És igen. Már megint Gene Wilder. Meg Richard Pryor, bár inkább az előbbi úron van a reflektorfény a film nagy részében.

     Újfent két szerencsétlent alakítanak igen meggyőzően. Skip Donahue (G.W.) és Harry Monroe (R.P.) haverok, New Yorkban élnek, és van bennük még egy közös vonás: mindkettejüket kirúgták. Harry, eléggé logikusan nem örül ennek a fejleménynek, de nem úgy Skip! Ő mindig képes meglátni mindenben a kínálkozó lehetőségeket, ahogy ez alkalommal is. Most már semmi nem köti őket ide, irány a napfényes nyugati part, ahol mindig jó idő van és a csajok tapadnak majd rájuk, meg munkát is könnyen találni ott. Gondolják ők... Eljutnak céljukhoz, munkát is találnak, de bár ne tették volna!

A munka során felöltött harkályjelmezeik illetéktelenek kezébe kerülnek, és ők történetesen kirabolják a bankot, ahol hőseink harkályemberként parádéztak. Gyanúsítottá válnak, és fejenként 125 év börit kapnak. Ezt már Skip se tudja optimizmussal szemlélni, Harry meg pláne nem. Szóval megkezdik börtönbüntetésüket. De újdonsült haverjaikkal együtt nem telik bele sok idő, és már a szökést tervezgetik. A kérdés már csak az, sikerül-e?

    A legtöbb jelenetben valószínűleg csak megállás nélkül kellett hülyéskedniük, de ez jól megy nekik. A hangsúly inkább Skip figuráján van, Harry őt próbálja megfékezni, nehogy valami nemkívánatos dolgot cselekedjen. A mellékszereplőkről tényleg elhiszi az ember, hogy börtöntöltelékek, főleg a Grossbergert alakító Erland Van Lidth De Jeude úrról, aki egyébként a színészet mellett operaénekes és angoltanár volt. A hangját meg is mutatja nekünk a filmben, az egy hangulatos kis rész. A főszereplő urakról meg semmit nem írok, már eleget dicsértem őket eddig, akik ennyi röhögést adtak a világnak, azok nem piskóták.

    Nagyon nagy film, úgy egyébként. Nem a legjobb vígjáték a világon, de szórakoztatónak szórakoztató.

Örök klasszikus képsorok következnek itt: