Ezzel a filmmel szerettem volna kezdeni az évet, az [egyik] utolsó Bud Spencer-mozival, ami még hiányzott a blogról, de méltó a szereplésre. Az utóbbi fél évben legalább kétszer adták, de mindig olyankor, mikor vagy dolgoztam, vagy távol voltam a tévétől, szóval eljutottam odáig, hogy akkor inkább letöltöm. A többihez képest talán ritkábban adják, na de elég a felvezetésből, rátérek a lényegre: 

Címszereplőnk (B.S.) egyszerű ember, aki egy aprócska dél-amerikai szigeten elterülő falu lakója. Joe élete könnyű és szimpla, a helyiek által leszüretelt finom banánt hajóján elviszi a városba, ahol cserébe megkapja azokat a dolgokat, ami kell neki. Ám a nagyhatalmú iparos, Torcillo (Gianfranco Barra) ki akarja sajátítani magának a szigetet és a banánpiacot, így rászabadítja a hatóságot emberünkre, akinek lefoglalják a hajóját meg az áruit, ameddig nem szerez engedélyt a kereskedelemre. Ám ez korántsem egyszerű, révén Joe még sosem hagyta el bárkáját, nem tud se írni, se olvasni és mindenütt a bürokrácia falaiba ütközik. Így elindul élete legnagyobb kalandjára, hogy megszerezze a papírjait és legyőzze Torcillot, de vajon sikerrel járhat-e? Természetesen igen, hiszen ahol csődöt mondanak az észérvek, ott csattannak a pofonok és a helyzet máris megoldódik:)

„Mindenki erről a nyavalyás Kis Pistáról beszél, biztos híres ember lehet.” 

A Banana Joe abban különbözik az átlagos Spencer-Hill-moziktól, hogy a vicces külső mögött tényleg van némi mondanivaló: az egyszerű élet dicsérete és a hatalom által túlbonyolított dolgok elítélése. Joe egyfajta népi hős, ő a legkisebb fiú, aki azonban igen nagyra nőtt és mágikus lények helyett a testi erejére hagyatkozik, ha bajba kerül. Történetében megtalálhatjuk a saját népmeséink elemeit, hiszen Torcillo a gonosz király, akit pénze meg hatalma miatt mindenki kiszolgál, Joe-tól elveszi azt, ami az övé, mert még többet akar magának és a hősnek teljesítenie kell néhány próbát, hogy elnyerje a hercegnő keze helyett a boldogsága kulcsát. A bárénekesnő (Marina Langner) a jó tündér, aki segítségért cserébe segítséget nyújt; a csaló fickó meg az ördögfióka, akinek a főszereplő megkegyelmez, megmenti és ezzel a jó cselekedettel szintén jól jár. A poénok sora és a hangulat kitűnő, mindezt ismét a De Angelis-testvérek muzsikája kíséri, ráadásul a sztori érdekes, van egy szép nő is, csak éppen az igazi nagy bunyó meg a nagy zabálás hiányzik. Mindössze a közepén van egy konkrét verekedési jelenet, a többi esetben vagy eltakarják azt, ami történik, vagy csak a rosszfiúk földre kerülését mutatják, vagyis nem igazán erőltették meg magukat a készítők ebben a tekintetben. Ami még kissé zavaró, az a pár rendkívül ostoba effekt, amiket költségkímélés szempontjából alkalmaztak, például a rajzolt repülő autó vagy a makett-kamionok, de ezeket az alacsony büdzsének meg a korszaknak el lehet nézni és a film egészének szempontjából kicsinységek csupán.

Érdekességek: Az író-rendező Steno, aki korábban a Piedone-mozikat, később az Óriási nyomozó-szériát dirigálta, a történetet pedig maga Bud találta ki. Bár az olasz színész a későbbiekben is segédkezett filmjeinek írásában, ez az egyetlen alkalom, mikor ténylegesen moziba került a sztorija. Elvileg Marina Langner hangját hallhatjuk, mikor Dorianne énekel, ez a német színésznő 1974-ben elnyerte a Németország Szépe címet. Két arc a mellékszereplők közül ismerős lehet más Bud Spencer-mozikból: az egyikük Nello Pazzafini (itt Torcillo teherautó-sofőrje, a Nincs kettő négy nélkülben Tango), a másik Carlo Reali (a rendőr-őrmester, a Bulldózerben a meccs kommentátora). Ezt a mozgóképet együtt vették fel a Kincs, ami nincs-csel, Joe faluja ugyanaz a díszlet, mint ahol a kincset keresik. A forgatás egy része tényleg Dél-Amerikában zajlott, ahol a helyi lakosok statisztaként vagy háttérkép-festőként részt vehettek a munkában. 

Pár dolog még, amiket én vettem észre: Mikor távolról mutatják az énekesnőt, akkor össze-vissza tátog, csak a közelképeknél formálja a tényleges szöveget a szájával. Amikor Joe őrszolgálatban van, a másik bódéban lévő katona egy felöltöztetett bábú – ez azért rém fura, mert más jelenetekben rengeteg statisztát alkalmaztak, hihetetlen, hogy nem találtak oda egy plusz embert… A klubban Dorianne fellépése előtt De Angelis-ék muzsikája szól, az egyik szám biztosan az …és megint dühbe jövünk!-ből van. És végül jöjjön a legostobább szekvencia, Torcillo első felbukkanása, ezt egyszerűen muszáj kiemelnem: Egy pofa felhívja a főnököt. A rezidencián az egyik embere veszi fel, azt mondja a hívónak: „Oké, megnézem, Mr. Torcillo itthon van-e.” Hogyhogy nem tudja, hogy ott van-e vagy nincs? Pár szempillantással később pedig azt láthatjuk, hogy a kérdéses úr 2 méterre van tőle a lépcső alján, ahol jó hangosan utasításokat oszt. Hogy a francba lehet, hogy nem tudta, otthon van-e vagy sem?! 

Ahogy az lenni szokott, kritikai fogadtatásról vagy bevételről itt sincs adat. Annyi bizonyos, hogy ez egy tök jó kis vígjáték, bár nem az a szokványos mozi, amit Spencertől elvárnánk. Kár, hogy mindig nekem alkalmatlan időpontokban adják… 

Pontozás: 

imdb: 6.3 (3 év alatt 0.2-t emelkedett.)

Szerintem: 5/5 

Ismét elkezdődött A zöld íjász-sorozat, így a péntek estéim foglaltak, valamint sikerült 800 Ft-ért vennem egy 8 dvdből álló, az ókori Egyiptomról szóló szériát, ami szintén lefoglal, ám biztosra ígérhetek még legalább 3 filmet, amiket a közeljövőben szeretnék megnézni. Ezeken felül a februári blogszületésnapra egy rendhagyó bejegyzéssel készülök, remélem tetszeni fog nektek!