Itt a beígért Gabriel Byrne-film, ami igaz történet alapján készült. Ez egy szomorú film és nekem még kissé nyomasztó is volt. És ha belegondolunk, hogy a történet alapjában véve sajnos mennyire hétköznapinak mondható, csak még szomorúbbnak tűnik. Viszont gyönyörű helyszíneken játszódik, és akad a történetben azért néhány mókás pillanat is.

      A helyszín Szváziföld, a kezdő időpont 1969, az ország épp a függetlenedés küszöbén áll, még mindig jelentős a brit befolyás, a 11 éves Ralph Compton (Zac Fox) szülei pedig válófélben vannak. Anyukája lelép egy másik férfival, apja (Gabriel Byrne) inni kezd, el kell viselnie temérdek sznob "nagynénit" és "nagybácsit", szóval őt nem érdeklik a helyi politikai viszonyok. 14 évesen (Nicholas Hoult) látjuk őt újra, amikor hazajön a bentlakásos suliból, és kénytelen szembesülni vele, hogy gyerekkora egyszer és mindenkorra véget ért, sorozatban éri őt egy csomó megpróbáltatás, ami mindenkit összetörne lelkileg, ő mégis képes az élet szép dolgait is meglátni. Ebben nagy segítségére van egyetlen barátja, Vernon, és rátalál a szerelem is. A film középpontjában pedig egy színpadi előadás áll, ami igazából az összes szereplőnek egy kapaszkodó, egy kis felüdülés a monoton és szomorú hétköznapokban.

     Az alakítások jók, nem azokkal van a baj, inkább azzal, hogy gyakorlatilag ugyanaz történik egyfolytában. Ralph apja mindig részegen jön haza, a fiú mostohaanyjával (Emily Watson) folyamatos félelemben él - egy alkalommal az apa pisztolyt tart saját gyermeke feje elé például -, a többi brit pedig cseszegeti egymást. Értem én, hogy ez azért történik, mert hangsúlyozni akarják, milyen lehet/lehet-e így élni, de jelen esetben ez így csak ront a filmen. Szerintem. A dolgok később javulni kezdenek, azt gondolnánk jön a hepiend, de ez nem egy hálivúdi szuperprodukció, szóval nem jön. A végén már csak a tájat érdemes nézni, az viszont tényleg nagyon szép. Szóval ez mindenképpen emeli a színvonalat. Valójában csak azért nem tetszett a film, mert maga a történet sem tetszett.

    Bevallom, én nem szoktam ilyeneket nézni, nem is szeretem az ehhez hasonlókat, de összességében nézhető ez a, címében briliánsan lefordított alkotás. Ha viszont a kedves olvasó szereti az egy négyzetcentiméterre jutó nagyon sok remek brit színészt egy filmen belül, akkor tudom ajánlani. Mert miattuk érdemes megtekinteni.