Ez egy remek film. És nem azért, mert Oscar-díjas.

     York hercegeként találkozunk címszereplőnkkel (Colin Firth), a 20-as években. Azonnal átérezheti a néző, miként hat erre a fiatal és ereje teljében lévő haditengerészre a dadogása; megbénítja, már-már kővé dermeszti. Igaz, hogy nem számít különösebben arra, hogy valaha király lesz, hiszen van egy bátyja, Edward (Guy Pearce), de mégis, mint királyi sarjnak, vannak kötelezettségei, melyeknek szerves része, hogy nagy nyilvánosság előtt beszédet mond. Azaz olvas. Kipróbált már hatásosnak mondott módszereket, vén beszédtanárok technikáit, semmi sem segít, még saját lányainak - egyikük idén ünnepli trónra lépésének 60. évfordulóját - sem tud mesét felolvasni. Egy ausztrál embert ajánlanak feleségének (Helena Bonham Carter), akiről annyit tudni, hogy kiváló sikereket ér el páciensei körében. Ő Lionel Logue (Geoffrey Rush), aki a herceggel való legelső találkozásnál egy pillanatig még mintha megilletődött lenne, de azonnal leszögezi, hogy nem fogja királyi fenségnek szólítani "Bertie-t", és nincs olyan, hogy a palotában tartják a kezeléseket - úgy tekint Albert hercegre, mint bármelyik másik hozzá betévedő beszédproblémásra.

     Kapcsoltuk aligha mondható zökkenőmentesnek, de aztán lassanként megismerjük a herceg múltját, miközben furábbnál furább, viszont láthatóan hatásos kezeléseknek veti alá ez az ausztrál. Amikor gyermekkoráról mesél Bertie, az egyszerűen isteni jelenet és nem is kétséges már a néző számára, mi okozza a borzalmas lámpalázat, az elcsukló hangot, a leküzdhetetlen idegességet és félelemet a beszéd kapcsán. Apja (Michael Gambon) halála után az akkori nézetek szerint erkölcsileg megkérdőjelezhető életmódot folytató tesó kerül a trónra. De mindenki látja előre, hogy Albertünk - azaz Györgyünk - nemsokára követi őt, és ez mindenki számára félelmetes dolog lehet, nemhogy neki. A 30-as évek végét írjuk ekkor, és akkoriban időgép híján is bárki megjósolhatta, mi következik a történelem színpadán...

     Rendkívül érdekes, hogy a film maga elég lassú, a helyszínek, a zene, a jelenetek mind egyfajta súlyos feszültség jelenlétét érzékeltetik, mégis élvezhető, szórakoztató ez a mozi és észre sem vesszük, máris eltelik a játékidő. Minden a helyén van, remek arányban keveredik a tragédia a felemelő pillanatokkal, ezt a herceget egyszerűen nem lehet nem megkedvelni. Colin Firth zseniális, csakúgy mint a valóban ausztrál Geoffrey Rush. Remek párost alkotnak, a király és Logue figurája is tartogat meglepetéseket. Nagyon jó belegondolni, hogy valami hasonló mehetett végbe kettejük között a valóságban is; hogy tényleg életre szóló barátságot és szövetséget kötöttek egymással.

     A címben szereplő tényleges beszéd, meg az azt megelőző pár perc egymaga lehetne egy film, annyi minden zsúfolódik össze benne, pedig semmi mást nem látunk, mint egy embert meg egy mikrofont. Azt gondolom, ebben rejlik az egész titka; amit látunk az egyszerű és vontatott, ám ami emögött valójában van, az meg hááát nem semmi!

     Rendesen kaszált Tom Hooper alkotása, ugyebár a legjobb film lett tavaly és abszolút megérdemelten nyert Oscart Mr. Firth. Vagyis minden tekintetben sikeres mű, pedig egyáltalán nem mondanám közönségbarátnak, engem mégis odaszögezett a képernyő elé különleges atmoszférájával. Csillagos 5-ös, mint amilyen a bizonyítványom volt még 1996-ban. De tényleg. Látni kell!

"I want to be the King and Queen of Cheese" rovatunkban ma: