Rovatok

Filmrajongó

Több mint 1000 bejegyzésből álló magyar nyelvű filmadatbázis, filmrajongóktól filmrajongóknak. Nem vagyunk kritikusok, nem vagyunk szakértők, csak két tv-néző, akik szeretik a filmeket:) Ha nem tudod, mit nézz este, vagy hogy megéri-e látni az adott filmet, keress rá (jobb oldalt a Kategóriák vagy A héten a tvben listában) és olvasd el a véleményünket róla! Erre a címre tudtok írni nekünk: maisieswatch@gmail.com

Kategóriák

akció (139) áldokumentum (7) animációs (61) bekategorizálhatatlan (5) dokumentum (14) dráma (321) fantasy (137) háborús (18) hill (20) hírek (78) horror (196) kaland (78) katasztrófa (4) krimi (73) magyar (80) musical (11) néma (11) paródia (36) regényem (4) rövidfilm (12) sci fi (148) spencer (26) sport (37) szatíra (9) szuperhős (105) thriller (62) történelmi (34) vígjáték (474) western (9) zene (59)

Friss topikok

2011.07.07. 14:14 Tévésámán

Edgeplay: A Film About The Runaways (2004)

Kedd este gondoltam egyet és letöltöttem ezt. Elég sokáig tartott, mire lejött, meg elhülyéskedtem az időt, így kb. fél 2-kor (éjjel) álltam neki nézni... Majdnem hajnali 4-ig tartott és bár egy csomó dolgot leírtam a nézése közben, arra jöttem rá, hogy meg újra látnom kell, mielőtt megírom, mert a felét fel se fogtam. Így tegnap délután másodszor is megtekintettem, ezúttal sokkal jobban megértettem, így átfogóbb képet tudok adni róla. (Kár, hogy senki sem ismeri őket itthon, mert akkor lenne olyan, aki elolvasná a cikket...)

1975-ben Amerikában megalakult egy rockzenekar, ami csak 16 éves lányokból állt. Joan Jett, Lita Ford, Cherie Currie, Jackie Fox és Sandy West, vagyis a The Runaways mérsékelt sikereket ért el saját hazájában, ám Japánban óriási sztárok lettek. A lányokat a karizmatikus zsarnok, Kim Fowley menedzselte, és egy hozzájuk hasonló tini, Kari Krome írta a szövegeiket. Ebben a filmben Joan Jettet kivéve a banda minden tagja megszólal és elmesélnek olyan dolgokat, amiket sosem tudhatnánk; felelevenítenek eseményeket, amik ismertek, ám ezeket saját szemszögükből mutatják be, és ami a legfontosabb: feltárják az egymáshoz való viszonyukat a nézőnek. A rendező-író-producer és zenei felelős az a Victory Tischler-Blue, aki anno Vicki Blue néven 1978-ban csatlakozott a csapathoz basszusgitárosként, miután Jackie Fox kivált. Az említett másik basszer hölgy segédproduceri feladatokat látott el - ez az egyetlen film, amin dolgozott.

Az egésszel a gond ott kezdődött, hogy Jett, aki a dalok jogait birtokolja, nem volt hajlandó beszállni ebbe a buliba. Azt mondta: "Ha lesz egy Runaways-film, akkor annak arról kéne szólnia, amit véghezvittünk; a turnéinkról; az együttesekről, akikkel együtt játszottunk; az emberekről, akiket inspiráltunk. Nem fogok részt venni egy Jerry Springer-szerű lejáratásban." Volt benne valami, amikor ezt nyilatkozta, mert végülis ez történik - ahogy Lita Ford a filmben ki is mondja: "Ők sárral dobálnak engem, én meg őket." Mindössze a Rock 'n Roll című eredeti Runaways-szám van benne és a japán turnéról a Sandy által énekelt Wild Thing - viszont egyik sem az ő daluk. Az elvárt muzsika helyett hallhatjuk az őket inspiráló Suzi Quatrot és több Lita Ford-slágert.

Blue filmje kezdetben olyan kis cuki, szirupos visszaemlékezgetésnek indul, poénkodásokkal, a régi szép időkkel, ám lassan átmegy öt fiatal nő tragédiájának bemutatásába. Ezeknek a lányoknak nem volt normális tinédzserkoruk, drogok, szex és alkoholizálás kísérte őket a turnéikra; a menedzsereik rabszolgahajcsárként hajtották és bántották őket; a szüleik aggódtak értük és a napjaik az egymással meg saját magukkal vívott örökös harcokról szóltak. Egy helyen valami kritikus kiemelte, hogy "az a brutális őszinteség jellemzi a mozit, ami manapság ritkán jut el a vászonra". Igazán eredeti megoldás, hogy a kamera szinte sosem állt le, így azok a dolgok is megmaradtak, amiket talán más kivágott volna. Ugyanakkor valaki azt írta, hogy "itt az igazság mindig ahhoz igazodik, aki mondja" - vagyis mindenki másként emlékszik, nekünk kell eldönteni, kinek hiszünk.

Mivel kiderül, hogy valójában egy sem volt közöttük, aki az összes többi lányt szerette volna, így egyértelmű, hogy megy a mocskolódás, de ebben rejlik az egész varázsa. Itt igazi érzelmek vannak, főleg West kinyilatkoztatásai szívbe markolóak - ő végig teljesen nyílt; de mégsem trágár, ordenáré módon mondja el azt, amit szeretne; hanem elgondolkodtatóan; egyszerű, mégis intelligens emberként. A másik, aki nagyon szimpatikus volt nekem, az Fox, akiről kiderül, hogy tényleg ártatlan kislány volt, aki belekeveredett ebbe a világba, és míg a többiek a káros élvezetek rabjai lettek, ő tartotta magát - de ettől csak méginkább szenvedett köztük. Lita Fordról pillanatok alatt az ugrott be, hogy ő a női Ozzy Osbourne - végig napszemüveg van rajta, folyton káromkodik és egy csomó dologra képtelen visszaemlékezni – de az nem tetszett benne, hogy még a legvéresebb eseményeken is röhögött. Cherie első ránézésre a buta szőke, de kiderül, hogy sem régen nem volt, sem most nem lett az - ám ő követte el anno naivitásából a legtöbb hibát, ő került a legrosszabb állapotba; de mégsem szégyelli, hanem kitárulkozik előttünk. Maga a rendező is elmeséli saját élményeit, ám ő csak az utolsó két évre jött, így sok rosszból kimaradt - ezért sem tud annyit mocskolódni:D

Felszínre kerülnek olyan megdöbbentő dolgok, mint hogy Cherie-nek abortusza volt a második album felvételekor, Jackie öngyilkos akart lenni Japánban, és hogy Fowley szörnyű módokon rombolta a lányok önbecsülését és egymáshoz való viszonyát. Megtudhatjuk ki kivel jött össze, ki kivel feküdt le, hogyan tették tönkre egymást és hogyan tették tönkre őket a felnőttek. Megszólal Sandy és Cherie édesanyja is, az ő véleményük még inkább érzelmekkel tölti meg a filmet.

Néhány egyéb érdekesség: A cím egy szexuális játékra utal, melyben az egyik fél megpróbálja partnerét érzelmi és/vagy szexuális határaira eljuttatni. Kim Fowley 10 ezer dollárt kért volna az interjúért, aztán beleegyezett, hogy megcsinálja ingyen is, de csak ha minden egyes kérdésre dalban válaszolhat. Ez így alakult, ám mégsem kerülhetett bele a kész műbe, mert minden éneket le kellett volna védetni hozzá:) Amit tőle láthatunk, az a VH1 által készített interjúkból lett, amit ők ingyen Blue rendelkezésére bocsátottak. Az A Film About The Runaways 80 ezer dollárból készült, a bevétele nem ismert. A kritikusoknak tetszett, brutális őszintesége miatt. Ez, meg az érdekes képi megoldások és a jó zeneválasztás az, amik remek dokumentumfilmmé teszik az Edgeplay-t.

Jó film ez, de mivel szomorú és imázs-romboló volt nekem, plusz ugye Joan Jett nincs benne, így mégsem mondhatom azt, hogy tetszett. Ha van még itthon akárki rajtam kívül, aki szereti a zenéjüket, az nézze meg, mert érdemes; a többieknek pedig talán azért ajánlanám, hogy hátha utána kíváncsiak lennétek egy-két Runaways-dalra. Egyébként A rocker csajokban látott sztori ehhez képest csak cukormázas handabandázás...

Ja és még valami: Maradjatok a főcím után!

Pontozás:

imdb: 7.1 (5 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 4/5 (Hosszú és elképesztően sok információ van benne, ezért lefáraszt - emiatt adok neki egy mínuszt.)

Várható írások: Transformers 3., Rémálom az Elm utcában 2.

Szólj hozzá!

Címkék: zene dokumentum


A bejegyzés trackback címe:

https://transfesser.blog.hu/api/trackback/id/tr113047298

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.