A legendás páros, Gene Wilder és Richard Pryor első közös megjelenése a silverscreenen a Silver Streakhez kötődik. haha

     George (G. W.) Los Angelesben fölszáll egy elegáns, drága és kényelmes vonatra, ami Chicagóba tart. Minden adott az egyhangú és egyszerű utazáshoz, de például a szomszéd fülkében egy csinos nő (Jill Clayburgh) található. Végül is nem kell sok és máris egymás karjaiban suhannak tovább a végállomás felé Hilly-vel. Még az sem zökkenti ki teljesen váratlan eufóriájából George-ot, hogy egy pillanatra mintha egy hullát látott volna nekicsapódni a szupersihuhú oldalának. Másnap reggel rájön, hogy ez a hulla talán Hilly főnöke, aki a nő elmondása szerint szintén a vonaton utazik, de mielőtt bármi egyebet megtudna az említett férfi hogylétéről, George-ot kidobják a szerelvényből...

     Miután nagy vesződségek árán sikerül visszajutnia és nem ért semmit, meg látja, hogy álmai nője egy másik pacákkal társalog az étkezőben, inkább leissza magát. Közli is egy, már korábban megismert vitaminügynök pofával (Ned Beatty), hogy mire a vonat felér a hegyre, ő maga a legmélyebben szeretne lenni, majd lehajt valami újabb töményet. És hősünk valóban a lehető legmélyebbre kerül, ugyanis egy gyilkosságokkal meg átveréssel teli csapdába esik, ahol nem tudni, ki kivel van; aki él, az is lehet halott (!); és mindennek hátterében az a férfi áll (Patrick McGoohan), akivel Hillyt látta ebédelni. Illetve Rembrandt...

     Klasszikus megoldás amikor adott egy krimi, amelynek hátteréül valami különleges helyszín szolgál, esetünkben egy száguldó luxusvonat. Egyszerű, mindennapi emberek állnak a középpontban, akiknek végül meg kell találniuk a tettest, mialatt saját maguk is veszélyben vannak. A többesszám pedig valójában csak egy óra elteltével valósul meg, akkor bukkan föl Pryor, mint egy kisstílű bűnöző, Grover, akiben George szövetségesre talál. Kapóra jönnek egymásnak, mint a saját és szereleme életéért küzdő, ám bűnügyekben kevésbé gyakorlott pali, illetve a dörzsölt és gyors észjárású tolvaj. Végig izgalmas a film, a végkifejlet pedig egészen hihetetlen. Nagy poén.
     Akkoriban még megtöltötték történettel, valósnak tűnő szereplőkkel a mozifilmeket. Persze ugyanúgy a bevételen volt a hangsúly, de ebben az esetben a nézők kaptak valamit a pénzükért. Nem valami lagymatag hülyeséget, amiben oltári jó pasik és álomnők szerepelnek, természetesen kifogástalan sminkben és ruhában, borzalmas ripacskodás közepette.

     Szóval nekem tetszett, és mindig hihetetlen számomra, hogy a valóságban Wilder meg Pryor nem kedvelte egymást, mert mint mindig, most is igazán összepasszoltak, plusz lendületet adtak a filmnek. És szerepel még Richard Kiel is. :) Egyébként meg jó a magyar cím, nem födi be balladai homállyal a lényeget...

Hegyek között völgyek között rovat: