Ez a film bizonyíték arra, hogy nem kell mindenáron szétmarcangolt emberi fejeket, meg fröcskölő vért mutogatni a filmvásznon, anélkül is lehet félelmet kelteni. Meg arra, hogy egykoron még jól fordított le filmcímeket sok okos ember kis hazánkban.

     Megjegyzem, azok a bizonyos vagdalkozós horrorfilmek engem soha nem ijesztgettek. Ez viszont annál inkább. Sir Alfred Hitchcock legendás filmjéről van szó. És tutira illetem ezzel a jelzővel, mert Apám, aki évente kábé 2,5 darab filmet néz meg, fél gyerekkoromon keresztül a Madarakról beszélt, szóval valami kell, hogy legyen ebben a filmben, ha még benne is mély nyomokat hagyott. És pár éve végre én is megnézhettem, amiről 10 éven át csak sejtéseim voltak. Nagyon, NAGYON félelmetes mű. Az egészben pedig az a legmókásabb, hogy én gyakorlatilag minden repülni képes lénytől félek. Legközelebb is csak kezelőorvosom és gyógyszerészem jelenlétében nézem meg.

    Az elején egyszerű történet próbálja meggyőzni a nézőt, hogy kellemesen lagymatag 2 órára számíthat. Melanie Daniels (Tippi Hedren) kisasszony kisebb szerelmi háromszögbe keveredik Mitch Brenner ügyvéddel (Rod Taylor) és egy tanítónővel Annie-vel (Suzanne Pleshette). Azért néha bepofátlankodik a vászonra egy ronda madár, és ha netán analfabéták vagyunk, akkor nem is gondolnánk, hogy a címszereplők egyikét láttuk elsuhanni. Szóval lassan, nagyon lassan eljutunk az első hátborzongató jelenethez, aztán megint egy kis kitérő a szereplők magánéletére. Jessica Tandy alakítja az aggódó anyát, aki fia választottját egészen addig kétkedéssel fogadja, mígnem ezek a undorító dögök meg nem változtatják a véleményét. Ő kifejezetten ijesztően van kisminkelve, engem Frankenstein menyasszonyára emlékeztet. Antonio Banderas anyósa meg aranyszőke, jókedvű, kissé idegesítően bájos. Mindketten hátrányukra változnak meg a film végére, ezt azért elárulom.

   Tehát kis szünetekkel továbbra is fenntartja a feszültséget a Mester, a vendéglőbeli jelenetnél a néző már úgy érezheti, hogy most azonnal kiviharzik a moziból/lekapcsolja a videjót. De ez totál lehetetlenség, mert egy azon időben a szegény mezei mozirajongó kővé is van dermedve, így nem érhető el a távkapcs. De persze kizárt, hogy bárki valóban le is állítsa ezt a filmet. Mert a lényeg még ekkor hátra van. És Sir Alfred nem hagy nyugtot senkinek a legeslegutolsó másodpercben sem, mert akkor szembesülünk az uccsó képkockával, ami egy olyan állapotot sejtet, ami már nem csak a szerencsétlen madárfób emberek rémálma lenne, hanem minden épeszű emberé. És ez még csak nem is az eredeti záró elképzelés lett volna, annál sokkal ijesztőbbet terveztek a készítők, csak nem volt kivitelezhető.

     Két jelenetet mindenképp meg kell említenem, mindkettő fenomenális és a filmtörténelem meghatározó darabkája. Az egyik, amikor Melanie háta mögött a mászókán megjelenik egy madár, majd megint csak nagyon lassan követi őt egyenként nagyon sok. A másikban stílszerűen madártávlatból látjuk a káosz uralta várost, és megpillantunk először megint csak egy varjúféleséget a szemünk előtt, majd... úúúú, ijesztő.

     Annyi biztos, hogy pár napig egy Nils Holgersson részt se merek majd megtekinteni. Ha viszont még van, aki nem látta a Madarakat, az nézze meg, mert kihagyhatatlan.