Amióta az eszemet tudom, szeretem a francia filmeket, mert van bennük valami egyedi, különleges, amit nehéz megfogalmazni, amivel sehol máshol a világ moziiparában nem találkozhatunk. A két kedvenc francia rendezőm Luc Besson és Jean-Pierre Jeunet, jelen esetben utóbbi "világmegváltó" művéről beszélünk, amit mindenki imád - de most az egyszer én is így vagyok vele:)

Amélie (Audrey Tautou) 23 éves felszolgálónő egy kis bisztróban. Furcsa gyermekkora miatt nagyon különösen látja a világot és az embereket maga körül, gyakorlatilag mesebeli helynek képzelve az egész életet. Egy napon aztán véletlenül rábukkan a lakása falában egy dobozkára, amit évtizedekkel korábban egy kisfiú rejtett el ott, benne a legféltettebb kincseivel. Hősnőnknek eszébe jut, hogy az egykori kisgyerek biztosan mennyire örülne, ha most, felnőttként visszakapná a régmúlt idők darabkáját, így elindul, hogy megkeresse a gyermeket, aki mára már 50 éves férfivá érett. Amélie ennek az élménynek a hatására eldönti, hogy jobbá akarja tenni mások életét és innentől kezdve mindent megtesz a többiek boldogságáért. Ám a csodálatos feladat teljesítése közben csak egyvalakiről megfeledkezik: önmagáról. Vajon ki fogja boldoggá tenni őt?

Jeunet-t onnan lehet felismerni, hogy őrült, furcsa figurákat vonultat fel egy nagyon erős színekkel bíró világban, ahol mindig valami szokatlan történik, ám az átlagostól eltérő szereplők és események mögött valójában az élet mindennapos kérdéseivel foglalkozik, azokkal, amik mindnyájunkat érintenek. Az Amélie csodálatos életében például a szerelem, a barátság, az emberek emberszámba vétele, a boldogság keresése és az apróságokkal mások napjainak szebbé varázsolása jelenik meg; aztán miközben néztem, rájöttem, hogy ezek a figurák mégsem annyira abszurdak, sőt, jobban hasonlítanak ránk, mint hinnénk. Hiszen itt van az író, akinek nem adják ki a könyveit - honnan tudhatod, hogy a mindennapok során hány író mellett mész el az utcán?; meg a féltékeny férfi, aki még hónapokkal a szakításuk után is a volt barátnője után kajtat - mindent megtesz, hogy pokollá tegye a nő életét, mialatt saját szánalmasságát észre sem veszi, ilyennel találkoztam már; vagy éppen az idős úr, aki napjait magányban tölti - önhibáján kívül. És ha velük találkozhatunk a valóságban, akkor talán lehet, hogy van közöttünk egy-két Amélie - jó érzés ezt gondolni:)

A fő cselekményszál, vagy ha úgy tetszik, mondanivaló, rejtve marad és bár végig látható, a vicces és szép dolgok elfedik előlünk. Sok-sok kis esemény jön, amik a szereplőikkel együtt összefüggenek egymással és végülis rengeteget lehetne beszélni az apró mellékszálak főszereplőiről. Vegyük példának Lucient (Jamel Debbouze), aki a sarki zöldségesnél dolgozik. Az egyik keze béna és kissé szellemileg fogyatékos, ám kedves, segítőkész és jó szándékú; ezen tulajdonságai pedig nagyon hasonlóvá teszik őt Amélie-hez. A főnöke folyton szívatja és pocskondiázza, emiatt Lucien a hősnő segítő szándékának egyik célpontjává válik, amikor a véletlennek köszönhetően Amélie "bosszút állhat" a zöldségesen, igazságot szolgáltatva. Láthatjuk, hogy a címszereplő ideális világában Lucien lenne a főnök és a rosszindulatú fickó a kisegítő, nem pedig fordítva; ezen kívül megelevenedik előttünk a magányos "üvegember" (Serge Merlin) és a fogyatékos ifjú barátsága is - együtt festenek, ám az egyedüllétre kárhoztatott öreg néha nehezen fér meg az együgyűségéből fakadóan boldog sráccal. Már ez a pici szál magában nagyon érdekes, akár egy egész filmet lehetne szentelni neki.

"Az élet egy olyan előadás próbája, amit sosem tartanak meg." 

A szépséges látnivaló mellett a kedves és humoros események sokasága teszi emlékezetessé Jeunet remekét, amiben néhányan drámát, mások inkább vígjátékot játszanak, Tautou és a férfi főhős Mathieu Kassovitz karakterei pedig eközött a két műfaj között ingáznak, összekötve a mellékszálakat meg a többi figurát egymással. Érdemes minden apró részletre figyelni, mert bár sokszor csak valami aranyos vagy vicces dolgot láthatunk (maci alakú felhő, világutazó kerti törpe), mégis akadnak motívumok, amik csak később nyernek értelmet (például az újságcikk a gleccserről vagy a fotóautomaták fantomjának esete). A humor nagyon fontos, hiszen ez az egyik legfőbb erény, ami segíthet bennünket az élet viharai közepette és a valóságban is lépten-nyomon jól jöhet. Kiemelném még a sebesen váltakozó képeket, a gyorsítást, a montázs-technikát meg a zene és a csönd remek használatát - az egészre a koronát a kitűnően megírt párbeszédek teszik fel.

Lássuk a színészeket! Az über-cuki Tautou és a rendkívüli méretű orral megáldott Kassovitz mindketten kedves, kissé esetlen, a maguk álomvilágaiban élő figurákat játszanak, akik nagyon szimpatikusak és jó fejek. A mellékszereplők közül a megszállott, savanyú és gonoszkodó Joseph bőrébe bújt Dominic Pinon most is kiemelkedik - az övé a legjobb poén ("Teveszőr."). Serge Merlin megható alakítást nyújt az üvegcsontú idős úrként, Rufus pedig remek Amélie magányos, befelé forduló apjaként. Jamel Debbouze itt sokkal kedvelhetőbb, mint az Asterix és Obelix 2-ben - a fogyatékosok megjelenítése mellett ő az egyetlen kisebbségi szereplő is, mivel marokkói. Néhány francia filmekből ismert arc/név szintén felbukkan: Isabelle Nanty (Georgette, a Jöttünk, láttunk, visszamennénkben Bernier titkárnője), Armelle (Philomene, a Jöttünk, láttunk... 2-ben Petronilla), André Dussollier (a narrátor, a Vidocq-ban a rendőrfőnök) és Ticky Holgado (a beszélő képsor és Martineu a Pofa be!-ben). A rendező a forgatókönyv írásában is részt vett, valamint ő választotta ki a szinkronhangokat a csak hangként hallható szereplőkhöz.

Érdekességek: Jeunet 1974-ben kezdte el az emlékek és történetek gyűjtését, amik végül az Amélie cselekményévé álltak össze. Valószínűleg erőteljes inspirációt nyújthatott Dosztojevszkij regénye, Az idióta is, mert mindkettőben naiv, ártatlan és túláradóan kedves a főszereplő; plusz a bukott író neve, az Hipolito erre a műre utal, mert abban is van egy hasonló nevű fickó, Hippolite, aki bukott filozófus. Egy másik forrás szerint a cselekményt az 1994-es Chungking Express című távol-keleti alkotás második fele inspirálta, ami szintén a boldogság kereséséről szól. A világjáró kerti törpe meséje a valóságban gyökerezik, ugyanis a '90-es években Franciaországban és Angliában a magukat Kerti Törpe Felszabadítási Mozgalomnak nevező társulat több mint 150 ilyen giccses díszt lopott el, amikről aztán hasonló képeket készítettek. Az ötlet később egy utazási iroda reklámkampányában megint visszaköszönt.

A stáb minden kiválasztott helyszínt megtisztított, hogy beleilljenek a címszereplő fantasztikus álomvilágába; ám többször igencsak nehéz helyzetben voltak, például a pályaudvar esetében. Audrey Tautou nem tudott kővel kacsázni, ezt utólag számítógéppel rajzolták meg. A nyitó képsorok alatt a gyermek Amélie-t láthatjuk, amint mindenfélét csinál - ha ekkor figyeljük, hogy éppen kinek a nevét írják ki (pl. operatőr, vágó, stb.), akkor észrevehetjük, hogy a kislány ezekre a foglalkozásokra utaló dolgokat művel. A lenyűgöző látványt digitális animációval és a képek utólagos manipulálásával, az ún. digital intermediate módszerrel alkották meg. A záró stáblista alatt minden egyes színész képét láthatjuk, mégpedig a férfi főszereplő, Nino fotóalbumához hasonlóan széttépett és utólag összeragasztott fotográfiák formájában. A statiszták között van egy magyar hölgy, bizonyos Kovács Julianna. 

A Le fabuleux destin d'Amélie Poulain 77 millió frankból készült, a bevétele pedig kis híján 174 millió dollár lett, világszerte kritikai megbecsülésnek örvend ma is, na meg rengeteg díjjal jutalmazták. Az Európai Filmfesztiválon a Legjobb Filmnek választották, nyert két BAFTA-t és 4 Cézár-díjat. Ausztráliában megválasztották az ország második kedvenc mozijának, felkerült a New York Times valaha készült 1000 legjobb filmjének listájára és az Empire Magazin szavazásán a világ második legjobb mozgóképe lett. 2010-ben az Amerikai Operatőrök Szövetsége az évtized legjobban fényképezett filmjeként nevezte meg az Amélie-t. Egy békafajt is elneveztek a kedves lány után, a Cochranella amelie-t. Különös módon a kirobbanó siker ellenére egyetlen nagyobb stúdió sem vette meg a forgalmazás jogát, így jelenleg sincsen nemzetközi terjesztője, annak idején pedig azért nem került be a Cannes-i Filmfesztivál programjába, mert a kiválasztásért felelős Gilles Jacob érdektelennek találta - ő azonban még csak egy félkész verziót látott, amiben a zene sem volt benne. 

Az Amélie csodálatos élete szerethető, kedves és örök érvényű film, amit jól esik nézni, mert a boldogságról, a szerelemről és arról szól, hogy mi magunk képesek vagyunk jobbá tenni az életet - akár mindenki más számára is:) Szép, vicces és aranyos, nagyon jó mozi! 

Pontozás: 

imdb: 8.4 (4 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 6/5 

Várható írások: Let Me In.