Kiváló film, mely szomorú apropóból került levetítésre a tévében: Garas Dezső, a Nemzet Színésze december 30-án elhunyt, ezentúl egy másik világot jelentő deszkákon örvendezteti meg égi közönségét...

     Régi idők focija. Kinek mi jut erről eszébe? Olimpiai bajnokok voltunk 1952-ben, az Aranycsapat legyőzte a veretlen angolokat '53-ban, volt nekünk Albert Flórink, Dalnoki Jenő bácsink, UEFA-döntős Videotonunk. Minderről Minarik Ede (Garas Dezső) semmit sem tud 1924-ben. A háború után, a fejlődés útján (?) halad a csonka Magyarország, a gazdasági világválság még odébb van, Minarik mosodája mégis befuccsol. De! Van egy csapat, azaz kell egy csapat! A Csabagyöngye! A mosodás él-hal fiaiért, bármire képes lenne, hogy bejussanak az első ligába. Régi idők focija... már akkor is pénzkérdés volt. Az akkor még meg sem született Puskás Öcsi mondta, hogy "kis pénz kis foci, nagy pénz, nagy foci". Ebből Ede az alábbiakkal rendelkezik: -

     Ebben a némafilm hőskorát felidéző, Mándy Iván-novellán alapuló gyöngyszemben tanúi lehetünk, miképpen küzd Ede a csapatért, a városért, önmagáért, meg, hogy végre megehessen egy karéj istenverte vajas kenyeret. Remek, remek és remek.

     Sándor Pál és Garas Dezső együttműködése ezután csak még jobban kiteljesedett, ebben a filmben pedig nem lehet hibát találni. Nincs. Garas, ugyebár mondani se kell, őstehetség volt. Soha fel sem merült bennem, hogy ő nem Minarik Ede valójában, meg nem a Stock Ede vagy éppen Borz, a Süni és barátaiból. Egy az egyben ő lett maga a szerep. Pedig nem is készült színésznek, ösztönösen tudta, mi a színészet.

     Minarik Ede lelkes, furmányos, kicsit bolond, álmodozó, imádja a hazáját, de kevésbé kedveli a mosodába betévedő vásárlót. Csapata bőven ad okot a derültségre, Dobsa Sándor zeneszerző pedig elkalauzol minket a század elejére, amikor egy szál zongora is tökéletesen kiszolgálta a némafilmeket. Sok-sok felgyorsított mozgás, mókás zűrzavar meg minden van itt.

     Mellékszereplők se kutyák: Kern András, Esztergályos Cecília, Major Tamás, Gór-Nagy Mária, Márkus László.

     Nagyon érdekes, az utcákon, a moziban, a pályán nincs senki más szinte, csak a főszereplők, olyan, mintha Csabagyöngyén kívül más nem is létezne. Furcsa utcai fények, poros utcák, néptelen lelátók. A film végig vicces, bár a mondanivaló csöppet sem az: amit az ember igazán el akar érni, akárhogy küzd is érte, nem csak rajta múlik. Ha kikap a csapat, akármit is ért el addig, világvége van. Ezt csak mi, magyarok értjük igazán...

     A Himnusz dallamaira elszálló Minarik pedig a magyar filmgyártás legnagyobb jelenetei közt van és kész.