Nem olvastam a könyvet, sőt nem is érdekel, de ez a film azért mindig jól jön unalom ellen.

     Főszerepben Renée Zellweger látható, aki teljes mértékben meggyőző alakítást nyújt. Bridget csak arra vágyik, amire minden hasonló korú nőci, azaz a fehér pacin közlekedő hercegre, normális melóra és családra. És naplójának tartalmát, tehát a fentiek lázas keresésének részleteit megosztja a nézőkkel. Így ismerkedhetünk meg a hölgy főnökével, a nőcsábász Daniellel (Hugh Grant), aki előszeretettel káromkodik, igen érdekes felfogással rendelkezik a hűségről meg hasonlókról, és egy nagy bunkó. Mr. Darcy (Colin Firth) az ő totál ellentéte, mert ő egy karót nyelt sztárügyvéd, aki mindemellett viszont kedves és csodás ember. Mindkét pali odavan Bridgetért, meg igazából Bridget is ő értük. A csaj elborult elméjű anyja (Gemma Jones), jó fej apja (Jim Broadbent), elmebeteg haverjai, meg úgy általában a világ azon mesterkedik, hogy Bridget élete lehetőleg egy ponton se alakuljon úgy, ahogy kéne. Röviden így össze is foglalható a történet, de természetesen elkerülhetetlen a hepiend.

      Bridget monológjain jókat lehet nevetni, tele a film amolyan, "ezdeciki"-típusú poénokkal, meg jó sok blődli gagyisággal. De a színészek jók, a sztori leköti a figyelmet, sajnos viszont a zenék, amik mennek a jelenetek alatt, hát azok valami elviselhetetlenül rosszak. Az egyik pillanatban a giccstől nem kap levegőt az ember, a másikban meg azon ügyködik, miként lehetne a legcsekélyebb fájdalommal lenyisszantani saját füleit. Szóval borzalmasak a dalok, a legtöbb ráadásul nem az eredeti előadótól van, na ennyi ölég is.

     Feministáknak, Colin Firth-rajongóknak minden bizonnyal elnyeri a tetszését, a többiek meg egy jót röhöghetnek a címszereplő szerencsétlenkedésein. A második része is hasonló.