Már csak a készítők okán is nekem olyan volt a film, mintha keresztezték volna a Rockhajót a Gettómilliomossal.

Richard Curtis az író, akinek az előbbi fűződik a nevéhez, ami hasonlóan a zenére épül és van benne egy szerelmi szál (bár, melyik filmben nincs?), a Gettómilliomosnál meg ugyanazt éreztem, mint ennél is a vége felé; jól van, most már elég lesz, ez túl sok... Egyébként van egy fontos mondanivalója a Yesterday-nek, ami viszont semmi más zenekarral nem működne igazán, csakis a Bitlisszel. De erről később.

Van egy ígéretes zeneszerzői karrier előtt álló fiatalemberünk, ő Jack Malik (Himesh Patel). A karrier kezdete előtt áll jó pár kilométerrel, leginkább lepukkant kocsmákban tucatnyi érdektelen fazon a hallgatósága, esetleg összejön a menedzserének, Ellie-nek (Lily James) köszönhetően egy fellépés egy nagyobb fesztiválon - abban a sátorban, ahová mindenki csak véletlenül tér be és addigra általában tudatát már elveszítette a délelőtti program során. Pedig a zene Jack mindene, ez látszik rajta - de hát ez nem elég manapság semmihez. Van ugyan egy egynyári slágernek pont megfelelő dalocskája, amit kedvelnek a barátai, családtagjai, de nincs benne semmi különös, még csak nem is olyan fülbemászó. Főhösünk kilátástalannak ítéli helyzetét, azon gondolkodik, lehet, hogy valami "normális" munka kellene neki, mert a zene nem az ő útja.

Ekkor pedig közbeszól a sors vagy Tesla a túlvilágról, ugyanis néhány másodpercre az egész bolygón eltűnik minden elektromosság, kialszanak a fények, globális áramszünet üti fel a fejét. Látványos a filmben, ahogy sorra elsötétülnek a világ nagyvárosai, Jack pedig a kivilágítatlanságban balesetet szenved, és szerencséje van, hogy életben marad, mert egy busszal ütközött. És sokáig úgy tűnik, az élete az egyetlen, amit megköszönhet. Véletlenül kiderül azonban, hogy ez a világméretű áramkimaradás kitörölte az emberiség fejéből a Beatles-t! Minden idők egyik legnagyobb zenei formációját! Ez szerintem óriási poén, ebből sok mindent ki lehet hozni.

Volt is, ami nagyon ötletes meg jópofa volt, például sokak nagy bánatára (haha, de nem az enyémre!:D) így nincs Oasis se - mindig is azt gondolták magukról, hogy ők a Beatles 2, mindig is utáltam őket, nem csak ezért... -, semmi banda nem létezik, ami miattuk jött létre - nagyjából a mai könnyűzenei halmozódásnak is a fele lenne ez a valóságban, szerintem. Nagyon sokatmondó volt, ahogy életükben először találkoztak az emberek Lennon-McCartney szerzeményekkel - ez kicsit sem túlzás a filmben, és elgondolkodtató, hogy ezek szerint, ha nincs a Beatle-Mania, ez a borzasztó üvöltés és reklámhadjárat, ami körbevette őket, akkor tényleg "csak" a zenéről szólt volna minden. Így viszont az egész hatvanas éveket, a társadalmi berendezkedést, divatot, a zenei gondolkodást, mindent megváltoztattak.

A magánéletük egy csapásra odalett, Lennont pedig azért ölte meg az a seggfej, hogy olyan híres lehessen, mint ő... Tehát ezt mutatja be a film, hogy mi lett volna, ha... Jómagam a koromból adódóan nem emlékszem, milyen volt először hallani ezeket a dalokat, talán csak az ismeretlenebbekkel voltam így; a filmben mindenki meghatódik, eláll a lélegzete is, mert érzi, hogy ez valami nagyon új, nagyon más, mint a korábbi zenék. És ekkor még csak a zene van, csak Jacket látják a színpadon, aki úgy tűnik, hogy a semmiből képes világbajnok szerzeményekkel előállni és mindegyik egytől-egyig zseniális és egyre többen ismerik meg! Nem kis mértékben az internetnek köszönhetően. (Egyébként ez is egy érdekes kérdés, hogy mi lett volna, ha akkor már létezik az internet? Nem elégették volna a lemezeiket, hanem letiltotta volna a fészbúk John Lennont, amikor a világ szerint azt mondta, hogy a Beatles nagyobb jelenség, mint Jézus?) Hol volt eddig ez a srác?

Ezt kérdezi önmagától például Ed Sheeran is (önmaga). Ő az első ismert zenész, aki letérdel Jack nagysága előtt, ez is nagyon jól érzékelteti nekünk, hogy mit jelentenek ezek a dalok - meghallod őket és inkább eldobod a gitárt, mert te ilyet úgyse tudsz még száz év alatt se összehozni! Pedig ez a Sheeran gyerek tehetséges zeneszerző, ő is a saját dalait adja elő, ez ma már ritkaság.

A nép tehát megőrül az új zenékért, és bejön a pénz a képbe - ez pedig, mint a filmben is látszik majd, mindennek az elrontója. Kedvenc gombafejűim is addig voltak egyszerű liverpooli zenészek, amíg a neurotikus, drogos menedzserük meg nem látta az arcuk helyén a fontjeleket. Sokkal durvább ma a helyzet, a film is ezt a vonalat bontja ki, hogy a mai szemlélet milyen károkat okoz egy zenei csoda "ózonrétegén"; még több pénz kell, tehát sok olyan embert kell bevonni, aki nem a zenével foglalkozik - hiszen az már megvan. Helyette a körítés, a cd-borító, a ruhák, a show-műsoros fellépések kellenek, ha már lúd, legyen kövér. És Jack nemcsak a magánélete darabokra esése miatt (hát igen, az erőltetett szerelmi szállal nem is foglalkoztam még, mert az annyira dannyboyle-os, hogy szörnyű) érzi magát borzalmasan, hanem azért is, mert ennek a 4 istennek a műveit feláldozta a pénz oltárán. És számomra az igazán fontos mondanivaló akkor jön el, amikor egy óriási koncert előtt meglátogatja őt két középkorú személy, akiket addig is láttunk már a szemünk sarkából és egyértelmű a néző számára, hogy ők ugyanabban a cipőben járnak, mint Jack. Amikor ők hallják a dalokat, akkor úgy néznek, hogy ez egyértelmű. Ez olyan lélekmelengető volt.

Na és az ő beszélgetésük, hát ez az, ami ráébreszti a nézőt, hogy mit is jelent az emberek számára a zene, nem csak a Beatles; gondolj bele, hogy nem létezik a kedvenced, nem hallhatod, nem keresheted meg a jútúbon, nincs többé! Hát, könnybe lábad most is a szemem, mert kevés köztünk a Beethoven, aki úgy is hallja a zenét, hogy az számára nincs. És ez a két emberke köszönetet mond Jacknek, mert sztárrá válásával visszaadta nekik a fiatalságukat, azt a világot, amiben még minden egyszerűbbnek tűnt, izgalmas és vidám volt az élet. Mindemellett pedig azt a megmagyarázhatatlan érzést adta vissza nekik, amit a zene okoz az emberi lélek számára. Sokkal többet képzelek bele én ebbe a moziba, mint ami, mert hogy a tárgyra térjek, maga a film az egy kicsit unalmas a végére.

Nincs túl sok szereplő, ezek jól vannak megírva, meg jók az alakítások, de semmi különös. Pont mint Jack egynyári slágere. A zenekarra tett utalások ötletesek, meg tényleg érdekes ahogy el akarják adni a zenét, amit nem kell eladni, mert eladja önmagát. Azért ne legyünk álszerények a Bitliszekkel kapcsolatban, nagyon is kellettek ők maguk is a zenék eladásához, John Lennon azért John Lennon, na. Ha már róla van szó, megemlíteném, hogy ő is megjelenik a filmben - ez már nekem sok volt, nagyon ötletes ez is, meg belegondolni, hogy mi lenne ha élne még... Oké, de gagyi volt. A főszereplő lelki egyensúlyának helyrebillentéséhez kellett ez a találkozás, és aláírom, hogy a sztoriba is, de szerintem uncsi volt.

A helyrebillentés pedig azért muszáj, mert mint kiderült, Jack és Ellie már ezer éve ismerik egymást, és a szokásos barátságból szerelem tárgykörével állunk szembe, ami már 2300 filmben hasonlóan megjelent, és nagyon aranyos mindkét szereplő, de engem egyáltalán nem érdekelt, mi lesz velük. Sőt, nem hiszem, hogy különösebben szpojleres lenne felvázolni, hogy természetesen összejönnek - a végén amikor az Ob-la-di, ob-la-da dalra megjelennek egy családként, ahogy a szövegben is egy család van, hát az már olyan túlzás volt, mint maga a dal is... Bocs, McCartney, de ez a legrosszabb nótájuk, talán. Egyébiránt a cím nagyon jó választás volt, mert a főszereplőnek ez a tegnap kell, hogy boldog lehessen: "I believe in yesterday" - és ez most megint egy szpojler lenne, ha leírnám, hogy miért.

Érdekesség volt számomra, hogy a dalok szövegeinek felidézésekor kivételesen nehéz volt Jack számára az Eleanor Rigby - ezzel magam is így vagyok, jó volt megtudni, hogy az angolok is így állnak ezzel. Persze azért is lehetett, mert Eleanor az Ellie... Érted? Azt még mindenképpen le kell írnom, hogy a főszereplő minden dalt saját maga adott elő, énekben, zenében egyaránt. Ez már önmagában egy óriási teljesítmény, mert ezeket a dalokat elénekelni nem feltétlenül nagy szakmai kihívás, de bátorság, az kell hozzá dögivel! Szóval le a kalappal!

Na és, hogy miért említettem azt a két filmet a bevezetőben? A Rockhajó is nagyon ötletes, tele poénokkal, amik csak akkor ülnek, ha járatos a néző a könnyűzenében, meg tele van vicces figurával, jól halad a sztori, nagyon brit az egész, és ezt most a szó jó értelmében értem. A Gettómilliomos meg olyan, mint egy film, ami nagyon érdekes és szenzációs akart lenni, egy jó alapötlettel, de a végére már annyira csűrték-csavarták a készítők, hogy nem érdekelt, mi lesz... Tudtam, hogy nem válik olyan maradandóvá számomra, mert bármi, amihez Danny Boyle-nak köze volt és láttam, az nekem nem volt maradandó. Tudom, a Trainspotting az nagyon jó, blablabla... Hát nekem az se maradandó.

Szóval ez a film egy Gettóhajó vagy Rockmilliomos számomra.