Ez az év, 1992, többek között arról híres, hogy Mozsárágyú ekkor volt bárányhimlős. És ez a film is ekkor készült, hozzávetőlegesen 10szer láttam, de hogy miért? Nem nagy szám, csak valamiért olyan aranyos meg szórakoztató.

     Deloris Van Cartier (Whoopi Goldberg) egy nem túl menő bárban énekesnőként dolgozik és valójában rohadtul unja az életét. A pasija, Vince viszont menő "üzletember" (Harvey Keitel), akinek esze ágában sincs elválni a nejétől, ezért Deloris egy nap (valószínűleg sokadszorra) elhatározza, hogy most aztán megmondja neki a magáét és végleg kiadja az útját. Elindul, magában lejátssza a párbeszédet, kidühöngi magát, majd belép az ajtón; és Vince emberei éppen fejbe lőnek egy fickót. Azért a Vencel se ma jött le a falvédőről, tisztában van vele, hogy az ő kis barátnője köpni fog, ezért Deloris-nak sürgősen le kell lépnie és uzsgyi is a yardra. Ott közlik vele, hogy egy választása van, amennyiben nem akar golyót a fejébe a már említett kellemes úriembertől: be kell vonulnia egy zárdába az apácák közé, ott biztos nem keresi senki a feltűnő és nagyszájú csajt. És lám, ez itt az alapkonfliktus.

     Ezután kitalálható a történet azok számára, akik nem 0-10 évesek és akik néznek tévét; eleinte a háta közepére kívánja az egészet, de aztán szépen lassan főszereplőnk rájön, hogy valószínűleg a sors (vagy Isten?) akarta, hogy úgy történjen minden, ahogy, és észrevegye, hogy az életén már ideje volt változtatni...

     Az apácák közt van túláradó (Kathy Najimy), halk és félénk (Wendy Makkena), morcos jófej (Mary Wickes) és a szigorú apácafőnökről (Maggie Smith) is kiderül később, hogy kedves és jót akar Deloris-nak. A film lényege pedig, rájöttem, miben rejlik. Maga az éneklés benne a fő motívum ugyebár, mert egy kórust kell alakítania hősnőnknek. Az éneklés és a karéneklés pedig egy olyan dolog, amitől vidám lesz az ember, mert énekelni jó dolog, kit érdekel, ha hamis? (Már persze engem, mert én falra mászok tőle és nem tudok hamisan danolni, csak miheztartás végett) A lényeg, hogy ez egy klassz közösségi élmény - már ha nem olyan énekkarról van szó, mint amiben én voltam bő 10 éve, bár ott is nagyon jól szórakoztam annak ellenére, hogy a tanárom elmebeteg volt -, és ez az érzés a film nézőjére is átragad, jobb esetben.

     Whoopi Goldberg, szegény gyakorlatilag eggyé vált ezzel a szerepével, pedig más műfajban is alkotott maradandót. Ő tényleg lubickolhatott ebben. A többiek jók, a kilencvenes évek teljes mértékben tombolnak a filmkockákon. Ilyen elcseszett ruhák azóta se voltak divatban, a zenék meg... de nem mondok semmit, mert Albán doktor úr nélkül pl. szegényebb lenne a világ. Meg a Macarena nélkül...

     Ajjajj, sikerült megint marhaságokat összeírnom, aminek semmi köze a filmhez. Sebaj. Nézzétek meg, vagy ha nem az se gond. Ez a jó kis dal elhangzott a filmben is. Engem is megmenthetne valaki, és feltalálhatná az 1 napos munkahetet! Kösz. De az se hétfő legyen, ha kérhetem. A videót levették...