Megint egy olyan film, amiben maguk az alakítások nagyon jók, de a közepétől olyan unalmas volt számomra, mint amennyire idegesít az allergia. Vagyis eszeveszett módon.

     Daniel Day-Lewis az apa, azaz Jack, lányát pedig Camilla Belle játssza. Eleve jól passzolnak egymáshoz egyébként, mert tényleg hasonlít a csaj a brit bácsira. Szóval 1986-ban járunk egy valaha hippiparadicsomnak számító kis szigeten. Nagyon jól megvannak ők ketten, a kívülálló számára két környezetvédő bolondnak tűnnek, az anyáról csak annyit tudunk, hogy rég elhagyta őket, a gyerek nem jár iskolába. Ennyi. Csakhogy az apa halálos beteg. Ez valójában az elkövetkezendő események mozgatórugója; beköltözteti az addig nem látott barátnőjét (Catherine Keener) meg annak két fiát, akik közül az egyik rendes gyerek, a másik csak simán pszichopata. Azaz végülis mind az 5 emberre lehetne ezt mondani bizonyos szempontból. A lány jóformán csak az apját ismeri, tehát normális emberi kapcsolatra képtelen, az apa "gyári hibás", a másik háromnál meg a köztük lezajló kommunikáció bizonyítja be, hogy mentálisan hátrányos helyzetben vannak. De most tényleg.

     A történet maga pedig ez: Rose-ból, amint tudatosul benne, hogy imádott, sőt bálványozott apja - aki mellesleg meg fog halni - már nem csak az övé, azonnal előbújik a kamasz. Magyarul lázad minden és mindenki ellen, megpróbálja magára felhívni a figyelmet, de ahelyett, hogy borzalmas zenét üvöltet meg világfájdalmát osztja meg a fészbúkon, egyéb módokon. Az addig ártatlan, hosszú hajú tündérkéből egy érzéseitől összezavarodó, mások (meg saját) testi épségére ártalmas csaj válik.

     Különösen érdekesen indult szerintem, még a zenék hallatán is egyre jobbnak találtam, aztán egyre unalmasabb lesz, és ezt még csak indokolni sem tudom, mert mittudomén. Egyszerűen azt vettem észre, hogy ez engem hidegen hagy. Pedig jöttek új szereplők is, de nem vérfrissítésként hatottak, csak mellékesen megjelentek. Egyiküket ki kell írnom Sucker Punch-rajongó Tévésámán kollégának - Jena Malone. Nem mondanám, hogy elbűvölt színészetével. De Beau Bridges azért jó volt.

     Helyenként azonban egészen szép megoldásokkal lehet találkozni, például a végén a tehenes szösszenet tetszett. De mégse tudta fönntartani a film az érdeklődésemet és ennyi. Kinek a pap, kinek a paplan. Szóval ha már ballada, akkor inkább Arany János, vagy John és Yoko.