A film, mint médium, a kezdetektől arra szakosodott, hogy más formátumban már létező történeteket újra elmeséljen (pl.: Utazás a Holdba). Ezzel bizonyos fokig nem is lenne baj, ám aztán Hollywoodban rájöttek, hogy mekkora buli van abban, ha megveszik egy már létező másik film jogait és aztán azt leforgatják saját szereplőkkel, másik helyszíneken, esetleg másik korszakba helyezve a cselekményt. Nincs szükség új, eredeti ötletekre, csupán a meglévőből kell kidobálni, ami fölösleges, aztán beletenni azt, ami kell. Ez egyáltalán nem újdonság, erre itt van legjobb példának mostani cikkem tárgya, amely a nála mindössze 6 évvel idősebb japán A hét szamuráj feldolgozása.

A Vadnyugaton egy kis mexikói falut banditák terrorizálnak. A helyiek megelégelik a dolgot, ám mivel nincsenek fegyvereik, de ha lennének, se tudnák őket kezelni, így egy rendkívül higgadt, fekete ruhás fickó (Yul Brynner) tanácsára felfogadnak néhány zsoldost, hogy védjék meg az otthonukat. Az említett fekete ruhás pedig mindössze 20 dollárért meg napi bőséges étkezésért cserébe elkezdi felkutatni nekik a csapat tagjait. Hamarosan csatlakozik hozzá egy szintén nagyon nyugodt szőke (Steve McQueen), egy túlzottan vehemens fiatal (Horst Buchholz), egy szerencsejátékos (Brad Dexter), egy háborús veterán (Charles Bronson), egy szótlan mesterlövész (James Coburn) meg egy szép ruhás pasas (Robert Vaughn). A hét fegyverforgató bevonul a faluba és hamarosan össze is mérhetik az erejüket a banditákkal, akiket ravasz vezérük (Eli Wallach) a létszámfölényükön túl is igen veszélyes ellenfelekké tesz. Vajon sikerül győzedelmeskedniük a „jóknak” vagy a gonoszoké lesz minden, ahogy korábban?

Nehéz erről a filmről érdemben nyilatkozni, ennek több oka van, egyrészt a bemutató óta eltelt 63 év, másrészt legendás státusza, harmadrészt az újrázás jellege miatt. Mivel korábban sose láttam még és azért érdekelt, mert A hét szamurájból lett, ezért csakis úgy tudok tekinteni rá, mint egy újrára, illetve egy sima mozira. Szóval objektív is leszek, meg nem is…

A nyitánynál tetszett, hogy kiírták a japán eredetit, mint inspirációt. Mivel helyszínt, sőt, földrészt váltunk, ezért annyira nem meglepő, hogy mind a falusiak, mind a banditák mexikóiak – érdekes lehetett volna, ha mondjuk egy csapat fehér farmer lenne, mexikói banditákkal, vagy esetleg fordítva (talán ez lesz majd a legújabb verzióban?). Nekem kicsit túlzás a bandavezér, főleg úgy, hogy az eredetiben három mondat után lelép és szó szerint órákig fel se bukkan. Bírom Eli Wallach-ot, az örök Tucot, de őt nézve Az ördög jobb és bal kezéből ugrott be Mezcal, aki ugyanígy „haverkodik” az ottani közösség elöljárójával, miközben mindenét elveszi.

Az egész szituáció igazán akkor veszíti el a komolyságát, mikor a banditák lelépnek. Azt még értem, hogy a tolvajok vezetője angolul beszél, mert később mondja, hogy régebben átjártak Texas-ba rabolni, viszont most a földijeihez szól, tehát mondhatná spanyolul. De utána a mexikói parasztok egymást között is angolul dumálnak, miközben néha-néha azért odavetnek egy-egy spanyol kifejezést. Ez persze a nézők miatt van, viszont elveszi a hitelességet. Tovább ront a helyzeten, hogy itt igazán csak ez a rabló-csapat van, ami gondot okoz és amennyire látszik, fele annyira se brutálisak, mint a Shichinin no Samurai-beliek, hiszen például nem rabolják el az asszonyokat, „sose viszi(k) el az összes ennivalót, mindig hagy(nak) annyit, hogy éppen megmaradjunk”; ezen kívül nincsenek átvonuló hadseregek, akik rabolnak és a helyi nagyúr adói se sújtják őket. A banditák annyira lazák, hogy csak egy pasast lőnek le, azt is azért, mert provokálja őket. A farmereket játszó színészek nem úgy adják elő a szövegeiket, mintha iszonyatosan szenvednének.

Az első hasonlóság a két mozi között az öregember a faluban, aki ezúttal viszont csak egy pénzzé tehető zsebórát ad, a tanácsa aligha hasznos, aztán a második az út a városba, ám míg a japánok legalább négyen vannak (vagy hatan?) és gyalog mennek, addig a mexikóiak hárman, lóháton jönnek. Ezúttal az ételen túl már pénzt is ajánlanak a fegyvereseknek, bár csupán pár dollárról beszélünk. Jön a következő hasonlóság, a próbatétel, az itteni Kambei színre lépése. Emlékezzünk vissza, mi volt az eredetiben! Mi van itt? Nos, a ’60-as évek legelején járunk, úgyhogy felmerül az ekkoriban meginduló faji kérdés: A helyi temetőbe egy csapat fehér fickó nem engedi, hogy eltemessenek egy nemrég elhunyt indiánt. (Ez a csupán néhány mondatból álló, a cselekmény teljessége szempontjából lényegtelen párbeszéd az elődje azoknak, amik az őslakosok után a feketék, az olaszok, az írek, aztán az ázsiaiak, most meg a mindenfajta deviánsok kirekesztéséről, megkülönböztetéséről azóta is visszhangzanak a filmszínházakban meg az okostelefonok hangszóróiból.) A nagy tett, amit az itteni vezérnek el kell követnie, annyi, hogy felül egy kocsi tetejére, végig gurul a városka egyetlen utcáján, majd megáll a temető előtt. Persze közben a szőkével együtt lelőnek pár martalócot, de végig halálosan nyugodtak maradnak. Semmi csel, semmi furmány, plusz itt ketten oldják meg a helyzetet.

A figuráknak van nevük, majd le is fogom írni őket, de egyszerűen a legtöbb esetben nem tudtam megérteni, hogy Brynner és McQueen mi a bánatot mondanak, pedig felsőfokúm van angolból. Kénytelen voltam folyton visszatekerni és hozzárakni a feliratot, pár jelenetnél viszont hajnali 1 és 2 óra között ez már nem érdekelt. Ennél fogva azt se értettem, hogy kinek mi a neve, úgyhogy a saját eposzi jelzőimmel megyek tovább…

A két órás játékidő ellenére minden túl gyorsan történik – az eredeti műből egy 2 óra 40 perc körüli változat volt ismert anno az USA-ban, tehát majdnem harmadolták a film hosszát, de éppen emiatt nincs súlya az eseményeknek. Míg a japánoknál a parasztok (meg a lassanként csatlakozó szamurájok) fél órán keresztül próbálják összeszedni a csapatot, addig itt annyi van, hogy ők mennek a vezérhez, mert „azt beszélik, embereket keresel”. Tehát a kopasz itt valami ismert arc. A hozzá beállók pedig nem alacsony rangú senkik, bár kell nekik a pénz, legalábbis a veteránnak, a szép ruhásnak és a szőkének; a régi harcostárs viszont most is csak úgy beszáll, a párbajhős szintén, a fiatalt meg nyilván majd eltűrik maguk között. Emberünk kb. kilép az ajtón és máris ketten csatlakoznak hozzá, plusz mind az elegáns, mind a párbajhős már ismerik őt korábbról (nem beszélve a régi haverról).

„- Sok mindent ajánlottak már a munkámért, de még sose ajánlottak fel mindent.

 - És annyi elég lesz?”

Tovább folytatódik a hasonlóságok sora: Szóba kerül, hogy a fegyver értékes (meg az is, aki használni tudja; van, aki büszke magára, van, aki visszafogott), megismétlődik a favágós jelenet (ahol ezúttal szintén 30 banditát mondanak), a teszt, a részeges csatlakozás (most nem vicces) meg a pusztakezes halfogás. Utóbbi három a fiatalemberhez köthető, akiben egyesül Kikuchiyo (az „őrült”) és Katsushiro (a fiatal). Érdekes módon elvileg a vezérnek a becsületesség mintaképének kellene lennie, de nekem sokkal inkább a szőke tűnik annak (plusz hozzá köthetőek a vicces részek). A helyi Kyuzo színre lépése, a párbaj, nagyon jó, ez az első igazán izgalmas rész, ahol még a zene is elhallgat. Ez az új alak az eredeti figura, meg az őt inspiráló Miyamoto Musashi előtti tisztelgésként kést dob a másik párbajozóra. 41 perc alatt elénk tárják a falusiak dilemmáját és a teljes csapat összeszedését, a csatlakozás kb. annyi, hogy „oké, megyek”, de a már beállók nem tartanak a vezérrel, nem laknak együtt az elején, hanem „hol talállak meg?”, „gyere értem ide és oda” van. A válogatás irtó gyorsan megvan, mert végülis nincsen, letudják annyival, hogy ránéznek egy sebhelyes arcúra és az egyik paraszt azt mondja „nekünk az kell, aki ilyenné tette”. Jó ez a sok utalás, de a párbaj kivételével nincs mögötte mondanivaló, a figurák közül pedig gyakorlatilag a késes ember a későbbiekben teljesen háttérbe szorul, az elegáns sokszor félórákra eltűnik, Brynner, McQueen és Bronson alakjai pedig annyira hasonlóan beszélnek, gondolkodnak és cselekszenek, hogy leginkább csak a külsejük által különíthetőek el.

