Egyáltalán nem szégyellem, és bevallom, hogy ez gyermekkorom egyik meghatározó mozija. Hogy miért, az még most is rejtély számomra. Mert most már kábé tizedszerre láttam, és rég rájöttem, hogy ez valójában egy béna film, de mit tegyek, mindig nevetek rajta, sőt, a fodrászszalonos jelenetnél leesek a székről a röhögéstől. Ne tessék elítélni!

     Mondhatnék rá egy menő kifejezést, hogy ródmúvi, és akkor már kedvet is csináltam hozzá remélhetőleg. Tényleg lehet rá mondani, de semmilyen mély, filozófiai tartalmat ne tessék várni az autó utasaitól a film végére. Az utasok ugyanis a következők: ideges apuka, Daniel (David Paymer), két gyermeke, akik a kamaszkor elején, illetve legközepén járnak, a szomszéd gyermekei, vagyis egy belassult kislány és dögös nővérkéje, meg egy gyereknek nevezett lény, aki búvárszemüveget és hajlekötőt visel. És totál idióta. A konfliktus pedig akkor kezdődik, amikor őket túszul ejti egy ügyefogyott vidámparktulajdonos, Franklin (Tom Arnold). És a film csak abból áll, hogy a túszejtő átfurikázik a városon, nyomában a szintén bekattant rendfenntartó szervekkel, és összehaverkodik túszaival. És, ahogy az lenni szokott, a végén mindenki, kivéve Franklin édesanyja, előnyére változik, és hepiend.

     De hát akkor mégis miért érdemes megnézni? Megint csak azt tudnám leírni, hogy aki jóval kevesebbnek érzi magát, mint amennyi a személyijében szerepel, mint életkor, az nézze meg, és szerintem jókat fog nevetni. Ez még olyan film, aminek a szinkronjára is azt lehet mondani, hogy jó, a mellékszereplők (is) csodálatosan elcseszett figurák, azért azt mégsem írom le, hogy Oscar-díjas alakításokat láthatunk, de felüdülés ilyen filmeket nézni álmos, őszi vasárnapokon. Erre őrjöngenek a gyerekek a kocsiban: Ramonesék tán legismertebb nótája. Pámpámpápápápápámpámpám I wanna be sedateeeeeeeeeeeeeed!!!!!!