Hazánkban 1945-ben új élet kezdődött; a háborúból vesztesként kikerülve más lehetőség nem maradt az ország újjáépítésére, az egyéni boldoguláshoz vezető útra lépésre, mint a kemény munka, azaz; dolgozni látástól vakulásig. Tudja ezt Ecker (Bujtor István) és Vinkó (Székhelyi József) is, éppen ezért ők inkább nem dolgoznak, minden bizonnyal soha nem is dolgoztak igazából.

     A sors, vagy mondjuk úgy, a nehéz idők egymás felé sodorták két hősünket. Míg Ecker elegáns, intelligens, rendkívül határozott pali, addig Vinkó egy igazi szerencsétlen, ráadásul buta, mint az az ember, aki gerincműtétet kér telefonon keresztül. Viszont irányítható, remekül tud hazudni, és mások átveréséhez mindig van esze. A megnyerő stílusú Ecker meglátja benne a partneri együttműködés lehetőségét és elkezdenek kisebb-nagyobb gaztetteket végrehajtani. Az értelmi szerző mindig Bujtor figurája, aki széleskörű érdeklődésének, realitás-érzékének és sármjának köszönhetően képes a leghajmeresztőbb átverések kidolgozására illetve megvalósítására. Így történhet meg, hogy “földet osztanak” a világégés utáni Budapesten bolgárkertészeknek; sok száz embernek adnak áron felül jegyet egy nem létező hegedűversenyre a legnagyobb sztárokkal; “klasszikus” lovitrükköket vetnek be jelentős haszon reményében; különböző hatóságokat “vesznek rá” hatalmas összegek kifizetésére, stb.

Mindez azért valósulhat meg, mert Ecker pompás képességekkel rendelkezik abban a tekintetben, hogy mindig, és tényleg mindig tudja, kitől milyen reakciót várhat. Nem egy, hanem sok lépéssel jár mindenki előtt, és Marx Tőkéjében ugyanúgy otthon van, mint a romantikus költők műveiben. Nála tehát tényleg megvalósul, amit ő maga is megemlít; A tudás hatalom.

Ugyanakkor Vinkó barátunk egyszerű lélek, semmilyen műveltségről nem beszélhetünk az esetében, viszont morális akadályokba nem ütközik a gondolkodása, semmilyen problémát se jelent számára mások becsapása. Kiszolgálja a “Főnököt”, elvégzi a piszkos munkát, csöpp lelkiismeret-furdalás nélkül. Sőt! Vakon megbízik benne, annak ellenére, hogy a “nyereményeiknek” csak töredékét vághatja zsebre. Nem pofázik feleslegesen, csak néha kicsit megijed, vajon mi baja lesz a következő melóból. De még a börtön sem állhatja útjukat, nem térnek jobb belátásra, egy idő után Vinkónak már félnie sem kell, mert már mitől kellene? Annyi fejlődés azonban írható a számlájára, hogy egyre többször kérdezi meg, miért is nem kaphatna kicsivel több lóvét.

     Rendkívül érdekes a filmben egyrészt az, hogy több korszakon keresztül mutatja be, milyen volt Magyarországon élni; közvetlenül a háború után, a kemény Rákosi-érában, a forradalom idején, a “langyosabb” gulyáskommunizmusban. A címe erre is utal; ezek ketten mit sem törődnek a változó, egyre romló viszonyokkal, teszik a dolgukat folyamatosan, mások kárára – és ez a fantasztikus; a környezetük ezt észre sem veszi! Annyi éven át, annyi mindenkit átvágnak, és a páros “harmonikus munkavégzésének" köszönhetően komolyabb bántódásuk sem esik! Ebből is látszik, hogy mindenki a saját érdekeivel foglalkozott akkoriban is, akármennyire a közről, a népről, az ötéves tervek együttes végrehajtásáról pampogtak nekik. Nem számít mindez, amikor pl. földhöz juthatok most azonnal; kiadják a könyvemet, amit tudtomon kívül még a fizetett bértollnok sem képes méltatni; elkerülhetem a kényes következményeit egy gazdag üzletember “téves” letartóztatásának…

     Én a filmeket mindig picit zenei szemmel nézem, éppen ezért sokszor nem is emlékszem egy régebben látott mozi témájára, de hogy a szereplőknek ki volt a szinkronja, arra biztos. Itt egyrészt kapcsolódik a zene az adott korszakhoz, másrészt az aktuális mondanivalóhoz. A szürke '40-es években megszólal a Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány kezdetű dalocska, mely tökéletesen illeszkedik ebbe a sivár időszakba, az előadó hölgy is borzasztó unottan adja elő ezt az egyébként hangfekvésében is szinte álmatag szerzeményt.

