jelenetet személy szerint benne hagynám. 

Na, de vissza a fősodorba! A harmadik dolog maga a történet, ami látszólag tök egyszerű, de közben nagyon mélyen szántó, ha a néző belegondol. Izgalmas, ahogy fokról fokra, párbeszédeken keresztül ismerjük meg a két főhős viszonyát: gyerekkoruk óta ismerik egymást, legalább három éve dolgoznak együtt, ismerik a másik családját, gondjukat-bajukat megosztják, ahogy az öltözőt és a nadrágot is; ám a felszín alatt problémák vannak. És ezt mindketten tudják, de egyikük sem tett még semmit – egészen a második jelenetig, amikor megtörténik Ede kipaterolása. 

Szpojler 

A történetet keretbe foglalja a produkció, ami mintha visszafelé zajlana le: Először látjuk a sikeres, jól működő, élőben zajló előadást; végül meg az improvizált, playbackelt, felkészületlen és széteső próbát. Végigjárjuk a budapesti éjszakákat, és közben megtudjuk, honnan kerültünk a kiindulópontra, és amikor már teljes a kép, akkor jön a kudarcba fulladó próba, ami mintha az előadás valódi arca lenne. Miközben szól a dal, és visszagondolunk a nyitó szekvenciára, rájövünk, hogy amit eddig láttunk, amögött az zajlott, amit most tárnak elénk! 

Szpojler vége 

Miközben ment a film, folyton azon spekuláltam, hogy mi lehetett a casus belli, ki és mi okból robbantotta szét a duót? András a hibás, aki meggyűlölte/megunta barátját? A művészi előretörés érdekében teszi, amit tesz, vagy csak be akar jutni Bogárka szoknyája alá? Esetleg Ede miatt történik minden, mert csapnivaló és tehetségtelen? Direkt nem hajlandó tovább lépni egy új projekt felé, szánt szándékkal akadályozza Andrást? Vagy neki minden jó így, ahogy van? De mi a helyzet a címmel, mi van, ha embereink tényleg csak ripacsok?

„Nekem ez a nadrág a munkahelyem.” 

No és itt jön egy újabb érdekes kérdés: Mi a vendetta célja, értelme? Ede alapvetően semmit se akar megbosszulni, csak továbbállna, de András kiprovokálja a balhét, ahányszor csak lehet. Aztán már Ede is belemegy a „játékba” és elkezdik űzni, hajtani a másikat. Garas karakterének nincs vesztenivalója, Kern figurája ezért fél tőle, de talán ez az, ami vonzza őt hozzá. Mindkettejüket így vagy úgy, de elhagyta a felesége, és vitte a gyerekeket is – papíron a két férfi házasember, de igazából már rég nem azok; talán emiatt akarnak bosszút állni valakin, de csak a másik van „kéznél”? Fokozatosan elérkeznek arra a pontra, amikorra egymáson kívül semmire se figyelnek, közben mindent és mindenkit elvesztenek. A kocsmai nagy találkozáskor aztán részegen mintha próbálnának valamiféle egyezségre jutni, de már egyiküknek se fontos, hogy ki van mellettük a nadrágban, vagy van-e egyáltalán rajtuk nadrág. Egymás legnagyobb ellenségei, de közben a legjobb barátok, mert hát egyedül nem megy…

Még egy szpojler 

Ha megnézzük a befejezést, és a nyitányt, rájöhetünk, hogy a konfliktusnak semmi értelme nem volt, mert a szám bukásra ítéltetett az előadóival együtt, és mindketten ugyanoda jutottak vissza, ahonnan elindultak: a „légnadrágba”… 

Szpojler vége 

Pár szót az alkotókról: Az író-rendező az a Sándor Pál, aki a remek Régi idők fociját is dirigálta, írótársa a vele gyakran együttműködő Tóth Zsuzsa volt. Kisebb-nagyobb szerepekben felbukkannak az alábbi ismert arcok: Major Tamás – dr. Molnár, Bárdy György – a főnök, Bujtor István – a rendező, Máriáss József – Gyula (a Szomszédok Bőhm bácsija), Pécsi Ildikó – a zongoratanárnő, Temessy Hédi – Róza (ő nem tudom, ki volt), Hlatky László és Kibédi Ervin (Hacsek és Sajó legendás megtestesítői), William Berger (amerikai színész volt), Aradszky László, Komár László, Zorán, Kudlik Juli és Antal Imre. A zenét Presser Gábor szerezte.

Érdekességek: Ez Garas Dezső második legendás Edéje, az első a Régi idők focijában Minarik Ede. A fura, fekete ruhás fiatal nő, aki körbemegy a stúdió kavalkádjában, az Máriáss Melinda, Máriáss József lánya. A vágónak elég vicces neve van, úgy hívják, hogy Kármentő Andrásné:) Hacsek és Sajó talán a beskatulyázás jelképei, mert amint megláttam őket, az ugrott be, hogy ez Hacsek és Sajó, pedig felismertem Kibédit. Ő és Hlatky látszólag karakterben maradnak kint a büfében is, és ez szerintem arra utal, hogy Edét és Andrást ugyanígy látják az emberek (ők a „légnadrágosok”). Az éjszakai utcák képei és a gyakori taxizás a Taxisofőrt juttatta eszembe, a történet pedig A tökéletes trükköt, de ez csak az én kis megjegyzésem. Meglepő módon ezúttal a magyar wikipédián szinte semmi sincs cikkem tárgyáról, pedig a korábban tárgyalt hazai alkotásoknál mindig találtam ott egy-két plusz információt. 

Ezúttal a port.hus kollégák sem erőltették meg magukat, de azért idéznék két kommentet az oldal fórumáról. perry írja: ’Édes - bús magyar 80'-s évek, és természetesen a "légnadrág". A korszak szlogenje "...egyedül nem megy, ha ha ha ha....." Bizony, egyedül nem megy, csak egymásra számíthatunk szerelmeinkben, csalásinkban. Varieté a világunk, színes álmokkal életünk tükördarabjainak torz visszfényeivel. Mi vagyunk az éjszakai Pest, ez az áldott és szidott metropolis, vagyunk lakói, amint azt barátaim Cseh Tamás és Bereményi Géza volt szíves mondani. Átsétálunk hidakon, bárokon, életeken, és mi marad nekünk? A légnadrág.’ F E B kommentjét pedig azért idézem, mert teljesen egyetértek vele: „A jelenet az énektanárnőnél nagyon nem illett a filmbe.” 

Örülök, hogy volt időm/kedvem megnézni újból a Ripacsokat, így ugyanis kijelenthetem, hogy egyáltalán nem rossz film ez, csak olyan nagyon magyar. Súlyos dolgokról beszél, a komédia álarcát viselő tragédiáról, az élet sokszor értelmetlennek tűnő mivoltáról, a törékeny emberi kapcsolatokról, de mindezt inkább a felszín alatt teszi meg. Ha ránézünk, csak a neonfényt látjuk, a piaszagot érezzük és a marhaságokat halljuk, de közben ott van minden, csak meg kell tanulni belátni az álarcok mögé… 

Pontozás: 

imdb: 7.1 (2 év alatt 0.2-t csökkent.)

port.hu: 8.5 (Ez is 0.2-t csökkent.)

Szerintem: 4/5 (Vannak dolgok, amik azért nem tetszettek benne.) 

Hírek: 

- Sándor Pál következő filmjének címe Vándorszínészek, a történetről eddig nem került napvilágra semmi. Sándor író, rendező és producer lesz. (Főszerepben Rudolf Péter.)

- Kern András újból rendez, alkotása a Gondolj rám! címet viseli. Ő írja a forgatókönyvet és szereplőként tovább erősíti a művet. (Ez csúnyán megbukott.)

- Udvaros Dorottya a Kút névre hallgató drámában bukkan fel legközelebb. (Most vetítik a mozik.)

Várható írások: Annie Hall. 

Muzsika-rovat – ez a szám kétszer is elindul a filmben, de egyszer se megy le, most viszont mindenki meghallgathatja:

Nem is emlékszem, mikor találtam ezt a filmet, amit aztán felírtam a listámra. Tegnap letöltöttem és megnéztem, de ezúttal kellemes csalódásban volt részem, nem úgy, mint a Sparks esetében. Itt az egyik kedvenc kombinációm működik: kedvelt színésznő bentlakásos iskolában. Ez mindig bejön!

Rebecca (Sarah Bolger) utolsó évét tölti a Brangwyn bentlakásos lányiskolában. Barátok veszik körül és nagy reményekkel vág neki a tanulmányoknak, hiszen oldalán tudhatja legjobb barátnőjét, Lucy-t (Sarah Gadon). Ám érkezik egy új diák, a furcsa Ernessa (Lily Cole), aki hihetetlenül művelt, számos dologban tehetséges, de különös dolgok történnek körülötte. Rebecca azon kapja magát, hogy az új lány teljesen elveszi tőle Lucy-t, aki megmagyarázhatatlan módon vonzódik hozzá. Hősnőnk azonban nem hagyja magát és megpróbálja kideríteni Ernessa titkát, de közben az iskolai közösséget halálesetek és fegyelmi vétségek korbácsolják fel – mind Rebecca közvetlen közelében. Ő pedig tudja, hogy ki a felelős mindezért, de senki sem hisz neki; ráadásul meg kell küzdenie apja halálának árnyékával és a jóképű új irodalomtanár (Scott Speedman) iránta táplált vonzalmával is. Vajon a lánynak igaza van és tényleg az új tanuló minden rossz okozója vagy valami más áll a háttérben?

Az angol lányiskolákban játszódó filmeknek műfajtól függetlenül mindig van egy alaphangulata, ami elkap. Ez itt is megvolt, már rögtön az elején; aztán mikor Lily Cole feltűnt fekete hajjal, rögtön gondoltam, hogy „na, itt lesz valami”. Bár Sarah Bolger karaktere első blikkre antipatikus, a játékidő folyamán mégis megkedveltem, ahogy a barátnőit is – bár, hogy mi olyan nagy szám Lucy-ban, azt megmondhatná valaki! A történet első szintje egy dráma, ami a barátság felbomlásáról szól. Ez számomra azért nem működött igazán, mert Becca és Lucy kezdetben érdektelenek, és az expozíció, ami felvázolja kettejük kapcsolatát, elég gyenge. A néző kénytelen elfogadni, hogy milyen szoros a kettejük közti kötelék, bár ennek csupán néhány jelét láthatjuk. Az viszont tény, hogy Becca nem tud meglenni Lucy nélkül, és a többi barátnő is hiányolja a szőke lányt, mikor amaz inkább Ernessával lóg helyettük. A második szint a hősnő személyes kálváriája. Nem csak azzal kell szembesülnie, hogy az egyetlen biztos pontot nyújtó barátnője „elveszik”, hanem kísérti a múltja és fél attól, hogy örökölte az apja „depresszióját”. (Ez a dolog ott sántít, hogy mintha egyszer azt mondaná, hogy 3 éve történt, hogy elvesztette az apját, és szerintem ez kicsit túl hosszú idő. Azért teszem zárójelbe, mert lehet, hogy félreértettem.) Ezen a szinten jelenik meg Mr. Davies, az irodalomtanár, az egyetlen férfi ebben a nők lakta kis világban. A jóképű, idősebb úriemberrel éppen elvesztett szülőjének művészete, az írás köti össze – Becca pedig maga is ír, egy naplót, ami narrációként szolgál. Mr. Davies az egyetlen, akiben a központi alak talán megbízhat, de a férfi érdeklődése több mint barátságosság. 

