Alternatív cím: Jóóóóóóóóóóóóóó reggeeeeeeeelt Vietnaaaaaaaaaaaaaaaaaam!!!!!!!

     Az igazi Adrian Cronauer saját bevallása szerint hadbíróság elé kerül, ha csak a felét megteszi annak, amit filmbéli megtestesítője, Robin Williams. De valószínűleg unalmas is lett volna a történet, ha követi az igazi pofa életét.

     Így viszont sikerült egy mára klasszikussá vált produkciót létrehozni. Cronauert Vietnamba vezénylik 1965-ben, ahol a saigoni rádió bemondójaként kell szolgálnia. Egy nagyvilágot megjárt, oltári humorú, jó kedélyű fickóról van szó, akinek a felettese egy roppant idegesítő, mocskosul antipatikus seggfej (J. T. Walsh) lesz, így már van is egy alapkonfliktusunk. De a legtöbben imádják, sőt a hallgatók egyenesen istenítik Adriant, akiből csak úgy dől a hülyeség és nem mellesleg rock and roll nótákat játszik, a sablonos, szolid szalonzenék helyett. És természetesen van egy jófej segítője is, ő Garlick (Forest Whitaker). Neki köszönhetően egyre jobban eligazodik ebben a fura országban, melybe szinte vendégként érkezik, a pénz meg a szórakozás vezérli; gyakorlatilag észre se veszi, hogy a hazája megszállóként van jelen és a legtöbb vietnami család franciák vagy amerikaiak keze által csonkult. Egy nap viszont meglát egy gyönyörű lányt az utcán (Chintara Sukapatana), és ahogy próbál egyre közelebb férkőzni hozzá - ez mondjuk nem olyan könnyű a helyi szokások miatt -, egyre jobban megismeri ezt a délkelet-ázsiai népet. Főleg a lány öccse van segítségére, Tuan (Tung Thanh Tran). És a bolondozás mellett egyre inkább fontossá válik számára, hogy az országban zajló dolgokat is ismertesse a hallgatókkal, de a Cenzné meg az ura, a Cenz ura ezt rossz szemmel nézik... (Ezt Hofitól loptam.)

     A film nyilván háborúellenes akar lenni, hát mondjuk, hogy ez kipipálva. Az én véleményemet inkább senki ne kérdezze a vietnami háborúról, meg az általános megjelenítéséről az AMERIKAI filmekben, mert ideges leszek. A lényeg, hogy amint felcsendül az örökzöld Armstrong-sláger, a What a wonderful world, és az aláfestő képekben bomba robban a sikátorban, a földművelők közt, és hullákat cipelnek odébb, a leggonoszabb ember is rádöbben arra, hogy a háború értelmetlen és borzasztó. Összefoglalva: a film hatásvadász.  Szerintem végig fenntartja a figyelmet a történet, valóban olyan, mintha mi is ott lennénk a szereplők mellett, Robin Williams pedig csöppet sem meglepően nagyon vicces gyerek. Kiskoromban ezért imádtam ezt a filmet: a maratoni pofázás miatt, aminek akkoriban mondjuk valószínűleg a 90 százalékát se értettem, de egyszerűen magával sodorja az embert. A drámai része ugyanolyan jól kidolgozott, van benne ugyebár egy fordulat, ami sokadszori nézésre is meglepő és olyan szomorú.

     Elsősorban a vicces dolgokra asszociálok, ha meghallom a címet, de a megnézetel után azért mindig az a gondolat férkőzik az agyamba, hogy el van cseszve rendesen ez a világ. 1965-ben is így tűnt (már nem nekem, mert akkor még nem éltem én hahaha), most is, és valószínűleg újabb 45 év múlva is olyan lesz. És ez elég szörnyű.

Viszont.

Nem ezzel kell foglalkozni, pláne nem karácsonykor. Boldog karácsonyt egyébiránt kedves olvasók!

Tehát, ott tartottam, hogy viszont. A film csordultig tele van remek zenékkel, ki is ömlenek a filmből, annyira sokan vannak és egy egészen idáig elfolydogált, hogy beilleszthessem ide.

És. Ha már az élet szörnyűségeiről esett szó...

:) (Ez itt valószínűleg az említett Louis Armstrong-sláger volt, de levették.)