Következik a bölcs és kopasz vezérünk uralkodása által fémjelzett korszak, melyben elhangzik egy csodálatos szemléltető mondat, amikor Vinkó egy “Mánháttánt” kér az első találkozásuk emlékére (egy “menő" ital); “Nem olyan időket élünk gyermekem. A magyar ember most rumot iszik.” És hát gondolom, milyen rum volt akkoriban elérhető a magyar népnek. Szóval ennek aláfestéseként, a háttérben szépen beúszik Simándy József felejthetetlen előadásában a Hazám, hazám, és amikor a pincér megkérdi Eckert, mit keres még mindig ebben az országban, akkor válasz helyett pont akkor int neki, amikor Simándy  a “refrénhez” ér (mert ez valójában nem refrén); "Hazám, hazám, te mindenem / Tudom, hogy mindenem neked köszönhetem.” Érezhetjük ezt akár romantikusnak, hazafiasnak is, de valahogy ez mégsem illik Ecker figurájához. Szóval mindenképpen elgondolkodtató.

Aztán következik ’56, és hőseink a Kossuth címer mellett nagyon előrelátóan temérdek verescsillagos förmedvény-kitűzőt is gyártanak, hogy így járuljanak hozzá a jövő építéséhez, temérdek pénzért. A jelenet pedig Beethoven Egmont-nyitányával indul, egyébként pár percig nem lehetne érthető, mikor is játszódik a jelenet. De gyorsan áttekernek a Szabad Európa Rádióra is, hátha hallanak valami újdonságot, a rádió meg csak recseg és recseg…

A hetvenes években Amanda Lear összetéveszthetetlen orgánumával pedig beszűrődik némi kapitalizmus is a történetbe. A zenéje pedig nagyon jól érezteti, hogy ez egy groteszk film. A főszereplők hangját nagyon szeretem egyébként, Bujtorét szerintem az egész ország imádja.

Ami Tévésámán kolléga írásaiban meg szokott jelenni egy-egy magyar filmnél, az a benne szereplők felsorolása abban a tekintetben, hogy szerepeltek-e a Szomszédokban. Nos, feltűnik Csányi János (Góliát, a keccsölőbrigád fele); Raksányi Gellért, a felejthetetlen Kutya; Horkai János, aki Juli főnöke volt, a szakszervezet feje. Kenderesi Tibor szerintem fantasztikus a megrémült tanácselnök szerepében - az egy kiváló jelenet, mert a főszereplők ávósoknak adják ki magukat, remek alakítások –, a Szomszédokban viszont egy kicsit sem rémült meg senkitől, mert képes volt Szelényi elvtársat is lefizetni :D. A film vége felé pedig megjelenik Némethy Ferenc, aki Mágenheim főnöke volt a maszek-kórházban.

Több szempontból elgondolkodtató ez a film. Először is kiváló - persze groteszk - korrajz az országról, az általános hangulatról, a változások okozta pánikról, az emberek félelmeiről, (a 6:3 fontosságáról), stb. Aztán itt van maga ez a szélhámosság-dolog; óriási kreativitás, gyors észjárás és a megfelelő eszközök kellenek hozzá, nagyon izgalmas belegondolni, mi járhat az ilyen fazonok fejében. Akikkel mellesleg ma is tele van az ország. És ez egy következő fontos tényező: hogy csinálják, hogy minden korban, mindenféle kormány alatt, ugyanazokkal a trükkökkel boldogulnak? Ilyenekre szokta mondani a Fábry, hogy “van még feltámadás”, ha ilyenek működnek; mert tényleg, egyik-másik megmozdulásuk már díjat érdemelne.

     Ami még eszembe jutott, hogy én meg miért nem tudok ilyen lenni? Mennyivel egyszerűbb lenne kétes eszközökkel, gátlástalanul élvezni az életet, mindenkit kihasználni a környezetünkben. Azt hiszem a becsületesség amolyan genetikai “hiba” lehet, mert erre születni kell…

Végezetül átadnám az egyik elhangzó bölcsességet, mindannyiunk okulására: “Óra et karóra.”