Pici szpojler 

Az imdbn írta valaki, hogy ez a szál nem vezet sehová. Képtelen vagyok eldönteni, hogy ez jó vagy rossz-e, ugyanis ha a szokásos tanár-diák tiltott szerelem következett volna belőle, az klisé és felesleges lett volna, de ugyanakkor a pasas se nem segít, se nem hátráltat igazán, vagyis valóban súlytalan a jelenléte. Ez mégsem igazi „szerelem”, még csak flörtnek se nevezhető, maximum annyit lehetne kihozni belőle, hogy a lánynak szüksége van egy bizalmasra, a férfi pedig visszaél ezzel. Ennek azonban igazán súlyos következményei nincsenek, tehát kérdéses, hogy ez a szál mennyire kellett; illetve, hogy szükséges-e egyáltalán a történetben egy szerelmi mellék-vonulat? 

Szpojler vége 

A harmadik szint pedig a rejtély, a misztikum. Ezt testesíti meg Ernessa, ő az ismeretlen, aki katalizátorként beindít minden rosszat. A The Moth Diaries remekül operál a bizonytalansággal e karakter kapcsán: Sosem tudhatjuk, hogy amit Becca lát, az tényleg valóság-e. Persze annak tűnik, de ahogy haladunk előre a sztoriban, a látomások, rossz álmok és az apja szenvedésének feltérképezése közben megkérdőjelezzük majd, hogy a hősnő épelméjű-e, ennél fogva visszamenőleg minden, amit lát, ugyanígy megkérdőjeleződik. Ám aztán egyre több jel mutat afelé, hogy Ernessa jóval több, mint egy furcsa lány, és innentől indul a gótikus horror. Lily Cole tökéletes választás volt erre a szerepre, földöntúli arca egyszerre lenyűgözően szép és taszítóan embertelen tud lenni; minden más szereplőnél magasabb, hosszú ujjai és végtagjai csak tovább erősítik az érzést, hogy karaktere valami félelmetes, természetfeletti lény. Szerintem ezt senki más nem tudta volna ennyire hitelesen előadni.

Szpojlerek innentől

A The Moth Diaries a Drakula újraértelmezése. Ugyanaz a gótikus horror, a film maga is foglalkozik az irodalomóra keretein belül ezzel a műfajjal, sőt, Becca kötelező olvasmányként elolvassa Bram Stoker regényének előfutárát, Joseph Sheridan Le Fanu Carmilláját, ami meglepően hasonlít a cselekményhez. Hasonlóságok a film és a Drakula között: Mindkettő napló formátumú; mindkettőben van egy Lucy nevű lány, aki a vámpír első áldozata lesz és közel áll a hősnőhöz; egyikben sincs magyarázat a szörny létrejöttére; valamint ott van a földdel teli láda, amiben a gonosz alszik. 

Szpojlerek vége 

Maga a film különben nagyon hangulatos és feszültséggel teli. A képeket a szürke szín uralja, mintha hamuréteg fedné az egész világot, amiben világít a lányok kék szeme és a fehér hálóingek sora; az álom-jelenetek erősebb színekkel operálnak, éjszaka meg minden olyan ijesztően sötét. A horror-részek elég erőteljesek, van valami megfoghatatlan szexualitás a levegőben, mint a Merülésekben, és a zene szintén jó, megfelelően festi alá az eseményeket. Ugyanakkor van pár elég rosszul megoldott húzás is…

Újfent szpojlerek 

A suli 100 éve hotel volt és Ernessa ott járt, aztán megölte magát éééééés… És nem tudjuk meg, hogyan lett vámpír, miért jött vissza, miért nem előbb, stb. Dora halála teljesen kitalálható, és megtörténte után már sejteni lehet, hogy a többiek majd így vagy úgy, de szintén eltűnnek Becca mellől. Ezzel pedig könnyen rá lehet jönni a „csavarra”, miszerint Ernessa célja Becca becserkészése, de ebből semmi se valósul meg, mert igazából a vámpír és a lány között szinte semmiféle interakció nincs. Utóbbi csak követi és figyeli előbbit, aki meg mindössze látomásokban és álmokban beszélget vele, ezért aztán a végső „nagy leszámolás” erőtlenné, megalapozatlanná válik, bár kétségkívül elég sokkoló. Nem értettem azt se, hogy az uszodás jelenetnek mi az értelme? Az, hogy a vámpír fél a víztől? Az, hogy nem tud úszni? Az, hogy mutassuk meg a híres modellt fürdőruhában? Ezt meg követi a második érthetetlen rész, a tornatanárnő halála. Most komolyan, pár hónapon belül ketten is meghalnak „balesetben” és senkit se izgat?! 

A cím magyarázata: A moly naplók - A napló egyrészt Becca, másrészt Ernessa naplójára utal, a moly pedig előbbi legkedvesebb emlékére és az utóbbit követő állatokra. Ja és ez itt az igazi vámpírnapló:P 

Szpojlerek vége 

A történetet Rachel Klein 2002-es regénye ihlette, a forgatókönyvet a rendezéssel is megbízott Mary Harron (Amerikai Psycho) készítette. Sarah Bolgert korábban A Spiderwick-krónikákban és a Tudorok-sorozatban láthattuk. Kiemelném Valerie Tiant, aki Charley-t kelti életre, mert szerintem ő volt a legcukibb a lányok közül, kár, hogy csak az első fél órában szerepelt…

Érdekességek: A film kanadai-ír koprodukcióban készült. Az alapjául szolgáló könyvtől a legnagyobb eltérés a narrátor nevesítése volt, eredetileg ugyanis nem tudjuk meg, hogy hívják a lányt, aki az egészet elmeséli. A Guitar Hero-szerű játékos első bulinál ugyanazt a snittet kétszer is felhasználták Lily Cole-ról. Lily-nek ez volt a második bentlakásos iskolában játszódó filmje, az első a St. Trinian’s. A The Moth Diaries készítési költségéről nem találtam adatokat, de a bevétele az USA-ban elég marginális, mindössze 3838 dollár volt. 

A megérzésem ezzel a művel kapcsolatban végülis bejött: A hangulata és a képi világa nagyon jó, a cselekménye már kevésbé, de megszerettette velem az alapvetően érdektelen hősnőt, akiért egyre inkább szorítottam a befejezésig, ami viszont lagymatag lett. Tetszett, de kevés kellett volna hozzá, hogy még sokkal jobb lehessen. (Az Alkonyathoz való hasonlítását egyébként baromságnak tartom, szerintem semmi köze a kettőnek egymáshoz…) 

Pontozás: 

imdb: 4.9 (Azért ennél többet érdemelt volna.) 

Szerintem: 4/5

Utólagos szerkesztés: Azóta olvastam a Carmillát és nem tetszett. Vannak benne teljesen érthetetlen részek, a lezárás marhaság, viszont legalább gyorsan a végére lehet érni és olcsón beszerezhető. 

Hírek: 

- Lily Cole most várja első gyermekét, idejét pedig leginkább a környezetvédelemmel és jótékonykodással foglalkozó Impossible nevű weboldalának szenteli, de közben nem hagyott fel a színészettel sem. Következő érdekesnek tűnő munkája a Gravy című vígjáték, ami ha jól veszem ki, Halloween idején kannibálkodó jóemberekről szól… 

Hamarosan újra jelentkezem valamivel, de még nem tudom, mi lesz az…

Tegnap volt kedvenc színésznőm, Juno Temple 26. szülinapja, ennek okán megnéztem tőle két filmet, amit még nem láttam. Az első a Swerve, ami egy ritka, nehezen fellelhető rövidfilm 2010-ből, ezt egy brazil ismerősömnek hála találtam meg még januárban, de direkt vártam vele eddig a napig, mert arra gondoltam, hogy ha semmi új alkotás nem lesz hozzáférhető Ms. Temple-től, akkor mégiscsak legyen valami, amit megnézhetek e jeles alkalomra. Lássuk, mi is ez!

Swerve (2010) 

Daniel (Shiloh Fernandez) egy roncs kocsiban ébred, körülötte mindenütt pusztulás. Nagy nehezen kimászik, és a baleset egyetlen túlélőjeként megindul a közeli benzinkút felé, ahol hirtelen elkezdenek visszafelé pörögni az események és láthatjuk, ahogy barátnőjével (J.T.) kirabolja a helyet, majd elszáguldanak és megtörténik a baleset. Daniel talán kap egy új esélyt a Sorstól, hogy helyrehozza, amit elrontott, amikor ismét ott találja magát a rablás előtti pillanatokban - vajon sikerül neki megváltoztatnia a jövőt?

Ebben a 15 perces filmecskében több eredetiség és jó ötlet van, mint bármelyik manapság hatalmasat kaszáló hollywoodi gigamoziban. Rövidsége miatt nehéz róla szpojlerek nélkül írni, ezért csak annyit mondok, hogy elképesztő, és váratlan fordulatokkal teli. Érdemes figyelni az apró részleteket, ahogyan egyre többet megtudunk a helyszínről és a szereplőkről, vagy ott van a nyúl az autó mellett, ami a határt jelképezi a valóság és a képzelgés között. Az utolsó pillanat pedig bebizonyítja, hogy sosem szabad készpénznek venni, amit a Swerve mutat. 

SZPOJLER 

A történet felfogható egyfajta sötét Idétlen időkignek is. 

SZPOJLER VÉGE 

Érdekességek: Az író-rendező-vágó és producer egy személyben Brendan Gabriel Murphy volt. Shiloh Fernandezt A Keletben és az új Gonosz halottban láthattuk, Juno és ő a valóságban is egy párt alkottak egy ideig. Ez a második (időrendben az első) mozi, amiben Ms. Temple meghal. A zenét egyik kedvenc előadóm, Moby szolgáltatta. 

Ez a kisfilm nekem marhára tetszett, és nem csak azért, mert a fekete hajú Juno nagyon jól néz ki benne, hanem mert izgalmas, váratlan fordulatokkal teli és mindig tartogat egy újabb csavart a nézőnek! Csak ajánlani tudom! 

Pontozás: 

imdb: 7.7 (Két év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 6/5

Safelight (Jelzőfény, 2015) 

Még amikor Truck Stop néven először hallottam erről a filmről, már akkor tudtam, hogy tetszeni fog. Evan Peters remek színész, ezt mindenki tudhatja, aki látta az X-Men: Az eljövendő múlt napjait; Junonak pedig specialitása a problémás fiatal nők életre keltése, és ha ők ketten a főszereplők, a sztori és a helyzet pedig a Dirty Girlt idézi, akkor biztos, hogy a Safelight csak jó lehet! Filmet a fényképezőgépekbe és irány a ’70-es évek! 

Charles (E.P.) egy poros kisvárosban élő 17 éves fiú. Születésétől fogva dongalába van, így nehezen tud járni, emiatt sokat piszkálják őt a „normális” srácok; az apja súlyos betegséggel küzd, a melója a helyi kamion-megállóban pedig aligha álommunka. Itt ismeri meg a hasonló korú, szép és kedves Vickit (J.T.), aki prostituáltként dolgozik, ügyfelei pedig a kamionosok. Charles halott bátyja emlékére úgy dönt, hogy végigjárja otthona, Kalifornia állam összes világítótornyát, majd az azokról készített fotókkal indul a suli fotós versenyén, már csak egy sofőrre lenne szüksége; és Vicki - akiért a fiú láthatóan oda van – jelentkezik a feladatra. Hétvégenként elmennek és megkeresnek egy-egy világítótornyot, közben megismerik egymás szörnyű múltját meg sivár jelenét, de közben legbelül ugyanazt érzik: a másik segítségével talán képesek lennének változtatni mindezen. Ám a világ, úgy tűnik, nem akarja, hogy ez a két hányattatott sorsú fiatal boldog legyen… 

Tényleg van itt egy kis Dirty Girl, de ezúttal a helyzet humoros megközelítése helyett színtiszta drámát kapunk. A főszereplő fiú a rossz lábától eltekintve éppen olyan, mint bárki más, sőt! Összehasonlítva a többi férfi karakterrel, akik megjelennek, sokkal rendesebb, kedvesebb és érzékenyebb, ugyanakkor teljesen magába zárkózott. A lányt a körülményei tették olyanná, amilyen, sajnos beletörődik ebbe. Charles mellett normálisnak érzi magát, annak dacára, hogy egyikük sem az, viszont fel sem merül nála, hogy az élet másmilyen is lehetne, egészen a legutolsó pillanatig elvan így, még amikor már rosszul érzi magát, akkor se tesz lépéseket a helyzete megoldására. Érdekes mellékszál a két fiatal családjának megismerése, hiszen mindkettejük problémái innen indulnak ki, de erről egyelőre ennyit. A negatív szereplő Skid (Kevin Alejandro, A zöld íjász Sebastian Bloodja), aki feltehetőleg őrült, iszik és dohányzik, ám bántó szavai ellenére korántsem gonosz a főhőssel. Ironikus módon ő ugyanolyan elcseszett, mint a neki dolgozó Vicki; és mint Charles, ám míg ők ketten megmaradtak szívükben tisztának, Skid lesüllyedt az erkölcsi posvány mélyére. Hármuk közt igen érdekes kapcsolat alakul ki…

A sztorival igazából egyetlen gond van: Ha kivesszük belőle a hős testi fogyatékosságát és a lány tényleges kurva helyett csak „dirty girl” lenne, Skid meg mondjuk a szemét apja, a dolog akkor is működne, vagyis ezekre a kellékekre igazából nincs szükség. Charles a meg nem értett, művészi ambíciókat dédelgető fiú, akit gyenge fizikuma miatt a többiek folyton piszkálnak; Vicki meg a szép lány, akivel mindenki csak egyéjszakás kalandra vágyik. Mindketten testileg/lelkileg megtörtek, de együtt van esélyük a boldogságra. Ez a két remek ifjú színész elég jó ahhoz, hogy megkedveltesse a nézővel a figurákat; a hátrányos, direkt szánalomkeltő tulajdonságok fölöslegesek. Mégis nagyon fontos leszögezni, hogy ezek jelenlététől még a Safelight nem válik rossz filmmé! Az üzenet világos, és a két kulcsszereplőt könnyű megszeretni, végső soron az egész pedig az Életről szól, a nehézségeiről meg a szép pillanatokról. 

SZPOJLEREK ITT 

Két dolgot nem értek, az első a befejezés: A srác tényleg elveszíti mindenét, a lány gyilkossá válik, aztán hirtelen mintha minden rendben lenne. Még csak nem is jönnek össze. A másik a jelenet a stáblista végén. Ezek most mit jelentenek? 

SZPOJLER VÉGE

A mellékszereplők közül szeretném kiemelni Christine Lahtit, aki Charles mostohaanyját játssza remekül, valamint Vicki egyik kishúgát, Ariel Wintert, mint érdekességet, mivel ő számos népszerű (de ostoba) sorozat szereplője (pl. Modern család). A Safelight írója, rendezője és producere Tony Aloupis volt, akinek még egy Menekülés című film köthető a nevéhez, 2013-ból. A zene hangulatos, a keverése különösen tetszett (pl. amit hallunk, az átmegy utána a kocsiba, amivel mennek, stb.), ezeket Joel P. West zeneszerző alakította ki. 

Érdekességek: Amikor a két fiatal srác bemegy az üzletbe és azt mondja, „Adj nekünk Marlborot!”, akkor homályosan látható, hogy Charles mögött ott egy kartonnal az említett cigiből. Viszont pár jelenettel később tisztán kivehető, hogy a kartonra az van írva, Morley:) A mostohaanya egyik barátnőjét alakító színésznő neve Roma Maffia:D A Safelight eddig csak filmfesztiválokon került bemutatásra, valamint e hónapban néhány USA-beli moziban játszották, valamint 17.-étől letölthető VOD-n.

Magyarországi tévépremierje éppen ma, 2017. április 29-én volt, a Cinemax 2-n, sajnos lemaradtam róla...

Összesítésben: Egy szokatlan barátság története, egy különleges „romantikus” sztori a felnőtté válásról két nagyszerű ifjú tehetség tolmácsolásában. Megéri megnézni, de csak az ilyen beállítottságú drámák kedvelőinek ajánlom! 

Utólagos szerkesztés 2021-ből: A mostani Juno-napra ezt választottam és 6 év távlatából azt kell mondjam, ez a film elképesztően jó! A színészi játék majdnem minden szereplőnél tökéletes, talán csak Vicki családjának tagjainál lehetne kifogásolnivalót találni. Kevin Alejandrot ismét elismerés illeti, mert ezt a szerepet nagyon nehéz volt úgy eljátszani, hogy ne váljon nevetségessé. Skid az igazi, kiszámíthatatlan őrült, aki ettől rendkívül veszélyes, a néző minden alkalommal, mikor felbukkan, azt várja, mikor fog robbanni... Christine Lahti elbűvölő és igazán vicces, a haldoklót alakító Jason Behge szintén baromijó. Egyik pillanatban örömöt, a következőben szívszorító szomorúságot éreztem, ezt viszont egy nagy költségvetésű film esetében lehetetlenség felfedezni. A Safelight nem jutott el a mozikba, a szenny azonban igen. Sajnálatos... Lényeg a lényeg: Ez egy méltatlanul kevéssé ismert mozgókép, amit érdemes látni, akkor is, ha valaki nem Juno Temple-rajongó:P

Pontozás: 

imdb: 5.9 (Nem tudom, miért kapott ilyen keveset…) (Két év alatt 0.1-et növekedett.)

Szerintem: 5/5 (Szívesen megnézném újra, bár a befejezése sántít, mint a főszereplő:P) 

Hírek: 

- Juno Temple-t jelenleg a kiválasztott művészmozikban itthon is vetített Távol a világ zajátólban láthatjuk. Ősszel várhatóan hozzánk is megérkezik másik munkája, a Fekete mise, amiben Benedict Cumberbatch és Johnny Depp a főszereplők; télen pedig elkészül az Away, ami a Safelighthoz hasonlóan egy szokatlan barátság kialakulását mutatja be, ebben Juno partnere Timothy Spall. (Az első kettőről azóta írtam is, a harmadikról még ebben az évben [2017.] fogok!) [Utóbbi is megtörtént.]

- Evan Peters ismét ezüst hajjal fog száguldozni az X-Men: Apokalipszisben, amit még én is várok! (Erről szintén értekeztem a Filmrajongó hasábjain.)

Elvileg van még pár film Junotól, ami talán már elérhető, ezeknek utánajárok, és ha megtalálom, megnézem őket. Mást egyelőre nem tudok ígérni.

Aki a ’90-es években nőtt fel, mint én, az biztosan kedveli Walter Matthaut. Az öreg mindig remek vígjátékokban tűnt fel, de volt egy csomó komoly szerepe is, ezek viszont nem örvendenek akkora népszerűségnek. A Kalózok átmenet a vicces és a komoly között - korábban csak egyszer láttam, még nagyon régen, de úgy emlékeztem, hogy jó, ezért amikor megláttam egy boltban 1000 Ft-ért, úgy döntöttem, megveszem. (Erről még lesz szó.) Nagy meglepetésemre kiderült, hogy Roman Polanski írta és rendezte ezt a művet, így ez lett a második munkája, amit láttam (az első a Rosemary gyermeke). Na, de ennyi bevezető elég, inkább csatoljuk fel a kardunkat, töltsük meg a muskétánkat és induljunk útnak! 

Red kapitány (W.M.) a Hét Tenger egyik legrettegettebb kalóza, ám most inkább hajótöröttnek tűnik, ahogy szánalmas tutaján lubickol a hullámok hátán segédjével Jean-Baptiste-tal, a Békával (Cris Campion). Szerencséjükre éppen arra jár egy spanyol gálya, a Neptun, amire fel tudnak szállni, ám ott rabszolgamunkára fogják őket. Hamarosan viszont kiderül, hogy a pökhendi Don Alfonso (Damien Thomas) hajója többféle kincset is rejt: egy színarany azték trónszéket és a kormányzó gyönyörű unokahúgát, Dolores-t (Charlotte Lewis). A vén kalóznak előbbire, ifjú apródjának az utóbbira fáj a foga, ám a jogos tulajdonosok egyiket sem adják szépszerével. Elindul a nagy harc – vajon melyik kincs kié lesz végül? 

Hogy jó film-e a Kalózok? Nehéz megválaszolni. Rossznak semmiképp nem nevezném, ám rendkívül furcsa. A sztori eléggé szétforgácsolt, a főhősért lehetetlenség szorítani, és még akad jó pár dolog, ami miatt a Pirates minősége megkérdőjelezhető. Most ezeket fogom ismertetni, aki meg akarja nézni, az ne olvasson tovább!

SZPOJLEREK ITT 

Induljunk ki abból, hogy ez a film csúfos pénzügyi bukás lett – ezt még kifejtem később -, ám több okot is látok, ami miatt ez érthető. Az első a játékidő, kis híján 2 óra, szóval hosszúnak számít. Aztán egészen olyan, mintha két filmet gyúrtak volna egybe: Az első akkor kezdődik, amikor Red kapitány meglátja a hajót és ott van vége, amikor elfoglalja. Ezután indul a második történet, amikor a kalózszigeten Don Alfonso kiszabadul és visszaszerzi a Neptunt, a befejezés meg az, hogy Red megkaparintja a trónust. A gond az, hogy a két, megközelítőleg 50 és 60 perces rész közül önmagában egyik sem tesz ki egy komplett filmet, de együtt meg túl hosszúak és körülményesek. Jean-Baptiste-nak semmiféle motivációja nincs, hogy kitartson Red mellett és feláldozza érte mindenét, miközben ő kutyába se veszi – itt az írók nagy hibát vétettek azzal, hogy a legszimpatikusabb szereplőnek nem adtak háttértörténetet, vagy okot arra, hogy miért tart ki a „hős” mellett. Ennél is súlyosabb hiba azonban, hogy a befejezéskor nincs katarzis: a kapitány megszerzi a kincset, de Béka hoppon marad, a gonosz szintén túléli, sőt, megszerzi magának a nőt! Sehol nem olvastam, hogy folytatni akarták volna a Pirates-et, ennél fogva érthetetlen, hogy miért  ilyen negatív kicsengésű lezárást kapott. Persze elképzelhető, hogy a civilizációt és a rendet képviselő spanyolok erkölcsi győzelme a martalóc Red felett a végső mondanivaló, de akkor meg miért építették fel Don Alonsot olyan gonosznak? Ja és ha már szpojlerek, aki látta, az meg tudná nekem mondani, honnan lesz az a 632 arany, amiből a bárkát veszik? Sajnos azt ott nem tudtam megnézni, mert a dvdm hibás… (Erről is ejtek még szót.) 

SZPOJLEREK VÉGE 

Egy igazi kalózos film mit sem ér a korhű, lenyűgöző jelmezek és a hatalmas hajók nélkül, nos, ebben legalább jól teljesít cikkem tárgya. A Neptun, bár nem annyira lenyűgöző, mégis jól mutat, Red kapitány bárkája sem rossz; a csúcsot viszont a spanyolok ruhái jelentik. Fantasztikusan túldíszített, csupa csipke és selyem uniformisok, hozzájuk eltúlzott méretű kalapokkal és parókákkal – érdemes figyelni Don Alonso álhaját, ami két kis szarvszerű tinccsel bír legfölül, ezzel is utalva rá, hogy viselője a gonosz. Ugyanakkor szintén hihetetlen bravúr Matthau falába, amiről el se tudom képzelni, hogyan csinálták meg számítógépes animáció nélkül ennyire valóságosra. Ki kell emelnem Charlotte Lewis szépségét, ami sokat dob a látványvilágon, valamint a párbajok, csaták erőszakosságát – bár vér nincs, rengetegen meghalnak. Polanski élethűen ábrázolta a kor kegyetlen természetét, elég csak a visszataszító ebédjelenetre gondolni. Az eddigiek után leszögezhetjük, hogy a kalandfilm-jelleg igen jól sikerült. A gond inkább az erőltetettnek ható (vagy talán csak túlságosan idejétmúlt?) vígjátéki aspektussal van, valamint a szerelmi szál miatt fölöslegesen bekerülő drámával. Azért párszor lehet nevetni, a sztori nem túl fantáziadús, de érdekes, szóval a maga módján az egész film mégis szórakoztató.

Nézzük a készítőket és az érdekesebb mellékszereplőket! A rendező az írásban is részt vett, társai a sokszor vele együtt dolgozó Gerard Brach (A rózsa neve, Iszonyat) és a vicces nevű John Brownjohn (jelentése Barnajános János – szintén A rózsa neve) voltak. A fedélzeti orvost az a David Kelly alakította, aki a Charlie és a csokigyárban volt a nagypapa; a mellékalakok közt pedig ott van Ian Dury, az Ian Dury and The Blockheads énekese (én nem ismertem fel, de ő a szivarozó kalóz, akit az ostromnál lelőnek). 

Mielőtt rátérnék az érdekességekre, hadd panaszkodjak egy kicsit! A nagy stúdiók kampányolnak, hogy ne töltsünk le filmeket, mert az lopás; ám egy csomó mozgóképet hazánkba el se juttatnak, ha meg mégis, akkor szar, de drága kiadásban jelennek meg, vagy csak kiválasztott művészmozik vetítik őket. Most valahol a kettő közötti helyzetben vagyunk, ugyanis a Pirates eljutott hozzánk anno, hiszen először én is a tévében láttam, viszont a dvdje, amit teljesen újként vásároltam a Sparban, hibás. Lehet, hogy csak nekem volt balszerencsém, de el kell mondanom, hogy az Ariel International által megjelentetett, 1000 Ft-os korongról van szó, aminél a film pontosan a közepén, 51 percnél egyszerűen lefagy. Többszöri próbálkozás után kijelenthetem, hogy 51.26-tól kb. 54.00-ig nem lehet lejátszani, legalábbis laptopon, és ez azért elég kellemetlen. Ha olcsóbb kiadásról vagy használt lemezről lenne szó, elfogadnám, hogy ez van (pl. A szörny dvdm is elakadt egyetlen alkalommal, de az tele van karccal), viszont egy bontatlan, friss kiadástól nem várnám… No, de lépjünk túl ezen, hiszen könnyen lehet, hogy ez egyéni probléma!

Tehát jöhetnek az érdekességek: Francia-tunéziai koprodukcióról van szó. A Kalózok ötlete még a ’70-es évek elején fogalmazódott meg a rendező fejében. Eredetileg Jack Nicholsont akarta Red kapitánynak, Békát meg ő maga játszotta volna, ám Nicholson túl sokat kért a szereplésért, így a munkálatok megtorpantak. Újabb csúszást eredményezett Polanski hírhedt tette, egy kiskorú lány megrontása, amiért elmenekült az USA-ból. Végül megközelítőleg 12 év kellett, hogy a filmet tető alá lehessen hozni. A Neptunt direkt ehhez építették, bár külsőre egy 1700-as évekbeli hajónak néz ki, az alapja fém és 400 lóerős motor hajtja. A mai napig megvan, Tunéziában jegyezték be, mostanság pedig múzeumként működik Genova kikötőjében. A Pirates-nek többféle verziója létezik, ezt-azt kiollóztak belőle az évek során, a legkülönösebb viszont a német verzió, amiből 20 percnyit vágtak ki, érthetetlen okokból. (Az én változatom 113 perces, míg az imdb szerint 121-nek kellene lennie… Az extrák között öt felé vágva ott van egy kb. 6 perces jelenet, de 2 perc még akkor is eltűnt belőle.) Ez Cris Campion és Charlotte Lewis számára is az első film, amiben szerepeltek. Lewis 2010-ben feljelentette Polanskit, azt állítva, hogy 16 évesen megrontotta őt, valamint a szereplésért cserébe azt kérte tőle, hogy feküdjön le vele. Ez viszont ellentmondásban van a színésznő korábbi nyilatkozataival, ugyanis 1999-ben azt mondta, hogy fél évig együtt jártak a forgatás után. És az is gyanús, hogy Lewis miért vállalta volna, hogy együtt dolgozzon azzal az emberrel, aki akarata ellenére a magáévá tette?

A Kalózok 15 millió dollárosra tervezett költségvetése végül túllépte a 40 milliós határt, ám világviszonylatban alig több mint 6 milliót hozott vissza. Pénzügyi sikertelensége ellenére Oscarra jelölték legjobb jelmez kategóriában (teljesen jogosan). Kritikai megítéléséről nem találtam adatokat. 

Összességében nem rossz film ez, de átgondolatlannak, elsietettnek tűnik. Szép és érdekes, de belül üres, hiányzik belőle a lélek. Mindenesetre Walter Matthau-rajongóknak kötelező darab! 

Pontozás: 

imdb: 6.1 

Szerintem: 4/5 

Hírek: 

- Roman Polanski újabb kalózos valamit készít. A Captain Jokes Parrot's Adventures: Disaster of the Caribbean tv-film lesz, amiben íróként működik közre és az említett társai, Gerard Brach valamint John Brownjohn is írói megjelölést kapnak benne, habár előbbi már meghalt, szóval egyértelmű, hogy nem vehet részt a munkálatokban. A cím semmi jót sem ígér, a sztoriról egyelőre semmit se lehet tudni, mindenesetre én biztosan kihagyom majd. 

Várható írások: Swerve.

Tegnap éjjel úgy gondoltam, megnézek valami filmet és elővettem az aktuális listámat, ami viszont tele van horrorral, de ahogy végigszaladtam rajta, megakadt a szemem ezen. Felmentem az imdbre és még azután se jöttem rá, honnan vagy miért került a megnézendőim közé, de aztán gondoltam, üsse kő, ez legalább nem valami mészárlásos, nézzük meg! Aztán rögtön az elején rájöttem, hol találtam, a nézése közben meg azon tanakodtam, hogy vajon milyen kategóriába lehetne betuszkolni? A Sparks ugyanis minden, csak nem az, aminek első blikkre tűnik… 

1920: Amerikában meteorit talál el egy kisvárost. A katasztrófát túlélők radioaktív mutáció miatt sorra pusztulnak el, de 13-an mégis megmaradnak közülük… Ezalatt, távol innen, egy vasúti balesetben meghal egy házaspár, a szerencsétlenséget azonban túléli hatéves fiuk, Ian, akit egy rendőr ment ki a roncsból…

1948: A felnőtt Ian Sparks (Chase Williamson) immár 28 éve harcol a gazemberek ellen, akik miatt a szülei meghaltak a balesetben. Karrierje csúcspontjára ér, mikor társul a szép és rendkívül erős Lady Heavenly-vel (Ashley Bell), majd együtt veszik fel a harcot a rosszfiúkkal. Szépen lassan összemelegednek, ám ekkor jön a sosem látott brutalitással gyilkoló, titokzatos Matanza, akit nem sikerül megállítaniuk. A végzetes éjszakán, mikor a két hős szembenéz a szörnyeteggel, Ian elveszti az eszméletét és képtelen megakadályozni, hogy Heavenly-nek baja essen… Szerencsére a város harmadik „supere”, Sledge (Jake Busey) épp időben érkezik ahhoz, hogy végezzen a gyilkossal, mielőtt az elvehetné a Lady életét.

Ian körül összeomlik a világ, miközben szerelme otthagyja. Felhagy a hősködéssel, de a múltja minden alkalommal utoléri. Aztán felbukkan a mindenre kész Archer (Clancy Brown), a rendőr, aki annak idején megmentette és felajánlja neki, hogy csatlakozzon „superekből” álló csapatához, hogy bosszút álljanak az igazi bűnösökön. Sparks elfogadja az ajánlatot, de nem tudja, mibe keveredik ezáltal: hamarosan sorozatgyilkosnak kiáltják ki, és a zsaruk üldözőbe veszik. Utolsó mentsvárként egy újság szerkesztőségébe menekül, ahol egy fiatal zsurnalisztának magnószalagra kezdi diktálni az életét, és hogy miként jutott idáig. De vajon tényleg ő a rém, akit keresnek, és ha nem, akkor ki áll az események mögött?

Marhanehéz megmondani, hogy a Sparks tulajdonképpen micsoda. Kicsit Watchmen, kicsit Sin City, miközben igazából egyik sem. A szuperhős-vonal nem a központi elem, elég gyorsan eltűnik a történetből, de ez adja meg a keretet; inkább lehetne egy izgalmas és fordulatos nyomozásnak tekinteni. A sztori folyamatosan újul meg, miközben a néző ráébred, hogy amiket eddig láttunk, azok miért voltak lényegesek, de a nagy kérdés, amire az összes szereplő keresi a választ, az a közismert „ki a gyilkos?”. Bár vannak figurák, akik már a legelső felbukkanásuktól kezdve gyanúsak, a remek fordulatoknak hála mégis meglepetés lesz, hogy ki áll a háttérben. Ez a Sparks legjobb tulajdonsága, a kitűnő történetvezetés. Az emberfeletti erőket minimálisan beleszőtték a cselekménybe, de ha átgondoljuk, az egész enélkül is működhetne, és egy klasszikus detektív/bosszú-történetet kapnánk. 

Amikor pedig ilyen jó eseménysor bontakozik ki, akkor nem fogok fennakadni az „olcsó” vizuális effekteken vagy a ronda maszkokon. A különbség eközött és mondjuk a Bosszúállók között az, hogy míg utóbbi elképesztően látványos, a hihetetlent is reálissá tevő, de üres mese, addig ez egy elgondolkodtató és izgalmas sztori, amit nem a külsőségekkel akarnak eladni. Sajnos viszont az összelopkodott motívumok/látványelemek könnyen felismerhetőek, és van egy csomó dolog, ami érdektelen. Például érthetetlen, hogy Ian miért nem elégszik meg az alakváltó Dawnnal, aki alapból sokkal szebb és érdekesebb, mint Heavenly? Jó-jó, szerelem meg minden, de Heavenly-ben mi akkora nagy szám, hogy minden pasi őt akarja? Sparks magánélete különben unalmas, a Matanza-eset után jó fél órán keresztül gyakorlatilag nem történik semmi érdekes, majd jön a nagy akció Archerrel. Itt bukkan fel ez a Jason Driver nevű ürge, aki 28 évvel ezelőtt ugyanígy nézett ki és ugyanezt a ruhát hordta, ami még a film végén is megvan (aki megnézi, érti, hogy ez miért nevetséges). A sokszor újból felhasznált, nagyon béna hangeffektek (pl. ugyanaz a klisé női sikoly háromszor) rontanak az összképen, viszont a zene legalább jó – a visszatérő Nat King Cole-szám azonban még tovább növeli a Watchmen-hasonlatosságot. 

Szpojler itt 

Folyton megjelenik a Red G nevű vörös folyadék, amiről már az elején nyilvánvaló, hogy valamiképpen hatással van Ianre. Ez Rozsomák/Deadpool-szerű regenerációt ad a használójának. A vicc az, hogy van egy alkalom, amikor a hős nem adja be magának ezt a szert, de mégis feléled, ez pedig az akasztás, tehát ténylegesen van szuperereje, de valamiért mégis szüksége van a Red G-re minden alkalommal. Viszont érthetetlen, hogy ha ez a katyvasz ennyire erős és tényleg működik, akkor hogyhogy ilyen könnyű hozzájutni? Archer zsaru, oké, neki könnyebb egy fokkal, de Sparks nem az, akkor hogy kerül hozzá? Még egy dolog van, amire utólag jöttem rá: Dawn azt mondja, az apjától örökölte a képességét, aki egyike a 13-aknak, de az anyja normális ember. Ez viszont lehetetlen, mert ha visszagondolunk a nyitójelenetre, Dawn akkor már ott van az anyja hasában, a mama meg látta, mikor becsapódott a meteor, tehát vagy meg kellett volna halnia, vagy meg kellett volna kapnia az erőt. És apuka akkor még nem is volt mutáns, amikor a leányzó megfogant… Ugyanakkor az se teljesen világos, hogy mi Sledge hatalma? Az meg kissé nevetséges, ahogyan a címszereplőt kivéve már mindenki tudja, hogy mi a saját szuperereje, ő pedig csak a legvégén jön rá. 

Szpojler vége

Pár szót a készítőkről: A Sparks az író-rendező-producer Christopher Folino és William Katt (szintén producer és ő játszotta Matanzát) 2008-as grafikus novelláján alapul, ami teljesen eredeti ötlet volt. [Azért sejthető, mit honnan szedtek össze.] A másik rendező az emellett semmi egyebet nem csináló Todd Burrows. A társproducer és címszereplő Chase Williamson a John Dies At The End központi alakja volt, nála találtam meg anno ezt a filmet. Clancy Brown mellett ismert arc még Clint Howard (a főszerkesztő, pl. A Grincs), Jake Busey meg a Kapcsolatban volt a fura pasi, aki merényletet követett el. Ki kell emelnem Marina Squerciatit, aki Dawn bőrébe bújt, szerintem nagyon szép és remekül alakított – erősen hasonlít Rebecca Hallra. 

Érdekességek: Folino és Katt a Mythology Wars című képregényen dolgoztak együtt, mikor megismerkedtek egymással, ezután együtt ötölték ki a Sparks-ot. A wikipedia szerint a szuperhős noir kategóriába tartozik ez a film. Ring Master Jesus-t Emerson Katt alakította, aki William Katt fia. A stáblista alatt paneleket láthatunk a képregényből. A 13-ból csak négy embert ismerünk meg, szóval még akár a folytatás lehetősége is benne van a sztoriban. Költségekről/bevételről nem találtam semmit. 

Összesítésben: Szuperhős is, meg nem is; új is, meg nem is; jó is, meg nem is. Különleges mozi a Sparks, de egyelőre még én sem tudok mit kezdeni vele, ezért pontszám nélkül marad. 

Az imdbn 6.1-et kapott. 

Hírek: 

- Clancy Brown benne lesz a nyilvánvalóan elképesztő sikerre számítható Warcraftban. (Nahát, és tévedtem! Ez a baromság megbukott és csak a kínai piac húzta ki a szarból.)

Ma este talán megnézek még valamit a listámról.

Nemrég újból végignéztem A Sötét Lovag-trilógiát, ami felkészített a közelgő Batman fiára. Meglepett, amit láttam, de ne szaladjunk ennyire előre, először inkább lássuk, miről van szó benne: 

Aki emlékszik Christopher Nolan trilógiájára, az maga elé tudja idézni Ra’s al Ghult és Az Árnyak Ligáját. Történetünk kezdetén a Liga központjára csapást mér egy belső ellenség, Deathstroke, aki elvesztette kegyelt pozícióját, és ezért bosszút áll egykori mesterén. Talia al Ghul, Ra’s lánya, látva a pusztítást és érezve a mindenre elszánt gazfickó erejét, úgy dönt, biztonságba helyezi fiát, Damiant, mégpedig annak apjánál, Bruce Wayne-nél. Batman azonban még azt sem tudta, hogy van egy fia, ráadásul éppen egy nyomozás kellős közepén tart, mikor nyakába varrják a gyereket, aki jóval erőszakosabb, okosabb és kegyetlenebb egy átlagos korabeli társánál. Jobb választás híján Gotham Sötét Lovagja maga mellé veszi Damiant Robinként, és a korábbi Robin, a Nightwinggé avanzsált Dick Grayson segítségével elindul, hogy megtalálja és megállítsa Deathstroke-ot, mielőtt az felállíthatná és bevethetné szörnyű mutáns seregét a világ ellen…

Már rögtön az elején elképedtem az erőszak-ábrázolás láttán: Kb. a második percben hátba lőnek valakit, ezek után egy igen durva csata van, ahol rendesen folyik a vér, és a későbbiekben szintén rég nem látott szintű brutalitással találkozhattam. A néznivaló viszont durvasága mellett szép is, a pl. a Szuper haverben látható hagyományos + CGI animáció keverése realisztikusabbá teszi a filmet, és hallva az itt-ott elejtett szexuális poénokat immár biztosan állíthatom, hogy minimum 16-os karikával kellene ezt vetíteni. Már csak a káromkodás hiányzott a tökéletességhez, de azt hiszem, arra még várhatok… Nos, tehát a külsőségekkel minden rendben. 

Ez azonban korántsem elég. Most először áll elő az a helyzet, hogy a sztori unalmas. Kicsit nehéz eldönteni, hogy Batman miképp áll hozzá Az Árnyak Ligájához, Ra’s al Ghulhoz és Taliához, bár lehet, hogy ha nem néztem volna meg korábban a Batman: Kezdődik!-et és két folytatását, kevésbé lettem volna zavarban. Az viszont végképp homályos, hogy ha Deathstroke nem kezd magánháborúba, akkor mi lett volna a konfliktus? A sereg ugyanis mindenképpen elkészül, de hol került volna bevetésre? Azt se értettem, hogy Damian és Ubu, majd Damian és Nightwing párbajakor, ami legalább 10 percig zajlik a nyílt utcán, a zsaruk hol a fenében vannak? A tényleges cselekmény azért érdektelen, mert Batman úgyse halhat meg, Talia iránt a nézőben semmiféle komolyabb érzelem nem alakulhat ki, a legfőbb gond azonban maga a címszereplő, Damian. A srác leginkább a Ha/Ver Hit-Girljére emlékeztet, csak éppen fiúban: túl erős, túl okos, túl bunkó, de míg a lilahajú gyilkos lánykát imádtuk, Batman fiát megkedvelni már nehéz feladat.

A gyerkőcnek gyakorlatilag nincsenek gyenge pontjai, de szimpatikus tulajdonságai se, úgyhogy nem fogunk szorítani érte. Ha nagy szarban van, akkor a papa, a mama, vagy a néző érzéseivel egyetértő Nightwing úgyis megmenti őt, tehát még csak elpatkolni se fog. A végére meg még benyomtak egy totál megalapozatlan pálfordulást is a gyerek számára. Itt már csak az segített volna, ha legalább az ellenfelek érdekesek, de ezzel úgyszintén sikerült melléfogni. Killer Croc egy random izomagyú gonosz, Deathstroke pedig jól néz ki, de semmi érdekes nincs benne. Komolyan, a Zöld Íjász Deathstroke-ja sokkal jobb volt, pedig az a sorozat azért hagy némi kívánnivalót maga után. Sajnos az érdekesebb rosszfiúk (Joker és Kétarc) csak apró, pár másodperces háttérszerepet kaptak… Szóval összességében az „új” karakterek érdektelenek, emiatt a sztori unalmas, viszont legalább a látvány és az akció nagyon jó lett – pont, mintha egy átlagos, élőszereplős szuperhősfilmről lenne szó…

Pár szót a készítőkről: A rendező Az Arkham ostromának társrendezője, Ethan Spaulding volt, a történetet meg a forgatókönyvet James Robinson (A Szövetség) és Joe R. Lansdale (’92-es Batman-rajzfilmsorozat, Bubba Ho-Tep) írták Grant Morrison (Superman és a Nap-expedíció) meg Andy Kubert (A Villám-paradoxon) 2006-ban indult képregény-szériája alapján. A szereplőket az alábbi színészek szólaltatták meg: Batman – Jason O’Mara, Damian – Stuart Allan, Deathstroke – Thomas Gibson, Talia al Ghul – Morena Baccarin, Ra’s al Ghul – Giancarlo Esposito, Nightwing – Sean Maher és Killer Croc – Fred Tatasciore. 

Érdekességek: A Son of Batman egyből dvdre jött ki és bár nem közvetlen folytatása, de egyből Az Igazság Ligája: Háborút követi, és mint ilyen, szintén a New 52-univerzumban játszódik. Ez a film nagyban eltér az alapjául szolgáló képregényektől, amiben Deathstroke, Ra's al Ghul, Killer Croc és Nightwing egyáltalán nincsenek benne. A stáblista alatt pillanatképeket láthatunk Nightwing és Damian harcából. A Batman fia több mint 6 millió dollárt hozott be, a készítési költségéről nem találtam adatot. A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott. A collider.comnak író Tommy Cook lényegében azt állította róla, hogy egyszerre akar mind a felnőtt-, mind a gyerekközönséghez szólni, ám éppen emiatt egyikhez sem tud eljutni… 

Ezzel pedig egyet kell értenem. A véres, brutális erőszak és a szépen megrajzolt világ tetszett, de az érdektelen történet és az unalmas új szereplők már nem. Kijelenthető, hogy cselekmény szempontjából ez az utóbbi évek legrosszabb DC-rajzfilmje, de akció tekintetében sok társát lekörözi, így csak egy pontot vonok le tőle. 

Pontozás: 

imdb: 6.7 (2 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 4/5 

Hírek: 

- Már elkészült ennek a történetnek a folytatása, a Batman vs. Robin, amit majd megnézek, ha az HBO sugározza. (Láttam, írtam is róla, az se tetszett...)

- Morena Baccarin hamarosan nem csak szinkronként próbálja ki magát szuperhős-bőrben, hanem élőben is, ám ezúttal a Marvelnél, mégpedig a Deadpoolban, ahol a Copycat nevű mutánsnőt alakítja. (Vagy mégse, ugyanis ő a címszereplő csaja, aki nem mutáns.)

Korántsem új, de még mindig működőképes ötlet az, ha egy ismert, általában középpontban álló hőst mellékszereplőnek teszünk meg egy filmben. Ez a módszer közel se bombabiztos, de vannak remek példák (pl. Rosencrantz és Guildenstern halott), amikor az ötlet bejött, ám az ritkább, hogy a hős, aki nagysága ellenére mellékszereplő, egy olyan moziban legyen háttéralak, ami a nevét viseli. Ezúttal ez a felállás, ami nem baj, hiszen Batmanről már alig lehet újabb bőrt lenyúzni (de azért sűrűn próbálkoznak, lásd a felvázolthoz rendkívül hasonló alapötletű Gotham című sorozatot), de szerencsére rengeteg dolog szól amellett, hogy nézd meg Az Arkham ostromát, még akkor is, ha nincs benne túl sok a Denevéremberből… 

Aki nézte anno Az Igazság Ligája-rajzfilmsorozatot, az emlékezhet Amanda Wallerre, aki a kormány titkos megbízatásait irányítja, és gyakran használ fel szuperhősöket a céljaira. Waller ezúttal a képregények legendás öngyilkos különítményét hívja össze, életfogytiglanis szupergonoszokból, hogy hajtsanak végre egy veszélyes akciót. Deadshot, Harley Quinn, King Shark, Killer Frost, Bumeráng Kapitány és Black Spider azt a megbízatást kapják, hogy törjenek be az Arkham Elmegyógyintézetbe, és szerezzék meg a Rébusz botjába rejtett értékes adatokat. A küldetésnél csak a társaság durvább, de azért a rossz fiúk és a rossz lányok hamar összecsiszolódnak, ám a helyszínre érkezve egyre több nem várt problémával kell szembenézniük, például Jokerrel és Batmannel. Vajon sikerül az akció, és ha igen, kik lesznek a szerencsés kevesek, akiknek jutalmul lerövidítik a büntetését?

Mint látható, egy hat (eredetileg hét) tagból álló bűnöző-csapat áll a középpontban most, akik közül viszont mindössze Deadshotot (a Zöld Íjászból) és Harley Quinnt (a régi Batman-rajzfilmsorozatból) ismertem, ám a többiekről gyorsan kiderül, kicsodák. King Shark egy nagyon király szupererős dög, aki vicces is, plusz igazán brutális; a mellé szegődő Killer Frost meg egy hölgy, aki az X-Men Jégemberéhez hasonló, csak nem annyira erős képességekkel bír. Bumeráng Kapitány különös tehetséggel bír a visszatérő-dobáshoz, legyen szó bármilyen tárgyról, ami a kezébe akad; de lényegesebb tulajdonsága, hogy ő az elégedetlenkedő, a klisészerű rosszfiú. Black Spider meg egy haszontalan, verekedős karakter, akihez később egy elég nyilvánvaló fordulatot kapcsolnak. A csapat vezetője és a tulajdonképpeni főhős Deadshot, akit szimpatikus, karizmatikus szereplővé varázsoltak, hozzá hasonlóan (Spideren kívül) mindenki másnak van személyisége, érthetőek a motivációik, az meg külön tetszett, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Mellékalakként felbukkan még néhány ismertebb arc a Batman-univerzumból: a már említett Joker, Gordon főfelügyelő, a Pingvinember, Kétarc, Méregcsók, Bane és a Madárijesztő (utóbbit nehéz felismerni).

A cselekmény izgalmas, mert a csúnya tetteik ellenére megkedveljük a középpontban álló figurákat, ezért szorítunk majd nekik; ők viszonzásképpen sok jó poént és látványos akciót kínálnak. A realisztikus képi világ és az események arra utalnak, hogy ez elsősorban a felnőtt közönségnek készült, hiszen láthatunk több halálesetet (ezúttal az öngyilkos küldetés kifejezés tényleg jelent valamit), folydogáló vért és szexjelenetet (!) is. Mindezt király zene festi alá. Negatívumként csak néhány kis dologba tudnék belekötni, de ezek annyira lényegtelenek, hogy hagyom őket a fenébe. 

Nézzük az alkotókat! Két rendező volt, egyikük az ezen az oldalon már sokat emlegetett Jay Oliva (legutóbb Az Igazság Ligája: Háború kapcsán került szóba), a másik Ethan Spaulding (Avatar – Az utolsó léghajlító). A sztorit Heath Corson (Az Igazság Ligája: Háború) írta, a meglepően jó zenét meg Robert J. Kral szerezte. A figurákat az alábbi színészek szólaltatták meg: Deadshot - Neal McDonough, Harley Quinn - Hynden Walch, King Shark - John DiMaggio, Bumeráng Kapitány - Greg Ellis, Killer Frost - Jennifer Hale, Black Spider - Giancarlo Esposito, Waller - CCH Pounder, Batman - Kevin Conroy, Joker - Troy Baker, Rébusz - Matthew Gray Gubler és Pingvinember - Nolan North.

Érdekességek: A film eredetileg a nagy sikerű Batman: Arkham Asylum videojátékon alapult volna, de aztán megváltoztatták, és az azóta már több részessé bővült játék-széria harmadik epizódjának, az Arkham Origins-nek lett a folytatása. Jay Oliva szerint a cselekmény két évvel az Arkham Asylum előtt játszódik. Számos utalást láthatunk/hallhatunk korábbi Denevérember-történetekre: A Pingvin, az utcán megmentett lány és Harley arca az üvegen a Batman visszatérre hajaz. Killer Frost jég-szóvicce a Batman & Robinra utal, Joker pedig felismeri Deadshotot, mégpedig az említett Arkham Origins-ből, ahol tényleg együtt dolgoztak. Ezeken kívül érdemes figyelni, amikor Harley feltúrja a mestere cuccait tartalmazó dobozt az elmegyógyintézetben, itt ugyanis felbukkan a maszk, amit Joker A Sötét Lovag nyitó bankrablásakor visel és egy vigyorgó hal a ’92-es Batman-rajzfilmsorozatból. Az Assault on Arkham készítési költségéről nem találtam adatokat, testvéreihez hasonlóan egyből dvdre jött ki, bevétele több mint 4 és félmillió dollár lett.

Összefoglalva az eddigieket: Senkit ne tévesszen meg a cím, mert ez gyakorlatilag nem Batman-film, azonban teljesíti mindazt, amiért a DC-univerzum egész estés rajzfilmjei méltán népszerűek. Látványos, humoros, izgalmas és érdekes, plusz még tényleges felnőtt-tematikával is bír. Nekem nagyon tetszett, szívesen megnéznék egy folytatást új arcokkal! 

Pontozás: 

imdb: 7.5 (2 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Jó hír (?), hogy most készül az élőszereplős Suicide Squad-film, kérdéses azonban, hogy ez mennyire lesz brutális, vicces és mégis komoly. Ha sikerül minimum azt a szintet teljesíteni, amit itt az Arkham ostromában, akkor kurvajó lesz, de ha nem, akkor ki tudja… (Szar lett.)

- Matthew Gray Gubler adatlapján láttam, hogy jön az immár harmadik Alvin és a mókusok. Tényleg kell ez? 

Ezen a héten legalább egy filmet biztosan megnézek majd, de legkésőbb egy hét múlva biztosan jelentkezem új írással!

Szégyen, nem szégyen, engem meg lehet venni olcsó trükkökkel. Jelen esetben adott Amy Adams, akit a Tiszta napfény óta nagyon kedvelek, és Jennifer Lawrence, aki szintén jó nő; és még meg is csókolják egymást ebben a filmben. Gondoltam, oké, vágjunk bele, de ekkor még nem sejtettem, hogy mire vállalkozom… 

1978, USA. Irving (Christian Bale) fineszes svindler egy problémás feleséggel (J.L.) és egy kisfiúval a hátországban. Kicsiben utazik, de biztosra megy, az üzlete pedig felpörög, mikor társul a gyönyörű és az átverésben tehetséges Sydney-vel (A.A.). Ám a jól menő munka/szerelmi kapcsolatba beleszól az élet Richie, az FBI-ügynök (Bradley Cooper) képében, aki bekasztlizza a nőt és leleplezi kettejüket. De mivel Richie nagy halakra pályázik, így alkut ajánl Irvingnek: ha ő és csodás partnere segítenek neki elkapni négy másik hasonló kaliberű svindlert, akkor szabadon távozhatnak. Más választás híján hőseink kénytelenek elfogadni az ajánlatot, de a küldetés a forrófejű ügynök miatt hamar váratlan fordulatot vesz, a tét pedig minden nappal egyre nagyobbá válik. Már csak az a kérdés, hogy sikerül-e kicselezni a korrupt politikusokat, az FBI-t és a maffiát, meg hogy kié lesz a pénz meg a Nő? 

