Óh, a mesés Japán, a legkirályabb robotok (Transformers), az animék és a technológia hazája! Manapság nagy divat japánul tanulni, japán trendeket követni és szinte minden fiatal anime-bolond; régebben viszont Japánhoz két dolgot lehetett egyértelműen kötni: a II. Világháborút lezáró, szörnyűséges atombombázást és az ősi kultúrát. Az utóbbit leginkább a szamurájok alakjai jelképezik még ma is, és a fantasy meg a középkori hadtudományok rajongói között örök érvényű dilemma, hogy kik voltak a menőbbek: Európa lovagjai vagy a Távol-Kelet szamurájai? 

Kik voltak a szamurájok? Thomas D. Conlan Szamurájok – Fegyverek és harci technikák 1200-1877 (2010) című könyvének 8. és 10. oldalai szerint a manapság képzeletünkben élő nagy harcosokat eredetileg gokenineknek nevezték („nagyurak tiszteletreméltó vazallusai”), akik a nagyurak kíséretébe tartozó fegyvereseket vezettek, és ez utóbbiaknak volt szamuráj a megnevezése: „A szamuráj úgy viszonyult egy gokeninhez mint a fegyverhordozó a lovaghoz.” Az idő múltával viszont utóbbiakra átragadt az előbbiek neve, így A hét szamuráj korszakában (16. század) már eképp neveztettek „a szabadságukat mindennél töbre (sic!) tartó régi harcosok leszármazottai”. Kezdetben főleg lóról harcoló, megállíthatatlan íjászok voltak, aztán fokozatosan tértek át a szálfegyverek, a kardok, végül a puskák és pisztolyok használatára. Az európai és amerikai képzeletet megragadó szamurájok a 16. századiakon alapulnak, akik elvesztették korábbi, a lovagságra is jellemző „földért harcolok” életmódjukat, helyette státusz-szimbólumként hordták a két kardot (a katanát és a vakizasit, a parasztok ekkor már nem viselhettek fegyvert); másrészt rendelkeztek „azzal a (ritkán érvényesített) joggal, hogy levágjanak bárki közrendűt, aki nem viseltetik irántuk kellő alázattal és tisztelettel”. Nagyon fontos volt számukra a felmenőik felemlegetése, büszkék voltak, még akkor is, amikor a modern világban már nem maradt helyük. Az 1800-as évek legvégén tűntek el hivatalosan is a történelem színpadáról, ám emlékezetük tovább élt még az említett II. Világháborúban is, ahol az összes japán tiszt katanát hordott, státuszuk jelképeként, sőt, néha még a repülőgépek pilótái is maguknál tartották a légi harcok során egyébként teljesen haszontalan fegyvert. A szamurájok még ma is itt vannak velünk, filmekben, videojátékokban (pl. Mitsurugi vagy Yoshimitsu a Soul Calibur-szériában, Yasuo és Yone a League of Legends-ben), sorozatokban, animékben és akció-figurákként; kardjaik népszerű dísztárgyak, de sok keleti harcművészetben is szerepet kapnak. 

Ha már ezen túl vagyunk, még két dolgot kell megemlítenem, mielőtt belevágunk: Ezt a filmet eredeti dvd-n kaptam egy volt kollégámtól, aki lakás-eladás után ki akarta dobni. Majdnem egy évnek kellett eltelnie, mire végre rá tudtam venni magam, hogy megnézzem, ez pedig azért van, mert 3 és fél óra hosszú… Viszont jelen esetben ez teljesen indokolt, ellentétben a mai hasonló hosszúságú izékkel – jegyezzük meg jól: azért, mert egy film régi, még nem feltétlenül rossz! Cikkem tárgya pedig ennek fényes példája, merthogy kifejezetten jó! 

1586-ban járunk, Japánban, ahol egy névtelen, apró falut lovas banditák zaklatnak. Miután sikerült túlélni az előző évi támadást, a harcban járatlan földművesek rettegve veszik hírét, hogy a rablóbanda ismét lecsapni készül, amint az árpa beérik. Nagy nehezen eldöntik, hogy felveszik a kesztyűt, de ehhez szükségük volna néhány rátermett fegyverforgatóra, így páran elindulnak a közeli városba, hogy ott megpróbáljanak felfogadni néhány szamurájt. Eredetileg csupán négyet szeretnének, de az elsőként melléjük álló Kambei (Takashi Shimura) mérlegeli a tervet, majd kiötli: hét szamurájra lesz szükség… A higgadt, bölcs és becsületes öreg a falusiak segítségével összegyűjti csapatát, ők: a fiatal, tapasztalatlan Katsushiro (Isao Kimura); a háborúban edzett, lojális Shichiroji (Daisuke Kato); a nem túl ügyes, de annál jobb kedélyű Heihachi (Minoru Chiaki); a kalandvágyó, becsületes Gorobei (Yoshio Inaba); a szűkszavú kardmester Kyuzo (Seiji Miyaguchi); valamint a habókos, hangos és meggondolatlan Kikuchiyo (Toshiro Mifune). A szamurájok kiképzik a falusiakat, vezetésükkel megerősítik a falut, aztán a parasztok meg az alacsony rangú, de büszke harcosok együtt szállnak szembe a vérszomjas banditákkal… 

Mikor betettem a dvd-t, az a furcsa helyzet fogadott, hogy a Beállítások menü nem igazán reagált az utasításokra. Sikerült elindítani a mozit magyar hanggal, de mivel a szinkron az Európába importált vágott változathoz készült, a visszaállított jelenetek pedig kizárólag japánul érhetőek el, így már a harmadik snittnél kiderült, hogy nem értem, mit mondanak. Ugyanis a visszaállítást úgy csinálták meg, hogy szól a magyar hang, ami hangosabb az eredetinél, aztán átvált japánra, de nincsen beépített felirat, vagyis be kell kapcsolni a feliratot, ám az akkor is ott marad, amikor a szinkron miatt nincsen rá szükség… Majdnem fél órás szórakozás után elértem, amit akartam: japán hangok beszéltek, amit sokszor későn megjelenő, jó pár helyesírási problémát tartalmazó magyar szöveg kísért. Ez a film élvezeti értékén nem rontott, a lemezt pedig ingyen kaptam, de hangsúlyozom, hogy ezért valaki valamikor pénzt fizetett! 

„Keressetek magatoknak éhes szamurájt!” 

A fentebbi kis kitérő után vissza a témához! Hazánkban 1954 a sztálini terror alól éppen felszabaduló, de még mindig a Rákosi-rendszert nyögő realitást jelentette, ezalatt Japánban még alig múlt el a szövetséges megszállás, és a második nagy világégés utáni újjáépítés, újrarendezés zajlott. Ebben az időszakban kezdett a pályára csúcsára érni A hét szamurájt író és rendező Akira Kurosawa, aki a nyugati mozik hatását vegyítette hazája hagyományaival, hogy létrehozza egyedi stílusát.

A fekete-fehér Shichinin no Samurai egy olyan korszakba röpíti vissza a nézőt, ami Európában a reneszánsz időszaka, az Újvilág meghódításának ideje; Japánban pedig a bevezetőben említett nagy társadalmi változás ideje. Ekkor kezdett kialakulni az a szamuráj-réteg, akik közül hőseink kikerülnek: földjük már nincs, fegyverük és harci tudásuk van. Büszke őseik hagyományait követve elsősorban gazdag nagyurak szolgálatába vágynak, ám vannak köztük, akik beérik a történetben szereplő falusiak által ígért napi háromszori étkezéssel, szállással és a Kambei szerint rájuk váró harccal, ami azonban „se gazdagságot, se dicsőséget nem hoz”. De ahogy a lovagokat elvileg kötelezte a lovagiasságra a fogadalmuk, úgy a szamurájok útját is irányította a bushido, amit leginkább a becsület, az erény és a tisztelet összesítéseként lehetne leírni. A hét, akik összeállnak, mind rendelkeznek azzal a tulajdonsággal, hogy nincs igazán vesztenivalójuk, de érdekes végignézni, melyikük miért csatlakozik az elvileg nemes ügyhöz.  

A rendkívül hosszú játékidő első kb. félórája a falusiak dilemmáját tárja elénk, ez még nem egy túl izgalmas rész, viszont máris láthatjuk, hogy mi az, ami az akkori közembernek számított: A föld, amit a föld megterem, a család és legfőképpen az élni akarás. (Legalábbis ekkor még úgy látszik, a kisemmizett, elnyomott parasztoknak csak ennyi jut.) Láthatjuk továbbá, hogy kiemelten kezelik az idősek tiszteletét meg a leányok romlatlanságát. Amint eljutnak a városba és megkezdődik a keresés, akkor kezd érdekessé válni a sztori. Itt már megismerhetjük a szamurájok kettősségét, mert van, aki felháborodik azon, hogy egy földműves egyáltalán meg meri szólítani, míg egy másikat a szedett-vedett szálláson megvernek a munkások, akik ellen veszít szerencsejátékon, ezért a kardjával fenyegeti őket. 

 „Megtanulhatod tőlem, hogy lehet csatát veszteni.” 

A Shichinin no Samurai óriási jelentősége abban áll, hogy először alkalmaztak benne olyan elemeket, amiket ma már megszokottként kezelünk. Ezek egyike a hős megismerése egy szituációban, aminek a későbbi cselekményhez nincsen köze, a másik a csapat összeállítása egymástól független, ám a közös célért összefogó figurákból; de ugyanide tartozik a kulcsmomentumokban a lassítás alkalmazása vagy a kelletlenül hőssé váló alak is. Bár ezek az elemek külön-külön talán már megjelentek korábban, azonban egyszerre itt ötvöződtek először! Mindezekre jó példa Kambei felbukkanása, aki egy nagy csapat bámészkodótól kísérve leborotváltatja a haját (a mostanában oly divatos kis konty anno a szamurájok jelképe volt), ruhát cserél egy pappal, majd kiszabadít egy gyermeket egy sarokba szorított tolvaj karmai közül – utóbbinál a legyőzött tolvaj lassítva zuhan ki az ajtón, ezek után a falusiak kérlelni kezdik Kambei-t, hogy vállalja el a település védelmét, Katsushiro a tanítványa akar lenni, Kikuchiyo pedig a nyomába szegődik. Emberünk igazából kimaradna ebből az egészből, de aztán mégis rááll az alkura… Kambei-nél feltűnő, hogy sokkal több benne a becsület, mint a büszkeség, végig a lelkiismerete vezeti a cselekedeteit.

Izgalmas megfigyelni, hogy az ekkor még a császár által névleg, a sógun által pedig ténylegesen uralt országban milyen tisztelettel közelednek a fegyverforgatókhoz az alacsonyabb rangúak; miként közelednek ők egymáshoz; valamint, hogy milyen könnyű felismerni, ki kicsoda. A fekete-fehér világban is látszik: a tisztelettel övezettek jobb minőségű ruhákban járnak, valamint egy pillanatra se válnak meg státuszuk szimbólumaitól, a fegyverektől, amiknek azért a pénzben mért értékük sem csekély. Érdemes a karakterek lábait nézni, a parasztok legtöbbször egyszerű gyékénypapucsokat hordanak vagy mezítláb járnak, míg a szamurájok (feltételezhetően) bőrből készült lábbeliket viselnek és a lábaik is be vannak bugyolálva. A két társadalmi réteg közti átmenetet képező Kikuchiyo esetében a minőségibb felsőruházathoz a paraszti rétegre jellemző szinte meztelen alsótest társul. 

Az első egy óra második fele a csapat összeállításával telik el, a csúcspont ekkor a 48. perc környékén zajló emlékezetes párbaj, ahol színre lép személyes kedvencem, Kyuzo. Elsőre ő sem vállalja a felkérést… A drámai alapot szerencsére néha megszakítják felhőtlenebb jelenetek, ilyen a teszt, ami elé a kiválasztottakat állítják, majd Kikuchiyo csatlakozása, ahol a néző együtt nevethet a másik hattal a habókos kárára. A „szolgálaton kívüliekből” (roninokból) összeálló csoport végülis így írható le röviden: a borotvált fejű öreg, a bolond, a jókedvű, a komor mester, a fiatal gyerek, az egykori szolgáló szamuráj meg aki barátságból csatlakozik. Utóbbi kettő, név szerint Shichiroji és Gorobei a legkevésbé érdekesek, bár előbbi jó példa rá, hogy nem kell feltétlenül kidolgozott testűnek lenni ahhoz, hogy valaki értsen a harc művészetéhez. 

„Ki tette ilyenné őket?” 

Az első nagy fordulat akkor jön, amikor Kikuchiyo kipuhatolja, hogy a faluban fegyvereket meg páncélokat rejtegetnek. Ő eddig is kilógott a többiek közül, most azonban kiderül, hogy miért: egy erőteljes jelenetben a szamurájok felróják neki meg a parasztoknak, hogy ezeket a felszereléseket haldokló harcosoktól vették el, mire a bolondnak tűnő hetedik kifakad… Sajnos nem tudnám elég jól érzékeltetni a szavait, de a lényege annyi, hogy a földművesek, akik ravaszok, könyörtelenek, mégis gyámoltalannak látszanak, azért ilyenek, mert rákényszerülnek. Az adók, a hatalmasságok visszaélései, a háborúk (ezeket mind a szamurájoktól eredeztetik) mind-mind megtizedelik őket. Pedig csak boldogulni akarnak… Egy másik nagy fordulat, ami a 2023-as nézőnek fel se tűnik, az, amikor Katsushiro felfedezi a fiúnak öltöztetett Shinoról (Keiko Tsushima), hogy lány, ugyanis birkóznak és közben véletlenül megfogja a mellét. Ez teljesen reális helyzet, ám 1954-ben elképesztő merészségnek számított, mind Japánban, mind a világ bármely más filmszínházában. (Manapság meg miket ad a tévé meg a mozi…) Itt probléma bontakozik ki, mert miként már említettem, a leányok ártatlansága nagy kincsnek számított, ezért a falusiak féltik őket a szamurájoktól - egészen az aratásig amazok heten nem is tudják, hogy vannak ilyenek a faluban – kivéve persze a legifjabbat. Ugyanebbe a szálba van beépítve, hogy mekkora kincs a jó étel, főleg, ha egyébként ízetlen, aligha laktató kását kell enni nap mint nap – a városi méltóságos fegyverforgatóknak azonban az ennivalóban mért fizetség derogál. Shino és Katsushiro szerelmi szála tartogat még érdekes pillanatokat, ilyen az öregasszony bosszúja, az erdei „séta”, mielőtt megtalálják a felderítőket vagy az ostrom közepén történő emlékezetes „becsület-elvesztése” szekvencia. Külön érdekesség, hogy itt egyértelműen a nő a kezdeményező fél! 

A végső ostrom majdnem egy órát tart, a valóságban legalább két nap telik el eközben. Itt számos izgalmas jelenetnek lehetünk tanúi, főleg miután a banditák puskákat hoznak magukkal – bizony, a golyóval szemben még a legkitűnőbb kardforgató se számít ellenfélnek… Bár az elesettek leszúrásánál mindig nyilvánvaló, hogy nem sérülnek meg, a harc nagyon valóságosnak látszik, az esőtől dagonyává változott földön a lovak között szegényes ruhákban, kihegyezett karókkal meg dárdákkal harcoló parasztok felidézik, milyen borzalmas lehetett a késő középkor csatáiban lenni. A jó megfigyelő észreveheti, amint 2 óra 46-nál az egyik vágtató lovas igen keményen felökleli az egyik statisztát, nyilván nem direkt, ám a sérülés így is elfordulhatott, szóval milyen lehetett, amikor tényleg egymás megölése a cél? A faluban sokszor nagy tömeg mozog egyszerre, ám sehol se lehet látni eltévedő, hiteltelen vagy ökörködő háttérszereplőt. A puska mellett megjelenik a japán hosszú íj, amely mind lóhátról, mind állva használva súlyos károkat okoz a szemben álló feleknek, a szamurájoknak pedig mindent be kell vetniük, nehogy megtörjön a falusiak morálja. A realizmust tovább fokozza, hogy az összecsapások alatt soha nincsen zene, kizárólag a drámai meg a könnyedebb részek aláfestéseként szólal meg, ám akkor se folyamatosan hallható. Ha már zene, nekem egyedül a hümmögő kórus nem tetszett, de az a szimpla dobolás még hosszan benne maradt a fülemben a végefőcím után is. 

Pár megfigyelés: A városi részben eltűnik a rizs, amire az öreg paraszt vigyázott, aztán Katsushiro odadob nekik egy marék pénzérmét, ám sem ekkor, sem később nem kerül szóba, hogy hová lett az ennivaló. Akkor azt ki vitte el? Párszor feltűnően hallatszik az utószinkron, a nyitánynál a két banditának szerintem ugyanaz a színész a hangja, illetve egyszer mintha Kambei-t se Takashi Shimura szólaltatná meg az egyik beszéde alatt. 1 óra 47 percnél van egy négy perces szünet, amikor a korabeli mozigépész kicserélhette a szalagokat, a nézők pedig kiszaladhattak a mosdóba, vagy csak átmozgathatták magukat. Akadnak mágikus számok: A rablók 40-en vannak, a szamurájok 7-en, a végső csatában 13 lovas ront a falura, az utóbbi szám még egyszer előkerül korábban a családfás poénnál. A befejezésnél az utolsó két halál túl gyorsnak hatott számomra. 

„A győzelem egyedül csak az övék. Mi vesztesek vagyunk.” 

Akira Kurosawa mellett még két forgatókönyvíró dolgozott, ők Shinobu Hashimoto és Hideo Oguni voltak (kis érdekesség, hogy előbbi 100, utóbbi 91 évet élt meg). A hét főhős alakítói közül a leghíresebb színész egyértelműen Toshiro Mifune, aki a ’80-as években a hazánkban is nagy sikert elért Shógun című minisorozat címszereplője volt (ebben Seiji Miyaguchi is szerepelt). A falusiak közül Shino mellett kiemelkedik még néhány szereplő: A fiatal, forrófejű, harcossá váló Rikichi (Yoshio Tsuchiya); a lány apja, a többieknél gazdagabb Manzo (Kamatari Fujiwara); a tehetetlen, folyton felsülő Yohei (Bokuzen Hidari), aki hamar Kikuchiyo figyelmének első számú célpontjává válik; valamint a falu vénje, Öregapa (Kokuten Kodo, aki szerepelt az 1954-es Godzillában). A zenét Fumio Hayasaka szerezte. 

Érdekességek: Két különböző szamuráj-történet is megfogalmazódott Kurosawa fejében, mielőtt a producer Sojiro Motoki megismertette azzal, hogy néhány feljegyzés olyan harcosokról beszél, akik éjszakai őrséget vállaltak falvakban „kosztért és kvártélyért”. Ez már jobban megtetszett neki, így az írók megkezdték a munkát és sikerült kiötölniük hat olyan kardforgatót, akik tetteikben vagy viselkedésükben valódi történelmi hősökkel mutattak rokonságot. Egyedül a hetedik, Kikuchiyo a teljesen saját kitalációjuk. A három forgatókönyv-készítő 45 napig együtt élt, szinte elzárva a világtól, csak a legszükségesebb esetben használták a telefont vagy fogadtak látogatókat. Kurosawa megtervezte a falu mind a 101 lakóját, lerajzolta a családfáikat, ezzel segítette a statisztákat, hogy értsék, milyen viszonyban vannak egymással a figuráik. A címszereplőket és a nevesített falusiakat a direktor minden részletre kiterjedően megtervezte, leírta a ruháikat, az életútjukat, a beszédstílusukat, hogy miként reagálnak a csatában az erőszakra, sőt, még olyan apróságokat is, hogy mi a kedvenc ételük. 

A filmet támogató Toho Stúdió (ahol Godzilla is született, éppen ugyanabban az időben) belső helyszíneket ajánlott fel a rendezőnek, aki azonban a realizmus jegyében felépíttette a teljes falut egy Tagata nevű helyen. Később azt nyilatkozta, hogy „a díszletek minősége meghatározza a színészek teljesítményét (…) Ezért csináltattam mindent valódira. A forgatást megnehezítette, de a hitelességet megnövelte.” Ez egy óriási dolog, pláne, ha a mostani nagy költségvetésű alkotásokkal vetjük össze, ahol 5-10 ember áll gumiruhában egy zöld háttér előtt… (Ugyanezt a túlzott realizmust hozta létre évekkel később Werner Herzog is.) A helyszín viszont csak egy volt azon dolgok sorából, amik miatt a forgatás folyamatosan hosszabbodott, a költségek pedig csak nőttek és nőttek. A stúdió „legalább kétszer” leállította a munkálatokat, amiket viszont végül ismét mindig újrakezdtek. (Az imdbn egy forrás szerint a rendező nem izgatta magát, mert azt gondolta, hogy a Toho túl sok pénzt ölt bele ebbe a projektbe, hogy csak úgy leállíttassa, egy másik szerint viszont éppen Kurosawa járt a nyakukra az újraindítás érdekében.) A legyártásra szánt összeg a produkció vége felé már a négyszeresére nőtt, a felvételeket 148 nap alatt rögzítették. 

Újításnak számított az a praktikum szülte ötlet is, hogy a klasszikus, egy helyen rögzített egyetlen kamera helyett három, különböző pozíciókba elhelyezett felvevőgépet alkalmaztak, így a nagyon összetett, sok-sok embert mozgató szekvenciákat sem kellett újra felvenni, mindegyikből rendelkezésre állt háromféle szalag, háromféle szögből. Kurosawa ötlete volt az ekkoriban még ritkán használt, emiatt elég drága teleobjektívek használata is, amikkel rá lehetett közelíteni a kulcsmomentumokra. 

A harci koreográfiát Yoshio Sugino tanította be a színészeknek, a forgatás elején Junzo Sasamori is segédkezett ebben, de őt később más kötelességei elszólították. A páncélzatok valódiak voltak, nem kellékek. Az ostrom felvételét többször azért kellett szüneteltetni, mert nem tudtak lovakat szerezni a banditák alá. A felgyújtott malom esetében megkísérelték azt az effektet nyújtani, hogy az épület ég, miközben annak valójában semmi baja se esett volna, ám ezzel a technikával a tűz meg se gyulladt. Ezt az életnagyságú makettet háromszor építették fel és égették le, mire meglett az összes szükséges felvétel. Az utolsó csata rögzítésére februárban került sor, a történet szerint zuhogó esőben vívtak egymással, ez pedig kétszeresen borzasztó körülményeket teremtett a helyszínen, ugyanis havazni kezdett. A hóréteget vízzel olvasztották el, ám az amúgy se nyári hőmérséklet mellé a saras föld több helyen megfagyott, emiatt a színészeknek meg a statisztáknak sokszor egy szál papucsban kellett fagyoskodniuk a hosszú munkálatok alatt. A stábtagok sem jártak jobban, nekik ugyanis egyhelyben kellett állniuk a cudar időben. 

A 207 perces játékidővel ez Akira Kurosawa valaha készített leghosszabb filmje. Egy Kenneth Turan nevű úr azt írta erről, hogy a film hossza „tükrözi a mezőgazdasági évet, amely a vetéstől a szépséges virágzáson át a betakarításig tart”. A Tohonál úgy gondolták, hogy az amerikai nézőknek nem lesz türelme ehhez, így 50 perccel megrövidítették a nekik szánt változatot, hozzánk pedig egy még ennél is rövidebb, mindössze 141 perces verzió jutott el. A rendező a forgatási napok alatt, éjszaka dolgozott a vágáson, ezzel kísérelt meg időt spórolni – mint láthattuk, sikertelenül. A kísérőzenét, amit Fumio Hayasaka elkészített, visszautasította, ellenben azonnal megtetszett neki az, ami a komponistának nem, ebből lett végülis ha minden igaz, a dobolásos zene. 

A történet idejét Kikuchiyo „családfájából” számították ki a hozzáértők. Mivel ekkoriban zajlott a „hadakozó fejedelemségek” egyesítése, így gyorsan fogytak a hadurak, akik egymás ellen háborúkat indítottak, ezért sok szamuráj lett ronin, nem volt szükség a kardjukra. Egy Philip Kemp nevű illető azt a megállapítást tette a korszakra nézve, miszerint „a parasztok számára, akiknek a termését megdézsmálták, a házaikat felégették, asszonyaikat és lányaikat elrabolták vagy megerőszakolták, a szamuráj és a bandita megkülönböztetés nem sokat jelentett”. Magyarul: mindkét fél ugyanazt tette velük. Ahogy már korábban volt róla szó, a hétből hatot valódi személyekről mintázták, az imdbn találtam egy részletes leírást Kyuzoról, akit Miyamoto Musashi inspirált. Ez a legendás szamuráj 61 kardpárbajt vívott életében és mindet megnyerte. Az életrajzaiban fennmaradt legelső párbaját örökíti meg Kyuzo belépője, ahol az ellenfele megpróbálja megfélemlíteni, ő viszont egyetlen csapással megöli. Musashi leghíresebb párbajában szintén egy csapással végzett a másik szamurájjal, azonban közben megsérült, ellenfele kardja ugyanis levágta a fejpántját – szóval ugyanabban a pillanatban csaptak egymás fejére. Ezt jelképezi Kyuzo sérülése, a vágás az egyik szemöldökén. Ugyanígy történelmi elődjére utal az, amikor az egyik harc során eldobja a kardját és így teríti le a támadóját, ez Musashi egyik védjegye volt, a vele szemben állók sosem számítottak erre a meglepően halálos trükkre. A Kikuchiyo név fordítása „ezer éves krizantém”, amit olyan fiúknak adtak, akik még nem voltak elég érettek. Ez pedig jól illik a sokszor gyerekesen viselkedő, analfabéta, paraszti származású hetedikre, a többiek igazából ezért nevetnek a névadáson. 

Három szpojler 

Nekem nem tűnt fel, de amikor Katsushiro kimerészkedik a fák közé a szamurájpáncélos bábuval, akkor azt gyors egymásutánban két lövés is éri. Ekkorra azonban a banditák három puskájából már csak egy van náluk, a másik kettőt Kyuzo és Kikuchiyo elvették, a megmaradt utolsóval viszont lehetetlenség lett volna ilyen sebesen kétszer is lőni. Érdekes dolog a már szóba került teszt, amivel megállapítják a jelentkezőkről, hogy alkalmasak-e a feladatra. Gorobei, még mielőtt belépne a szállásra, rájön, hogy a bejárat mögött veszély leselkedik, elvileg észreveszi az ütésre kész fiatal árnyékát. Ez a szövegből nem derül ki, a színész viszont lefelé néz, ott azonban a karaktere semmit se láthat, mert a Nap olyan szögből süt, hogy a rejtőzködő Katsushiro árnyéka befelé vetődik, nem kifelé. Amikor néztem a filmet, arra gondoltam, hogy Gorobei furmányos és pusztán a körülményekből rájön a csapdára – így már nincs is hiba. 

A hétből négyen halnak meg a végére, azonban egyiküket sem tudják becsületes kardpárbajban legyőzni, mindannyian golyótól hullanak a porba. Mindössze Kikuchiyo lő az ellopott puskák egyikével egyszer, de csak vaktában, amivel senkit se talál el. A valóság különös módon éppen ahhoz a három színészhez volt kevésbé kegyes, akik a túlélőket játszhatták, ugyanis ők haltak meg először a hétből: Daisuke Kato 1975-ben, Isao Kimura 1981-ben, Takashi Shimura 1982-ben. A legtovább pedig éppen Minoru Chiaki húzta, aki az elsőként eleső Heihachit keltette életre, ő 1999-ben távozott közülünk. 

Szpojlerek vége 

Akira Kurosawa és Takashi Shimura is szamuráj ősökkel büszkélkedhettek. Kambei szerepére kizárólag Shimurát tudta elképzelni a rendező. Siji Miyaguchi életében nem nyúlt még kardhoz, mikor rá osztották Kyuzo szerepét. A színész részt vett egy gyorstalpaló gyakorlaton, ám a figura győzelmeit a legtöbbször vágásokkal és gondosan megtervezett beállításokkal érték el – például azt sose tárják a nézők elé, miként szerzi meg Kyuzo a puskát. A szerelmi szálban tükrökkel vetítettek fényt Keiko Tsushima szemébe, hogy Shino mindig csillogó tekintetű legyen, a számos újra felvett jelenet miatt azonban ez a módszer károsodást okozott a színésznő szemének (hogy ebből később mi lett, arról nem szól a fáma). Kurosawa és a Gorobei-t játszó Yoshio Inaba rosszul viselték egymás társaságát, a rendező folyton kiabált vele és gúnyolódott rajta. Inabát ez annyira megviselte, hogy bár 1957-ben ismét elvállalt egy munkát Kurosawával, utána szinte alig szerepelt más alkotásokban. Yoshio Tsuchiya, aki Rikichit játszotta, elmesélte, hogy a banditák táborának felgyújtása jelenetnél sokáig kellett várniuk, amíg a szabályzatban előírt tűzoltóautó a helyszínre tudott jönni, ezért addig a stáb tagjai buzgón locsolták a faépítményeket gázolajjal. A tűz emiatt az elvártnál sokkal gyorsabban gyulladt meg, forróbban is égett, ám mivel csak egyetlen lehetőség volt felvenni az egészet, ezért folytatni kellett a munkát. Tsuchiya a forróság miatt megégette a légcsövét, a tűz pedig még a kalyibák mögött álló dombokról is leperzselte a füvet. Az egyik felderítő banditát az a Haruo Nakajima alakította, aki Godzilla első megformálójaként lett világhírű. 

Toshiro Mifune (a képen) azt nyilatkozta, hogy ez volt a kedvenc filmje az összes munkája közül, Kikuchiyo pedig különösen közel állt a szívéhez, mert elmondása szerint mikor őt játszotta, akkor önmaga lehetett. Mivel ennek a figurának nem volt történelmi alapja, ezért Mifunét engedték improvizálni. A színész oroszlánokat tanulmányozott a hetedik szamuráj mozgásának megtervezéséhez, a forgatáson pedig végig karakterében maradt. Attól függetlenül, hogy a végeredményt nagyon szerette, Toshiro úr a forgatást már kevésbé viselte könnyedén. A fagyos februári munkát sokáig felemlegette, mert még sosem fázott annyira, mint akkor; ráadásul állítólag a produkció okozta stressz miatt egyszer ráfogta a karaktere által zsákmányolt puskát a rendezőre.  

Következzék némi irodalmi adalék! A 2005-ben megjelent 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz 304. oldaláról: „Kurosawát John Ford westernjei ihlették meg, és merészen eltávolodott egy jellegzetes japán műfaj, a jidai-geki – kosztümös-kardozós történelmi film, amely a meseországként ábrázolt középkori Japánban játszódik – szűkkeblű hagyományaitól. A hét szamuráj tele van elképesztő akciójelenetekkel, komikus esetekkel, balszerencsés véletlenekkel, társadalmi drámával, pozitív jellemfejlődéssel, valamint a kötelesség és a vágy összeütközéseivel, s mindezt hibátlan realizmussal jeleníti meg. (…) a gyerekek rajonganak a hősökért (…) Számos jelenetet idézhetünk, amelynek döbbenetes vizuális és érzelmi ereje van (…)” Itt megemlítik azt, amit a dvd tokja is hirdet, miszerint két Oscarra jelölt filmmel állunk szemben, egészen pontosan a Legjobb Díszlet és Legjobb Jelmez kategóriákban volt jelölve – ekkor még az Oscar jelentett valamit. 

