Rovatok

Filmrajongó

Több mint 1000 bejegyzésből álló magyar nyelvű filmadatbázis, filmrajongóktól filmrajongóknak. Nem vagyunk kritikusok, nem vagyunk szakértők, csak két tv-néző, akik szeretik a filmeket:) Ha nem tudod, mit nézz este, vagy hogy megéri-e látni az adott filmet, keress rá (jobb oldalt a Kategóriák vagy A héten a tvben listában) és olvasd el a véleményünket róla! Erre a címre tudtok írni nekünk: maisieswatch@gmail.com

Kategóriák

akció (139) áldokumentum (7) animációs (61) bekategorizálhatatlan (5) dokumentum (14) dráma (320) fantasy (137) háborús (18) hill (20) hírek (77) horror (196) kaland (78) katasztrófa (4) krimi (73) magyar (79) musical (11) néma (11) paródia (36) regényem (3) rövidfilm (12) sci fi (148) spencer (26) sport (37) szatíra (9) szuperhős (105) thriller (62) történelmi (34) vígjáték (474) western (9) zene (59)

Friss topikok

2020.02.05. 13:15 Tévésámán

A háború virágai (War Flowers, 2011)

haboru1.jpg

Christina Ricci-hét, második felvonás

Az amerikai polgárháború a történelem egyik olyan eseménysora, amit Hollywood imád megörökíteni, engem viszont abszolút hidegen hagy (hasonlóak még: szeptember 11, Irak, Afganisztán, az 1945-ös partraszállás). Az egyetlen dolog, ami megmenti Észak és Dél csatározását, az a korszak, amiben játszódott, hiszen ennek révén összefonódik a westernnel (pl. A Jó, a Rossz és a Csúf) – igaz, ez a műfaj se izgat annyira. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a War Flowers-re azért esett a választásom, mert feltűnően alacsony imdbs pontszáma van; valamint hogy 2011-ben már sem CR, sem a második számú nagy név, Tom Berenger nem számított A-listás szupersztárnak; akkor el lehet képzelni, milyen ez a mozi. Vagyis dehogy lehet, mert ezt tényleg csak az érezheti át, aki végigszenvedte…

1863: Dúl a civil háború, és valahol Délen, egy mindentől elzárt tanyán a hét éves Melody (Gabrielle Popa) és az édesanyja, Sarabeth (CR) ketten próbálnak megélni, mialatt hazavárják a hadseregben szolgáló családfőt. A front feléjük tart, mégsem menekülnek el, még a szó szerint a kertjükben zajló ütközetek során is kitartanak. Az első ilyen összecsapás után egy sebesült északi katona keres menedéket a pincéjükben. Az elszigeteltség hosszú évei alatt magányossá lett anya és lánya megkegyelmez Louis-nak (Jason Gedrick), segítenek neki felépülni, közben ez a három ember egyre inkább megkedveli egymást, ám számos veszély leselkedik boldogságukra: A közelben portyázó partizán-vadászok, a féllábú bajkeverő Rufus (Kurt Yaegar) és az éhínség. Vajon hogyan alakul a sorsuk, barát lesz-e az ellenségből, béke a háborúból, stb.?

warflowers-husync_027.jpg

Ez a film sajnos több sebből vérzik, mint egy sortűz áldozata. Az első gond az, hogy gyakorlatilag egyetlen pasas csinálta az egészet, Serge Rodnunsky. Kicsit utánanéztem, már az sokat elmond róla, hogy se az imdbn, se a wikipedián nincsen róla kép, pedig több mint 40 alkotást rendezett! Szóval Rodnunsky úr itt író, direktor, vágó, producer és még vezető operatőr is volt; munkásságában a legmagasabb általam véletlenszerűen talált nemzetközi adatbázisos pontszám az 5.8, egyébként inkább 2 és 4 közötti értékeléseket kapott a közönségtől. A War Flowers 4.1, ami nála kiemelkedően magas, egyébként viszont azt jelzi, hogy valami igazán pocsékkal van dolgunk.

