Sokat nevettem a Monty Python, sok pénzért, sokadszorra látott jeleneteken, sokízületi gyulladás. Ja, ez nem. A többi stimmel.

Senkit nem untatok azzal, milyen kiváló részletességgel tudom felsorolni kronológiailag a társaság legfontosabb tevékenységeit, lényeg, hogy 1983. óta nem igazán csináltak így együtt semmit. Novemberben bejelentették, hogy fellépnek – ha megérik – Londonban, mert miért ne. Valamivel többen vették meg az összes jegyet másodpercek alatt, mint ahányan tavasszal az elempére szavaztak, szóval sürgősen kellett szervezni még néhány fellépést. Ezek válogatott vidámságaiból pedig Galla Miklós zseniális fordításának is köszönhetően, egész estés mozifilm lett.

Mi is ez? Lényegében 5 vénember meg egy halott orvos olyan jeleneteket ad elő, melyeket tényleg csak azok nem fújnak kívülről, akik tudatosan távol tartották maguktól a Monty Python nevű csoportosulást. Néhol meg-megszakítják a folyamatos hülyéskedést, de csak hogy zenei aláfestés mellett folytassák Eric Idle rendezését. Rájöttem különben, hogy kétféle ember létezik: 1. aki menthetetlen rajongó (pl.: Mozsárágyú), 2. aki rosszul van tőlük, és 3. aki látta a mozifilmeket. Tehát háromféle ember létezik… hahaha, micsoda poén volt, mi? ;) Én még egy külön kategória vagyok, mert bárhol és bármikor előszedem és hangoztatom a poénjaikat és csak én röhögök rajtuk, viszont én nagyon. Most is így van ez, miközben a kedves olvasó csak olvas, és még mindig nem tudja, fog-e bármi használható információt szerezni erről a filmről. Ami nem film. És egyébként nem is ajánlom az elvakult rajongókon kívül senkinek, mert nekik szerintem csak egy vicces gyűjtemény lesz musical-betétekkel. 

Viszont velem életemben először fordult elő, hogy moziban tapsikoltam meg énekeltem és fütyörésztem a dallamokat. Egészen úgy éreztem, mintha ott lennék az aréna közepén (valamelyest rontotta ezt az érzést az, hogy nem egy arénányi ember volt körülöttem, csak 20-25). És biztos vagyok benne, hogy aki nem imádja ezeket a szarkasztikus, morbid és intelligens urakat, azok nem érzik majd úgy, hogy érdemes volt ezért fizetni.

Nem rossz ez, sőt. Az a legnagyobb poén, hogy egyáltalán nem ciki vagy szánalmas a produkció, nincs olyan „állott sült hal”-érzete. Egészen friss és lendületes az úriemberek működése a jelenetekben és a sokak szemében sértő poénok még ma, 40 évvel később is sértőek. Senki, tehát tényleg senki sem nevetett a moziban Tévésámánon és rajtam kívül a „náci rémtettek” vagy a kibaszott katolikus egyház említésére. A Pénisz-dal (melynek kedves átiratai a Vagina- illetve a Fenék-dal) is érezhetően új volt a legtöbb nézőtárs számára. Amikor némi aktualitást becsempészve, putyin elvtárs (nem írnám le nagybetűvel a nevét) fejére „CENZÚRÁZVA” pecsét került, az pedig cseppet sem volt váratlan tőlük, viszont nagyon is helyénvaló. Mindenki a maga eszközeivel ad hangot a véleményének, ők így. Ha már a világ nagyhatalmai meg sehogy… 

Ha már idáig kitartott a kedves olvasó, akkor megemlíteném, hogy bizony az idő vasfoga rendesen rágódott a Pythonok még élő tagjain, de jól tartják magukat. Egyedül Mr. Jones-on éreztem, hogy kicsit mintha lassabban reagálna, meg szegény nem is kapott túl sok szerepet, pedig megnéztem volna a klasszikus sztriptíz-jelenetében… Mr. Cleese mintha semmit sem változott volna, talán csak még ijesztőbben tud köhögni meg krákogni, Mr. Palinnel közösen előadott Döglött Papagáj c. művében pedig gyönyörködhetünk az angol nyelv, de még inkább a magyar nyelv sokszínűségében. Michael Palin hihetetlen módon 71 évesen is cuki. Nemrég egy interjúban a riporter kérdésére, miszerint ki az, akiért még ma is őrjöngnek a csajok, ő volt az egyértelmű válasz társai szerint. Azt viszont hozzátenném, hogy amennyire meglátszik az idő múlása Terry Jones agyán, annyira nem a kinézetén. Terry Gilliam pedig minden eszközt bevet annak érdekében, hogy a gyengébb gyomrú nézők rosszul legyenek, ő az az ötösből, aki semmi mást nem csinál, csak hülyét saját magából. Végre szerepelhetek én is, gondolhatta magában, így minden idióta jelmezbe belebújt, amit csak elé raktak. A fő meglepetés-felelős ő volt, teljesen váratlan megoldásokkal szolgált a nagyközönségnek. Az 1989-ben eltávozó Graham Chapman pedig biztosan a Papagáj társaságában röhögte ki bárgyú nőimitátor kollégáit a másvilágon.

A legtöbb, éles társadalomkritikával átitatott jelenetük még ma is szörnyen aktuális. Még mindig tabudöntögető és elgondolkodtató, amit csinálnak. Nekik aztán tényleg nincs szükségük még több pénzre, nem akarnak mindenáron köztudatban lenni, egyszerűen csak van bennük elég exhibicionizmus, azt tehetik, amit szeretnek és nem mellesleg a nézők ezt szeretik.