A parasztok viselkedése elég furcsa. Először mindenki kicsit tanácstalannak tűnik, amint már említettem, az egymás közti beszélgetésük olyan, mintha arról lenne szó, ki a soros a szemét kivitelét illetően. Aztán a faluban, ahol az erődítés annyi, hogy felraknak egy kb. fél méter magas kőfalat és kifeszítenek egy hálót („azok új falak” – nem lehet észre venni, mi változik meg), mindenki szó szerint boldogan veti bele magát a lőfegyver-kezelés tudományába. Az erdőben letáborozott 3 felderítőtől szednek el annyi fegyvert, ami elég mindenkinek, ez már csak ránézésre is legalább 5 puska és pisztoly, de miért lenne 3 embernél 10 fegyver?. A régebbi változatban az, hogy honnan, milyen körülmények között kerülnek oda a fegyverek, jelentőséggel bír, itt meg csak úgy „most már van” és ott az emberek láthatóan nem örülnek a harci kiképzésnek. A számomra eddig kissé zavaró zene aztán átvált kellemessé, amikor végig lovagolnak az erdőn és a fiatal csatlakozik, majd hallhatjuk „Öregapa” beszédét a héthez, ami nagyon hasonló a japánhoz, aztán jön a hamis riadó „Kikuchiyo” által. Az utóbbinál sikerült valamennyit visszaadni A hét szamuráj hangulatából.

„– Ez volt a legszebb lövés, amit valaha láttam!

 - A legrosszabb volt! A lóra céloztam!”

A hősök számának nem éreztem a jelentőségét. A régebbiben 4-et akarnak felfogadni, Kambei stratégiai okokból kifolyólag javasolja a 6-ot, Kikuchiyo pedig hozzájuk verődik, így lesznek 7-en. Itt a késest meg a favágót keresik fel, de mindig ugyanaz a kettő, a kopasz meg a szőke; a szerencsejátékos, az elegáns meg a fiatal viszont maguktól jönnek. Hasonlóan értéktelen az idő is, hiszen Japánban egy mezőgazdasági év áll rendelkezésre, az évszakok váltakozását lehet követni, látható, amint a faluból kis erődítmény válik, az emberek pedig felkészülnek; itt a bandavezér annyit mond, hogy „majd visszajövünk a többiért”, ám azt nem közli, mikor. Utána, számomra totál váratlanul, úgy 1 óra 15 perc környékén a teljes rabló-csapat megjelenik a faluban, elbeszélgetnek a hősökkel, aztán egy kiadós lövöldözés után távoznak. Itt hangzik el a fő rosszfiú szájából, hogy „tudhattam volna, mikor az embereim nem jöttek vissza” – milyen főnök az ilyen? Ha a felderítők eltűnnek, ott az ellenség, ezen nem kéne meglepődni, pláne, ha „profik” vagyunk…

Amikor rajtaütnek a felderítőkön, az viszont tetszett, mert megmutatja, hogy még a szakemberek se tévedhetetlenek. Kérdés viszont, hogy ha a banditák tudják, hogy ott van a termény (rizs helyett most kukorica, aminek megy föl az ára), amit direkt hagytak ott, akkor minek küldenek ki felderítőket? Pontosan mit akarnak felderíteni egy olyan faluban, amit már többször, ellenállás nélkül meg tudtak támadni? (A japán verzióban azt figyelték, mikor érik be a vetés, azt hiszem.) Ekkor azt gondoltam, hogy na, akkor mostantól pörög az óra, mert ha a kiküldöttek elmaradnak, a rosszfiúk rájönnek, hogy valami készül és támadnak. Ez meg is történik, csak akkor meg elhangzik az a „tudhattam volna” és még hátra van majdnem egy óra a filmből. Innentől sejtelmem se volt, mire számítsak… Nos, akadt két elég furcsa jelenet, az első, amikor felépítik a félméteres falat. Ez a kameraállás még legalább egyszer jelentkezik és úgy néz ki, mintha egy nappali felvételt utólag sötétítettek volna be. Valószínűleg tévedek, de ha mégsem, akkor ez igencsak feltűnő. Aztán következik a marháskodás, amire értékes percek mennek el, viszont ezt követi a lelepleződés, ahol azonban a lányt nem a teste árulja el, hanem a kalapja alól kibomló hosszú, fonott fürtjei – tehát kimarad a hajlevágás. Kárpótlásul megkapjuk az ételosztást a gyerekeknek, akik ezúttal nem kéregetnek, hanem az egyértelműen a gyerekszerető háborús veterán révén kaphatnak a finomabb falatokból.

Az első jó poén majdnem 1 óránál jön, mikor McQueen feldobja a nőt a lóra, utána a vacsoránál is megnevettetek. Olvastam, hogy mik a szóban elmondott viccek, de én ezek közül egyiket se értettem, mert amint mondtam, a két legfőbb főszereplő számtalanszor érthetetlenül beszél. Ha már humor, valahogy a cselekmény is olyan kis kedveskedő, hiszen a falusiak ünnepelnek, miközben a fejük felett gyűlnek a háború fellegei, az öregember nem akarja elhagyni a házát, ezt egy kis vicces jelenetben beszélik meg, ahol elnevetgélnek egymással, aztán meg a jófiúk halomra lövik a rosszakat úgy 1 óra környékén, miközben közülük senki se sérül meg. A veszély egy jó darabig korántsem tűnik valódinak. Ezt tovább fokozza, hogy a bandavezér ripacskodik (most nem Wallach ellen beszélek, a figura ripacskodó) és hiába állítják be a falusiak úgy, mintha maga az ördög lenne, ha fele annyira se látszik gonosznak vagy félelmetesnek. Az egyetlen igazán jó jelenete a csapdánál tartott beszéd („vigyetek magatokkal bármit!”), odáig viszont nekem Mezcal kollégája volt, akit lehetetlennek tűnt komolyan vennem. Plusz túl sok időt vesztegettek el rá. Mivel mindenki fegyverrel lő és a bitangok közül az összeset tényleg megöli egyetlen lövés bárhova, így a harc se annyira megterhelő, mint Japánban, ahol öt-tíz vagy még több ember szúrkodja halálra a lovasokat, akiket előtte a szamurájok megsebeznek, hogy kiessenek a nyeregből. A falusiak is tök nyugisak, pedig elvileg elesnek közülük páran, de mégsincs se fejvesztett szaladgálás, se pánik, még a gyerekek se sivalkodnak.

Szpojler itt

Az első összecsapás rajzfilmekbe illő. Megjelenik 40 ember lovon, tehát gyorsak, mindegyiknél van pisztoly vagy puska. Szét tudnak szóródni. Mind a hét hős egyenként előbújik és jó hangosan bejelenti magát, tehát látják, célba tudják venni és be tudják keríteni őket. Erre mi történik? Valaki meghúzza az első ravaszt, aztán a 40 lovas ész nélkül kezd össze-vissza vágtatni, itt elvileg 11-en halnak meg közülük, de számomra ez sokkal többnek tűnt. A 40 menekül a hét elöl, akik közül többen (pl. a kopasz) még csak fedezékben sincsenek, hanem a nyílt utca közepén álldogálnak. Brynner karaktere lelő legalább hármat, mialatt ott áll fél percig, mint tiszta célpont, feltűnő, koromfekete ruhákban és egy karcolás se esik rajta…

Szpojler vége

Újabb fura dolog az előző változathoz képest, hogy a régebbi karakterek egyes vonásai és szövegei megjelennek, ám szétszórva. Bronson alakja félig mexikói, így ő számít a paraszti származásúnak, közben viszont az alacsony sorból jövő szamuráj minden más tulajdonsága a fiatal férfihoz került, aki meg külsejében Katsushirot idézi. Viszont a bolondságai itt valahogy furcsák (legjobb példa a tehenes jelenet), míg ott szinte normálisnak hatnak. Kambei szétoszlik a kopaszra meg a szőkére, előbbi mondja a szövegei nagy részét, utóbbi pedig mintha a cselekedeteiben utánozná. A szerencsejátékos a vezér régi harcostársa, de nem úgy viselkedik, ahogy Shichiroji (aki elvileg McQueen karakterével azonos). A késes mesterlövész sajnos mindössze két jelenetben játszik fontos szerepet, utána csak háttéralak, az elegáns pedig a játékidő nagy részében szó szerint nincs sehol. Például: Amikor felkészítik a falusiakat, egyszer se látható; mikor odamennek a banditák elhagyatott táborába, nincs ott, aztán mikor visszajönnek a faluba, akkor sincs, de mikor le kell adni a fegyvereket, hirtelen megjelenik köztük.

Szpojler itt

Annak ellenére, hogy nem kedvelem Robert Vaughnt, ez a figura vált a legérdekesebbé az idő előrehaladtával, mert ő az egyetlen eredeti újítás. Már a külseje kiemeli a többiek közül, mindig mintha skatulyából húzták volna elő, szinte állandóan kesztyű van rajta, viszont nagyon sokáig nem láthatjuk harcolni. Egyszer megmutatják, hogy a lövöldözés közben elbújik, várja, mikor lesz már vége, a legyes trükknél meg korábban is elejt olyan megjegyzéseket, amik arra utalnak, mennyire jó volt a szakmájában régen, és a kopasz szintén kezeskedik érte. Mikor felriad az éjszaka közepén, elgondolkodtam rajta, hogy vajon ki ez a pasas valójában? Csak egy nagystílű álhős, mint a Harry Potter 2. részében a professzor, aki kitörli mások emlékezetét? Csak megjátssza magát, mint Daisy a Violet & Daisy-ben? Nos, a port.hu és a wikipedia szerint ő a valódi háborús veterán, akit megviselt az, amit látott. Ez viszont még mindig nem magyarázza meg, miért nincs soha a vásznon.

Szpojler vége

Az emlékezetes társadalmi különbségekről szóló monológ itt három részre oszlik: Bronson alakja mondja a ma már teljességgel vállalhatatlan elfenekelésnél, hogy milyen bátorság kell a paraszti lét bizonytalanságához; a bandavezér kétszer is a keresztény vallás ellen szólal fel, a másodiknál pedig a gazdagok-szegények ellentétről szól; illetve a falu elhagyása után a fiatal elmondja a „Ki tett minket ilyenné?” kezdetű, kb. három mondatos lényeget. A legelső a háromból igen jól működik, mert a szöveget mondó színész kitűnő, plusz Charles Bronson arcáról el lehet hinni, hogy sok mindent átélt. A második csak úgy elszáll a levegőbe, a legtöbbeknek szerintem fel se tűnik, a harmadik pedig azért nevetséges, mert a fiatal elvileg mexikói, de közben egy német színész, kissé bebarnított arccal és addig a pontig ő a leglelkesebb, ha lövöldözésről van szó. Plusz, ha már nála is előhúzzák a paraszti származás kártyát, akkor adhattak volna neki olyan jeleneteket, ami bemutatja, hogy szolidáris velük, ahogy nagy elődje, ilyenek azonban sehol sincsenek, ez tovább rontja a kifakadásának hitelességét. Ha a figura nevéből nem jössz rá, hogy ő is mexikói, akkor azt se fogod érteni, hogy a kémkedésnél miért tud beolvadni.

„Csak tudni kell lőni. Ebben semmi különös nincsen.”

A hét szamurájból jön még: A szerelmi szál - Azt nem látjuk, ahogy egymásba szeretnek, csak szeretik egymást a második közös jelenettől, itt is a nő kezdeményez; ha figyelembe vesszük a fiatal feltételezett hátterét, akkor pedig csupán egy minimális különbség van köztük (az eredetiben rangbeli és vagyonbeli eltérés volt). Az apa újfent ellenzi, hogy a lánya összeszűrje a levet a fegyveresekkel, csakhogy most ez egyetlen mondatból derül ki, nincs egy nevesített apa-alak, akivel a konfliktus tényleg kiteljesedhetne. Vicces, talán hiba, de a csókjelenetnél a nő karján lévő karperec aranynak látszik. Ha tényleg az, már nem lehetne rajta… A három puska - De hát mindenki lőfegyvert használ, itt tehát korántsem akkora jelentőségűek, a megszerzésükre egész kis csapat megy és egyből elveszik mind a hármat. „Kikuchiyo” magánakciója - Most puska helyett információt hoz, az új fejfedővel, amit viszont ezúttal egy társától kap és később már nem is hordja.

Még pár szpojler

A legváratlanabb fordulat az üres tábor, amikor a banditák az egyik helyi gyávaságából kifolyólag a hősök mögé kerülnek és elfoglalják a falut, amíg ők oda vannak. Ez tetszett, viszont a konfliktus kibontakozása már nem. „Azt akarja, hogy egyenként haljunk meg? (…) túlerőben vannak (…)” Hát eddig vagy 25 banditát lelőttek, közülük meg csak azt a pattogóst nyírták ki az elején, a hét is mind életben van, a halottak fegyverei ott maradnak a faluban, ami meg van erősítve, a banditák éheznek, szóval mi a francért fordulnak hirtelen a hősök ellen a parasztok? Vagyis csak az az egy… De mikor a fiatal felmegy a táborba, ott elég sokan üldögélnek, szóval vagy többen vannak, mint 40, vagy a film csak szimplán fölöslegesnek tartotta a számolást. Míg a régebbiben minden egyes legyőzött gaztevőt feljegyeztek, itt csak az elején számolnak hatig, amíg a hősök hatan lesznek, aztán a táborban a banditák számolják az elesetteket (erről még lesz szó), de a faluban senkit se érdekel, mennyien vannak még. Akkor viszont honnan tudják, hogy túlerőben vannak-e? A kémkedés eredményét is kétkedve fogadják, sőt, talán éppen emiatt fordul az az egy paraszt a hősök ellen.

A tábor, ami ellen rajtaütést terveznek, mint az eredetiben, üres, tehát visszamennek a jófiúk a faluba, ahol körbeveszik őket a rablók. Ekkor pedig nincs mit csinálni, le kell tenni a fegyvert… Nagyon jó, hogy az egyik helyi az áruló (aki azonban ezek után semmiféle büntetést se kap), meg az, hogy kimarad a szokásos titkos fegyver vagy elképesztő fordulat, amivel végül mégis győznek. Ehelyett lelépnek, utána egyikük kiválik, majd a maradék hat megrohamozza a falut – éppen fordítva, mint a Shichinin no Samurai-ban. Ezt a végső csatát mintha valaki más rendezte volna, folyik a vér rendesen és a hősök elkezdenek hullani. Párszor azonban béna dolgok is vannak, például James Coburn olyan természetellenes merevséggel áll a kis fedezéke mögött, mintha nem ő lenne a nagy mesterlövész; Brynner meg egyszer feltűnően más irányba lő, mint kellene. A négy hősi halottból kettő éppen úgy hal meg, ahogy a szamurájok, szavak nélkül, egy kis haláltusával; a másik kettőnek viszont még marad ideje egy-egy haldoklási monológra. Csakhogy mivel közülük egyetlen egy van, akit meg tudtam kedvelni a játékidő folyamán, a hirtelen egymásután történő halálok nem ütöttek szíven… Amint az eredetiben, itt is az első három hős marad csak meg (meglepődtem Bronson alakjának halálán, bár ő ekkor még nem volt akkora sztár), ellenben életben marad az öregember is. A falut viszont csak ketten hagyják el, mert a fiatal ott marad a senioritájával…

Szpojlerek vége

Én egy nagy felbontású blu-ray változatot néztem, ennek pedig igazán szép képe volt, remek színekkel, a kora esti „besötétített” jelenetek kivételével meg se lehetett mondani, hogy ez egy több mint 60 éves film. Általában a hang is jó, főleg az elején, mikor a kocsin ülnek, a lovak patáinak kopogása meg a beszéd együtt remek hatást keltettek.

„Csak a farmerek nyertek. Mi vesztettünk.”

Lássuk a hét mesterlövész valódi neveit! Yul Brynner – Chris, Steve McQueen – Vin, Horst Buchholz – Chico, Charles Bronson – Bernardo, Brad Dexter – Harry, James Coburn – Britt és Robert Vaughn – Lee. Ketten közülük hallható, beszédes vezetéknévvel is bírnak: Bernardo O’Reilly (félig mexikói, félig ír), Harry Luck (luck = szerencse, szerencsejáték, nagy zsozsó). A falusiak közül még név szerint meg kell említenem az öregembert, Vladimir Sokoloffot (ő és Brynner is orosz származásúak voltak) és a fiatal lányt, Rosenda Monteros-t. Illetve kis érdekesség a korosztályomnak: A temetőt őrző egyik fegyveres az a Jim Davis, aki Jock volt a Dallas-ban. A rendező-producer John Sturges sok westernt dirigált, mellette Chris alakítója is részt vett a pénzelésben (erről még lesz szó). A zenét Elmer Bernstein szerezte, a fő téma azóta világhírűvé vált, számos helyen felbukkant, a leghíresebb ezek közül talán a Marlboro reklámjainak sora.

A forgatókönyv megér egy külön misét. Az első változatot az akkoriban kommunista-szimpatizánsként feketelistára helyezett Walter Bernstein írta, ebben a hét mesterlövész sokkal idősebb, mindnyájan a függetlenségi háborúk veteránjai. Azonban Yul Brynner volt a tulajdonosa az egyik cégnek, amin keresztül a pénz érkezett, így sok dologba beleszólt; valamint megjelentek a mexikói cenzorok is, akik az 1954-es Vera Cruz című western óta megszabták, hogyan ábrázolhatják az országukban forgató egyesült államokbeliek Mexikót. (Ennek legfeltűnőbb nyoma, hogy a parasztok mindig patyolattiszta ruhákban vannak, ez gondot is okozott, mert az előre bemocskolt kosztümöket le kellett cserélni.) Bernstein művét a komplikációk miatt először Walter Newmannal íratták újra, aki viszont újabb gondokat okozott, mert nem volt hajlandó a helyszínre utazni, ahol folyton át kellett írni a forgatókönyvet, ezért helyettesíteni kellett. Ekkor lépett a képbe William Roberts (Kőagy őrnagy), aki sokszor a forgatási napok éjszakáin írta át azt, amit a következő nap rögzítettek. Felmerült, hogy munkája elismeréseként Roberts kapjon megjelölést a stáblistában, ez viszont felháborította Newmant, akit már az is zavart, hogy a rendező az általa Yul Brynnernek szánt szövegek egy részét átadta Steve McQueennek és Charles Bronsonnak (erről beszéltem, feltűnő, hogy ez mind „Kambei” szövege). Newman végül levetette saját nevét a stáblistáról, amin Bernstein a feketelistázás miatt eleve nem szerepelhetett; így végül a mindössze átdolgozást végző Roberts kapta a forgatókönyvírói megjelölést egyedül.

Ezen közös munkájuk alatt Yul Brynner és Steve McQueen rivalizálása legendássá vált. Előbbi a produkciós cégén keresztül követelte, hogy utóbbit alkalmazzák, ezt a döntését viszont utána sokáig bánta. Mindkét színész az összes közös jelenetében azt akarta, hogy a néző figyelme rá vetüljön, és mivel Brynner játszotta az abszolút főhőst, így ő előnnyel indult, McQueen viszont megirigyelte a rivaldafényt tőle. A halottaskocsin ülve a kopasz elvileg túl feltűnően gyújtotta meg a szivarját, ezért a szőke levette a kalapját, mintha a karaktere a szél irányát meg a Nap állását próbálná megfigyelni, illetve a puskája töltényeit kezdte rázogatni. McQueen az erdei lovaglás során kihajolt a nyergéből, hogy a kalapját megmerítse a folyó vizében, Brynner pedig a magasságkülönbség miatt kis földkupacot hordott össze magának, hogy ezen állva nagyobbnak tűnjön partnerénél, aki előszeretettel rúgta szét az alkotmányt. A kopasz nem volt hajlandó ugyanabban a jelenetben fegyvert rántani, mint szőke társa, nehogy elterelődjön róla a figyelem. McQueen panaszkodott Robert Vaughnnak, amiért Brynner egy szép, gyöngyház-berakásos markolatú pisztolyt kapott, mert szerinte ez feltűnősködés volt, valamint szóvá tette, hogy Brynner lova nagyobb, mint az övé. McQueen eredetileg jóval kevesebb szöveget kapott, a rendező több kamera-idővel akarta kompenzálni, aztán átadott neki párat Yul szövegeiből (erről már írtam a forgatókönyvnél). Brynner állítólag felfogadott egy asszisztenst, akinek azt kellett számolnia, hányszor érintette meg McQueen a kalapját Brynner szövegei alatt. A két színészlegenda rivalizálása átragadt a többiekre is, akik szintén elkezdtek kis önálló figyelem-elterelő akciókat csinálni, amiknek jelentős része benne maradt a filmben.

McQueen magától is szerepelni akart volna cikkem tárgyában, ám az akkoriban futó, nagy sikerű tévésorozata, a Wanted: Élve vagy halva forgatásáról nem tudott elszakadni. Ezért az ügynöke tanácsára egy megrendezett autóbalesetre hivatkozva betegszabadságra ment és ezalatt vett részt A hét mesterlövészben. Yul Brynner ötlete volt, hogy csinálják meg A hét szamuráj western-változatát. A kopasz színész a forgatás helyszínén vette feleségül Doris Kleinert, az esküvőhöz a falusiak ünnepi díszletét használták fel. Brynnert és McQueent ugyanaz az indián származású színész-fegyvermester, Rodd Redwing tanította lőni. A két színész húsz éven át tartó gyűlölködése 1980-ban ért véget, amikor a haldokló McQueen megköszönte „ellenségének”, amiért kiválasztotta Vin szerepére és minden rossz dacára meg is tartotta őt, mivel ez indította be a mozis karrierjét. Brynner tüdőrákban halt meg, McQueent is hasonló rák vitte el (azbeszt-mérgezés következménye). Bár a karaktereik túlélték a sztorit, mégis ők távoztak a valóságban legelőször – pont mint az eredetinél!

A másik nagy páros a hét alakítói közül James Coburn és Robert Vaughn, ám az ő viszonyuk csupa pozitívum. Együtt jártak iskolába, barátságot kötöttek, ennek révén Vaughn javasolta Coburnt Britt eljátszására. Előbbinek 16, utóbbinak 11 mondata van összesen a két óra alatt. Barátságuk kis híján 50 évig tartott, kölcsönösen segítették egymást szerepekhez jutni, ám soha többet nem dolgoztak ugyanazon a filmen. Coburn nagy rajongója volt az eredeti mozinak, így megpróbálta beépíteni Seiji Miyaguchi játékát a sajátjába. Vaughn karakterét elvileg specifikusan neki írták, ezért nem akarta, hogy elsőként haljon meg a vásznon. Önéletrajzi kötetében leírja, hogy ételmérgezés „pusztított” a forgatáson. Robert Vaughn élt a legtovább a hét közül, 83 évesen, 2016-ban hunyt el, a teljes szereplőgárdából csupán Rosenda Monteros élte túl, ő 2018-ban hagyott itt bennünket.

Akira Kurosawa filmjét eredetileg ugyanazzal a címmel forgalmazták az USA-ban, mint cikkem jelenlegi tárgyát. A The Magnificent Seven valamikor 1880 után játszódik, ám minden szereplő az 1900-as évek elején elterjedt, lelógó pisztolytáskát hord. Hasonló anakronizmus a Vin által hordott Levi’s farmer, Britt olasz stílusú rugós kése, Bernardo farmeringje és a 10 emeletes házas vicc. A városkát és a falut is díszletekből építették fel, mint a japán változatnál. A szereplőket nagyon gyorsan válogatták össze, mert akkoriban a színészek sztrájkot hirdettek, ezért csak olyan forgatások kezdődhettek el, amikre már a sztrájk kezdete előtt leszerződtettek mindenkit. Brynner és Eli Wallach ez előtt sosem szerepelt még westernben, Horst Buchholtz-nak ez az első amerikai filmje. A fiatal férfi alakítója véletlenül lábon lőtte magát vaktölténnyel az egyik jelenetnél, bár nem sérült meg, azért lett rajta egy nagy, vörös horzsolás. A tehenes jelenet improvizáció volt, az állat is véletlenül került a helyszínre. Bernardo neve tisztelgés a chilei Bernardo O'Higgins előtt, aki valóban létezett, tényleg félig spanyol, félig ír volt, és ő szabadította fel Chilét a spanyolok elnyomása alól. Egyedül Vin lő két kézzel, a ballal megtámasztva a jobbat, magasan az arca elé emelve a fegyvert, a többiek csípőből tüzelnek. McQueen fegyver-rajongó volt, így számára természetesnek tűnt, hogy valóban célozzon, ahogy a profik. Brynner a cégén keresztül birtokolta a filmjogokat és elsőre rendezni szeretett volna, így főszereplőnek Anthony Quinnt kérte fel. A dolgok azonban megváltoztak, Quinn elesett a szereptől, amiért jogtalan szerződésbontás címén be is perelte Brynnert, akivel állítólag együtt dolgozták ki az ötleteket, ám mivel írásban nyoma sem volt a köztük lévő szerződésnek, így a kérelmét elutasították.

A banditák alakítói és Eli Wallach hamar összekovácsolódtak. Forgatás előtt, jelmezben minden napjukon együtt lovagoltak egy darabig, és a mexikóiak ragaszkodtak hozzá, hogy ők is ellenőrizhessék „főnökük” lovas felszerelését meg kellék-pisztolyát a felvételek előtt. Wallach maga komponálta karakterének halál-pillanatát. A Star Wars zenéjét szerző John Williams volt a zongorista abban a zenekarban, amit Elmer Bernstein vezényelt. Charles Bronson későbbi karrierje során együtt dolgozott Toshiro Mifunével az 1971-es Red Sunban; illetve Steve McQueennel és James Coburnnel együtt benne volt John Sturges következő nagy sikerében, A nagy szökésben. Utóbbinál éppen A hét mesterlövész óriási hírneve miatt rohamozták meg őket az autogramra éhes rajongók. Coburn, Brad Dexter és Horst Buchholz egymás után haltak meg, négy hónapon belül; az eredeti forgatókönyvet jegyző Walter Bernstein 102 évet élt.

Szpojler itt

Hányan is vannak a banditák? Az imdb szerint összesen 55 fő hal meg a játékidő során, ebben benne van az elején lelőtt paraszt, a négy hős, a három felderítő és a negyven rabló, de ez így csak 48. Ezek szerint 7 paraszt is kidől? Egy másik, szintén imdbs komment szerint az első harc során legalább 13-an halnak meg, a táborban viszont csak 11-et számolnak össze. A végső összecsapásban elvileg 24-en vannak a rosszfiúk. A hétből Vinnek van a legtöbb gyilkos találata, a legkevesebb Harry-nek (csupán egy).

Szpojler vége

Bemutatásakor A hét mesterlövész sem pénzügyileg, sem kritikai szempontból nem volt kiemelkedő hazájában. Az USA-ban főképp vegyes és pozitív értékeléseket kapott, a készítésére szánt 2 millió dollárt többé-kevésbé behozta; az igazi sikert viszont Európában érte el, ahol 7 és félmilliót kaszált, plusz mindenütt ódákat zengtek róla. Akira Kurosawának nagyon tetszett, elismerése jeléül egy díszkardot küldött John Sturges-nek. A The Magnificent Seven a valaha volt legnagyobb bevételt produkáló hollywoodi mozgókép lett a Szovjetunióban és a második az USA-ban a legtöbbször a tévében vetített filmek listáján (az eredeti Óz, a csodák csodája mögött). 2013-ban beválogatták az Egyesült Államok Nemzeti Filmarchívumába, hogy megőrizzék az utókor számára.

Yul Brynner hat évvel később újból eljátszotta Chris-t a Return of the Sevenben (ez 5.5-ön áll az imdbn), Robert Vaughn és William Roberts pedig együtt dolgoztak az 1998 és 2000 között futó Hét mesterlövész tévésorozaton. Vaughn még két feldolgozásban vállalt szerepet, az első az 1980-as Battle Beyond the Stars, ahol sci-fi környezetbe helyezték a cselekményt (ez is mindössze 5.5-öt kapott), a második a The Magnificent Eleven 2013-ból, ahol modern világunkban a hősökből focisták lesznek (3.4…). Vaughn benne volt a Szuper csapatban, ami A hét mesterlövész és A piszkos tizenkettő összeolvasztásából jött létre. A The Magnificent Sevenen alapszik A három amigo is, aminek szintén Elmer Bernstein szerezte a zenéjét. A Return of the Seven mellett még két közvetlen folytatás született: Guns of the Magnificent Seven (1969) és The Magnificent Seven Ride! (1972). Ezekben az 1960-as szereplők közül már senki sincsen benne, állítólag elég rosszak is.

Miként tudnám értékelni A hét mesterlövészt? Nos, nem vagyok elég járatos a westernekben ahhoz, hogy megállapítsam, vajon a műfajában mennyire állja meg a helyét; újrázásként nagyon más, mint az eredeti; vígjátéknak túl véres; drámának viszont túl komolytalan. A legendás színészek miatt érdemes megnézni és az biztos, hogy egyáltalán nem unalmas, számomra viszont korántsem jelentett akkora élményt, mint azoknak, akik A hét szamurájtól függetlenül, még a hőskorban nézték meg. Tekintettel rájuk és a film patinás mivoltára, a pontozástól eltekintek.

imdb-s pontszáma: 7.7

port.hu-s pontszáma: 9.4 (Lehet, hogy magyarul jobb?)

Várható írások: A hét mesterlövész (2016).