Az egyszemélyes stáb nyilvánvaló tehetségtelensége sok helyen megmutatkozik cikkem tárgyában, ilyen mondjuk a nyitány. Ennél a csatajelenetnél a nézőnek fogalma sincs, hogy hova csöppent, mert hirtelen ott vagyunk a harc közepén, ahol állandóan ugyanazok a mozdulatok ismétlődnek, lőnek egymásra, de csak úgy megy az egész; akit szemből találnak el, az előre esik; akit ágyú trafál telibe, az felrepül a levegőbe, de nem szakad szét; az ostromfegyver maximum két embert terít le egy lövésse; a bakák nyugis tempóban sétálgatnak; lehetetlenség megállapítani, melyik oldalon hányan vannak; egy pali az előtérben csak úgy eldől; ugyanazt a barikádot háromszor másszák át; Louis pedig nyilvánvalóan nem akkor volt ott, mint amikor a csatát felvették. A legbutább az egészben, hogy utána megismerjük Ricci karakterét, a kislányát és látjuk a családi képen, hogy a ház ura katona; a kezdéskor fehér lovon ülő fickóról meg mindent megtudunk, amit kell a tábornokkal (Berenger) való találkozásakor, tehát igazából az első szcéna semmit se tesz hozzá a történethez, ellenben hosszú, amatőr és unalmas (ez amúgy igaz az egész A háború virágaira is). Serge bácsinak valószínűleg amerikai létére fogalma sincs arról, hogyan működnek a tűzfegyverek, mert a leggyagyább Z-listás akciófilmeket idézi az a kétszer ismétlődő rész, amikor a jófiút a „rosszak” másfél méterről képtelenek eltalálni a puskáikkal; annak ellenére, hogy mindkétszer körbeveszik, túlerőben vannak és nyílt színeken járunk. Emellé jár még néhány igazán olcsó számítógépes „trükk”, amik kilógnak, mint beépíthető sütő az Audi csomagtartójából; az elvileg este játszódó képsorokon is teljes világosság van; és a felbukó/elrepülő honvédek gyakran teljesen ugyanazok, mivel minden ilyen kaszkadőrködést legalább kétszer láthatunk.

warflowers-husync_038.jpg

Amiket eddig felsoroltam, azokkal semmi bajom nincs, mert rá lehet fogni, hogy az alacsony költségvetésből erednek és önmagukban megbocsálthatóak lennének. Azonban a rendkívül ostoba szövegkönyv, az érdektelen karakterek, az unalmas történet és a négy főszereplőből kettő (Popa és Gedrick) rossz teljesítménye aláássa a megmaradt pici pozitívumokat is… Nézzünk példát mindegyikre, kezdjük a hülye dumákkal! Sarabeth így kezdi a bemutatkozását: „Nem vagyok orvos…”, mikor elhallgat, Louis első kérdése: „Maga orvos?” Rendben, a pasi seblázban szenved, elnézhető. „Sikerült kivennem néhányat”, mármint repedt bordaszilánkot. Oké, de mivel? Mert ebből semmit se láthatunk, ráadásul a világ végén vannak, elzárva mindentől. „Segítenem kell a mamámnak” – jelenti ki a kis fekete lány, de közvetlenül utána, sőt, a későbbiekben is csak a nagyapját mutatják. Az említett öreg valamiért mindent tud arról, mi zajlik 50 km-es körzetben, holott mind a két felbukkanásakor annyi van, hogy ott ül a háza előtt; és Ricci alakja valamiért kertelés nélkül rábízza a legféltettebb titkát. „Egy fogollyal több” – jelenti a tiszt, mikor Louis fogságba esik, csak éppen alig egy perce lőttek le egy másikat, szóval tulajdonképpen a foglyok száma ugyanannyi… A legrosszabb viszont a párbeszéd, amit Sarabeth és az általa ápolt folytat a fenti szobában, mikor a pofát először láthatjuk a pincén kívül; ez a klisékből összerakott, életszerűtlen („Megölelhetem?”) pofarázás Ricci teljesen értelmetlen, hangzatos befejező mondataival erős fejvakargatásra késztetett. Értem, miért létezik ez a jelenet, csak se romantika, se megalapozottság nincs benne, lévén ami kettejük közt történik, az inkább a beszédből derül ki, mint a látványból.

Érdektelen karakterek: A kislányt alakító Gabrielle Popa tehetségtelen, a figurája egyébként cuki, külön tetszik, ahogy élő személyként tekint a macijára meg a porcelánfejű babájára, de ugyanazt az egy arckifejezést használja végig, nem jelenít meg érzelmeket, tehát rossz. Ricci belead mindent, végülis rá épül az egész mozi, de Sarabeth-ben aligha találunk bármit, amiért szeretni lehetne, teljesen átlagos, szinte sohasem mosolyog, lehetetlenség érte izgulni. Louis-nál az előbbi két probléma egyesül, mert ténylegesen klisé a karaktere (a hős katona, aki a parancs ellenére folytatja a háborút az eszméiért, aztán beleszeret egy civil nőbe), plusz Jason Gedrick játéka mellékszereplőként talán elmenne, de elsőszámú férfiként ez kevés. A csak rövid ideig fel-felbukkanó Tom Berenger, az abszolút negatív figurát játszó Kurt Yaeger és a visszataszító Timet kiemelkedően életre keltő Scott Michael Campbell mind lejátsszák őt; ami azért vicces, mert az említett háromból kettőt utálnom kellett volna. A sztori az előbb leírtak miatt válik unalmassá, mivel se az anyukához, se a kislányhoz, se a hőshöz nem tudunk kötődni; a rosszfiúk érdekesebbek, mint a jók és annyi logikátlan baromság van

warflowers-husync_128.jpg

Most ezek jönnek, tehát SZPOJLÖR TÁJM, ahogy a művelt angol mondja

Teljesen logikus, hogy az USA-ban elítélik a délieket, itt azonban Sarabeth ura velük van, tehát ők maguk is Délen tartózkodnak, ennek ellenére a kis fekete lány és a nagypapája nem tűnnek rabszolgának vagy kizsákmányoltnak; sőt, a női főhős gyakorlatilag a legutolsó pillanatig gyűlöli a jenkiket, akik a négerek felszabadításáért dolgoztak… Ebből a szemszögből nézve tök fura, hogy az idős asszony, akihez a két gyerek elmegy az elején, miért olyan barátságos a feketéhez, ám közben mégsem küld vele kaját a szüleinek. Ha már kaja, az ételt mindig ugyanolyan, kis, fehér vászonzacskók jelenítik meg.

Az ostrom után sok halott marad hátra, valamiért azonban a postásfiún kívül ez senkit se érdekel. Ránézésre az északiak elviszik a sajátjaikat, a déliek azonban nem; a cselekmény szerint a 10-12 éves, jóllakott óvodásra emlékeztető kissrác elmegy a városba lóért és kocsiért, majd egyedül jön vissza és egyetlen halottat visz el. Már az csoda, hogy a felnőttek csak úgy odaadják neki a lovat meg a szekeret, ami nagy vagyonnak számít, emellé még a gyerek képes egyedül feltenni azt a jól megtermett halottat; az összes többi meg vagy csak úgy eltűnik, vagy szintén „Postás Pisti” megfeszített munkájának eredményeként „távozik” a csatatérről. Bennem felmerült, hogy hova viszi őket, ezen még lehetne agyalni…

warflowers-husync_199.jpg

Logikátlan a pincelejárón lévő ablak; az, hogy az elvileg egy hete ugyanott fekvő, nyilvánvalóan koszos, büdös, elhanyagolt külsejű pasas elnyerje a kislány szimpátiáját, aki még mellette is alszik; értelmetlen Rufus kiabálása, amikor látja, hogy Sarabeth és Melody elhagyják az otthonukat, tehát tuti, hogy üres a ház, hiszen ezért megy be! A három katona, akik erőszakoskodnak a főszereplőnővel, teljesen ugyanaz, mint akik hetekkel később, ugyanolyan külsővel, megtámadják a menekülő férfi főhőst. Háromszor láthatunk teleportálást: Louis, aki alig bír megállni a lábán, egyetlen pillanat alatt ott terem a felső emeletről a ház mellett, Rufus mögött, tökéletes csöndben; aztán mikor már ismét fent van, onnan nézi lent Sarabeth-t, aki egyszer csak megszólal mögötte, tehát ugyanazt az utat tette meg fénysebességgel, csupán visszafelé; végül a befejezéskor Gedrick elvileg fogságban lévő karaktere csak úgy felbukkan, pontosan ott, ahol a két nő várja. Hasonlóan megmagyarázhatatlan, misztikus jelenség a „papa hazajön, ha hiszel benne”-szekvencia, amire nincs magyarázatom… Meg kell említeni, hogy szinkronosan néztem ezt a szemetet, mert a külföldi torrent-oldalról az életben nem jött volna le; a magyar nyelvű változat pedig a War Flowers színvonalához méltó. Bent vannak a házban, Melody angolul nyilván azt mondja, home, ami otthont jelent, de ahol vannak, az az otthona, viszont erre van egy szép hazai kifejezés: itthon. Ehelyett a mondat így hangzik: „karácsonykor volt otthon”, amit a gyerek otthon mond. Rufus első megjelenésekor Sarabeth puskával fenyegeti, kint a kertben, de valamiért azt mondja neki, hogy „kifelé a házamból”, holott kint vannak… A harmadik ilyen az idős néni, aki az elején a kaját küldi, elvileg Ms. Caroline-nak hívják, de amikor a fekete nagypapától érdeklődik a hősnő a hogyléte felől, akkor valamiért Ms. Lyndsey-nek nevezi.

Szpojlerek vége

Vak tyúk is talál szemet, ennek jegyében Serge Rodnunsky-nak összejött pár tényleg remek húzás. Amikor Tim vezetésével a három déli katona bemegy a főszereplő házába, az egy minden tekintetben kitűnő jelenet. Scott Michael Campbell elsőrangúan alakít, Ricci is kitesz magáért, a feszültség tapintható és az egész képsor királyul illusztrálja a háborút a civilek szemszögéből. Az egész pikantériáját tovább növeli, hogy a fegyveresek meg az asszony elvileg ugyanazon az oldalon állnak… Sarabeth rémálmában és az első csóknál Christina Ricci gyönyörű, pedig csak kibontották a haját. Végül pedig az utolsó negyed óra tartogat egy igen furmányos és teljesen váratlan, mellbevágó fordulatot, amit bármelyik sztárrendező megirigyelhetne. Sajnálom, hogy a fennmaradó 90%-nyi játékidőben nyoma sincs ezeknek a kiemelkedő pillanatoknak…

warflowers-husync_186.jpg

Érdekességek: Se az elején, se a végén nincs stúdiólogó. 10 producer volt, a zenét egy Evan Evans nevű koma szerezte. Kurt Yaeger tényleg féllábú, balesetben veszítette el hiányzó végtagját. A háború virágai megközelítőleg 5 millió dollárból született, annyit találtam róla, hogy a The Dove Foundation nevű szervezet Családi Nézésre Megfelelő-szalagjával látta el, ez a társaság olyan mozikat tüntet ki, amiket kicsik és nagyok számára is jónak talál, kritikáikat és értékeléseiket pedig keresztény értékek alapján készítik.

Minden pozitívum ide vagy oda, a War Flowers egy borzasztóan hosszúnak tűnő, nagyon unalmas, logikai lyukakkal teletűzdelt, érdektelen kliséhalmaz, amit a jellegtelen karakterek, a rossz alakítások, a gyagya szövegek meg a pocsék effektek tesznek igazi trágyahalommá. Nem ajánlom.

Pontozás:

imdb: 4.1

Szerintem: 2/5 (+1 pont jár azokért a jó dolgokért, amiket leírtam, meg Serge bácsi érezhető erőfeszítéséért.)

A következő CR-mozi elemzése péntekre várható.

1 komment

Címkék: dráma háborús történelmi


A bejegyzés trackback címe:

https://transfesser.blog.hu/api/trackback/id/tr415460048

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dev_ 2020.02.07. 13:00:24

Én nagyon szeretem az amerikai polgárháborúval foglalkozó filmeket és amit csak lehet megnézek ezzel kapcsolatban. Ez a 2011-es dráma eddig kimaradt, de a poszt végső véleménye alapján nem is töröm magam, hogy bepótoljam.