Ennyiből akár vígjátéknak is beillene az Amerikai botrány, de ez igazából egy beépített emberekkel operáló dráma – viszont a műfaj nem zárja ki a vicces pillanatokat. Mielőtt belemerülnék, egy kérdés a magyar forgalmazókhoz: Mi az értelme annak, hogy egy olyan mozit, amiben állandóan káromkodnak és az egyik hősnő mellei szinte teljesen kilátszanak az összes ruhájából, 12-es karikával látják el; és ezzel együtt csak 23 óra után vetítik? Akkor legyen már 16-os, bár ez csak az én megjegyzésem, mert a végeredményen a besorolás - ezúttal legalábbis - nem változtat. A sztori valós eseményeken alapul, de mindössze nagy vonalakban követi a valós eseményeket, így erről annyit, hogy aki jól tud angolul, az keressen rá a wikipedián az „Abscam” szóra. Most pedig, Hofi után szabadon „jön az én hülye agyam”: 

SZPOJLEREK 

Szerintem tök fura, hogy két szereplőnek teljesen normális, európai neve van, de olyan furán ejtik ki, hogy lehetetlen rájönni: Az egyik a polgármester, akit Carmine-nek hívnak (ezt az olaszok, ha jól tudom, úgy ejtik, hogy Kármine), őt úgy nevezik, hogy Kármájn; a másik meg Sydney álneve az Edith, amit Idinek ejtenek. Jó, oké, ezeket tényleg így kell mondani amerikai akcentussal, csak szokatlan. Viszont az már feltűnőbb, hogy a hiteles dologgal hogy nem buknak le? Úgy értem, hogy azt mondják, elvesznek 5000 dollárt a delikvensektől, de nem adnak nekik semmit – vagy csak nem figyeltem? Az se esett le, hogy Irving szívbetegségének mi a jelentősége, merthogy sose kap szívrohamot, nem kerül kórházba az állapota miatt, stb., szóval minek kellett? 

SZPOJLEREK VÉGE 

Alapvetően ritkán nézek ilyen filmeket, mivel ebben a műfajban semmi olyasmi nincs, ami a valóságban ne történhetne meg, ráadásul egy amolyan „kémkedős” dolog áll a középpontban, és ez általában hidegen hagy. Viszont van egy csomó jó dolog: Bale, Adams és Jeremy Renner karakterei szimpatikusak, a zene remek (az a Delilah-jelenet óriási:D), de akad három valami, ami miatt mégsem lehet felhőtlenül élvezni az egész sztorit. Az első Bradley Cooper, aki társproducer is volt – a fickó egyszerűen seggfej, annyira tenyérbemászó… Azért van egy hatalmas jelenete, amikor felmegy Sydney-hez a szobájába és a nő ott elmondja neki az igazat, na, akkor megmutatja, hogy igazából jó színész, csak irritáló figurákat kap. A második maga az átverés, ami egyszerűen kellemetlen - a nézése közben pont úgy éreztem magam, mint Irving… A harmadik a rendkívül hosszú játékidő, hiszen több mint 2 és fél órás… 

„Nem szabad igazat mondani egy nőnek.” 

Jennifer Lawrence valahogy ide nem illőnek érződik. Számomra hiteltelen, hogy egy ilyen szép, fiatal nő összeálljon a dagadt, simlis főhőssel, aki még csak nem is milliomos. Az, hogy jó csaj, jelen esetben mellékes, mert Amy Adams ugyanúgy jó csaj és nagyszerű színésznő, mellette Jennifer eléggé elsikkad. Az már csak tovább ront az összképen, hogy a leszbikus csók teljesen felesleges kampányfogás, semmi jelentősége, semmi értelme, szóval Lawrence csalódást okozott. A már említett Jeremy Renner viszont marhajól alakít és tetszett a stand upos Louis C.K. komoly játéka is. A mellékszereplők közt ott van Said Taghmaoui (Balhé, G.I. Joe: A Kobra árnyéka) és nehezen felismerhetően, a stáblistában fel sem tüntetve a nagy Robert De Niro. Az író-rendező David O. Russell (Napos oldal, Sivatagi cápák) volt, írótársa pedig Eric Warren Singer (A bűn árfolyama), aki emellett pénzével támogatta a produkciót. A zenét Danny Elfman szerezte. 

 „tokától bokáig” 

Érdekességek: Ahogy írtam, az Abscam tényleg lezajlott, azonban a készítők számos ponton változtattak a szereplőkön/eseményeken, de legalább a lényeg megmaradt belőle, ez a korrupt politikusok lebuktatása. A ’80-as évek elején már tervbe vették a történet megfilmesítését, a Moon Over Miami című mozival, amit a francia Louis Malle rendezett volna, a svindlert John Belushi, az FBI-ost Dan Aykroyd keltette volna életre, ám előbbi 1982-es halála miatt ez a mű sosem készült el. David O. Russell jelentős mértékben átírta Eric Warren Singer forgatókönyvét, elsősorban a karaktereket változtatta meg. Az eredeti címben található hustle szót sok nyelvben lehetetlen lefordítani, így lett belőle botrány, álom, blöff vagy éppen átverés néhány országban, természetesen a stúdió jóváhagyásával. A forgatás szünetelt, miután a helyszínt adó Bostonban elkövették a maratoni futók elleni bombamerényletet 2013 áprilisában. A főszereplők meglátogatták a kórházban fekvő túlélőket. A néző nem gondolná, de több mint 200 számítógépes trükk van az Amerikai botrányban, ezek arra szolgálnak, hogy az 1978-ban még nem létező épületeket/autókat eltüntessék. 

A dialógusok jelentős része improvizáció volt. Christian Bale megközelítőleg 18 kilót szedett fel a szerepéhez. A hosszú, átfésült haj tényleg az övé, a fejét leborotváltatta, és direkt görnyedten járt, ettől és a súlyfeleslegtől viszont gerincsérve lett. Buddha-szerű pocakja miatt kollégái és a stáb egyes tagjai szerencsehozó rituáléként megdörzsölték a hasát egy-egy jelenet előtt:) Christian átalakulása olyan jól sikerült, hogy Robert De Niro nem ismerte fel, még akkor sem, amikor név szerint bemutatták neki. A hájréteg miatt azonban Bale kis híján elvesztette Mózes szerepét az Exodus-ban. Bradley Cooper találta ki, hogy Richie göndöríti a haját és az ő ötlete volt a csavarók berakása is, ami különben elég vicces. Amy Adams ötlötte ki a leszbikus csókot. Jennifer Lawrence imádja a Doritos nevű chipset, ám sokszor összekente kedvenc rágcsájával a ruháit, így ilyen esetekre a jelmeztervezők kénytelenek voltak extra kosztümöket gyártani számára.

Visszatérő momentum, hogy Stoddard, Richie főnöke, megpróbál elmesélni egy gyerekkori lékhorgász-történetet a beosztottjának, aki azonban rendkívül bunkó módon állandóan félbeszakítja őt, a sztori végét nem is halljuk. Az egész improvizáció volt, és a főnököt életre keltő Louis C.K. azt nyilatkozta, hogy felvették a mese befejezését, de az végül a vágószoba padlóján végezte. A kisbaba, akit Jeremy Renner megpuszil, az a saját kislánya, Ava Berlin Renner, az őt tartó asszony pedig az anyukája, Jeremy barátnője, Sonni Pacheco. Rennert külön méltatták a figurájának inspirációul szolgáló valódi személy, Angelo Errichetti egykori barátai és munkatársai, mondván szinte tökéletesen lemásolta az igazi korrupt polgármester viselkedését és szokásait, főleg a drámai jelenetekben. A főszereplők mindegyike részt vett valamilyen szuperhős-mozi készítésében: Adams Lois Lane-t, Lawrence Mystique-et, Bale Batmant, Renner Sólyomszemet, Cooper pedig Mordályt alakította. Az American Hustle kb. 40 millió dollárból készült, bevétele meghaladta a 251 milliót; ráadásul még a kritikusok tetszését is elnyerte. 36 különböző díjat kapott, köztük Golden Globe-ot, BAFTÁt és Satellite Awardot. 

Azt mondom, hogy érdemes megnézni, ugyanis a ’70-es évek végének hangulatát iszonyat jól éleszti fel, csupa híres és tehetséges színészt vonultat fel, plusz igencsak valóságosnak hat – viszont korántsem hibátlan. Azt hiszem, ami nekem hibának számít, az talán másoknak fel se tűnik, de egy pontot azért mégis levonok tőle.

Pontozás: 

imdb: 7.3 

Szerintem: 4/5 

Hírek:

- Christian Bale a Jungle Book: Origins-ben, ami A dzsungel könyvének előzménye, Bagirát szólaltatja meg. Újabb tök fölösleges film. 

- Jeremy Renner ismét íjat ragad az Amerika Kapitány 3. részében; valamint jön egy új Bourne-mozi és ha jól számolom, akkor az 5. Mission: Impossible, amikben szintén felbukkan. 

- Jennifer Lawrence-szel szintén folytatásokban találkozhatunk legközelebb, az egyik a végre a fináléjához érő Az éhezők viadala; a másik az X-Men: Apokalipszis, az egyetlen szuperhősfilm, amit várok. De ezek mellett főszerepet kapott egy érdekes sci-fi/drámában, a Passengers-ben: „Egy űrhajón, ami több ezer embert szállít egy messzi kolóniára, meghibásodik a hibernáló-rendszer és az egyik utas 90 évvel korábban ébred fel, mint kellene. A férfi, félve a magányos öregedéstől és haláltól úgy dönt, hogy felébreszt egy másik utast…” Ebben látok potenciált. (Az Apokalipszist láttam, írtam róla, nem rossz; a Passengers viszont megbukott.)

- Amy Adams még legalább kétszer bújik Lois Lane bőrébe, először a Batman v Superman: Dawn of Justice-ben, utána a The Justice League Part One-ban. 

- Danny Elfman szerzi az immár Tim Burton nélkül megvalósuló Alice Csodaországban 2 zenéjét, valamint egy jónak tűnő horror, a Before I Wake muzsikájáért is ő felel. A sztori szerint „egy fiatal pár örökbe fogad egy gyermeket, akinek álmai és rémálmai valósággá válnak, miközben alszik.” Fordított Rémálom az Elm utcában? 

Holnap Múzeumok Éjszakája, úgyhogy tessék kicsit kulturálódni! Ezen a héten még egy újabb DC-rajzfilm jön vasárnap, de asszem azt csak jövő hét hétfőre fogom tudni megírni.