A 2004-ben kiadott Új Oxford Filmenciklopédiából, 436. oldal: „A háború utáni korszak új rendezői közül Kurosawa Akira a legjelentősebb. Filmjei átvették a nyugati stílusú szerkesztést, hogy drámai módon vizsgálhassák az emberi természet tematikáját. Rendezési technikája érthető volt a külföldi közönség számára, így az egész világ figyelmét ráirányíthatta a japán filmre.” A 748. oldalról: „A japán és a nyugati hatások (…) kombinációja jellegzetes vonása Kurosawa filmjeinek, és nagymértékben hozzájárult folyamatos nyugati népszerűségéhez. Kurosawa azon módszerének dinamizmusa, hogy képeken keresztül meséli el a történetet, mindig témái humanista megközelítésével párosul. Érdeklődése a társadalmi problémák és az emberi természet iránt (…) Filmjei történetkompozíciója, mely a realista leírás és alkalmi romantikus pillanatok kombinációján keresztül halad a tetőpont felé (…) Ezt a klasszikus formát a nyugati stílus – az európai és a hollywoodi módszerek elegye – hozza létre. Sok filmi forma nyugati stílusú montázson alapul Kurosawa filmjeiben. (…) A filmet szórakoztató formaként is továbbfejlesztette. Mély benyomást tett rá Hollywood, különösen John Ford filmjei. Amit Ford a westernnel fejezett ki, az Kurosawánál a jidaigeki (kosztümös filmek) formájában jelent meg: A hét szamuráj (1954) (…) ihletet adott (…) John Sturgesnek (…) A hét mesterlövész (1960) elkészítéséhez; ez is bizonyítéka, hogy Kurosawa művei hatottak az amerikai zsánerfilmek és az európai művészfilm kölcsönös megtermékenyítésére. Kurosawa témáinak középpontjában az emberség áll, s ez a megközelítés alkotta világnézete alapját korai műveitől fogva.” 

Az 1964-es Film Kislexikon 427. oldala ezt írja Kurosawáról: „A haladó japán filmgyártás egyik legkiemelkedőbb művésze, neve méltán bejárta az egész világot. Számos nemzetközi nagydíjat nyert. Műveiben határozottan realista tendenciájú, bár stílusában sajátosan érvényesül a nemzeti stilizáló elem és bizonyos naturális jegyek is. A társadalmi problémák foglalkoztatják és kritikája, valamint ábrázoló képessége fokozatosan mélyült el. (…) Szociális érzékű, szuggesztív művész. Ábrázolásmódja kissé nyers, az indulatok tolmácsolásában néha vad. Legemlékezetesebb munkái (…) a Hét szamuráj ősi legendája (…)” 

A hét szamuráj 210 millió jenből készült, amely megközelítőleg 580 ezer dollárnak felelt meg akkoriban. Japánban több mint 268 millió jent hozott be, az USA-ban pedig 833 ezer dollárt, így a Godzilla mellett ez volt a Toho egyik legnagyobb bevételű filmje 1954-ben. Saját korában sem hazájában, sem nyugaton nem váltott ki túl nagy lelkesedést, ám ahogy az lenni szokott, az évek során elnyerte az őt megillető elismerést, mára pedig az egyik legnagyobb hatású mozgóképnek tartják.

Ez teljesen helytálló, főleg mivel ellentétben sok száz (vagy ezer) másik filmmel, a Shichinin no Samurai felett nem járt el az idő. Az aprólékosan kidolgozott jelenetek, a tökéletes helyszínek és jelmezek, az első rangú színészi játék, a figyelmet fenntartó cselekmény meg az ízig-vérig valós figurák még 2023-ban is izgalmas élménnyé teszik! A hosszú játékidő ne vegye el a kedvét senkinek, ez a 3 és fél óra sokkal jobban megéri, mint egy hasonló hosszúságú mai valami a mozikban! Kifejezetten örülök, hogy megmentettem ezt a dvd-t a pusztulástól, viszont kérdéses, hogy meg fogom-e nézni valaha még egyszer, hiszen immár ismerem a sztori fordulatait meg az agyamba égtek a képek… 

Pontozás: 

imdb: 8.6 (A port.hun 8.9.) 

Szerintem: 5/5 

Várható írások: A hét mesterlövész.