A negatív reklám is reklám, tartja a mondás és milyen igaz ez – nézzünk csak meg néhány poliptikust, „celebet” és így tovább, akik erre építenek. Edward D. Wood Jr.-t a világ legrosszabb rendezőjének tartják, pedig nagyra törő tervei voltak, hatalmas történeteket akart elmesélni, de senki sem engedte őt érvényesülni. Ahelyett, hogy tollat fogott volna, vagy írógép elé ül, mindenképpen mozgóképekben akarta megörökíteni grandiózus álmait, és így születtek az olyan, mára már klasszikus ZS-kategóriás filmek, mint a 9-es terv az űrből vagy A szörny menyasszonya… 

Rejtélyes viharok, villámlások és eltűnések övezik a mocsárban álló ódon Willow-házat. Az emberek egy szörnyről pusmognak, ám a rendőrség – nyomok és bizonyítékok hiányában – elveti e kreatúra létezésének lehetőségét. A bátor újságírónő, Janet (Loretta King) azonban elindul e titokzatos és halálos vidékre, hogy felfedje az igazságot! Hamarosan kiderül, hogy a háttérben a különc tudós, Dr. Vornoff (Lugosi Béla) és segédje, a néma, de elképesztően erős Lobo (Tor Johnson) áll. De vajon miért csinálják, amit csinálnak, és ki a valódi szörnyeteg a Willow-házban?

Szerintem, ha anno Tim Burton nem forgatja le az Ed Woodot, akkor e „jeles” rendező élete és munkássága csupán egy kis réteg előtt lenne ismert ma. Elképzelhető, hogy ha Wood saját korában annyi pénzt kapott volna, mint évtizedekkel később Burton, ma senkit sem érdekelnének az alkotásai, de szerencsére (?) másként alakult a sorsa… Aki látta az Ed Woodot, az emlékezhet belőle, hogy micsoda elképesztő körülmények között készült a Bride of the Monster, és a vicc az, hogy szinte minden igaz abból, amit Tim bácsi elmesélt nekünk ebben a témában. De akkor vegyük is sorra, hogy miként jött létre a cikk tárgya! 1953-ban a forgatókönyvíró Alex Gordon írt egy The Atomic Monster (Az Atom-Szörny) névre hallgató szkriptet, ebből azonban sosem született mozi. Wood egy évvel később nekiállt megcsinálni a művet, de közben új sztorit írt hozzá – a stáblistában Gordon annak ellenére íróként szerepel, hogy valójában semmit se tett hozzá a forgatókönyvhöz. Az eredetileg Bride of the Atom (Az Atom Arája) névre keresztelt alkotás forgatása 1954 októberében kezdődött, de három nap alatt kiürült a kassza, így a munkálatok leálltak, amíg a rendező szponzorok után kutatott. A támogató meg is lett egy húsfeldolgozó üzem tulajdonosában, aki Donald E. McCoy volt. Az úriember mindössze két feltételt szabott a pénzéért: legyen a fia a főszereplő, és a végén legyen egy atomrobbanás, ami a nukleáris fegyverek veszélyére hívja fel a figyelmet. Wood eleget tett a feltételeknek és a többi már történelem… 

Azok az elvetemültek, akik hozzám hasonlóan látták a Plan 9 From Outer Space-t, meg sem lepődnek, amikor ismét a mi Bélánkat és Tor Johnsont látják gonoszokként, érdekesség azonban hogy Wood ismeretlen okokból barátnője és múzsája, Dolores Fuller helyett Loretta Kinget tette meg a főhősnőnek. Fuller egyetlen pici jelenetben mégis látható a szőke Margie-ként – a színésznő később azt állította, amit az Ed Wood is megerősít, hogy Kinget a pénze miatt vették be a produkcióba, ám a szóban forgó hölgy ezt a vádat elutasította, a direktor pedig nem hagyott hátra magyarázatot, így ez a rejtély örökre megfejtetlen marad. Hasonlóan titokzatos annak a kaszkadőrnek a személyazonossága, aki Lugosit helyettesítette az akciójelenetekben, valamint a nyitó szekvenciában lévő ház „holléte”. Az imdb szerint Wood író és rendező volt, a wikipedia azt mondja, hogy producerkedett is – az viszont tuti, hogy Donald E. McCoy fia, a „főhőst” alakító Tony McCoy társproduceri megjelölést kapott.

De, mielőtt még továbbhaladhatnánk, tegyük fel a legfontosabb kérdést: rossz-e A szörny menyasszonya? A válasz: igen, rossz. Ám nem csak attól rossz, hogy a legtöbb színész (élükön McCoy-jal) pocsék, vagy amiért aprópénzből kellett forgatniuk, hanem azért, mert unalmas, alig történik benne valami. Legtöbbször két ember áll/ül valahol és beszélgetnek, Vornoff kísérletének meg a „szörnynek” alig van értelme, ráadásul a karakterek motivációi sokszor értelmetlenek. A rendező védjegyévé vált stock footage (mások által felvett képsorok) alkalmazása mellett csupán néhány villogó fény jelképezi a „látványeffekteket”, a „rendkívül izgalmas” cselekményt pedig a rendőr százados papagájának meg az idióta beosztottjának totál elütő mellékszálai színesítik. Pozitívum viszont, hogy a játékidő alig több egy óránál, szóval legalább gyorsan vége van.

Szpojlerek itt 

Vornoff a következőket csinálja: Valamiféle szerkezettel atomenergiával sugározza be az embereket, így akarván megteremteni a felsőbbrendű „atomembert”, aki erősebb, hatalmasabb a Homo sapiens sapiens-nél, de ha egy picit elgondolkodunk a látottakon, erősen megkérdőjelezhető az egész kísérlet. 1. Mit profitál ebből Vornoff maga? Ha ugyanis egyszer sikerrel járna, a létrejövő szuperember felett nem lenne hatalma és még az sem biztos, hogy Lobo meg tudná őt védeni, ha a teremtmény ellenük fordulna. Márpedig mi akadályozná meg ebben? Az alanynak már az elrablása és a kísérlet is elég trauma, utána nyilván amint tehetné, bosszút állna vagy elmenekülne; tehát ha sikerrel jár, a dokinak akkor se lesz ebből semmiféle haszna. Hacsak nem az a szándék vezérli, hogy teremtményeivel kipusztítja az átlagos földieket; de őt magát még ekkor se védi meg semmi a haragjuktól. 2. Ha a szörnyek nyomán halad az őrült tudós után kajtató professzor, akkor felmerül a kérdés, hogy Vornoff hogy viszi magával a bestiáját, mikor utazik; vagy ha mindenütt csinál egy szörnyet, akkor hol a többi? Azokkal mi lett? 3. A végső érthetetlenség meg maga a robbanás: A doktor és a teremtménye robban fel együtt vagy valami más? És mitől? Az a magyarázat elképzelhető, hogy a nukleáris erővel feltöltött kutató halálakor így semmisül meg, de akkor a zsaruk meg a nő hogyhogy olyan nyugisan nézik végig az egészet? 

Szpojler vége

Azért minden rosszban van valami jó, hogy a klisés bölcsességek számát gyarapítsam, itt ez maga Lugosi. A 9-es tervben már csak archív felvételek vannak róla, a Fehér zombiban meg valahogy nem jó, de itt remekel, bár erőteljes artikulációja manapság viccesnek tűnik. Ha már White Zombie, a hipnotizálós mozdulatok szinte egy az egyben onnan kerültek át, ahogy a szemre tartott közeli is, ám az Ed Woodban bemutatott polippal verekedős jelenetet nem Béla csinálta végig, hanem az említett rejtélyes kaszkadőr. Ez volt egyébként Lugosi utolsó előtti munkája és az utolsó szöveges szerepe, amiért fizetésként 1000 dollárt kapott. Legemlékezetesebb pillanata a nagymonológja („Haza? Nekem nincs hazám…”), amit hajlott kora ellenére kívülről megtanult és súgó használata nélkül mondott el. Sajnos Tony McCoy viszont igencsak lerontja a színvonalat. Az általa megformált „hőst” nem nagyon izgatja, hogy a csaja ott akarja hagyni; az se, hogy a nő egyedül megy a mocsárba, ahol már 12 ember tűnt el; de még az se, hogy Janet eltűnik és egy napon át senki sem hall róla. Ezen felül elvileg ő lenne a férfi főszereplő, de még a nyögésekből álló szöveggel rendelkező Johnson is lemossa a színről… 

Érdekességek: Az eredeti cím elhangzik, amikor Dr. Vornoff leszíjazza Janetet. A filmnek létezik fekete-fehér és utólag színezett verziója, én az utóbbit láttam, ez 2008-ban „készült”. Az Ed Woodban megelevenedik az a mendemonda, hogy az óriás gumipolipot a stáb elcsórta egy lezárt raktárból, de valószínűbb, hogy Wood ténylegesen kibérelte, ahogy pár kocsit is. A szörny menyasszonya értelmezhető hidegháborús propagandafilmként, amiben az óhazából érkező külső fenyegetés tör az „igazságos” USA-ra. A doktor ugyanis valamelyik európai országból származik, amit nem neveznek meg, ám a professzorral folytatott beszélgetésből kiderül, hogy hatalomra törő államról van szó, sőt, elhangzik a felsőbbrendű faj szókapcsolat, így valószínűsíthető, hogy Vornoff hazája a náci Németország. Az ’50-es években gyakori volt az ilyen gonoszok alkalmazása a mozikban. A cím a 20 évvel korábbi nagy sikerű Frankenstein menyasszonyára hajaz, korántsem véletlenül. A rendező három filmjét közösen Kelton-trilógiának nevezte, ezek a 9-es terv az űrből, A szörny menyasszonya és ennek többé-kevésbé folytatása, a 4 évvel későbbi Night of the Ghouls. Az elnevezést a mindhárom részben felbukkanó Kelton járőr nevű karakter miatt kapta, akit Paul Marco keltett életre mindháromszor. A Night of the Ghouls érdekessége, hogy csak jóval Wood halála után, 1987-ben mutatták be, pénzügyi problémák miatt.

A Bride of the Monster megközelítőleg 70 ezer dollárból jött létre, ezzel a legmagasabb (!) gyártási költségű Edward D. Wood Jr.-film lett, valamint az egyetlen, ami saját idejében visszahozta az árát. Hogy pontosan mennyit, azt ma már nem lehet tudni, ugyanis a producer Samuel Z. Arkoff eltette a bevétel nagy részét, emiatt a direktor képtelen volt kifizetni a szponzorait és a végeredmény mégis bukás lett. 

Míg a rendkívül különös Korán keltem aznap, mikor meghaltam és a korántsem annyira rossz 9-es terv az űrből azt a nézetet erősítették, amit a bevezetőben is írtam, A szörny menyasszonya sajnos inkább afelé mutat, hogy Ed bácsi talán tényleg tehetségtelen filmes volt… Azonban öröksége tovább él, gyakorlatilag kétévente jön ki egy-egy újrázása valamelyik klasszikusának, így például tavaly meg idén is készül egy-egy 9-es terv-remake. 

Pontozás: 

imdb: 4.1 

Szerintem: 3/5 (Béla miatt nem húzom lejjebb a pontot, pedig lehetne…) 

A múlt héten ígértem még egy bejegyzést, amiből semmi se lett, így most inkább nem ígérek, aztán meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok…